Magánküldetés: Vesztőgépek

Unottan mászkáltam a hatalmas léghajón. A néma csendben utat tört magának éhes gyomron kiáltása.
- Á, éhes vagyok… Hol a fenében lehet az étkező?
Elindultam az egyik irányba, annak reményében, hogy valami emberi fogyasztásra alkalmas ételt lelek.
- Hé, Morte! – hallom hátam mögül a túlságosan is ismerős hangot. – Gyere ide, feladatom lenne számodra!
- He… feladat? – valószínűleg az értelem szikrája nem csillanhatott meg kérdésemben, mert céhtársam igen furcsa képpel válaszolt.
- Az. Miért, mit hittél? Gyere ide! – már másodjára utasít, de én még mindig csak állok és nézek ki kicsiny buksimból. Ott állhattam 1-2 percet, mikor a gyomrom jelet küldött a bajáról.
-DE ÉN ÉHES VAGYOK! – nyafogtam, végül csak odavonszoltam lusta testemet.
- Leszarom. Majd úgyis beleszoksz, hogy ne hisztizz. Fogd ezt! – átad egy lapot, amit én eddig észre se vettem kezei között.
- Mi ez? –pillantok a papírra, majd mikor megpillantom a küldetés szót, már nem is érzem az éhségemet. – Miért pont nekem kell ezzel foglalkoznom?
- Mert nekem sokkal jobb dolgom van. Ezen megtalálhatod, hová kell menned, illetve ez igazol téged. A Grimoire Heart pénzt igényel, amit kisebb céhek, szervezetek szolgáltatnak be. De az egyik úgy tűnik, külön akar válni tőlünk, túl feltűnően viselkednek. A feladatod az, hogy bármi áron találd meg, majd iktasd ki őket. Valószínűleg Akane Resort-ban találod őket, a többi a papíron van. Tango ,,szívesen” levisz a földre, onnan pedig orientálódj. Sok sikert – ezzel itt is hagy engem és Tango-t kételyek között.
- Öm… izé… Akkor levinnél? – kérdezem a macskát, aki a legkevesebb érdeklődéssel tekint rám.
- Nem – válaszolja ridegen.
- De Tabuchi azt mondta, h-
- Nem.
- Na~, le kell vinned!
- Ne legyél ilye morci, Morte. Nem.
- De ez neked is jó lehetőség arra, hogy kiszellőztesd a fejed. – egyre hülyébb érveket hozok fel annak érdekében, hogy levigyen, ám sok esélyt nem látok erre.
- Nem elég jó. Tartozol nekem egy kéréssel, és leviszlek.
- Rendben –egyezek bele készségesen. – Most pedig, ha kérhetem, légy oly szíves és vigyél le!
- Kapaszkodj! –mondja, én pedig bízva a macskában meg teszem.
Félúton a léghajó és a föld között, belém nyilallt a tudat, hogy Tango ,,véletlenül” le is ejthet. Olyan gyorsan csuktam be a szememet, amilyen gyorsan csak tudtam. Leérkezvén a szilárd talajra, a macska magamra hagy, én pedig hosszasan bámulok a szerteágazó ösvényekre. Nem igazán tudtam, hogy hol vagyok, vagy merre kell menni, de az élet sose könnyű. Elindultam előre, hátha meglelem a kaszinót.
Órákon át sétáltam, amit már kissé untam, illetve az éhségem is kezdett úrrá lenni rajtam. ~Tabuchi, ha akkor nem állítasz meg, vagy legalább 5 perccel később jöttél volna, most nem lennék éhes. Tudtam, hogyha leállok nyafogni, azzal, semmivel sem leszek előrébb, ezért megszaporáztam lépteimet.
Az idő hála gyorsan telt, így azt gondoltam, hogyha aznap estig nem találom meg, majd holnap reggel felfrissülve folytatom. Álmodozásomból az keltett fel, hogy neki mentem egy fának. ~Csodás! Nem igaz, hogy még a fák is útban vannak. Ekkor megláttam egy furcsa kinézetű épületet. Nem volt túl nagy, viszont tetszésemet nem igazán nyerte el. Túl csicsás volt, ami engem szörnyen irritált. Közelebb merészkedtem, eközben büszkeségemmel és undorommal harcoltam, de a tudat, hogy megtaláltam a helyet, felülmúlt mindent.

