Alice

Megkötözött állapotban löktek a padlóra elkapóim, s egy ládákból álló nagyobb stóc tövébe löktek, mint ahogy azt ellenségek között illik. Óvatos leültetésről persze szó se lehetett.
Kezeimet hátra kötözték és ez megnehezítette a dolgomat. Párszor megpróbáltam felülni, de miután kétszer is visszadőltem ( fejemet jól a padlóba beverve ) felhagytam a próbálkozással. Inkább valami jobb ötlettel próbáltam előrukkolni, közben azért makacsul igyekeztem meglazítani a köteleket a kezeimen.
Szerencsére nem volt szükség rá, hogy a szabadulásom mikéntjén gondolkodjak, mert az egyik nyitott ablakon át Strago. Csöppet ügyetlen landolással ért földet, majdnem feldöntött egy ládát, ami erősen rontotta volna a szökési esélyeinket. Azonnal észrevett Halványan rámosolyogtam. Előre örültem, hogy megszabadulhatok a köteleimtől.
- Jókor jó időben! – mondtam megkönnyebbülten. Odasietett hozzám – már amennyire, mert sietni, talán nem akart zajt csapni – és szemügyre vette összekötözött kezeimet.
- Várj egy kicsit, mindjárt csinálok valamit ezzel a kötéllel. – szavai ellenére valamiért mégis habozott. Talán nem fért oda rendesen a kötelekhez, hogy könnyítsek a dolgán megemeltem magam, már amennyire tudtam. Így már rendesen hozzáférhetett a kötélhez. Ennek ellenére mégsem mozdult, hogy eloldozzon
~ Na most mi van? Magamat oldozzam el?~
Végre mégis nekilátott, s bő tíz perc után végre szabad volt mindkét kezem, azonban…
Meglepetten kiáltottam fel, mikor hozzáért a fenekemhez, de bizonyára nem volt szándékos, mert azonnal elkapta a kezét a kényes ponttól, de a hírtelen mozdulat miatt a könyökével meglökte a ládaoszlopot, ami nem kis zajjal járt, s bár az oszlop nem dőlt össze, a rakás tetején álló láda nagy robajjal a padlóra zuhant. Még egy süket is meghallotta volna.
A két őr, akik az ajtó előtt álltak, mintha csak erre várta volna, úgy rontottak be a szobába. Azonnal harci felállást vettek fel, az egyik hátrébb állt, míg a másik elől. Nyílván nem véletlen, hogy alakzatba álltak, hanem ennek is van valamilyen célja.
A hátrébbálló valami jégnek látszó dolog megidézésén kezdett fáradozni, közben a társa egy kis kulcsot kapott elő, és némi suhintgatás, meg motyogás után egy hatalmas medveszerű állatot idézett meg. Egy jégmágus és egy csillaglélek mágus volt az ellenfelünk. A medve valószínűleg arra szolgált, hogy időt nyerjen a másik mágusnak, hogy befejezhesse, amit elkezdett megidézni. A medve erre a feladatra tökéletes ellenfélnek bizonyult, nagy volt és roppant masszív testalkatú.
~ Ha jól sejtem, erős is. ~
- Repülj fel, és billentsd ki a hátsót, én addig kezdek valamit ezzel a nagyra nőtt majommal. – szándékomban állt tudatni Strago-val, hogy az a majom valójában egy medve, de inkább elvetettem az ötletet, volt nekünk ennél jobb dolguk is.
- Bízd csak rám! – a lángszőnyeggel felröppentem, már amennyire az alacsony mennyezet hagyta, és egy tűzlabdát készítettem elő a kezembe. Közben Strago földmágiával próbálkozott, de mind a kettőnk nagy igyekezete hiábavalónak bizonyult, a medve nem csak Stargo földből alakított tüskéit könnyedén összezúzta, a tűzlabdámat pedig csaknem ilyen könnyedséggel intézte el. Minden esetre azért nem tett jót neki a kis akciónk, szemmel láthatóan rossz néven vette. Mivel azonban esze ágában sem volt még így sem arrébb állni, már biztos voltam benne, hogy az ő főfunkciója mindössze az időnyerés, mégpedig a hátrébbálló számára.
- Még, hogy majom! –ordította kajánul a csillaglelket megidéző mágus - akkor majmozz, ha majd a fejeddel fog labdázni a kedves barátom.
