Andrew Mecendell

Kinézet: Világos kék haja van, mi minden körülmények közt egyenes marad és bár hosszúnak nem mondható, a szemeit sokszor takarja vele. A haja színe miatt a szemei zöldje mindenkinek feltűnik, talán ez az, amit leghamarabb észrevesznek rajta.
Kedves arca van, annak ellenére, hogy mosolyogni nem igazán szokott, időnként Bob Mester közelében lehet az arcán látni egy kisebb, erőltettet mosolyt.
Öltözékével nem kirívó, fehér pólót szokott általában hordani egy egyszerű, hosszú nadrággal.
Jellem: Kiskorában a szülei sokszor veszekedtek és az érzés, mit ilyenkor érzet, mindig felelevenedik benne, ha vitatkozó párokat, tömeget lát. Ilyenkor a tenyereit a füleire tapasztja, hogy ne hallja őket és olyan messzire megy, amennyire csak tud. E különleges szokását leszámítva és hogy igencsak hallgatag, más „fura” dolgot nem lehet elmondani róla. A korabeli srácokhoz képest jobb az észjárása, de a tudása nem több az átlaghoz képest. Kedves, udvarias és nem szereti, ha minden apróságért elnézést kérnek tőle.

Nem volt jó ötlet a szökőkútnál pihennem, a zajtól szörnyen fájt a fejem, az értetlenebbnél értetlenebb veszekedések pedig azoktól a pároktól, akik elmentek mellettem, még jobban dühített engem.
Rá kellett jönnöm, ha nyugalmat szeretnék, azt nem itt kell keresnem. Ahogy felálltam, a tömeg hangjából két még hangosabb hang emelkedett ki.
Egy férfi és egy nő száját káromkodások sorozata hagyta el, miket egymásnak szántak. A fényben jól látszott, hogy a férfi szájában termelt nyál, hogyan zúdul egy- egy szóval a nő kifestett, porcelán arcára, de ez egyiküket se zavarta.
Már- már parázslott a levegő körülöttük, mikor észrevettem, hogy a füleimre helyezett tenyereim nem elég jó szigetelők ehhez és a szavaikat tisztán hallottam. Dühömbe egy üvegfalat idéztem meg közéjük, de meglepetésemre ez nem ért semmit sem, mintha semmi sem történt volna, úgy folytatták tovább.
- Fejezzétek már be! - kiabáltam és akaratommal szilánkjaira törtem szét haragomba a falat.
A hirtelen csendnek köszönhetően még időben állítottam meg a levegőbe a darabokat, de lassan reagáltam és így keletkezet egy- két vágás az arcukon.
„Mit képzelek magamról?” indokkal indultak meg felém és az egymásnak szánt szavakat, most felém engedték útnak.
Közelségük zavart, a leheletüket tűzként éreztem a bőrömön, hirtelen még a füstölt bőr szagát is elkezdtem érezni az orrommal.
- Kaleidoszkóp. – karomat előrenyújtva mondtam halkan a mágia nevét.
A kupola felállt és elnyelte az előttem álló két zajforrást. Pár perccel ezelőtt nem gondoltam volna, de csodák csodájára, csend lett itt. Páran tapsoltak nekem a tömegből, de egy pár pillanat múlva mindenki odébb állt, valamiért senki se akarta megvárni a két bestia szabadulását.

~ Az emberek nem értik a szerelem lényegét… mindegy nekem, inkább távol maradok tőlük… de ha szeretnek valakit, akkor miért vitatkoznak? Nem tudnak egyszerűen csak beszélgetni? Meg, ha ellenkeznek a véleményeik, azt is meglehet nyugodtan beszélni, legalábbis úgy hiszem, de lehet, én nem tudok valamit… Ki kéne próbálni, kell nekem egy barátnő. – merengtem magamban a parkba, hol már ténylegesen nyugodtabb környezet volt. ~ Legyen az a természetes szépség, mondjuk barna, hosszabb haj. Ne legyen magasabb tőlem, nem túl szép látvány, ha egy fiúnak kell ágaskodni a lányhoz. Ne legyen sovány, nagyon nem jó, ha csontokat fog az ember a kézre eső fenék helyett. Akkor… nem tartom magam okosnak, így nem baj, ha nem ért valamit, de azért értelmes legyen. Mivel cél nélkül tengődöm, nem árt, hogyha határozottabb tőlem, talán ellenezhetné is azt a megállapítást, hogy a férfiaknak kell határozottabbnak lenniük. Úgy hiszem, ennyi lenne, de túl szép lenne, ha elsétálna csak itt mellette egy ilyen csoda. – gondolataim után rögtön bele is törődtem, hogy magányos leszek életem végéig.

Erő, mágia bemutatása:

- Mit csinálsz Andrew? – kérdezte tőlem a mindig mosolygós Liz.
A Céhbe csak hárman voltunk, Én, Ő, meg egy Petersen Ruw nevű szimpatikus céhtárs. A többiek küldetésen voltak, a Mester megbeszélésen, másoknak meg egyszerűen nem volt kedvük bejönni, így elég csendesnek tűnt a terem, mi most kicsit sem zavart engem.
Lizzel és Pete-tel egész kellemesen elbeszélgettem, de a társalgásunk a délutáni órákban pár sötétebb alak zavarta meg. Az ajtó betörése után berohantak, élükön a vezetőjükkel, kinek kezében egy nagyobb, ágyúszerű fegyver volt.
- Elfoglalni az épületet! – kiabálta hangosan.
Lizt nem hagytuk harcolni, így Pete-tel csak ketten álltunk fel ellenük.
Mivel több emberre számítottak, így nevetve néztek minket, alábecsültek.
- Kik vagytok? Mit akartok? – dühösen kérdezte a társam tőlük.
- Mr. Bombster vagyok, a Phantom Lord céh egy megmenekült kisebb céhe, és a bosszúért jöttünk. – válaszolt nyugodtan.
- Bosszú? – értetlenkedtünk mindketten.
- Már el is felejtettétek, hogy ti tettétek tönkre a Phantom Lord nevess céhét. – mondatát hallva megnyugodtam.
- Bocsi. – egyenesedtem ki – Összekevertek minket. Mi a Blue Pegasus Céh vagyunk, ti meg a Fairy Tailt keresitek. – vázoltam fel nekik a tényeket.
- Én mondtam Főnök.
- Csend legyen! Nem megyünk mi sehová! – ördögi mosoly lett úrrá az arcán – Pusztítani jöttünk, hát pusztítunk is. A Minimini Jupitert használva nyoma se marad a helynek! – nevetett fel, majd elkezdett fényleni az ágyúcső vége.
Nem vártam meg a történéseket, így kinyújtva a karom használtam a mágiámat. Eleinte egyszerű tükröknek tűntek és emiatt nem riadtak meg, de ezek többek voltak annál. Ahogy a sugár elhagyta a csővet az telibe talált a tükröt, de robbanás helyett visszafordítottam a támadást, és ők sültek meg.
Bár a robbanás miatt az ajtó megsérült, ők is távolabb repültek.