Egykedvűen ücsörögtem az asztalnál. Kezemben a szétnyitott friss újságot tartottam, amit ide-oda lapozgattam. Egy betűt se olvastam el, csupán a képekre vetettem egy-egy pillantást. Valahogy nem volt kedvem a világ híreihez, számomra bőven elég volt annyi belőle, amennyit a megbízásaimhoz tudnom kellett, a többi felesleges információ volt róla. Talán így volt, legalábbis ezzel nyugtatgattam magam. Nem akartam semmihez se ragaszkodni, fölösleges volt.
A szomszédos asztaloknál senki sem ült, a többiek inkább a távolabbi asztaloknál nyomorogtak, mintsem az én vagy Christian közelébe kerüljenek. Nem bíztak még meg bennünk, vagy talán tartottak tőlünk, vagy szimplán nyomasztó hatást gyakoroltunk rájuk. Nem tudom melyik volt, de nem izgatott különösebben, amíg egyikükkel se vagyok közös megbízásra ítélve.
Valaki hatalmasat csapott az asztalra. Lassan leeresztettem az újságot, hogy lássam a tettest, aki nem más volt, mint Christian. A tenyere egy plakátot szegezett az asztallapjára.
- Ideje volna egy kis pénzt szereznünk! – kezdte Christian.
- Való igaz, de reggel nem találtam egy megbízást sem, ami komolyabb figyelmet érdemelt volna.
- Sajnos… - motyogta bajtársam.
- Akkor mit hoztál? Azt ne mondd, hogy reggel óta érkeztek új megbízások!
- Nem, erről szó sincs, viszont van itt egy szaftosnak ígérkező megbízás. Hallgasd! - leült egy székre megköszörülte torkát és elkezdte felolvasni a plakát szövegét. - "Tisztelt mágusok! A Barine cég munkát kínál a szerencsejátékot kedvelő, vagy pénzre vágyó mágusoknak! Akane Resort-i nyerőgépeink folyamatosan meghibásodnak, a karbantartás ellenére is. Nem tudunk másra gyanakodni, mint hogy szabotázs áll a dolog hátterében! Néhány hete már nem hozhatnak be vendégeink fémtárgyakat, ezt megelőzendő, de a rongálások ugyanúgy folytatódnak. Ha ez így folytatódik, be kell zárnunk a kaszinót. A jelentkezőket a Barine Kaszinóban várjuk."
- Áh, egy kaszinó!
- Bizony az! A kaszinókban pedig, mint tudjuk, nagy pénzek mozognak.
- Hát nem egy tipikus zsoldos megbízás, de a fizetség nem hiszem, hogy rossz volna, ha egy kaszinó a megbízó – tettem le az újságot.
- Induljunk!

Már javában esteledett, mikor elérkeztünk a kaszinóvárosba. A város közel sem annyira rohadt, mint az a kaszinóváros, amelyben Esernyősnek voltak érdekeltségei, bár az egy másik világ volt… Egy merőben más világ, ami csak foltokban emlékeztetett Fiore országára. Mégis ez a város érdekes emlékeket hívott életre bennem.
A Barine Kaszinót nem volt nehéz megtalálni, hiszen a város egyik legszembetűnőbb pénzelverdéje volt. Nem szerettem a feltűnéskeltést, ahogyan Christian sem, viszont mind a ketten kénytelenek voltunk elismerni, hogy ha egy kaszinó itt sikeres akar lenni, annak feltűnőnek, csillogónak és pompázatosnak kell lennie, nem csak belülről, hanem már kívülről is. Elvégre a pénzes embereket a csicsa és csillogás vonzotta, nem pedig a szürke egyhangú, otromba falak.
- Kezdek kételkedni abban, hogy jó ötlet volt idejönni – adott hangot gondolatainak bajtársam.
- Majd a fizetség után eldől – reagáltam, miközben megigazítottam nyakamban a fejhallgatómat.
- Menjünk és vállaljuk el, essünk túl rajta a lehető leghamarabb!
Én csupán helyeslően bólintottam egyet.

Lassan döcögött a vonat Akane Resort irányába. Kifejezetten unalmas út volt kilátásban ám nem bírtam aludni sajnos. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy saját magamnak okoztam a bajt, amiért most erre a munkára kellett mennem.

