Mókuska és a macskája (Pete és Kaderin)

Tárgy: Mókuska és a macskája (Pete és Kaderin) Csüt. Jan. 12, 2012 6:58 pm

Acalypha csendes városába el kellett töltenem egy kis időt, a Mester ide küldött, hogy a Love & Lucky kereskedőcéhtől elhozzak egy számára igen fontos tárgyat, de még nem érkezett meg a szállítmány.
A csendes utakon járva, a leheletemet nézve csak az elém kerülő kisebb kavicsokat rugdostam magam előtt, hogy ne fázzanak a lábujjaim. Két nadrág és három pulcsi volt rajtam, hogy ne fázzak meg ilyen hűvös időben.
Mivel nem volt nálam zsebkendő, a kesztyűmet használtam annak helyettesítésére.
A táj szép volt és a híreszteléseknek igazat adva, minden gyönyörű és egyben csendes volt itt, nem értettem, hogy miért nincsenek itt többen, de nem is zavart ez most engem, örültem, hogy egyedül lehettem itt egy kicsit.
Sok mindenen kezdtem el gondolkodni, sok minden járt mostanában az eszembe, reméltem, hogy a friss levegő kiszellőzteti a fejemben lévő gondolatokat.
Bár elmélkedve sokat sétáltam volna még, hamar leültem egy padra, nem akartam távol menni a céh épületétől. Időnként szemléltem a verebeket, ahogy civakodtak az eléjük dobot morzsadarabokért, de inkább a tiszta, felhőtlen eget bámultam magam felett és összehúzva a kabátom, megszorítva a nyakamba levő sálat vártam a történésekre.

~ Már megint valami baromság... ~
Bakancsom hangosan kopogott a betonon ahogy haladtam az utcán sétálva. Lassú lépteim hangja visszhangzott a csöndben, ami igencsak kellemes volt. Szerettem a csöndet, akkor mindig szabad utat engedhettem gondolataimnak. Így tettem most is. Hagytam, hogy a kellemes, hűs levegő átjárjon, hogy elvigye a rossz emlékeket, akárcsak a földön maradt faleveleket és port, majd messzire repítve, valahol máshol ismét földre taszítsa őket. Gondolataim tönkelege száguldott a fejembe, míg én csak mentem és mentem a szürke ég alatt. Minden egyes levegővételemkor hosszan bent tartottam a friss levegőt, majd kifújtam. Meleg leheletem fehér "füstöt" hagyott maga után a levegőbe érve, azonban néhány pillanat után már el is tűnt. A szél néha meg-meg mozgatta a száraz fáj ágait, amik apró susogást hallattak olyankor. Bár nem fáztam fejemet fekete sapka és kapucni alá rejtettem. Kardomat a hátamra szíjaztam, fekete bokáig érő ballonkabátom alá rejtve az én egyetlen kincsemet. Így ballagtam csendben, mindaddig, míg észre nem vettem egy férfit üldögélni egy padon. Messziről nézve teljesen átlagos embernek tűnt, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy nem veszélytelen. Amióta a szüleimet rejtélyesen meggyilkolták nem érdekelt, hogy ki, milyen benyomást kelt első látásra. A szememben mindenki veszélyes volt, legyen az nő, férfi, vagy akár gyerek. Sose bízhatunk senkiben, hiszen bármikor elárulhatnak.
Nem foglalkoztam tovább a férfival. Továbbra is haladtam előrefelé és hagytam, hogy a szél játsszon egy kilógó barna fürtömmel, amit folyton az arcomba söpört. Már nem voltam messze a Dragon Fang céh épületéhez. Szemem előtt csak az a cél lebegett, hogy csatlakoznom kell hozzájuk. Bármi áron, de muszáj. Az igazat megvallva fogalmam sem volt, hogy miért volt ilyen fontos nekem. Inkább csak azt akartam, hogy tartozzak valahova. Bár magam se voltam benne biztos, hogy képes leszek korlátokkal és szabályokkal együtt élni. Hiszen a szüleim halála óta mindig is magányosan, és egyedül barangoltam Fiore Királyságában. És jó volt egyedül. De be kellett látnom nem üldözhetem életem végéig a szüleim gyilkosát.
- De, megérdemli a bosszút. A bosszút, amire már annyira vágyok.- Dörmögtem az orrom alatt valami sötét, felismerhetetlen hangon. Tekintetemet felemeltem és megláttam a padon ülő férfi arcát. Éppen akkor haladtam el a férfi mellett, mikor szavaim elhagyták vékony ajkaim. Tekintetemet hosszú ideig süllyesztettem az övébe, majd egy gúnyos mosollyal arcomon tovább sétáltam.

- De, megérdemli a bosszút. A bosszút, amire már annyira vágyok. – hallottam e halk szavakat.
Tekintettem egy előttem elhaladó alakra szegeztem. Bár nem látszott a küllemén, a hang egy lányhoz tartozott és a mesés jázmin illat miatt - mi körülötte terjengett - le sem tagadhatta volna, hogy a gyengébb nemhez tartozik.
~ Bosszúra vágyik? – kérdeztem magamtól. ~ Miért?
Gyönyörű, zöld szemeivel hosszan nézett az enyémbe, majd egy igen csak szépséget rontó gúnyos mosollyal ment tovább az úton.
Bármi is volt a szándéka, nem hagyhattam, hogy véghezvigye, így mikor elért egy kisebb távolságot felálltam a már felmelegített padról és követtem őt. Kellemetlen érzés volt elhagyni a helyemet, mert a hideg levegő a jó akarat szándéka nélkül töltötte ki a ruhám és a testem közti réseket.
A lány a bakancsával mély nyomokat hagyott a földbe és a hosszú sötét kabátja szinte súrolta a földet. A fejét takarta, de mikor rám nézett, láttam az arcát és bár semmi közöm nem volt hozzá, úgy éreztem, hogy nem hagyhatom elmenni.
Pár lépés után a lány megállt előttem, majd lassan hátrafordult. Nem csináltam semmit, csak megálltam vele együtt és néztem a távolabb levő testét.