Nagyon magabiztosan beszélt a fickó, talán nem is alaptalanul. Viszont ahhoz, hogy a jégmágust ki tudjuk ütni, előbb a társát kellett elintéznünk. Társam felpillantott rám, s egy bólintással jeleztem neki, hogy ideje komolyan venni a dolgot.
Strago nekifutott a medvének és átcsusszant a lábai közt. Kihasználva, hogy a medve nem figyel rám, és a mesterére, egy tűzlabdával a kezemben repültem a megidézője felé, de nem hajítottam neki a lángból álló nagyobb golyót, hanem a tenyerembe tartva ütöttem hozzá a férfihoz teljes erőmből.
Strago nem habozott, azonnal a jégmágusra támadt egy kőököllel, de az csupán félre állt az útból, amit elkezdett azt tovább folytatta rendületlenül.
Azt hittem, hogy a csillaglélek mágus elveszíti az eszméletét, de nem így lett. A medve is maradt ott ahol volt, és felém csapott hosszú karmos mancsával. A pofon közben megszűnt a lángszőnyeg a talpam alatt, így csak lehajolni tudtam, mert a sok ládaoszlop körülöttünk túl sok helyet foglalt. A láda, amit a medve elért elmozdult, és a láda stóc eldőlt, nekicsapódott a mellette álló ládatoronynak, az pedig a mellette lévőnek és így tovább. Egész szép kis láncreakció kerekedett ki belőle, sajnos ezzel a medve ügyesen elválasztott Strago-tól és a jégmágustól. A medve dühösen bömbölt egyet. Erre egy egész használhatónak tűnő ötlet merült fel bennem.
A medve újra a karmos mancsával támadt rám.
- Fire Magic!
A medve és a köztem fekvő ládák azonnal meggyulladtak, a lángnyelvek magasra csaptak. A medve kénytelen volt megállni és ismét eltátotta a száját egy újabb dühös bömbölés erejéig, de én már felkészültem. A lángokat összegyűjtöttem a kezembe, és egy tűzlabdává formáltam. Amint kész voltam az üvöltő medve szájába hajítottam, aminek azonnal elakadt a szava, még egyszer utoljára felüvöltött, ezúttal fájdalmában, aztán eltűnt.
- Hah! Nem fog ez senki fejével sem labdázni! – kiáltottam büszkén, de még el kellett intéznem a medve megidézőjét, aki kimondottan morcos hangulatában volt, mégis egy kegyetlen vigyor játszott a szája sarkában.
- Ne örülj kiscica, még nem végeztem. – most már határozottan vigyorgott, de olyan vicsorgás szerűen. Egy másik kulcsot vett elő a zsebéből, megismételte azt a mozdulatot, amit a medve megidézése előtt tett, megint motyogott, aztán egy újabb medve jelent meg a semmiből.- Lássuk, lesz még akkora szerencséd, mint az előbb.
- Hé, Az azért több volt, mint mázli, ezt legalább elismerhetné!
- Elég a szájtépésből! Intézd el! – utóbbit a medvének címezte, ami gondolkodás nélkül rám vetette magát, azaz rám vetette volna magád, de még idejében kapcsoltam.
- Red Carpet. – A lángszőnyeggel az utolsó pillanatban emelkedtem fel a levegőbe, de túl lassan, a medve alig, hogy elvétett, azonnal felém csapott hatalmas karmos mancsával, oldalba kapott. Nagy erővel szálltam bele egy nagy kupac ládába, olyan nagy erővel, hogy egy pillanatig csak hápogni tudtam. A medve persze nem habozott, megint nekem támadt, és egy jobbegyenessel tovább terelt egy másik kupac láda tövébe. Megint jött, de azt már igazán nem hagyhattam, hogy harmadjára is odébb pofozzon, mint holmi kis, piros labdát. Amikor újra felém vetődött a medve szemlátomást azzal a szándékkal, hogy ezúttal a nyakamat is szilánkosra töri, gyorsan arrébb gurultam és egy ládakupacban megkapaszkodva gyorsan felálltam. Amíg a medve kábán bambult ki a fejéből ráugrottam a hátára és eltakartam mind a két szemét. Erre teljesen begőzölt, mint egy megvadult bika ugrálni kezdett és vadul dobálta a fejét.
