Kuroyasha

Név: Kuroyasha

Nem: férfi

Kor: 20

Céh: -

Személyiség: Csendes, magának való figura, csapatmunkára majdhogynem alkalmatlan. Tisztában van erejével, ám nem kérkedik vele, ha a helyzet megkívánja, hajlandó visszafogni magát. Nem egy gyilkológép, tiszteli az emberi életet, s csak akkor öl, ha azt becsülete engedi. Tisztességes harcos, ellenfelét nem nézi le még akkor sem, ha olykor arrogánsan viselkedik. Mivel egész életében a világtól elzárkózva nevelkedett, felnőttként sok dolog, sok érzelem és gondolat furcsának tűnik számára. Nem ismeri se a szeretet se a barátság fogalmát, ezért elég antiszociális a viselkedése. Megfontolt és elővigyázatos, néha már paranoid, és nem bízik meg senkiben.

Kinézet: 185 cm magas, izmos testű, bőre szinte hófehér. Haja éjfekete, szemei barnák, ám ha a fény úgy vetül rá, vagy éppen varázsol, vöröses árnyalatot vesz fel. Általában magas nyakú, fekete kabátot visel, mely alól szinte csak szemei látszanak ki. Arca szép, mégis férfias, tekintete erőteljes kisugárzású, igazi rosszfiú.

Felszerelés: Nem hord magánál semmit, csupán egyetlen pecsétgyűrűt visel jobb gyűrűsujján.

Mágia
Szint: 14 (S szint)
Varázserő: 45500

Fegyver Mágia:

• Dimension Warp / Dimenzió Hasadék /
  
• Dual Wield /Kétkezes fegyverhasználat /
  
• Weapon Moving /Fegyvermozgatás /
  
• Distance Ex-quip / Távolsági Idézés /
  
• Ex-quip: One-handed Swords / Ölt-vál: Egykezes kardok /
  
• Ex-quip: Two-handed swords / Ölt-vált: Kétkezes kardok /
  
• Ex-quip: daggers / Ölt-vált: tőrök /
  
• Ex-quip: Polearms / Ölt-vált: szálfegyverek /
  
• Ex-quip: special weapons / Ölt-vált: speciális fegyver /
  
• Ex-quip: armor / Ölt-vált: páncél /

Fegyverek:

• Steel Katana / Acél Katana / (A kard neve: Kurohime)
  
• Steel Nodachi / Acél Nodachi / (A kard neve: Kamikiri)
  
• Steel Dagger / Acél Tőr / (wakizashi)
  
• Steel Leaf Dagger / Acél Levél Tőr /
  
• Steel Bisento / Acél Bisento /
  
• Steel Ring blade / Acél Körpenge /
  
• Steel Kusari-gama / Acél láncos sarló /
  
• Blademaster Armor /Pengemester Páncél/
  
• Purgatory Armor / Purgatórium Páncél /

Gealdor mágia:
Archive Magic /Archívum mágia/

• Telepathy /Telepátia/
  
• Transfer information /Információ átvitel/

Rune Script /Rúnaírás/

• Enchantment /Megbűvölés/

Fekete Mágia:
Darkness Magic /Sötétség mágia/

• Dark Blast/Sötét Lökés/
  
• Dark Moment / Sötét Pillanat /
  
• Dark Barrier /Sötét Akadály /
  
• Dark Gravity /Sötét Gravitáció /
  
• Dark Capriccio / Sötét Capriccio/
  
• Master Manipulate /Mesteri Manipuláció/
  
• Duble Capriccio /Dupla Capriccio /
  
• Dark Capriccio Scream /Sötét Capriccio Sikoly/

Belső mágia:
6th Sense / Hatodik Érzék

• Meditation / Meditáció
  
• Magical Bond / Mágikus Kötelék
  
• Magical Thought / Mágikus Gondolat
  
• Magical Search / Mágikus Keresés
  
• Magical Closing / Mágikus Zárás
  
• Magic Control / Mágia Irányítás
  
• Magic Control: Speed Up / Mágia Irányítás: Gyorsítás
  
• Magic Control: Magical Dash / Mágia Irányítás: Mágikus Roham
  
• Magic Control: Slow Down / Mágia Irányítás: Lassítás
  
• Magic Control: Freeze / Mágikus Irányítás: Fagyasztás
  
• Magical Web / Mágikus Háló
  
• Magical Cut / Mágikus Vágás

Előtörténet:

