Akira Inokuma

//Megjegyzés: Hivatalosan nem lett feloldva az "S" osztályú NJK-k megpályázásának tilalma, de Akira már korából fakadóan is magas szintű mágus, ráadásul a mesterem, így alap, hogy nagyon erős, a sztorija is megköveteli a szintet, másrészről pedig rajtam kívül senki sem fogja használni, maximum Gabriel, küldetésekre sem fog soha velem jönni. A történetben felbukkanó, úgynevezett "archai" fajt Gab fogja bepályázni, ha minden igaz nemsokára, Gray már áldását adta rá.//

Akira Inokuma

Név: Akira Inokuma
Nem: Férfi
Kor: 45
Céh: -
Varázserő: kb. 58 000 /S/
Mágia: elemi mágia – jég
Ice Make: Freeze/Fagyasztás, Stairs/Lépcső, Slide/Csúszda, Wing/Szárny, Lance/Lándzsa, Hammer/Kalapács, Sword/Kard, Battle Axe/Csatabárd, Claws/Karmok, Floor/Padló, Bow/Íj, Arrows/Nyilak, Super Freeze Arrow/Szuper Fagyasztó Nyíl, Ice Cube/Jégkocka, Armor/Páncél, Corb/Korbács, Guns/Pisztolyok, Prison/Börtön, Geyser/Gejzír, Bird/Jégmadár, Cannon/Ágyú, Iceshard Storm/Jégszilánk Vihar, Ice Rain/Jégeső és számos egyedi varázslat.

Jellem: Kedves, előzékeny, barátságos, szereti a gyerekeket, türelmes, igazi tanító, nőkkel kifejezetten udvarias, ugyanakkor kissé távolságtartó. Szeret olvasni, leginkább történelmi, vagy mágiával foglalkozó könyveket, amiből rengeteg van neki. Az alkotómágia mestere, nem csak magas szinten űzi, de nagyon szereti is, épp ezért nagyon büszke a család mágus múltjára, bár ő maga sosem csatlakozott legális máguscéhhez, elmondása szerint egyik sem felelt meg az ő elképzeléseinek. Hobbija a kertészkedés, imádja a természetet. Előszeretettel tölti ideje nagy részét festői, különleges növényekkel teli japán kertjében, amit házának hátsó udvarában alakított ki. Másik kedvenc időtöltése a főzés. Kiváló szakács, de ha valaki beleront a főztjébe, vagy konyhájának rendjébe, azt keményen megtorolja.
Nem tűri az igazságtalanságot, ez azon kevés dolgok egyike, amivel igazán ki lehet hozni a sodrából.
Kellemes természete ellenére meglehetősen titokzatos, bár látszólag szeret magáról beszélni, múltjának egy részét takargatja, még családja elől is.
Nyugodt, megfontolt, harchelyzetben először mindig tervez, nem megy fejjel a falnak, de szeret a frontvonalban lenni.
Mindene a keresztlánya, Atsui, akit lányaként szeret, legnagyobb félelme, hogy őt is elveszíti, ahogy többi családtagját.

Kinézet: Arca jóval fiatalabbnak tűnik a koránál, ezt próbálja ellensúlyozni az állandó borostával, és a rövid, kissé zilált sötétbarna hajjal. Egyszerű, kényelmes ruhákat hord, egyetlen állandó viselete hosszú, köpenyszerű fekete kabátja.

Akira

Történet:

Három napja voltam Akira-nál, és nem is terveztem, hogy hazatérek egy héten belül. Jól esett egy kis felhőtlen pihenés, és egyébként is rég jártam a bácsikámnál, annak ellenére, hogy legutóbb megígértem neki, hogy gyakrabban fogom meglátogatni. Szülőfalumat, Sakanet már utolérte a tavasz első, illatok hadaival teli fuvallata, életre hívva a téli hónapokra a földbe rejtőzött növényeket. A Nap egyre magasabban szelte át az eget, és a tenger sem volt már olyan fagyos, kellemes, langyos szél töltötte meg orromat a megszokott enyhén sós illattal.
