Magánküldetés: Valami lesz!

Álmosan keltem ki a az ágyból. Kinéztem az ablakon és kissé bosszúsan konstatáltam, hogy elkezdett havazni. Hiába, ha közeleg a hideg évszak a hegyek lába is fehérbe öltözik nem csak a sipkájuk. Az a magnóliai időjós nem tévedett a várható havazással kapcsolatban. Még jó hogy megkerülni terveztem a Hakobe hegyet nem pedig átkelni valamelyik hágóján.
A Fehér Vadkanhoz béli szobám meglehetősen kényelmes, és jól berendezett volt. A tulajdonos és családja jól megélt az errefelé utazó emberekből és kereskedőkből. Kedvező áraik, szép szobáik és kiváló főztjük mindig biztosította, hogy időről időre megszálljanak itt azok, akik a Hakobe hegy alacsonyabb vidékein átvezető utakat részesítették előnyben. Nem siettem sehova, kényelmesen összepakoltam a holmijaimat, térképeimet, könyveimet, és mindet belepakoltam a térmágiával kezelt táskámba. Kissé vonakodva vettem elő a melegebb ruházatomat, és a szürke, prémmel szegett téli köpönyegemet. Rövid gondolkodás után hegyes kalapomat mégsem tettem el, hanem inkább feltettem, és úgy mentem le a fogadó étkezőjébe.
Lent hisztérikus csönd fogadott. Szembetűnő változás a tegnapi vidámsághoz képest. A Magnoliából érkező kereskedő és kísérete komoran reggeliztek, a két hegyivadász tehetetlen dühvel meredtek maguk elé, míg az Era felé tartó idős házaspár félve iszogatta a kávéját.
Földbegyökerezett lábbal álltam a lépcső tetején, nem értve, hogy mi okozott ilyen gyökeres hangulatváltozást. Majd lépteket hallottam a hátam mögött, és gyorsan lesiettem a hátralévő pár lépcsőfokon, hogy elkerüljem a lefelé igyekvőket.
A fogadós jött lefelé háttal, hagosan szuszogva. Egy fehér lepedővel letakart hordágyszerűséget tartott nagy óvatossággal. Ahogy elhaladt mellettem komor, mi több ijedt pillantást vetett felém, kissé megcsúszott és megbillentette a terhét. Fia, aki a másik végén cipelte a hordágyat a segítségére sietett, és sikerült megakadályozniuk, hogy elejtsék. Ám még így sem sikerült megakadályozniuk, hogy a letakart teher megmoccanjon, és egy élettelen fehér kéz hulljon alá a lepedő alól.
Megbabonázva eredtem a kézre, amit egy vörös Lamia díszített. Képtelen voltam elhinni, hogy a lepedő alatt az a fiatal, mágus lány fekszik, aki tegnap mindenkit elkápráztatott mágikus zenetehetségével. Az idős hölgy felzokogott, ahogy meglátta a halottvivőket. Férje halkan próbálta csitítani.
A megtermett fogadós és a felnőtt fia átvágtak az étkezős, és kivitték a halottat a fogadóból. Arcomon teljes értetlenséggel és döbbenettel mentem oda a pulthoz, ahol a fogadós fiatalabb gyermeke szolgálta ki a vendégeket.
- Mi történt – szólítottam meg suttogva a nálam pár évvel idősebb srácot. A fogadós fia közelebb hajolt és úgy válaszolt.
- Valaki az éjjel megölte Annát. Reggel mikor anya bement hozzá, hogy felébressze ő találta meg, ahogy ott feküdt élettelenül...szegény még mindig nem tért egészen magához. - Látszott rajta, hogy őt is megviselték a történtek de igyekszik tartani magát, követve az apja és a bátyja példáját. - Az egyik vadász elment a legközelebbi faluba, hogy szóljon az illetékeseknek. Pár óra és ideér valaki majd a faluból.
- A céhét is értesíteni kell. - Jegyeztem meg. - Ez a szörnyűség sokkal inkább rájuk tartozik. - Tessék? - nézett kissé zavartan a pult mögött álló ifjú.
- A Lamia Scale-t. Ahhoz a céhez tartozik..tartozott – javítottam ki magam elcsukló hangon. - Biztos ide fognak jönni érte.
A fogadós fia épp válaszolni készült amikor kivágódott az ajtó. A jövevény Magnolia postásainak egyenruháját viselte. Fáradtnak látszott, mint, aki két napja úton van pihenés nélkül.
- Ezt most..most kaptuk a ...a Mágia....A Tanácstól – lihegte és egy körözési plakátot rakott ki az asztalra, rajta a Mágus Tanács pecsétjével. A papír fölé hajoltam, akárcsak a fogadós fia, és az egyik vadász.

Tisztelt Mágusok, Fejvadászok!
180.000 gyémánt a jutalma annak, aki kézre keríti Auditore Merlont, a Sovornai mészárost!
A férfi 188 cm magas, átlagos testalkattal rendelkezik. Mániákus gyilkos, eddig százharminchárom mágiával bíró nőt ölt meg, köztük a neves Sovornai Mágus képző intézet Leánykollégiumának összes lakosát. A férfi roppant veszélyes. Legutóbbi ismert tartózkodási helye: Hakobe hegy. "

- Hát ezzel a figyelmeztetéssel már elkésett a tanács – sóhajtott fel haragosan a vadász és visszaballagott a helyére. A postás nem értette a vadász reagálását, és beszélt tovább – Magnolia polgármestere mindenhova igyekszik eljuttatni ezeket a plakátokat. Valaki nemrég itt a közelben látta a gyilkost, így frissítette a Tanács által kiadott körözést. Mi történt itt? - kérdezte mikor feltűnt neki a fogadó nyomott légköre.
- A gyilkos itt is lecsapott. Ma hajnalban.
- Te jó ég – rogyott le a borostás középkorú postás az egyik székre. - Megint megölt egy lányt?
A fogadós fia meg én komoran bólintottunk. Kértem egy másik körözési lapot a postástól, és figyelmesen megnéztem magamnak a képen szereplő jókötésű férfit. Ami igazán félelmetes volt benne, hogy nem tűnt gyilkos alkatnak, ám mégis...133 gyilkossággal igazi szörnyetegnek kell lennie. Halvány elképzeléseim voltak azokról a bűnözőkről akik nőket és fiatal lányokat ölnek meg beteges vágyaik miatt. Látszólag ez a fickó sem különbözött tőlük. De mégis ott volt az a nem elhanyagolható tény, hogy csak olyan lányokat ölt meg a leírás szerint akik mágikus erővel bírtak. Szerény tapasztalataim alapján ez pedig azt jelenti, hogy nem egyszerű beteges vágy vezérli ezt az ember alakú szörnyeteget.
Elővettem a Hakobe hegy térképét és megkerestem rajta a Fehér Vadkant, és kérdéseket tettem fel a fogadós fiának. Elmesélte, hogy mintha az egyik vendég látta volna ezt a férfit, és a bátyja is, aki a szobát megmutatta az itt megszálló gyilkosnak. Sikerült annyit megértenem, hogy a férfi az este még itt volt, elvegyülve a vendégek között. Ha a gyilkosság után azonnal távozott akkor már jó pár óra előnye lehet.
A térképen feltüntetett útvonalakat néztem és az itt-ott pirosló menedékházakat. Végül ráböktem az egyikre. Ennek kell lennie. Ez a hegyi állomás van a legközelebb. Ha este indult el, már ott lehet. A kis havazás biztos nem jelentett számára nagy akadályt. Erről a helyről bárhova tovább szökhet, és ahol most van ott még lehet, hogy ki se adták a körözést.
- Köszönöm a szállást, és a kiváló ellátást. Még egy teljes napi élelmet kérek útravalónak – szóltam oda a pult mögött álló ifjúnak és már vettem is elő a pénzemet, hogy kifizessem a szállásom és a plusz ennivalót. - Az a mocsok most még közel van. A nyomába eredek és elkapom – főztem hozzá az értetlen arcát látva.
- De hát ez egy mániákus gyilkos. - Hördült fel rémülten a pultos fiú.
- Egy aljas gerinctelen féreg, aki nőket támad meg álmukban – pontosítottam ingerülten. - Meglátjuk mire megy majd, ha a nyomába eredek. Itt az ideje, hogy valaki megállítsa ezt az őrültet. Nem nevezhetném magam céhes varázslónak ha nem mennék utána. Most még van esélyem utolérni, szóval ha kérhetlek gyorsan rakd össze azt az élelemcsomagot.
A fogadós fia bólintott és elszaladt, hogy teljesítse a kérésem. Tíz perccel később már a havat tapostam, útban a Hakobei hegyi állomás felé. Terveimet alaposan felborította ez a gyilkos, de elhatároztam magam hogy kerül amibe kerül de nem fogom hagyni, hogy több gaztettet elkövessen.
A harag hajtott előre és eleinte jól haladtam, ám ahogy a terep egyre nehezebb lett a sok hó miatt jelentősen lassult az előrehaladásom. Az út sehol sem látszott a hóréteg alatt, és bármerre néztem, csak fehér lepelbe burkolt fákat láttam körülöttem.
Végül dél körül, mikor megálltam pihenni rá kellett jönnöm, hogy ilyen tempóban nem fogok napnyugta előtt odaérni a hegyi állomáshoz. Csak egy módon tudtam időt spórolni, ha átrepülök a szurdok felett, amit az út körülményesen megkerült, követve a vonalát.
- Matera High, Reform – morogtam és magam köré formáztam a megszilárduló mágikus materai anyagot. A saját varázslatom lehetetlenné tette, hogy szabadon mozogjak, csak úgy voltam rá képes, ha átformázom a testemet körülvevő szuper anyagot. Ám képes voltam magát a materiát mozgatni és lebegtetni. És mivel teljesen körbevett ez a mágikusan létrehozott anyag én is vele együtt mozogtam.
A körülöttem szállingózó hópelyhek, közül egy sem ért hozzám, mind fennakadt a varázslatomon. Szép lassan emelni kezdtem magam és akaratlanul elmosolyodtam a lebegés okozta örömtől. Fejen már megterveztem az útvonalat így nem volt más dolgom mint az állomás irányába fordulni és enyhén előredőlve maximális sebességgel repülni.
Ijesztő, ugyanakkor csodálatos érzés volt a földet hátrahagyva átrepülni a szakadék felett. A zuhanástól semmi sem választott el csak az összpontosításom és az uralmam a varázslat felett.
A havas táj egyenletes sebességgel suhant el alattam, volt hogy szinte súroltam a fenyők tetejét. Végül eljött az idő amikor kénytelen voltam leszállni a földre. Varázserőm megszenvedte ezt az utazást, de mégis elégedett voltam. Órákat nyertem a szakadék és az erdő egy részének átrepülésével. Megszüntettem a varázslatot és gyalog folytattam az utamat, egésze addig amíg meg nem érkeztem a Hakobei állomáshoz, aminek közelében a gyilkos is lapult.

- Gyerünk kalóz, még egy kupicával, hahahahahaha.... - Igenis Cedric, csússzon az a jó lé. Megfogtam a poharat, és lehúztam. Gyomromban forróságot éreztem, nyelvemet végigkaristolta az élvezet, a világ vad táncot járt körülöttem.
- Még, há-há-hárommmmmal, még háááááromal letolok, oszt jöjjön ide a kisasssssszony, hadd rakjam meg előről-hátulról. - Kiabáltam a mellettem ugráló srácnak, azt hiszem Howard volt a neve, nem voltam már benne biztos. Nem voltam már semmiben sem biztos. A tömeg éljenzett, a fehérnép sikítozott, mindenki vadul fetrengett az élet fényes, mégis dekadens bugyrában.
- Maria, Maria, merre vagy? Hé skacok, hová dugtátok a dugni valót? - rikkantotta egy harmadik fiatal, talán Rolfnak hívhatták. - Hol a nehézbombázónk? -
Egy lány sodródott valahogyan az ölembe, aki minden bizonnyal Maria lehetett, mert mindenhol olyan volt, mint, ahogyan azt egy egészséges férfi szerette volna. Gyorsan elkaptam melleit, amire mámoros nyögésekkel reagált. Látszott rajta, hogy ő is kivette részét az ünneplésből. Jött a következő pohár, hamar ki is ürítettem. Nem is tudtam elképzelni, hogy a spontán kocsmai élet, mégis milyen nagyszerű tud lenni. Nem is tudom, miért tértem be, nem is tudom, hogyan keveredtem a csőcselék közé, élveztem a jókedvet, élveztem az italt, élveztem Mariát, akit végül felkaptam és egy szobába vittem, hol tettlegessé fajult az, amit még a bárszéken ígértem. Igen, szeretem ezt az életet, szeretem a bizsergést tagjaimban, szeretem, ha forog velem a világ, szeretem, ha egy nő melege merít álomba, szeretem.....szeretem....

Reggel, legnagyobb meglepetésemre, egy ágyban találtam magam, igencsak hiányos öltözékben. A napfény, és az irgalmatlan fejfájás késztetett arra, hogy édes álmomat megszakítsam. Rosszul voltam. Nem tudom, mit keresetem itt, de annyi biztos volt, hogy nem emlékszem semmire a tegnap estéből, csak arra, hogy betértem egy kocsmába, hogy rosszkedvemet egy kicsit jobb belátásra bírjam. Úgy tűnik, kissé elfajult a dolog. Hasamban valami nagyon görcsölt, odakaptam, csak arra volt időm, hogy oldalra fordítsam a fejem, és a padlóra hánytam. Nem akartam belemenni abba a részletbe, hogy eléggé tetemes mennyiség jött ki belőlem, mert volt nekem nagyobb problémám is ennél. Valakinek a ruhájára ürítettem ki béltartalmamat; női ruhának nézett ki. Mocorgást észleltem magam mellett, odafordultam, és megtaláltam a ruha tulajdonosát. Összeraktam hasító fejemben a képet, és a szörnyű hasfájás mellé, még a lelkemet is megrázta a sokk. Hát, idáig süllyedtem le. Nézd, apám, ahogyan kedves fiad a tékozlás, és a múló örömök pályájának elejét tapodja. Megpróbáltam felkelni, de azonnal elnyúltam a padlón. Eddig nem vettem észre, hogy mindezek tetejébe még szédültem is, méghozzá nem kicsit. Gyorsan felmértem a helyzetet és összegeztem a fontos tudnivalókat: tegnap hullarészegre ittam magam egy vadidegen társasággal, lefeküdtem egy vadidegen lánnyal, majd ennek a lánynak a ruháját felismerhetetlenre hánytam. Lehet, hogy jól éreztem magam tegnap, nem emlékeztem rá, de cserébe hihetetlenül ramatyul vagyok most, és a kalandomnak még messze nem volt vége. Olyan negyed óra szerencsétlenkedés után felöltöztem, és, amikor a zsebembe nyúltam, szomorúan, és morcosan konstatáltam, hogy hiányzott a pénztárcám. Egyszerű konklúzió: ellopták, ami nem is meglepő. A józan bűnözőknek ilyenkor kedvez a szerencse. Gyorsan igyekeztem egy megoldást kiötleni; ott volt a táskám, gyorsan átkutattam. Szerencsére a becsomagolt létfontosságú holmijaimat nem vitték el, mint például élelem, pokróc, kovakő vagy térkép. Az ágy másik oldalán ráakadtam egy másik táskára, ami jóval kisebb volt az enyémnél, ami minden bizonnyal a lányé lehet, vagy valaki teljesen másé, nem nyilvánítottam az egésznek nagy problémát. Az egyszerűség és a szükség kedvéért kivettem belőle az összes pénz, és némi aranyékszert, amit találtam benne. Nem volt sajnos túl sok, és az aranyat csak akkor fogom tudni jó áron eladni, ha összeszedem magamat minden értelembe véve. Nem igazán mertem kimenni a szobából így, hogy bűntényt követtem el, ezért az odakészített mosakodóvízből annyit szívtam magamba, amennyit csak elbírtam anélkül, hogy kihánytam volna, így nem kellett a mellékhelyiségig elmenni, vagy esetlegesen a bárpulthoz, hogy vízhez jussak. Leültem az ágyra, és éreztem, hogy kezd stabilizálódni az állapotom. Hirtelen valaki hátulról átölelt, amitől majd megállt a szívem és álmosan súgta a fülembe.
- Gyere vissza kalózom, gyere, elégíts ki, tömjél zsibbadásig. - Selymes kezes simogatták arcomat, puha, mégis feszes mellet nyomultak a hátamhoz, és értelmetlen beszéd. Bennem a pánik és a vágy egyszerre támadt fel, szerencsémre a józan eszem nyert, felálltam, a lány visszahuppant az ágyra, és ráfordulásból állon ütöttem. Jó ponton, az idegvégződében találtam el, keményen, és a részeg szajha eszméletlenül terült el az ágyon. Átvillant a fejemen a gondolat, hogy mi lenne, ha megerőszakolnám, úgyis erre vágyik, de meggondoltam magam. Most a menekülés volt a főfeladat. Szívem fájdalmasan zakatolt az egymást követő váratlan stresszhelyzetekből adódóan. Szédülésem kissé alábbhagyott, így meg mertem kockáztatni, hogy kimásszak az ablakon. Táskával a hátamon, kiléptem a párkányra, egy - Earth Pillar - t emeltem ki a földből, ami egy kicsit csáléra, instabilra sikeredett. Ráugrottam, és azonnal össze is dőlt alattam, de legalább a kemény földet érés helyett, csak néhány karcolást kellett elviselnem.
Most pedig futás. Amilyen gyorsan csak tudtam, el innen, ebből a züllött faluból. Azt sem tudtam, hol vagyok, melyik településben, mindegy volt. Futottam.

Egy nap telt el az incidens óta, és fogalmam sem volt hogyan került oda, de egy fura kis hirdetést találtam a táskámban. Valaki belecsempészhette, jóakaró, vagy csak olcsó viccekkel szórakozó majom, lényeg, hogy ott volt előttem a pénzszerzésnek a lehetősége. Méghozzá nem is kevésnek. Egyszerűen el kellett menni a Hakobe Hegyhez és szimatolni. Egy véres fejnek a cipelése meg nem fog osztani, szorozni; így is, úgy is büdös és mocskos vagyok. Most már a lelkemben is.
Nekivágtam, hát az útnak, reménykedve, hogy nem fogja meggondolni a magát a tettes, és nem hagyja ott a helyet, ahol van, mert az meglehetősen bonyolulttá tenné ezt a feladatot. Még olyan rendesek is voltak, hogy képet mellékeltek az egészhez.
Hakobe Hegy. Volt egy kellemetlen élményem errefelé, egy túlbuzgó papnővel, és egy rubin behemó..... nem, nem, nem volt ilyen, nem történt meg, azt sem tudom, miről beszélek...
A kevéske pénzből, amim megmaradt, alkoholt, és melegebb ruhát vettem, amit ingem alá vettem fel, hogy azért mégiscsak tudja az ember, hogy velem van dolga. Az alkohol meg.... rossz szokás, de valamiért ez az egyetlen olyan dolog, ami el tudja rövid időre felejtetni velem, hogy milyen pocsék életet élek jelenpillanatban. És azért melegít is kicsit. A helyi vonatállomáson tapostam a havat, sétálgattam céltalanul, és vártam, hátha történik valami, de azt leszámítva, hogy orrom, arcom bepirult, és elkezdtem náthásnak érezni magam, semmi. Meghúztam az erős itallal töltött üvegemet, hogy azért mégiscsak örüljek valaminek, de annyira nem tudott az alkohol sem boldogítani.
Nem tudom, mit akartam szívesebben. Hogy barátaim ne lássanak ilyen állapotban, vagy lássanak, sajnáljanak és segítsenek. Mindez egy hát miatt jutott az eszembe. Egy hát miatt, ami nagyon is ismerős volt. A sapka, az arcszőrzet, és a tudálékos arc. Adelus.

Délelőtt, ahogy végeztem otthoni teendőimmel egyből a céhházba mentem, hogy miért? Nem tudom. Lehet, történik a világban valami, amiről semmiképp sem maradhatok le, mondjuk, kitör egy háború.
-Raelae!
Az ilyen üdvözlést nem szeretem, ez általában azt jelenti, hogy valami a figyelmem igényli.
-A mesterek szóltak, hogy szóljunk mindenkinek, hogy van egy sürgős munka, és jó lenne, ha minél többen elvállalnák. – mutatott Pruedence a kitűzős-küldetéses táblára.
-Te hogyhogy nem vállaltad el?
-Én nem értek az ilyenekhez.
-Eddig hányan mentek rá?
-Senki…
A papíron nem a megszokott „mágusokat keresek olyan munkára, amit normális emberek is meg tudnának tenni”, hanem a mágustanács által kinyomtatott körözési poszter.