Az én történetem ott kezdődik, ahol másoknak véget ér. Mikor anyám terhes lett, közölték vele, hogy csak akkor tudja kihordani gyermekét, engem, ha mágiával segítenek rá. Egy világtól elzárt hegyi kolostorban élt, melyet az emberek Tetsujin templomként ismertek, ahol a mágiának rengeteg formáját tanulmányozták. Ott születtem, holtan. A szerzetesek végül különböző mágiákkal feltöltve életképtelen testem, világra segítettek édesanyámat ezzel feláldozva. Sötét erők álltak a háttérben, ám ezt akkor senki sem tudta; a papok az életemért életet áldoztak, sokkal többet, mint azt bárki is remélni merte volna. Ahogy teltek az évek, a kolostor egyre inkább elzárkózott, már a zarándokokat sem engedték be, s csak a feszült hangulat maradt, mely világra jövetelem óta egyre inkább elmélyült. Más gyerek nem volt a környéken, így anélkül nőttem fel, hogy bárkit is barátomnak nevezhettem volna. A szerzeteseknek csak nyűg voltam a hátán, ezt soha nem mondták ugyan, de még gyermekfejjel is tudtam, hogy a feszültség miattam alakult ki. Egyszer meghallottam, hogy anyám nevét említik. Ayane, így hívták őt akkor, s a vérvonaláról sugdolóztak, ám mikor megláttak engem, elnémultak, és folytatták napi teendőiket. Naphosszat üldögéltem a sötét szobákban egyedül, étlen-szomjan, ám a halál mindig elkerült, mert a papok időben rám találtak. A környező világtól elzárva éltem unalmas napjaimat számkivetettként, s néha már azon kaptam magam, hogy a sötétséghez beszélek. Mintha részemmé vált volna az éjszaka komorsága, és a baglyok huhogása miközben a denevérek reptét figyeltem arról álmodozva, hogy egyszer én is szárnyalhatok majd az égen. Kilenc évesen, egy csillagtalan éjszakán kimásztam a birtokot körbevevő kőfalon, és futottam, amíg csak a lábam bírta.