~ Követ valaki... ~
Míg én csendben, magamban fortyogtam ismeretlen léptek zavartak az enyéim egyenletes ritmusába. Egy ideig nem is foglalkoztam vele, mondván, csak erre van dolga. De mikor nagyjából öt perc séta után is tisztán hallottam a lépteket megálltam. Lassan megfordultam és egyenesen szembe találtam magam egy férfival. Pontosabban azzal a férfival aki mellett elmentem. Bár meglepő volt, ahogy rám nézett. Le se vette rólam vöröses tekintetét. Az egész olyan furcsa volt.
- Mit akar tőlem? És miért követ?- Kérdeztem ingerülten tőle és egy mozdulattal kihúztam hüvelyéből ezüst kardomat és rá szegeztem.
- Mit akar tőlem?- Indultam meg felé, majd mikor elé értem a torkának szegeztem a kardot. Szemrebbenés nélkül álltam tekintetét. Ami egészen fura volt. Semmi gyűlölet, vagy düh nem volt benne. Csupán félelem, aggodalom, és.. kedvesség. Bár jó magam se tudtam eldönteni, hogy mi is az, amit a férfi akar, valahogy nem tűnt veszélyesnek.
~ Az isten szerelmére Kaderin, ne légy paranoiás!~
Lassan elhúztam a férfi nyakától a kardot, majd leengedtem a kezemet.
- Mit akar tőlem?- Tettem fel újfent a kérdést, bár nem nagyon kaptam az eddigiekre sem választ, így valahogy az a sejtésem volt, hogy erre se fogok kapni. Csak az arcát fürkésztem, már amennyire tudtam. Nagyon magas volt hozzám képest, és az igazat megvallva érdekes látványt nyújthattunk. Sose voltam valami égimeszelő, sőt kifejezetten kicsi voltam, de ez a felállás, most valahogy engem is zavart. Hátraléptem kettőt, majd úgy néztem fel a férfira.
- Miért követett?- Néztem rá kérdő pillantásokkal. Vöröses szemében és különleges arcában felfedezetlen érzések kavarogtak előttem. És ez aggasztott.

- Miért követett? – szegezte nekem a kérdést, azonban más hangsúllyal, mint mikor felém rohant.
Piciny testéhez, picinyke lábak tartoztak, így bár hátrább lépet pár lépést, még így is közel volt hozzám, hogy a gyorsaságával ismét meglepjen engem.
Tágra nyílt szemekkel kíváncsian várta a válaszom, amit még nem tudtam megfogalmazni magamba.
~ A bosszút, amire már annyira vágyok. – ismétlődött fejemben a mondata és szemeim elé a bajt jelző mosolya került.
- Csak… - kezdtem bele, mert nem akartam tovább váratni a némaságommal – Csak… ö… - gondolkodásomba a fejem tetejét vakargattam és közben próbáltam szép mosolyt varázsolni az arcomra.
A lány figyelmesen nézte, hogy mit akarok mondani, de hogy egy ideje nem tudtam semmi értelmeset kiejteni a számon, láttam, hogy a törje markolatát támadásra készen kezdte el szorítani. Az ő türelme is véges.
- Csak…- léptem hátrébb egy lépést – nem akarom, hogy árts bárkinek is. – sikerült szépen fogalmaznom.
Mivel nem tudtam milyen erős lehet, így semmi rosszat nem akartam még mondani, ami hirtelen haragot szülhetett volna benne, bár letegeztem, szavaimat már késő volt megmásítanom.
- A bosszú haragot szül, és ahol harag van, ott negatív cselekvés is társul hozzá. – bár fegyver nem volt nálam, az öklömmel készen álltam a fogadására.

Felvont szemöldökkel hallgattam a férfi szavait, jobban mondva először a nyökögését aztán a szavait. Nem tudtam pontosan hova is tegyem, de volt egy olyan érzésem, hogy fiatalabb nálam. Nem tudtam mennyivel, de biztos voltam benne, hogy fiatalabb.
- Miért érdekel téged ez?- Kérdeztem és kardomat visszasüllyesztettem hüvelyébe. Kezeimet karba fontam mellkasomon és úgy néztem a fiú arcát.
- Egyáltalán miért állsz az utamba?- Sziszegtem és egy lépést közeledtem felé, így pont az orra elé kerültem. Tekintetemmel egy percre se engedtem el az övét. Egy pillanat alatt végezhettem volna vele, de jobbnak láttam most kivételesen félre tenni az előbb ütök aztán kérdezek módszeremet és az előbb kérdezek aztán ütök-et elővenni.
~ Nagyon rossz emberrel kezdtél.. ~
Kezeimet ökölbe szorítottam és úgy álltam a férfi előtt. Szavai egy cseppet se érintettek meg. Mióta elvesztettem a szüleimet nem éreztem semmit, a bosszún és a dühön kívül, ami megmérgezte szívemet és ami teljesen a maga uralma alá vont. És jó volt ez így. Jobb volt ez az élet: nem éreztem kínokat, nem éreztem bűntudatot egyetlen kioltott életért sem, amit én magam csináltam.
Merengésemből talpak hangos robaja húzott vissza a valóságba. Még mindig a férfi előtt álltam és tekintetemmel őt fixíroztam, mikor hirtelen egy sötét női alak rohant el mellettünk. Sietősen, szinte sprintelve rohant el mellettünk, míg szépen lassan el nem tűnt a sötétségben. Különösebb képen nem is érdekelt, hiszen mit érdekel engem, hogy ki ő és mit csinál? Mikor azonban három nagydarab férfi haladt el mellettünk eszméletlenül hangosan és gyors tempóban megfordultam és elindultam utánuk. Nem érdekelt a fiú, aki megállított. Rossz érzésem támadt a lánnyal kapcsolatban. Ahogy egyre közelebb értem a három férfihoz, egy hídhoz értünk. A híd szélén pedig ott állt a lány. Megálltam távolabb a kis csapattól és úgy néztem a történéseket. A lány szőke haja a szemébe lógott, arca könnyes volt, szemei vörösek. A három férfi szintén lelassított, mikor meglátták a lányt.
- Hagyjatok békén!- Hangzottak a lány rémült, kétségbeesett szavai. Mikor a három férfi közelebb ment, a lány lenézett a hídról, egyenesen az alatta csordogáló folyóra.
- Hallottátok fiúk, a hölgy nem akar a társaságotokban lenni.- Léptem közelebb a három férfihoz előrerántva ezüst kardomat.
- Ne avatkozz olyanba, ami nem a te dolgod.- Hallatszott egy hang mögülem. Hirtelen megfordultam és szembe találtam magamat egy középkorú férfival.
- Ha a lány élete múlik rajta, akkor nagyon is az én dolgom.- Köptem a szavakat a férfinak, majd megindultam felé.

