Magánküldetés: Szelence Kelepce

Már a fogalmazás is hagyott maga után kívánnivalót. Hát még a vezetéknév választás. Rám. Ebben a világban semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Nem igazán tetszett, hogy az író szókincse varázslónőként és mágusként ismerte a bűvös tehetség képviselőinek nemi megkülönböztetését. Azt meg végképp nem értettem, hogy miért azt mondja, hogy az átlagosnál magasabb jutalom? Az ismeretlen munkavállaló honnan tudná, hogy mi az átlagos? Biztos kevesebb, mint, amennyit felajánlottak, és ez így nekem parasztpukkasztásnak tűnt. A történetből ítélve nemesi családdal van dolgom, és ezt nem igazán tudtam elhinni. Egy átlagos középosztályú ember normálisabban fogalmaz, mint ez a szerencsétlen Hopkins Ram. Vagy nagyon tanulatlan, vagy valaki mással, aki nem igazán van tisztában a szavak bölcs használatával, íratta meg. Mondjuk az utóbbi volt a valószínűbb, már a nemességből adódóan. Összehajtogattam a koszos, víz által deformált, penészes lapot, és a belső zsebembe rejtettem, melyet már nem nyomott a szobor súlya.
Nem számoltam a napokat, amióta otthagytam a Titan Nose-t. Azóta csak az utat járom, hogy megtaláljam célomat, amit eddig, értelemszerűen, nem igazán sikerült. Egy újabb aspektusát láttam meg az emberi életnek: a hajléktalanságot. De mivel én ismertem a mágiának némi-nemű használatát, így nem kellett azon aggódnom, hogy éhen halok út közben, pénz általában volt nálam. Viszont többet kellett dolgoznom, hisz nem volt céh, ahol alkalomadtán ingyen ételhez jutottam volna. A kinézetem is egyre elvadultabbá vált, most, hogy nem volt se fürdőszoba, se tükör: arcomat borosta fedte, hajam csapzott volt, fésületlen, ruháim szaggatottak, piszkosak, egész megjelenésem egy csavargóéra emlékeztetett. Kemény volt ez az élet is, de legalább megtanított valamire: vannak idők, amikor az embernek magának kell kovácsolnia a szerencséjének minden apró részecskéjét.
A lapot a felhívással valamelyik nagyobb városban találtam, a földön, nem emlékszem már, melyikben. Azt mondta, hogy Oak Town? Az agyam hátsó fele elkezdett fészkelődni. Jártam már errefelé, két legkedvesebb barátommal, és egy fergeteges kalandot éltünk túl. Örültem volna, ha láthattam volna őket, de ez eléggé valószínűtlen volt. Így is csoda, hogy alkalomadtán összefutottam Natival.
Elővettem térképem, amin egész Fiore rajta virított. Szégyenszemre, az egyik pénztelen napjaimon jutottam hozzá ehhez a hasznos papíroshoz, az akkori tulajdonos beleegyezése nélkül. Nem örültem neki, hogy lopásig süllyedtem, de akkor a túlélésről volt szó. Mikor megtaláltam, hogy elméletileg merre kellene mennem, elindultam, remélve, hogy a trükkös erdei utak nem fognak eltéríteni, mint ahogyan azt sokszor tették.

Fohászom nem talált figyelő fülekre. Három napnyi viszontagság után sikerült kilyukadnom Oak Townban. A vidéki túra mindennek volt nevezhető, csak mókásnak nem. Úton-útfélen banditákba botlottam, mocsarakban fürödtem, rovarok szívták véremet, sűrű töviseseken voltam kénytelen átvágni; tulajdonképpen a sors és a természet összefogtak ellenem, és csak mágiám és néhanapján előtörő leleményességem mentett meg a biztos haláltól.
Mielőtt nekivágtam volna a nemesi ház felé tartó útnak, a város mellett folyóban tisztára mostam magam, hogy némileg emberibben nézzek, mint átlagosan. Ruháimat is a víz jótékony hatása alá vetettem, hogy azokból meg a beszívódott tömény férfi- és izzadságszag távozzon némileg. A terv csak félig volt sikeres, mert most minden szaghoz még a víz- és a halszag is hozzápárosult, így nem voltam már annyira biztos a dolgomban, de, ha munkaerőt keresnek, és olyat, aki kemény, akkor kétlem, hogy a megjelenésre sokat adnának. Legfeljebb két métere egymástól fogunk társalogni, de látni fogják, hogy egy gyakorlott vándorral van dolguk, aki jó erőben van.
Viszonylag hamar sikerült rábukkanni a lakóegységre. Érdekes, mintha egy várat, vagy kastélyt építettek volna, bár lehet, hogy azt építettek, és az utókorra hagyták. Nem ez lenne az első, így nem voltam annyira meglepődve. Nyitott kapu várt a birtokra, melyet két egyszarvú igencsak részletes szobra őrzött. A kapu boltívét egy címer díszítette, minden bizonnyal a család saját címere lehetett az. Az út, mi az ajtóig vezetett, fehér kőből volt kirakva; egyik oldalán egy rózsalabirintus volt, szökőkúttal tálalva másik oldalán meg az Istenek kertje helyezkedett el, tulipánerdővel, és különféle furcsa, idegenszerű lények szobraival díszítve. Végig caplattam az úton, és igyekeztem nem túl feltűnően bámulni a művészi remekeket, hátha valaki figyel, majd azon kaptam magam, hogy a bejárati ajtón kopogtattam. Nem volt még rajtam kívül senki itt, ha egyáltalán jönne akárki is. Nem baj, majd úgy is találkozom velük, ha jönnek, vagy most fogok, ha már itt vannak.

Éppen hazafelé tartottam egy küldetésről, éppen csak, hogy elértem Magnólia szélét. Mivel, hogy a Keleti Erdőknél akadt egy kis dolgom. Ez a nap furcsának ígérkezett, szeles volt az idő de valahogy mégis napos. Az erős szembe széltől a szemem könnyezett, az arcom kipirosodott és eléggé vacogott a fogam. A fák levelei suhogtak és megannyi madár szállt az égen, szerte szét. Ám ezekben volt valami furcsa, mintha csak a szél fújná őket, később pedig megdöbbenve láttam, hogy körülbelül 20 darab papírlapot kapott fel a szál. Az egyik éppen a lábamnál ért földöt, bele akadva a bakancsomba. Lehajoltam a papírért, majd észrevettem, hogy azon betűk vannak, amikor elkezdtem olvasni, kiderült, hogy küldetés.
~ Hát ez nem a legmegszokottabb módja a küldetés hirdetésének.~
Végül is miért ne mehetnék el? A papíron az állt, hogy nagyon sürgős. Azt írja, hogy Oak Townba kell menni, úgy tűnik, el kell mennem a vonatállomáshoz. Éppen akkor ment el a vonat, amikor odaértem az állomásra.
- Szuper… - sóhajtozok magamban, minimum egy órát kell várnom, amíg megjött a következő vonat Oak Townba. – Most mégis hol üssem el az időt??
Amikor körbenéztem, hogy merre is mehetnék eszembe jutott, hogy nem sokkal messzebb van egy cukrászdaszerű bolt, ahol nagyon finom édességek vannak. Tényleg nem kellett sokat sétálnom, máris ott voltam. Egy régebbi kétemeletes háznak az, aló szintjén volt berendezve a cukrászda. Kívülről rózsaszínes színben pompázott a ház, kovácsolt vaskerítéssel. Belül pedig narancssárga színűek voltak a falak, mindenfelé képek, és egy hatalmas üvegpult. Ahol rengeteg süti volt. A nő aki ezt a temérdek finomságot csinálta, elég öreg volt. Lassan itt volt az ideje, hogy keressen valakit maga helyett, aki tovább vezeti a boltot. Az öreg hölgy mindig kötényben és hátra fogott hajjal mászkált, kicsit duci volt, de nagyon aranyos volt az emberekhez. Sok mindent meg élt már és rengeteget beszélt, és mi tagadás elég jó tanácsokat adott. Egyszóval elég sok időt töltöttem itt. Akkor is itt voltam, amikor szabad időm volt, amikor egy küldetés után pihenni akartam, vagy éppen csak valami édességre vágytam. Ám a mostani alkalommal nem Madam Carl jött ki, hanem egy sokkal fiatalabb lány. Olyan légies mozdulattal közeledett felém, hogy már szinte táncolt. Elkezdte felvenni a rendelést, ám amikor meghallotta a hangomat, az öreg hölgy egyből kisétált, s üdvözölt. Majd bemutatta az unokáját, aki valószínűleg tovább viszi majd a boltot, most gyakorlati munkán van, ahol eltanulhatja a sütés minden fortélyát. Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem mennyire elszaladt az idő, és lassan jön a következő vonat, azt pedig nem szeretném lekésni. Elbúcsúztam tőlük, s megígértem, hogy amint tudok, megint eljövök és megnézem, hogy mennyit haladt Chizuru a tanulásban. Az utazó táskámmal a kezemben léptem ki a boltból, majd egyenesen a vonatállomás felé vettem az irányt. Végig gondoltam mindent a küldetéssel kapcsolatban, és böngésztem a mellékelt térképet, miközben a vonat befutott az állomásra. Leültem egy üres fülkébe, ahol normálisan le tudtam pakolni, nincs annyira messze Oak Town de, azért egy kiadósat tudtam aludni. A mély álomból, csak az keltett fel, hogy a vonat egy hatalmasat fékezett én pedig éppen csak, hogy nem estem le. Kinéztem a kabinból, de csak rengeteg érdeklődve figyelő arcot láttam, majd úgy dönttettem, megkeresem azt aki vezeti a vonatot. Megkérdeztem tőle, hogy miért álltunk meg a sínek közepén, erre ő csak annyit mondott, hogy valami történt a sínnel. Valaki átváltotta és letörte a kart, amivel vissza lehetne a sínt állítani, ezért mihamarabb át kell szállni egy másik vonatra, mielőtt jönne még egy vonat, és összeütközne a miénkkel. A férfi már intézkedett, hogy mi hamarabb küldjenek egy vonatot, de az is több óra, mire ideér Oak Townból. Megkérte, hogy legyünk türelemmel, mivel sötét van odakint nem lenne érdemes elmászkálni a vonattól. Úgy döntöttem, hogy mivel ennél rosszabb már nem lehet, visszamentem a kabinba és vártam, amíg ismét elnyomott az álom. Arra keltem, hogy egy férfi ébresztget, hogy itt a másik vonat és ha tovább akarok menni átkell szállnom. Amikor kiléptem a friss levegőre azt tapasztaltam, hogy esik az eső.
- Szuper….ennyire szerencsétlen nem lehetek… előbb lekésem azt egyik vonatot…. Utána rossz a sín, ráadásul még esik is az eső…. Mi jöhet még???
Amikor végre megérkeztem Oak Townba, azt hittem a földet fogom csókolgatni, az esőnek nyoma sem volt és hál istennek épen megérkeztem. Kicsit döcögősen indult az utazás. A kezemben lévő térkép segítségével tájékozódtam, ha nem lett volna nálam, valószínűleg sosem találom meg azt, amit keresek. A Ram rezidenciát kellett megkeresni. Az épület amivel szembe találtam magam, egy kastélyra hasonlított. A kaput két unikornis őrizte, elég élethű volt az ábrázolásuk, annyira, hogy majdnem megszólaltak. A két állat szarvai között egy hatalmas boltív volt, amin egy kovácsoltvasból csinált címer volt látható. Rájöttem, hogy az unikornis lehet a család jelképes állata, vagy valami ilyesmi. Beljebb mentem, rengeteg virág volt rózsák, távolabb pedig olyan virágok is amikkel még nem találkoztam. A rózsák egy labirintust formáltak, a közepén pedig egy gyönyörű szökőkút volt. A másik oldalon tulipán rengeteg nyúlt el, itt-ott pedig rengeteg misztikus lényt vettem szemügyre, az összes közül a griff tetszet a legjobban, de voltak sellők, koboldok, tündér, kentaur egyszóval minden. Miközben bámészkodva megyek előre, megpillantok egy férfit, ismeretlen az arca, de úgy tűnik ő is oda megy ahova én akarok. Majd idővel lesz időm bemutatkozni neki, de most csak odamegyek hozzá és megkérdezem, hogy ő is küldetésre jött-e.

Amikor belépek az épületben, egy férfi áll az ajtónál. Komoran üdvözöl, s meg kérdezi, hogy a küldetés miatt jöttem-e én pedig válaszolok rá. A férfi rutinosnak tűnik, a fekete frakkjában kicsit hasonlít egy pingvinre, s a félre fésült haja még rutinosabbnak mutatta. Elég magas, szinte majdnem akkora, mint én, de azért még pár centivel mindig fölé magasodok. Egy hatalmas lépcsőn vezet fel az emeletre, az előttem lévő férfit valószínűleg már elkísérte, mivel senkit nem láttam az úton. Egy hatalmas folyosóra lyukadunk, aminek, mint a két oldalán szobák vannak, fehér ajtók, s az egyik ilyenbe vezet be. Mindent elmondott mit merre találok, majd elnézést kért s elment. Leültem az ágyra, s csak nézegettem a szobában, a szememet tárgyról tárgyra hordoztam, közben pedig azon gondolkodtam, mivel üssem el az időt. Végül arra jutottam, hogy letusolok azután, pedig alszok pár órácskát. A fürdőszobában egy zuhanyzó, s egy előre odakészített törülköző volt. Végül is jobb, mint a semmi, tisztálkodáshoz nem is kellett más, szappan pedig volt nálam, mint mindig amikor elmentem otthonról. Kipakoltam a háti táskámból a váltás ruháimat, majd ami aznap volt rajtam visszatettem a táskába, majd ha lesz időm, megkérdezem az inast, hogy van-e valahol mosoda. Jól esett egy meleg zuhany, azután átöltöztem, s ledőltem az ágyra. Furcsán kemény volt, de az álom ólomként nehezedett a szememre.