- Hogy lehet, hogy te sosem csatlakoztál egyik máguscéhhez sem, Akira? – kérdeztem az ebéd utolsó falatjain nyammogva.
- Ez egy hosszú történet… - mosolygott, miközben hátradőlt a székén, és előrébb tolta üres tányérját.
- Én ráérek. – kacsintottam rá. – És úgy látom Koko is. – pillantottam a széken durmoló kis koalára, majd elmélázva visszafordultam a bácsikám felé. – Igazából, ha így belegondolok, nem is meséltél nekem soha a fiatalkorodról.
- Szóval szerinted öreg vagyok? – kacsintott most ő énrám.
- Persze, hogy az vagy… - közöltem széttárt kezekkel, mintha mi sem lenne természetesebb. – Próbáltad már megszámolni a ráncokat az arcodon? – vigyorogtam.
- Héééé! Az arcom kifejezetten fiatalos, ha megborotválkozom, ma is sokan suhancnak néznek… - háborodott fel játékosan.
- Na persze persze… - intettem le. – Szóval?
- Mit akarsz tudni pontosan?
- Egészen pontosan mindent. – vigyorogtam, ő pedig lustán elhúzta a száját. – Ugyan már Akira. Tudtommal te vagy az egyetlen élő rokonom, legalább te ne titokzatoskodj itt nekem! – sértődöttséget imitálva összefontam karjaimat a mellkasom előtt, és hátradőltem a széken.
- Igazad van. – sóhajtott. – Hát jó, legyen, elmesélek magamról mindent, de olyat is fogsz hallani, ami talán lerombolja a rólam alkotott képedet. Viszont ezt a kockázatot vállalom, mert megérdemled az igazságot, és egyébként is régóta el akartam mondani. Gyere! – azzal felállt az asztaltól, és mindent ott hagyva, a bejárati ajtóhoz sétált. Értetlenül felkaptam az alvó Kokot, és utánaeredtem.
- Hova megyünk? – a rozoga kis fakapunál értem utol.
- A város határán van egy barlang, emlékszel még rá?
- Persze, sokat játszottunk ott még régen. Mi van ott?
- Egy titkos kis zug, ahová bezártam az életemet meghatározó emlékek nagy részét…

Azzal elindultunk a kis földúton, ami kivezetett a faluból, és felvitt egyenesen a közeli hegyek lábához, ahol gyermekkori kedvenc búvóhelyem, a régen elhagyott kőbánya egyik kisebb barlangja is volt.
- Mik az első emlékeid rólam Atsu? – kérdezte Akira út közben. Nyugodt, ráérős tempót diktált, nyilván volt még mit mesélnie, mielőtt odaértünk. Szememet összehúzva kutakodtam emlékeimben.
- Hmmmm… A legeslegelső az, amikor visszaköltöztél Sakane-ba, emlékszem, hogy egy könyvet kaptam tőled ajándékba. Egy mágiával foglalkozó könyvet, az elemi mágia alapfokú tanai voltak benne. Anyu minden este abból olvasott fel, mert másra nem voltam hajlandó elaludni. 5-6 éves lehettem talán.