- Az ördögbe, fáradj már ki! -  nem akart elfáradni, sőt, egyre vadabbul ugrált és forgott, én ezzel szemben már nagyon kezdtem fáradni.
- Fire Magic! – A medve hátán a szőr egy kis csomóban meggyulladt. Mikor meggyőződtem róla, hogy a lángok elterjednek az egész hátán majd, gyorsan lepattantam a hátáról.
A medve ki tudja, megijedt, vagy egyszerűen csak ostoba volt, tovább ugrált, pörgött, forgott, de eszébe se jutott, hogy a földön hemperegve oltsa el a tüzet. Hamarosan a testén a szőr mindenhol égett. Utoljára még felbömbölt párszor aztán hasonlóan az előzőhöz hasonlóan ő is eltűnt.
- Na, tessék. Kettőből kettő, én állok nyerésre. – közöltem a mágussal, miközben megigazítottam némiképp zilált külsőmet.
- Majd meglátjuk, hogy ezzel hogy boldogulsz!
Egy harmadik kulcsot vett elő, de most már kezdett elegem lenni belőle. Rávetettem magam és kivertem a kulcsot a kezéből, ami egy kis ívben elrepült a fejünk felett. A mágus tigrisugrásban átugrott felettem és felnyalábolta a földről a kulcsot.
- Szép próbálkozás volt, de teljesen hasztalan!
És már meg is idézte a harmadik lényét, amely egy kigyúrt huszonéves ember külsejével rendelkezett, kezében pedig egy tükröt tartott. Alig, hogy megjelent karjait felemelte és behajlította, s pózolni kezdett, meglepő gyorsasággal váltott bicepszmutogatásból tricepszre, ráadásul valahogy mindig megoldotta, hogy lássa magát közben a kis kézitükörben. És így ment ez tovább, míg meg nem látott.
- Egy autógrammot kisasszony? – felelni sem maradt időm a semmiből előkapott egy fényképet magáról meg egy tollat.
- Kinek lesz?
Csak pislogtam.
-Ööö…öhm… Alice… azt hiszem. – teljesen értetlenül álltam a szituációhoz, ilyet még eddig egyik ellenségem se csinált.
- Ne autógrammot osztogass, hanem intézd el!- ordítozott magából kikelve a mágus –Gyengének vagy és rondának nevezett téged!
- Aljas rágalom kikérem magamnak! – háborogtam, de késő volt, az izompacsirta már nem látott nem hallott a méregtől.
- Még hogy én gyenge és ronda?! Adok én neki! – A papírt és a tollat eldobta és izmos karjaival felém ütött látszólag azzal a szándékkal, hogy jól megtorolja a sértést.
- Nincs nálam erősebb és izmosabb az egész világban! – miközben beszélt folyamatosan rúgott és ütött, alig volt lehetőségem kikerülni, ráadásul sokszor a kis tükör- melyet még a harc közben is a kezében tartott a monstrum – milliméterekre suhant el az orrom előtt valahányszor felém lendítette, ráadásul olyan lendülettel, hogy félő volt, kicsúszik a kezéből és fejbe trafál vele.
- Hajolj meg izomerőm és lehengerlő jóképűségem előtt! – megvillantott egy újabb pózt, aztán folytatta ott ahol abba hagyta. Semmit sem veszített fürgeségéből, ütött én pedig félre léptem. Aztán jött egy gyengébbnek tűnő ütés, lehajoltam előtte és már készültem támadni, amikor kisodorta alólam a lábaimat, aztán oldalba rúgott, még egy frontális találkozásra kényszerítve az egyik ládakupaccal.
- Látod, nem győzhetsz velem szemben! Most hívj gyengének! – Még egy büszke póz, közben gondosan figyelte a tükörben magát, hogy elég jóképű-e közben.
- Egy narcisztikus csillaglélek, elképesztő. – dünnyögtem és kiköptem egy kis vért, ami összegyűlt a számba a landoláskor.
~ Rondán elharaptam a nyelvem…. ~
Az „ rondán” véletlenül kibukhatott a számon, mert a muszklis fajankó dühösen méltatlankodva megint rám támadt, de most már ideje volt nekem is lépnem valamit.
- Fire Magic! – amint elég közel ért, meggyújtottam a körülötte álló ládákat. Szép lassan minden doboz égett körülötte.