Amikor felébredtem még mindig nem jött el a vacsora ideje, hát úgy döntöttem, hogy szétnézek ez kicsit itt az emeleten. Érdekelt, hogy mi van a többi szobában. Lassan nyitottam ki a szobám ajtaját, csak éppen kinéztem, hogy nincs-e valaki a folyosón rajtam kívül. Üres volt. Lassan átmentem a velem szemben lévő szobába, ám amikor be akartam menni a padló megreccsent.
*Reccs* Teszem le a jobb lábamat, majd a szememet forgatom, hogy nem hallotta-e meg valaki, ezután pedig magadra emeltem a bal lábamat, ezt is megpróbáltam úgy letenni, hogy ne hallatszódjon, ám amikor hozzáért a padlóhoz az ismét megreccsent. *Reccs*
~ A francba….Én nem fogok lopakodni, majd azt mondom, hogy csak érdekelt, mi van a többi szobában, vagy ami jobb, hogy eltévedtem, s rossz szobába mentem be ~
Benyitva a fehéren virító ajtót, a szobába semmi különöset nem láttam. Két sarokban lovagi páncél volt, de ezek az én szobámban is megtalálhatóak voltak. Ám ebben sem volt több dolog, csak egy nagy ágy, egyébként nagyon szegényes volt. Két kisebb lyuk, ami az ablakot szolgálta. Elég kevés fény jut be azokon a kis ablakokon. Még három ugyan ilyen szobát néztem meg, de a végére úgy döntöttem, hogy inkább hagyom. Nem volt energiám végig nézni mindet, sejtettem, hogy mindegyikben ugyan az van, pár páncél, kis ablakok, egy hatalmas ágy. Amikor visszamentem a szobába, ledőltem az ágyra, elkezdtem számolni a másodperceket, amikor az órára pillantottam, már majdnem menni kellett vacsorázni. Úgy döntöttem, hogy lemegyek, miközben pedig lefelé megyek, szétnézek. Így is lett, minden kép előtt megálltam, alaposan megnéztem, és a tudatomba véstem, hogy mit is ábrázolnak. Volt amelyiket annyi ideig néztem, hogy elkezdett fájni a szemem, ezután még szinte minden darabjára emlékeztem. Miközben sétálgattam szembe jött velem Cortney, s elmondta, hogy eljött a vacsora ideje, itt az ideje lemenni az étkezőbe. A helyiségben egy hosszú faasztal van, a falakon fegyverek többek között buzogányok, képek és pajzsok. Fáklyákból nem sok van a helységben, rajtam kívül még két férfi van az étkezőben. Lassan megyek oda hozzájuk. Üdvözlöm őket, s sorra bemutatkozunk egymásnak, majd kezet fogunk, ahogy az szokás volt.
Leülünk az asztalokhoz, várunk. Két óra is eltelt, ez után úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk. Úgy tűnt felültettek minket és semmi küldetés nincs. Mivel még a megbízó sincs sehol sem. Amikor már felálltunk az asztaltól, köhögést hallunk, azután pedig valaki elkezd krákogni. Én Cortney-ra nézek, de nem ő adta ki a furcsa hangot.

Mikor kinyílt az ajtó, majdnem hátravetett az erő, ami az abban álló alakból áramlott, bár csak egy egyszerű inasról volt szó. Minden elvárásnak megfelelt, ha drámai belépőkről volt szó, és általában ez a dolga egy nemesi háznak: el kell bizonytalanítani a vendéget, hogy semmit se vehessen biztosra, így ne is csalódhasson semmiben. Én ugyan nem ismertem, illetve nem értettem, hogy mi örömét leli valaki abban, hogy egész élete folyamán ugyanazt a rutinmunkát végezze újra és újra, de nem kellett mindent érteni. Így ezeket a szolgálókat, inasokat sem értettem, akik már több generáció óta ugyanazt csinálták, de minden bizonnyal ez egy biztos állás volt, és jobb volt, mint, amit most én csináltam.
Degradáltan, lealacsonyítva éreztem magam az előttem álló úr előtt, és lányos zavaromban nem tudtam először, hogy meghajoljak e, vagy köszöntsem illő módon, vagy csak szimplán böfögjek egyet. Mielőtt eme drasztikus döntést meghozhattam volna, megszólalt az inas.
- Üdvözlöm, khm, "uram". - Hallottam, hogy nem igazán gondolja azt, amit mond. – Cortney a nevem, szolgálatára. Mit tehetek önért? - Kérdezte hivatalosan.
- A kiírás ösztönzött, hogy lépteimet erre az irányba siettessem. - Megcsillogtattam hihetetlen mértékű szókincsemet, ezzel is bizonyítva, hogy a külső nem minden. A hatás páratlan volt, ugyanis nem látszott meghatva produkcióm célpontja, bár, ha alaposan odanéz valaki, akkor láthatta, hogy az egyik szemöldöke felszívódott, gondolom ősz haja egyik takaró szegletébe.
- Értem, kövessen. - Jött a kimért válasz, miután alaposan megnézett magának az öreg. Ha nő lettem volna, akkor biztos elpirultam volna, szerencsére nem volt ez a helyzet. Követtem, hisz ezt kérte, és ki vagyok én, hogy engedetlenül viselkedjek, főleg a munkáltató saját lakhelyén? Nagy meglepetésemre, egy fürdőrészlegbe vezetett, aztán rájöttem, hogy ez nem is annyira megdöbbentő: minden bizonnyal a patakos akcióm nem volt egészen effektív. No, de sebaj, egy meglehetősen nagylelkű úrral van dolgom, aki megengedi, hogy a nehéz sorsú munkásember használhassa az igényesen felszerelt tisztálkodási negyedet. Kigyönyörködtem magam a rég nem látott luxusban, és csak ez után vettem észre, hogy Cortney felszívódott. Egy vödör, egy szappan, és egy törülköző maradt hűlt helyén, amikből azonnal megértettem az enyhe utalást a kellemetlen testszagom iránt. Rövid úton megszabadultam a még mindig nedves ruházatomtól, kiakasztottam azokat egy paravánra, és tanakodtam, hogy nem lenne e esetleg értelmes, ha fognám a gönceimet és megfürdetném azokat is, jól bedörzsölve szappannal, de a fizikát ismerve nem biztos, hogy egyhamar megszáradtak volna. Otthagytam, hát, őket, és önmagamnak estem neki. Élvezet volt a bőrömön érezni a meleg víz kellemes hatását, orromban a szappan csodálatos illatát, ami megmagyarázhatatlan módon igencsak nagy buborékokat hagyott maga után. Régebben jót szórakoztam mindig azon, hogy ha szétpukkasztom a nagy lufikat, akkor a szappan hatvan felé repül, többek közt a szemembe, és ez mindig egy lutri volt, amit én mulatságosnak találtam (ez is mutatja, hogy milyen elfajzott gyerekkorom lehetett), úgyhogy ezt a szokást a hecc kedvéért felélesztettem, hogy aztán a rémület szikrája égessen meg. A buborék belső erő általi szétrobbanását nem csak a szétfröcskölődő szappan kísérte, hanem valami egyéb is. Hörgő, fuldokló hangok, és rosszindulatú nevetgélések kísérték ezt, az egyébként teljesen természetes fenomént. Ezt a világot sosem fogod megérteni, ezt a világot sosem fogod megérteni, ezt a világot sosem fogod megérten, DE ÉN EBBŐL A VILÁGBÓL JÖVÖK. Istenem, hogy már itt is olyasmikkel találkozom, amiket nem lehet normálisnak titulálni. Lehet, hogy ez egy bújtatott jel volt arra, eleget ültem már a vízben, ideje kiszállni. Villámsebességgel menekültem ki a fuldokló, röhögcsélő vízből, pillanatokon belül megtörölköztem, és visszakaptam magamra koszos ruháimat. Annyira bepánikoztam, észre se vettem, hogy valami megszárította a lassan elrongyolódott gönceimet. Feltéptem az ajtót, és kis híján belerohantam az ott szobrozó Cortneybe.
- Valami baj van, uram? - kérdezte minden féle-fajta érzelem nélkül. Szívtelen tuskó, legalább lenne annyi együttérzése, hogy egy zsebkendőt ad, amibe ki tudom magam rendesen sírni. Összeszedtem magam, és óvatosan próbáltam rátapintani a fürdő abnormalitására.
- A ház szokása, hogy ráhozza a vendégekre a frászt azzal, hogy a buborékokba tesz valamit? - Kísérletem csődöt mondott. Az inas változatlan arckifejezéssel nézett rám egy fél pillanatig, majd felvilágosított.
- Nem értem, miről beszél. Lehet, hogy egy kicsit sokat időzött odabent. Ha nincs ellenére, felvezetném a szobájához. - Áh, dehogy, végül is, biztos én őrültem meg, hogy nap, mint nap olyasmikkel találkozom, amiknek NINCS HELYÜK EBBEN A VILÁGBAN.... elnézést. Az inas minden egyéb nélkül megmutatta nekem hatalmas hátát, és arra ocsúdtam fel, hogy egyre kisebb lesz ez a hát. Ja, igen, utána kellene mennem. Kicsit szétcsúszottnak éreztem magam most, hogy gyanú van arra, hogy mentális állapotom mindennek lehet mondani, csak stabilnak nem. Kellemetlen közérzetemre a lakhely is rányomta a bélyegét: sötét volt, depresszív, fáklyákkal megvilágítva, mint egy közönséges pincében, azok is eléggé kevés számban voltak jelen. Egy szoba ajtaja váratlanul kinyílt előttem, és reflexből bedugtam a fejem. Egy jónak kinéző ágy, két apró ablak, egy asztal, egy szék, és ennyi. Valami nagyon nem volt rendjén ebben az épületben. Már csak azt kellett megérteni, hogy miért nyílnak ki előttem véletlenszerűen ajtók... oh, az inas volt a tettes. Ma a rendkívül szemfüles állapotom uralkodott rajtam.
- Vacsora nyolc órakor, a többi megbízottal, és a ház Urával az ebédlőben. - Adta ki a szoborember az utasításokat, majd felszívódott, otthagyva engem félig nyitott szájjal. Reméltem, hogy hagyott itt valami ördöglakatot, vagy papírt, hogy addig is elfoglaljam magam hajtogatással, vagy ilyesmivel, de igen hamar kiderült, nem voltak ilyen szándékai. Ennyi erővel, két vasgolyóval is egyedül hagyhatott volna, egy kerek szobában, mert nekem jelenlegi állapotomban sikerülne az egyiket elhagyni, a másikat meg tönkretenni. Elővettem belső zsebemet nehezítő, praktikus kis töklámpásom, energiát vezettem bele, és az felfénylett. Igazi Hellovíni hangulat uralkodott a szobában, de sajnos nem egy illúzió alkotta építményben ücsörögtem. Recsegést hallottam odakintről, gyorsan elraktam a lámpásomat, és a falhoz iszkoltam, mint egy egér, pont úgy, hogy az ajtó, ha kivágják, akkor darabokra törje az orromat. A fent említett félig bútor félig rés eltömő alkalmatosság valóban kinyílt, szerencsémre, csak félig. Az ajtó és a fal közötti vágaton kivizslattam, és egy férfi egyedet láttam, aki, minden bizonnyal, könnyű prédát keresni ment el. Kleptomániás majom, nem kedveltem az ilyeneket. Mindenki dolgozzon meg szépen a pénzért. A térkép nem is tudom, hogyan került hozzám. Valaki odatette...
Az óra elütötte a nyolcat és én lent találtam magam. Cortney megtalált és lekísért, valószínű nem bízott benne, hogy egyedül megtalálom a találkozó helyszínét, és ez az önbizalmamat az egekbe ugrasztotta. A szobából ítélve már nem voltak nagyok az elvárásaim, és nem is okozott csalódást. Semmi világítás, primitív, rusztikus díszek a falon, puritán asztal, ééééétteeeeeelllll. Nyáltermelésem azonnal beindult, de mivel voltak rajtam kívül még ketten a teremben, ezért nem hagyhattam, hogy bestiális ösztöneim átvegyék felettem az irányítást. A bemutatkozási procedúrák eredménye: az ijesztően ismerős, magas, vörös hajú srác Red Walter, aki Akané Resortnál otthagyott minket, egy ősember, és vak koldus keveréke, Ovan Sanddigger vagy valami ilyesmi, nem mertem visszakérdezni, mert a végén még megtámad a haja, ami a fejét már elemésztette. Nem értem, hogy miért kell neki napszemüveg a sötétbe, de lehet, hogy ő így jobban szereti a világot szemlélni; ha nem lát belőle semmit............
Egy Nati ugrik át a kövön, két Nati ugrik át a kövön, három Nati ugrik át a kövön, négy Nati ugrik át a kövön....; amikor már a hatvanadik Nati hagyta maga mögött azt a szerencsétlen követ, igencsak hiányos öltözékben, meguntam a számolást. Lehet, hogy a megbízó elég rendes volt, hogy használatra bocsájtotta a fürdőjét, de ez már azért egy kicsit túlzás volt. Ha ennyit késik valaki, akkor előbb biztos értesített volna, hogy lássunk hozzá a már jegesen hideg vacsorához, vagy jöjjünk vissza tízre. Pontosan egyszerre álltunk fel, vendégek, amikor is az ominózus fuldokló, krákogó hang ütötte meg fülemet. Örömmel, és némi szorongással tapasztaltam, hogy nem csak én hallottam a hangot. Az ismeretlen sötétség, ismeretlen, sötét titkokat rejtett.