"Tisztelt Mágusok, Fejvadászok!
180.000 gyémánt a jutalma annak, aki kézre keríti Auditore Merlont, a Sovornai mészárost!
A férfi 188 cm magas, átlagos testalkattal rendelkezik. Mániákus gyilkos, eddig százharminchárom mágiával bíró nőt ölt meg, köztük a neves Sovornai Mágus képző intézet Leánykollégiumának összes lakosát. A férfi roppant veszélyes. Legutóbbi ismert tartózkodási helye: Hakobe hegy. "

Ahogy az illik még egy kép is volt egy négyszemű, lilás hajú harmincas éveiben járó fickóról.
-Megvesztél? Ez az ember egy éjszaka alatt kiirtott egy iskolát tele mágussal! Ha a mesterek meg akarnak ölni, csinálják a saját kezükkel!
-Ugyan már! Egy kollégiumnyi szundikáló tini lányt, meg a tanárnőjüket még Ash is meg tudná ölni komoly gond nélkül.
-Ez igaz… a jutalmat elnézve nem lehet valami veszedelmes fickó. Rendben van… rendben… megkeresem ezt az Auditore fickót, és adok neki egy igazságos elfenekelést.
Azzal a lány a kezembe nyomott egy másolatot a fickó képmásáról, és búcsút intett.
A lap szerint utoljára Hakobe hegy környékén tartózkodott. Kíváncsi lennék mikor volt ez a legutoljára… remélem 2 hete. Már biztosan országhatáron túl jár… számít is? Én megtettem mindent, átfésültem az egész környéket, semmi nyomot nem találtam, amin elindulhatnék, sajnálom, ez van. Majd a mágustanács több energiát fektet a keresésbe, ezért tartjuk őket, nem? Hogy állampolgáraink álma békés legyen…

Komolyan le kell már tennem a jogosítvány mágikus négykerekűre, kezd az agyamra menni a sok vonatra várás, meg az alkalmazottak rinyálása, hogy „ÁÁÁÁÁ PÓK!!!”
Szívtelen az egész világ. Mikor leszálltam a vonatról, esküszöm fentről pezsgődurranást hallottam. Ennyire nem ünnepelhetik, hogy megszabadultak egy póktól. Mindegy, álljak neki nyomozni, keressem meg a gyilkosság helyszínét, vagy azt, aki unatkozott, és szólt a mágustanácsnak, hogy itt látta ezt az Auditorét, közben meg nem.

Adelus, zseniális. Ha a sors így kibabrált velem, akkor miért ne csapkodjon még az ostorával egy kicsit? És, ha nem akar, akkor majd én kikényszerítem belőle, ha jó, ha nem. Odamentem hozzá, és hangosan rászóltam. Valamiért egy veszettül rekedtes hang hagyta el számat.
- Reméltem, hogy nem te vagy, de a szerencse sosincs velem. Gyerünk, nevess. – A professzor úr megfordult, meglepetten nézett rám, majd leesett neki, hogy mi a helyzet.
- Oh, bocsáss meg nem vettelek észre. Van pár gyémántom. – És, mint egy jóságos szamaritánus, már nyúlt is, hogy megmentsen egy szerencsétlen éhező egyént. Kíváncsi voltam, hogy megtenné ezt akkor is, ha legalább hat hozzám hasonló alak jönne hozzá szapora egymásutánban. . - Ki tudlak segíteni pár gyémánttal, amiből vehetsz meleg ételt. – Irritált, hogy nem vet észre, de talán mélyen, tudat alatt örültem is neki. - Szerencsevadász? – Na, sikerült jobban megnézned? Gratulálok.
- Hahahahaha, miért nem vagyok meglepve? – Jókedvem egy pillanat alatt evaporált. - Mennyibe fogadunk, hogy azért vagy itt, mint én? – Mert tényleg, miért másért lenne itt? Vagy már megint csak megszokásból gondolok olyasmire, amit valószínűtlen?
- Tényleg te vagy az, nincs az a részeg hajléktalan, akinek ilyen stílusa lenne. Mi történt veled kiraktak a titánoktól? – Nagyon látszik? Meglehet. Legalább hamar leesett neki a helyzet.
- Ennyire feltűnő? Mindenkivel megesik; ideje volt, hogy én is megízleljem a szabad élet értelmét. – Mondtam, és igazam volt. El sem tudta képzelni az előnyeit ennek az új életnek. Állandóan jól érzem magam, akkor kelek, amikor akarok, oda megyek, ahova akarok, sok vidám emberrel találkozom, azt a nőt kapom meg, melyet akarom, feltéve, ha elég mennyiséget pumpáltunk belé a jó léből. Akkor miért fáj mégis ennyire belül?
- Nekem nem úgy tűnik, hogy örülnél ennek a szabadságnak Szerencsevadász. – Akkor nem nyitod ki rendesen a szemedet. - Amikor legutóbb találkoztunk még nem ilyen voltál. Mi történt veled? – Nem kell sajnálni, nincs miért. Én, sajnállak téged inkább, mert nem tudod átérezni ezt az égető örömöt. Te is csak azt látod, ami kívül van, de nem tudod, hogy mi van belül.
- Semmiség, biztos minden emberrel történik ilyen, hogy nem jönnek be a számításai. – Kortyoltam egy nagyon a mennyei mannából. Ez mind a múlt, nem kell vele foglalkozni. Éljünk a mának. - De legalább pozitívan állok hozzá a dolgokhoz. – Muszáj. Ha a világ hátat fordított neked, fordíts te is hátat a Világnak.
- Elmondod mi történt veled? – Ajj, de nagyon szeretnéd tudni, de nem, nincs kedvem elmondani azt, amivel már amúgy sem lehet mit kezdeni. Most van most, és én most élek, nem legutóbb.
- Sok dolog történt, sok gondolkodás történt, de egy biztos: nem akarok egy barlangot vagy szőrős nagydarab majmokat látni jó ideig. Ha lehet, akkor Shirotsumét is messze elkerülöm. – Hol a melegítő anyag? Ja, itt a kezemben. - Áhhhh, az élet íze, hukk. – Na, de most már elég legyen a kérdezősködésből, mert morcos leszek, és te nem akarod látni, ha morcos vagyok.
- Majmok, Barlang? Csak nem azon a küldetésen történt veled valami ahova nem tudtalak elkísérni? Ugye megkaptad a levelemet? Legalább két héttel a tervezett találkozó előtt elküldtem. – Küldetés? Neeeeeeem, egyéni akció. Tíz százalékkal olcsóbb minden élelmiszer, ha most veszi meg őket.
- Levél? Kétlem. Vagy nem küldted el, vagy megette a postás. Hahahahahahahaha! – Ez vicces volt, be kell vallanom.
- Elküldtem, de ezek szerint nem kaptad meg. Írtam, hogy nem tudok elmenni, és javasoltam, hogy a céhedből vigyél magaddal valakit. – Vigyél el valakit? És kit? Minek? Nem kell nekem senki, ha számíthatok önmagamra, és kire számíthatnék, ha nem önmagamra, he? - Azért léptél ki, mert történt valami rossz a Behemót barlangjában? – Hirtelen elöntötte a vér az agyamat. Nem tud már leszállni erről a retkes témáról? Nem igaz, hogy folyton azzal kell foglalkozni, ami egyáltalán nem befolyásolja az ő életét, de mindig másokéba bele kell avatkozni. A félig teli üveg a kezemből egy kőnek csapódott, amint a felgyülemlett düh kitört belőlem.
- Mi közöd van hozzá?! Nem kérek a sajnálatodból! Nem voltál ott, és nem is változtatott volna semmit! – Kiabáltam neki, hátha felfogja pici agyával, hogy hagyjon már békén. Miért is kellett nekem idejönnöm? Miért kell nekem a bajt folyton keresni? Nem keresem, a baj szokott általában megtalálni.
- Hé, hé, nyugodj meg. Jó, semmi közöm hozzá. Elvégre nem vagyunk annyira jóban. Történt ott valami, és kiléptél a céhedből. És itt mit keresel? Ez a táj nem éppen, a magadfajta „szabad" embernek való. – Ez nem csak beleártja magát mindenbe, de még a rövid távú memóriája is gyenge. Felmutattam neki a lapot, mely ide vezetett.
- Mint ahogy mondtam, ugyanazért, mint te. Valakit keresek. –
- Szóval te is. Megölt valakit céhedből? – Kétlem, de nem igazán érdekelt volna, ha mégis. A sok iszákos vadállattal, és kétszínű, szajha nőszeméllyel együtt lenni egy átok. Nem hiányoznának a világnak, ha elpatkolnának.
- Nem, de sok pénzt jelent, ami nem rossz. – Ami meg kell, hogy valami meleg is legyen a gyomomban. Most már bántam, hogy meggondolatlanul elpusztítottam melegítő itókámat.
- Rendben, Esetleg megpróbálhatnánk megint együtt dolgozni. – Esetleg, de, ha valamiben korlátozni akarsz, kitekerem a nyakadat. - Én már egy ideje követem a fickót. Biztos, hogy megfordult itt, esetleg kérdezősködjünk a helyiektől, meg az utasoktól itt az állomáson. – Hajrá. Elindultunk, bár nekem semmi kedvem nem volt ismeretlenekkel társalogni, így hagytam, hogy a Professzor úr csinálja, azt, amihez ért, én meg csinálom azt, amihez én értek. Semmit. Inkább elgondolkoztam, hogy, ha megint lesz pénzem, akkor azt a legközelebbi kocsmában beváltom elixírekre, és bögyös mennyecskékre, hogy nekik is legyen valami meleg a gyomrukban. Legalább ott nem fogok fázni, és, ha szerencsém van, akkor sikerül megint egy kis pénz elcsaklizni egy-két idiótától, akik részegen fognak saját hányásukban fetrengeni. Fenomenális lesz; és még csak nagyobb erőfeszítésre sem lesz szükségem, és a kómás lányok úgysem fognak nemet mondani, ha épp feszültséget, vagy felgyülemlett energiákat akarok levezetni.
- Ő lesz az, pontosan rá illik a kereskedő leírása. – Micsoda? Adelus valakire mutogatott, aki... ismételten ismerős volt, de, hogy honnan... igeeeenn, arról az elmebeteg küldetésről ismerem, és hála a jó égnek, kimondhatatlan neve van, amit nem siettem megjegyezni.
- A sors botja gyepál, mint egy részeg disznót. Ez a kimondhatatlan nevű lány-fiú! – Rikkantottam jó hangosan, hogy biztos, ami biztos, meghallja. Ez persze azt is jelentette, hogy jó néhány rosszalló pillantást is magaménak tudhattam, hisz nem mindenki volt kíváncsi rám, de ez engem hol érdekelt?
- Halkabban szerencsevadász – Jóvanna,, most már minden apróságért meg kell szidni? Legalább felhívtam magunkra a figyelmét. Most már le se tagadhatna, bár igyekezett elbújni a tömegben, Adelus hamarabb odaért semmint olajra tudott volna lépni.
- Üdvözöllek, bocsáss meg, hogy csak így megszólítalak. A nevem Adelus Morningway, a Quatro Cerberustól. Ha minden igaz, azért vagyok itt, amiért te. – meglobogtatta előtte a lapot, amit én is előzőlég, ő előtte. - hallottam a helybéliektől, hogy te is utána nyomozol, ahogy ez is itt mögöttem – Bökött hátra rám, mint valami bogárra, ami azért, ha nem is nagyon, de rosszul esett. Emberi lény vagyok én is, úgyhogy minimum egy „ő” –t megérdemelnék.
- Hehe, bocsánat, kicsit jobb a kedvem a kelleténél. – Vigyorogtam a fiú-lányra. Hogy is hívták, valami gyíkgyilok? Bár ezt inkább Rohadmár használta. Akkor mi a rák? Ollós tengeri teremtmény.
- Jobban oda kéne figyelned a kedvencedre... Igen, én is nyomozni vagyok itt. Raelae vagyok, ez pedig... az én kis kedvencem, Nephila... ő sose iszik alkoholt... – Most hogy jön ide az alkohol? Érdekes egy srác, de igen Relé Zinke, vagy Cinke, tudja is a fene, bár akkor még nem volt nála az a vadállat, amit eléggé ízléstelennek, és elképzelhetetlennek tartottam. Miért akar egy pók egy emberi testen, egy gusztustalan, meleg, puha felületen tartózkodni? Elvileg nem szeretik az ilyet, de, hát ebben a világban van olyan, ami normális? Nincs. Itt meghal a józanész. Látszólag Adelust is váratlanul érte a szőrös lény megjelenése.
- Raelae, örülök, hogy megismerhetlek téged és a familliársodat is. – Bezzeg, ha vele is fogócskáztál volt egy fél napot egy romos barlang-templom kombinációban, nem köszöntenéd ennyire nyájasan.
- Milyen étvágygerjesztő, a közönség biztos értékeli, hogy egy fenevad rohangászik a lábaik körül. – Jegyeztem meg, kedvesen, mert láttam, hogy a járókelők, ha eddig nem, most aztán végképp jó nagy ívben kikerülik a mi kis triónkat. Biztos a pók miatt, és nem miattam.
- Ő legalább nem ronda és büdös... – Ó, rondának ronda, de még mennyire, szerinted miért undorodik tőle a lakosság 98-99%a? Gondolom, a póknak is van valamiféle illata, ami nem egyenlő a rózsaillattal, de most békés hangulatomban voltam, így nem akartam fölöslegesen megkopasztani a leendő munkatársat.
- Senki sem tökéletes, de legalább engem nem tévesztenek össze lányokkal. – Eddig még egyetlen férfi sem próbált meg rám nyomulni, ami elég bizonyíték arra, hogy nem vagyok lány, vagy legalább is nem vagyok egy szép lány.
- Hogy lányokkal… Raelae te ismered Szerencsevadászt? – A könyvtáros úrnak nagy nehezen leesett, hogy miről van szó. Ez tőle eléggé ritka; gondolom még mindig nem tért magához a pókkal való találkozás sokkjából.
- Volt szerencséje hozzám, áhhhh, bár akkor rosszabb hangulatban voltam. – talán nem is rosszabb, hanem nem ennyire barátságos. Volt nekem akkor épp elég bajom: egy perverz szekálta Natit, és egy kreténnek kellett megérteni a szövegét, plusz értelmesen válaszolni. Szerintem minimum egy fél kilónyit vesztettem az agyamból akkor.
- Volt szerencsém hozzá, akkor még tényleg össze lehetett lányokkal téveszteni... – Mert most nem lehet? Nem tudsz te nekem hazudni, teee, kis álszent.
- Ettől is – Ezt most mire mondta? - Raelae. te is, és Szerencsevadász is ezt a gyilkost keresi, akárcsak én. Engem a vérdíj nem igazán motivál. Egyszerűen meg kell állítani. Nem hagyhatjuk, hogy tovább gyilkoljon. – A rúnalovag előtört és akkor svunggal mondta a szónoklatot, hogy arccal tompítottam esésem a hóba.
- Nem. – Nyögtem még a levegőből, majd arra eszméltem, hogy tisztábban látok a kelleténél, amint az olvadt víz behatol a számba, és végigfolyik a torkomon.
- Én csak azért akarom megállítani, hogy a mester ne rúgja szét a... – Hallottam felülről, Mr. Kimondhatatlant, és vagy a mondat halt el félúton, vagy csak én nem értettem az ezután jövő szöveget, de Adelus megint csak meglepődött mondatára emelkedtem ki a józanító fürdőből.
- Mester? Te is céhes mágus lennél? – Az ész megint lecsapott.
- Dragon Fang. – jött a válasz. Remélem nem fognak leállni azon, hogy hány foga van egy sárkánynak, de a Professzor úr mégiscsak talált valamit, aminek köze van a sárkányokhoz.
- A sárkányok céhe. Hogy van a sárkányölőtök? Úgy emlékszem Tabuchi Metarikkunak hívták. Régen találkoztam vele. – ööö kicsoda? Micsoda?
- Magam is sárkányölő vagyok. Tabu pedig köszöni, jól van, bár már az óta átment valahová máshová... melyik céh is volt az...? Nem tudom… - Sárkányölő… hallottam én már ezt a kifejezést? Nem. Kit érdekel, ameddig nem lesz olyan, mint legutóbb, okos kérdéseivel, addig nekem sem lesz bajom.
- Micsoda?? Te is az lennél? Lenyűgöző – Adelus majdnem bepisilt az izgalomtól. Nem értettem ezt az izgalmat a semmiért, de biztos neki jelenthetett ez valamit. Kellett nekem széttörnöm az üveget, most megint ki kell bontanom egyet, és meglehetősen nehézkesen sikerült hozzájutnom ezekhez az értékes italokhoz. - Remélem Tabuchi jól van... De amit kérdezni akartam. Miért fontos a céhmesterednek ez a gyilkos? Talán tud valamit róla? Megölt közületek valakit? – Mi másért keresne egy céhmester valakit? Ajj, nem szeretem ezeket az illogikus kérdéseket, amikre neki is azonnal tudnia kellene a választ.
- Nem tudom mik a szándékai... Ba'al mester nem titokzatos, csak tömör hülye... – Nem szép dolog lehülyézni a feletteseinket, főleg, ha idősebbek nálunk. Nem szeretem az olyanokat, akik nem tisztelik az időseket. Én is elvárom fiatalabbaktól, hogy elfogadják azt, amit mondok, vagy legrosszabb esetben kijavítsanak, de tudják, hogy mindenki hajlamos a tévedésre, még ők maguk is.
- Éff akkhorhrhr moft mi egyen? – Mondtam, miközben elkezdtem valami kenyérféleséget rágcsálni. Untam már a semmittevést. Tudnak ők útközben is turbékolni.
- Amúgy te mióta vagy ilyen? - logikus kihez intézem a kérdést... - csak nem elutasított Nati? – Fennakadt egy darab kenyér a torkomon, egyik szemem idegesen megrándult, agyamat megint magába kerítette az méreg. Tanult ezt a söpredék akár egy szemernyi udvariasságot is? Dühöm eléggé érdekesen tört felszínre.
- Hahahahahahahahahahahahahaha – eszelősen elkezdtem nevetni, hogy azonnal visszaváltsak komorra – nem. Szimplán az élet nem volt olyan kegyes velem, mint veled. – Mondtam neki tettetett jókedvvel. Legszívesebben…. áh, erőszak sosem oldott meg még semmit, csak ritka esetekben.
- Nati? - A könyvtáros úr megint értetlenkedett, és nem volt most kedvem megmagyarázni olyasmiket, amiket nem akartam.
- Mi történt veled Strago? Jártál a Barlangban? Megtaláltad, amit kerestél? A Behemótokat? Csak nem ott történt veled valami ott kellett volna lennem veled, ahogy ígértem. – Még mindig képtelen leszállni a témáról. Egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy kipróbáljam, a hó mennyire vezeti a villámot, persze úgy, hogy én egy kőoszlopon állok.
- Ha ott is lettél volna, nem változtatott volna a helyzeten. Majd egyszer elmondom.... amikor......- kikászálódtam végre ebből a szarból, amibe belekevertem magam, és túltettem magam életem ezen nagyon galád húzásán.
- Strago, úgy érzed képes vagy bármi hasznos cselekedetre ebben az állapotban? – Betelt a pohár. Felüvöltöttem.
- ARGHHHHHHHHHHHHH! – A két lökött ugrott egy nagyot, a környezetben tartózkodók, pedig gyorsan felszívódtak. Ott voltam már, hogy betemetek őket a földbe; elegem volt már, hogy feleslegesen aggódnak, próbálnak babusgatni, vagy segíteni. Ez az én bajom, én fogom megoldani, nem kell a sajnálatuk, nem kell a segítségük és legfőképp, nem kell, hogy bosszantó megjegyzéseikkel derítsék a napom.
- Khm, - köhintettem egyet - most már igen. – Feszültségem nagy részét leadtam, bár még mindig nem éreztem elégnek, de most be kellett érnem ennyivel.
- Biztos Strago? Mert úgy nézel ki, mint akin átment a fiorei gyorsvonat. Ami ráadásul alkoholt szállít. – Nem talállak viccesnek, eddig se találtalak annak, kérlek, tegyél meg egy szívességet, és kímélj meg önmagadtól. Ehelyett inkább mást mondtam, hogy legalább egyvalaki mondjon értelmeset.
- Biztos. Lehet, hogy nem úgy nézek ki, mint régen, de a mágiám nem rozsdásodott. –
- És az elméd? – Kezdek lassan egyetérteni Rohandaarral, te direkt bosszantod a másikat?
- Ehh, ne fájdítsd jobban a fejem. – Vetettem felé egy fenyegető pillantást.
- Akármit is mondasz szerencsevadász nagyon szét vagy csúszva. Lehet, hogy az erőd nem változott, de a hozzáállásod annál inkább. Lehet korábban kicsit elragadtattam magam. Egy gyilkos, aki máguslányokat öl, elég veszélyes alak kell, hogy legyen. Mi lenne, ha társulnánk, és hárman kapnánk el? Így legalább nem akadályozzuk egymást. – Végre, az első jó gondolat, amit sikerült kinyögnöd.
- Strago? – Most mi van, áldásomat kell adnom? Legyen, ha te ettől jobban érzed magad. És így is történt.