~ Itt a lehetőség! ~
Megkerültem és célba vettem az egomán csillagszellem megidézőjét és pár lépésnyire célba vettem.
- Fire Ball! – A mágus kikerülte.
- Most meg vagy!!! – harsogta mögöttem egy hang:
A dagadó izmokkal megáldott mamlasz felugrott a levegőbe, és mint valami elfuserált szuperhős felém kezdett zuhanni egyik öklét maga elé kitartva. Ellentámadásra és védekezésre egyaránt nem volt időm így az egyetlen lehetséges megoldást választottam, leguggoltam, két karommal a fejemet védve, de felesleges volt az aggodalom. A csillaglélek átzuhant felettem, és kitartott öklével nekizuhant az öt megidéző mágusnak, akivel aztán jó két métert gurult, miután végre megálltak.
A mágus a földön feküdt mellette a csillaglélek hasonlóképpen megviselt állapotban volt, de még mind a ketten tudtak mozogni, ezt pedig meg kellett akadályozni.
A hátam mögött a lángok egyre magasabbra csaptak, s szinte pár hamu sem maradt a ládákból. A lángokat összegyűjtöttem, pont, mint az első medvénél egy tűzlabdává, és megcéloztam vele a csillaglelket és gazdáját.
Az izomagyú miután lángra kapott még egy ideig kiabált, de aztán eltűnt. Ezzel egyidejűleg a gazdája kidőlt. Eltüntettem a tüzet.
Kissé megviselt állapotban léptem oda a kiütött csillaglélek mágushoz. A biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy tényleg ki van-e ütve, s mikor erről megbizonyosodtam, nagy nehezen átkecmeregtem a ládákon Strago-hoz, aki szemmel láthatóan jól volt, bár őt is megviselte egy csöppet a harc.
- No, ezek sem fogják zavarni a vizet jó ideig. Hogyan sikerült neked meghívót szerezned erre a zártkörű rendezvényre?
- Fogalmam sincs, de ideje lenne visszamenni. – feleltem, mivel női megérzéseim azt súgták, hogy máshol – konkrétan azon a puccos rendezvényen, ahol most Eigo van – szükség lehet ránk.
- Igaz, egy rakás szörnyszülött indult a szálloda felé. Szerencsétlen hátvédek nem fognak sokáig kitartani így.
Amilyen gyorsan csak ment, elhagytuk a helységet és futólépésben elindultunk vissza a szálloda felé, de már messziről látni lehetett, hogy ott már igencsak áll a bál. Az emberek tömegén alig tudtunk előrébb haladni, de valahogy csak átverekedtük magunkat rajtuk, és megálltunk a bejáratnál. A többség már elhagyta a helyet, de akadt még pár ember, aki próbált kijutni. Beljebb égő bútorok és holtestek fogadtak bennünket, füst szag töltötte be az egész környéket. A szálloda tele volt olyan lényekkel, amilyeneket nemrég láttam.
Ahogy közelebb értünk megpillantottuk Eigo-t aki javában harcolt, de sarokba szorították. Megpróbáltunk közelebb kerülni hozzá, és minden utunkba kerülő szörnyet elintéztük: Strago kőtüskékkel nyársalta fel őket, míg én egyszerűen csak hamuvá égettem őket. A tűz hatásos fegyvernek bizonyult ellenük, utána már egyikük sem állt fel többé. Miközben elhaladtunk a lekaszabolt és megégetett szörnyek között, szemügyre vettem a felnyársalt példányokat, amelyekből dőlt a szalma, ahol a kőtüske érte őket. Csak bábok voltak.
- Ezek csak bábok, úgyhogy meg kell keresnünk, azokat, akik irányítják ezeket.
Erre már ugyan rájöttünk, de a szándék az meg volt.
- Ott vannak, az erkélyt befogó tetőn! – kiáltott Strago, és felfelé mutatott az erkély feletti üvegtetőre. Odafent három férfi állt, és nyilvánvalóan nem Eigo-nak akartak segíteni. Strago már készült is, hogy segítsen céhtársának, de ő az megelőzte, Eigo egy fénysugarat lőtt ki feléjük, az üveg széttört, valósággal szétrobbant a három férfi talpa alatt és ők lezuhantak a teraszra.