- Gyere tökmag, szerzünk neked reggelit. - mondtam Noirnak, miközben felvettem a földről. Nagyot ásított, hisz szegény még csak most ébredt fel.
- Éhes vagyok... - mondta egy gyomorkorgás kíséretében.
- Tudom.
Az utca csöndes volt, semmi nem nyomta el gondolataimat a fejemben. Sötét felhők gyülekeztek az égen, jelezve, hogy "eső lesz". Épp ideje volt már a sok szárazság után. bár már minden zöld volt, kezdett kiszáradni a környék eső hiányában. Csípőmmel belöktem a hatalmas kétszárnyú ajtót, és a pulthoz sétáltam. A kis szőrgolyó a kezemben már elég éber volt a fészkelődéshez, így inkább letettem, de a lelkére kötöttem, hogy nem csatangol el.
- Szia Mona! - köszönt oda Liz. - Ma is rántottát kérsz? - kérdezte.
- Jó reggelt! Igen azt, és egy nagy szelet marhahúst, véresen. - kérdőn és meglepetten nézett rám, úgyhogy megpróbáltam megmagyarázni. - Az nem nekem lesz, hanem neki. - mutattam Noirra.
- Ó! Milyen kis aranyos. - mosolygott. - Rendben, máris hozom.
Nem sokkal később tényleg ott is volt, két tányérral a kezében és mindkettőt letette elém. Megfogtam a húst, és letettem a szék lábához.
- Noir, itt a reggelid.
- Jó illata van! - rohant a tányér felé.
- Ne malackodd el nekem kérlek.
- Jó leszek. - ígérte. Tényleg normálisan viselkedett, és a tőle telhető legtisztábban ette meg a husit, úgyhogy nem szidtam le azért a kevés szaftért ami a padlóra került. Jóllakottan telepedtünk át egy másik asztalhoz, mikor befutott Peet.
- Jó reggelt Mona. - mosolygott rám, és leült a mellettem lévő asztalhoz.
- Szia Peet. - köszöntem mosolyogva, miközben igyekeztem féken tartani a fészkelődő kisördögöt az ölemben.
- Csak nem kikelt? - kérdezte meglepetten.
- De bizony. - mosolyogtam. - A frászt hozta rám reggel. Azt hittem ripityára törtem... Amint látod elég izgága.
- Engedj... már... el!! - próbálkozott tovább, kevés sikerrel.
- Még a végén rád lépnek te lökött... - szidtam le a lehető legnormálisabb hangon. Pete jót mulatott a jeleneten, majd nagyot sóhajtva a faliújságon pihentette tekintetét.
- El kéne vállalni egy munkát. - húzta félre a száját.
- El ám... - sóhajtottam. Benyúltam a zsebembe, és boldogan tapasztaltam, hogy a papír még benne van. - Ezt tegnap szedtem le az egyik üzlet faláról. - magyaráztam Pete-nek. - Elolvasnád nekem?
- Még mindig nem tudsz olvasni? - elvette a lapot és felolvasta. - Mh, egész ígéretesnek hangzik. - jegyezte meg. - De jó neked.
Noir addig fészkelődött míg letettem a földre, de unalmában minden útjába kerülő tárgyat megrágott. Nagyon mérges voltam rá.
- Mi a feladat? - kérdeztem, miközben ide oda néztem Peet és a lap között. - Hová kell menni?
- Oak Town, de itt van egy térkép az alján. - mutatok rá a mutatóujjammal.
- Ó... - észre sem vettem. - Éééés mi lenne a feladat? Mit is kell csinálni?
- Az előbb olvastam fel. - jegyezte meg értetlenül - Egy család kincset kell megtalálni. Egy ládikát.
- Bocsánat,... lefoglaltak - néztem a nadrágom szárát ráncigáló Noir-ra. - Oké, értem... Köszönöm.
- Örülök, hogy segíthettem, de tanulj meg olvasni. - gúnyosan nyelvet öltött.
- Jól van már,... jól van. - morcosan ráncoltam össze a szemöldököm, miközben a térképet vizslattam.
- Nem tartalak fel. - mosolygott, és ment a falhoz keresni valamit.
- Én elmegyek összecsomagolni. Ha végeztem találkozunk. - mosolyogtam rá, és felkapva a vérmes fenevadat, kiindultam a céhből. Otthon átöltöztem és eltettem mindent ami kellhet. Kötelet, tőrt, pénzt, és miegymást.
- Te is jössz. - mondtam Noirnak. Csillogó szemekkel nézett fel rám, és látszólag felvillanyozódott a dologtól. - De ígérd meg hogy rendesen viselkedsz! - nagyon is aggódtam, hogy baja lesz, míg elvégzem a munkát.
- Megígérem, de ne hagy itthon!!!
- Jól van, jól van. Indulás!
Oak Town nagyon messze volt. Hosszú vonatútnak nézünk elébe - gondoltam. A komor, sötét felhők már betakarták az egész eget, és szemerkélni kezdett az eső. Az utcán sétálva szép lassan bőrig áztunk, de nem volt ellene mit tenni. A levegő meleg volt, párával teli. Nem gondoltam hogy megfáznánk. A madarakat sem különösebben zavarta a zápor, ugyan olyan frissen énekeltek, mint akármelyik másik reggelen. A vonatállomáson odamentem a pénztárhoz, és vettem jegyet Oak Town-ba. A vonat már bent volt, és elég sokan voltak rajta. Gondolom nem mindennap jutnak el az emberek ilyen messzire. Nekem és Noir-nak nem jutott már hely, úgyhogy a fülkéken kívül, az ablakok mellett álltunk egy darabig. Szegény gyorsan elálmosodott, és el is nyomta az álom, míg utaztunk. Egész úton a tájat bámultam, ami sokat változott. Először magas, égig érő hegyeket lehetett látni, míg nem dombokká zsugorodtak. Hatalmas lombhullató erdők és rétek is terültek el a sínek mellett. Az eső mindent felfrissített.
Felszabadult pár hely, mikor egy család leszállt a vonatról, úgyhogy felvettem a még mindig alvó sózsákot, és bevittem a fülkébe. Csodálom alvási képességeit. Itt cipelem össze vissza, és még csak fel sem ébred.
Lassan, komótosan befutott vonatunk az oak towni állomásra. Felébresztettem Noir-t és leszálltunk a vonatról. Elővettem a papírt, alján a térképpel, ami mutatta nekünk az utat Ram úrhoz. Keringtünk egy kicsit a városban, amerre a térkép mutatta, és megálltunk egy hatalmas várnál.
- Azt hiszem megjöttünk. - mondtam, és meredtem az épületre. Az óriási épület hasonlóan nagy kapuval rendelkezett, melynek két oldalán ágaskodó lovak voltak. Feltűnt, hogy van egy-egy szarvuk. Nyilván ezek azok a... az unikornisok vagy mik. Meséltek nekem otthon mindenféle varázslényről, de én még egyet sem láttam. Bementünk a kertbe, ami televolt gyönyörű, illatozó virágokkal. A sorba rendezett rózsabokrok között helyet kapott egy szökőkút is. Az út, ami az ajtóhoz vezetett, szép, kövezett volt, aminek oldalán tengernyi tulipán virágzott épp, színeikkel kápráztatva a bámészkodókat, azaz épp minket. Sok márványszobor állt a tulipánok közt, varázslatos lényeket formázva. Úgy gondoltam, már így is késésben vagyok, így a kerttel tovább nem törődve felsiettem a lépcsőn az ajtóhoz, és kopogtattam. Noir engem utánozva odaállt, és két mellső mancsát az ajtónak támasztva kaparászni kezdett.

Az ajtó halkan nyikorogva kinyílt, és egy ősz, elegánsan felöltözött férfi állt mögötte. Fekete ruhája fényes anyagból készült, és szépen volt vasalva.
- Üdvözlöm kisasszony! Miben segíthetek önnek? - kérdezte miközben végig mért, de tekintetéből semmit nem tudtam kiolvasni véleményéből.
- Erre a felkérésre jöttem. - vettem elő a már rongyosra hajtogatott papírt a zsebemből és megmutattam neki. - A Blue Pegasus mágusa vagyok, Mona Okami. Ő pedig a társam - furcsa volt hallani a társam szót, a saját számból - Noir. - Követte tekintetem és ránézett a farkát csóváló Noirra. Ekkor futott át az első mimikai változás az arcán: megrándult a szemöldöke. Gyorsan rendezte arckifejezését, és azt mondta:
- Értem. Nos, az én nevem Cortney, kérem kövessen, megmutatom a szobáját, ahol elszállásoljuk a feladat elvégzéséig. - elindult befelé, én pedig intettem a kis szőrgolyónak, hogy kövessük. Mögöttünk az ajtó szinte hang nélkül csukódott be. Cortney mögött haladtunk valamivel, ami nagy szerencsém volt. Mikor láttam, hogy gyanúsan közeledik a lépcső felé még inkább lemaradtam. Nem hiszem hogy örült volna ha látja hogy jutok fel rajta. Felvettem Noirt, és a Red Carpettel haladtunk az inas mögött. Miivel a fényt egyébként is fáklyák adták, az a kis plusz tűz fel sem tűnt neki. Egyébként elég sötét volt odabent. Ablakok alig, és azok is elég kicsik voltak. Az emeleten újra sétaüzemmódba kapcsoltam míg el nem értünk a szobához, amit a férfi említett.
- Ez lesz a szobájuk. Vacsora pontban este nyolckor lesz, lenn a hallban, majd jövök és elkísérem. A többi jelentkező és az Úr társaságában történik majd. - azzal kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
- Micsoda pozitív ember! - mondtam ironikusan.
- Gonosz ez a bácsi... - dünnyögött Noir. Nem elég, hogy a vonat úton aludt, de még most is lepihent. Hogy a csudába fáradt el ennyire? Hat óra körül járt az idő. Leültem az ágyra, ami szinte az egyetlen bútor darab volt a helyiségben. Elég puha és kényelmes volt, meg hát jóval nagyobb mint a kanapé, amin aludni szoktam... Odasétáltam a szoba két apró ablakához, hogy kinézzek, mikor hallottam valamit odakintről. *Reccs* Mi a szösz? Persze oda kellett mennem és hallgatóznom az ajtóhoz, mivel a hang megismétlődött. Amilyen halkan csak tudtam résnyire nyitottam, s ki pillantottam rajta. Egy vörös hajú fiú sétálgatott a folyosón és nézett be az egyik szobába. Ennyi elég is volt. Becsuktam az ajtót és elterültem az ágyon. Lehunytam a szemem egy pillanatra, gondoltam én, de mikor kinyitottam, rádöbbentem, hogy átaludtam pár órát. Felültem hát, nyújtózkodtam kicsit, és vártam mi lesz.
Úgy két-három perc elteltével kopogtattak az ajtón, és Cortney nyitott be.
- Kisasszony, már így is késében vagyunk, kérem siessen. Már elmúlt nyolc! - adta az utasítást. Noir még mindig aludt, ezért őt ott hagytam.
A hallba érve megcsapta orromat a sok ínyenc falat illata, és a gyomrom korogni kezdett. Milyen rég ettem már... Aztán fülemet megütötte valami beteges krákogás. A hangforrását a sötétség rejtette.