Tulajdonképpen a következő fél-egy órában sikerült néhány hasznosabb információval gazdagodnunk: a városka lakói, úgy tűnik, hogy látták a célpontot errefelé, és, ami a legfontosabb, látták, hogy merre tűnt el, ami, nagy szerencsékre, egy hegy volt. Nekem a hidegből már kezdett azért egy icipicit elegem lenni. Úgy nagyon, tehát beszereztünk még egy-két réteget magunkra, és életbevágó felszereléseket, mint például kötél, csáklya, élelem, tűzifa, gyújtószerszám, és tévedésből, egy üveg jó borocska. Az utóbbit a tulajdonosa hozzájárulása nélkül raktam el, pont, amikor elment megnézni, hogy van e neki létrája, mert valaki azt hitte, hogy jó ötlet egy olyat a hegyre felvinni. Mint utólag kiderült, csak akkorája volt, amit igencsak macerásan tudtunk volna felvinni, de akkor már egy üveggel kevesebbje volt az eladónak.
Nekivágtunk, hát, a kellemetlenül figyelő hegynek, amiről lerítt, hogy ide nem fog egyszerűen felengedni minket. Összehúzott kabátokkal, fejet leszegve hatoltunk át a szeles, jeges rétegen, és nem mertünk megállni egy fél pillanatra sem, mert féltünk, hogy oda fogunk fagyni a sziklához. Nem beszéltünk, bár az azért lehetett, mert ajkaink összefagytak. Nem értettem, hogy épeszű ember minek jön ide fel, bár ránéztem, hogy mi mit keresünk itt, és gondoltam, a célpontunk is pontosan emiatt van itt, mint mi: valamit/valakit keres. Még akkor sem álltunk meg, amikor éreztem, hogy bizseregnek a végtagjaim, de ez csak a hideg miatt lehetett; már alig éreztem az ujjaimat a lábamon, orrom és a tartalma egy merő jég volt, mozgásom is kezdett monotonná válni, ízületeim berozsdásodtak a hidegtől.
Egy barlangban találtunk menedéket, mikor már kezdett eléggé sötétre fordulni a napszak. Azonnal tüzet csiholtunk, és jó közel fészkelődtünk a tűzhöz. Irgalmatlan fáradt voltam, az alkohol is megviselt, és apropó, alkohol. Előkaptam friss szerzeményemet, és máris csúszott le a torkomon a mézes nektár.
- Hé, te meg mit csinálsz Szerencsevadász? – Förmedt váratlanul az igazgató úr. Minek néz ki? Szerintem most fogom megfejteni az Univerzum nagy titkát, avagy hogyan lehet úgy sakkmecset megnyerni, hogy nem használjuk a kezeinket. Foggal.
- Küldök egy kis meleget a gyomromba. Nem látom, hogy ez neked miért lenne olyan fontos. – Megint, miért kell beleugatni abba, ami nem az ő baja?
- Most már elég lesz Szerencsevadász. Ha így folytatod, megint szét fogsz csúszni. Nincs veszélyesebb egy részeg mágusnál. – Mert ő ezt annyira jól tudja? Kitértem a ragacsos keze elől, és biztonságba helyeztem az üveget.
- Vigyázz, lehet a palack is forró! – Ebből az emberből aztán minden hiányzik, ami egy logikus emberből nem, vagy csak nagyon viccesnek gondolja magát. Viszont, ha ennyire tudatlan, akkor meg kellene ismertetni ezzel a kocsmai világgal, mert, ha jól emlékszem, akkor legutóbb sem volt hajlandó inni. Nem csoda, hogy nem igazán tud értelmeseket mondani; a részeg ember az, aki nagy dolgokat mond, csak másnap nem emlékszik rájuk.
- Hékás, el sem tudod képzelni, hogy mennyit kellett szenvednem ezért? És miért lenne forró a palack? – Szavak, melyek megtoldották az üveg elorzását megakadályozó cselekedetet, és értetlenkedés, hogy miért mond olyasmit Relé, amit értelmes ember nem.
- Azt mondtad meleg... – Remélem ezt most nem komolyan gondolta.
- Látom nem vagy tisztában az alkohol kedvező hatásiról. Egy kortyot, többet nem. – Nyújtottam felé az üveget, de az igazgató gyorsabb volt. Meghúzta az üveget, majd küldte tovább az eredeti címzettnek, miközben én az ölében kötöttem ki, mert nem igazán örültem neki, hogy elvette a kincsem.
- Egy kortyot te is, de aztán többen nem. Lehet, hogy az alkoholnak vannak jó tulajdonságai, de most nem arra van szükségünk. –
- Mondtam, hogy az enyém, és senki nem fogja elvenni kincsemet. Anélkül nem érzem magam boldognak. – Hörögtem, miközben küzdöttem azért, ami törvénytelenül az enyém. A lökött társ közben a földre köpte az értékes kortyot miközben veszettül fintorgott.
- Ez meg mi a sz... olyan, mintha már megitta volna valaki egyszer... – Arghh, akkor nem kellett volna megkóstolni; most egy korttyal kevesebb jut nekem. Pazarlás.
- A boldogságot nem a pohár fenekén fogod megtalálni, - Okoskodott Adelus miközben letornászott engem magáról, egy Reléhez hasonló arckifejezéssel. Nem tetszik az illatom, mi? Akkor ne lopkodd, ami nem a tied. Az üveg közben visszajutott hozzám.
- Ajj a kárba veszett szaros mindenit, miért kellett kiköpni? – Gyorsan kortyoltam egyet, hogy ellenőrizzem, nem veszített az aromájából a két marha szájíze miatt. Nem vesztett. - Nincs ennél jobb a világon, hukk. – Uff, de jól érzem most magam. Annyira jól éreztem magam, hogy szabad estem hátra egyet, megfordult velem a világ, és pillanatokon belül az álom szép mezején találtam magam.

Mikor megérkeztem az állomás területére egy kicsit megálltam, és megpróbáltam átgondolni a következő lépésemet. Tudtam, hogy a gyilkos ide jött, ám azt már nem hogy innen hova ment tovább. A vonat kézenfekvő megoldásnak tűnt, ám ha a Tanács Körözést ad ki valaki ellen, akkor arra a rúnalovagok is vadásznak. A Következő két megállója pedig két nagyobb város mindkét irányba, majdnem biztos voltam benne, hogy nem szállt vonatra az a gyilkos rohadék.
Mégis az lesz a leghelyesebb, ha először itt kérdezősködök körbe az utasoktól. Alig tettem azonban pár lépést, amikor észrevettem, hogy valaki követ. A fickó torzonborz volt, hosszú ápolatlan szakállal, szakad piszkos ruhában. Olyan szag vette körül, hogy mindenki nagy ívben kikerülte, és nem nézett rá, mintha nem is létezne.
Sejtettem mit akarhat, így nem mentem tovább hanem bevártam.
- Reméltem, hogy nem te vagy, de a szerencse sosincs velem. Gyerünk, nevess. – Szólított meg. Én meglepetten fordultam felé, valahogy nem épp erre számítottam a büdös, részeg hajléktalantól.
- Oh, bocsáss meg nem vettelek észre. - mentegetőztem, majd a pénzes szütyőmhöz nyúltam, hogy adjak a szerencsétlennek némi pénzt.- Ki tudlak segíteni pár gyémánttal, amiből vehetsz meleg ételt. - Ez utóbbit külön kihangsúlyoztam, bár tudtam semmi értelme. Úgy is piát vesz majd belőle a szerencsétlen, de én legalább megpróbáltam. Igyekeztem nem venni tudomást szagfelhőről, és alaposabban szemügyre vettem a hajléktalant. Sokkal fiatalabb volt mint hittem, és volt benne valami ijesztően ismerős. - Szerencsevadász? - kiáltottam fel döbbenten. Stargo Rhelm csak röhögött a döbbenetemen.
- Hahahahaha, miért nem vagyok meglepve? Mennyibe fogadunk, hogy azért vagy itt, mint én?
Egyszerűen nem hittem a szememnek. Lerongyolódva, mosdatlanul piától bűzölögve itt állt előttem az az idegesítő földmágus, akivel már úton-útfélen összeakadtam, és nem egyszer kénytelen voltam vele együtt dolgozni. Amikor legutóbb találkoztam vele, nagyon jól festett, erősnek, magabiztosnak és alig elviselhetőnek. De ez nála természetes. Akkor szinte barátságban váltunk el. Még mindig össze voltam zavarodva mikor így szóltam:
- Tényleg te vagy az, nincs az a részeg hajléktalan, akinek ilyen stílusa lenne. Mi történt veled? Kiraktak a titánoktól? - Hirtelen semmi más nem jutott az eszembe ami ennyire a tönk szélére tudott volna sodorni egy erős mágust.
- Ennyire feltűnő? Mindenkivel megesik; ideje volt, hogy én is megízleljem a szabad élet értelmét. - jelentette ki, megjátszott vidámsággal. Még én is éreztem valahol a keserűséget a hangjában.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy örülnél ennek a szabadságnak Szerencsevadász. Amikor legutóbb találkoztunk még nem ilyen voltál. Mi történt veled?
- Semmiség, biztos minden emberrel történik ilyen, hogy nem jönnek be a számításai. – Kortyolt a kezében tartott piás flaskába. De legalább pozitívan állok hozzá a dolgokhoz.
- Elmondod mi történt veled? – Kérdeztem
- Sok dolog történt, sok gondolkodás történt, de egy biztos: nem akarok egy barlangot vagy szőrős nagydarab majmokat látni jó ideig. Ha lehet, akkor Shirotsumét is messze elkerülöm. - megint meghúzta az italát, és engem újra megcsapott a kellemetlen piaszag.. - Áhhhh, az élet íze, hukk.
- Majmok, Barlang? - Értetlenkedtem aztán le esett mire célozgat a részeg földmágus. Kellemetlen forrósággal tőrt rám a szégyenérzet, amiért kénytelen voltam lemondani arról, hogy elkísérem a régóta hajszolt szörnyetege felkutatására - Csak nem azon a küldetésen történt veled valami ahova nem tudtalak elkísérni? Ugye megkaptad a levelemet? Legalább két héttel a tervezett találkozó előtt elküldtem.
- Levél? Kétlem. Vagy nem küldted el, vagy megette a postás. Hahahahahahahaha! - nevetett a saját viccén, amit én cseppet se tudtam értékelni, mert úgy éreztem, hogy részben az én hibám az, hogy Strago ide jutott.
- Elküldtem, de ezek szerint nem kaptad meg. Írtam, hogy nem tudok elmenni, és javasoltam, hogy a céhedből vigyél magaddal valakit. - Szerencsevadász csak hallgatott és mogorván meredt rám - Azért léptél ki, mert történt valami rossz a Behemót barlangjában? -Tettem fel neki a kérdést. Strago borvirágos orra ha lehet még vörösebb lett és dühösen rám ordított
- Mi közöd van hozzá?! Nem kérek a sajnálatodból! - kiabálta haragtól vörös arccal és a kezében tartott üveggel fenyegetett meg - Nem voltál ott, és nem is változtatott volna semmit!
- Hé, hé, nyugodj meg. Jó, semmi közöm hozzá. - csitítgattam, és már átkoztam magam, amiért nem tudtam befogni a számat. Már megint nem vettem észre hol a határ, ráadásul a saját káromon tapasztaltam meg, hogy a részeg embernél csak a részeg varázsló kiszámíthatatlanabb. - Elvégre nem vagyunk annyira jóban. Történt ott valami, és kiléptél a céhedből. - összegeztem, majd gyorsan megpróbáltam témát váltani. Egy pillanatig semmi sem jutott eszembe, aztán bevillant hol is vagyunk éppen. - És itt mit keresel? Ez a táj nem éppen, a magadfajta „szabad" embernek való.
Válaszul felmutatott egy olyan körözési lapot, amit amilyen az én zsebemben is lapult.
- Mint ahogy mondtam, ugyanazért, mint te. Valakit keresek.
- Szóval te is. Megölt valakit céhedből?
- Nem, de sok pénzt jelent, ami nem rossz. - Hát persze, gondoltam. Strgo nem az a fajta, aki különösebben önként segítene másoknak. Már megint sikerült ostobaságot kérdeznem, elsőre is tudhattam volna, hogy a pénz motiválja csak. Alaposan ismét végigmértem, miközben azon vívódtam hogyan tovább. Nem hagyhatom itt egyedül részegen. Lehet, hogy erős földmágus, de ilyen állapotban lehet még én is le tudnám győzni. Sóhajtottam egy nagyot és próbáltam nem előre megbánni a következő kijelentésemet.
- Rendben, Esetleg megpróbálhatnánk megint együtt dolgozni. - így legalább szemmel tudom tartani, és talán megakadályozhatom ha valami ostobaságot akar majd cselekedni - Én már egy ideje követem a fickót. Biztos, hogy megfordult itt, esetleg kérdezősködjünk a helyiektől, meg az utasoktól itt az állomáson.
Strago nem szólt semmit csak leült az egyik padra a váróban. A kérdezősködést inkább rám hagyta. A váróban szerencsére nem volt sok utas, lévén ez a falu nem volt túl nagy. Elindultam és megszólítottam az embereket, felmutatva nekik a plakátot. Sajnos senki sem látta a keresett személyt, míg végül mégis csak rám mosolygott a szerencse. A kövér kereskedő, akinek az orra alá raktam a papírt szintén nem tudod semmit. De kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel zaklatta őt az állomáson.
Nagyon úgy fest, hogy nem csak Strago meg én vagyunk ilyen közel a fickóhoz. Egy másik mágus is Auditore Merlont keresi. Talán ő tudhat valamit, villant át rajtam a gondolat, és addig nem hagytam felszállni a vonatára a kereskedőt, amíg pontos személyleírást nem adott a mágusról.
Strago pontosan ott várt rám ahol hagytam. Kérdő nézett rám, miközben az utolsó cseppeket kortyolgatta az üvegéből. Nem szóltam semmit csak intettem, hogy kövessen, és nyomomban a tántorgó földmágussal kisiettem a váróból. Kint havas utcák, és hóval borított takaros házak egyvelege fogadott. A falu fő utcája párhuzamos volt a vasúttal, túloldalán a helyi piac terpeszkedett. Egy ideg csak nézelődtem míg végül megtaláltam akit kerestem.
Hosszú narancsszín haja szinte világított a téli fehérségben. Ruházata eléggé egyszerűnek tűnt innen messziről. A hideg ellen világosszürke palástba burkolózott.
- Ő lesz az, pontosan rá illik a kereskedő leírása. – mutattam a fickóra és elindultam felé. Strago pedig követett.
- A sors botja gyepál, mint egy részeg disznót. - sopánkodott részeg társam, majd hangosan felkiáltott: - Ez a kimondhatatlan nevű lány-fiú!
- Halkabban Szerencsevadász – szóltam rá, más se hiányzik nekünk mint a kelleténél nagyobb figyelem. Strago kiáltását, természetesen meghallotta, a másik mágus, és sietősen távozni akart, ám sikerült utolérnem, mielőtt felszívódhatott volna.
- Üdvözöllek, bocsáss meg, hogy csak így megszólítalak. A nevem Adelus Morningway, a Quatro Cerberustól. Ha minden igaz, azért vagyok itt, amiért te. –mondtam az ismertelen fiúnak és megmutatta neki a körözési plakátot. - hallottam a helybéliektől, hogy te is utána nyomozol, akárcsak én, és szerencsétlen részeg ismerősőm – Böktem hátam mögött ácsorgó Stragora.
- Hehe, bocsánat, kicsit jobb a kedvem a kelleténél. – vigyorgott a részeg földmágus és mellém tántorgott.
- Jobban oda kéne figyelned a kedvencedre... Igen, én is nyomozni vagyok itt. Raelae vagyok – mutatkozott be, majd egy jókora pók mászott elő a mágus ruhája alól. -ez pedig... az én kis kedvencem, Nephila... ő sose iszik alkoholt...A familliárs láttán hátrahőköltem. Kissé kellemetlenül éreztem magam, a lény láttán, ráadásul a fiú elő mondatával se nagyon tudtam mit kezdeni. Végül sikerült összeszednem a gondolataimat és folytattam a bemutatkozást.
- Raelae, örülök, hogy megismerhetlek téged és a familliársodat is. – Nagy nehezen sikerült jól kiejtenem a nevét, és semlegesen viszonyulni a segítő állatához.
- Milyen étvágygerjesztő, a közönség biztos értékeli, hogy egy fenevad rohangászik a lábaik körül. – meg, Strago tréfálkozva, megjátszott vidámsággal.
- Ő legalább nem ronda és büdös...- Vágott vissza sértődötten Raelae. Magamban, kivételesen Szerencsevadásznak adtam igazat, bár az én ellenérzésem nem kifejezetten a póknak, vagy a pókoknak szólt, hanem inkább a familliársoknak valahogy nemigen kedveltem őket. Természetesen, ezt sose hangoztatom mások előtt, hisz szinte minden mágus ismerősöm mellett ott van valamilyen állat.
- Senki sem tökéletes, de legalább engem nem tévesztenek össze lányokkal. – jegyezte meg Strago. Erre felkaptam a fejem. Egy pillanatra a régi Szerencsevadász volt megint. Úgy heccelte Raelaet, ahogy korábban velem tette. Ránéztem a két mágusra és lassan derengeni kezdett valami.