Az erdőből kiérve sötét csend telepedett a világra, de nem voltam egyedül.
A férfi egymagában állt a csatatér felett. A hullák még nem indultak rothadásnak, de a vér és a belek szaga is elég volt ahhoz, hogy egy közeli fának támaszkodva kiadjam magamból gyomrom tartalmát. A férfi, bár messze volt, hirtelen rám szegezte tekintetét, majd egy pillanat múlva eltűnt onnan, ahol állt.
- Ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte egy mély, számon kérő hang, s csupasz torkomon egy penge hideg érintését éreztem.
- A közeli templomban élek… - éreztem, hogy nincs értelme rejtegetni az igazságot, ezért folytattam. – elszöktem a papoktól…
- Te vagy az, akit Taro mester csak Démongyermekként emleget. – Nem kérdés volt ez, hanem kijelentés, tisztában volt vele, hogy ki vagyok, s csak azért kérdezett, hogy tudja, mennyire vagyok őszinte. A penge eltűnt, a férfi megragadott a karomnál fogva, és szembe fordított magával. A ruháját vér borította, tekintete szinte felperzselt, de valamiért minden félelmem elszállt, amikor újra megszólalt.
- Hazaviszlek. – mondta. – Persze csak ha akarod. - Hosszú léptekkel elindult az erdő irányába, s igencsak sietnem kellett, hogy felzárkózzak hozzá, és tartsam vele az iramot.
- Te ki vagy? – kérdeztem lihegve.
- Az emberek Kuroyashaként ismernek. Kuroyasha, a mágusölő. – a tekintete sötét volt, mint maga az éjszaka, s ezek után egy szó sem hangzott el közöttünk. Csak mentünk előre, ismerős patakokon keltünk át, s ismerős ösvényeket kereszteztünk, s a hajnal első fényénél a gyűlölt templom körvonalai jelentek meg előttem.
- Azt hittem, hazaviszel magaddal! – kiáltottam fel kétségbeesetten, de Kuroyasha csak ment előre. Erős öklét háromszor a kapunak verte, s a túloldaláról fáradt csoszogás közeledett felénk.
- Nekem ez az otthonom… - mondta, bár hangja kissé megremegett, amikor kiejtette az utolsó szót. Kilenc éve éltem itt gyötrelmes életemet, ám ezt a férfit sosem láttam azelőtt, valamiért mégis ismerősnek tűnt. Az ajtó kitárult előttünk, s az egyik szerzetes kopasz feje bukkant elő mögüle.
- Hát visszatértél… - mondta az öreg intéző, s hangja félelemtől bicsaklott meg, mikor meglátta Kuroyashát. Tekintete aztán továbbcsúszott rám, és szemében féktelen harag csillant. – Kagerou, te ördögfióka, mit keresel odakint? Azonnal takarodj a szobádba!
Már indultam volna, amikor Kuroyasha megállított.
- A fiú elszökött, és én pártfogoltamként hoztam vissza az otthonomba. – mondta teljes magabiztossággal. – Szólj a nagymesternek érkezésemről… Nem, mégse… Felesleges, hisz már tudja, hogy itt vagyok. Nemsokára meglátogatom, előtte azonban beszédem van a holtakkal.
A férfi a kolostor mögötti kis temető felé vette az irányt, ahol a papság elhunyt mesterei, és az anyám feküdt örök álomban, s nyugalomban. Ott maradtam kettesben a vén pappal, ám rövidesen ő is magamra hagyott, a kaput pedig kulcsra zárta. Éppen hogy kiszabadultam a ketrecemből, máris újra ugyanott találtam magam. Halkan osontam végig a harmatos füvön, hogy meglessem, Kuroyasha kinek a sírját látogatta meg. Mire odaértem, a férfinak már nyoma sem volt; nem lehetett valami hosszú beszélgetés. Az egyik közeli síron friss virágok illatoztak – pont olyanok, mint amilyenek a közeli virágágyásban nyíladoztak. A számomra legkedvesebb nyughelyet díszítették, anyám, Akito Ayane sírját. Ekkor ordítás hangjára lettem figyelmes. Taro mester mindig is hirtelenharagú ember volt, sokan furcsállták, hogyan kerülhetett a Tetsujin templom élére, ám mágikus tudását és bölcsességét senki sem kérdőjelezhette meg. Az ő hangja töltötte most be a kolostor nagyszentélyét és visszhangzott szerte a birtokon. A szavakat nem értettem, de tudtam, hogy én vagyok a vita tárgya. Lassan már kezdtem megszokni, hogy minden konfliktus, ami a templomban keletkezik, valamilyen úton-módon hozzám vezethető vissza. Nem tudom már, hogy mennyi ideig üldögéltem némán édesanyám sírja előtt, s hallgattam az egyre hevesebb kiáltozást, ami aztán elhalkult, súlyos csendet hagyva maga után.
- Kelj fel, Kagerou! – hallottam meg magam mögött Murakashi hangját. – Mától az én tanítványom vagy, és mivel ennek a templomnak hivatalosan most én vagyok az ura, bármilyen tekercshez hozzáférhetsz, amit eddig elzártak előled. A legtitkosabb kódexeket fogod olvasni, és igen szigorú leszek a kikérdezésükben.
- Mester… - kezdtem óvatosan, bár nemtudtam, most milyen névvel kéne megszólítanom uramat. – Én… se számolni, se olvasni nem tanítottak meg…
- Tessék? – a férfi szemében düh villant, s egy pillanatra hátratántorodtam. – Ezek a papok semmit sem tanítottak? Mindenről nekem kell gondoskodni? Hát jó... Akkor ideje még ma nekikezdeni a dolgoknak…
A mester még aznap összeállította a szigorú napi ütemtervemet, amiben nem csak számolás és írás szerepelt, hanem kemény testedzés is.