- Ha a lány élete múlik rajta, akkor nagyon is az én dolgom.
~ Lehet, hogy rosszul ítéltem volna meg első látásra? – hirtelen fura volt, hogy nem a lány szegezte nekem az egyik kérdését, hanem magamnak tettem fel egy gondolkodtató feladványt.
Mint ahogy az előbb a lány, most én szemléltem távolabbról a történéseket.
Ahogy az egyedül álló alak felé vette az irányt a másik három alak őt akarta hátba támadni, amit most én nem hagyhattam cselekvés nélkül.
~ Túl sokan vannak egy embernek. – közéjük rohanva, a puszta jelenlétemmel állítottam meg a rohamukat.
Igazából nem volt olyan félelmet keltő külsőm, sőt inkább magamat és a kinézetemet egy jelentéktelen mellékszereplőhöz hasonlítottam volna valami elrontott előadásban, de a plusz egy fő elgondolkodtatta őket.
Ahogy szavak nélkül beszélték meg egymás közt a tervüket, addig a figyelmem a korlátnál álló lányra terelődött. Az tenyerével próbálta takarni az arcát, de a fedés alól kibújó könnycseppeket a szél látványosan emelte le a bőréről.
- Ne! – futottam felé, amint elengedte a korlátot és elkezdett előre dőlni.
Meg kellett nyújtanom a kezemet, hogy legalább az alkarját elérjem a már zuhanó lánynak, azonban a súlya nehezebb volt, mint amire számítottam és én nem kapaszkodtam meg elég jól, hogy megtartsam a testét. A korláton átfordulva vele együtt zuhantam a mélybe.
A levegőben csak az a gondolat járt az eszembe, hogy mennyivel egyszerűbb lenne sok minden és mennyivel érezhetném magam jobban mélyebb vizek közelében, ha tudnék úszni.

Az eleinte dulakodásnak kezdődő párbaj az utcán, nemsokára véres csatamezővé vállt. Mindenütt vér folyt a földön, a kardomon és rajtam is. A férfi, aki eleinte ellenem szegült, a földön feküdt feje pedig méterekre tőle hevert a betonon. A többi férfi, aki vele volt, rám rontott és minden erejüket bevetve harcoltak ellenem. Mérhetetlenül nagy erőfölényben voltak, de nem hagytam magamat. Mindegyiken sikerült itt-ott kisebb-nagyobb sebeket ejtenem, és ez fordítva is így volt. Vállamon és a hasamon hosszú bíborvörös csíkok terjengtek átáztatva sötét pólómat. nem törődve saját sérüléseimmel harcképtelenné tettem, mind a három férfit. Ezek után a földre hullott embereket néztem, akik szánalmasan feküdtem a földön kínok között. Mikor azonban meghallottam a férfi hangját a híd felé kaptam a fejemet. Csak annyit láttam, hogy az ismeretlen alak a lány után ugrik.
- A francba..- Szélsebesen odarohantam a híd korlátjához és egyik kezemmel fogódzkodtam, míg a másikkal a fiú után kaptam.
- Foglak.- Kiabáltam neki és lassan elkezdtem őket felfele húzni. Mondanom se kell, hogy két ember nem könnyű, főleg ha az egyik férfiból van. Minden erőmet beleadva húztam őket. A fiút sikerült addig felhúznom, hogy már ő is megtudjon kapaszkodni. Aztán az ő segítségével együtt felhúztam a lányt is, majd mind kettőjüket átsegítettem a korlát másik oldalára.
- Miért követtek ezek a fickók?- Néztem a rémült lányra. Válasz helyett azonban könnyeket kaptam. könnyeket, amik lassan csordogáltak végig a lány arcán.
- Szedd össze magad. Miért követtek?- Mordultam rá. Az igazat megvallva könnyei engem egy csöppet se hatottak meg. Időnként azért a fiúra is vetettem egy-egy pillantást.

- Szedd össze magad. Miért követtek? – a megmentőnk szegezte neki a kérdését, nem törődve azzal, hogy a könnyei miatt nem tudott szóhoz jutni a magát mélybe akaró lány.
Körülnézve, hogy hol vannak a támadók, ijedten, csodálkozva néztem a véres testeket a földön. Hárman forgolódva szenvedtek vörös tócsákban maguk alatt, egynek pedig csak a mozdulatlan, fej nélküli testét láttam.
- Mi történt itt? – kérdezni akartam a lánytól, de ő, a magánkívül síró lánnyal volt elfoglalva.
~ Ezt ő tette volna? – gondolkoztam rajta, miközben szúró pillantásokat vetett felém, mik miatt elég kellemetlenül éreztem magam. A magamba feltett kérdésre a lány véres törje és a vérben ázó ruházata megadta a választ.
- Köszönöm. – szóltam neki, remélve, hogy velem nem tervezi azt tenni, mint a földön lévőkkel.
A szőke hajú, szomorú lány kezdte abba hagyni a sírást, majd térdeit elhagyta az akarat, hogy tartsák a testét és eszméletét vesztve a földre zuhant. Még időben elkaptam, hogy ne üsse meg magát a földön, de meg kellett támasztanom magam, hogy tartsam őt.
- Most mi legyen? – nem tudom miért fordultam a számomra ijesztővé vált lány felé, de csak ő volt itt.