- Hogy lányokkal… Raelae te ismered Szerencsevadászt?- Volt szerencsém hozzá, akkor még tényleg össze lehetett lányokkal téveszteni. Újra végigmértem a mágust, és valóban volt benne valami lányos, de erős túlzásnak tartottam, hogy bárki is összetéveszthette volna egy lánnyal. Akár most, akár régen. Megcsóváltam a fejem. Strago sikeresen mellékvágányra vitt minket.
- Raelae! Szóval te is, és Szerencsevadász is ezt a gyilkost keresi, akárcsak én. - összegeztem a helyzetünket, visszaterelve a beszélgetést az eredeti medrébe - Engem a vérdíj nem igazán motivál. Egyszerűen meg kell állítani. Nem hagyhatjuk, hogy tovább gyilkoljon. Paff..Szerencsevadász nem bírta tovább, és elvágódott a hóban. Már fordultam volna, hogy felsegítsem a részeg társunkat, de ő elutasította.
- Valóban nem. – helyeselt, miközben talpra kecmergett.
- Én csak azért akarom megállítani, hogy a mester ne rúgja szét a... - kezdett magyarázkodni Raelae, de aztán inkább elhalhatott.
- Mester? Te is céhes mágus lennél? – kaptam fel a fejem.
- Dragon Fang. – bólintott a kérdésemre. A válaszán elvigyorodtam. Volt már dolgom Dragon Fangos mágusokkal, és nem bántam meg, hogy velük dolgoztam együtt.
- A sárkányok céhe. Hogy van a sárkányölőtök? Úgy emlékszem Tabuchi Metarikkunak hívták. Régen találkoztam vele.
- Magam is sárkányölő vagyok. Tabu pedig köszöni, jól van, bár már az óta átment valahová máshová... melyik céh is volt az...? Nem tudom…
- Micsoda?? Te is az lennél? Lenyűgöző – álmélkodtam, miközben Strago zajosan új üvegnyi alkoholt bontott fel. A sárkányölők nagyon ritka és erős mágusnak számítottak fiore szerte. Mágiájuk sok esetben ellentmondott a szabályoknak, és még senki se fejtette meg a titkukat, beleértve magukat a sárkányölőket is. Az, hogy kettő ilyen mágus is volt a Dragon Fangban nagy dolognak számított. Ám most hogy Tabu elment. - Remélem Tabuchi jól van... - jegyeztem meg csöndesen, és szép lassan lassan alábbhagyott bennem a nosztalgikus hangulat - De amit kérdezni akartam. Miért fontos a céhmesterednek ez a gyilkos? Talán tud valamit róla? Megölt közületek valakit?
- Nem tudom mik a szándékai... Ba'al mester nem titokzatos, csak tömör hülye.
Kissé meglepődtem, hogy így beszél a céhmesteréről. Nálunk szinte mindenki tisztelte Goldmine mestert, és a céh veterán tagjait.
- Éff akkhorhrhr moft mi egyen? – Kérdezett közbe Szerencsevadász, miközben valami péksütemény vagy kenyérfélét rágcsált.
- Amúgy te mióta vagy ilyen? Csak nem elutasított Nati? - Fordult Raeleae Stragohoz. A falat egy pillanatra megakadt a földmágus torkán, majd váratlanul eszelős nevetésbe kezdett.
– Nem. - szólalt meg mikor sikerült abbahagynia a keserű röhögést. - Szimplán az élet nem volt olyan kegyes velem, mint veled.
- Nati? - Ismételten meg kérdőn a nevet, mire Strago engem is olyan sötéten kezdett el méregetni mint Raelaet.
- Mi történt veled Strago? Jártál a Barlangban? Megtaláltad, amit kerestél? A Behemótokat? Csak nem ott történt veled valami ott kellett volna lennem veled, ahogy ígértem. - Újra rám tört a lelkiismeret-furdalás, amiért nem tartottam be az ígéretemet.
- Ha ott is lettél volna, nem változtatott volna a helyzeten. Majd egyszer elmondom.... amikor.......
Ez a kijelentése cseppet sem nyugtatott meg. Továbbra is kellemetlenül éreztem magam, és fogalmam sem volt hogyan lehetne segíteni Szerencsevadászon. Talán az a Nati nevű lány tehetne valamit...
- Strago, úgy érzed képes vagy bármi hasznos cselekedetre ebben az állapotban?
- ARGHHHHHHHHHHHHH! – Ordított fel Strago, mire én és Raelae ösztönösen hátraugrottunk. A járókelők mind felénk pillantottak, majd úgy döntöttek, hogy sürgős dolguk van valahol másutt. A földmágus miután kiordította magából az őt marcangoló fájdalom és keserűség egy részét, hosszú percekig csak meredt maga elé.
- Khm, - köhintett egyet váratlanul - most már igen.
- Biztos Strago? - kérdeztem kételkedve - Mert úgy nézel ki, mint akin átment a fiorei gyorsvonat. Ami ráadásul alkoholt szállít.
- Biztos. Lehet, hogy nem úgy nézek ki, mint régen, de a mágiám nem rozsdásodott.
- És az elméd?
- Ehh, ne fájdítsd jobban a fejem.
- Akármit is mondasz szerencsevadász nagyon szét vagy csúszva. Lehet, hogy az erőd nem változott, de a hozzáállásod annál inkább. Lehet korábban kicsit elragadtattam magam. Egy gyilkos, aki máguslányokat öl, elég veszélyes alak kell, hogy legyen. Mi lenne, ha társulnánk, és hárman kapnánk el? Így legalább nem akadályozzuk egymást. Strago? - fordultam felé kérdőn.
A földmágus csupán barátságtalanul méregetett, majd végül bólintott egyet. Nagyon helyes, így legalább én és a Dragon Fangos srác szemmel tudjuk tartani, nehogy valami ostobaságot csináljon. Korábban már láttam a földmágus képességeit, és éreztem rajta, hogy rövid idő alatt sokat fejlődött, ám ilyen állapotban nagyon ingatag lehet az ereje. Nagyon bíztam benne, hogy egy kicsit majd összekapja magát, és valóban segítségére lesz rögtönzött csapatunknak. Raelae pedig sárkányölőként akár még az aduászunk is lehet. Ugyan nem mondta meg, hogy milyen sárkányölő, de idővel az is ki fog derülni. És ha kis szerencsénk lesz, akkor az a Merlnot nagyon meg fog lepődni.
A következő fél órát azzal töltöttük, hogy az állomás melletti falu lakóit kérdezzük ki a gyilkosról. Többen is látták a férfit, de fogalmuk sem volt róla, hogy ő lehet az a gyilkos akiről már korábban is hallottak pletykákat. Többen is állították, hogy a hegy felé látták távozni a varosból.
Sikerült beszerezni a hegyi úthoz szükséges felszerelést is. Úgy mint élelmet, kötelet, tűzgyújtó eszközt, tűzifát, meleg köpönyegeket. Az öreg boltos segítőkészen válogatta össze a szükséges holmikat, miközben jó tanácsait osztogatta.
Mikor mindennel elkészültünk elhagytuk a falut és nekiindultunk a Hakobe hegynek. Én mentem elől kezeimben egy frissen vásárolt hegyvidéki térképet tartva. Fogalmam sem volt mit kereshet itt a gyilkos. A legjobb ötletem még mindig az volt, hogy így akar elmenekülni a törvény elől. Kétségtelen hogy a Hakobe hegy hágói, völgyei és barlangjai nagyon is alkalmasak erre, ám hosszú távon nagyon kevés az esélye a túlélésnek a magashegységben. A boltos is elmondta, hogy a prémvadászok se töltenek kint egy két hétnél hosszabb időt.
A hideg csontig hatolt, és mindhárom dideregtünk, vastag bélelt ruháink alatt. Egy rövid idő alatt átfagytunk, és a kezdetben csodaszép hófehér táj, egyre inkább gyilkos csapdává vált. A hóban alig haladtunk előre, és az alattomos szélrohamok is előszeretettel kapaszkodtak belénk és fújták ránk az égetően hideg havat.
Végül eljött az a pont, amikor menedéket kellett kerekesünk. Szerencsére emlékeztem arra mint mondott a boltos, miszerint ezen a vidéken elég sok a barlang. Keresés közben furcsa bizsergető érzés tört rám, de biztos voltam benne, hogy ez a kihűlés egyik tünete lehet.
Szerencsére nem sokkal később találtunk egy barlangot ahol meghúzhattuk magunkat a képződő hóvihar elől.
Elővettem a térmágiával kezelt táskámból a fahasábokat, és a többiek is hozzárakták a maguk részét a gyújtóshoz.
Hamarosan már vidáman lobogtak a lángok, és jóleső meleget árasztottak magukból. Kicsit aggódva néztem a barlang hegy aljába vezető részét. Nagyon reméltem, hogy a fény és a füstszag semmit sem fog felcsalogatni a hegy mélyéről. Alkoholszag csapta meg az orromat és láttam, hogy Strago már megint inni készült.
- Hé, te meg mit csinálsz Szerencsevadász? – Kérdeztem tőle élesen. Elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy teljesen lerészegedjen. Józanul van rá szükség, és józanul kell szembenéznie a problémáival.
- Küldök egy kis meleget a gyomromba. Nem látom, hogy ez neked miért lenne olyan fontos. - vonta meg a vállát és újra belekortyolt az italba.
- Most már elég lesz Szerencsevadász. Ha így folytatod, megint szét fogsz csúszni. Nincs veszélyesebb egy részeg mágusnál. - Mondtam és nyúltam, hogy elvegyem tőle az üveget, ám Strago résen volt és nem engedte, hogy megszabadítsam a piájától.
- Vigyázz, lehet a palack is forró! - figyelmeztetett Raelae, csak azt nem tudom miért. Hogy lenne forró ha Strago is vígan fogja a palackot?
- Hékás, el sem tudod képzelni, hogy mennyit kellett szenvednem ezért? És miért lenne forró a palack?
- Azt mondtad meleg...
Ez volt az a pont amikor elveszítettem a beszélgetésük fonalát.
- Látom nem vagy tisztában az alkohol kedvező hatásiról. Egy kortyot, többet nem. – Nyújtotta Szerencsevadász a sárkányölő felé az üveget. Itt volt a lehetőség, hogy elvegyem tőle az italt, és nem is haboztam kihasználni. Előrelendült a kezem és egy pillanattal később már nálam volt a pia. Hirtelen ötlettő lvezérelve én is meghúztam az üveget, és már adtam is tovább Raelaenak.
- Egy kortyot te is, de aztán többen nem. Lehet, hogy az alkoholnak vannak jó tulajdonságai, de most nem arra van szükségünk. - Mondtam, amint lenyeltem a borzalmas ízű löttyöt. Ennél még az útszéli csapszékek is jobb italt mérnek.
- Mondtam, hogy az enyém, és senki nem fogja elvenni kincsemet. Anélkül nem érzem magam boldognak. – Hörögte, Strago és közben igyekezett visszaszerezni a palackot. Tántorgása közben nekem jött, én pedig hála neki elcsúsztam a síkos padlón magammal rántva őt is.
- Ez meg mi a sz... olyan, mintha már megitta volna valaki egyszer... – Mondta a sárkányölő miután zajosan kiköpte a piát.
- A boldogságot nem a pohár fenekén fogod megtalálni, - bölcselkedtem, miközben lelöktem magamról. Alig vártam, hogy kiöblögessem ennek a vacaknak az ízét.
- Ajj a kárba veszett szaros mindenit, miért kellett kiköpni? – kesergett Strago és kétségbe esve vizsgálgatta a palackot ami valahogy visszakerült hozzá. - Nincs ennél jobb a világon, hukk. - fűzte még hozzá, majd mint akit leütöttek berilliumos álomba merült. Raelae odasétált mell, felkapott egy ágat, a tűz mellé halmozott készletből és megbökte vele Stragot.
-Ne bánkódj Nati miatt... majd lesz más -jegyezte meg, ám a földmágus nem reagált semmit a piszkálásra. Ezen felbátorodva odamentem az eszméletlen mágus mellé és kivettem e kezéből a flaskát és lefelé fordítva kiöntöttem a tartalmát.
- Nincs több alkohol Strago – jegyeztem, meg az alvó földmágusnak - az ivás nem old meg semmit és én még egyszer nem fogok részeg mágussal együtt dolgozni.
- Azt a löttyöt biztos emberi fogyasztásra termelik? - kérdezte undorodva Raelase - Szerintem állatok körében nagyobb sikert aratna... Persze, Strago most közelebb áll az állatvilághoz, mint a civilizált emberi léthez.
- Valami nagyon rossz történhetett vele. Régen is egy kibírhatatlan alak volt, de most.... Elment valami lény nyomába. Úgy volt hogy vele tartok, de nem sikerült találkoznom vele. Kicsit hibásnak érzem magam, mert lehet azért került ilyen állapotba mert nem voltam ott, hogy segítsek neki. Lehet, hogy nem kedvelem Szerencsevadászt, de azt nem akarom, hogy így kiforduljon magából.
- Akkor szörnyvadász, nem szerencsevadász?
- Szörnyvadász? - kaptam fel a fejem. - Ez is találó lenne. De nem, ő csak simán Szerencsevadász. Legalábbis számomra. Kissé kellemetlen volt az első találkozásom Stragoval. Azt hittem ő is egyike azoknak akik ősi romokat fosztogatnak. Afféle szerencsevadász. Innen a név.
- Ősi romok? Mi értelme azokat kifosztani? Mi van ott régi, hasznavehetetlen kacatokon, és holtesteken kívül? Mondjuk turisztikai látványosságnak nem lenne rossz. Ha valaha megélem, hogy visszavonulok nyitok majd egyet.
- Tudás. Régi elfeledett titkok és Fiore múltja. -feleltem a sárkányölő kérdésre - És néha kincsek, amiket sírrablók, felfedezők, szerencsevadászok, és néha mágusok fosztogatnak.
- Gondolom akkor te is belevetetted néha magad a kripták feltérképezetlen veszélyeibe, ha ilyen jól ismered.
- Néha. De igyekszem hivatásos, ásatásokon részt venni. De például amikor volt az a találkozás Stragoval tényleg egy ismeretlen, és veszélyes építményben találtam magam. A kriptákat meg igyekszem kerülni. Főleg ha fiatalabb 200 évnél. - itt megborzongtam, de nem a hidegtől
- Ha fázol tegyél még fát a tűzre... vagy ihattál volna Strago takarmányvizéből. Mi baj van a 200 évnél fiatalabb romokkal?Kissé kényelmetlenül érintett a kérdése. Eddig még senkinek se igazán beszéltem a nem rég kialakult félelmemről.
- Azokban...Mondjuk úgy hogy...a halottak, hát... sokkal jobban megmaradnak. Egy négyszáz éves sírnál jó ha csontokat lehet találni. Meg a régi, elveszett sírok kisebb eséllyel áll valamilyen nekromantikus hatás alatt. inkább védőmágiával vagy valami őrszörnnyel kell számolni nem sétáló halottakkal.
- Értem. Nekem még nem volt szerencsém az élő halottakhoz. A jelenlegi helyzetről mi a véleményed?
- Le vagyunk maradva. -vágtam rá megkönnyebbülve, hogy leszálltunk az élőhalottak témájáról - Remélem, hogy a gyilkos is megállt estére, különben egér utat fog nyerni. És ha Strago továbbra is ittas lesz. akkor nagyon nagy bajba kerülhetünk. Miattad is aggódok egy kicsit, mit is mondtál milyen sárkányölő vagy?
- Homok sárkányölő. Én nem aggódom Strago másnapos tünetei miatt, majd felváltva cipeljük.
- Hát homokból itt nincs túl sok. Csak fagyott föld több centi hó alatt. Ez így nem fog téged gyengíteni?
- Nem gyengít, amíg meg nem eszem a havat, de harc közben hirtelen feltöltésre valóban ne számíts.
- Nos ha együtt dolgozunk nem lesz gond. Strago talán tud majd a kőből homokot csinálni, földmágiával, de már annak is örülni fogok, ha nem fog össze-vissza varázsolgatni.
Most először gondolkodtam el a ránk váró összecsapáson. Hárman leszünk egy ellen, három különböző mágiaággal felvértezve. Ez mindenképpen az előnyünkre szól. És ha bevetem a térmágia magasabb szintű, veszélyesebb fogásait, akkor talán még nagyobb lehet az előnyünk. - Azt hiszem nekem talán van egy használható varázslatom.
- Tényleg, még nem is kérdeztem, hogy te miféle mágiában vagy jártas.
- Térmágus. Ritka mágiaág, de természetéből adódóan néha erősebb mint a többi. És talán lenne is egy olyan trükk amit még sose mertem kipróbálni, annyira veszélyes.
- Mifféle trükk? - kiváncsiskodott Raelae.
- Képes vagyok bizonyos dolgokat megállítani a térben. Bármit ami felém jön. Ha megdobnál egy kővel megdermeszthetném azt a levegőben. Ha felém jönne egy halálos kardcsapás akkor a kardforgatót is. Ám ugyanakkor én is mozdulatlanná válok, teljesen kiszolgáltatva. Ráadásul annyira kimerítő ez a varázslat, hogy más mágiát nem tudok mellette használni.
- Értem, de ez nem magyarázza meg a trükköt.
- A lényeg az, hogy ilyenkor a csapattársakon múlik minden, akik nagyobb eséllyel támadhatják a mozdulatlan ellenfelet.
sandybrown- Értem, egész jó taktika. - felelte a sárkányölő, miközben elővette a hálózsákját.
- Csak majd sikerüljön kivitelezni. Kész öngyilkosság az a mágia. - Ásítottam egy hatalmasat és még jobban beleburkolóztam köpönyegeim rétegei közé. - Próbálunk meg mi is pihenni, hogy holnap is folytatni tudjuk az üldözést
- Csak egy ellenség lesz, remélhetőleg. Díjazom az ötleted. Jó éjt.
- Jó éjt. - sóhajtottam beleveszve a jóleső álomba, ahol nem várt rám a fagy, és a hideg.