Akkoriban szinte boldog voltam, ám a gyermekkorom évei nem tűntek el nyomtalanul, s a papok továbbra is távolságtartóan viselkedtek velem szemben, ám mindez most már nem számított. Megtanulhattam végre számolni, írni és olvasni, s még az ősi rúnákat is megismerhettem, de ami legfontosabb; megtanultam használni a mágia egyik legerősebb ágát – a fegyvermágiát. Gyorsan tanultam, olyannyira, hogy mesterem is ledöbbent gyors felfogásomon és azon, milyen tökéletesen hajtottam végre az idézéseket. Tanításom azonban mégsem volt teljes; mesterem mindig is megtartotta köztünk a biztonságos távolságot, s bár minden tudását megosztotta velem, őt magát mégsem ismerhettem meg. Talán rettegte az erőmet, talán attól félt, rossz embernek adja át tanításit, de valamiért sosem nyílt meg előttem, s így én sem őelőtte. Az évek teltek, s Kuroyasha végül mégis feltárt előttem egy szeletet sötétségéből, s bűneiből. Bár ő maga azelőtt sosem mondta, most mégis bevallotta, hogy miért ő a kolostor ura. Őelőtte anyám volt itt az úrnő, az Akito, vagy más olvasatban Tetsujin család leszármazottja, akik évszázadokon át őrizték itt a tudást, s örökítették tovább a mágikus tehetséget egyik generációról az utána következőre. Kuroyasha, valódi nevén Murakashi ebbe a családba házasodott be titokban, ám kötelessége elszólította őt állapotos kedvesétől, s születendő fiától, tőlem. Mialatt én a templom fogságában szenvedtem, addig ő sötét céheket mészárolt le szerte a Fiore királyságban. Elmondása szerint ez amolyan tisztogató bosszú-hadjárat volt, amit csak ő végezhetett el. Murakashi, a nemes lovag az üldözött Kuroyashává vált, majd visszatért oda, ahonnan ő maga is elindult. Ám most egy újabb kötelesség szólította őt, hogy beteljesítse legjobb barátjának tett ígéretét. Egy lány várt rá valahol messze innen, akiben magas mágikus potenciát látott. Murakashi azonban nem hagyott magamra újra. A Mágikus Kötelék, amit együtt hoztunk létre, örökké összeköt minket, s immár nem csak a vér, hanem az örökségem is bennem él tovább. Egy szelet a szüleimből, s őseimből, az egész Akito klán utolsó gyermekeként. Apám a távozása napján levezetett a kolostor egyik régi pincéjébe, ahol ősi, megsárgult lapú könyvek hevertek magas halmokban. Az utolsó szavait máig sem feledem. „Ha a sötétséget uralmadba hajtod, méltó leszel a névre, melyet én viselek. Légy a sötétség démona, légy a Mágusölő, Kuroyasha. Ha azonban a tudás fénye is részeddé válik, tiéd lesz az Akito klán öröksége, s dicsősége.”