- Mi történt itt?- Kérdezte a fiú tőlem. Megrántottam a vállamat, majd a hullához mentem és a kabátjába töröltem kardomat.
- Az történt, hogy elfogyott a türelmem.- Fordultam a fiú felé. A lány több ideig bírta idegekkel, mint képzeltem. Bár így is eszméletlenül akart a földre zuhanni. A hős lovag persze azonnal meg is mentette a huppanástól. Lassan komótosan a járdához gyalogoltam és leültem rá. Kicsit meglepett, mikor tőlem kérdezte, hogy mi lesz ezek után. Mély levegőt vettem és lehunytam a szemeimet. Most valahogy nem érdekelt a csaj. Még mindig a düh és a harag tombolt bennem. Bár kicsit csillapodott, mikor fejét vettem a férfinak az érzés még mindig nem múlt el.
- Hogy mi legyen? Megvárjuk míg Csipkerózsika felébred és kimakogja, hogy miért üldözték ezek a fickók.- Sóhajtottam, majd a kardomat kezdtem nézegetni. A vért szinte teljesen le tudtam róla törölni, csak itt-ott volt egy-egy csepp rajta. A vállamon és a hasamon a seb erőteljesen vérzett, de volt már ennél rosszabb is, így nemigen foglalkoztam vele. Hiába, ha az ember közel két évvel azzal foglalkozik, hogy a szülei halálát megbosszulja, nem igen érdekli milyen sebeket szerez.
- Miért ugrottál a lány után?- Kérdeztem a fiút és kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát. Valahogy nem értettem, hogy mi a fenét keres itt még azok után, amiknek a szemtanúja volt. ez valahogy nem volt egészen világos számomra. Mindenek ellenére, volt benne valami fura. Nem tűnt annak a kemény legénynek, bár..
~ Sose tudhatod, ki az ellenséged és ki a barátod..~
Ezt mindig apu mondta, mikor még annak idején elkezdtem tanulni a mágiát és a kardforgatást. Kezeim ökölbe szorultak a fájó képtől, ami bevillant az agyamba. Mindenhol vér és a szüleim a saját ágyukban a saját vérükbe fagyva.

- Miért ugrottál a lány után? – kérdezte tőlem kíváncsian.
Nem igazán volt rá okom, hogy miért ne akarjam elkapni őt, így értetlenül álltam a lány előtt a válaszon gondolkodva.
- Egyszerűen csak nem akartam, hogy baja legyen. – válaszoltam végül neki, de nem figyelt rám.
Tekintettével a földet bámulta, és az ökölbe szorított keze remegett valami miatt.
~ Most jött rá, hogy mit tett az előbb a támadókkal, vagy… folytatásra vágyik? – félve hajoltam le hozzá, hogy kizökkentsem a gondolatmenetéből. Fél testemmel tartottam a lányt, a testét nem akartam letenni a hideg földre, a szabad kezemet pedig a már a földön lévő lány vállára helyeztem, bízva benne, hogy a testi kontaktus felébreszti őt és a jelenre tud koncentrálni.
- Minden rendben? – kicsit hangosan kérdeztem tőle, de elértem a célom.
A lány rám figyelt, szemei csillogtak és valahogy másképp nézett rám, mint eddig, de figyelt.
- A kérdésedre reagálva, egyszerűen csak nem akartam, hogy baja legyen, nem volt különösebb oka. - nem vártam meg a válaszát, úgy gondoltam, úgy sem kapok rá reagálást.
- Szerintem most menjünk innen, - körülnéztem a tájon – úgy hiszem többen is lesznek itt… - és nyújtottam a kezem a lánynak, segíteni fel állni neki.

- Egyszerűen csak nem akartam, hogy baja legyen.- Hallatszott a fiú válasza. Kérdőn felvontam a szemöldököm és úgy néztem rá.
- Mindenkit azonnal megmentesz, ha valami marhaságot akar csinálni? Mert ha igen, akkor csoda, hogy még élsz...- Morogtam és feltápászkodtam a földről.
- Minden rendben?- Kérdezte a fiú tőlem kicsit emelt hangon. Tekintetemet az övébe mélyesztettem, majd nagyot sóhajtottam.
- Túlélem.- Rántottam meg a vállamat. Lassan odasétáltam hozzá és a lányhoz. Amikor elé értem megálltam, felnéztem rá, majd egy jól irányzott pofont mértem az alvó lányra. Az hangos sikítással tért magához.
- Na, most hogy felkeltél, áruld el, hogy miért üldöztek?- Intéztem hideg szavaimat a lányhoz. Ijedten a saját lábára állt, majd szőke hajába túrt és idegesen a szája szélét rágcsálva, remegő hangon szólalt meg.
- Apám... apám bérelte fel őket.- Válaszolta remegő lábakkal. Egyik szemöldökömet felvontam és nagyot sóhajtottam.
- Miért bérelte fel apád ezeket a férfiakat?- Böktem fejemmel a földön fekvő négy alakra. Mind a négyen a földön feküdtek, nem túl sok életerővel testükben.
- Emiatt.- Húzott elő a lány egy arany kulcsot a zsebéből. Hirtelen azt se tudtam, hogy dühös legyek, amiért egy ilyen kis sz@rság miatt csaptak ekkora hepajt, vagy röhögjek a képébe, amiért elmenekült apuci elől, hogy ne vehesse el tőle a kulcsot. Mit meg nem adtam volna azért, hogy csak még egy percig láthassam a szüleimet, erre ez a szőke liba az apja elől menekül. Aztán arra jutottam, hogy feleslegesen nem fogom magamat fárasztani, így hangos nevetésben törtem ki.
- Ezt nem mondod komolyan? Egy darab vacak kulcs miatt menekültél el az apád elől?- Kérdeztem a nevetéstől könnyezve.