Éppen végeztem az ebéddel, és a céh nagytermében ültem a bárpultnál, ahol egy korsó sört iszogattam. Mei a pult mögött takarított, ezért nem ért rá, és így nem tudtam beszélgetni vele. A teremben voltak néhányan rajtam kívül, de mindenki csendben volt és el voltak foglalva valamivel, ezért őket se akartam zavarni. Ránéztem a korsómra, és belekortyoltam. Nincs is jobb mint meginni ebéd után egy hideg sört. De lehet, hogy mégis van, egy pohár fröccs. A lényeg, hogy jól esett. Ki voltam pihenve és unatkoztam, ezért gondoltam, hogy miután végeztem az italom elfogyasztásával, elmegyek sétálni egyet ezen a meleg tavaszi napon. Az is eszembe jutott, hogy munkát vállalok, de a tény, hogy ilyen jó időben ellepik az utcákat a szebbnél szebb lányok mégiscsak kecsegtetőbb volt számomra. Gondolataimból a céh ajtaján belépő férfi zökkentett ki. Nem láttam, hogy ki az, mert rengeteg füst volt körülötte, de pont ebből sejtettem, hogy az ismeretlen csakis Bob lehet. Ahogy közeledett a pult felé már messziről megcsapott valaminek a szaga, amit ő csak anyagnak hív.
- Csá. - köszönt.
- Csá Bob. Látom már megint szívod azt a valamit. - mosolyogtam.
- Látom te meg már megint iszol. - vágott vissza.
- Jogos. - nevettem. - Egyébként merre jártál? Rég láttalak itt.
- Fontos kísérletezni valóm volt a laboromban. - felelte, miközben a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy szál cigit. - Megkóstolod?
- Kösz nem.
- Nem is adtam volna belőle, csak gondoltam udvarias leszek és megkérdezem.
Közelebb lépett a pulthoz, és ekkor megláttam egy papírt, ami a talpára volt ragadva.
- Valami ráragadt a lábadra. - mutattam a lábfejére.
Lehajolt, felvette és megnézte mindkét oldalát, majd megszólalt.
- Valami munka, de most nem akarok melózni menni. Legalább lesz papírom, amiből tekerhetek egy jó nagy adagot.
- Add csak ide, én is meg akarom nézni. Lehet, hogy valami fontos.
Kivettem Bob kezéből a lapot, és ami először feltűnt az a megviselt állapota volt. Ez érthető volt, mert ki tudja, hogy milyen helyeken járt miután Bob talpára ragadt. Vastagabb volt, mint a szokásos papírok, amiken a munkákat hirdetik meg. A sok díszből ami rajta volt rögtön arra gondoltam, hogy talán valami nemesi család megbízása lehet. Az ilyen munkák általában sok pénzzel is járnak, ezért gyorsan elolvastam mi áll a papíron.

„Azonnali és igen sürgős felhívás varázslónők és mágusok számára!

Keresem azon vállalkozó szelleműek szolgálatait, akik ha szépszerével nem, akár erőszakkal is képesek elvégezni a rájuk bízott feladatot. Hosszú múltra visszanyúló családom lopás áldozata lett, ősapáink ereklyéje vakbuzgó szektások zsákmányául esett. A felbecsülhetetlen eszmei értéket képviselő ládika visszaszerzői az átlagosnál garantáltan magasabb jutalomban részesülnek. A mielőbbi jelentkezést Oak towni birtokomon várom, pontosabb útbaigazítás a lentebbi térképen található.

Hopkins Ram”

Ahogy sejtettem, itt is sok gyémántot ígérnek. A pénz sosem jön rosszul, ezért úgy döntöttem, hogy elnapolom a délutáni sétát, és elvállalom a küldetést.
- El kell, hogy keserítselek Bob, de ha nem akarod elvállalni, akkor ez kell nekem.
- Én meg nem adom oda. Már ki is találtam, hogy mit fogok beletölteni.
- Kapsz helyette egy másikat.
- De csak ha nagyobb ennél.
- Megegyeztünk.
- Mei. - szóltam a lánynak.
- Igen? Mit szeretnél Eigo? - kérdezte egy kedves mosollyal az arcán.
- Tudnál adni nekem egy ennél nagyobb papírt? - tettem le a megbízást a pultra.
- Hogyne.
Mei eltűnt a pult mögött, és néhány másodperc után ismét felbukkant.
- Parancsolj. - tett elém egy lapot.
- Akkor én vissza is megyek a laborba. - mondta Bob, majd megfogta a papírt és elviharzott.
- Én meg elvállalom ezt a munkát.
- Oké, felírlak, közben pedig már mehetsz is. Jó utat. - mosolygott.
- Köszönöm. További szép napot neked.
Kimentem a céhházból és rögtön a vasútállomás felé vettem az irányt. Hamar odaértem, és rögtön odamentem a pénztárhoz. Vettem egy jegyet Oak Town-ba, és szerencsére tíz perc múlva indult is oda egy vonat. Felszálltam a szerelvényre, ami néhány óra alatt el is érte a célállomást. Leszálltam, és a megbízáson levő térkép segítségével el is indultam a papíron szereplő birtokra. Húsz percnyi séta után egy kastélyra emlékeztető épülethez értem. Ha akartam se tudtam volna nem észrevenni a kapunál a két nagy unikornisszobrot, amik két lábon ágaskodva szemben álltak egymással. A szarvaik között húzódó vasból készült boltíven egy címer helyezkedett el, amin szintén két egyszarvú volt.
Mivel a kapu nyitva volt, ezért beljebb mentem. Az udvaron egy piszkosfehér kövekből kirakott út vezetett a bejáratig. Az egyik oldalon egy rózsaösvény labirintus díszítette a helyet, aminek a közepén egy szökőkút emelkedett ki. A másik oldalon pedig egy tulipánkert volt, ahol a virágok között mindenféle mítikus lények márványszobrai kaptak helyet. A különböző lények mind életnagyságúak voltak, és részletesen meg voltak munkálva. Látszott az egész helyen, hogy gondozzák a kertet, és hogy igényesek az ott lakók. Közben odaértem az ajtóhoz, és kopogtattam rajta.




Kinyílt az ajtó, és egy komornyik állt előttem. Nem tudtam, hogy milyen elvárások vannak egy inas külsejét tekintve, de amikor ránéztem biztos voltam benne, hogy ő teljes mértékig megfelelt mindegyiknek. A kapu és a kert látványa után nem is vártam mást.
- Üdvözlöm uram. Cortney vagyok, a ház inasa. Miben segíthetek? - kérdezte udvariasan.
- Eigo Haruki vagyok a Titan Nose-ból. A megbízás miatt jöttem, remélem jó helyen járok. - lebegtettem meg előtte a papírt.
- Jó helyen jár. Kérem fáradjon be.
Beléptem a házba, a férfi pedig becsukta mögöttem az ajtót.
- Erre kövessen kérem. - mutatott a teremben levő lépcső felé, és elindult.
A ház belseje komor hangulatú volt, és ha nem láttam volna a kertet, akkor azt hihetném, hogy elhagyatott a hely. Ablak sehol nem volt, csak kis nyílások a falon, amik nem engedtek be annyi fényt amennyi meg tudná világítani a kastélyt. A falon fáklyák lógtak, de eléggé messze voltak egymástól, ezért csak félhomály volt mindenhol amerre haladtunk. A lépcső minden egyes foka recsegett a lépteink alatt, és a korlátja se tűnt túl merevnek. Az emeleti folyosón a fáklyákon kívül csak páncélok és falra függesztett képek voltak. A padló is elhanyagolt volt, mert minden lépésünk alatt recsegett. A nézelődés közben majdnem nekimentem az inasnak, mert hirtelen megállt előttem. A zsebéből elővett egy kulcsot, és kinyitotta az ajtót ami előtt álltunk.
- Ez lesz a szobája. A vacsora 8 órakor lesz a hallban, az összes munkára jelentkező és az Úr társaságában. - közölte, majd elindult vissza a földszintre.
Bementem a szobába, és becsuktam az ajtót. Kissé meglepődtem, hogy ott is ugyanaz a komor hangulat fogadott mint a kastély többi részében, de igazából nem is számítottam másra. Igaz, hogy egy ágyon kívül más nem volt ott, de legalább volt mire leülnöm. Egy kis nyílás volt a falban ahol be tudott szűrődni egy kevés fény, a falon pedig egy fáklya. A luxusnak még csak hírét se hallották, és jobb helyeken még a pince is jobban be van rendezve mint az a szoba. Valószínűleg a vacsora után egy éjszakát el kell tölteni a kastélyban, mert éjszaka nem tudnunk majd elindulni, de annyit kibírok. Leültem az ágyra, és meglepetésemre egész kényelmes volt. Volt még néhány órám a vacsoráig, és valamivel el kellett foglalnom magam, de a lehetőségeim meglehetősen korlátozottak voltak. Mivel más nem jutott eszembe, ezért úgy éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy elővegyem a laposüvegem. Meg kellett győződnöm róla, hogy még mindig finom-e a benne rejlő sör. Az első korty után boldogan megállapítottam, hogy még akkor is ugyanolyan jó az íze, amikor egy ilyen komor helyen vagyok. Többet nem ittam belőle a vacsora előtt, nehogy elfogyjon majd a munka közben.
Lassan leszállt az éj, és közeledett a vacsora időpontja. Mivel semmit nem tudtam csinálni a szobában, ezért úgy gondoltam, hogy egy kicsit előbb megyek le a hallba. Amikor leértem a lépcsőn megláttam a komornyikot, aki szó nélkül az egyik ajtó felé tessékelt. Ekkor jutott csak eszembe, hogy nem is tudtam hol találom a vacsora helyszínét. Bementem a terembe, ahol finom illatok fogadtak. A világítás ott is hagyott némi kívánnivalót maga után, de első ránézésre látni lehetett, hogy ott van a legtöbb berendezés az egész kastélyban. Középen egy hosszú faasztal kapott helyet, ami tele volt étellel, mellette pedig ugyanolyan hosszú fapadok voltak. A falakat végig pajzsok, buzogányok és képek lepték el, de fáklyákból ott se volt sok. Azzal, hogy nem sok, még talán finoman is fogalmaztam, mert csak a terem egyik felében volt fény. A másik végében korom sötét volt. Mivel rajtam kívül senki nem volt ott, ezért gondoltam leülök és várok a többiekre. Nem akartam az asztalhoz ülni, mert akkor biztosan nem bírom ki, hogy ne falatozzak a sok finom ételből ami ott volt. A legjobb helynek a terem sötét része tűnt, ezért magammal vittem egy széket és leültem oda.
Hamarosan néhány perc különbséggel egymás után megérkezett két férfi és egy nő a komornyik kíséretében. Meglepetésemre hármuk közül kettejüket ismertem. Az egyik Red Walter volt, akivel Akane Resortban találkoztam az egyik küldetésem során, de a küldetés elején otthagyott minket. A másik pedig Strago Rhelm, akivel ugyanazon a küldetésen találkoztam. Kényelmesen ültem, úgyhogy nem akartam odamenni hozzájuk amíg meg nem érkezik a megbízó. A többiek leültek az asztalhoz, és mindannyian csendben vártunk. És vártunk, és vártunk. Már két óra is eltelt, de a megbízónk még sehol nem volt. Egyre éhesebb lettem, az asztalon levő finomságok pedig már kihűltek, és hidegen nem sok kedvem volt enni az ételekből. Kezdtem már unni a várakozást, és ahogy láttam a többiek is ugyanígy voltak ezzel, mert hirtelen mindhárman egyszerre felálltak. Ekkor beteges köhögés és krákogás hallatszott valahol mögöttem, a terem sötét részében. Eddig a pillanatig azt hittem, hogy senki sincs rajtunk kívül a hallban.

A köhögőroham után egy nagy levegővétel hallatszott, majd lihegve megszólalt egy hang, és elnézést kért. Ez után ismét hangos köhögésbe kezdett, és az ismeretlen egy újabb levegővétel után belekezdett a mondandójába.
- Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen gyorsan és szép számban jelentek meg, annál is inkább, mert az én időm vészesen fogy. Minden bizonnyal kíváncsiak, miért nem mutatkozom önök előtt. Nos higgyék el nekem, mindannyinknak így a legjobb. - újra elcsuklott a hangja, és a hosszú köhögés után lihegve folytatta. - A betegség amely napról napra egyre többet emészt fel szervezetemből, csúfos nyomokat hagy maga után ábrázatomon. A bőröm a napfényt sem tűri már, ezért is választottam a család ezen sötét és viszonylag barátságtalan kúriáját végső menedékemül. Sajnálom azt is, hogy várniuk kellett rám, az orvosaim nehezen hoztak járóképes állapotba, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen fogadjam Önöket. Ha jól látom mindezidáig még nem nyúltak ételhez, kérem, egyenek csak bátran amíg én beszélek. - a monológot ismét köhögés szakította félbe. Közben a kihűlt ételre néztem, ami a hőmérsékletéből adódóan nem esett volna jól, ráadásul olyan hangokat adott ki a megbízó köhögés közben, amik finoman fogalmazva is elveszik az ember étvágyát. Úgy tűnik ez Strago-t semmi sem zavartatta, mivel jóízűen falatozott.
-Családunk mindig is megtisztelő helyet foglalt el a déli tartományok előkelőségei között s az ékszeres ládika, amit nemrégiben elloptak, még Quen-do Seng Mester ajándéka volt mintegy 300 éve. A Történet szerint Ruceus Ram, az egyik felmenőm, fékezte meg az ősi fenevadat, amit a errefelé csak trampusként emlegettek, megóvva a közeli hegyekben levő kolostort és a városiakat. Sajnálatos, hogy az évszázadok alatt a szerzetesek elfeledkeztek eme cselekedetről, Quen-do mester tanításairól a vérvonalunkból pedig kiveszett a mágiára való hihetetlen mértékű hajlam és tehetség. A kolostor mostani vezetője elvesztette józanságát, erejét a gonoszságnak ajánlotta és sötét tanokkal fertőzi hallgatóit, ezen felül valamilyen természetfeletti erőt is tulajdonítanak annak a ládikának, ezért lopták el. Arra kérem önöket szerezzék vissza nekem és a családomnak.. - ennél a pontnál már egyre sűrűbben meg kellett állnia, és a levegőt is egyre szaporábban vette, kezdett fáradni. - Útbaigazítást és minden segítséget megkapnak Cortneytól, a jutalomnak pedig egy millió ékkövet szántam négyükre osztva, amit azon nyomban megkapnak, hogy én is visszakapom őseim hagyatékát és most bocsássanak meg, de kénytelen vagyok visszavonulni.
Amint befejezte mondandóját nyikorgott az ajtó, majd lassan be is zárult.
- Megkérdezhetem, hogy merre találjuk a kolostort? - fordult Red a komornyik felé.
A férfi a kastély hátulja felé mutatott, majd megszólalt.
- Azt javaslom, hogy reggel induljanak útra, mert ebben a sötétben a terület ismerete nélkül csak eltévednének. Ha bármire szükségük van a küldetéshez, kérem jelezzék most, hogy lehetőségeim szerint reggelre össze tudjam készíteni.
Nem akartam előjönni a sötétből, mivel nem volt már kedvem se a csevegéshez se máshoz, csak fel akartam menni a szobámba és ki akartam aludni magam. Ekkor mintha összebeszéltek volna egyszerre álltak fel az asztaltól, és kisétáltak a teremből. Odamentem a komornyikhoz, hogy elmondjam mire lesz szükségem.
- Ha van valami jó sör vagy bor a kastélyban, akkor abból hozhatna nekem egy-két üveggel.
A komornyik bólintott, én pedig felmentem a szobámba, ahol ledőltem az ágyra és hamar el is nyomott az álom.