A mester elment, ám én közben felnőtt férfivé értem, és a kolostor immár az én irányításom alatt állt, bármennyire is gyűlölték ezt a papok. A tényleges hatalmat azonban visszaadtam Taro kezébe, én pedig a pince sötétjébe burkolóztam, s gyenge gyertyafénynél tanulmányoztam az éjszaka mágiáját. Az apám mindössze arra tanított meg, amit ő ismert, én azonban sokkal több tudásra szomjaztam. Ahogy odalent bezárkóztam, a sötétség megérintette a lelkem; a tekercsekben nem csak szavak, hanem maga a sötét mágia eredete lapult. A szerzetesek nem foglalkoztak velem, csak ételélt jártam fel a templom raktárába, és azért, hogy régi szobám mellékhelyiségét néha igénybe vegyem. A testedzést odalent sem hanyagoltam el, s olyan fegyvereket hívtam magamhoz, melyeket a mesterem sosem mert volna megidézni. A sötétség körül vett, s egyre inkább magához hívott, míg nem egy napon meg is szólított. Kedves, női hangja volt.
- Gyermekem, hát eljöttél hozzám… húsz hosszú éve világra hoztalak, s még csak meg sem köszönted nekem… - hangja halk volt, ám tisztán érthető. Nem tudtam mit felelni, de tudtam, igazi anyám nem a sötétségben szólított volna meg. Kié lehet hát ez az asszonyi hang? Gondolataim szavakká formálódtak. Ahogy kinyitottam a számat, dermesztő, fagyos levegő kúszott le a torkomon, így nehézkesen jött csak ajkaimra a szó.
- Ki vagy te? – kérdeztem. Rideg csend borult a pincehelyisgre, majd a nő ismét megszólalt.
- Az én erőm volt az, melynek az életedet köszönheted, Akito! Shiyoko vagyok, a Halál Asszonya… Az anyád élete a tiédért cserébe, ez volt a szerződés, melyet kötöttünk. De azok az aljas árulók ide zárták a lelkem, s nem foglalhattam el anyád testét, hogy felneveljelek. – mondta némi keserűséggel. Amit mondott, még itt a mágia világában is abszurdnak hangzott. Sötét, gonosz boszorkány lehetett őt, s most engem akart. Egy pillanat alatt átváltottam a fizikai világ valójából a mágiáéba, s ott megéreztem, ahogy egy fagyos szellemkéz kúszik a felém a pince sötét aurájú tekercsei között.
- Ne közelíts! – mondtam határozottan, és egy gyorsan megidézett karddal a kéz felé sújtottam, mágikus töltést adva a fegyvernek. A végtag visszakúszott a tekercsek közé, lenyomatai azonban még mindig a szobában voltak. Shiyoko még nem fújt visszavonulót.
- Hát mégis benned van anyád öröksége… Micsoda kár, micsoda kár… - hangjában gonosz él csendült. – A papok ezért még megfizetnek. Még egy pontban megsértették a szerződést. Hát nem nagy kár ez, Akito? – gúnyosan felkacagott, s hirtelen egy egész, fagyott női test képe jelent meg előttem, mely árasztotta magából a gonosz mágikus erőket. – Nagyon rossz helyre száműzték a lelkem… persze te ezt nem tudhatod, hisz oly kevés van az én sötétségemből benned. Oly kevés igaz hatalommal bírsz, s a tudásod is gyatra… Én azonban megerősödtem a sötétségben, és ideje kirónom a büntetést a hamis papokra! – felvisított, s hangjába beleremegett a szoba. A tekercse porrá omlottak, a rengeteg tudás, mely bennük foglaltatott, eltűnt végleg a világból. A mágikus sugárzás szinte körbelengte az üvöltő fagyos asszonyt, aki kinyitotta világtalan, fehér szemeit, és egyenesen rám meredt. Fagyos rémület lett úrrá rajtam, megtántorodtam, és csak azért nem rogytam össze, mert székem támlájában sikerült megkapaszkodnom. Odafent megkongatták a vészharangot. Az elmúlt húsz évben egyszer sem szólaltatták meg, ám most, mikor a Halál Asszonya felébredt két évtizedes álmából, úgy zengték be a vidéket, mintha maga a végzet fenyegetné a templomot. Akkor még nem tudtam, hogy ez be is fog következni, és hogy csak engem nem fog utolérni a gonosz női szív sötétsége.