- Ezt nem mondod komolyan? Egy darab vacak kulcs miatt menekültél el az apád elől? – ha nem lett volna hideg a talaj, akkor már a hasát fogva a földön fetrengett volna a nevetéstől.
Kérdően néztem a lányra, és a viselkedésére, nyílván nem tudta, hogy milyen kulcs is ez. Bár én se voltam biztos benne, legutóbb Monával láttam hasonlót, de az ezüstszínű volt és egy 3 fejű fenevadat idéztek meg vele.
- Fejezd be. – szóltam neki, illetlen volt nevetnie, de nem törődött a szavaimmal.
- Petersen Ruw vagyok. – fordultam a megmentett lány felé – Menjünk innen, mert úgy hiszem, hogy többen lesznek… és közben mesélhetsz is.
- Rendben… – mondta halkan – és köszönöm nektek. – nézett fel ránk, azonban látszott az arcán, hogy a jobbomon lévő hangos nevetés rosszul esett neki.
- Fejezd már be! – emeltem fel a hangomat és néztem az örömkönnyeivel küszködő lányra.
Igaz, megmentette az életem, az életünk, de nyilvánvalóan ez bunkó viselkedés volt.
A lánynak nem tetszett, hogy parancsoltam rá, de nem zavartattam magam. Lehet, hogy könnyen végzet a földön fekvőkkel, de a bunkó viselkedése nem tetszett nekem.

Nagyon jót nevettem a lányon. A fiú első "fejezd be" megszólalása nem is igen érdekelt. Továbbra is a szememet törölgettem, ahogy könnyeim a nevetéstől elkezdtek folyni. Mikor azon másodjára felemelt hangon szólt hozzám abbahagytam a nevetést és a fiú felé lendülve hatalmasat mostam be neki, aztán nem kímélve megragadtam a kabátjánál fogva és a híd korlátjához szegeztem.
- Ide figyelj! Attól függetlenül, hogy megmentettem a sz@ros életedet, egyáltalán nem vagyunk se jóban, se barátok. Nem ismersz és nem tudod, hogy hidegvérrel képes vagyok kibelezni és a fejedet a folyóba dobni.- Sziszegtem Petersen - mind megtudtam a bemutatkozásából - képébe.
- Valószínűleg még nem tudod ki vagyok, és azt ajánlom, ne akard megtudni.- Mondtam és hogy nyomatékosítsam a mondandómat egy erőteljes lökéssel a földre löktem.
- Jobb ha tisztában vagy azzal, hogy nem mozgunk egy súlycsoportban.- Morogtam, majd a lányra néztem.
- Hogy hívják az apádat?- Kérdeztem mit sem törődve a mellettem fekvő fiúval. Valahogy kicsit sem érdekelt, hogy fájt-e neki, vagy sem, amikor bemostam, vagy a földre löktem. Mindenki a saját kárán tanulja meg az élet dolgait, és ha neki ez kellett, hát megkapta. Előnyben voltam, mivel én tudtam az ő nevét, de ő nem tudta az enyémet, és ez így volt jó. Különösen azért, mert fogalma se volt, hogy mire vagyok képes. Gonosz árny suhant át a szememen. Gyors léptekkel a lány felé indultam, aki hátrálni kezdett.
- Hova-hova aranyom?- Hangzott fel egy idegen férfi a hátam mögül. Éreztem, ahogy egy kisebb tőrt szorít a nyakamhoz és a kezével láncolt magához. Rosszallóan megráztam a fejemet.
- Ti sose tanultok fiúk?- Kérdeztem és egy erőteljes rúgással ágyékon találtam a férfit. Az üvöltve esett a földre, és a családi ékszereit fogdosva egyik oldaláról a másikra hintázott fájdalmában. Röpke pillanat alatt termettem Petersen mellett, felhúztam a földtől és a lány felé taszítottam.
- Vidd el a lányt innen, a híd végénél menjetek balra az erdőbe. Az ösvényen menjetek. ott találtok egy kis faházat. Ott bújjatok el.- Utasítottam őket, majd kardomat kihúztam a hüvelyéből és szembefordultam az újabb támadókkal. Néhány pillanat múlva magam mögé pillantottam, ahol még mindig ott állt a két ember szoborrá fagyva.
- Mozgás!

Kicsi testéhez és még kisebb ökléhez képest igencsak fájt az arcom az ütését követően.
- Mozgás! – utasított minket.
Mivel úgy tűnt, hogy őt nem kell félteni, így hallgattam rá. Persze titkon reméltem, hogy azért legalább a ruhája sáros lesz, ha már a földre lökött engem is.
A lány kezét megfogva a híd vége felé mentünk. Bár kétségek közt vergődtem, nem volt valami férfias egy lányra hagyni a piszkos munkát, de mégis követtem a parancsát és futottunk balra.
~ „Az ösvényen menjetek… „
- A franc… - adtam hangot a nem tetszésemnek, mikor egy elágazáshoz értünk.
Egy pillanatra megálltam, de a távolba nézve láttam a házat, így tudtam, hogy merre kell menni.
- Gyerünk. – mondtam a lánynak, és húztam magam után.
Az ajtó zárva volt, de a vállammal neki dőlve könnyedén törtem be a kunyhóba. A szobába rögtön a falhoz bújtunk, és vártunk, vártunk, de nem történt semmi sem. Zaj nem volt, se hangja, hogy követtek volna minket.
- Maradj itt. – mondtam a lihegő lánynak, majd indultam volna vissza a megmentőnkhöz, azonban az ajtót kinyitva ő állt előttem.
A bőrének a színe nem látszódott a vértől, és a kabátját vágások tarkították.
- Jól vagy? - kérdeztem a költői kérdést tőle, majd húztam be őt a házba, súlyos sérülései lehetek.