- Alice, mi foglalkozunk a bábok agyával, mert gondolom már neked is leesett, hogy ezek csak bábok. Neked a többi embert kell kimenteni. Mágiádnak hála, akit eltalálsz, az nem fog felkelni még egyszer, így ezt rád bízzuk.
Bólintottam. Szívesebben harcoltam volna én is a bábok irányítóival, de a helyzet megkívánta, hogy inkább az embereknek segítsek elhagyni a már így is totálkáros szállodát. Mint a Quatro Cerberus céh mágusa, kötelességem segíteni a gyengébbeknek, akármennyire fellengzősen és bénán hangzik ez a szöveg.
A bent ragad embereket elkezdtem kiterelni az épületből. Alig, hogy neki láttam, egy óriási sárkány repült felé, kitátott álkapcsával felém akart kapni, de hasonlóan, mint a medve csillagszellemet, szájon dobtam egy tűzlabdával, s a lény azonnal elkezdett lángolni. Elsuhant felettem és nekicsapódott egy – már így is ingatag oszlopnak-, ami eldőlt és egy hatalmas lyukat ütött a falba, amin keresztül még több ember menekülhetett ki. A Sárkányból nem maradt más csak parázs és égett vászon meg szalma.
Folytattam az emberek terelgetését, közben jó pár zombi és egyéb más lény került elém, de egyik sem bizonyult tűzállónak.
Már egy egész szép kis égő szalmakupacokat termeltem magam köré, amikor hirtelen hangos durranást hallottam a fejem fölül, majd szinte rögtön ezután égő rongy és szalma bábuk sokasága kezdett a fejünkre záporozni felülről.
Míg én az embereket kimenekítettem Strago és Eigo sikeresen elkapták a bábjátékosokat, bár a háromból jelenleg csak kettőt láttam fent az erkélyen.
- Nem hagyhatjuk itt őrizetlenül ezt a kettőt, hátha felébrednek. Rád bízhatjuk őket? – kiáltott le nekem Eigo. A kérdésre csak kihúztam magam és bólintotta. Míg két társam valami földmágiával lejutott az erkélyről én odamentem a két alélt fickóhoz, le se vettem róluk a szemeimet, csak egy pillanatra, amikor a hátam mögül valaki – vélhetőleg a harmadik fickó- fel nem üvöltött:
- ELMONDOK MINDENT, CSAK KÉRLEK HAGYJÁTOK ABBA! – halkan felnevettem. A hallottak alapján már túlestek a „nem mondok semmit se” és a fenyegetős részen is. Egész gyorsak. Mivel a két delikvens úgy tűnt nem most fog felkelni, bátran figyelhettem az eseményeket az erkély korlátjának támaszkodva. A fickó beszélt két társamhoz, de egy idő után megint megmakacsolhatta magát, mert Strago a sarat kezdte átformálni.
Ekkor öt idegen férfi sietett hozzájuk. Ahogy néztem őket, még ebből a távolságból is jól láttam, hogy a mágikus tanács egyenruhája van rajtuk.
Eigo szóba elegyedett az egyikkel majd felém mutatott, a férfi is ebbe az irányba nézett.
- Nah, jönnek már értetek is. – motyogtam kárörvendően a két- még mindig alélt- fickónak.
Ebből a távolságból úgy tűnt, minden rendben van, így a Red Carpet-el lerepültem a többiekhez.
- Na, hogy állunk?
- Végeztünk a munkánkkal, és mindjárt megkapjuk a fizetségünket.
Épp csak befejezte Eigo a mondatot, máris megjelent a pincér, s kezében három borítékot szorongatott.
- Parancsoljanak, és kö-köszönöm. – mondókája végén sarkon fordult és elrohant.
- Én pedig köszönöm a pénzt.
~ Hát még én, hogy köszönöm! ~ miközben ezen gondolkodtam, fülig érő vigyorral tettem el a borítékot a zsebembe.
- Neked még akarok mutatni valamit. – Eigo elővett egy kulacsot, kinyitotta, meghúzta.
- Ez már hiányzott. Azt hiszem itt már nincs semmi dolgom. További szép napot.
Eme végszó után pedig elsétált. Határozottan volt egy sajátos stílusa.
Elbúcsúztam Strago-tól és elmasíroztam vonatállomásra, és az első haza induló vonatra felszálltam.