Másnap reggel korán felébredtem, mert a nap pont a szemembe sütött, ami nem volt túl kellemes. Felkeltem és, hogy kicsit felrázzam magam megfogtam a laposüvegem, és belekortyoltam. Kimentem a szobámból, és próbáltam csendben lépkedni, hátha alszik még valaki, de elfelejtettem, hogy a padló nincs a legjobb állapotban és recseg. Ez után inkább gyorsan végigmentem a folyosón, és a lépcsőn is kettesével vettem a fokokat, hogy ha nem tudok csendesen haladni, akkor minél kevesebb ideig csapjak zajt. Amikor leértem a földszintre láttam, hogy a bejárati ajtó mellett fekszik a túlélőcsomagom, amit kértem. Megfogtam a két üveg bort, és amikor épp mentem volna ki az udvarra, valaki megszólított.
- Jó reggelt. - hallottam egy férfihangot.
- Üdv. - köszöntem vissza, miközben megfordultam.
Rögtön felismertem. Egy korábbi küldetésemen találkoztam vele, de otthagyott minket még az elején.
-
-
- Tiszteletem, kedves uram, azok honnan vannak? - lépett oda Strago.
- Jó reggelt neked is. Az a pingvin adta, aki itt mászkál a kastélyban. - válaszoltam a kérdésére.
Mire visszafordultam Rednek hűlt helyét találtam. Biztosan elfelejtett valamit és gyorsan be akarta szerezni. Mivel úgyis a kastély másik végétől kellett elindulnunk, ezért kimentem az udvarra, megkerültem az épületet, és a hátsó kapuhoz mentem. A bejárat mellett leültem, a falnak támaszkodtam, és amíg vártam a többiekre, iszogattam a laposüvegemben rejtőző sörömet.
Hamarosan társaságom is akadt, Red és az ismeretlen leányzó személyében.
-
-
-
-
Mielőtt belemerültünk volna a cseverészésbe Strago is csatlakozott hozzánk. A kezében egy üveg rum volt, ami érződött is rajta. Kissé furcsának találtam, hogy iszik, mert a legutóbb amikor találkoztam vele, pont az nem tetszett neki, hogy a küldetés közben sörözgetek. Végül is betudtam annak, hogy talán megjött az esze, és végre rájött, hogy nem is olyan rossz dolog az alkohol.
- Eléggé bűzlesz az alkoholtól komám... Biztos ennyit akartál inni? - kérdezte tőle Mona.
- Lehet, hogy kevesebbet kellett volna inni. - jegyezte meg Red.
- Biztos. - felelte, majd rögtön témát váltott. - Jéééé, szaladó egér. - nézett Mona familiárisára.
- Szia, kishaver. - mosolygott az állatra Red.
Mivel teljes volt a létszám, és beszélgetni útközben is lehet, ezért társaim felé fordultam, és megosztottam velük a gondolataimat.
- Most, hogy itt van mindenki, akár el is indulhatnánk.
- Igazad van... Indulni kellene. - értett egyet Mona.
- Akkor előre, mert tarkón legyint a balsors. - mondta a földmágus.
- Rosszabb, vagy mint Nati, mikor leissza magát... - jegyezte meg a lány.
- Azt még egyszer szívesen megnézném. Még részegen is egész szépet alkotott. - vágta rá Red.
- Pedig Strago nem is itta le magát, nem vizes a ruhája. - fűztem hozzá Mona megjegyzéséhez.
- Whahahahahahahahahahaha!!!! - tört ki hangos nevetésben Strago.
Elindultunk az úton, ami néhol kettéágazott, de mivel folyamatosan láttuk a kolostort, ezért tudtuk, hogy merre kell mennünk. Az ösvényen amin haladtunk látszott, hogy nem igazán használják, mert végig gazos volt, ráadásul néhol nagyobb sziklák és kidőlt fák is nehezítették az előrehaladást. Útközben tovább iszogattam a sörömet, amiből már nem kellett spórolnom, mivel volt két üveg borom.
A többiek felé nyújtottam a laposüvegem, hogy megkínáljam őket.
- Én nem iszom, de köszönöm. - reagált Red.
- Én sem kérek. - utasította vissza a lány is.
- Pedig nektek se ártana fertőtleníteni magatokat belülről. Ki tudja milyen betegsége lehetett a megbízónak. Lehet, hogy fertőző. Mondjuk, ahogy nézem Strago már lassan a mágiára is immunis állapotba kerül. - mondtam vigyorogva.
- Hát én biztos vagyok abban, hogy nincs semmilyen fertőző betegségem. - mondta a fiú.
- Nekem sincs. - csóválta a fejét Mona.
Úgy tűnt, hogy nem értették a kérdést, mert én nem azt mondtam, hogy nekik van fertőző betegségük hanem lehet hogy a megbízónak. Nem akartam mindenáron rábeszélni őket, hogy fogadják el az italt, ezért nem is szándékoztam elmagyarázni, a mondandóm lényegét. Ráadásul így több maradt nekem, ami soha nem baj.
- Engem elkapott a jókedv nevű betegség. Ami meg mer menteni annak, ellátom a nótáját! - látszott Strago-n, hogy komolyan gondolja a fenyegetést, de az állapota miatt nem lehetett túl komolyan venni.
- Jól van Strago, de mi lenne, ha nem a levegőbe akarnál belekötni? - jegyezte meg a lány.
- A levegő nem szól vissza, nem akadékoskodik, mint a legtöbb nő. - vágott vissza a földmágus, ami nem igazán tetszett Monának.
A célunk nem volt túl messze, ezért hamar elértünk a keresett templomhoz. Az épület egy sziklafal tövében állt, körben pedig falak védték a helyet. Óvatosan közelítettünk, és közben figyeltük, hogy vannak-e őrök, de senkit se láttunk. A kapuhoz léptünk, ahol a réseken keresztül láthattuk, hogy az udvaron is csak két fehér ruhás ember sétálgatott.
- Ez furcsa. - nézett értetlenül Red.
- Mennyünk be, éss hozzuk ki, azt, ami fontos, mert anélkül problémáink megsokszorozódnának. Tyű, nehéz szó. - osztotta meg gondoltait Strago.
- Ez az információ nélkül nem is tudom mire mentünk volna. - vigyorogtam rajta, mert mire a kolostorhoz értünk eléggé kiütötte magát, és vicces látványt nyújtott.
- Ne haragudjanak má... - kezdte kiáltani a földmágus, mire mindannyian egyszerre odaugrottunk, hogy elhallgattassuk.
Gyorsan berángattuk az egyik közeli bokorba, és otthagytuk, nehogy rögtön az elején meghiúsítsa a küldetésünket. Miután végeztünk ezzel, megosztottam a többiekkel az ötletem.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha két csoportra válnánk szét. Valaki terelje el a kapunál a bent levők figyelmét, a csapat többi tagja pedig surranjon be a falon keresztül, keressék meg a ládát, és hozzák ki. De ha van valakinek más ötlete, akkor ne tartsa magában.