Error: the user „Relé” was not found, therefore you cannot kick them!

Az állomás olyan volt, mint az összes megszokott, komolyan, eddig még nem volt olyan alkalom, hogy ne vonattal mentem volna ki egy küldetés helyszínére… gondolom Erában, a mágustanács orra alatt senki nem akar balhét keverni. Nem tudják az emberek, hogy ha nem akarják, hogy a tűz megégesse őket, üljenek hozzá olyan közel, amennyire csak bírnak?
Hála sivatagjáró öltözetemnek, Nephila ismét a palástom alatt kötött ki, kíváncsi vagyok milyen nagyra fog nőni. Félek, hogy eljön az idő, mikor majd ő fog engem bújtatni a kíváncsi, besz*ri szemek elől.
Na de a munka nem végzi el saját magát, de nem kezdhetek el véletlenszerűen emberekhez odaszaladgálni, hogy „Elnézést, nem hallott véletlen valamit egy TÖMEGMÉSZÁROS férfiról, aki a KÖZELBEN TEVÉKENYKEDETT, úgy NÉHÁNY NAPJA?!” elég hamar hazatoloncolnának pánikkeltés miatt, aztán odahaza Ba’al mester egyenként tépi ki minden egyes szál hajam…
Mit volt mit tenni, mégiscsak nekiláttam véletlenszerűen embereket kérdezni, de mivel a nőknek általában gyenge idegzetük van, és elég megemlíteni nekik, hogy 50 gyémánttal drágább lett a rúzs, máris világvége pánikban törnek ki.
-Elnézést, nem látta ezt a Shotacon-t? – Kérdeztem meg az első szembejövő asszonyt, akinek az arca arról árulkodott, hogy képes megjegyezni egy kétjegyű számot 10 percig, de tovább nem.
-Sajnálom, semmi ilyesmiről nem hallottam, de megkérdezhetem a barátnőimet.
-Nem, nem kell, köszönöm az idejét. – Lehet fel kéne hagynom a kegyes hazugsággal, és meztelenül kéne hírdetnem, a mellkasomra felírva, hogy: „Meneküljetek, asszonyok, mert mind meghaltok!!” Van egyáltalán elég nagy mellkasom ezt felírni?
Gondolataimból egy jól ismert, ám mégis valamivel idegenebb hang rázott vissza a valóságba, majd onnan rémálomba, mikor ráeszméltem kié is a hang.
-A sors botja gyepál, mint egy részeg disznót. – Sikerült a tömegben kiszúrni a kalóz cosplay mágust, és látszólag nem is hazudott, a „részeg”, és „disznó” tökéletesen illet a mostani megjelenésére. Biztosan fejébe szállt a rum, Yarr, nehéz az élet a sok szárazföldi patkány mellett. Számomra örök rejtély marad, hogy ez a fickó, hogy a csudába tudott föld mágiát tanulni, mikor élete háromnegyed részét hajón tölti. A haditervem így se haladt túl simán, és abszolút nem tudtam meg semmi újat a helyiektől, csupán annyit, hogy kijött a Say I Love You 19.-ik része, és ha ez az iszákos most hozzám szegül, isten bizony, hogy kudarcba fullad minden eddigi munkám. Kénytelen vagyok beiktatni egy taktikai nyúlcipő hadműveletet! Ez, nagy bánatomra kudarcba fulladt. A kapitány másodtisztje utolért, bár ő már inkább nézett ki varázslónak, mint mélyen tisztelt felettese.
-Üdvözöllek, bocsáss meg, hogy csak így megszólítalak. – vajon nekem is bocsánatot kellett volna előbb kérnem a sok embertől, akiket leszolítottam? Szerintem az az elnézést bőven elég volt… lehet mégis kéne illemet tanulnom ettől a fickótól? Strago elméletileg nemesi születésű, de jelen állapota vajon megengedhető? Ellenben ez a fickó, aki olyan közönségesnek tűnik, mégis sugárzik belőle a nemesség… lehet összekeverték a két gyereket születésükkor? – A nevem Adelus Morningway, a Quatro Cerberustól. Ha minden igaz, azért vagyok itt, amiért te. – Neked is az életed múlik ezen a misszión? Kegyetlen az élet, minden céh kegyetlen. Hová fajul a világ?! Haza akarok menni… - Hallottam a helybéliektől, hogy te is utána nyomozol, akárcsak én, és szerencsétlen részeg ismerősöm. – Szerintem ő inkább egy meleg, és kényelmes ágy után nyomoz, vagy egy hely után, ahol feltölthetné kimerülő készleteit.
- Hehe, bocsánat, kicsit jobb a kedvem a kelleténél. – Kicsit? Ugyan, ne szerénykedj, cimbora!
-Jobban oda kéne figyelned a kedvencedre… - Mit szólnál, mondjuk egy pórázhoz? Mit szólna Strago, ha pórázra kötnék? – Igen, én is nyomozni vagyok itt. Raelae vagyok. – A ruhám ujjából előmászott Nephila, hallva a szóváltást, ami arra utalt, hogy hamarosan társaságunk akad. –Ez pedig… az én kis kedvencem, Nephila… ő sose iszik alkoholt. – Adelus viselkedése a termetes pók láttán nem tért el a megszokottól, elfojtottam, egy szemöldökrándulást.
-Raelae, örülök, hogy megismerhetlek téged, és a familiárisodat is.
-Milyen étvágygerjesztő… - Szerintem te most ne beszélj táplálkozásról, senki nem akarja látni hogy néz ki az az akármi, amit felfalsz félig megemésztve. – A közönség biztos értékeli, hogy egy fenevad rohangászik a lábaik körül. – Szemöldökrándulás. Mások ezért az életükkel fizetnének, ha beszámíthatóak lennének. És mégis mit keresne Nephila a földön? Még valaki rálép, az emberek, ne feledjük, kegyetlenek! Beszámítható ide, vagy oda, ezt már akkor sem hagyhattam szó nélkül.
-Ő legalább nem ronda és büdös… - Vágtam oda az első dolgot, ami eszembe jutott, aztán rájöttem, hogy nem mondtam túl nagy igazságot. Stragonak csak a lehelete bűzlik attól, amit elfogyasztott, és rondának se mondható, ha már Nati beléesett, mindenesetre a mostani állapotában igencsak szánalmas.
-Senki sem tökéletes, de legalább engem nem tévesztenek össze lányokkal. – HORA! Nyisd ki a szemed, ütődött, úgy nézek ki, mint egy lány? Felrobbantottak a sivatagban, azóta Bishi vagyok.
-Hogy lányokkal… Raelae te ismered Szerencsevadászt?
-Volt szerencsém hozzá, akkor még tényleg össze lehetett lányokkal téveszteni. – Adelus fürkésző pillantását éreztem magamon, gondolom az anatómiám elemezte pontról-pontra, nem vagyok-e véletlen crossdresser. Vetettem rá egy „hosszú sztori” pillantást, de úgy látszik nem értette meg… milyen egyáltalán egy hosszú sztori pillantás? Megrázta fejét, jelezve, hogy nem sikerült megértetnem vele bármit is akartam, inkább folytatta mondandóját.
-Raelae! – Ez a fickó emberfeletti, eddig legalább háromszor mondta ki a nevem hiba nélkül. – Szóval te is, és Szerencsevadász is ezt a gyilkost keresi, akárcsak én. Engem a vérdíj nem igazán motivál. Egyszerűen meg kell állítani. Nem hagyhatjuk, hogy tovább gyilkoljon. – Jegyzet: Adelus az igazság harcosa, jobb lesz, ha nem cselekszem olyasmit, amit ő „förtelmesnek” talál, különben jön a mennyek haragja, meg a törvény ökle. Mit keres ez az ember Quatro Cerberusban? Ilyen gondolkodással simán felvennék Rúnalovagnak. Gondolataimat egy puffanás, és hó ropogás szakította meg. Strago megpillanthatott valamit a hóban, és azt kívánta közelebbről szemügyre venni. Adelus azonnal odafordult, hogy felkaparja, de a világot ölelő mágus-kalóz egy gesztussal elutasította, ami nem volt se illedelmes, se bunkó…
-Valóban nem. – mondta… nem tudom mire…
-Én csak azért akarom megállítani, hogy a mester ne rúgja szét a… - Jobb lesz nem durva szavakat használnom… mondjuk az az „akarom” se megfelelő éppen, inkább „rákényszeríttettek, hogy jöjjek”.
-Mester? Te is céhes mágus lennél?
-Dragon Fang.
-A sárkányok céhe. – És a mazochistáké, ha ismered Ba’al mester módszereit. – Hogy van a sárkányölőtök? – Melyik? Van legalább négy, rajtam kívül. – Úgy emlékszem Tabuchi Metarikkunak hívták. Régen találkoztam vele. – Ez a kérdés hideg zuhanyként érintett, ami elég rossz télen, a hóban, és amúgy se kedvelem, ha vizes vagyok. Úgy éreztem erre a kérdésre jobb lesz nem a teljes igazságot kiszolgáltatni. A végén még Adelus felkerekedik, hogy felkeresse a lányt, és visszatérítse őt a jó útra.
-Magam is sárkányölő vagyok. Tabu pedig köszöni, jól van, bár már azóta átment valahová máshová… melyik céh is volt az…? Nem tudom… - Hazudtam…
-Micsoda?? Te is az lennél? Lenyűgöző. – Nem értem mi nyűgözi le abban, hogy volt szerencsém összefutni egy kisebb utca méretű, nyolc emelet magas hüllővel, de nem akarom kedvét szegni. Örülök, hogy nem Taburól faggat. Eközben Strago újabb csepp mennyei nektárhoz segítette magát. Nem szégyelli magát itt mindenki előtt vedelni?
-Remélem Tabuchi jól van… - Remélem éppen nem valaki gerincét tépi ki, és ajándékozza áldozatként valami sötét istenségnek. – De amit kérdezni akartam. Miért fontos a céhmesterednek ez a gyilkos? Talán tud valamit róla? Megölt közületek valakit? – Jobban belegondolva, nem hinném, hogy bárki is hiányzott volna.
-Nem tudom mik a szándékai… Ba’al mester nem titokzatos, csak tömör hülye. – Remélem ez nem számít céhes titoknak… mindenesetre fogalmazhattam volna szebben is…
-Éff akkhorhrhr moft mi egyen? – Az agyad maradéka is kezd elbomlani, ember, mi lelt téged?
-Amúgy te mióta vagy ilyen? Csak nem elutasított Nati? – Bizony, a szerelmi bánat egy férfi legnagyobb ellensége, nem mintha én sokat tudnék róla. Strago olyan fejet vágott, mintha nyílt sebbe tapostam volna, aztán eszement kacajba tört ki, amit eltartott egy darabig, míg elfojtotta.
-Nem. Szimplán az élet nem volt olyan kegyes velem, mint veled. – Szegény depressziós barátom. Ha szépen megkérsz, segíthetek megidézni az országom valamely sötét istenségét, aki segít neked szebb arcot faragni egy hónap kóma, halálközei állapot, és a lelked egy apró morzsájáért cserébe
-Nati? – Kérdezte felvont szemöldökkel Adelus, jól láthatóan nincs képben a sztorival. A név ismétlésén Stragot elkapta a Dark hangulat, és gyilkos pillantást vetett Adelusra. Gondolom tartott attól, hogy az én pártomat fogja a játékban.
-Mi történt veled, Strago? – Érdekes, hogy ezt csak MOST kérdezed meg tőle, eddig nem volt egyértelmű, hogy ki van ütve? – Jártál a Barlangban? Megtaláltad, amit kerestél? A Behemótokat? – végre egy sztori, amit én nem értek. – Csak nem ott történt veled valami, ott kellett volna lennem veled, ahogy ígértem.
-Ha ott is lettél volna, nem változtatott volna a helyzeten. Majd egyszer elmondom… amikor…
-Strago, úgy érzed képes vagy bármi hasznos cselekedetre ebben az állapotban? – Tettem fel egy újabb egyértelmű kérdést neki.
-ARGHHHHHHHHHHHHHH – Úgy fest megtaláltam a Rage gombot. Adelussal tökéletes összhangban ugrottunk hátra. Nem lett volna jó egy kiszámíthatatlan földmágus közelében tartózkodni. Mondanom se kell, szép kis műsort kerekítettünk a helybélieknek. Nem mindennap látni olyat, hogy egy rúnákkal díszített köpenyű férfi, egy sivatagjáró egy pókkal a karján beszélget egy seggrészeg kalózzal. Az üvöltésnek hála azonban a tömeg úgy érezte, hogy megjött a szerencséje, és elment inkább lottózni. Az üvöltés elhaltával még sokáig lehetett azt hallani, hála a hegy közelségének. Remélem nem indul meg egy lavina, ami maga alá temet pár száz hegymászót. Nem mintha rosszul érezném magam a haláluk miatt, de Ba’al mester biztos megoldaná, hogy rosszul érezzem magam miatta.
-Khm. Most már igen. – Én mindig úgy hittem, hogy a rókázás, sok víz, és pihenés a részegség ellenszere, nem pedig a csatakiáltás… van még mit tanulnom.
-Biztos, Strago? Mert úgy nézel ki, mint akin átment a fiorei gyorsvonat. Ami ráadásul alkoholt szállít. – Az árukat szállító vonatokat nem tehervonatnak nevezik?
-Biztos. Lehet, hogy nem úgy nézek ki, mint régen, de a mágiám nem rozsdásodott.
-És az elméd?
-Ehh, ne fájdítsd jobban a fejem. – Attól tartok a fejfájásodnak elsősorban nem én vagyok az okozója, de próbáld meg megmagyarázni másoknak, hogy nem te vagy a hibás, egy olyan dolog miatt, amiről abszolút nem is tehetsz… És vajon az a „nem úgy nézek ki, mint régen” mondat rám irányult?
-Akármit is mondasz szerencsevadász nagyon szét vagy csúszva. Lehet, hogy az erőd nem változott, de a hozzáállásod annál inkább. Lehet korábban kicsit elregadtattam magam. Egy gyilkos, aki máguslányokat öl, elég veszélyes alak kell, hogy legyen. Mi lenne, ha társulnánk, és hárman kapnánk el? Így legalább nem akadályozzuk egymást. Strago? – Remélem ebből a döntésből én nem leszek kihagyva. És nem értem, nem együtt dolgoztatok eddig is?
Strago ismét csak csúnyán nézett, látszólag nem tetszett neki az ötlet, de bárhogy is döntsön ő, én hajlandó vagyok Adelussal tartani. Legalább nem kell feleslegesen versenyeznünk a másikak ellen, hogy ki ér oda előbb, és könnyebben is lenyomjuk azt a tömeg mészárost hárman, mint egyesével. Strago végül bólintott. Remélem azért nem fordul ez a küldetés Babysitterkedésbe.
Az elkövetkezendő pillanatokban visszatértünk a kérdezősködéshez, és természetesen társaim több sikerrel jártak, mint én, ami, valljuk be, igencsak megalázó, gondolok itt Strago állapotára. Végül arra jutottunk, jutottak társaim, pontosabban szólva, hogy látták a férfit, és a hegy felé vette az irányt, ami nem töltötte el vidámsággal a szívem. Hegyet mászni? Életemben most járok hegyhez ennyire közel, és egyből azt akarják, hogy ha kell, akkor a csúcsáig másszak? De mi mást tehetnék? Van választásom?
Miután egyértelművé vált, hogy a hegy felé ment a gyilkosunk a shopping fázis következett. Bevásároltunk mindent, amire egy hegymászáshoz szükséges. Élelem, kovakő, kötelek, fa, és köpönyegeket (ez utóbbira nekem nem sok szükségem volt, én mindig úgy öltözöm, hogy a normális hőmérsékleten maradjak, télen-nyáron).
A preparációs fázis végeztével azonnal a hegy felé vették az irányt. Hamar rájöttem, hogy jobb helyet talán nem is találni az országban. A zord körülmények, a nehezen járható terep, barlangok, rövidebb- és hosszabb utak. Valódi természet alkotta útvesztő.
Alig haladtunk 10 percet, mikor rá kellett jönnöm, hogy az öltözetet alábecsültünk, ugyanis rémesen hideg volt. Úgy döntöttünk, hogy a szél elől egy barlangban húzzuk egyenlőre meg magunk, a nap is kezdett már nyugovóra térni, és a gyenge nap sugarait felerősítette a hó, amitől úgy nézett ki az egész hegy, mintha megint csak a napba bámulnánk. Sz*r dolog ez a hó… A barlangunk előtt pár méterrel valami fura érzés fogott el. Elsőnek tériszonynak tartottam, de akármerre bámultam ugyanúgy éreztem. Lehet csak a hideg teszi? Itt a vég…
Aztán elértük élve a barlangot, és le is raktuk kis tábortüzünket. A barlang szájában hangosan fütyült a szél, és úgy hordta a havat, mint odahaza a homokot. Inkább lettem volna most otthon, a homok legalább melegen is homok, és nem víz. És többet meleg, mint hideg. Révületemből egy fura hang zavart meg, majd Adelus hangját hallottam, amire odakaptam a fejem.
-Hé, te meg mit csinálsz, Szerencsevadász? – Vajon tudja a rendes nevét? Eddig mintha egyszer se hívta volna Stragonak… Említett személy azzal váltotta ki a mágus dühét, hogy megpróbálta vérének alkoholszintjét pótolni.
-Küldök egy kis meleget a gyomromba. Nem látom, hogy ez neked miért lenne olyan fontos. – Látsz egyáltalán valamit? Azzal meghúzta a flaskát.
-Most már elég lesz, Szerencsevadász. Ha így folytatod, megint szét fogsz csúszni. Nincs veszélyesebb egy részeg mágusnál. – Részeg mágus a csudába, ez egy részeg kalóz-mágus. Hála isten, hogy nem fokozta ezt tovább olyan dolgokkal, mint ninja, szamuráj, vámpír, és a többi. Adelus megkísérelte az isteni nedűt eltávolítani Strago kezének távolságából.
-Vigyázz, lehet a palack is forró! – Ha már meleget küld a gyomrába, gondolom a palack égető hatású lehet az átfagyott ujjakra.
-Hékás, el sem tudod képzelni, hogy mennyit kellett szenvednem ezért? – Csak nem csempészett árú? – És miért lenne forró a palack?
-Azt mondtad meleg…
-Látom nem vagy tisztában az alkohol kedvező hatásairól. Egy kortyot, többet nem. – Nyújtotta felém a piát, amiből átkozott bűz áradt. De fukar, csak egy kortyot adna. Hála égnek Adelus kimentett a csávából, kikapta Strago kezéből a butykost, és meghúzta maga azt, majd tovább nyújtotta nekem. Végem van…
-Egy kortyot te is, de aztán többet nem. Lehet, hogy az alkoholnak vannak jó tulajdonságai, de most nem arra van szükségünk. – Egyetlen kedvező tulajdonságának azt láttam, hogy gyúlékony, és meggyújtva másokra dobálva elég szép hatást lehetne elérni, de inkább nem megyek át tudósba… amúgy is, hogy hangzik az, hogy Xing’ke koktél?
-Mondtam, hogy az enyém, és senki nem fogja elvenni a kincsemet. Anélkül nem érzem magam boldognak. – Morogta Strago, úgy fest megint találtunk egy Rage gombot. Rávetette magát Adelusra, hogy visszaszerezze drágaságát. Ám hála elpusztított egyensúlyérzékének megcsúszott a barlang csúszós kövezetén, nekivágódott Adelusnak, aki elengedte a flaskát, ami az ölemben landolt. Meglepő módon nem volt égető. Míg a két mágus birkózott gondoltam megkóstolom végre mit vedelt Strago mind idáig. A szagától csak az íze volt rosszabb, lenyelni se tudtam, égette a nyelvem, inkább a hóba köptem.
-Ez meg mi a sz… olyan, mintha már megitta volna valaki egyszer… - Ezért a förtelemért Strago képes annyi pénzt kiadni, ami elég, hogy rinyáljon, ha pocsékolják?
-A boldogságot nem a pohár fenekén fogod megtalálni. – Ebben egyet tudok érteni, nincs ott semmi, csak még több üveg, vagy fa, vagy fém, amiből a pohár épp van, de szerintem ne menjünk bele abba, hogy hol található boldogság. Számomra például két fa közé kötött függőágyban… akkor mit is keresek én ebben a hófödte pokolban?
-Ajj a kárba veszett sz*ros mindenit, miért kellett kiköpni? – És az említett rinyálás. Lehet azért mégse kellett volna kiköpnöm, de mostmár spórolási szándékkal nem fog többet engem efféle mérgekkel kínálgatni. A palackra sajnos nem figyeltem, és Strago könnyedén visszavette azt tőlem.
-Nincs ennél jobb a világon, hukk. – Én például fel tudnék sorolni számos dolgot, ami jobb, de ne menjünk ebbe bele. Nem is tudtam volna vele vitázni, a Hukk-al egy időben hanyatt dőlt, és aludni kezdett. Szép álmokat.
Azért ellenőrizni kéne, hogy jól van. Felkaptam egy ágat a készleteinkből, és oldalba böktem vele Stragot, aki egy apró rándulással válaszolt is. Hála égnek, még él, de lehet elég lett volna a légzését csekkolnom.
-Ne bánkódj Nati miatt… majd lesz más. – Adelus érezve az esélyt elvette Stragotól az italát, kinyitotta, és kiöntötte az egészet. Remélem nincsenek neki rejtett tartalékai.
-Nincs több alkohol, Strago. Az ivás nem old meg semmit, és én még egyszer nem fogok részeg mágussal együtt dolgozni. – Egyszer láttam egy mágust részegen, annak az lett a vége, hogy egy éjszaka alatt elfoglalt egy hajót maximális személyzettel. Másnap természetesen leszedték a Blue Pegasus jelet a vitorláról. Attól tartok reggel egy szép dührohamot fogunk Stragotól látni az odaveszett pia láttán.
-Azt a löttyöt biztos emberi fogyasztásra termelik? – Kérdeztem grimaszolva. – Szerintem állatok körében nagyobb sikert aratna… Persze, Strago most közelebb áll az állatvilághoz, mint a civilizált léthez.
-Valami nagyon rossz történhetett vele. Régen is egy kibírhatatlan alak volt, de most… Elment valami lény nyomába. Úgy volt, hogy vele tartok, de nem sikerült találkoznom vele. Kicsit hibásnak érzem magam, mert lehet azért került ilyen állapotba, mert nem voltam ott, hogy segítsek neki. Lehet, hogy nem kedvelem Szerencsevadászt, de azt nem akarom, hogy így kiforduljon magából.
-Akkor szörnyvadász, nem szerencsevadász? – Bár a kettő elég közeli, bestiákra vadászni elég sok szerencse kell, hogy egyáltalán lásd azt, amire épp hajtasz.
-Szörnyvadász? Ez is találó lenne. De nem, ő csak simán Szerencsevadász. Legalábbis számomra. Kissé kellemetlen volt az első találkozásom Stragoval. Azt hittem ő is egyike azoknak, akik ősi romokat fosztogatnak. Afféle szerencsevadász. Innen a név. – Találó…
-Ősi romok? Mi értelme azokat kifosztani? Mi van ott régi, hasznavehetetlen kacatokon, és holtesteken kívül? Mondjuk turisztikai látványosságnak nem lenne rossz. Ha valaha megélem, hogy visszavonulok nyitok majd egyet. – Nem is rossz ötlet, egész évben csak lazítani, néha végigvezetni halom embert egy rémisztő helyen, megteremteni egy megélhetést, aztán család, gyerekek… hol van ez még?
-Tudás, Régi elfeledett titkok, és Fiore múltja. És néha kincsek, amiket sírrablók, felfedezők, szerencsevadászok, és néha mágusok fosztogatnak.
-Gondolom akkor te is belvetetted néha magad a kripták feltérképezetlen veszélyeibe, ha ilyen jól ismered.
-Néha. De igyekszem hivatásos ásatásokon részt venni. De például amikor volt az a találkozás Stragoval tényleg egy ismeretlen, és veszélyes építményben találtam magam. A kriptákat meg igyekszem kerülni. Főleg, ha fiatalabb 200 évnél. – Kirázta a hideg beszélgetőtársam, de nem húzódott közelebb a tűzhöz.
-Ha fázol tegyél még fát a tűzre… vagy ihattál volna Strago takarmányvizéből. Mi baj van a 200 évnél fiatalabb romokkal?
-Azokban… mondjuk úgy, hogy… a halottak, hát… sokkal jobban megmaradnak. – a darabos beszédéből arra gondolok, hogy lehet ezt a témát kerülni kellett volna… - Egy négyszáz éves sírnál jó, ha csontokat lehet találni. Meg a régi, elveszett sírok kisebb eséllyel áll valamilyen nekromantikus hatás alatt, inkább védőmágiával, vagy valami őrszörnnyel kell számolni, nem sétáló halottakkal.
-Értem. Nekem még nem volt szerencsém az élő halottakhoz. – és a témaváltás gyorsan. – A jelenlegi helyzetről mi a véleményed?
-Le vagyunk maradva. Remélem, hogy a gyilkos is megállt estére, különben egér utat fog nyerni. És ha Strago továbbra is ittas lesz, akkor nagyon nagy bajba kerülhetünk. Miattad is aggódok egy kicsit, mit is mondtál, milyen sárkányölő vagy?
-Homok sárkányölő. Én nem aggódom Strago másnapos tünetei miatt, majd felváltva cipeljük.
-Hát homokból itt nincs túl sok. Csak fagyott föld több centi hó alatt. Ez így nem fog téged gyengíteni?
-Nem gyengít, amig meg nem eszem a havat, de harc közben hirtelen feltöltésre valóban ne számíts. – Hacsak meg nem próbálok egy-egy darab sziklát elrágni, bár annak lehet a fogaim látják a kárát.
-Nos, ha együtt dolgozunk nem lesz gond. Strago talán tud majd a kőből homokot csinálni földmágiával, de már annak is örülni fogok, ha nem fog össze-vissza varázsolgatni.
Én csupán annyiban bízok, hogy el tudja majd dönteni, hogy kire kell támadni, és nem kísérel meg bosszút állni a tönkrevágott boldogság-esszenciája miatt.
-Azt hiszem nekem talán van egy használható varázslatom.
-Tényleg, még nem is kérdeztem, hogy te miféle mágiában vagy jártas?
-Térmágus. Ritka mágiaág, de természetéből adódóan néha erősebb, mint a többi. – Rammus mágiája, noha ámulatra méltó, eddig még csak őt láttam ezt alkalmazni, remélem Adelus kicsit jobban ki tudja majd hozni a mágia potenciáját. – És talán lenne is egy olyan trükk, amit még sose mertem kipróbálni, annyira veszélyes. – Gondolom már az dicséretes, hogy fel tudja mérni, hogy mi veszélyes, és mi nem.
-Miféle trükk? – Vajon nem kérdezek túl sokat?
-Képes vagyok bizonyos dolgokat megállítani a térben. Bármit, ami felém jön. Ha megdobnál egy kővel megdermeszthetném azt a levegőben. Ha felém jönne egy halálos kardcsapás, akkor a kardforgatót is. Ám ugyanakkor én is mozdulatlanná válok, teljesen kiszolgáltatva. Ráadásul annyira kimerítő ez a varázslat, hogy más mágiát nem tudok mellette használni.
-Értem, de ez nem magyarázza meg a trükköt. – vagy csak én nem értem a lényegét.
-A lényeg az, hogy ilyenkor a csapattársakon múlik minden, akik nagyobb eséllyel támadhatják a mozdulatlan ellenfelet. – Nem túl becsületes, de a cél szentesíti az eszközt, nem?
-Értem, egész jó taktika.
-Csak majd sikerüljön kivitelezni. Kész öngyilkosság lesz az a mágia. – Ásított, és összehúzta magán a ruhát. – Próbáljunk meg mi is pihenni, hogy holnap is folytatni tudjuk az üldözést.
-Csak egy ellenség lesz, remélhetőleg. Díjazom az ötleted. Jó éjt.
-Jó éjt. - Ha valóban ezt a megállítós trükköt alkalmazza, akkor félek, hogy Stragora nem kéne számítani, a végén még mellé lő, vagy valami nagyobbat lő, és mindketten felrobbannak… azt hiszem több felelősség lesz a vállamon, mint képzeltem.