- Kagerou! – Taro mester nyitott be a pince kis ajtaján egy vibráló fényű lámpással a kezében. – Kifelé a pincéből! A csillagok és a Hold fénye majd vigyáz ránk!
A mester tekintete halálfélelmet árasztott, és most először éreztem úgy, hogy ha nem hallgatok rá, az életemmel játszadozok.
- Magical Dash! – suttogtam magam elé, és már az ajtón kívül voltam a mester mellett. Ő bezárta az ajtót, és rúnákat varázsolt a fára. Ekkor vettem észre, hogy az egész épületet körbeállják a papok, és Taroéhoz hasonló mozdulatokkal pecsételik el sötét kis könyvtáramat.
- Mi ez? – kérdeztem, bár sejtettem a választ. Taro tekintete lesújtó volt, de most az egyszer nem kívánt megszidni.
- Anyád kérésére a Halál Asszonyát hívtuk megmentésedre… Ezeréves álmából ébresztettük fel, de túl veszélyes volt ahhoz, hogy itt maradjon, ezért megszegtük a szerződést, és elzártuk egy földalatti kamrába. A varázserőd… túl nagyra nőtt már… túlnőttél rajtunk, és megbolygattad az Asszony nyugalmát odalent… Mert az ő erejéből egy kevés benned van. – A rúnák vibráltak, majd elhalványultak, ahogy Shiyoko egymás után rohamozta az épület mágikus burkát. Én magam is tudtam, hogy az írások már nem bírják sokáig, de a papok buzgón folytatták a varázslást. Kétségbeesett próbálkozás volt ez, hogy megvédjék magukat, vagy csak egy kicsit is elodázzák a tényleges harcot. Fülsiketítő rikoltás töltötte be az éjszakát, amikor a rúnák végül megadták magukat, és a Halál Asszonya megjelent előttünk szellemtestében. Az események nagyon gyorsan zajlottak, a papok egymás után estek össze, ahogy a nő magába szipolyozta életüket. Mozdulni sem volt idejük, nem hogy varázsolni. Taro mellettem összekapta magát, és támadásba lendült. Fény mágiát használt, melyet én csak az elmélet szintjén ismertem, én mindig is az ősi, és sötét mágiákban találtam meg személyiségem kiteljesedését.
- Ray of Light! – kiáltott fel harciasan és egymás után eresztette el a fénysugarakat. A varázslat áthatolt a szellemtesten, és az asszony gúnyos kacaj kíséretében újabb támadásba lendült. Taro tekintete kétségbeesetté vált, mikor újra megszólalt. – Hát a fény sem segít…
- Talán a fény nem… De a mágikus térben jelen van a nő… Talán nem fizikailag kéne támadni, hanem egyenesen a varázserejét megsemmisíteni…
- Dark Capriccio… - hallatszott a fagyott női hang, s egy sötét sugár indult el az irányunkba. A nő sötétség mágiát használt, és ki tudja még hány gonosz varázslatot ismert, többek között azt, amivel életet lehelt testembe. A pincében töltött évek alatt azonban én magam is kifejlesztettem a sötétség uralmát, így nem keltett bennem félelmet a boszorkány varázslata. Egy pillanatba sem telt, míg megidéztem katanámat, s belevezettem saját erőmet.
- Magic Control: Speed up! – suttogtam, s máris a sugár útjába álltam. Csapásra emeltem a kardot, s újabb varázsszó hagyta el ajkaimat. – Magical Cut!
A sötét mágia szertefoszlott a vágástól. Egy suhintás volt az egész, de nem volt egyszerű megsemmisíteni Shiyoko varázslatát. Sokkal több mágikus erőt kellett belefektetnem, mint amennyit akartam, különben a Dark Capriccio betalál, s talán a halálomat okozza. Taro mester dicsfénye villant mögöttem, s ahogy a fény átjárta az éjszakát, egy szörnyű kép tárult elém. A papok félholtan hevertek a már lerombolódott épület körül, mely nemrég még az otthonos kis pincémet rejtette magában. Az egyik növendék kezében egy medallion csillant meg, s Taro azonnal tudta mit kell tennie vele. Valahogy ismerősnek tűnt az ékszer, mintha a pincében egyszer a kezembe került volna, ám akkor nem szenteltem neki túl nagy figyelmet.