Valami, vagy valaki valóban állt az árnyékokban, és felettébb vadul fuldoklott. Reméltem, hogy legalább még azelőtt kiadja a fizetést, mielőtt átpártolna a másvilágba, különben eléggé nagy bajban lennék. Túl sok pénzem nem igen maradt, de, ha a megbízás eddig tartana, akkor legalább jól megtömöm a bendőmet itt, hogy aztán a következő városig kibírjam valahogy. A hang időközben összeszedte magát, és monológba kezdett.
- Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen gyorsan és szép számban jelentek meg, annál is inkább, mert az én időm vészesen fogy. Minden bizonnyal kíváncsiak, miért nem mutatkozom önök előtt. Nos, higgyék el nekem, mindannyinknak így a legjobb. - Mi van, ha olyan ronda, hogy az élőholtak szebb látványt nyújtanának, bár az is elképzelhető, hogy jószívűségből nem köhög minket arcon, ami tényleg egy rendes dolog tőle; és is szeretnék meghalni, de majd jóval később ágyban, hamvas mellek, minimum 2 pár között.
Azt meg végképp nem értettem, hogy miért mondja a szép számot, minket értve ez alatt? Vagyunk összesen ketten. Ez hol szép szám? No, mindegy, nem kell érteni, csak figyelni, és vadul bólogatni.
- A betegség, amely napról napra egyre többet emészt fel szervezetemből, csúfos nyomokat hagy maga után ábrázatomon. A bőröm a napfényt sem tűri már, ezért is választottam a család ezen sötét és viszonylag barátságtalan kúriáját végső menedékemül. Sajnálom azt is, hogy várniuk kellett rám, az orvosaim nehezen hoztak járóképes állapotba, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen fogadjam Önöket. Ha jól látom mindezidáig még nem nyúltak ételhez, kérem, egyenek csak bátran, amíg én beszélek. - Akkor nem zavartatnám magam, lecsaptam az előttem várakozó, félig kihűlt étkekre, és meglepetten tapasztaltam, hogy ezeknek még hidegen sincs oly rossz ízük. Az árnyékember közben folytatta... a krahácsolást. Egészségére ember, de azért még a legelvetemültebb etikett sem díjazza, ha amikor a vendég étkezik, ilyen hangokat adjon ki magából; legközelebb ne ajánlja fel, hogy együnk, ha saját testének váladékaival küszködik épp, nem is halk módon. Mindegy, nem érdekelt, igyekeztem kiszűrni a hangját, és a női test szépségeire koncentrálni. Félig-meddig sikerült.
- Családunk mindig is megtisztelő helyet foglalt el a déli tartományok előkelőségei között s az ékszeres ládika, amit nemrégiben elloptak, még Quen-do Seng Mester ajándéka volt mintegy 300 éve. A Történet szerint Ruceus Ram, az egyik felmenőm, fékezte meg az ősi fenevadat, amit a errefelé csak trampusként emlegettek, megóvva a közeli hegyekben levő kolostort és a városiakat. Sajnálatos, hogy az évszázadok alatt a szerzetesek elfeledkeztek eme cselekedetről, Quen-do mester tanításairól a vérvonalunkból pedig kiveszett a mágiára való hihetetlen mértékű hajlam és tehetség. A kolostor mostani vezetője elvesztette józanságát, erejét a gonoszságnak ajánlotta és sötét tanokkal fertőzi hallgatóit, ezen felül valamilyen természetfeletti erőt is tulajdonítanak annak a ládikának, ezért lopták el. Arra kérem, önöket szerezzék vissza nekem és a családomnak.. - Aha, milyen érdekes... már megint köhög, jó ég, ember, ha ennyire nagy a baj, akkor tegyél a büszkeségedre, és a komornyikon keresztül tudassad velünk a helyzetet. Meg egyébként is, neked minek a ládika, úgy is mindjárt beleharapsz abba a finom fűbe, oszt, ha ennyire fontos a családnak, akkor miért nem tesznek ők is valamit az ügy érdekében? Lusta dög az összes, biztos csak az ivászaton, és a nőkön jár mindegyiknek az esze.
- Útbaigazítást és minden segítséget megkapnak Cortneytól, a jutalomnak pedig egy millió ékkövet szántam négyükre osztva, amit azon nyomban megkapnak, hogy én is visszakapom őseim hagyatékát és most bocsássanak meg, de kénytelen vagyok visszavonulni. - Felkaptam a fejem, nem is az ékkőmennyiség miatt, hanem, hogy hány felé lesz az osztva. Négy? Gyorsan körbepásztáztam a termet, és megláttam egy váratlan vendéget, aki úgy tűnik vagy most jött meg, vagy az inas későn szólt neki, vagy szimplán későn jött le. Ismerős alak volt, és, ha emlékezetem nem csak, ami manapság igencsak csalni szokott, ő az a nyúlszívű, oroszlán kinézetű egyén, aki Omeront és engem otthagyott egy igen kellemetlen szituációban. És, ha ez még nem lett volna elég, a Karácsony nevezetű ünnep alkalmával is faképnél hagyott engem, mert nem emlékszem, hogy ott lett volna, amikor felkeltettek a többiek. És még szépnek sem tudtam mondani, bár, mintha egy fokkal civilizáltabb lenne a külseje. Jó, ez három, no de hol a .... ahaaaa, ő is ugyanazt a taktikát használja, mint a ház ura, csak ő nem beszél és köhög annyit, de egy biztos, az árnyékokban volt egy negyedik személy is, habár az arcát nem tudtam kivenni. Nem is érdekelt, megvan mindenki, bár én ezt még mindig nem nevezném szép számnak, beletörődtem, és folytattam az étkezést.
- Megkérdezhetem, hogy merre találjuk a kolostort? - Csak akkor, ha te sem lépsz le idő előtt, mint legutóbb. Kár, hogy csak olyanokat kaptam megint társnak, akik a magbízhatósági létra alján voltak. Mondjuk Árnyék uraságról még nem tudtam mit mondani, de, aki az árnyékokat választja menedékül, az sem lehet valami megbízható alak.
- Azt javaslom, hogy reggel induljanak útra, mert ebben a sötétben a terület ismerete nélkül csak eltévednének. Ha bármire szükségük van a küldetéshez kérem, jelezzék most, hogy lehetőségeim szerint reggelre össze tudjam készíteni. - Szerintem nem tudna összeszedni két-három szép alkatú nőt nekem éjszakára, és nem is esszenciális a feladat sikeréhez, de már nagyon hiányzik a meleg érintése a fiatal, rugalmas bőrnek. Nos, így jártam. Lehet az Erdőlakó kisasszonyra rátörnek állati ösztönei és párzani akar, és, ha épp velem akar, akkor nem állok az útjába.
Most már minden zavar nélkül tudtam tovább készülni az éjszakára, gyomorügyileg. Már megérte eljönni, mondanom sem kell, mert az étkek mellett, még az ital is jó minőségű volt, bár most nem guríthattam le néhány üveggel, egyrészt mert nem biztos, hogy adtak volna, és nehogy már azt higgyék rólam, hogy egy senkiházi, iszákos kalóz vagyok.
Nagy nehezen sikerült robbanásig töltenem magam a földi jóval, és láttam, hogy valamily elképzelhetetlen csoda folytán, mindenki ugyanakkor végzett. Felálltunk, és elindultunk visszafelé a negyedeink felé. A sors tudja, miért, ismételten egyszerre jutottunk el a lépcsőhöz, és szám nem bírta féken tartani magát.
- Nocsak, nocsak, a kis vadóc. Bár.... mintha kicsit másképp festenél, mint anno. - Igen, volt némi… emberi is a mozgásában, kinézetében, habár volt még mindig hely a fejlődésnek. Na, jó, ha minden kötél szakad, üdvözöllek szobámban, de tényleg csak egy menetre, utána jobban szeretek aludni, mintsem sokáig téged nézni.
- Ez rólad is elmondható Rőt Szakáll. - Nincs is… áhh, höhöhö, mulatságos hangulatban vagyunk? No, nem sokáig. Persze én nem vagyok olyan, akit meg tudnak hatni a kicsinyes sértegetések.
- Rőt, mi? No, igen, történt ez is, az is, és most itt vagyok, mindenféle érdekes, és megmagyarázhatatlan esemény miatt. - Azért ez nem teljesen volt igaz, mert minden eseményre van valami értelmes magyarázat, csak ezt nem mindenki tudja, vagy akarja belátni.
- Ááh értem... És a harmadik ki lenne? - Hamar egymásra fogtok találni, múltbeli tragikus eseményekből kifolyólag. De szerintem arra még képes, hogy bemutassa önmagát, és ezt meg is tette, nem azért mert elvártam az ilyesmit, hanem, mert az alap etikett rendszere megköveteli a választ, ha az ember jóban akar lenni a másikkal.
- Red Walter vagyok. - Igen, ez volt a név, a fenéért sem akart eszembe jutni.
- Engem Monának hívnak. Örülök a találkozásnak! - Még.
- Őt is ismerem, és nagyon hasonló a biográfiátok, ő is eltűnt olyankor, amikor neki nem kellett volna. - Biográfia? Létezik ilyen szó? Lehet, hogy nem, de most nem akartam ennek az ecsetelésével leállni; még a végén sületlennek néznek. Lehet, hogy már annak néztek, mert nem igazán hatotta meg egyiket sem, megjegyzésem.
- Mi lenne Strago, ha csak az utóbbi esetre koncentrálnál, mikor karácsonykor kinyírtuk azt a fazont? - Lehet, de valamiért nincs az emlékezetemben, hogy te ott lettél volna, homályos foltok még megvannak, de nagyon zavaros, nagyon zavaros.
- Nos, vannak kivételek, de nem kell azt hinni rólam, hogy jó ember vagyok. Egy jótett, kitöröl egy rosszat, úgyhogy kezdjük nulláról, rendben? - A mondat első felének nem volt túl sok értelme, de lényeg a lényeg, én kész voltam a kompromisszumra, és nagyon reménykedtem, hogy bizalmam nem lesz fölöslegesen belévetve. Ó, kérem, kit akarok itt hitegetni?
- Nekem megfelel. - És boldogan éltek, míg meg nem haltak; sajnos történetünk itt nem ér véget, megy tovább, mint a Magnolia-i gőzös. Bár, a gőzössel ellentétben, elérkeztünk a szobám ajtajához, és egy kisebb monológgal örvendeztettem meg újdonsült semleges kapcsolatom alanyát.
- Jó éjszakát barátaim, a kisasszonyt szívesen látnám vendégül éjszakára, de kétlem, hogy ez mindenkinek egy megfelelő ötlet lenne, de, ha meggondolja magát.... - Azzal bezártam előttük az ajtót, és jót derültem a pont elkapott arckifejezésükön. Most szépen véleményt alkothattak rólam, ami minden bizonnyal a gyerek, és a perverz vénember között csúszkál ide-oda, no, de nem lehet mindenki tökéletes, nem igaz? Gyorsan eltettem magam másnapra, még mindig mulatva kicsinyes és korántsem vicces megmozdulásomon. Nekem, mondjuk, tetszett, és ez a lényeg.

Másnap korán ébresztett a komornyik, amihez nem voltam hozzászokva, és rendkívül morgós hangulattal áldott meg. A helyzet csak rosszabbodott, amikor kiléptem a folyosóra, és kis híján felborított egy barna folt, ami végigvágtatott a folyosón, és eltűnt a sötétségbe. Nekem akaratlanul is olyasmi hagyta el a számat, amit a reflexek hoztak elő.
- Ki eresztette szabadjára a vadállatát!? - Megjegyzésemre valami igencsak hangosan becsapódott a fejem felett. Az a valami egy kés volt, és megláttam, hogy Monácska a folyosó másik végéből néz felém. Gondolom, ő küldte a szerszámot meglehetősen ívetlen röppályára.
- Hoppá... kicsúszott a kezemből. - Persze, kicsúszott. És ezt most nekem el is kellene hinnem? Nem fogom, de értettem a célzást; hozzá tartozott a törpeegér, vagy nem is tudom, mi, ami kis híján a nyakamat szegte. Inkább beletörődök, és haladok tovább.
- Áh, mindjárt világos minden. - Azzal folytattam kijelölt útvonalamat, befordultam és bevetettem magam a toalett különös élővilágába.
Megkésve csatlakoztam a lépcső aljában gyülekező tömeghez, ahol, látszólag ketten összeismerkedtek, egy meg hiányzott. Az ismerkedés ismeretlen alanya, aki tegnap még az árnyákokat választotta búvóhelyül, kiderült, volt céhtársam, akit anno nem kedveltem, de mivel most ott figyelt néhány kellemes formájú üveg a kezében, azonnal a legjobb barátomnak léptettem volna elő. Persze ehhez meg kellene tudakolnom, honnan is vannak azok az üvegek. Futva csapódtam be melléjük, és talán egy kicsit túlbuzgón érdeklődtem meg a helyzetet.
- Tiszteletem, kedves uram, azok honnan vannak? - Lényegre törően, mindenféle előjáték nélkül tértem a tárgyra. Ő is tömören leírta, hogyan néz ki a komornyik, így tudtam, ő az aranytojást tojó tyúk, célba vettem hát a sötétbe öltözött, emlegetett szamarat. Nála sem fűszereztem nagyon a mondanivalómat.
- Ha jól sejtem kis frissítőért önt kell megkeresni. Nincsen véletlenül erősebbjük, tudja, igencsak szükségem lenne rá. - Eléggé gyenge, kevés érvvel volt megtömködve a mondat, de a komornyikot úgy képezték, hogy kiszolgálja a munkavállalót, avagy a vendéget. Szó nélkül megfordult, és pár perc múlva visszatért egy üveggel, mely tartalma színe, és illata alapján rum lehetett.
- Remélem meg lesz elégedve ezzel, uram. - mondta. Van némi humorérzéke, még ha bújtatottan is.
- Jó lesz, jó lesz, köszönöm. - meghajtottam fejem, és elrejtettem az üveget a zsebembe. Ideje volt visszatérni a díszes társasághoz. Persze mindenekelőtt, a legelső félreeső fordulóban kinyitottam az üveget, és egy hajtásra eltűntettem a felét. A kemény íz végigvágta a torkomat, égette a nyelvemet, bizseregtette gyomromat, és éreztem, hogy talán ezt most egy kicsit túlzásba vittem. Annyira, hogy még le is ittam magam, de ez volt jelenesetben a legapróbb probléma.
Mire eljutottam a három másikhoz, akikkel együtt szívták a lakóhely jó levegőjét, nem embereket láttam, hanem ökröket, akik csak arra képesek, hogy menjenek, és tegyék, amit mondanak nekik.
- Eléggé bűzlesz az alkoholtól komám... Biztos ennyit akartál inni? - Biztos.
- Lehet, hogy kevesebbet kellett volna inni. - Még egyszer megismételte ezt valaki, annak az üres üveget fogom a torkán letuszkolni.
- Biztos. - Hagytam rájuk. Az ökrök sosem fogják megérteni a bika örömét. - Jéééé, szaladó egér. - Mondtam, csak úgy valakinek, amikor a barna folt visszatért.
- Szia, kishaver. - Én az egereknek nem így szoktam köszönni, hanem egy seprűvel, ami rajtuk landol, de más ház, más szokás, aki szeret egereket tartani, hogy azok felzabáljanak mindent, és érdekes betegségeket terjesszenek.
- Most, hogy itt van mindenki, akár el is indulhatnánk. - Helyes, akkor a bika megy elől, az ökrök követik. Ennyi.
- Igazad van... Indulni kellene. - A tehén nem magyaráz, szedi a lábát.
- Akkor előre, mert tarkón legyint a balsors. - Mint ahogyan azt előszeretettel tenni szokta.
- Rosszabb, vagy mint Nati, mikor leissza magát... - Amint meghallottam Nati nevét megrándultam. Honnan ismeri a tehén az alakváltót? És egyáltalán, hogyan jön most ő ide? Jah, iszákos állapot… micsoda? Ejj, most sikerült jól összekavarni a világom. Elhallgattam, és magamba néztem egy kicsit; mit szólna Nati, ha látna engem ilyen sanyarú körülmények közt? Mit csinálna, ha tudná, hogy nincsen otthonom, nincsen célom, nincsen életem? Mit szólna… mit szólna…
- Azt még egyszer szívesen megnézném. Még részegen is egész szépet alkotott. - Mi az, hogy kineveted? Nem tehet róla az ember; ha nem ura cselekedeteinek, akkor a leghajmeresztőbb dolgokra is képes, és lehet, hogy külső szemekkel viccesnek tűnik, de szánalmas. Szánalmas.
- Pedig Strago nem is itta le magát, nem vizes a ruhája. - ………………………………..
- Whahahahahahahahahahaha!!!! - Robbant ki belőlem a keserves jókedv. Nevettem a sorsomon, a tehetetlenségemen, a szerencsétlenségemen, a világon, az ökrökön, és legfőképp magamon.
- Én nem iszom, de köszönöm. - Jött a hosszú csend után a nem létező kérdésre a válasz. Hátravizslattam, aminek az lett az eredménye, hogy nekimentem a kijárati illetve bejárati kapufélfának, de láttam, ahogyan Harukhi, vagy Heiló itókát osztogat. Persze nekem nem ajánlotta fel, de nekem úgy is jobb van, nem kell az övé; igazi kalózfrissítő van nálam.
- Pedig nektek se ártana fertőtleníteni magatokat belülről. Ki tudja milyen betegsége lehetett a megbízónak. Lehet, hogy fertőző. Mondjuk, ahogy nézem Strago már lassan a mágiára is immunis állapotba kerül - Ez így van. Rám csak a nagy mellek mágiája tudna hatni. de az nagyon.
- Hát én biztos vagyok abban, hogy nincs semmiien fertőző betegségem. - Abban sosem lehet biztos az ember. Egy percre nem néz oda, máris olyasmik rohangásznak a szervezetében, amikről azt sem tudta, léteznek.
- Nekem sincs. - De van. Csak még nem tudol róla.
- Engem elkapott a jókedv nevű betegség. Ami meg mer menteni annak, ellátom a nótáját! - És én komolyan gondoltam a fenyegetést.
- Jól van Strago, de mi lenne, ha nem a levegőbe akarnál belekötni? - Most miért? A levegő nem szól vissza, nem ellenkezik, hagyja, hogy szívjam, bár lehet, hogy néha ellenáll, főleg, ha az ember függőleges irányba esik lefelé, úgy egy kilométert, de akkor is.
- A levegő nem szól vissza, nem akadékoskodik, mint a legtöbb nő. - Lehet, hogy a jelenlévők 25%-at jó alaposan megsértettem, de magukra vessenek; nem véletlenül van ez az általánosítgatás.
Az útból csak annyira emlékszem, hogy felettébb jó hangulatban voltam, és néha éreztem egy keményebb nyomást valamelyik testrészemen, más irányba ösztökélve. A következő emlékkép egy házról volt, melynek bejáratánál ácsingózott mindenki.
- Ez furcsa. - Nem igazán. Mi lenne olyan furcsa egy kolostorszerű építményben? Ott van, kettő fehérnép, tőlük talán lehetne útbaigazítást kérni, nem? De. És, ha az ökrök megint legelészni akarnak, a bika megoldja a helyzetet.
- Mennyünk be, éss hozzuk ki, azt, ami fontos, mert anélkül problémáink megsokszorozódnának. Tyű, nehéz szó. - Valóban, sikerült egy fél percet babrálódnom a kimondásával. Miért kell ennyi magánhangzót tűzdelni ennyi mássalhangzó közé. Idióta nyelv. Mivel a többiek még mindig csak néztek, vagy gondolkoztak, mint a kukák, kénytelen voltam, az ész szerepét elvállalva, megoldani ezt a felettébb nehéz problémát.
- Ne haragudjanak má, vagy meg ne haragudjanak, merre találjuk az elveszett értékek, mágikus dobozát?! - Akartam volna kiáltani, csak, hogy az első hangosabb hangok hatása páratlan reakciót váltott ki társaimból, akik egy emberként vetették rám magukat, és gyömöszöltek be egy bokorba. Én itt megismerkedtem egy hernyóval, egy poloskával, és felettébb hisztis hangulatú pókkal, aki nem volt rest és orron csípett. Minden bizonnyal nem értékelte, hogy letaroltam nehéz munkával felépített hálóját. Miközben az égető fájdalomból semmit sem éreztem, megtudakoltam a hernyó nevét, akit Williamsnek hívtak rokonai, Ebédnek a haragosai. A poloska diszkréten lekakált, úgyhogy illatarzenálom ismételten bővült, és észrevetten, hogy meglehetősen furcsán néz rám a bokor aljában fészkelő rigópár. Nem igazán tudták eldönteni, hogy a tápláléklánc melyik fokán helyezzenek el, majd miután beleharapott az egyik az orromba, ami a pókcsípés után annyira hiányzott, mint egy fekete ragya a hátamra, eldöntötte, hogy az emészthetetlen csoportba tartozom.