- Úgy bizony. Pontosan öt éves voltál, a könyvet ugyanis a születésnapodra hoztam, és milyen jól tettem.. – mosolygott. – Nos én tizenöt éves koromban költöztem el otthonról, utána gyakorlatilag keresztül-kasul bejártam a királyságot, szinte minden máguscéhben megfordultam, persze akkoriban még nem volt ennyi céh. Se törvényes, se másmilyen. – kikerekedett szemekkel hallgattam. Bejárni majdnem minden máguscéhet… ezt sosem említette. – Boldog békeidők voltak azok az évek, a nagyszüleid támogattak anyagilag, így nem volt más dolgom, mint élvezni a függetlenséget, csak akkor dolgoztam, ha kedvem tartotta, aztán később, ahogy teltek az évek egyre inkább igényem is volt rá, így 18 éves koromtól teljesen önálló voltam. Nem találtam olyan céhet, ami annyira megfogott volna, hogy hajlandó lettem volna belépni. Nincs semmi bajom velük, nehogy félreérts, örülök, hogy te megtaláltad a számításaidat, én viszont hozzászoktam a függetlenséghez, és már nem tudtam volna megválni tőle. Szabadúszóként vállaltam el a legkülönbözőbb megbízásokat, és közben összebarátkoztam egy idős bácsival, aki az egyik nagy céh elismert jégmágusa volt, de mikor én találkoztam vele, már évekkel korábban nyugdíjazta magát. Én gondját viseltem, ő pedig cserébe átadta nekem a tudását, legalábbis amennyire ideje volt. Három év telt el így, erre az időre beköltöztem Erynol-ba.
- Hallottam már róla. Az Északi-Hegységben van, igaz?
- Igen. 22 éves voltam, amikor az öreg meghalt, és amikor a faluba költözött egy lány. Hosszú, világosszőke haja a derekát csapdosta, volt benne egy kis hullám is. A szeme pedig olyan kék volt, mint az öböl vize a legmagasabb szikláról nézve, és úgy csillogott, mint a déli Nap sugarai a hullámokon. Tele volt élettel. – tekintete a távolba meredt, de valószínűleg nem az ott fekvő hegy lábát látta maga előtt. – Átutazóban volt a faluban, hozzám hasonlóan szabadúszó mágusként. Egy munka hozta Erynol falucskájába, de végül ott ragadt. Három hónappal azután, hogy először betette kecses lábait a faluba, feleségül vettem.
- Mi?! – kiáltottam fel megrökönyödve. – Neked volt egy feleséged? Hogy lehet, hogy én erről sosem hallottam?
- Kayla nyolc évig volt a feleségem, életem legszebb időszaka volt, úgy éreztem, akkor nyert csak értelmet minden. Letelepedtünk a faluban, együtt dolgoztunk, és segítettünk a helyi lakosoknak. Kayla tehetséges, sőt, azt hiszem mondhatom, hogy nagy hatalmú fénymágus volt. Tagja volt a Fény Rendjének is.
- A fény rendjének?
- Igen.
- Az meg mi?
- Fogalmam sincs, sosem beszélt róla. Próbáltam őket felkutatni, de azt hiszem egy hajszálat is könnyebb lenne megtalálni a Déli-Tengerekben, mint ezt a titkos társaságot. Talán nem is Fioréban vannak, nem tudom.
- Hol van most Ő? – az utolsó szót megnyomtam. Nem hagyott nyugodni a tény, hogy a családom egy ilyen fontos dolgot eltitkolt előlem. Végül is azzal, hogy Akira feleségül vette azt a nőt, nekem is a családtagom lett.
- 15 éve már, hogy eltemettem Kaylat, és vele együtt az életem meghatározó részét is. Egy betegség vitte el.
- Mint anyát? – kérdeztem halkan, gombóccal a torkomban. Anyám halálán már túltettem magam, de úgy tűnt Akira-nak nehezebb volt megbirkóznia a veszteséggel.