Alig dobtam le magam a kényelmes ülésre, azonnal elnyomott az álom, arra keltem fel, hogy a kalauz próbál felkelletni. Mondanom se kell, csöppet sem örültem neki, mert elég jó álmom volt, melyben egy forró fürdő és egy királyi lakomának beillő vacsora várt rám. Sajnos még az előételig sem jutottam.

Sangria

Előzmény: A Bons ügy V. fejezet legvégén

Csak hebegtem-habogtam. Azt se tudtam, mit mondhatnék. Vagyis lett volna, éppenséggel mit mondjak, lett volna bőven mit a fejéhez vágjak, csak egyszerűen nem ment. Talán pont azért mert, túl sok mindent szerettem volna egyszerre mondani a „szart is kiverem belőled”-től egészen a „nagyon aggódtam”-ig. Végül csak dühösen leültem az ágy szélére és vártam, hátha mond valamit, de úgy tűnt esze ágában sincs.
- Na mi lesz már, mondj valamit! – förmedtem rá pár perc, múlva megunva a várakozást.
- Minek? Mit? Ha nem kérdezel, nem fogom tudni, hogy mire vársz válaszokat.
- Egyértelmű, hogy arra vagyok kíváncsi mi az ördögöt csináltál egy évig és hol!
- Kinek mi az egyértelmű? Van aki például…
- Komolyan erről akarsz velem beszélgetni? Hol voltál eddig? Mit csináltál? Miért jöttél egyáltalán? Honnan tudtad, hogy hol keress?
Unottan ásított egyet, aztán tarkóját kezeivel megtámasztva elnyúlt a székemben.
- Hát lássuk csak. Otthon nem voltál, azt mondták elmentél engem megkeresni. Aztán elmentem ide, meg oda és azért néha hall ezt meg azt az ember és...
- Megkerülted az első két kérdésemet…
- És hallottam, hogy csatlakoztál a Quatro Cerberus-hoz, tehát csak keresnem kellett egy céhtagot és ő megmondta mindazt, amit tudnom kellett: Hol vagy, mit csinálsz, hol élsz és a többi. Ide jöttem, de te csak két nap múlva jöttél vissza. Megengedték, hogy maradjak… erről jut eszembe, kifizetnéd nekem azt az időt, amíg itt dekkoltam?
- Már megint én fizessek helyetted? Amíg elvoltál nem voltál képes legalább egy kis pénzt összekaparni?
- Ó dehogynem, csak…
- Csak beültél ide meg oda és elverted erre meg arra, mi?
- Röviden összefoglalva igen. – Látszólag semmi bűntudata nem volt, sőt volt még pofája teli szájal vigyorogni a képembe. Azonnal eldöntöttem, hogy mit is akarok közölni vele a legjobban:
- A szart is kiverem belőled te átkozott ingyenélő!!!
Harsányan felnevetett.
- Tényleg semmit sem változtál, bár ahogy elnézem nőttél egy keveset...
- Alig várom már, hogy te meg elkezdj vénségedben zsugorodni! De a lényeget nem mondtad. Miért akartál ennyire megtalálni? Általában túl lusta vagy az ilyesmihez.
- Ez fájt. De csupán egy ajánlattal jöttem. Tudod, miután elmentem történt egy, s más. Aztán eszembe jutottál és elgondolkodtam, miért ne taníthatnálak tovább téged is.
- Milyen kedves, hogy ennyi idő után eszedbe jutottam.
- Nincs mit. – szórakozottan megvakarta az állát, majd a szeme sarkából rám sandítva folytatta. – Arra gondoltam, hogy velem jöhetnél.
- Bocsi, de nem nagyon van mehetnékem. Úgy értem itt is vannak dolgaim. Ráadásul te tűntél el, miért nekem kéne mindent félredobva rohannom veled oda, ahova el akarsz ráncigálni? Arról nem is beszélve, hogy most már tagja vagyok egy céhnek is, nem áll szándékomban csak úgy lelépni.
- Nem azt mondtam, hogy hagyd ott a céhedet, hanem azt, hogy gyere velem, hogy tanulj. Bár nem áll a kettő távol egymástól. Amúgy nem kötelező, de én ma visszamegyek oda, ahonnan jöttem és nem hinném, hogy egyedül megtaláld Sangria-t.
- Mit? – néztem rá értetlenül.