Bocsánat a késésért és a színhiányért! ^^' Ha Lilynek fontos, akkor színezem. Az új háttér miatt egyébként beszédszínem a MediumSlateBlue-ra változott!

A férfi kilétét továbbra is homály fedte, hisz a koromsötétben semmit nem láttam belőle.
- Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen gyorsan és szép számban jelentek meg, annál is inkább, mert az én időm vészesen fogy. - ezt valahogy sejtettem - Minden bizonnyal kíváncsiak, miért nem mutatkozom önök előtt. Nos, higgyék el nekem, mindannyinknak így a legjobb. A betegség, amely napról napra egyre többet emészt fel szervezetemből, csúfos nyomokat hagy maga után ábrázatomon. ~ Csak nem leprás? ~ A bőröm a napfényt sem tűri már, ezért is választottam a család ezen sötét és viszonylag barátságtalan kúriáját végső menedékemül. ~ vagy talán vámpír lenne? ~ Sajnálom azt is, hogy várniuk kellett rám, az orvosaim nehezen hoztak járóképes állapotba, - nem azért hogy kötöszködjek, de én egy orvost sem láttam erre - de én ragaszkodtam ahhoz, hogy személyesen fogadjam Önöket. Ha jól látom mind ezidáig még nem nyúltak ételhez, kérem, egyenek csak bátran, amíg én beszélek.
- Családunk mindig is megtisztelő helyet foglalt el a déli tartományok előkelőségei között s az ékszeres ládika, amit nemrégiben elloptak, még Quen-do Seng Mester ajándéka volt mintegy 300 éve. A Történet szerint Ruceus Ram, az egyik felmenőm, fékezte meg az ősi fenevadat, amit a errefelé csak trampusként emlegettek, megóvva a közeli hegyekben levő kolostort és a városiakat. Sajnálatos, hogy az évszázadok alatt a szerzetesek elfeledkeztek eme cselekedetről, Quen-do mester tanításairól a vérvonalunkból pedig kiveszett a mágiára való hihetetlen mértékű hajlam és tehetség. A kolostor mostani vezetője elvesztette józanságát, erejét a gonoszságnak ajánlotta és sötét tanokkal fertőzi hallgatóit, ezen felül valamilyen természetfeletti erőt is tulajdonítanak annak a ládikának, ezért lopták el. Arra kérem, önöket szerezzék vissza nekem és a családomnak. ~ Lopjunk el egy lopott ládikát?
Szegény alak ismét köhögő rohamot kaphatott, s a hangjától étvágyam is elment egy időre. Nem lehet kellemes ilyen fájó (nyilván fáj neki)torokkal ennyit beszélni.
- Útbaigazítást és minden segítséget megkapnak Cortneytól, a jutalomnak pedig egy millió ékkövet szántam négyükre osztva, amit azon nyomban megkapnak, hogy én is visszakapom őseim hagyatékát és most bocsássanak meg, de kénytelen vagyok visszavonulni.
Vajon mennyi lehet 1.000.000 négyfelé osztva? Hmm lássuk csak hogy is van ez az osztásféle? Hmm.. Nagyjából..2-300.000 körül lehet. Az már szép kis összeg. Jó lenne ha még azelőtt vissza tudnánk szerezni a ládát, mielőtt meghal az öreg.
Az asztalt, és a terítéket végig nézve összeszedegettem pár gusztusosan kinéző falatot, és egy tányérra pakoltam őket. Egy darabig figyeltem, a többiek esznek-e, aztán én is hozzá láttam. Most már nem veszi el az étvágyam semmi. Aztán el ne felejtsek vinni valamit Noir-nak is!
- Megkérdezhetem, hogy merre találjuk a kolostort? - szólalt meg az egyik jelenlévő az asztalnál.
- Azt javaslom, hogy reggel induljanak útra, mert ebben a sötétben a terület ismerete nélkül csak eltévednének. Ha bármire szükségük van a küldetéshez kérem, jelezzék most, hogy lehetőségeim szerint reggelre össze tudjam készíteni. - Úgy tűnt, a javaslatra mindenki hallgat, így hát nekem se volt kedvem akadékoskodni. Az első adag ételt amit összeszedtem lassan de biztosan a gyomromba küldtem. Minden igazán ínycsiklandozó volt az előételektől kezdve, a főételen át, egészen a desszertig. Bevallom annyira nem vagyok édes szájú, de ez a kaja eszméletlen volt! Végül egy szalvétába csomagoltam némi elemózsiát Noirnak is, nehogy ő éhen maradjon, miközben én teletömtem a hasam a többiekkel. Valami csoda folytán mire ezzel végeztem, mindenki megette a tányérjára szedett adagokat és útnak indultak a szobáink, azaz a negyedik emelet felé. Mire a lépcsőhöz értünk, kedves, drága régi ismerősöm nem tudta türtőztetni magát, és megszólalt.
- Nocsak, nocsak, a kis vadóc. Bár.... mintha kicsit másképp festenél, mint anno. -jegyezte meg Strago miután jól végig mért. Szegénynek volt valami aromás alkohol szaga, és mintha nem lenne minden rendben a lelki, és külső állapotával.
- Ez rólad is elmondható Rőt Szakáll. - kicsit mintha meglepte volna a kijelentés, de gyorsan kapcsolt.
- Rőt, mi? No, igen, történt ez is, az is, és most itt vagyok, mindenféle érdekes, és megmagyarázhatatlan esemény miatt. - érdekes he? Mi lehet olyan érdekes amitől az ember leépül? Az érdekes dolgoktól általában felpezsdülni szokás nem igaz?
- Ááh értem... És a harmadik ki lenne? - néztem a számomra ismeretlen, vörös hajú fiúra aki épp nagyon gondolataiba merülve lépdelt mellettünk, de amint rájött hogy róla kérdeztem, felkapta a fejét és válaszolt.
- Red Walter vagyok. – mutatkozott be mosolyogva. ~ Eddig egészen szimpatikusnak tűnik...
- Engem Monának hívnak. Örülök a találkozásnak! - ez egy egyszerű bólintással nyugtázta, mire Strago közbeszólt.
- Őt is ismerem, és nagyon hasonló a biográfiátok, ő is eltűnt olyankor, amikor neki nem kellett volna. - mi a csuda az a biográfia? Amíg én értetlenkedve álltam a megszólalás előtt, újdonsült bajtársam, Red nevetni kezdett rajta. Talán nincs is olyan szó, hogy biográfia...
Stragora visszatérve... nem igaz hogy ő csak arra az egy eseményre emlékszik, mikor épp volt fontosabb dolgom is, mint két gazdag fiatalt pesztrálgatni.
- Mi lenne Strago, ha csak az utóbbi esetre koncentrálnál, mikor karácsonykor kinyírtuk azt a fazont? - álltam elő a szerintem csábítónak tűnő ajánlattal, ami neki azért annyira nem tetszett, mint hittem.
- Nos, vannak kivételek, de nem kell azt hinni rólam, hogy jó ember vagyok. - én ezt egy egy percig sem gondoltam róla - Egy jótett, kitöröl egy rosszat, úgyhogy kezdjük nulláról, rendben?
- Nekem megfelel.
- Nekem is tökéletes.
- Jó éjszakát barátaim, a kisasszonyt szívesen látnám vendégül éjszakára, de kétlem, hogy ez mindenkinek egy megfelelő ötlet lenne, de, ha meggondolja magát.... - persze... majd biztosan meggondolom, és jó ötletnek tartom egy alkoholistával tölteni az indulás előtti éjszakát.
Rőt Szakáll nyugovóra tért, s elértük Red szobáját is ezért ő is elköszönt.
- Jó éjszakát nektek is. - kétlem hogy hallotta volna a harmadik.
- Jó éjszakát.
Az én szobám se volt túl messze és amint elértem, s kinyitottam az ajtót, máris letámadtak.
- Mona, Mona! Hol voltál? Éhes vagyok! Adsz enni? Játszol velem valamit? - ugrott nekem Noir egyből.
- Ácsi, ácsi! - nevettem a kis szeleburdin - Volt egy kis elintézni valóm, de szerencsédre volt vacsora, amiből neked is hoztam.
- Mit hoztál? Mit háztál? - elővettem a becsomagolt sült húsokat és egy szelet tortát és ő csillogó szemekkel és csorgó nyállal figyelte azokat.
- Edd meg. Ez mind a tied. - vetett rám egy gyors, hitetlenkedő pillantást, de utána egyből felfalta az összes elé rakott ételt. Miután jól teleette magát, el is álmosodott, ezért végre lefekhettem aludni.