- Nem. Édesanyádat egy vírusfertőzés ragadta el, Kayla pedig egy veleszületett szívbetegségbe halt bele. Végig ott lappangott a testében, aztán hirtelen csapott le rá. Napok alatt ledöntötte a lábáról, az orvosok pedig tehetetlenek voltak, hiába kerestem fel a legjobb gyógyítókat. Az ágya mellett gubbasztottam, csak addig hagytam magára, amíg megfőztem az ebédjét. Naponta többször beadtam az orvosságait, de csak a fájdalmait tudtam enyhíteni. Szörnyű volt látni ilyen magatehetetlenül, és kiszolgáltatottan, de a legrosszabb az a beletörődöttség volt az arcán. Tudta, hogy vége van. Mindketten tudtuk, a különbség csak annyi volt, hogy ő képes volt elfogadni a sorsát, én viszont sosem tudtam rajta túllépni. Erre! – közben elértük végre a barlangot. Belépve Akira egy kisebb járaton vezetett tovább. Néhány percig némán sétáltunk egymás mellett. Nem igazán tudtam mit mondhatnék. A története legalább annyira meglepő volt, mint amilyen megrendítő, fogalmam sem volt mit érezhet, ráadásul azt sem tudtam eldönteni, hogy mennyire tette magát túl a történteken. Egyáltalán mennyire lehetséges feldolgozni egy ilyen veszteséget? Persze én is elvesztettem a szüleimet és a bátyámat is, de az egy egészen más kapcsolat, és persze Akiranak is ugyanúgy a családtagjai voltak. Anyámmal az egyetlen testvérét, a kishúgát vesztette el. Furcsa, és kellemetlen volt belegondolni, hogy a vele töltött évek alatt ilyen súly nehezedett a vállára, és mindezek ellenére olyan szeretetben nevelt, amiről sokan csak álmodhatnának.
A járatnak egy vastag, kékesen csillogó jégfal vetett véget. Most vettem csak észre, hogy Akira kezében egy kisebb fénygömb van, és annak fényét veri vissza a jégtömb.
- Kayla tanította. – mosolygott meglepett arcomat fürkészve. Kezének puha érintésére a jégpáncél egy szempillantás alatt semmivé lett, mintha elpárolgott volna, szabad utat engedve nekünk egy tágasabb helyiségbe. A kőfalak mellett könyvek sorakoztak egészen a fejem búbjáig érő kupacokban.
- Hűha! Mi ez a rengeteg könyv? – léptem az egyik stóc mellé.
- Kayla utolsó napjaiban folyamatosan motyogott magában. Legtöbbször értelmetlen zagyva volt csak, de előfordult, hogy egy angyalról beszélt. Először nem tulajdonítottam neki jelentőséget, azt gondoltam, hogy csak lázálom gyötri, de aztán egyre többször említette ezt az állítólagos angyalt. Nem csak beszélt róla, hanem mintha hozzá szólt volna. Tisztább pillanataiban is állította, hogy nem vagyunk egyedül, az angyal ott van, és őt figyeli. Azt hajtogatta, hogy ha meghal, ő maga is angyallá válik. Bár furcsálltam, továbbra is képzelgésnek tartottam, egészen az utolsó pillanatig. Azt mondta eljött az idő. Tudtam, hogy el fog jönni, mégis felkészületlenül ért, és azt sem tudtam hova tenni, hogy Kayla egyszerűen bejelentette. Fogtam a kezét, behunytam a szemem, és azt kívántam, hogy bárcsak kapnánk még egy napot… csak egy napot. – elhallgatott, és egy kopott képkeretet vett a kezébe. Pár pillanatig még a benne lapuló fényképet nézegette, majd folytatta. – Aztán amikor kinyitottam a szemem, egy magas, hosszú, szőke hajú nő állt az ágy túloldalán. Csak egy pillanatig láttam, aztán eltűnt, Kayla pedig kiengedte az utolsó lélegzetét is. – megrendülve hallgattam a történetét, sosem gondoltam volna, hogy ilyen mély fájdalommal él együtt. Mellé léptem, és megnéztem a képet. Vidám, csinos arcú, fiatal nő mosolygott róla vissza rám, napsugaraktól csillogó, aranyszín tincseit szél borzolta.
- Gyönyörű volt. Miért nem meséltél róla soha?- kérdeztem halkan.
- Nem tudom. Illetve… – egy pillanatig hezitált. – azért, mert nem akartalak téged is belekeverni.
- Belekeverni?
- Igen.
- Kiderült, ki volt az a nő?