A szél lágy hangja, ahogy befú egy barlang száján, a közelben tűz ropogása, valahol egy férfi álmában hangosan horkol. Odakinn már pirkadt, felültem, s kezem arcom elé emeltem, hogy hajam kitűrjem szememből, de karom helyén csak egy csonk homokkő.
-VÁÁÁÁ! – Riadtam fel álmomból, és azonnal kezeim kezdtem vizsgálni. Mindkettő hús és vér volt, de ahogy megébredtem számban homok íze kezdett terjengeni.
-Minő lidércnyomás.
Körbenéztem, hogy ráeszméljek még mindig a sátramban vagyok. Igen, a minap érkeztünk urammal az udvarba, hogy részt vegyen a tornán, s volt kegyes, hogy megengedte, hogy magam is nevezzek, no nem a fődíjért, egyelőre csak a lovagi címért, de számomra az is éppen elég. Felkeltem, s rögtönzött ágyam, meg leginkább két darab durva posztóból állt feltekertem, és a sarokba dobtam. Elhúztam sátram elejét, odakinn már kelt fel a nap, vele együtt az urak is. Magamra vettem a nadrágom, s úgy mentem a közeli kúthoz, hogy rendbe szedjem magam a napra. Mosdás közben megpróbáltam felidézni álmom. Álmomban egy fehér bőrű szaracén voltam a sivatagból, aki kard helyett saját testét alakította fegyverekké, melyek homokból készültek. De nem én voltam az egyetlen. Volt, ki állatok alakját tudta felvenni, míg mások egy csettintéssel erdőket gyújtottak fel, míg mások füttyszavára városokat fújt el a szél. Érdemes lesz ezt az álmot minél hamarabb felednem, még megvádolnak boszorkánysággal.
Ahogy a kúthoz értem eszembe jutott még egy apró részlet. Álombéli alakom félt a víztől. Minő badarság. Fogtam a vödör vizet, amit kimertem, s nyakon zúdítottam magam véle. A víz jéghideg volt, de ez kell az embernek kora reggel, hogy felébredjen. Ittam még néhány kortyot, majd víztől csöpögve indultam vissza a sátramhoz. Benn megfésültem hosszú, szabadón lógó narancsszín hajam, melynek elején egy tincs mindig felállt, bármit is kezdtem véle, Felvettem maradék öltözetem, majd elővettem a tarisznyámból egy fél kenyeret, és sajtot, amit reggeli gyanánt elfogyasztottam. Ezek után kardom oldalamra kötöttem, és úgy döntöttem megnézem a harcteret, mert ellenben a végtelennek tűnő rémálmommal, a torna kezdetének időpontját nem tudtam megjegyezni.
A tornát a vár belső udvarában állították fel, az őrök szó nélkül átengedtek. Két játéktér vala. Az egyik egy hosszú pálya, kövekkel körbekerítve, melynek felét hosszában egy mellkasig érő kerítés választott félbe. Itt fogják a lovas játékokat tartani. Ennek túlsó felére került a királyi porond is. Ezen utolsó simításokat végzett néhány ács, asztalos, és egy atya. Szabotázs jeleit keresték, ilyen alkalmakkor megnő az uralkodók elleni merényletek száma.
Nekem nem ide kell jönnöm, hiszen még nem vagyok lovag, nincs saját lovam, és lándzsát se fogtam még kezembe. Az én harcterem kicsit arrább volt felállítva, nem állt másból, csak egy sebtében összetákolt fakerítésből, amin két kapu volt, amin a két küzdőfél tudott bemenni, és nem messze tőle egy sátor, ahol majd a küzdő felek fognak várakozni. A sátor bejáratában már állt egy írnok, aki árgus szemekkel fürkészte az udvart, hátha megpillantja az egyik hiányzó harcost. Akkor hát nem is váratom soká. Alig hogy odaértem elé, a kaszárnyákból nekiálltak kiviharzani a katonák, akik libasorban masíroztak a kijelölt posztjukra. Az őrszemek, és íjászok elfoglalták helyüket a tornyokban.
-Te? – kérdé az írnok.
-Xing’ke, Raelae. – bújni kezdte listáját, azonnal a végére lapozott, és meg is lett a nevem.
-Fáradj be, nemsoká hozzáfogunk.
Elhúzta a függönyt, s befáradtam. Belül tele volt mindenféle alakkal a sátor. Volt ott sokat próbált, sebhelyes arcú veterán, kinek hátat fordított a szerencse a múltban, s most puszta erejével próbálja régi dicsőségét, s pénzét visszaszerezni. Voltak ott fiatal apródok, akárcsak magam, kiknek ez az első tornájuk. Sokuk szemében ott ragyogott a félelem, vagy a túlzott önbizalom. Sokuk remegett az izgalomtól, vagy drukkoltak. Legtöbbjüknek paraszti alkata volt, termetesek, kezük nagy, válluk széles, combjuk vastag. A legtöbbnek egy gyenge reménymosoly húzódott meg arcán, ahogy meglátták karcsú alkatom. Pár percet vártam, majd befáradt még egy résztvevő, vele együtt pedig az írnok is.
-Smith, Cristopher és Tailor, Adalbert. Ti kezditek, szedjétek össze magatokat és irány a ring.
A két férfi kifáradt a sátorból, és már csak a bíró hangját hallottuk, meg a kardok csörömpölését. A nevemnek hála úgyis a végén kerülök sorra, addigra azonban megesz az unalom.
-Zavarja az urakat, ha gyakorlom? – Kérdém. A legnagyobb termetű fickó válaszolt nekem, hangja inkább a disznó csámcsogására emlékeztetett.
-Semmi jó nem fog abból származni, ha most tanulod meg, hogy melyik felét is kell a kardodnak fogni, kisember. – hangosan felröfögött, és példáját követte a sátor többi tagja is. Én fapofával tűrtem a gúnyt. Majd meglátjuk ki nevet utoljára. Kirántottam kardom hüvelyéből, és a megszokott módon tartottam magam elé, természetesen úgy, hogy senkire ne mutassak vele. Nem hiányzik, hogy kitörjön a káosz.
-Hé, kisember. Tényleg azzal a gané lapáttal akarsz harcba szállni? Tessék, odaadom az enyém. – Azzal odalépett hozzám, és átnyújtott egy másfél-kezes kardot.
-Nem, köszönöm. – Utasítottam el udvariasan, feleslegesen. Ő még hírből sem ismerheti az udvariasságot. – Ez a kard már magába itta minden egyes ujjam lelkét, és saját helyet alakított ki rajta nekik.
-Ahogy gondolod, kisember. De aztán ne gyere hozzám ríva, ha lemetszenek valami fontosat. – Újabb röfögés, de ezúttal csak tőle. Végre magamra hagyott, tudtam nyugodtan forgatni kardom.
Sokan megbámulták, hogy milyen mozdulatokra és sebességre vagyok képes, ha kardot tartok a kezemben, és akkor még nem látták az ökölharcomat. Észre se vettem, de elrepült az idő, már alig voltunk a sátorban. Leültem pihenni, hogy ne félig fáradtan menjek a küzdelembe. Pont helyreállt légzésem, mikor a függöny ismét félrerebbent, és az írnok bámult befelé.
-Xing’ke, Raelae, te jössz.
Felálltam, és kisétáltam a sátorból. A napfény idegenül érte szemem, és egy kis ideig takarnom kellett, hogy szemem hozzászokjon. A sátron kívül egy fiatal jobbágyfiú vezetett a kapuhoz, és kinyitotta nekem. Ellenfelem egy nálam fejjel magasabb és vállal szélesebb borostás férfi.
-Kardot ránts! – üvöltötte a bíró. Úgy is tettem, mesélte az uram is, hogy ez a küzdelem megkezdésének szertartása. – Tiszteleg! – Kardom egyedül jobb kezembe vettem, és 33 fokban feltartottam az ég felé. –Xing’ke, Raelae. Esküszöl az Úrnak nevére, hogy küzdelmed becsületes, és tiszta lesz?
-Az Úr nevére eszküszöm! Ezer átok és pokol sújtson, ha szavam szegém! – Kiáltottam magam elé, elnézve kardom pengéje mellett az ég felé.
-Hájas Zack. Esküszöl az Úrnak nevére, hogy küzdelmed becsületes, és tiszta lesz?
-Esküszöm. Na, kezdjük már, sok a duma.

A hideg tovatűnt. Nem maradt más csak a kellemes meleg. A puha tollas paplan, és kényelmes ágy. No és az ablakon beszűrődő napfény. Kelletlenül keltem fel, és csodálkozva tudatosult bennem, hogy már nem a Hakobe egy egyik fagyos barlangtájban kucorgok. Egy túlzsúfolt szobában tértem magamhoz. A kőfalak alig látszottak a sok polctól, és szekrényektől. Az ággyal szemben íróasztal terpeszkedett, rajta pergamenekkel, könyvekkel, és pár tintásüveggel. Ám annak ellenére, hogy sok bútort és tárgyat halmozott itt fel valaki igyekezett mindezeket átlátható rendbe tartani.
Mégis mi a fenét keresek itt? A Hakobe hegyen kéne lennem. Azért mentem oda, mert valakit kerestem. A fenébe. Már kezdett elhalványulni az egész bizarr álom. Valami mágus voltam valami kutyás céhben.
Örült egy álom volt, ám ahogy halványult úgy jutottak eszembe a tegnap este, eseményei, hogyan torkollott részeges gajdolásba és fék nélküli ivászatba kinevezésem megünneplése.
Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy három hónap után végre hivatalosan is én lettem a Jégkirály főgyógyítója.
Még mindig sajnáltam kicsit az öreg Frenken gyógyító halálát, de hát ezért küldtek ide mallhoszi bölcsek akadémiájáról, hogy segítsek neki, és ha meghalna átvegyem a helyét.
Mellettem megreccsent az ágy, és egy meztelen, korombeli lány motyogva átfordult a másik oldalára, felfedve bájait.
Egy pillanatra megijedtem, hogy mi a fenét kereshet itt meztelenül, aztán eszembe jutottak a tegnap este borgőzös eseményei, és az hogyan virgonckodtunk miután eljöttünk a tiszteletemre rendezett ünnepségről.
Olga, édesen aludt mellettem, és ahogy figyeltem ismét feltámadt bennem a vágy. Odahengeredtem mellé, és mosolyogva simogatni kezdtem gömbölyded kebleit amíg a lány kuncogva ébredezni nem kezdett. Eleinte megpróbálta elhessegetni felfedezőútra indult kezeimet, ám csak amolyan tessék-lássék módon.
- Jó reggelt. - köszöntem neki, mikor kinyitotta a szemeit. -Milyen érzés az új főgyógyító mellett ébredni? Mi lenne ha folytatnák egy kicsit amit tegnap este elkezdtünk? - Kérdeztem miközben az egyik kezem egyre lejjebb vándorolt és óvatosan széthúztam a combjait. Olga csak sóhajtozott miközben ismét magamévá tettem, ahogyan az este.
Kellemes hancúrozásunknak hangos kopogás vetett véget. Eleinte nem is figyeltem rá, csak Olgára figyeltem, ám az ajtó túloldalán lévő zavaró személy csak nem tágított.
- Mester, Mester Ébredjen – kiabált a legfiatalabb segítőm Fings. - Kérem keljen fel, szükségünk van magára. A király tornája mindjárt kezdődik!
Az istenekre egészen megfeledkeztem a tornáról. Az az ostoba álom és Olga összezavart. Ám az új kötelesség alól nem bújhattam ki. Olga fáradtan hevert még egy ideig az ágyon, miközben én magamra kaptam valami köntöst és ajtót nyitottam a nálam majd egy évtizeddel fiatalabb Fingsnek. A kis legény fürgén belépett ám mikor meglátta a még meztelen, épp öltözködő szolgát tágra nyílt szemekkel meredt rá.
- Ne tégy úgy mintha nem láttál volna még nőt. Nagyon jól tudom, hogyan szoktál te az urak apródjaival leskelődni a nők után a fürdőnél. - Szóltam rá.
- Na de Adelus mester, ezt most úgy mondod, mintha te nem ezt csináltad volna. - vigyorgott a kölyök szemtelenül.
- Csönd, különben még hashajtót találok rakni az italodba – fenyegettem meg, de ő csak vigyorgott tovább és próbált átlesni mögöttem.
Fings volt a legjobb segítőm. Volt ugyan még három tábori felcser a kastélyban de azok alig tudtak valamit. Sebet tisztítani és kötözni, csontot rögzíteni ugyan tudtak, de mást mér nem nagyon. A király és az urak gyógyítását hosszú évtizedek óta az öreg Frenken mester végezte, mint főgyógyító. Fings és én csak pár éve érkeztünk, hogy segítsük a mestert. Igaz engem a Bölcsek akadémiájáról küldtek, tudományos ismereteim messze felülmúlták a kastély lakóiét.
- Nos miért jöttél ilyen korán? - Kérdeztem, bár sejtettem, hogy miért van itt.
- Ó mester hát a torna miatt. A pályát és a sátrakat már felállították. Készítik az étkeket. A lovagok és bajnokok fegyvereiket élezik, páncéljaikat fényesítik. Ma küzdenek meg urunk lányának kezéért. - Áradozott lelkesen. Lerítt róla hogy élvezi ezt a nagy felhajtást. Szegénynek fogalma sem volt mi vár ma rá. Törött csontok, vérző tagok, és testbe fúródott tornalándzsadarabok. Nincsen lovagi viadal sebesülések, sőt halál nélkül. Egyszer már segédkeztem Mallhoszban egy tornán. Ahogy egy ottani mester Goldmine,..nem Golder mondta a torna olyan mint a háború csak kicsiben.
- Sejtettem hogy ezért kerestél fel. - Morogtam, miközben Olga immár felöltözve távozott a szobámból a dolga után sietve. - Szaladj le és mond meg a felcsereknek, hogy mindjárt megyek.
Flings bólintott és elrohant. Én kényelmesen felvettem rendem vörös köpönyegét. Ez jelezte, hogy én a tudósok és alkimisták közé tartozom aki gyógyít és szolgál. Kinyitottam a szekrényemet amiben mindenféle alkimista hozzávalót, porokat, csontokat, ásványokat, drága üvegeszközöket tartottam. Rémlett, hogy az álmomban mágiával oldottam meg a problémáimat. Milyen kényelmes is lenne ha a valóságban is lenne mágia.
Ám már régen kinőttem az ilyen dajkamesékből. Összeválogattam többféle fájdalomcsillapítót, és érzéstelenítőt tartalmazó kis üvegcsét, amiket az alkimista laborban már korábban elkészítettem. A kis gyógyszereket egy faládikába pakoltam bele szép rendben. Még a nyakamba akasztottam rendem szimbólumát a rubinszemű tekergőző ezüstkígyót.
Reméltem, hogy az első napon nem lesz sok sérült. Akkor kevés dolgom lenne, és Flings is kedvére nézelődhetne a felcserek is sörözhetnének. Ám sajnos tartottam tőle, hogy nem ilyen lesz ez a szép mai nap.
Gondolataim teljesen lekötöttek, miközben lefelé baktattam a toronyból, amit a gyógyítóknak tartottak fenn.
A belső udvaron verték fel a sátrunkat. Út közben az alacsonyabb rangú szolgák meghajoltak előttem, De más nemigen adta meg a tiszteletet. Hiába voltam az új főgyógyító, még bizonyítanom kellett, hogy bölcsesség és tudás rejlik ifjú éveim mögött. Bent szolgálólányok rendezgették a felállított ágyakat, és az idehordott gyolcsot, gyógynövényeket, és többhordónyi tiszta vizet. Az ágyakra majd az alacsonyabb rangú sérültek fognak kerülni. A rangosabbakhoz biztos személyesen kell majd elmennem a sátrukba. Bár lehet egy két nagyúr saját gyógyítót is hozott.
Pillantásom az ágyakról és a szorgoskodó segítőkről a három felcserre siklott, akik gúnyosan néztek rám. Mind idősebb volt nálam, sok csatát megjárt veteránok akik a sebek okozásához is értettek, nem csak a gyógyításukhoz.
Az elejétől kezdve látszott, hogy nem tetszik nekik, hogy egy náluk fiatalabb férfi parancsol nekik. De semmit sem tehettek a helyzet ellen. Rendem tagjait mindenhol nagy becsben tartották.
- Üdvözlöm az urakat, és köszönöm hogy segítenek nekem nehéz munkám ellátásában. A király testőre értesülni fog a segítségükről. Minden készen áll? - Kérdeztem a sátorba belépve és közben leraktam egy asztalra a dobozomat.
- Igen Adelus mester. - felelte az egyik felcser bosszankodva. Mester. Olyan édesen hangzott ez a titulus. Méltó jutalma ifjúságom kemény tanulással töltött éveiért.
- Rendben. Akkor már nincs is más dolgunk mint várni a hős lovagurakat.