Amikor megbizonyosodtam róla, hogy elindultak a híd másik oldalára szembefordultam támadóimmal. Jobban mondva a lány támadóival.
- Mit akartok a lánytól?- Szegeztem a férfiaknak a kérdést. Azok csak egymásra nézve vigyorogtak teli pofával rám.
- Ugyan cicám, az a nagy kard nem való a kezedben. Sokkal inkább más illene oda..- Mondta az egyik. Megforgattam szemeimet, majd ismét feltettem a kérdésemet.
- Utoljára kérdezem. Mit akartok a lánytól?- Néztem a férfiakra, akik a képembe röhögve álltak előttem.
- Jól van..- Szippantottam mélyet a levegőből, aztán elindultam feléjük. mivel csak hárman voltak és az egyik még mindig a családi ékszereit szorongatta a földön fekve a többi kettővel úgy gondoltam simán elbánok.
- Kapjátok el a kis sz@jhát!- Köhögte a földre a szavakat a földön fekvő férfi. Kardommal előre sújtottam a közeledő férfiak felé. Azonban az egyik férfi olyan iszonyatosan gyorsan került mögém, hogy nem is vettem észre, csak mikor megéreztem, ahogy kése végigszántja az oldalamat. Hangosan felkiáltottam fájdalmamban. Mikor azt hittem már, hogy nem lesz több szúrás, vágás és a többi kellemes érzés, ugyancsak megéreztem az éles penge által ejtett fájdalmas sebet a mellkasomon. Erős fájdalmak között terültem el a földön, míg oda nem ért a harmadik férfi hozzám.
- Lám-lám.. Kit látnak szemeim. Dermedt Szívű Kaderin.- Vigyorgott, majd a hajamnál fogva emelt fel.
- Add át a lánynak, hogy vagy megadja magát és önakaratából jön az apjához, vagy minden egyes barátját egyesével öljük meg.- Sziszegte a képembe, aztán egy mozdulattal a földre lökött és mind a hárman nyom nélkül eltűntek. Néhány percig a földön feküdtem még, aztán nagy nehezen feltápászkodtam, elbattyogtam a kardomért, becsúsztattam a hüvelyébe, és elindultam a kis faház felé...
Nem tudom milyen csoda folytán, de elértem a házhoz. Mikor benyitottam egyenesen Petersen előtt találtam magamat. Kérdésére akartam válaszolni, de lábaim feladták a szolgálatot és láttam, ahogy a padló egyre közelebb és közelebb került felém...

- Franc… - kaptam el a lányt, ahogy dőlni kezdett a föld irányába.
A hajlatainál megfogva felemeltem a könnyű testét, és az ágy irányába indultam vele.
- Segíts! – kiabáltam a szőke hajú lányra, ki elkezdett sírni, ahogy meglátta a megmentője állapotát.
A most törékenynek tűnő testet óvatosan tettem le a puha ágyra és elkezdtem vetkőztetni a lányt. Egy pillanatra megálltam átgondolni, hogy ezt nekem kéne e csinálnom, de nem érkezett segítség a faltól, így folytattam a lány testének szabaddá tételét.
Sérülései csak a felső testén voltak, így nem is haladtam a vetkőztetésbe lejjebb.
A testét letisztítva a vértől a sérüléseit kezdtem el kezelni, miután megtisztítottam a sebeit és leápoltam amennyire csak tudtam, bekötöztem őt, a párnahuzat tökéletesen megfelelt erre a célra.
Ahogy megnyugodtam, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, felálltam az ágytól.
Távolabbról vettem csak észre a testén elhelyezkedő tetoválásokat, miket a kötéseimmel már nagyrészt betakartam. Szíve fölött egy farkas, a hasán egy párduc képe volt látható, egészen tetszetősek voltak számomra, de nem gyönyörködtem sokáig bennük. Én is megszabadítottam magam a ruháimtól, szerencsére volt rajtam pár pulóver, így volt mibe bújtatni a lányt, a kabátom rá terítettem, és a takaróval is befedtem a testét.
Reménykedve ültem le az asztalhoz, hogy nem lesz semmi baja.

Halványan érzékeltem, hogy valaki elkapott az előtt, hogy keményen a padlóra estem volna. Aztán már csak arra emlékszem, hogy valaki leveszi a ruháimat és elkezdi a sebeimet birizgálni. Halkan sziszegtem, amikor éreztem, hogy valami ronggyal vagy szalaggal vagy mi a fenével kötözött be. Aztán a kellemetlen, fájdalmas érzést, valami meleg, puha és jó illatú dolog váltotta fel. Óvatosan bevackoltam magam a meleg, puha ágyba és lehunyt szemmel hallgattam, hogy mi folyik a kis házban...
Nem tudom mennyi idő után tértem magamhoz, de még mindig puha ágyban feküdtem, és valami ismeretlen, még is kellemes illat keringett körülöttem. Lassan kinyitottam a szemeimet és felültem az ágyban. Amint szemeim megszokták a halvány fényt körbenéztem. A lány Petersen mellett üldögélt az asztal mellett és valamiről beszélgettek. Mikor azonban felültem a lány rám pillantott.
- Jobban vagy?- Kérdezte barátságosan. Morogva beletúrtam kissé kócos hajamba, majd kitakaróztam. Meglepődve vettem észre, hogy nem a saját pólóm van rajtam.
~ Így már érthető az új, finom illat.. ~
Elvörösödve álltam Petersen és a lány előtt.
- Köszönöm a segítséget.- Néztem mindkettőjükre hálásan, mert fogalmam sem volt, hogy ki volt az, aki ellátott.

- Köszönöm a segítséget. – mondta őszintén.
~ Hát kedves is tud lenni? – csodálkoztam rajta.
- Én köszönöm neked! – mosolygott a lány, hogy felébred, ő is jobb kedvre derült.
Kicsit fáztam a kevés ruha miatt, de az öröm, hogy jobban van, melegséggel töltött el.
- Örülök, hogy jól vagy. – mosolyogtam én is.
- Dora vagyok. – mutatkozott be neki is – Segítek. – majd átkarolva a lányt segítette őt az asztalhoz. Bár úgy tűnt, hogy ellenkezni akar, lépései bizonytalannak tűntek.
Kihúztam a széket és szemléltem őt, hogy tényleg felépült e, vagy csak túl akaratos, hogy tovább feküdjön az ágyban.
- Lehet, hogy maradnom kellett volna segíteni. – gondolatomnak akaratlanul adtam hangot, minek köszönhetően mindketten rám néztek.
Dora is hasonlókép érzett, viszont a lány szeméből valami olyasmi volt leolvasható, hogy csak útba lettünk volna.
- Mindenesetre az egész az én hibám, ha engedelmeskedek az apámnak, akkor ez most nem történt volna meg.
- Hülyeség. – förmedtem rá.
A hátizsákomba volt pár szendvics, miből egyet a lány elé tettem, kinek még mindig nem tudtam a nevét.
- Egyél. – bár nyilvánvalóan nem szereti, ha utasítják, most nem ellenkezett.
- Nem vagy hibás, mert nem teljesíted az Apád parancsát.
- De, de…
- Nincs de.
A lány kérdően nézett minket és ezt látva, Dora neki is elmesélte a történetét.