- Igen. Miután eltemettem Kayla-t, visszaköltöztem ide Sakane-ba, és kutatni kezdtem a titokzatos faj után, mert hogy nem angyal volt, abban biztos voltam. A feleségem is egy lett közülük, de gondolom nem léphet velem kapcsolatba. Amit itt látsz.. – mutatott körbe a helyiségen. – az 14 év munkája. Összegyűjtöttem mindent az archai-okról, amit ember csak fellelhet róluk.
- Archai-ok? – még sosem hallottam ezt a szót.
- Ez a nevük. Egy fajta démonok, elrejtik magukat az emberek szeme elől, de itt járnak köztünk. A fénymágusok körül legyeskednek, figyelik őket, de létezésük célja máig homályba vész.
- És mit akarnak a fénymágusoktól?
- Pontosan nem tudom, még senki nem volt, aki megtapasztalhatta volna, legalábbis élő ember nem. Annyit tudok csak, hogy emberi testre van szükségük, valószínűleg az arra érdemes fénymágusokból születnek meg az „új” archaiok, ami számomra egyet jelent: Kayla talán egy másik testben, de továbbél. És ha ez igaz, én nem nyugszom, amíg meg nem találom.
- 14 éve kutatsz, és még csak nem is vagy biztos benne, hogy az elméleted helyes?
- Nem hiszem, hogy ezt érthetően meg tudnám neked magyarázni, Kicsi. – de rég szólított így.. – Egyszerűen csak úgy érzem, hogy ha nem teszek semmit, összeroppanok az élet súlya alatt. Nem akarok élni, ha Ő nem él, érted? Nem tudom elengedni a reményt. – tette hozzá halkan. Még sosem láttam ilyennek, nagyon rossz érzés volt. Sejtettem mit érez, de persze mégsem tudhattam.
- Még mindig nem értem, miért nem avattál be. – próbáltam kizökkenteni.
- Miután édesanyád meghalt, bátyád pedig kihajózott, és te hozzám kerültél úgy éreztem, az életem új értelmet nyert. Felhagytam a kutatással, és igyekeztem olyan szülőd lenni, amit drága húgom elvárt volna tőlem. De amikor atyád és testvéred is odavesztek, te pedig kirepültél a fészekből, hirtelen újra elvesztettem mindenem. Eszembe jutott, hogy maradásra bírlak, de sosem állnék az utadba. Az én szüleim is elengedtek, amikor úgy éreztem, mennem kell, én sem lehettem önző, és jól döntöttem. Folytattam a kutatást, bár korántsem olyan lendülettel, mint korábban, aztán úgy másfél éve, egy délután eljöttem ide. Nem volt különösebb célom, csak olvasgatni akartam, hátha találok valamit, ami addig elkerülte a figyelmem.

~ ~ ~

Lassú, nyugodt léptekkel kanyarogtam a barlang szűk járataiban, nem siettem, nem volt rá okom. Furcsa mód éppen te jártál a fejemben Atsu. Akkortájt üzented meg, hogy beléptél a Blue Pegasus céhbe, ami teljesen felvillanyozott, nagyon örültem, hogy megtaláltad a helyed, amíg te is az országot jártad, nem volt egy nyugodt percem sem… Mindegy, a lényeg, hogy 15 éve először jöttem ide jókedvűen, magam mögött hagyva a szorongásaimat, és a gyászt, de… valami nem stimmelt. Már akkor éreztem, amikor a hegy lábához értem, így még lassabb, óvatosabb tempóra váltottam. A járathoz érve aztán megláttam, mi hibádzott. Hiányzott a termet lezáró jégpáncél, pedig sosem felejtettem el megidézni. Nem akartam, hogy illetéktelen kezekbe kerüljenek a könyvek, vagy a személyes holmim. Jégkardot idéztem a kezembe, mert a kodachit, amit most te birtokolsz, nem hurcoltam magammal.. nem láttam értelmét. Szorosan a fal mellett, hangtalanul közelítettem a terem bejáratához, kardomat az arcomhoz emelve, támadásra készen. A járat végén megálltam, és benéztem. Megfagytam, talán