- Sangria az a sziget, ahol mostanában élek és ahol tanítanálak. Jelenleg nincs rajta a térképeken. Túl kicsi és jelentéktelen, és nem is lakik ott senki…vagyis eddig nem lakott ott senki. De tény, egy időre el kéne távolodnod az imádott céhedtől és a barátaidtól. –Látszólag nem is érdekelte, hogy amit kér tőlem az elég nagydolog és nem kicsit önző is. Sőt, ahogy elnéztem mintha a válaszomra is tojt volna.
- Bocs, de nem. – Utasítottam vissza az ajánlatot. – Mint mondtam, van egy csomó dolgom. És miután elmentél magamtól is képes voltam fejlődni egy keveset.
- Csakhogy ha tanítanálak nem keveset fejlődnél. De ha nemet is mondasz, nem foglak arra kényszeríteni, hogy gyere.- Egy idegi csak nézett rá, de én ugyanolyan elutasítóan bámultam vissza rá, ahogy eddig.
Kurk egy nagyot nyújtózkodott, aztán felállt.
- Jó, látom nincs értelme tovább győzködni. Én megyek.
- Mi? Máris?
- Igen. – felállt és elindult az ajtó felé. Követtem őt, úgy tűnt, hogy az ideiglenesen bérelt szobájába megy, valószínűleg a holmijáért. Ám amikor kinyitotta az ajtót, két eléggé alul öltözött hölgy szaladt ki a folyosósra, és leszaladtak a lépcsőn. Sokatmondó mérges pillantást vetettem Kurk-re.
- Ezt… meg tudom magyarázni…
- Inkább nem akarom hallani. Amíg nem én fizetem, nem érdekel. – tartottam fel a kezemet mintegy jelezve, hogy nem is akarok ennél többet tudni.
Csak megrántotta a vállát és bement. Némi pakolászás után egy nagyobb zsákkal hagyta el a helyiséget.Kikísértem a ház elé és elbúcsúztunk egymástól. Még néztem, ahogy távolodik és egészen addig be sem mentem, amíg teljesen el nem tűnt a szemem elől. Rosszallóan megcsóváltam a fejem. Ahhoz képest, hogy azt terveztem megütöm, amint meglátom… jobban hiányzott ez az alkoholista marha, mint azt gondoltam volna. Jól megvert az ég egy ilyen felelőtlen és idióta mesterrel. És ha a hírek igazak, akkor most már nem csak én vagyok akit tanít.
~ De ellágyultam…~
- Szóval mennyivel is tartozom? – kérdeztem Kris-t és elővettem a pénztárcámat.
- Hát lássuk csak… - Kris elővett egy papírt és elkezdte felsorolni mindazt, amit nekem kellett kifizetnem Mire a lista végére ért, már megbántam, hogy nem ütöttem addig Kurk fejét, amíg be nem lilult. Dühösen leperkáltam a pénzt és fortyogva visszamasíroztam a szobámba és hanyatt vágódtam az ágyon.

A plafont bámultam és egyre csak Kurk és az ajánlatán járt az eszem. Két perce sem ment el, de azalatt vagy hússzor döntöttem el, hogy utána megyek és legalább ennyiszer beszéltem le magam róla.
~ Nem fogok csak azért ugrani, mert ő hajlandó volt megkeresni. Egyáltalán elmennie sem kellett volna. ~
Mélyet sóhajtottam. Nagyon jól tudtam, hogy az egész ellenkezés csak a hülye büszkeségem miatt van, és hogy a legjobb az lenne, ha tényleg vele mennék.
Gyorsan kipattantam az ágyból és elkezdtem belehajigálni a ruháimat egy táskába. Amikor végeztem lerobogtam vele az épület elé.
-Red Carpet! – Sokkal gyorsabban értem a pályaudvarra, mint azt remélni mertem. Összevissza kezdtem járkálni a pályaudvaron, szemeimmel Kurk-öt keresve.
~ Lehet, hogy már elment egy vonattal?~
Ám ekkor megláttam. Egy padon ült, és az előtte heverő kopott zsákot bámulta. Mikor már csak pár lépés választott el tőle, felnézett rám és elvigyorodott.
- De hülye vagy, majdnem lekésted a vonatot. – Még szélesebb vigyorra húzta a száját és felmutatta a két vonatjegyet.
- Honnan tudtad? – Faggattam, de most már én is vigyorogtam.