~Két nappal ezelőtt~

Nyugalmas nap volt, egészen Sofiya felbukkanásáig. Amint megláttam valamiért rossz érzés töltött el, ám először nem értettem, hogy miért. Nem tartottam többre egy apró, hülye érzésnél, így köszönést követően próbáltam volna elmenni a lány mellett, ám amint mögötte voltam éles hangja bezengte a folyosót.
- Nem tartozol nekem valamivel, Shou?! - hallottam a lányt, ami kétfajta reakciót is kiváltott belőlem. Egyrészt tudtam, hogy ilyen állapotában életveszélyes a közelében lenni, de emellett ott volt bennem az értetlenkedés is. Az értetlenség, hogy mégis mit tehettem...?
- Tartozom valamivel? Mégis mit tettem, hogy tartoznom kellene valamivel? - fordultam hátra, és egyből megláttam a lány vöröslő fejét. Nem hinném, hogy valaha is ilyen idegesnek láttam volna eddigi ismerettségünk alatt.
- Na ne szórakozz velem! Megint mi a franccal kísérleteztél?! Nyögd ki, de tüstént! - förmedt rám, ám még mindig nem értettem a dolgot.
- Ööö, hahó, föld hívja Sofiyát, Sofiya jelentkezz, vége! Nem rémlik, hogy hála neked Atlas-ba kellett mennem? Alig estem haza egy napja. - mondtam neki a helyzetet, amitől igaz nem világosodott a lány fejének színe, ám arcára kiült némi értetlenség is.
- Akkor magyarázd el nekem drága egyetlen Shoum, hogy mégis mi a franctól zúdult a nyakamba vagy tíz liter víz, amikor éppen a sminkemmel szórakoztam?! - kérdezett vissza egy fokkal nyugodtabb hangnemben, ám a kérdés lényege sajnos engem nyugtalanított el. Nagyon is jól tudtam, hogy az az én hibám nagy eséllyel, ugyanis régen elhelyeztem egy rúnát nála a sminkasztala körül, hogy ha ronda vagy hülye sminket tesz fel magára, akkor zúduljon rá egy jó adag víz, de azt hittem, hogy az már rég aktiválódott. Ilyen nincs! Egy régi hülyeség kever bajba... ~ De nem hagyhatom magam. Ha beismerem, hogy én voltam, nekem reszeltek... Jobb esetben felnégyel, rosszabban pedig... inkább bele sem merek gondolni. ~ nagyot nyeltem gondolataim összegzése után, majd egy erőltetett vigyort helyeztem az arcomra.
- Foggggalmam sincs. Nem vagyok tudós, jelenleg örülök, hogy a lábamon meg tudok állni, nem hogy még veled viccelődjek. Bár meg kell hagynom, aki ezt eljátszotta veled érti a tréfát! - nevettem el magam halkan, majd megpróbáltam ott hagyni a lányt... sikertelenül. Amint megfordultam a lány rámarkolt a karomra, majd bevezetett a szobájába. Igazából itt vagy az van, hogy zártkörűen akar megkínozni, vagy hirtelen szerelmi vallomás, netán kárpótolni próbál azért, mert "igazságtalanul" megvádolt. Reménykedtem, hogy az utolsó kettő közül az egyik. Ám amint mutatott valamit reményeim szertefoszlottak és imádkozhattam azért, hogy egyben kijussak a szobából, ugyanis amit mutatott nem volt más, mint egy aprócska kis pont amelyet egy fénytollal lehetett a szekrénye széléhez nyomni. És pontosan olyan zöld, mint az enyém, amelyből a céhben csak egy van. Természetesen ezt a tollat mindig magamnál hordom a varázslataim miatt, így azt hazudni, hogy nem én voltam, vagy más akart bemártani már felesleges... de azért megpróbálkoztam vele.
- Ez nem én voltam! Biztos valaki elvette a tollam, hogy bemártson! - próbáltam mentegetőzni, ám mindhiába.
- Na elmész te a jó büdös francba, Shou! Tudom nagyon jól, hogy más ritka, ha hozzányúlhat egyáltalán a tolladhoz, ne akarj baromságokkal beetetni! - mondta ki az igazat a lány, ám valamit furcsálltam... ilyenkor normális esetben már rég nekem rontott volna. Ám amint folytatta beszédét rájöttem, hogy ő is tanul a dolgokból, és hasznot akar húzni belőlem... basszus. - Elég sok dolgot tettél már nekem tönkre, azoknak a dolgoknak a számát bele sem véve, amikor szimplán csak olyan szinten megszívattál, hogy legszívesebben a kardom lenyomtam volna a torkodon az adott pillanatban... ám azzal senki nem jut előrébb. Én megyek a börtönbe, te pedig fűbe harapsz. Szóval egy ajánlatot teszek: megcsinálsz nekem egy feladatot... pontosabban fogalmazva egy küldetést elvállalsz, a pénz pedig nekem jár egy az egyben. A tied marad a dicsőség, hogy megtetted. - mondta, mialatt előszedett szekrényéből egy papírt, majd az orrom alá dugta azt.
"Tisztelt mágusok!

A Barine cég munkát kínál a szerencsejátékot kedvelő, vagy pénzre vágyó mágusoknak! Akane Resort-i nyerőgépeink folyamatosan meghibásodnak, a karbantartás ellenére is. Nem tudunk másra gyanakodni, mint hogy szabotázs áll a dolog hátterében! Néhány hete már nem hozhatnak be vendégeink fémtárgyakat, ezt megelőzendő, de a rongálások ugyanúgy folytatódnak. Ha ez így folytatódik, be kell zárnunk a kaszinót.

A jelentkezőket a Barine Kaszinóban várjuk." - volt a szöveg a papíron, ami nem volt valami kecsegtető, így kételyekkel a lány irányába néztem, amire ő ismét szóre nyitotta száját.
- ...vagy helyben fizethetsz nekem ötszázezer gyémántot. Na? - mosolyodott el a lány, amitől én kiakadtam. Oké, hogy volt annyim, de ezt nem terveztem szétkürtölni. Mindig is csak a kisebb nyereményeket osztottam meg a többiekkel, nem volt kedvem bankot játszani véletlen sem.
Elvettem tőle ismét a papírost, majd átfutottam mégegyszer, hogy összegezzem magamban.
~ Egy kaszinót védeni és helyretenni, akik rongáltak... Egy kaszinót... Akkor reménykedhetem benne, hogy Fortuna Istennő még nem feledett el az az éjszaka után, és szerezhetek magamnak is valamicske pénzt. ~ örültem meg kissé a dolognak, ám ezt igyekeztem nem kimutatni a lány felé.
- Jó-jó, megcsinálom a feladatot, de akkor kvittek leszünk! - mondtam erősen hangsúlyozva a végét, amire a lány elmosolyodott.
- Legalábbis addig, amíg nem csinálsz ismét valami baromságot! - mondta, majd kikérdeztem, hogy tud-e valamit még, ám sajnos közölte, hogy semmi egyebet, csak ami a papíron van. Szerencsére megadta azt a napot és a következőt pihenésnek, és csak utána kellett útrakelnem a melóért.

~

Egyszerűen felfogni nem bírtam, hogy miért lett ez a vége, de valamelyest mégis meg tudtam érteni a lány aggájait.
Gondolataim közepette lassacskán befutott a vonat, amelye kivételesen így egy szemhunyásnyit nem tudtam aludni. Lassan célba vettem a térképet, ahol megnézhettem, hogy nekem mégis merre kellene mennem hozzávetőlegesen. Szerencsémre miután kibogarásztam a helyet megörülhettem, ugyanis nem volt olyan messze a állomástól, mint pesszimista elképzeléseimben, így egy fokkal jobb kedvvel indultam meg az úton.
Egyhamar ki is kötöttem a kicsicsomázott, villódzó táblákkal teli épületnél, ahova szólt a feladat. Részben csodálattal, részben pedig undorral töltött el az épület látványa. Ha kérdezték volna nem tudtam volna megmondani, hogy melyik érzést mi váltotta ki, ám ez kavarta fel bennem a dolgokat, mielőtt végre beléphettem az épületbe, hogy letudjam ezt az egész hacacárét.