még levegőt is elfelejtettem venni. Egy archai állt a polcok mellett, és a könyvek gerincét tanulmányozta szépen sorban. Ő volt az, megismertem. Őt láttam Kayla halálakor az ágy mellett, az arcát egy életre a fejembe véstem, a hosszú, szőke haját, magas, kecses alakját, fenséges, tekintélyes testtartását… egyszerűen nem lehetett összetéveszteni. Nem mozdultam, csak bámultam a szikla takarásában, amikor lassan felegyenesedett, mintha a felső polcokon folytatná az olvasást, de aztán hirtelen kard robbant a kezébe, és megfordult… csak dühös pillantását kaptam el, majd egy óriási fényrobbanás hátra dobott pár métert. A hátamra érkeztem, meglehetősen szerencsétlenül, a levegő a tüdőmbe szorult, és a könyökömet is bevertem, ahogy tompítani próbáltam a becsapódást, de nem volt időm nyavalyogni. Mire felemeltem a fejem a földről, a nő már kardját feje fölé tartva zuhant rám, hogy kettévágjon. Ösztönösen a mellkasom elé csaptam a jégkardot, és ráfogtam a hegyénél a másik kezemmel is, hogy tartani tudjam, de minden erőfeszítésem ellenére, fegyverének hegye máris elérte a homlokomat, kisebb vágást ejtve rajta. Éreztem a bőrömbe hatoló hideg fém érintését, tudtam, hogy gyorsan lépnem kell valamit. Az egyik ujjamat kinyújtottam, és hozzáérintettem díszes kardjához, ami azonnal elkezdett jegesedni. Csak egy pillanat kellett, hogy észrevegye a veszélyt, de addigra már a fegyver fele puszta jég volt. Hátraszökellt és eltüntette a sérült kardot, nekem sem kellett több, azonnal talpra ugrottam, tudtam, hogy ez nem játék, vagy erőfitogtatás, az az archai meg akart ölni. Teljes erejével támadt rám, nem fogta vissza magát, nem tartalékolt, pontosan úgy, ahogyan azt a könyvekben olvastam. Bár a fajról nem sokat lehetett tudni, harcmodorukról elég sok leírás született. Alighogy két lábra álltam, kezeibe két kard robbant, majd mindenfelől fénygömbök kezdtek rám záporozni. Egész testemet jégbe zártam, és igyekeztem a gömbök ütötte repedéseket visszaépíteni, miközben a másik kezembe is jégkardot növesztettem. A gömbök elfogytak, és újra egy hatalmas villanás taszított hátra, ezúttal azonban a megnövekedett testsúlyomnak hála csak megtántorodtam, de nem estem el. A fény még el sem tűnt, amikor újra rám vetette magát. Eltüntettem a jégpáncélt, hogy könnyebben mozogjak. Gyors volt és kiszámíthatatlan, kezeit felváltva használta, folyamatos csapásokkal sakkban tartva engem, és közben tánclépésekhez hasonló mozdulatokkal tolt egyre hátrébb. Sokszor eltűnt a szemem elől, egyik pillanatban még szemből indított támadást, a másikban pedig már oldalról csapott felém, állandóan változtatta a pozícióját, mindig másik irányból támadt, vágásai nagy részét nem is tudtam hárítani, pusztán a testemre helyenként rögtönzött jégdarabok fogták fel a csapásokat. Hosszú percekig tépázta így a védelmem, ami egyébként is elég gyenge lábakon állt, nem volt esélyem egy profi fegyveridéző ellen. Aztán megint jöttek a fénygömbök. Százával, vagy talán ezrével, kénytelen voltam lassan visszaépíteni magam köré a jégpáncélt, és úgy hátrálni tovább. Mivel a csapások alól nem tudtam kimászni, megpróbáltam hátba támadni. Lépteim nyomán a padló lassan jegesedni kezdett, ami fokozatosan kiterjedt a járat falaira, és a plafonra is, de a nő annyira el volt foglalva a feldarabolásommal, hogy