Felriadtam. Ezt be lehetett tudni annak is, hogy eléggé megkondult a gyomrom, vagy esetlen annak, hogy eszeveszettül viszketett a testem, de a leginkább meghatározó ok egy nagy adag víz volt, ami rajtam kötött ki. Aztán persze egy fülsértő rikácsolás is keresztülhasított a fejemen, úgyhogy tudtam, vége a békés pihenésnek. Prüszkölve, nyögve felültem, és elsőre arra gondoltam, hogy megint egy mókás tegnap estém lehetett.
- Talpra, te részeg disznó! Takarodj az ólamból! – Így szólt a kedves női hang. Adtam magamnak öt másodpercet, hogy felfogjam, mégis hová sodort a sors. Tulajdonképpen egy disznóólat sikerült éjszakai menedéknek találnom, gondolom azért, mert itt volt a legmelegebb. Orrfacsaró bűz vett körül, és meglepetten láttam, hogy ágymatrac helyett bizony kihűlt trágyát találtam, legalább is most már hideg volt, tegnap gondolom még frissen bukkantam rá. Egy anyakoca volt a sarokba helyezve, és békésen tűrte, ahogyan kicsinyei pirosra szopják tejet adó emlőit. Nekem is valami hasonló derengett tegnapról, de az emlő tulajdonosa majdnem olyan szép volt, mint a most felém tornyosuló banya, kinek mellei jó esetben még nem a földet súrolják, és csaposnak hívhatták. Lassan tértek vissza az emlékek; mintha egy csapat kocsmatöltelékkel tartottunk volna ivóversenyt, és biztosan pénz, vagy hamvas, feszes bőr volt a jutalom, különben a saját tempómban ittam volna le magam a sárga földig. Így egy kicsiny bíztatás is szerepet játszott abban, hogy idő előtt eltegyem magam másnapra. Egyáltalán, miért is vagyok én egy vadidegen városban? Ja, a verseny, a torna, jelenlegi egyetlen majdnem biztos pénzszerzési formám. Gyorsan tisztázom a helyzetet, és arrébb teszem magam, mielőtt az ól asszonya felaprítana malackáinak.
- Elnézést, kérem, tessék mondani, merre találom a lovagi tornát? – kérdeztem a lehető legértelmesebben. Csak fél pillanattal később vettem észre, hogy folyik a nyálam. A ház asszonya válaszképpen tarkón vágott a kezében lévő seprűvel.
- Mihaszna, iszákos, semmirekellő, nyomorék, sajtszagú pernahajder. Takarodjál innét, vagy hívom az uramat, és aztán a torna lesz a legkisebb aggodalmad. – azzal elkezdett csépelni az indokolatlanul kemény fából készült takarító eszköz nyelével.
- Értettem, banya, értettem, nehogy kiugorj a bőrödből, megyek már, megyek! – kiabáltam és az ütések lendületét kihasználva felálltam, és elkezdtem valamerre futni, esetenként elesve, de mindig folytatva menekülésemet, amikor meghallottam a nő ricsaját.
Döcögős utamra egy kerítés tett pontot, amin átestem. A banya károgása alábbmaradt, és egy kellemesen idilli alapzaj vette át a helyét. A főúton lehettem, annak is a piacrészén: rikkantásokat hallottam, embereket, kik áruikat kínálgatták, csevegést, beszélgetést, városi zajt, nyüzsgést. Kellemes zaj volt, és ottmaradtam egy kicsit a kerítés tövében, lehunyt szemekkel, bár elaludni már nem tudtam.
Milyen érdekes álomból rángatott vissza a disznós néni. Mintha egy tábortűz körül ültem volna, egy fura, mesebéli mágussal, és lánynak kinéző fiúval. Én ittam, ez biztos volt, de a klisés mágus el akarta venni értékes üvegemet, a lány-fiú meg kiköpte, mert neki nem tetszett. Micsoda egy tékozló. Sóhajtottam egy nagyot, és kinyitottam szemeim. Hallásom nem hagyott cserben, tényleg egy piac szélén találtam magam, egy füves részen. Láttam, ahogyan egy-két ember még engem bámul; valószínű nem tudták megemészteni, hogy a kerítésen menekülő kéregetőnek kinéző valaki, miért nem folytatja grandiózus futását a biztonság felé. Nem éreztem magam veszélyben, úgyhogy nem volt értelme már továbbfutni, és amúgy is, az én életem már aligha lehetne rosszabb. Ki vagyok én? Strago Califax, a Califax dinasztia egyetlen élő példánya. Igen, példánya, mert elődeim úgy éltek, mint az állatok. Loptak, raboltak, erőszakoltak, orgiáztak, szórták a meg nem érdemelt pénzt, és amikor elfogyott, mentek újból rabolni. A lányaikat elküldték bordélyházakba, vagy az utcán árulták magukat, némelyik eljutott olyan „magas pozícióba”, hogy luxus szajhának nevezte önmagát, na, őket többet nem is láttuk. Volt vagy húsz testvérem, tudja a halál, hogy melyik volt vérszerinti, melyik nem, de előbb-utóbb mindegyik eltűnt az alvilág sötét bugyraiban. Az ember tanul elődjei hibáiból, és megpróbálja a legtöbbet kihozni abból, amije van. Végignéztem magamon: kihoztam a legtöbbet a semmiből, ami egyenlő volt egy szakadt, régen használt egyenruhából, és egy életlen pengéből. Ez az, ami megmaradt nekem, meg egy kis büszkeség, hogy valamikor, több mint 100 éve, nagy család voltunk, bizony, nagy. Minden téren vezetői voltunk a városnak, amit szülővárosomnak nevezhettem. De sajnos jöttek a rossz idők, erősebb dinasztiák vették át a vezetést, és szép lassan kiszorítottak minket mindenhonnan. Elvesztünk, elfelejtettek minket, elvették vagyonunk, címünk, mindenünk, és így találom én most magam, egy nevenincs városnak a fűútján, idegenek által megbámulva. Nem baj, megnyerem ezt a bajnokságot, enyém lesz az a 30000 tallér, és új életet fogok tudni kezdeni. No, akkor ideje felkerekedni, gondoltam, miközben megpróbáltam felállni. Nem sikerült, legalább is nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem. Reménykedtem benne, hogy rá tudok állni mindkét lábamra, de sajnos csak annyit sikerült elérni, hogy átfordultam a másik oldalamra, arcommal fájdalmasan belenyomulva a kerítés egyik lécébe. Egy újabb öt perc kellett ahhoz, hogy felfogjam, rossz a helyzetem, és ezt orvosolandó, továbbgurultam egyet, és így már teljes testemmel a földön voltam, az enyhén forgó eget nézve. Akárhogyan is nézem, nem lesz ennek így jó vége, amikor megláttam megmentőmet, a lóitatót. Néhány patás állat már be volt eléje állítva, de ez engem hidegen hagyott. Még egy öt percet elkértem végtelen időmből, hogy fel tudjak végre állni. Nem akartam úgy menni, mint egy normális ember, tudtam, erre képtelen lettem volna, de legalább valahogyan el kellett odáig jutnom, lehetőleg nem úgy, hogy átkúszok az úton, mert az mégis hogy néz már ki. Tityi-totyi tityi-totyi tityi-totyi tityi-totyi….. huhúúúúú, placcs. Megérkeztem, és fejem azon nyomban el is tűnt a már két napja nem cserélt, kissé állott ízű vízben, és csurig töltöttem hasamat az éltető folyadékkal. Mikor kihúztam a fejem a hideg zuhanyból az összes ló úgy nézett rám, mintha nem tudnának elhelyezni az állatvilágban. Ez most ember vagy állat, talán mindkettő, esetleg egyik sem? Nem is adtam nekik túl sok időt a gondolkodásra, gyorsan elhúztam onnan magam, és már a főúton caplattam, kissé imbolyogva ugyan, de legalább már józanabbul. A fejem viszont még mindig hasogatott, és azzal tudtam csak nyugtatni magam, hogy majd csak abbamarad. Már csak azért is indultam meg ezen az úton, ebbe az irányba, mert a messzeségben ott virított egy jól kinéző kastély. Pf, felvágó ficsúrok.
Útközben láttam két ismerős fazont, akik ugyanabba a lovagrendbe tartoztak, mint én, csak sokkal magasabb beosztásban, nagyobb hírnévvel. Egyik sem volt tehetségesebb nálam, de a pénz, és a jólét sajnos képes erre. Abban sem voltam biztos, hogy tudják, ki vagyok. Én voltam az, akit még piszkálni, bosszantani sem volt értelme, annyira szánalmas lehettem szemükben. Velem csak akkor állt szóba akárki is, amikor pénzt nyújtottam felé, vagy már jó néhány kupica lement a torkukon. Egyedül voltam, igen, de ez meg fog változni. Én leszek a majd történő ünnepség főszereplője, én leszek a pletykák alanya, mindenki ismerni fogja a nevem, és mindenki rólam fog beszélni. Igen, ezért vagyok én itt, hogy megmutassam, bennem él még a kihalt nemesi vér, megvan bennem az ész, és a talpraesettség, hogy egyedül újraélesztem családom. Persze előbb vagy utóbb kelleni fog egy kislány is, és máris pásztáztam a környéket, alkalmas hölgyekért. Az, ott…. hmm, kicsit lapos a ruhája, nem valami jól táplált család, az a másik meg…. háááát, nem rossz, nem rossz, bár mintha sántítana, fúúújj, az ott bűn ronda, ohó, na, ez már jól néz ki…
A sok nézelődés alatt szépen, lassan eljutottam a palotáig, ahol bizony már nagy sor állt egy felettébb gyanúsan kéklő sátor előtt. A sor végén trécselő jövőbeni résztvevőktől megtudtam, hogy ez bizony a tornára jelentkezők hatalmas kígyója. Nem is húztam sokáig az időt, hamar én is sorba kényszerítettem magam, és nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy egy mogorva, fáradtnak tűnő arccal találjam magam szembe.
- Név… - Darálta monotonon. Izgalmas egy napja lehetett, kiolvastam az arcából.
- Strago Califax. - adtam meg neki a gyors választ. Írószerszám sistergése, vad szimatolás, szemek kitágulása, rám nézés, ujjak csettintése, nagydarab úriember belép a légtérbe.
- Gragam, mutassa meg az, öhm, „úrnak” a tisztálkodási lehetőségeinket. - Heh, micsoda? Szipp szipp, jaaa, hát igen, kicsit rossz illatom van, de én már hozzászoktam. Látszólag a többi sorban álló nem egészen volt ezen az állásponton, ugyanis most, hogy jobban szemügyre vettem a bandát sokan az orrukat fogták, valaki konkrétan elhányta magát, és meglehetősen csúnyán néztek rám. Gragam, finoman, és nőiesen célba dobással megmutatta nekem, hol találom a vályút, melyben tisztára vagyok kénytelen magam mosni. Célozni tudott az ürge, úgyhogy három méteres körben mindent telefröcsköltem vízzel a becsapódás pillanatában, és megint csak öt percig képtelen voltam mozgásra, úgyhogy inkább elbugyborékoltam a hideg, szutykos vízben.

A közönség hangos volt, ujjongott, fütyült, dobogott, fújolt szörnyen irritáló volt. Főképp azért, mert már alig vártam, hogy én jöhessek, és meg tudjam mutatni a sok pojácának, hogy az igazi lovagok hogyan harcolnak, még, ha a kardjuk tompa is. Nagyot ugrott szívem, amikor meghallottam a nevem felkonferálását, és kissé remegő térdekkel elindultam az aréna felé.
Ellenfelem ismerős alak volt. Mintha magamat láttam volna viszont, csak éppen vagy 5 évvel korábban, és minimum 10 osztállyal feljebb. Arrogáns kifejezés az arcán azt tudatta velem, hogy semmi. Megvontam a vállam, és előhúztam a fegyverem, mire az ellenfél furcsa orrhangot hallatott, és látszólag küzdött az arcizmaival. Értem én a célzást, nem tud komolyan vennise engem, se szegény fegyverem, de meglátjuk, ki nevet a végén. Gongütés jelezte, hogy meg lehetett kezdeni a vérontást, persze elméletileg ezt nem volt szabad. Lefegyverzésig mentek a küzdelmek, nem élet-halál párbaj volt, amiért titkon hálás voltam.
A srác támadott, fejre vágással, amit fellendülő kardommal védtem, amire gyorsan ráfogtam másik kezemmel. Nem volt gyenge az ellen, nem lehetett pökhendien, túl sok magabiztossággal hozzáállni. Rövid kardom nyeléről lelógott a ráfogó másik kéz, és rájöttem, hogy túlreagáltam a helyzetet, csak annyit sikerült elérni, hogy a közönség jókedvre derült és hallottam, ahogyan sértegetnek, hogy egy egykezes kardot is csak két kézzel tudok fogni. Egyre idegesebb lettem, vívóállásba álltam, és belekezdtem egy, a kardhoz egyáltalán nem illő stílusban vívni. A közönségnek ez is feltűnt, de az ellenfélnek is, csak ő nem örült oly nagyon a fejleménynek. Egy nehezebb pengével macerásabb volt, ugyan, az egész, de támadásaim felpörögtek, de még így is a külső szemlélő azt láthatta, hogy két balfék a kardját ütögeti egymásnak, minden ártalmas szándék nélkül. Az első kellemetlen dolog, ami meggondolásra késztetett, az a srác lába volt, ami egy jó pillanatban kikanalazta az én elöl lévő lábamat, amitől egy példaértékű esést sikerült bemutatnom, majdnem egy spárgával megfűszerezve. A figyelő nép dől a nevetéstől; azt hitték egy komikus tánciskolába jöttek. Az ellenfelem is megengedett magának egy gyenge kis nevetésfélét, de láttam rajta, hogy nem tetszett neki az egyszerre sok helyre való figyelés. Gyorsan felpattantam, és megint támadásba lendültem, most már normális stílusban. Támadásaim primitívebbé váltak, de nagyobb erővel csaptam le. Nem lettem sokkal lassabb, mint a vívóstílusban, de eléggé lassú voltam ahhoz, hogy már erőlködés nélkül ki tudja védeni az ütéseket. Itt-ott kénytelen voltam bekapni egy kisebb vágást, de sikerült elhitetnem vele, hogy én most már csak így fogok harcolni, és láttam, hogy megnyugodott valamennyire az arca. Végre úgy támadtam, ahogyan ő szerette volna, hogy neki csak fel kelljen emelnie a kardját, és kész. Amekkorákat csapok, úgy is elfáradok a végén, és lesz egy könnyű győzelme, reméltem, hogy így gondolja. Viszont itt volt az ideje, hogy megnézzem, tényleg így van-e. Felemeltem kardom, hogy újból a fejére mérjek egy hatalmasat, és igen, már lendült is a karja a védésre, még mielőtt a kardom elérte volna a maximális magassági pontját. Lábaimra nem tudtam hagyatkozni, azok tartottak engem a földön, azokkal nem tudtam támadni, főleg a nem ideális testsúlyeloszlás végett, így maradt a szabad kezem, amivel alkotnom kellett. Áldottam eszem, hogy nem kétkezes karddal jöttem, bár azzal valószínűleg rég elsodortam volna a srácot. Tehát fenn volt a kardom, az övé lendült már, de én a támadást nem lesújtással fejeztem be, hanem felütéssel. Kardomat visszahúztam fülem mellé, térdemet kissé berogyasztottam, és szabad kezemmel, hatalmas erővel vágtam szerencsétlen ellenfél golyói közé. A közönség elnémult egy pillanatra, majd elkezdték üvöltözni, hogy - Mocskos csaló! - vagy - Csak így tudsz nyerni amatőr? - és a többi, de engem csak a végeredmény érdekelt. Felvettem a fiú elejtett kardját, ím, le volt fegyverezve, bár nem nézett ki valami jól. Szemei ki voltak guvadva, nem vett a támadás óta levegőt, majd szép lassan eldőlt, mint egy zsák. Némi bűntudattal, és újdonsült kardommal az övemben vártam a végítéletet, ami, ha nem jön, akkor mennék is tovább.

- A nyertes, Strago Califax! - rikkantotta a bemondó ember, akinek csak ennyi volt a dolga. Minő érdekes, hogy valakinek még nálamnál is alacsonyabb és eseménytelenebb munkát kell ellátnia. De a reakció meglepetésszerűen ért: a közönség nem fújjolt, mint hittem volna, illetve az első reakciókból gondoltam volna, hanem tapsolt, ujjongott. Bizonyára volt egy-két idióta, akiknek nem tetszett az arcom és a szelektív hallásom miatt ezeket hallottam meg először. Ezek után folytatta, de már csak félig címezve nekem a mondókáját. - A győzteseknek gratulálunk, a király nevében is, és szívesen látjuk őket a Győztesek Asztalnál, hol megkapják a jutalmukat, és kimulathatják fáradalmaikat. - Győztesek asztala? Jutalom? Mulatság? Ott a helyem, ott a helyem. Elfogott az izgalom. Ha ünnepség lesz, akkor lesz minden, amire fáj a fogam, és minden egyebem, úgyhogy nem is akartam sokáig húzni az időt, rögtön felkerekedtem, hogy megkeressem ezt a nagyhírű bútordarabot.
Csalódnom nem kellett: annak a maroknyi nyertesnek egy aránytalanul nagy asztalt állítottak fel, és rakták tele mindenféle földi jóval. Miután megkaptam a jó munkáért járó tallérmennyiségemet, táskámba rejtettem, melyet az ülőhelyemet takaró lepel alá csúsztattam, biztos, amit biztos, nehogy valami ragadós kezű elvigye az életbevágóan fontos értékemet. Helyet foglaltunk, és most jött még a java: meseszép felszolgáló kisasszonyok árasztottak el minket, tulajdonképpen minden olyan vágyunkat teljesítve, ami az asztalon található ételekkel is kapcsolatos volt. Szépen néztem az egyikre, és udvariasan előadtam, hogy mit szeretnék elfogyasztani, ő meg máris hozta. Amint rájöttem, hogy ilyen luxusban már évek óta nem volt részem, elkezdtem kihasználni ezt, így a poharam egyáltalán nem akart kiürülni, hanem jobbnál jobb alkoholos italok cserélték a helyet benne, nem is beszélve a bendőmről, mely egyszerűen feneketlen volt.
Egyszerűen, egy olyan isteni lakomában volt részem, melyben tényleg nem volt még sosem. Próbáltam minél több mindent kipróbálni, nehogy aztán később megbánhassak valamit, és egyre jobb lett a hangulatom is, de ezzel nem csak én voltam így. Sokan, akik kevésbé voltak civilizáltak, máris harsányan zengték obszcén dalaikat, legfőképpen a női test egyes fertályairól, és, hogy ők ott mit is tudnának csinálni. Én ugyan nem csatlakoztam hozzájuk, de hangosan röhögtem, hisz meglehetősen mulatságos volt, és egyáltalán nem elképzelhetetlen; meglehet ma végre szerencsém lesz, és ki tudom élni testi vágyaimat, a kezem segítsége nélkül. A probléma ott kezdődött, amikor megláttam, hogy a többiek már ott tartanak, hogy a pórul járt felszolgálóhölgyeket ültetik ölükbe, itatják őket, és fogdossák őket illetlen helyen. A probléma abban merült ki, hogy nekem még senki sem ült az ölemben, így egyértelműen nem is volt kit fogdosni, kénytelen voltam változtatni ezen, mégpedig sürgősen. Nagyon meglepő volt látni, hogy a lányok nem ellenkeznek, sőt, élvezik is, hogy molesztálják őket, és ezt is kénytelen voltam, galád módon, kihasználni, vagy legalább is megpróbálni.
- Gyere, igyál te is egy kupicával aranyom. Nem jó dolog, ha halálra dolgozod magad, míg mindenki szórakozik. - Lendítettem kupa híján egy üveget egy vonzó kanyarulatokkal ellátott lánynak, aki ott volt mellettem, és sejtésem alapján kiszolgált már korábban engem.
- Jaj, jaj, nekem nem szabadna ilyet csinálnom. Nem azért vagyok itt, hogy jól érezzem magam, hanem, hogy biztosítsam, hogy önök jól érzik magukat. - Hadarta kissé feszengve, és idegesen. Hohó? Ha így fogalmazol kislány, akkor nem fogok tudni uralkodni magamon. Elkaptam a derekát, és már húztam is volna az ölembe, de kinyújtott karjai ezt egy igencsak nehéz műveletté változtatták.
- No, ne légy ilyen parti romboló, nézd, társaid mennyire élvezik. - Nyökögtem, már igencsak ittas állapotban. Ironikus, hogy az ital a legjobb barátom, mégis milyen hamar kiüt.
- Nem, tényleg, nyugodjon le, férjem van, nem akarok ilyesmit csinálni. - A fintor az arcán lehet amiatt volt, mert megérezte a szájszagom, vagy a testszagom, vagy mindkettőt, vagy csak undorodott tőlem, mint embertől. Hát ilyen nincsen, az a vitéz szemben velem már az őt szórakoztató kisasszony inge alatt turkál, mindkettejük legnagyobb örömére, de ez a szajha nem engedni, hogy a tomporát meglegyintsem? No, meglátjuk, ki a keményebb, azzal ráfogtam a fenekére, érezze, ki az úr itt.
- NEEEEEEEEEEM! - sikította a lány, meglepően nagy erővel arcon vágott, amitől megfordult a világ, éreztem, hogy borulok le a székről, és minden olyan nyugodt lett, amint zuhantam a sötétségben, egyre lejjebb, egyre lejjebb...