- Még egyszer utoljára elzárjuk a Halál Asszonyát. Ayane medálja örök fogságra ítéli majd a boszorkányt… amennyiben senki sem töri fel a pecsétet. Hozd ide nekem, Kagerou…
A medál mindössze 30 lépésnyire volt tőlem, ám közte és énközöttem ott lebegett a hideg árny. Ki kellett kerülnöm, és visszajutni a mesterhez amilyen gyorsan csak lehetett.
- Magic Control: Magical Dash – mondtam ki a varázsszavakat, ahogy sprintben elindultam a félholt fiú és a medálja felé. Shiyoko sikítása újra megrengette az éjszakát, de Taro mester most féken tartotta. A férfi bár már bőven az öregkorban járt, könnyedén irányította mágikus fonalát, amelyen keresztül próbálta ellenfelét sakkban tartani. A háló kitartott, körbezárta a Halál Asszonyát, ahogy a mester a romokhoz „tapasztotta” a hosszú szálak végeit. A saját feladatomra kellett koncentrálnom; a medál már a kezemben volt, egy újabb Dash után már Taro mellett álltam, aki megszorította a vállam, hogy most őrá figyeljek.
- Előkészítem a rúnákat… addig neked le kell foglalnod… Amíg a szertartást végzem, nem tudok a meditációra koncentrálni… - nem kellett tovább mondani, már mindent értettem. Egy másodpercen belül leomlott a mester hálója, s a boszorkány kiszabadult mágikus csapdájából. Én addigra már megszőttem saját fonalamat, s más helyeken rögzítettem annak szárait. Körbe vettem vele a mestert, néhányat pedig a boszorkány általam sejtett mozgásterében helyeztem el. A sötétség mágia most sajnos nem segített, pedig kardjaimat leszámítva az volt a leghatásosabb támadó mágiám.
- Nem zártok be még egyszer! Dark Fingers! – visított a nő, és Tarot vette célba lövéseivel.
- Magical Cut. – mondogattam többször is, ahogy a lövedékek a hálóba érkeztek. Az egyik minden résen áthatolt, és a mester életét fenyegette. Egy szempillantásnyi időm volt csupán arra, hogy segítsek rajta. – Magical Dash! Dark Barrier!
Még épp időben értem oda, így a támadás megsemmisült a pajzson, ám akárcsak Shiyoko mágiájú, úgy az enyém is szertefoszlott. Itt volt az ideje, hogy én támadjak, és a hálóba kényszerítsem a boszorkányt.
- Magic Control: Speed Up.
Éreztem, ahogy a varázslat elégeti az erőmet, de meg kellett tennem, s még nem voltam híján a varázserőnek. Gyorsan a boszorkány mellett teremtem, és lecsaptam rá. Ő elhátrált, mert tudta, hogy a kardomban az én erőm vibrál, és hogy azzal kedvemre szétszelhetem az ő mágikus testét. Újabb csapás, s a nő most már két méteres távolságot tartott köztünk.
- Magical Dash – már csak pár centiméter választott el a nőtől, olyan közel voltam hozzá, hogy szinte megfagyott bennem a vérem. – Magical Cut!
A vágás csak súrolta a nő auráját, mert még időben sikerült kitérnie előle. Csak egy gyors pillantást vetettem Taro mester felé, de a nő kihasználta ezt a századmásodpercnyi időt, hogy átvegye a támadó szerepét.
- Dark Capriccio Scream! – visította, és közvetlen közelről lőtte ki felém a támadást.
- Magical Cut! – ordítottam, ám már késő volt. Legalább tíz métert repültem hátrafelé, és talán még messzebb is kerülhettem volna, ha egy ősöreg tölgy meg nem állít. A varázslatom még épp időben hoztam létre ahhoz, hogy a nő ne okozzon halálos sebet, de túl későn ahhoz, hogy ne érezzem meg. A fájdalom a csontomig hatolt, de most nem engedhettem át magam az eszméletvesztés hívó szavának. Feltápászkodtam, de a nő már nagyon közel járt a mesterhez. Csak nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy Shiyoko a hálómba kerüljön, bár az eltervezett hatás közel sem volt garantált.