ezt nem vette észre. A jég vastagítására koncentráltam, amikor egy nagyobb fénynyaláb vágódott ki a testéből, és nekicsapott a barlang falának. Testemről azonnal apró darabokban kezdett hullani a páncél, az archai pedig ismét felém vetette magát, de ezúttal egy fénybe borult pengéjű bárddal. A jeget szilánkokra törtem a járat falain, és egyszerre rázúdítottam a nőre. Az megállt a levegőben, fegyverét visszaküldte eredeti helyére, és testét átható fénnyel vonta körbe. Tett néhány lépést hátra, de a szilánkok még mindig gyilkos sebességgel száguldottak felé, bár eredménytelenül, úgy pattantak le a körülötte izzó fényes auráról, mint a labda a házfalról. Koncentrálnia kellett, hogy a támadásom ne érje el a testét, ami csak egyet jelenthetett: az ereje fogytán volt. Nem lehettem ugyan biztos benne, de az alapján, amit olvastam a fajtájáról, már nem sokáig kellett kitartanom, hogy varázsereje a végére érjen, akkor pedig épp olyan sebezhető lesz, akár egy újszülött. Én is koncentráltam, és még erőteljesebben lőttem rá az éles jégdarabokat, egészen addig, amíg azok el nem fogytak. Ekkor a fény megszűnt, dühös pillantásával szinte felnyársalt. Kitárta karjait, és újra koncentrált. Ennyi, itt volt a vége. Megunta a harcot, be akarta fejezni, efelől kétségem sem volt. A barlang megremegett, a nő mögött túlvilági fény jelent meg, és lassan akkorára duzzadt, hogy el kellett fordítanom arcomat, mert féltem, hogy kiégeti a szememet. A fényből lándzsák, és dárdák hada materializálódott, majd az izzó gömbbel együtt elindultak felém. A végső csapás volt ez, én pedig nem tehettem egyebet, mint csak reméltem, hogy túlélem. Tenyeremet a kőfalra tapasztottam, amit még mindig a hátammal támasztottam, és a sziklákat jéggé változtattam nagyjából 2-3 méter mélyen, aztán eltüntettem a jeget, és bemásztam a kialakult szűk odúba, és a lyukat ismét betömtem, de még a 2 méter vastag sziklafal elé is annyi jeget idéztem, amennyi csak az erőmből tellett. Behunytam a szemem, elmémet kikapcsoltam, hogy kizárólag a megidézett jégra tudjak összpontosítani, és vártam, hogy vége legyen. Úgy körbezártam magam, hogy mozdulni sem volt helyem, de mire a föld megállt, és újra kinyitottam a szemem, a jég teljesen eltűnt, a sziklafalból pedig alig maradt egy leheletvékony réteg, ami elválasztott a járattól. Megmozdultam, hogy kimásszak, de mindenem sajgott, ahogy végignéztem magamon több vérző sebet is láttam, a sziklának feszülő oldalam pedig tele volt zúzódásokkal. Kievickéltem a törmelékek közül; a látvány letaglózott. Két kisebb alagút is beomlott, szinte az egész barlang átformálódott, tulajdonképpen szerencsém volt, hogy nem omlott rám a hegyoldal úgy, ahogy volt. Az archai a saját testi épségét is kockára tette csak azért, hogy végezzen velem. Sosem találkoztam még ilyen szélsőséges természettel, mégsem éreztem a dühöt, amit kellett volna. Ahogy kibukdácsoltam a kövek közt, megláttam őt. Teste most törékenynek, és sebezhetőnek tűnt, félájultan térdelt a járat falának dőlve, és hangosan lihegett. Odaálltam mellé, igyekeztem fölé tornyosulni, és megszólaltam.
- Ki vagy te? – kérdeztem közömbös hangon. Nem szólt semmit, csak felém fordította a fejét, de nem nézett rám. – Érted amit mondok? – némán bólintott. – Akkor válaszolj! Ki vagy te? – kérdeztem újra, valamivel erélyesebben.