(Elnézést mindenkitől a késésért, most már jobban fogok tudni figyelni a postokra! ^^")

Egy ideig még kint álldogáltam, majd eszembe jutott, hogy mégiscsak be kéne mennem. Semmi kedvem nem volt hozzá, de vártam a Megváltót, hátha nem halálozok el idő előtt attól a látványtól, ami fogadni fog. Felszegett fejjel indultam meg, majd ujjaimmal a kilincsre markoltam, és kinyitottam az ajtót. Szemem a vörös szőnyegre tévedt, ezzel egyidejűleg lábaim átvették felettem az irányítást és beljebb sodortak.
Miközben nyugodtan sétáltam, jól megfigyeltem a környezetemet. Szemem ide-oda mozog, majd leolvasva a villódzó fényekről, megtudom, hogy a Barine család épületében vagyok. A kaszinó tele volt emberekkel. Rengetegen ültek a játékgépek előtt, várva a pénzre, amit nyerhetnének. Sosem értettem, hogy az emberek mit élveznek az ilyen helyekben, de ha nekik így jó, én nem zavarom meg őket.
Pillantásom gyakran irányult a kidobókra, akik bőszen járkáltak a sorok között. Tekintetük sokszor megakadt egy-egy gyanús alakon, majd miután rájöttek, hogy semmi furcsa nincs, máris tovább haladtak. Miközben lépkedtem előre, szánalmasnál szánalmasabb embereket láttam. Van, aki a sárga földig itta magát a boldogság miatt, és van, aki azzal küzd, hogy ne verjen szét semmit –vagy senkit. Bátran mentem előre, bár fogalmam se volt róla, hogy végül is merre találom az irodát. Tudtam, hogy nem kell kétségbeesnem, hisz valamikor csak megtalálom, vagy valaki útbaigazít.
10-15 percen belül egy alacsony, sovány nő lépked oda hozzám.
- Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezi készségesen.
- Szebbet! – komor hangulatom átvenné felettem az uralmat, de gyorsan észbe kapok, és próbálok illedelmesen kommunikálni. – Egy munkaadó irodáját keresem. Esetleg meg tudná mutatni, merre találom?
Választ már nem kapok, helyette inkább elindul előre, én pedig loholok utána. ~Ah, úgy látszik nem tetszett neki az előbbi stílusom.
Körülbelül két percig mehettünk a jól beépített, sokfolyosós épületben, amikor megállt, és benyitott egy szobába. Belépve a helységbe szememet rögtön lefoglalják a gyönyörű festmények, vázák, a bútorokról már nem is beszélve. Szörnyen drágák lehettek, bár az én szemszögemből már megszokott, hiszen kiskoromban sok értékes dolog vett körül. Nem gondoltam volna, hogy ilyen drága dolgok vannak itt, hiszen a játékteremnél csak egy giccses, túlértékelt helynek látszott.
Néhány pillanat múlva, bambulásomból az ajtó halk nyikorgása ébreszt fel, miközben fejemet a hang irányába fordítom. Egy lány kávét tolt be egy kocsin, majd meghajolva távozott. Figyelembe se véve az előbbit, bámultam volna tovább a szobát, ha a munkaadó mély, rekedtes hangja ki nem zökkent.
- Üdvözlöm önöket. Az igazgató, Tasin vagyok. –mutatkozik be. – Örülök, hogy itt vannak. Csapjunk is a lovak közé! Fogalmam sincs, mi okozza a meghibásodásokat. Minden óvintézkedést megtettem, ami csak eszembe jutott, de nem változott semmi. –próbálja kontrollálni magát, de látszik rajta, hogy egyáltalán nem nyugodt. – A konkurencia nem szokott ilyen eszközökhöz folyamodni, és ha csak szórakoznának velünk, a biztonsági őrök már elkapták volna a tetteseket! Az önök feladata lesz a nyomozás, és bármi, ami hozzá kapcsolódhat. – jelenti ki, én pedig próbálom felfogni a küldetést.
- A nevem Sayuri Morte. - próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy hangom magabiztosan csengjen. A gondolataimat már nem merem kérdésekbe önteni, ezért inkább csendben figyelemmel kísérek minden kis neszt.