- Engedd közelebb! – hallottam a mester hangját a fejemben. Egy mágikus gondolat volt ez csupán, de megértettem. A mester kész van arra, hogy befejezze a ceremóniát, és ehhez először szét kellett szednünk a boszorkány lelkét. A nő végre beleért a hálóba,s ahogy hozzáért mágikus fonalaimhoz, fagyos rázkódás futott rajtam végig.
- Magical Cut! – kiáltottam el magam, és ahány mágikus szálba beleért a nő, annyi vágás szelte darabokra szellemtestét. A sikítása még inkább megfagyasztotta a levegőt, a környező növényzet már szó szerint megfagyott, s az izzadság a homlokomon kicsi kristályokká szilárdult.
- Magic Seal! – kiáltotta a pap, és a medál a levegőbe emelkedett, hogy magába szívja a boszorkány lelkét. – Shiyoko, a Halál Asszonya! Újabb ezeréves fogságra ítéllek, enyésszen el a sötétséged a dicsfényben, s gonoszságod a béke üdvében, melyek az Akito klán felvirágzását hirdetik!
- Genesis Zero! – kiáltott fel a boszorkány ezzel az egyik leggonoszabb sötét mágiát megidézve. Utolsó erőivel Taro mesterre fókuszált, hogy a sötét lelkek kárhozatra ítéljék a férfit. Ő felordított, ahogy a sötétség egyre inkább magába zárta. Shiyoko lelkét a medál végül magába fogadta, de a mester élete még óriási veszélyben volt. Odarohantam hozzá, és szabdaltam a sötétség mágiáját, de magam is tudtam, hogy így nem lehet véget vetni ennek a varázslatnak. Hirtelen fény szűrődött ki a sötétség mögül, és a lidércek egymás után elenyésztek. Taro mester alakját hatalmas fénypajzsok vették körül, s ahogy az utolsó lidércet is elenyésztette, összerogyott, s eszméletét vesztette.
Három nap múlva a halottak már a föld mélyén nyugodtak, a sebesültek, köztük Taro mester pedig már kezdték visszanyerni erejüket. Amint a mester felépült, útnak indultam. Nem maradhattam a boszorkány közelében, mert ezzel egy újabb visszatérését kockáztattam volna meg, s a papok többsége is gyűlölt, amiért rájuk hoztam ezt a vészt. Amikor kiléptem a kapun, nem fordultam vissza többé, azonban ekkor egy ismerős mágikus erőre lettem figyelmes az erdő felől. Taro mester lépett elő a fák közül.
- Mester? Örülök, hogy jobban vagy… - kezdtem, de az öreg belém fojtotta a szót. Nem is tudtam volna mit mondani neki, soha nem tartoztam a papok közé, és úgy éreztem, soha nem is fogok.
- Kagerou… mindig is gyűlöltünk téged, ám most segítettél rajtunk… A lelked mélyén látom a gyertyát, melynek halovány fénye világítja meg belsődet. Ha úgy érzed, felkészültél a fény kiteljesítésére, gyere vissza hozzánk. Úgy gondoltam, újra megnyitom a kapuinkat a zarándokok és tanoncok előtt, de ehhez kell a nagyúr engedélye… Mit gondolsz, Kagerou?
- Kuroyasha. Apám meghalt, a neve engem illet. – mondtam hidegen. Egy napja csupán, hogy megéreztem, ahogy apám mágiája újra a világ körforgásának részévé válik. A gyász sötét fellege borult rám, és nem volt kedvem holmi tanoncokról cseverészni.
- Hát te is érezted… - mondta döbbenten a mester.

Elindultam hát, ügyet sem vetve Tarora, s magamra öltöttem apám sötét álcáját. Én lettem a Mágusölő, Kuroyasha, ám arra, hogy az Akito klán Fényhozójává váljak, még sokat kellett várnom. Az én nagy utam itt kezdődik, s céljaim egyszerűek. Megtalálni, és megölni a sötét céhek aljas mágusait, s találkozni a tanítvánnyal, aki miatt apám másodszor is képes volt engem elhagyni. A Mágikus Kötelék megmutatta nekem a férfi utolsó kusza gondolatait. Kaori… ez volt a lány neve, akit apám utolsó pillanataiban látott, s talán az egyetlen tiszta kép róla volt a sok kusza emlék között. Róla, és az anyámról, a fekete hajú fényistennőről…