- Hogy élted túl? – rázta a fejét dühösen, mintha magának tette volna fel a kérdést. – Halottnak kéne lenned! – kiabálni próbált, de túl gyenge volt már hozzá. Figyelmen kívül hagytam fölényes felháborodását.
- A feleségemet keresem. Ismered?
- Halottnak kéne lenned!!! – tagjai remegtek az erőlködéstől, de sikerült felkorbácsolnia hangját.
- Ismered Kayla Inokuma-t? – kérdeztem én is hangosabbra váltva, de Kayla nevére csak halk, gúnyos nevetésbe kezdett. Szánalmas volt a látványa és a viselkedése is, talán egy percig is néztem, ahogy nevetgél magában, amikor hirtelen felkapta a fejét, kardot idézett a kezébe, és felém csapott vele. Én voltam a gyorsabb. Számítottam a támadására. A kard eltűnt, szemeiből pedig lassan elszökött a fény, ahogy kihúztam a szívéből a jégtőrt. Elkaptam előrebukó, élettelen testét, és a hátára fektetve kiterítettem a hideg kövön. Egy pillanatig csak bámultam megkeményedett arcvonásait, aztán észrevettem, hogy az ujjai apró fénygömbökké válva felszállnak, és sorra eltűnnek. Hirtelen elhatározásból jégtömbbe zártam a testét, így a folyamat megszakadt. Azóta is őrzöm..

~ ~ ~

Döbbenten hallgattam a beszámolóját, fogalmam sem volt mit mondhatnék. Egy nagyobb asztalhoz lépett, legalábbis én azt hittem, hogy asztal, de ahogy lehúzta róla a ráterített kopott plédet, egy ember nagyságú, tömör jégtömb került elő a lepel alól.
- Ő az. – mondta rá sem nézve, majd hátat fordított, és visszalépett a könyvhalmokhoz.
- Egy archai… - motyogtam magam elé, miközben az átlátszó börtönbe zárt testet vizslattam. Arca kimerült és meggyötört volt, de még így is szép. Jóval magasabb volt, mint én, teste izmos, mégis kecses; üveges, fénytelen tekintete mereven bámult a semmibe. – Ez…ez az egész olyan szürreális. – csóváltam a fejem. - Tud még erről valaki? – fordultam Akirához.
- Csak mi ketten. És szeretném, ha ez így is maradna. – bólintottam. – És most gyere, menjünk innen. Mint mondtam, nem akarlak belekeverni. – a testet őrző tömböt újra letakarta, a vájatot pedig lezárta, amint kiértünk a kőfolyosóra.
- Mit gondolsz, miért támadott meg? – kérdeztem, miközben kiértünk a barlangból. Jó volt újra a friss levegőn lenni, a történtek ismeretében meglehetősen nyomasztónak éreztem a szűk járatokat.
- Nyilván azért, mert túl sokat tudtam a fajtájáról. De hogy hogyan találta meg a raktárt, arról fogalmam sincs. – a visszaút némán telt, gondolataimba révedve sétáltam keresztapám mellett, csak néha néztem fel arcára, de nem viszonozta pillantásomat, így nyugodtan tanulmányozhattam vonásait, bár nem sok mindent tudtam belőlük kiolvasni. Egy másik ember gyalogolt mellettem, persze csak az én szememben, de a változás akkor is szíven ütött. Azon gondolkodtam, hogy vajon láthatom-e még annak a vidám, szeretettel- és élettel teli apának, aki bármikor mosolyt tudott csalni az arcomra, vagy most már örökké megmarad ennek a megtört, fájdalom kínozta, komor férfinak…
- Hova mész innen? – törte meg a csendet a házhoz érve. – Vissza a céhbe?
- Nem. Gabriellel találkozom. Elvisz Chantai-ba, ha minden igaz. – feleltem.
- Chantaiba? Veszélyes környék az, vigyázz magadra Kicsi. – mosolyodott el végre. Hát van remény…