Több sem kellett beléptünk Fortuna titokzatos, és veszélyekkel teli birodalmába. Bent a klasszikus vörös szőnyeg fogadott minket, ami máris érdekes ízt adott a helynek. Mutató ujjammal megigazította a napszemüvegemet, hiszen szükségem volt rá, annyi fény villódzott, hogy azok majdhogynem jobban vakítottak a napnál is. Egy fénykupac még azt is kiírta, hogy a Barine család tulajdonában van ez a kaszinó. Hiába volt este, a nyüzsgés szinte akkora volt, mint a főváros legmozgalmasabb óráiban. Emberek végeláthatatlan tucatjai keresték a szerencséjüket, abban reménykedve, hogy ma megváltozik az életük. És mitagadás tényleg voltak, akik élete megváltozott, főleg azoké, akik megütötték a főnyeremény, vagy már a gatyájukat is eljátszották. Mindenféle ember flangált idebent, szóval társam és az én külsőm nem igazán lógott ki a sorból, ami nem kis szó.
- Itt aztán van élet.
- A kaszinók mindenhol ugyan olyan jólmenő üzletek.
Némán bólintottam, miközben tovább sétáltunk a tömegben. Biztonsági őrök járkáltak fel, s alá, keresvén a csalókat, illetve a balhés alakokat. A munkájuk nem lehetett könnyű, hiszen ekkora tömegben még egy óriáscet is könnyedén elrejtőzhetett, nemhogy egy minden hájjal megkent simlis alak.
Az épület már-már gigászi magasságokba emelkedett, így pedig nem volt könnyű megtalálnunk az irodát, ahol a munkaadónk várt ránk. Arról ne mis beszélve, hogy a hely kész labirintus volt, akárcsak minden valamirevaló kaszinó. Egy kaszinóból nem volt szabad könnyen kitalálnia a vendégeknek.
Az irodát keresve szántunk kegy kis időt a környezetünk részletesebb megfigyelésére is, hátha észreveszünk valami rendelleneset, és találunk egy nyomot, ami a gépek megbuzerálójához vezet. Pechünkre hiába kerestük az árulkodó részleteket, minden teljesen átlagos volt, leszámítva azt a pár gépet, aminél szerelők ügyködtek.
Talán tíz percnyi keresgélés után egy a kaszinó személyzetének ruháját viselő alak lépett elénk.
- Üdvözlöm az urakat! Miben lehetek szolgálatukra?
- Jó estét. Hallottunk a gondjukról, és jelentkezni szeretnénk a munkára.
- Oh, ez pompás! Jöjjenek utánam! – intett a férfi, hogy kövessük.
Pillanatokon belül az épület egyik legeldugottabb részében találtuk magunkat, a keresett iroda előtt.
- És még csodálkoztunk, hogy mi a francért nem találjuk? – dohogott Christian.
Amint beléptünk az irodába nem akármilyen látvány fogadott minket. Az irodában megannyi műtárgy volt, amiről egy tanulatlan ember számára is látszott, hogy milliókat érhetnek. Jól az eszembe véstem az iroda felépítését, talán egyszer kapunk egy olyan megbízást, hogy innen lopjunk el pár értékes tárgyat.
Rövidesen egy lány kocsit tolt be az irodába, amin kávét hozott nekünk. Ezt díjazni tudtam, azonnal magamhoz vettem az egyik csészét, és a kiskanállal kavargatni kezdtem a benne található sötétbarna, már-már fekete kávét. Rajtam és Christianon kívül még két jövevény alak volt az irodában, aminek nem féltétlenül örültem. Nem szerettem osztozkodni a jutalmon, azt meg pláne nem, ha valaki más lenyúlja az orrom elől.
- Üdvözlöm önöket. Az igazgató, Tasin vagyok. – mutatkozott be az idősödő fickó. - Örülök, hogy itt vannak. Csapjunk is a lovak közé! Fogalmam sincs, mi okozza a meghibásodásokat. Minden óvintézkedést megtettem, ami csak eszembe jutott, de nem változott semmi. A konkurencia nem szokott ilyen eszközökhöz folyamodni, és ha csak szórakoznának velünk, a biztonsági őrök már elkapták volna a tetteseket! Az önök feladata lesz a nyomozás, és bármi, ami hozzá kapcsolódhat.
Érezhető volt, hogy a férfi nem teljesen volt képes uralkodni önmagán. Teljes nyugalmát képtelen volt megőrizni, ami azt jelentette, hogy tényleg égető lehetett a probléma.
- A nevem Riley MacTavish – mutatkoztam be. – Ő pedig itt a társam, Christian Sanderson.
- Pontosan mikor kezdődtek a meghibásodások? – kérdezte Christian.
- Érdekelne a konkurenciájának és a lehetséges haragosainak is a névsora, és hogy miben pontosan miben utaznak.
- És az sem volna nagy baj, ha tudnánk a kaszinó piszkos, felszín alatti ügyleteiről is, már persze ha vannak ilyenek… - Christian megint nem tartóztatta magát, de részben igazat adtam neki.