Dora az asztalhoz segített, bár eleinte vonakodtam odamenni. Mikor azonban Petersen elém tett valami szendvicsfélét és rám szólt, hogy egyek.
- Attól, hogy megmentettétek az életemet, még mindig nem tartozunk egy súlycsoportba.- Néztem Petersen-re kicsit mérgelődve, majd Dora-ra.
- Tényleg nem te tehetsz róla. Bár az nagyon érdekel, hogy minek kell apádnak egy kulcs.- Néztem a lányra kérdő pillantások közepette. A fiú viselkedése eléggé meglepett. A hídon töltött kevés idő alatt azt szűrtem le, hogy egy csendes, nyugodt teremtés, most meg... Teljesen idegesen járkált a házban. Az elém tett étellel nem is foglalkoztam. Valahogy nem voltam éhes, bár még nagyon szívesen aludtam volna. Sőt.. legszívesebben ki sem szálltam volna a puha, meleg ágyból, de nem lehetett. Hogy megtörjem a már-már kínossá húzódó csendet felálltam asztaltól és lassan elindultam az ágy felé. Láttam, hogy Dora azonnal feláll, hogy segítsen.
- Megoldom egyedül.- Morrantam rá és lassan elindultam az ágy felé.
- Hol vannak a ruháim?- Néztem a mellettem járkáló fiúra. Ki akartam szellőztetni a fejemet, és még inkább ki akartam kerülni az illet alól, ami teljesen körül lengett. Sose engedtem magamhoz senkit túl közel. Pláne nem férfit, így igen furcsa volt, hogy éppen Petersen pulcsijában flangáltam. Nem is az hogy furcsa.. csak új és nem szerettem az új dolgokat. És ez teljes mértékben új volt.
- Körül kell néznem, hogy mi a helyzet odakint.- Induétam el kifele, út közben felkaptam a kardomat. Lassan, kacskaringósan haladtam az ajtó felé. Enyhén szédültem, de ez cseppet se tudott megtántorítani.
- Vigyázz a lányra!- Néztem a fiúra és kinyitottam az ajtót, majd jó magam kiléptem rajta és erősen magam után be is húztam. Óvatosan lépkedve haladtam az ösvényen, vissz a hídhoz..

- Vigyázz a lányra! – majd csapta be az ajtót.
- Mit képzelsz? – kiabáltam utána, de nem hiszem, hogy hallotta. – Mit képzel ez? – tekintettem Dorara szegeztem, de csak egy kisebb mosollyal és egy vállrántással válaszolt nekem. – Maradj itt. – mondtam neki és mentem a lány után.
Távolabb járt már, így kocognom kellett, hogy utolérjem.
~ Mégis hova megy? Mit gondol, hogy ilyen állapotba, mit fog tudni csinálni? Megőrült teljesen, bolond lány. Ideje átvennem az irányítást, bár nem igazán tudom, hogy hogy kell azt, de tőle biztos, hogy erősebb vagyok.
A hídig jutott mire elértem őt, és elkaptam a vállát.
- Mit gondolsz, hogy most mit csinálsz ilyen állapotba? A talpadon alig állsz. – emeltem fel a hangom.
Szemeivel gyilkolni tudott volna, de nem érdekelt. Nem akartam még egyszer ilyen veszélynek kitenni őt, nem akartam, hogy bárkinek is baja essen körülöttem. Természetesen erős lány ő, de sérült volt.
Mivel szép szóval nem tudtam volna rá hatni, így a lábainál megfogva a vállamra dobtam kicsiny testét, és úgy indultam meg vele visszafele.

Lassan ballagtam a hideg levegőn. Még itt-ott sajgott egy-egy végtagom, de nem törődtem vele. Az igazat megvallva, messze akartam kerülni a két illetőtől, aki a házban volt. Nem érdekelt, hogy hova megyek, vagy hogy valami bajom eshet, csak el akartam menni minél messzebb.
- Mit gondolsz, hogy most mit csinálsz ilyen állapotba? A talpadon alig állsz.- Hallottam meg a hangot mögülem, majd megéreztem egy meleg, puha kezet a vállamon. Lassan megfordítottam a fejemet és megláttam Petersen-t, amint mögöttem áll. Hangja élesen, hangosan, és leszidósan érződött a hideg, hűvös levegőn. Mély levegőt vettem és szúrós tekintettel néztem fel rá.
- Egy: szedd le a kezedet a vállamról, mielőtt el nem töröm. Kettő: nagyon is jól vagyok és eszem ágában sincs még egy percet semmit tevéssel tölteni.- Förmedtem a fiúra. Legszívesebben elindultam volna, de Ő hirtelen lehajolt és a térdemnél fogva a vállára dobott. mikor elindult velem a másik irányba, minden erőmet bevetettem. Rúgtam, ütöttem, haraptam, amit csak tudtam bevetettem ellene, hogy letegyen.
- Tegyél re, mert esküszöm nem állok jót magamért, ha egyszer lelépek a földre.- Kiabáltam vele és idegesen a kardom után kotorásztam. Pech-emre nem értem el a kardot, Petersen pedig nem akart letenni. Így hát tovább ütöttem és haraptam, mindaddig, amikor egy harapás után meg nem érzetem vérének ízét a számban. Ijedten abbahagytam a mocorgást és csendben morogva megszólaltam.
- Tegyél le! Vérzik a nyakad..- Mondtam. Ha letett óvatosan helyre rángattam a ruháimat és a hajamat, majd a fiúra néztem.
- Mutasd a nyakad.- Nyújtottam felé a kezemet. Reméltem, hogy elfogadja a segítséget.. Igazából hálásnak kellett volna lennem azért, hogy felszedett a földről, de nem akartam gyengének mutatkozni... Az nem lehet...