A szerencsére nyugodt éjszaka után, a komornyik ébresztett minket fel, s javasolta, hogy készülődjünk. Én így is tettem, mialatt a kölyök szunyókált még, és mikor végeztem mindennel felébresztettem, hogy ideje lenne indulnunk. Pár pillanat alatt felpörgött és átváltott hipeaktív módra. Amint kinyitottam az ajtót, máris kiszáguldott, én meg nem győztem rohanni utána.
Nyílt az ajtó, amin a nem túl jókedvében lévő Strago lépett ki, kit kis híján eltarolt az én drága öcsém.
- Ki eresztette szabadjára a vadállatát!? - mivel elég jól, és gyorsan céloztam, tőröm máris a feje mellett ékelődött a falba, mire kerek szemekkel felém fordult. Nem voltam épp a legnyugodtabb hangulatomban megjegyzése után.
- Hoppá... kicsúszott a kezemből. - kerekei forogni kezdtek, minek hála hamar felfogta a helyzetet.
- Áh, mindjárt világos minden.
A remek, és elég fárasztó fogócska után végre elkaptam a kis szökevényt, s a megbeszéltek alapján a lépcső lábához mentem a találkára. Nem sokkal utánam, szó szerint befutott kedves Kalózunk, és miután megtudta, hogy a "Pingvintől" lehet italt szerezni már ott sem volt. Mi, közben az Eigo nevű alakkal vártuk azt a kettőt, de miután Red továbbra sem ért célba, kénytelen voltam megkeresni, s furcsamód, egy erkélyen találtam rá. Állítása szerint eltévedt. Mit ne mondjak, a bejárathoz vezető út nem volt túl bonyolultnak mondható.
Eigo már várt minket mire odaértünk de a negyedik elmaradt valamivel. Amint odaért, orromat megcsapta a tömény alkohol szaga, s ezt szóvá is tettem.
- Eléggé bűzlesz az alkoholtól komám... Biztos ennyit akartál inni?
- Lehet, hogy kevesebbet kellett volna inni. - nézett mogorván Red-re.
- Biztos. - ezt most vagy az én kérdésemre mondta, vagy nyugtázta, hogy valóban kevesebbet kellett volna a garatra önteni. Noir még mindig hiper üzemmódban robogott ide-oda, mire Strago ismét ráismert. - Jéééé, szaladó egér. - mondta. Agyamban a vörös felhők ismét gyülekeztek, de megpróbáltam jó pofát vágni hozzá.
- Szia, kis haver. - ez a srác még mindig jó fejnek tűnik. De valóban az, vagy csak azt akarja hogy ezt lássuk?
- Most, hogy itt van mindenki, akár el is indulhatnánk.
- Igazad van... Indulni kellene.
- Akkor előre, mert tarkón legyint a balsors. - persze ahogy ők is, én is lopom az időt így még később kelünk útra, de muszáj volt beszólnom neki.
- Rosszabb, vagy mint Nati, mikor leissza magát... - mogorva megjegyzésem hallatán Red röhögésben tört ki. Vajon ismerik egymást? Strago kicsit lefagyott, ami tőle nem túl megszokott viselkedés, de az alkohol hatásának tituláltam.
- Azt még egyszer szívesen megnézném. Még részegen is egész szépet alkotott.
- Mi a jó eget művelt?
- Az árbocra festett egy Blue Pegasus Klánjelt.
És akkor Nati, inogva elindul a kötélhátsó felé, s furcsamód fel is jut rajta, majd össze vissza krix-kraxol egy hatalmas vitorlára. Ahogy ezt a fejemben elképzeltem, - és nyilván Red is - nevetésben törtünk ki, de a jókedvet hamar leépítette Eigo fájdalmas megjegyzése.
- Pedig Strago nem is itta le magát, nem vizes a ruhája.
- Ez a mondat annyira fájt… - jegyezte meg Red.
- Whahahahahahahahahahaha!!!! – hát nem tudom ebben mi a vicces, de nyilván az alkohol elvette az eszét, és valamit félreértett.
És elérkezett a várva várt pillanat, mikor is végre útnak indultunk a kolostorhoz, fel a hegyre. a Jól látható célponthoz vezető út nem is nevezhető útnak, de egészen járható forma. Eigo gondolta, hogy mi is jól megszomjaztunk, s udvariasan felénk nyújtotta egyik itókás üvegét.
- Én nem iszom, de köszönöm.
- Én sem kérek. - utasítottuk vissza ajánlatát mindketten. Strago meg... hát... neki volt sajátja.
- Pedig nektek se ártana fertőtleníteni magatokat belülről. Ki tudja milyen betegsége lehetett a megbízónak. Lehet, hogy fertőző. Mondjuk, ahogy nézem Strago már lassan a mágiára is immunis állapotba kerül. - vigyorgott a részegen, vagy talán saját magyarázatán.
- Hát én biztos vagyok abban, hogy nincs semmilyen fertőző betegségem. - mondta a fiú.
- Nekem sincs. - ráztam meg a fejem. ~ Mi az az immunis?
- Engem elkapott a jókedv nevű betegség. Ami meg mer menteni annak, ellátom a nótáját!
- Jól van Strago, de mi lenne, ha nem a levegőbe akarnál belekötni? - ugyanis arra nincs túl nagy hatással akárhogy is próbálkozik. Hacsak nem szél mágus, de ne térjünk el a tárgytól.
- A levegő nem szól vissza, nem akadékoskodik, mint a legtöbb nő. - köszönöm. Vajon ez hányadik sértése mára? Az pedig kimondottan rosszul esett, hogy az eddig szimpatikusnak tűnő fiú is egyetértően bólogatott.
Menetelésünk egész a hegytetőig ért, Stragot irányba lökdösve, ahol is életnagyságában csodálhattuk meg a kolostort. Legalábbis csodálhattuk volna, de ennél fontosabb dolgunk is akadt.Mikor megálltunk, Noir leült a lábamhoz. Úgy tűnt a hosszú séta lemerítette az elemeket.
- Ez furcsa. - mi is olyan furcsa? Hogy nincs dugig emberekkel meg rohadt sokat kell idáig gyalogolni??? Bár jobban megfigyelve láttam embereket odabenn. Kereken kettőt.
- Mennyünk be, éss hozzuk ki, azt, ami fontos, mert anélkül problémáink megsokszorozódnának... - támadtak gondjai a beszéddel - Tyű, nehéz szó. - úgy tűnik neked az. Ilyen állapotban.
- Ne haragudjanak má, vagy meg ne haragudjanak, merre találjuk az elveszett értékek, mágikus dobozát?!- amint megszólalt - elég hangosan, hogy odabent is hallatszon - rávetettük magunkat, s az egyik bokorba löktük. Noir miután ráeszmélt mi van, ő is utánuk szaladt és bújt el a bokor takarásában.
- Szerintem, az lenne a legjobb, ha szétválnánk ugyanis Stragot nem vihetjük be így. - javasolta Red, amit jogosnak is találtunk, így a "kettő bemegy, kettő kinn marad" haditerv mellett döntöttünk.

Sajnos a bokor lakóitól hamar búcsút kellett vennem, ugyanis megindultunk, legalább is a vadóc és én, majd fémes illatot éreztem, ami azt sugallta, hogy a főbejárat kapuinál álltunk. Mondjuk nálam ezt nem lehetett eldönteni, hogy álltam e vagy nem, valamilyen pozíciót felvettem, kész. Amennyit sikerült felfognom a bokorban történt beszélgetésükből, az az volt, hogy egy elterelő hadművelet része leszek, ahol eltereljük a hadműveletet, hogy a másik kettő el tudjon terelődni. Vagy valami nagyon hasonló. Lehet, ki kellett volna kérnem társam véleményét, de ez túlságosan is időhúzásnak érződött nekem, úgyhogy azonnal belekezdtem a figyelem terelésébe. Khm, torokköszörülés, és egy, és két, és egy két há node....
- Hej, de Bodri kutyáááááááám, te vagy nekem komáááááám, ide azzal a léééééével, hadd húzzam el egy éééééééééééévvvvvvvel, létem!! - kezdtem bele a nagyszerű, egyedi, és utánozhatatlan művészetem csillogtatásába. Még nem mondták, hogy rosszul éneklek, és most olyan jónak hangzott, úgyhogy bátorításnak vettem, hogy nem próbál megakadályozni senki. Úgyhogy folytattam: - Ajjaj, fekete vonat, óóóó elvittöd a lábomat. - Közben a kisasszonyba kapaszkodva próbáltam egyensúlyomat megőrizni, meglehet, hogy néha olyan helyre nyúltam nékie, ami nem biztos, hogy elfogadható lett volna, de mivel nem voltak kiemelkedő testi tulajdonságai, fenekén kívül, ezért nem is zavartatta magát. Azt hiszem. Talán a kelleténél is értelmetlenebbül nézett rám, sosem lehet tudni, ezekkel a nőkkel csak a baj van. - Kék a feje, arca csupa tetű, egy igazi hulla, a hold fényére derűl... - kezdtem nagyon belemelegedni. Lehet, hogy következő életemben egy operaházban fogom tudásomat kamatoztatni, és ilyen nagysikerű szerzeményekkel fogom a társadalmat gazdagítani. Könnyeket csalt az ötlet a szemembe, vagy csak egy muslica repült bele, ki tudja, de hirtelen abbamaradt a számból az énekszó. Megéreztem egy jelenlétet, mit egyet, kettőt, amik a kapun túl voltak találhatók. Felnéztem, és megpróbáltam megszilárdítani álláspontomat, azaz azt a pontot, ahol álltam. Szerzetesek? Nagyon is annak néznek ki, de, ha nem forogna ennyire a világ, akkor talán jobban ki tudnám őket venni.
- Üdvözletem önöknek, kedves ismeretlenek. - Az egyik elkezdett beszélni - Nem kerülte figyelmünket, hogy barátja milyen problémában szenved, és a szegények segítése egyik eskünk, így szívesen látnánk önt is, és társát is vendégül, legalább addig, míg a fiú kiheveri "fáradalmait". - Peeeersze, nehogy hozzám beszéljetek, úgysem érteném meg, és úgyis sületlenségeket válaszolnék. Előítéletes szemetek. Inkább a kisasszony nem létező melleit nézegettem, azok még nem szóltak vissza bunkóul.
- Hali. Nem hiszem, hogy olyan állapotban van, hogy emberek közé vigyük. - Na, igen, köszönöm, hogy a védelmemre kelsz, te nem is tudom miféle hibrid kreatúra. Egyszer állat egyszer ember, az identitásunkat nem ártana még ebben az életben felfedezni.
- Badarság, a mi közösségünk azért is van, hogy az ilyen elferdült elméjű fiatalembereknek utat mutasson a jó életvitel felé. Jöjjenek, csak jöjjenek, ne kérettessék magukat. - Szóval erőszakkal akartok minket berángatni? Nagyon különös, felettébb különös, nem mindennapi, felfoghatatlan, illetve felfogható, de akkor is, nagyon gyanús. Annyira, hogy menjünk be, és nézzük meg közelebbről.
- Nos, kis-nagylány, fogadjuk el, hátha van lelki frissítőjük, mert igencsak ramatyul érzem magam. - Mondtam, őszintén megjátszva a részeget, annyira, hogy én sem hittem el, de a többiek elhitték. Bolond az összes, csak egy ember van talpon, a vidéken, bár szegény csak képletesen van talpon, mert mindjárt a füvet fogja szagolgatni. Igen, rólam van szó.
- Nos, azt hiszem nincs más választásunk... - Nincs, bizony, úgyhogy előre Fiore népe haaaaarca, ma veszedelem vár, hívnak a szajhák, IGEN.
Bementünk, becsukták megettünk az ajtót, én meg, ha lehet, még jobban behatoltam társam privát szférájába, tulajdonképpen arcomat hozzányomtam az övéhez, és úgy próbáltam vele információkat közölni.
- Mosht kellene valami kis terelést csinálni, nemde? Hogy a kinti lököttek be tudjanak mászni, nemde? Nem? Nem? Nem? NEEEEEEEMMMEEEMEMEMEMEME!!! - És belekezdtem, az éneklés után szabadon, színjátékba. Előadtam a nagy halált, a fekete hattyút, az operaház denevérét, a varázsalsóneműt, és a Paparazzi és Paparézzát. Közönség is gyülekezett a műsorra, és már majdnem autogramokat kezdtem el osztogatni, amikor is valamiért, nem is tudom, miért elnehezültek szemhéjaim, egy zöldes fényt láttam, majd sötétség.
Meghaltam volna? Ez lenne az élet a halál után? Nem mondom, bármikor cserélnék. Kellemes napsütés, sirályok hangja, puha homok, tengerpart. Igen, ezt szeretném. Egy üveg rum a kezemben, hiányosan öltözött, karcsú, telt idomú lányok simogatnak ott, ahol tudnak, vagyis mindenhol. Egy jól felszerelt, csillogó hajó, egy kalózzászlóval, vitorlákkal. A gyöngyélet. Egész testem bizsergett, belsőségeim és egy külsőségem melegen lüktettek; jól éreztem magam, hosszú idő óta újból, igazán jól éreztem magam. Ha lehetne választani, nem is kelnék fel, de ki mondta, hogy én innen fel fogok kelni? Lehet, hogy vége, milyen vége... volt nekem ezelőtt valami életem? Biztos, de az eltörpül a mostanihoz, a múlttal nem kell foglalkozni, felejtsük el. Ami most van, az a fontos, és, ami most történik az tényleg jó. Jobbat nem is tudnék elképzelni, komolyan. Héé, héééééé, itt marad, nem megy el, nem halványodik el, nem, nem, neeeeeem. Ehh fene az egészbe, tudtam, hogy csak álmodom.
Hol vagyok? Felébredtem, nem voltam rosszul, enyhén szédelegtem, jó kedvem is megvolt még, akkor nincs baj. De a lányok, ejjjj, azok a lányok. Hová tűntetek, ti rosszcsontok? És a vadóc? És a szerzetesek? Azok hová lettek? Én hol vagyok? Elnéztem a távolba, és láttam egy nagyon ismerős fém tákolmányt, amit kapunak azonosítottam be, néhány másodperc után. Tehát a kolostorban vagyok még, egy teraszon, úgy látszik. Hohóó, mi ez a hang? Megfordultam. Egy sziluettet láttam az épület ajtóin túl, egy álmom béli nőnemű egyed inogott, mint egy régi óra, ide-oda, ide-oda. Fejemmel követtem csípője mozgását, mikor elfordult mellső domborulataira tapadt a szemem, és valami nedveset éreztem a számon. Hopp, a nyálam. Hangok szállingóztak felém, feltehetőleg a magát illegető körvonaltól, és lehet, nem értettem, mit mondott, de olyan ereje volt, olyan vonzó hatása, hogy nem tudtam ellenállni, nekem mennem kellett, magamévá akartam tenni azt a mihaszna szirént. Ha már ennyire hívogatsz, akkor úgy megháglak, három napig nem fogod lábaid érezni. Felálltam, majd két lábra helyeztem magam és másodszorra is felálltam, kissé inogva, majd nekilódultam, és feltéptem az ajtót. Nem volt mögötte semmi, de egy kellemes illat, és a hangok még mindig megvoltak, másik irányból, egy ajtó felé csábítva engem. Mentem, nem tudtam, mit csinálni, mennem kellett. A hangok vezettek, és követtem, furcsamód, senkivel sem futottam össze utamon, ami nem volt valami hosszú, és egy lefelé vezető lépcsőnél ért véget. Legalábbis egyelőre.