Nehéz nap várt ránk az nem vitás. Az előkelő urak és szabad lovagok a sorompóknál vívnak meg. Az alacsonyabb rangú harcosok, zsoldosok és kalandorok pedig a kézitusában mérkőztek majd meg a vár mögött felállított arénában. Nem is tudtam hirtelen honnan várjam a legtöbb sebesültet.
Még egyszer végignéztem a sátorba zsúfolt ágyakon, felhalmozott több dézsányi vízen, boron, gyógynövényeken, késeken, és más orvosi eszközökön.
Eleinte mind kimentünk megnézni az első viadalokat. Az egyik felcsert utasítottam, hogy maradjon a sátorban, nehogy valami enyveskezű apród, elvigyen valamit.
A sorompóknál hatalmas tömeg gyűlt össze. Az előkelők emelet padsorokon foglaltak helyet, míg a szegényebb emberek a kerítésnél figyelték az eseményket. Sikerült észrevennem őfelségét, és szépséges lányát is. Az öreg Frenken nagyon bizalmas viszonyban volt őfelségével. Ő segítette világra a hercegnőt is, mikor megszületett.
Nekem el kellett nyernem a király bizalmát, és tudtam, hogy ez hosszú éveket fog majd igénybe venni. De lehetségesnek tartottam, hogy egy nap, én fogom majd világra segíteni a király unokáját.
Szép számmal gyűltek össze a kérők. Túl sokat nem tudtam róluk, ám elhatároztam, hogy amint időm engedni utánajárok majd a dolgaiknak.
Elmélkedésemből hangos csattanás rázott fel. Két lovag iszonyatos erővel rohant egymásnak, és az egyikük a földön fetrengett. A közönség hangosan éltette a bajnokot, miközben a vesztes páncélcsörgés kíséretében feltápászkodott. Nem úgy tűnt, mint aki komolyan megsérült volna.
- Maradj még ha akarsz Fings. – Mondtam a kölyöknek - De délre feltétlenül legyél a sátorban. Addigra ér véget a kézitusa. Onnan biztos sok sérült érkezik majd hozzánk. És ha majd Sir Rotherdam sorompóba lép az ő ellenfelei is biztosan nálunk kötnek majd ki.
Azzal visszamentem a szanitécekkel a gyógyítós sátorba.
Nem is kellett sokat várnunk, hamarosan egy lovag jött be hozzánk az apródjával. A fickó vörös arccal markolta sérült jobb kezét.
- A karom – nyögte fájdalmasan – eltört mikor leestem a lóról. Az a nyavalyás szabad harcos csalt majomvölgyből.
- Az nem olyan biztos – mondtam és intettem az egyik szanitécnek. Ketten leszedtük a fickóról a páncélt és megtapogattam a sérült kezét, miközben megállás nélkül szidta legyőzőjét, és az isteneket. Szerény személyemnek is kijutott a szitkokból valahányszor fájó pontot tapintottam meg.
- Szerencséd van uram – mondtam neki közönyös hangon. – a karod ép, csak zúzódás érte. Csont nem törött el. Roger kösd fel a lovag karját, kék levendulába áztatott kötszerrel. – kaptam egy morogva pillantást, de a szanitéc engedelmeskedett. – Pihentetnie kell a karját. Sajnos az este a bal kezével lesz kénytelen berúgni a lakomán.
A lovag megállás nélkül szitkozódott, amíg felkötötték a karját. D a végén azért megköszönte az ellátását.
Később jöttek más sebesültek is, főleg olyanok, akik csúnyán leestek a lóról a kopjatörésnél. Volt két láb, és egy kartörésünk. A szanitécek a végtagok levágását szorgalmazták, de megmondtam nekik, hogy ez itt nem egy istenek átkozta csatamező, ahol nincs idő semmire.
Rendesen sínbe tettük a törött végtagokat miután alaposan kitisztítottuk a nyílt tréseket, és fehér agyaggal vontuk be, hogy a törött csont rendesen forrhasson össze.
Délben Fling nem került elő. Ellenben jöttek a kézitusa sebesültjei. Csupa vérző, kemény férfi, akiket a páncél sem védett meg igazán. Két szolga egy harcost rakott elém az ágyra. A férfi feje csupa vér volt, teste tele volt vágásokkal.
Ki kell mosom a sebeket, gyógyfüves kötést kell használni, és ahol szükséges össze kell varrni, gondoltam és már nyúltam is az eszközökért. Ám ahogy végigtekintettem a sebesültekkel teli sátorban egy pillanatra felfordult a gyomrom, a vértől, és sebektől.
Az álomban viszolyogtam ezektől, mert még ott sose láttam sebesülteteket, csak halottakat. Nem voltam alkalmas erre a munkára.
- Mester?
- Mi az Fings – Fordultam a fiúcskához.
- Mayer herceg ellenfele, Sir Arthur, Hosszú víz ura megsérül. A..sátrába kéne menned. – Segédem fal fehér volt, szegény most látta először küzdeni Alkonyvölgy úrát
- Rendben megnézem. Hozd a gyógyító felszerelésemet. Raff lássátok el ezt a férfit itt előttem. De mossátok meg a kezeiteket ecetes vízben mielőtt összevárjátok, és bekötözitek a sebeit! – Kiáltottam az egyik izmos szanitécnek. – Ami a fejsebét illeti…Azt is kössétek be. Majd ha visszajöttem alaposabban megnézem.
- Rendben gyógyító – kiáltott vissza a fáradt szanitéc.
Én már ott se voltam. Átvágtam Fingssel a sátrak erdején, és némi kérdezősködés árán sikerült is megtalálnom azt a kékesszürke sátrat, amibe a sérültet vitték a szolgái.
Amint beléptem és megláttam a sérültet tudtam, hogy nagy a baj.
A sátorban a vér, és ürülékszag terjengett. A halál istene már élezte a bárdját az árnyak között.
A sérült lovag fél arca merő roncs volt. Letakarták egy gyapjútakaróval, de már azt is átvérezte. Mellette egy fiatal, férfi ácsorgott, nagyjából velem egyidős lehetett. Ruháján ott viselte Hosszú víz címerét.
- Te lennél a gyógyító? – kérdezte a fiú csodálkozva, amint meglátta a nyakamban lógó amulettet.
- Igen, én lennék – felhajtottam a takarót, és önkéntelenül is elszörnyedtem. A test is teljesen szétroncsolódott, ahogy a ló végigtiport rajra, és az oldalából még mindig kiállt a fekete kopjadarab. Fekete, mint a gazdája, gondoltam.
- De hát te fiatal vagy, hogy kígyómester legyél – jelentette ki felháborodottan, miközben rendem másik nevére utalt.
- Na és? Minden Bölcs fiatal, volt, amíg még Mallhoszon tanult. Én vagyok őfelsége főgyógyítója. Azért vagyok itt, hogy enyhítsem Hosszúvíz urának kínjait, amíg a halál el nem jön érte.
- Micsoda? Mentsd meg az apámat! –kiáltott rám a fiú hangosan.
- A sérülései túl súlyosak – ráztam meg a fejem, miközben a sérüléseit vizsgálgattam. – adok neki mákból készült érzéstelenítőt, és bekötözöm a sebeit. De az életét nem tudom megmenteni. Eltörött a gerince, a bordái, túl sok vért veszített, és úgy hiszem az agya is megsérült. – Mutattam a szétrepedt sisakra, ami nem védte meg viselőjét.
Gyorsan munkához láttam, kivettem a kopjadarabot, és amennyire tudtam elállítottam a vérzést, bár tudtam, hogy a gyógynövényes kötések nem sokat fognak érni. Lecsorgattam az érzéstelenítőt az úr torkán.
Mikor végeztem leöblítettem véres kezeimet és a fiúhoz fordultam. – Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni az apját. Attól tartok már csak órái vannak hátra. Mostantól ön Hosszúvíz új ura.
A fiatal férfi megrökönyödve nézett rám, és az apja mellé térdelt. Szemi könnyektől csillogtak, hangja pedig remegett mikor megszólalt.
- Köszönöm a segítséget Kígyómester. Az apám….hamarosan csatlakozik az őseinkhez.
- Még egyszer sajnálom uram – morogtam, majd kiléptem a sátorból a friss levegőre.
A tarka sátrak látványa, és a friss levegő kellemes volt a haldokló úr homályos sátra után.
Ő lesz az első halottja a tornának. Vajon lesznek még mások is?
Mire visszaértünk Fingssel a gyógyítósátorba az már teljesen megtelt sérültekkel. Árnyékföld Rémének összes ellenfele itt kötött ki. Szerencséjükre ök megúszták törött tagokkal. A kölyökkel csatlakoztunk a három szanitéchez és nekiláttunk a sebesültek ellátásának. A legtöbben csak zúzódásokat szereztek, vagy eltörött valamijük, esetleg vágott sebet szereztek a kézitusában. Keményen hajszoltam magamat és a segítőimet is. Délután bejött a király egyik embere, aki az íjász versenyen sebesült meg. Mikor elmondta, hogy a nyílvessző amit ki akart lőni a húr elengedése után az arcába csapódott a fél sátor zengett a nevetéstől. A kardforgatók kegyetlenül kigúnyolták az íjászt miközben a sérült szemét vizsgálgattam, és bizony én sem bírta megállni, hogy ne jegyezzem meg: jobban jár ha inkább pohárnok lesz. Ha leönti magát borral a ruhát még mindig könnyebb kimosni mint új szemet növeszteni.
A fickónak szerencséje volt, hogy nem sérült meg nagyon az amelyik a saját vasnyílvesszője eltalált.
Később két melák külföldi harcos váratlanul egymásnak esett, amint elláttuk a sebeiket. Nem kevés fáradságunkba került míg megfékeztük őket. Szerencsére sikerült mindkettőt elaltatni. Egyiket megszúrtam egy tömény álomkenőcsbe áztatott tűvel, a másikat meg Raff csapta fejbe egy bikacsökkel.
Valamennyien hálásan lélegeztünk fel ahogy elapadt a sérült áradat. Sokan a saját lábukon tántorogtak el, amint végeztünk velük Mindössze nyolc szerencsétlent kellett itt tartani. A két, még mindig eszméletlen verekedőt hozzákötöztük az ágyukhoz, és egy őrt hívtunk melléjük. Majd az illetékesek intézkednek felőlük.
A nap utolsó sérültje maga a híres Ezüst Lovag volt. Az egyik fegyverhordozóját küldte el értem, én pedig azonnal el is indultam hozzá. Sir Gabrosh a király első lovagjaként szolgált évek óta. Fiatal kora ellenére tapasztaltnak számított, és egyedi stílusa, és karizmája a köznép kedvencévé tette azóta, hogy először állt sorompóhoz.
- Adelus, örülök, hogy ideértél – üdvözölt amikor beléptem a sátrába. Sir Gabros, magas erős felépítősű férfi volt. Nálam amennyire tudtam 5-6 évvel lehetett idősebb. Fekete hajáért, és kék szemeiért csak úgy olvadoztak az asszonyok, ám még mindig nem vett maga mellé feleséget. Félmeztelenül ült egy tábori széken, izmos teste csupa kék és zöld folt volt. Bizony lesz mit eltakarnia a híres ezüst ruháinak. Egyik másik zúzódásból vér is szivárgott.
- Üdvözlöm Sir. Ahogy elnézem a híres ezüst páncélodat, lesz dolga vele a kovácsoknak bőven. - Mondtam neki, és fejemmel a horpadt vért felé intettem.
- Szeretném ha megvizsgálna. Háromszor törtem kopját Jóképű Tom ellen, de végül alulmaradtam. Ezt bizony sokáig fogom még hallani Majomvölgy hercegétől, és itt a kastélyban is. - Morogta.
- Legalább keményen megszorongatta? - Kérdeztem, és közben megtapogattam a zúzódásait, és a sebeit, hogy eldöntsem ennyire súlyosak. A lovag kissé nehéz légzése, és a mellkasán lévő zúzódás egy kicsit aggasztott. - Sajnos nem tudtam megnézni. Két őrült Afrakból egymásnak esett a sátramban. Uram kérem vegyen háromszor mély levegőt, és hosszan tartsa bent őket.
- Fáj amikor lélegzik – tudakoltam tőle a vizsgálódásom után.
- Egy kicsit, egy egy igazi férfi ezt meg se érzi! – vallotta be. - Ugye nincs semmi komoly bajom? Ezek csak zúzódások. - Mutatott a sebeire.
- Valóban. Azokat mindjárt be is kötözöm. Hanem a bordái mintha megrepedtek volna. Ha eltörtek volna akkor sokkal rosszabbul érezné magát. Arra különleges kötést fogok tenni. Sajnálom, de nem szabad ma sokáig ott lennie a lakomán. A sérülése még nem súlyos, de pihennie kell.
Az Ezüstlovag egy ideig ellenkezett, és bátorságával, meg az erejével példálózott. Válaszul én felsoroltam neki, hogy mi lesz ha a sérülése nem jól gyógyul meg. Ez egy kissé lehűtötte heves ellenkezését, és megígérte, hogy hamar nyugovóra fog térni.
Fáradtan mentem vissza a sátorba, ahol kezet mostam ecetes vízben. Három segítőmet és Fingset elküldtem, a lakomára, aki boldogan hagyták el a sátrat. Én a lakoma előtt felmentem a szombáma és tiszta köpönyeget vettem fel. A másik csupa vér volt, és mégse kéne így ülnöm a király asztalához az előkelő urak közé.
Most hogy én lettem a főgyógyító, megilletett engem egy hely a király közelében. Emlékszem régen minden lakománál Frenken gyógyító ült ott, én meg Fingsel a szolgákkal ettünk. Ám most már a király mellett van a helyem.
A kis faládikámba belepakoltam pár orvosságot, amit magammal szándékoztam vinni a lakomára, ha netalán valamelyik vendég túlságosan sokat enne vagy inna.
Vajon milyen lesz a király közelében ülni? Morfondíroztam, miközben átvágtam az éjszakába burkolózó kastélyon a lakomára tartva.

A csata megkezdődött.
Ellenfelem nem tétovázott, és fejvesztve rontott rám, kardját a magasba emelve. Egy frontális összecsapás vele a biztos halálomat eredményezné csak, így egyenlőre kénytelen leszek a támadásait elkerülni, és mikor már kifulladt, vagy türelmét vesztette, és sok hibát ejt, akkor legyőzni őt egyetlen támadással. Bíznom kell benne, hogy nem annyira türelmes, és kitartó, mint én. Kardforgató képességeit tekintve csodáltam, hogy tudja melyik végén kell megfogni a fegyvert, mert úgy lóbálta össze-vissza, mint gyerekek egy darab husángot… egy jó nagy gyerek, egy jó nagy husánggal, ami ha eltalál, azonnal beletörik minden csontom.
A támadásai egyszerűek voltak, és kiszámíthatóak. Egyszerűen kiszámíthatóak. Vagy felülről mért egy lesújtó csapást, ami elől oldalra tértem ki, hogy a kard éle felszántsa a földet, vagy oldalról suhintott vízszintesen, ami elől leguggoltam, hogy egy föntről érkező támadást indítson, amit úgyis elvét.
A küzdelem majd hat perce zajhatott, amikor ellenfelem, Hájas Zack a szavak útjára lépett, és káromkodásokkal, szitkokkal, és gúnyolódással próbált kicsalni tőlem egy elhamarkodott, elhibázott lépést. Persze, jobban ismertem a harcot, semmint hogy bedőljek egy ilyen gyenge trükknek. Zack elbaltázott taktikája csak a saját dühét szította, feje még vörösebb lett, és immáron kardját is olyan erőbedobással lóbálta, hogy azt alig bírta megfékezni, és gyakran tovább rántotta a lendület. Csak még egy kicsit tartsak ki, és egészen biztosan vét egy olyan hibát, amit nagyon hamar megbán.
Így is lett, kardjával egy akkorát suhintott, hogy az egészen a háta mögé pördült, elég időm volt közel kerülni hozzá, és a kardom gombjával gyomorszájon vágtam, ami vegyült fáradtságával, kardját azonnal elejtette, mindkét kezét a hasára szorította, és térdre rogyott. Térdelve volt olyan magas, mint én. Kardomat a torkához szegeztem, várva, hogy kikiáltsák, hogy nyertem, de épphogy a herold szólt volna, ellenfelem arcán egy vigyor húzódott hírtelen szét. Eszembe villant, mit fog csinálni, és megpróbáltam a kardom elrántani az arcától, de elkéstem vele. Két kezével rámarkolt a kardra, aminek éle, és a visszarántás kissé felsértette a tenyerét, de ez nem zavarta. Kardomat a válla felett velem együtt próbált meg hátrahajítani, ám engem mellkasomnál fogva megakadályozott a feje a repülésben. A tüdőmre mért támadás engem is kifullasztott, de volt pont annyi helyem, és lélekjelenlétem, hogy csizmám kemény talpával egy rúgást mérjek Zack gyomorszájára. A becsapódó erőnek hála azonnal egy szép adag nyálat hányt a térdemre, majd oldalra dőlt, hatalmas puffanás jelezte a földdel történő találkozását.
A herold hallgatott egy kis ideig, majd felkiáltott.
-A küzdelem győztese Raelae! – Nem mintha bárki itt maradt volna végignézni az utolsó küzdelmet.
Néhány ember kisegített engem az arénából, és még több ember özönlött be, hogy Hájas Zack félájult testtét felkaparják, és elvigyék a gyengélkedőre. Felvettem kardomat a földről, vége egy kissé véres volt, hála Zack vakmerő kísérletének. Épp hogy kiértem volna az arénából, a herold lépett mellém.
-Gratulálok a győzelméhez. Ezzel nyert egy helyet a győztesek vacsorájára. Legyen kedves megtisztelni minket jelenlétével.
-Úgy lészen. – Azzal búcsút intettem neki, és visszamentem a sátramba. Kardomat letisztítottam, és megnéztem a mellkasomra fejelt lila foltot, ami kisebb volt, mint gondoltam volna. Napnyugtáig még sétáltam a várudvarban egyet, de semmi érdekeset nem lehetett találni, így inkább visszavonultam a sátramba.
Szürkületkor bújtam újra elő, mikor már hallani véltem az első hahotákat a győztesek asztala felől. Magam is kisétáltam.
A tömeg már javában mulatott, sokan zengtek hamarjában kitalált verseket, meséket hőstettekről, amiket sajátnak írtak le. Én, kerülve a feltűnést, nehogy belém kössön az egyik részeg, vagy nehogy meg kelljen hallgatnom negyedjére is azt az unalmas regét, amit fél füllel már így is hallottam leültem a hosszú padon egy helyre, ami látszólag elhagyatottnak nézett ki. A vacsora három hosszú asztalból állt, ugyanolyan hosszú padokkal zsúfoltan összenyomva. Az estét az asztalon lévő kandeláberek gyertyái világították be számunkra. A kandeláberek vasból voltak, ami nem is csoda, ha a királyi ezüst, vagy arany étkészletet hozták volna ki nekünk, azoknak hamarabb lába kélt volna. A tányérok fából, az evőeszközök vasból voltak.
A lakoma hamar átment zabálásba, kevesen voltak, akik kulturáltan étkeztek, és nem habzsoltak, két pofára tömve a csirkét, a marhát, és a disznót, valamint korsószámra vedelve a sört és bort. Mindezt keverve sokan elszaladtak kiadni a felesleget.
Mikor mindenki jóllakott, az asztaloknál csak a pia vette át a helyét. Én módjával csak sört ittam. Az étellel együtt a felszolgáló lányok is értéküket vesztették, és utóbbi átment örömlányba… legalábbis a rengeteg férfi örült volna, ha így lett volna. Némelyik lány erősen ellenkezett, míg mások csak incselkedtek, kérették magukat.
Készültem volna az asztaltól felállni, mikor egy felszolgáló lány lépett hozzám.
-Már távozik is?
-Jól laktam, szomjas se vagyok már, hát miért maradnék? Ha mesét akarok hallgatni, megkérek egy dajkát. – Felnevetett, valóban vicces volt, amit mondtam?
-Ha mesét hallgatni nem is akar, talán mesélni kívánna, ha gondolja, én meghallgatom a meséjét. – Mégis mit tudnék én mesélni neki? Mai győzelmemet? Talán… de biztos hall minden évszakban ilyen meséket, nem akarom a fülét ezzel koptatni. Talán a furcsa álmomat elmesélhetem neki.
-Ahogy gondolja, de menjünk vissza a sátramhoz, túl nagy itt a hangzavar. Nem szeretem a tömeget. – Ezen újra felkacagott. Ez tényleg vicces volt? Felálltam az asztaltól, és mellettem sétált, míg el nem értük a sátrat. Válla néha a karomhoz ért, de egyikünk se szentelt ennek az apróságnak sok figyelmet. A lány egy fejjel volt alacsonyabb, mint én. Haja világosbarna, és szeme zöld, bár ezek mind sötétnek tűntek az éjszakában.
-Min kacagott az imént? – Kérdeztem. Furdalta az oldalam a kíváncsiság.
-Semmi, semmi. Csak belegondoltam, hogy milyen lesz maga egy háborúban, ha nem bírja a tömeget. – Mikor mondtam, hogy hadakozni akarok? De igaza van.
-Valahogy csak megbirkózok majd vele.
Visszaértünk a sátramhoz. Az elejében ültünk le, kívül. Én ültem, a lány térdelt, lábszárát maga alá húzva, most magasabb volt, mint én.
-Szóval, mit mesél nekem?
-Hol is kezdjem? Butaságnak fog hangzani. Volt egy álmom… egy másik világban jártam, olyan valóságosnak tűnt az egész, pedig semmi nem volt benne az.
-Egy másik világ? Miket látott ott?
-Például beszélő macskákat, amik a hátsó lábaikon jártak, és tudtak szárnyakat növeszteni. Meg hatalmas vasszerkezeteket, amik füstöt köptek, és vasrudakon haladtak. – a lány szeme folyamatosan kerekedett el. – És voltak varázslók, varázslat… én is tudtam varázsolni, és mi több, az egyik legritkább fajta varázsló voltam: egy sárkányölő. Bár egy sárkányt sem öltem meg, mégis annak hívtak, mert egy sárkány tanított meg varázsolni.
-Mi… mi az a sárkány? – Valóban, itt senki nem ismeri a szót, se a jelentését… nem is létezik a lény.
-Az egy hatalmas gyík, aminek pikkelyes denevérszárnyai vannak, és pikkelyes lófeje, képes olyan anyagokat lehelni a szájából, amelyik természeti elemhez épp kapcsolódik a lény. Álmomban találkoztam más sárkányölőkkel is, például egy fém sárkányölővel.
-És te melyik sárkányölő voltál?
-Én voltam a homok, uraltam mindent, ami homok, vagy föld volt. Képes is voltam azt megenni, hogy visszanyerjem saját erőmet.
-Homokot enni? Viccesnek hangzik. – felkacagott.
-Hát még vasat enni.
-Kalandoztál is ebben a világban?
-Természetesen, egy mágus céh tagja voltam, és egy zsémbes vénember volt a felettesem. Egyszer elküldött…
-Várj! – hirtelen szakított félbe, szemei kerekre nyíltak, és szája kissé tátva maradt. Hallgatózott, szeme a távolba meredt, mintha várná, hogy hirtelen felbukkanjon valami.
-Mi az?
-Hallottam valamit… mintha a menny dörgött volna… te nem?
-Épp beszéltem, úgyhogy sajnos lemaradtam róla. – suttogva beszéltünk, hogy halljuk, hátha ismét dörren egyet.
Hosszasan vártunk, csendben, csak kettőnk lassú, hosszú, ütemes légzése törte meg a kis csendet. A háttérben még mindig hallatszott a mulatás hangja, ők minden bizonnyal nem figyeltek fel a hangra.
-Miért rémülünk meg ennyire az ég dörgésétől?
-Nem az ég dörgött! Hasonló hang volt, de ez nem az ég dörgése volt. – rivallt rám.
Hosszú másodpercek teltek el tétlenül, már kezdtünk megnyugodni, mikor feltűnt mindkettőnken valami. Az égen, a távolban egy madár felénk tartott. Ami furcsa volt, hogy látjuk, még a sötét, csillagborított éjszakai égbolton is. Sebesen közeledett, szinte pillanatok alatt a vár fölé ért. Alig pár centiméterrel a várfalak felett húzott el, röptében olyan szelet keltett, ami majdnem feltépte a sátrakat, a hajunk is belelobogott. Szárnycsapásai voltak a mennydörgő hangok, minden egyes csapás, egy villámlás hangjával ért fel. Teste hatalmas volt, a várudvarban is csak feltekeredve fért volna el. A várudvarban kitört a pánik, A katonák fejvesztve kapkodták fejüket, az íjászok féktelenül lövöldöztek a repülő lény irányába, mindhiába.
-Azt mondtad egy repülő gyík tanított meg téged varázsolni? Nem lehet, hogy ez az?! – kérdezte tőlem a felszolgáló lány, fülembe üvöltve, hogy túlharsogja a ricsajt, amit a repülő lény szárnya, és a páncélok zörgése keltett.
-Az lehetetlen! Az egy álomvilág volt csupán, ez a valóság! SÁRKÁNYOK ÉS VARÁZSLÓK NEM LÉTEZNEK!!!