Melegséget éreztem a nyakamon, mely a testemből szökött meg. Hirtelen nem éreztem fájdalmat, talán még jól is esett, hogy valami megtörte a hidegséget a bőrömön, és szerencsémre még a lány kapálódzása is abba maradt egy pillanat múlva. Úgy gondoltam elfáradt, és beletörődött, hogy nincs menekvés számára.
- Tegyél le! – kiabálta sokadjára – Vérzik a nyakad… - majd hirtelen megváltozott a hangneme.
Hirtelen úgy hangzott, mintha sajnálná azt, amit velem tett, de nem dőltem be neki.
Letettem őt, hogy jobban szemügyre vegyem a sérülésem, tudatában annak, hogy nem marad itt. A nyakam sebét nem tartottam sérülésnek az ő testén lévő vágások után, de amint a kezét nyújtotta, hogy megnézze milyen sérülést okozott nekem, értetlenül álltam előtte.
Nem igazán értettem, azt hittem, hogy ismételten útnak indul, amint elengedem, de nem, ott állt előttem és várt.
- Meg akarsz fojtani? – kérdeztem jogosan tőle, minthogy nem úgy nézet ki eddig, mint aki szimpatizálna velem.
Szavaim után rögtön leesett, hogy oktalanul kérdeztem ezt tőle, ha meg is akarna fojtani, ugyan miért vallaná be nekem?

- Meg akarsz fojtani? - Kérdezte tőlem, mikor előtte álltam. Megforgattam a szemeimet, majd karba fontam kezeimet a mellkasomon.
- Ha meg akarnálak fojtani, már régen megtettem volna, nem gondolod?- Néztem szemeibe és nagyot sóhajtottam.
- De tudod mit? Én megpróbáltam, innentől már nem az én bajom.- Emeltem fel a kezemet és elindultam az ellentétes irányba. Reméltem, hogy nem jön utánam, és nem fog ismét felkapni, mert akkor tényleg kitérek a hitemből. Engem csak senki ne emelgessen és cibáljon ide-oda a kedve-kénye szerint. Morogva és idegesen sétáltam vissza a hídhoz. A sérüléseimmel nem foglalkoztam. Nem különösebben érdekelt, hogy itt-ott van rajtam egy kis karcolás, még ha azok nagyobbak is, mint egy karcolás.
- Mit képzel ez az alak? Ki ő? Talán valami herceg-fi, aki parancsolgathat nekem? Egy fenét..- Dünnyögtem az orrom alatt és ökölbe szorítót kézzel haladtam tovább. Éreztem, hogy nem vagyok csúcs formámban és hogy erőm kezd elhagyni, de Petersen előtt semmi képen nem fogom megmutatni, hogy nem vagyok jól. Így hát bicegve, és kicsit lassabban de visszasétáltam a hídhoz. Mikor odaértem megálltam és a korlátban megkapaszkodva kicsit megpihentem.
Már éppen tovább indultam volna, mikor hangos lépteket hallottam meg a híd másik oldaláról. Felpillantottam és megláttam a közelgő csapatot, akiknél kardok és egyéb szúró-vágó fegyverek voltak.
- Petersen, menj a lányért. Siess és meneküljetek.- Kiabáltam a fiúnak, és előkaptam a kardomat. Ezzel egy időben kivetítettem egyik tetoválásomat, hogy ne kelljen nekem mindent elvégeznem. A leopárd, akit magam mellé vetítettem ki, hangosan felüvöltött, majd csak arra várt, hogy kiadjam neki a támadási parancsot.

- Petersen, menj a lányért. Siess és meneküljetek. – mondta nekem, azonban nem hallgattam rá.
A korlátba kapaszkodva nem hiszem, hogy sokáig húzta volna még és hát úgy döntöttem, hogy én védem meg most őt, őket, nem törődve az akaratával. Nem engedhettem, hogy további sérüléseket szerezzen.
A farzsebemből elhúztam a Bob Mestertől kapott mágikus kesztyűmet, és az ujjaimat mozgatva benne szemléltem boldogan a mintát, a lángnyelvet rajta.
- Végre használhatom. – széles mosoly terült el az arcomon még a gondolattól is.
A lány megmutatta a mágiáját, de elsétáltam mellette és elé álltam. Hosszú idő óta most voltam először határozott, senkit se engedhettem át a hídon.
- Most én következem, - fordultam a lány felé – te menj a lányért. – arcomon még az előző mosolyomnál is szélesebbre húzódott a szám, majd ökölbe szorítva a tenyerem, lángokba borult a kézfejem.
A karomat megnyújtva és az öklömet megduzzasztva, kezem ágyúgolyóként robbant a felénk rohanó tömegbe. Nem fordultam hátra, így a lányt, - kinek a nevét még mindig nem tudtam – nem néztem, nem tudtam, hogy elment e, vagy épp nézi a cselekedettemet.
Egy két vágás érte a testem, de jelen pillanatban nem törődtem velük, arra koncentráltam, hogy égjenek a ruháik, és ha más nem, maguktól ugorjanak a jéghideg vízbe. Egy-két ember elsodort az öklöm, a maradékot, pedig a tűz sebezte meg.
Miután megtisztult a híd, ijedten szemléltem, hogy a vízbe hullott támadók a ház felé úsztak.

» Kaderin Sophia Callaghan
» Kaderin Sophia Callaghan
» Colonello és Kaderin találkozása
» Kaderin és Rane - Kígyók!
» Szép jó reggelt! - Arlene vs Pete (ellenőrizhető)