A munkaadónk kicsit sem örült barátom kendőzetlen kérdésének, illetve feltételezéseinek. Egy pulykához hasonlatosan felfújta magát, viszont mielőtt még háborogni kezdett volna a harmadik férfi tag közbevágott.
- A levem Shu... - hebegte-habogta. - Na szóval, a nevem Shouki Sheiji és a Quatro Cerberus mágusa vagyok. Ééééééés... az érdekelne engem is leginkább, ami őket.
Christian elégedetten bólintott, én pedig továbbra is némán figyeltem a megbízóm reakcióját, aki egy rövid időre talán meg is feledkezett a haragjáról.
- Haragosaim névsora akár az egész szobát megtöltheti, ha azt vesszük, hányan vesztenek egy este a kaszinóban, így nem is tudok erről számot adni. Személyesen nem sértettem meg senkit, és mindent határidőre kifizetek, ami a konkurenciáról nem mondható el. Tucatjával találhatnak itt kaszinókat a városban, de a környéken csak kettő működik hasonló méretekben, amelyek ilyen szabotázst tudnának elkövetni. Mindkettő hasonló profillal rendelkezik, mint ez a cég.
Ez érdekes volt. A nagyok közötti versenyekben nincs szabály, vagy etikett, ott már farkas farkasnak embere, vagy talán ember embernek farkasa? A fene se tudja már… Mind a két lény kegyetlen tud lenni, ha a hatalomról és pozícióról van szó.
Tasin elővett pár térképet, amikkel általában a turisták szemét szokták kiszúrni. Két pontot jelölt be a térképen, majd mindenkinek adott egy-egy térképet. Alighogy átvettem a nekem szánt térképet, végre belekortyoltam a kávémba, ami határozottan helyes döntés volt. A kis koffeinbomba pillanatok alatt éreztetni kezdte a hatását, és most szükség is volt az élénkségre.
Megbízónk ismét barátomra tekintett, s sértetten kihúzta magát, amin Christian csak halványan elmosolyodott.
- Semmilyen piszkos ügylettel nem foglalkozom, még védelmi pénzt sem mernek követelni. Néhány hónapja próbálkoztak ezzel, talán hat-hét ember, de nem hiszem, hogy nekik lenne kapacitásuk rá.
- Ha már megfordult a fejükben - kezdte Christian-, hogy egy ekkora kaszinótól védelmi pénzt csikarjanak ki, akkor nem kispályás patkányokról van szó. Ha meg mégis azok, akkor hülyék egytől egyig.
- Igazad lehet… - gondolkodtam el egy pillanatra. - A kis pitiáner embereknek nincs akkora fegyver a kezükben, amivel zsarolhatnak egy ilyen impozáns helyet - ismét belekortyoltam a kávémba, majd folytattam: - Úgy tűnik, hogy nem ártana a körmükre nézni, ahogy a konkurenciának se.
- Mi ketten majd meglátogatjuk ezt a védelmi pénzes brigádot.
- Igen - bólintottam. - Maguk pedig meglátogathatnák a konkurenciát, ha úgy gondolják. - tettem javaslatot a két alkalmi társunk felé fordulva.
- Majd én! Én majd elmegyek a konkurenciához körülnézni! - szólalt fel a lány, s ezzel el is dőlt, hogy kire miylen feladat hárul.
- Hé, te szent! - szólt oda Christian, Tasinnak. - Van valami ötleted, hogy hol bukkanhatunk ezeknek a védelmi pénzt óhajtó alakoknak?

Figyelmesen hallgattam „társaim” kérdéseit, majd tekintetem Tasinra támadt, aki feltehetőleg kissé felhúzta magát az egyik kérdésen. Mielőtt bármiféle konfliktushelyzet is kialakulhatott volna, a másik ismeretlen közbeszólt.
- A levem Shu… - próbált értelmes mondatot formálni, több-kevesebb sikerrel. – Na szóval, a nevem Shouki Sheiji és a Quatro Cerberus mágusa vagyok. Ééééééés… az érdekelne engem is leginkább, ami őket.
Munkaadónk ez idő alatt rendbe szedte magát, és próbálta lehető legnyugodtabb maradni.
- Haragosaim névsora akár az egész szobát megtöltheti, ha azt vesszük, hányan vesztenek egy este a kaszinóban, így nem is tudok erről számot adni. Személyesen nem sértettem meg senkit, és mindent határidőre kifizetek, ami a konkurenciáról nem mondható el. Tucatjával találhatnak itt kaszinókat a városban, de a környéken csak kettő működik hasonló méretekben, amelyek ilyen szabotázst tudnának elkövetni. Mindkettő hasonló profillal rendelkezik, mint ez a cég.
Miközben magyaráz, elővesz néhány térképet, melyeket legtöbbször turistáknál láttam, majd bejelölget rajtuk két pontot, majd mindenkinek a kezébe nyom egy példányt. Miközben odaadja nekünk a térképeket, majd Christianhoz érve – ha jól emlékszem a nevére – újra elönti a sértődöttség, és kihúzva magát megy tovább.
- Semmilyen piszkos ügylettel nem foglalkozom, még védelmi pénzt sem mernek követelni. Néhány hónapja próbálkoztak ezzel, talán hat-hét ember, de nem hiszem, hogy nekik lenne kapacitásuk rá.
- Ha már megfordult a fejükben, hogy egy ekkora kaszinótól védelmi pénzt csikarjanak ki, akkor nem kispályás patkányokról van szó. Ha meg mégis azok, akkor hülyék egytől egyig.
- Igazad lehet… A kis pitiáner embereknek nincs akkora fegyver a kezükben, amivel zsarolhatnak egy ilyen impozáns helyet - kortyolt bele kávéjába, majd folytatta: - Úgy tűnik, hogy nem ártana a körmükre nézni, ahogy a konkurenciának se.
- Igen. Maguk pedig meglátogathatnák a konkurenciát, ha úgy gondolják. – vetette fel az ötletet
Hallgatásom eddig tartott, majd miközben meghallottam a másik feladatot, rögtön felkiáltottam:
- Majd én! Én majd elmegyek a konkurenciához körülnézni!
Rögtön, amint kimondtam szavaimat, agyam már a feladatomon kattogott. Tudtam, hogy megint valami csicsás helyre kell mennem, de éreztem, hogy talán ezzel járok a legjobban.
- Hé, te szent! –szólította meg Christian Tasint. - Van valami ötleted, hogy hol bukkanhatunk ezeknek a védelmi pénzt óhajtó alakoknak?
Figyelmemet ismét elterelte a sok cikázó gondolat, így a többieket kizárva magam körül, kezdtem megint agyalásba.

Tasin nem tudott semmi hasznos információval szolgálni, amit egy vállmegvonással adott a tudtunkra. Ez pedig azt jelentette, hogy alá kell merülnünk a helyi alvilágba, ami sohasem töltött el kellemes érzésekkel, habár Christian talán titkon szerette ezt a játékot. Szeretett nyomozósdit játszani az alvilági alakokkal, természetesen a saját szabályai szerint.
A dolgunkat nehezítette, hogy a keresett társaság kicsi volt. Kicsi és talán ismeretlen, ez volt a legrosszabb variáció, vagy kicsi, de mégis nagyhatalommal bíró. Igazából egyik variáció sem volt túl kecsegtető, főleg mert korábban már az utóbbi fajtával is volt alkalmunk találkozni. Majdnem rá is fáztunk…
Nem volt nehéz megtalálni a város züllöttebb körzeteit, ahol napszaktól függetlenül szüntelenül nyüzsögnek a rosszarcú alakok. Ezek a rosszarcú alakok pedig nem azért voltak rosszarcúak, mert anyjukból így jöttek ki, hanem mert a velejükig romlott alakok voltak. Röviden szólva helyben voltunk, mert ha valahol nyomra bukkanhatunk az itt volt. Több helyet is végigjártunk, hogy a titokzatos banda után puhatolózzunk, de sehol sem jártunk sikerrel, mígnem elértünk egy Vörös Ló nevezető kocsmába.
- Végre valaki jól kicseszett azzal a felfújt hólyaggal is. - beszélt a pultossal egy részeg vendég. - Végre megmutatták neki, hogy ő is csak egy védelmi pénz fizető. Már nagyon ideje volt!
A pultost látszólag nem érdekelte a részeg vendég süketelése, viszont minket annál inkább. Christian finoman a férfi felé biccentett, jelezve, hogy figyeljek oda, mert valószínűleg helyben vagyunk. Aprót, de mégis jelentőségteljest bólintottam, tudatván vele, hogy én is arra gondolok, amire ő.
A részeg alak még tovább lökte a süketelését, míg mi végül már teljesen megbizonyosodtunk karról, hogy arról a társaságról beszél, amit keresünk. Christian és én szinte egyszerre álltunk fel az asztalunktól, s lassan a férfi mögé sétáltunk. Eredetileg én finoman nyitottam az elkövetkező társalgást, de barátom máshogy gondolta. Christian tarkóján ragadta meg a részeget és beleverte a fejét a pultba. Egy orr reccsent, amire minden vendég felfigyelt, a pultos pedig rögtön hátrébb ugrott.
- Mond csak cimbora, hol vannak a te kis védelmi pénzt szedő barátaid? - húzta vissza Christian az emberünket, aki idő közben már valamennyire kijózanodott.
- Szzzz! Mégis mi a szart csinálsz, te barom?! - sziszegte fájdalmasan.
- Csupán érdeklődni szeretnénk a maga által emlegetett társaság iránt - szólaltam meg.
- Nem tudom, mégis miről beszélnek, de ezt nagyon elcsesztétek, szarháziak!
A férfi megpróbált a zsebéhez kapni, de barátom még időben hátra tekerte a karját és a pultra szegezte az egész alakot.
- Rossz emberekkel próbálsz szórakozni!
- Én a maga helyében inkább elárulnám, hogy hol találhatóak azok a bizonyos alakok.
- Esküszöm, hogy nem tudok semmit!
- De unom már az ilyen hülyéket… - reagált ridegen Christian, majd egy a pulton álló üveg után nyúlt, amit széttört, s az éles és veszélyes üveget a férfi arca elé nyomta.
- Fülek, szemek és orr nélkül is tudsz beszélni! Melyiket akarod kipróbálni? - Christian egy pillanatig sem tréfált, mikor Esernyős után tepertünk, akkor is vallatott ehhez hasonló módszerekkel.
- Jól van! Jól van! Beszélek! - sipákolt riadtan a fickó.
- Hallgatjuk.
Az útbaigazítás az egyik legelrejtettebb sikátorba vezetett minket, egy lerobbant raktárépülethez. A férfi nem volt hajlandó elkísérni minket, még annak ellenére sem, hogy Christian kiverte három fogát. Valószínűleg nagyon félhetett a bandától.
- Nosztalgikus nem?
- De az…
- Csak azt tudnám, hogy miért vonzzák őket ennyire a lerobbant raktárépületek.
- Változz fegyverré és úgy menjünk be! Nem bízom benne, hogy konfliktus nélkül megússzuk, ha tényleg vannak odabent. És örülnék neki, ha a meglepetés ereje többszörösen is a mi oldalunkon állna.
Christian komoran bólintott, majd szó nélkül átváltozott a pisztoly formájába. Mielőtt még a földre hullott volna elkaptam és dzsekim belső zsebébe tettem. Nem szándékoztam berontani a romos épületbe, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy ez a banda volt a vesztő gépekért a felelős. Ha pedig nem ők voltak érte felelősek, akkor semmi okom nem volt a harcra velük. Mély levegőt vettem, felkészültem minden lehetséges dologra, majd elindultam a rozoga ajtó felé.

Miután elvállaltam az én feladatomat, úgy rohantam ki az épületből, mint akit puskából lőttek. Nagyon reméltem, hogy nem kerülök megint egy ilyen… csicsás helyre. Előkotortam a térképemet, hogy beazonosítsam a megtalálandó pontot. Nem tartott sokáig, míg meglett, és örültem, hogy nincs is olyan messze. Miután megtaláltam a célpontot, fapofával kezdtem el sétálni.
Nagyon hamar elértem a konkurens kaszinóhoz, és mit ad Isten, ez az épület is tele volt aggatva mindennel, amivel csak lehetett. ~Nyugalom ’yuri, nemsokára már nem kell ezt az épületet bámulnod. Miközben magamat nyugtatgattam, rávettem lábaimat, hogy bizony azért meg kéne indulni a bejárat felé. Amint beléptem, az az érzés kezdett el motoszkálni bennem, hogy én már jártam itt. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen teljesen úgy nézett ki a tér, mint a konkurenciáé.
Feltűnésmentesen szerettem volna megkeresni a tulaj irodáját, de néhány perc múlva rájöttem, hogy ez bizony nem ilyen egyszerűen megy. Biztonsági kamerák voltak felszerelve, amelyek mindenegyes négyzetcentiméterre ráláttak, illetve hatalmas kidobó emberek és őrök álltak minden ajtó előtt. Kezdtem kissé kitűnni a tömegből, hiszen a bejáratnál álltam legalább öt perce, ezért arra jutottam, hogy leülök egy játékgép elé, amíg kigondolom, hogy mit tudnék tenni.
Néhány pillanat múlva egy remek ötlet pattant ki fejecskémből, és a legközelebbi tárgyat, amit megfogtam, gyorsan hozzávágtam az előttem ülő ember fejéhez. Gyorsan kellett cselekedtem, hiszen az őröknek és a kameráknak is a látóterében voltam. Sebesen lebuktam az asztal alá, majd míg az őrök a sérült emberrel foglalkoztak, beszaladtam egy irodába.
Cseppet sem érdekelt, hogy mi van a szobában, a fiókokhoz rohantam, amiből minden papírt, amit csak bírtam kipakoltam. Egy szót se értettem belőlük, ugyanis nem értek a könyveléshez, a dokumentumokhoz és egyéb csodálatos irományokhoz, ezért úgy döntöttem, hogy inkább elviszem őket magammal.

Először óvatosan próbáltam meg kinyitni az ajtót, de az nem engedett. Egy erősebb lökés után, viszont könnyedén kinyílt, ám hatalmas recsegése közepette. Magamban el is könyveltem, hogy az észrevétlenségnek már itt vége szakadt. Bent szuroksötétség fogadott, amire szemüvegem csak rárakott még egy lapáttal. Ám én a pocsék látási viszonyok ellenére sem voltam hajlandó levenni a szemüvegemet, lassan már az idejét sem tudtam milyen régen néztem a világot a napszemüvegemen keresztül. Talán már az arcomra is rohadt.
Rövid kutakodást követően rájöttem, hogy a lerobbant raktárban bizony laknak, legalábbis a jelek igen erősen arra utaltak. A dobozok és a bűzlő szeméthalmok között mocskos takarókat találtam. A gazdáknak persze nyoma sem volt, csakúgy, mint a szertehagyott tányérokért felelős egyéneknek. Úgy tűnt, hogy pillanatnyilag barátomon és rajtam kívül senki sem volt a raktárban. Mindenesetre távolról sem adtam fel. Tovább keresgéltem, mígnem figyelmetlenségemnek hála sikerült egy öreg deszkára lépnem. A deszka hangosan recsegett, jelezvén, hogy nem tolerálja a súlyomat. Több sem kellett, a mellettem felhalmozott vasrudak csörömpölve törtek felém, hogy maguk alá temessenek, vagy elsodorjanak, s jól összezúzzanak. Mivel egyikhez sem füllött a fogam, ezért kiugrottam a csövek útjából. A balszerencse sorozatom viszont csak ekkor kezdődött meg igazán, hiszen ahová ugrottam, ott pont kellően gyenge volt ahhoz a padló, hogy beszakadjon alattam.
Hatalmasat nyekkentem a földön, amit követően trágár szitkokat sziszegtem, mígnem a förtelmes bűz meg nem csapta az orromat. A bűzt érezvén azonnal elhallgattam. Körülnézve komoran kellett szembesülnöm vele, hogy a város csatornarendszerében vagyok. Furcsa volt a helyzet, hiszen odafent a nagyvárosban tombolt a fényűzés és a pompa, míg idelent a mocsok és a bűz volt az úr. Kicsit meglepett, hogy a falon néhány méterenként fáklyák szolgáltatnak fényt. Ez távolról sem volt hétköznapi dolog egy csatornában, ami máris érdekes következtetésekre adott okot. Nem is kellett ennél több, bízván abban, hogy jó nyomon járok inkább a porban talált nyomokat követve indultam el, mintsem visszamásszak a raktárba, ami egy lepratelepnek mutatta magát. Az egyenes úton haladva néhány perc múlva egy sarokhoz értem. A sarkon túlról hangokat hallottam, nagyjából tíz ember hangját tudtam elkülöníteni egymásétól, ami legrosszabb esetben komoly túlerőt jelentett. A fáklyák fénye jóval erősebbnek hatott, ami már tényleg indokolatlan volt, ha szimpla csatornáról van szó.
Éltem a gyanúperrel, hogy ha nem csatornaőrökbe botlottam, akkor sikerült valami bőven törvénybe ütköző dolgot találnom. A törvénybe ütköző dolgot művelők pedig nem szeretik az idegen bámészkodókat, főleg akkor nem, ha azok a csatornában járnak. Ezért úgy döntöttem, hogy óvatosan megpróbálom kikémlelni a dolgokat, s csupán akkor bonyolódni velük kapcsolatba, ha minden kötél szakad.

*sóhaj*

Néhány napig gondolkoztam rajta, hogy hogyan lehetne folytatni a küldetést, de arra jutottam, hogy egy emberrel nem lehet, majd el is feledkeztem róla, mikor legutóbb beszéltünk. Sajnos. Küldi lezárva.

Riley: 30 VE + 100 VE, összesen 130. Csatlós: 35 VE.