- Nem tudtam, csak reménykedtem. Nos akkor indulhatunk?- Felállt és a vállára kapta a zsákját.
- Persze.
Megkerestük a vonatot. Még pont volt időnk felszállni, aztán sorra becsukódtak az ajtók és a vonat elindult.

A szerelvény nagyot fékezve megállt. Alig nyitották ki az ajtót, Kurk és én már ki is pattantunk, s pár lépés után térdünkre támaszkodva próbáltuk rendbe szedni magunkat.
- Azt hittem kidobom a rókát. – Nyögte Kurk a hasát masszírozva elzöldült fejjel.
- Nekem mondod? Ha csak még egy percet… Akinek ilyen büdös a lába az kezeltesse magát. – Alig volt erőm kinyögni ezt a pár szót. Kezemet a számra tapasztva egyenesedtem fel és kicsit arrébb mentem, hogy a vonatról leszálló embereknek ne legyek útban. Főleg mivel nem egynek ugyanaz a meggyötört ábrázat volt látható.
A friss levegő szerencsére hamar rendbe tett bennünket, szükség is volt rá, mert ezután egy kis vitorlással mentünk tovább Sangria szigetre.
- Amúgy miért pont Sangria a neve?
- Egy fesztiválon ittam valamit, aminek ez volt a neve. – Felelte Kurk.
- Sejthettem volna.
Sok mindenről beszélgettünk a vonatút során, bár leginkább én meséltem, ő csak hallgatott. Ugyanígy ment a hajóút közben is. Kíváncsiságát a sajátos bűntudat kinyilvánításának vettem, úgy gondoltam, talán így próbált enyhíteni a lelkiismeret furdalásán, bár ebben nem voltam egészen biztos, nem gyakran fordult elő, hogy megbánást mutatott volna bármi iránt. Ő a „mindent leszarok” típusú emberek közé tartozott világéletében.
Szemeim előtt lassan egy kis sziget körvonala bontakozott ki, mely egyre nőtt és nőtt. Maga a hely nem volt olyan nagy, mint a legtöbb általam ismert sziget, de árasztott magából egyfajta hangulatot, ami azt sugallta, itt nem csak unalmas dolgok történnek.
Ahogy közelebb értünk, több hajót is észrevettem a parton, aztán valahonnan közelről mintha egy harang hangját hozta volna felénk a szél.
- Áh, észrevettek minket. Csak figyelj! – Mondta értetlen arcom láttán. Hamarosan ki is derült, hogy mi ez a sok hajó és a harangszó:
Hamarosan több ember is megjelent a parton és vadul integettek.
- Ezek meg kik?
- A többi tanítványom. Nincsenek sokan, de akad egypár.
- Eddig arról szó se volt, hogy rajtam kívül van más is!
Elképedve figyeltem a parton várakozó embereket. Meglepő volt, hogy ez alatta két év alatt ennyi embert hozott össze és talált még nekik egy külön helyet, ahol tanulhatnának. Alig bírtam kivárni, hogy végre kikössünk ezzel az átkozottul lassan vánszorgó kis ladikkal, s mikor az végre kikötött, azonnal kiugrottam belőle. Végre közelebbről is látni akartam Kurk tanítványait.
Akadt köztük idősebb, de a 6 éves és környékén járható kölkökből is volt nem egy. Mind vidáman köszöntötték Kurk-öt, a kicsik úgy ugráltak, mintha előrébb hozták volna a karácsonyt. Lassan elkezdtem számolni, hányan vannak. Hárman voltak, akik csupán pár évvel lehettek fiatalabbak nálam, két fiú és egy lány. A fiúk testvérek lehettek, mert nagyon hasonlítottak egymásra, bár az egyiknek a haja ezüst volt és fiatalabbnak tűnt egy picivel a másiknál, akinek vele szemben szőke haja volt. A lánynak- aki mellettük állt - hosszú rózsaszínhaja volt, nem mindennapi választás. Eléggé alul volt öltözve. Ketten akik pár évvel, lehettek csak fiatalabbak, úgy tizenöt évesek lehettek, egy fiú és egy lány. Ők ketten egészen átlagos külsejűeknek mondhatóak, egymás kezét fogták, tehát elég valószínű volt, hogy ők egy pár. A barna hajú fiú és a szőke lány szinte ugyanazzal a kíváncsi arckifejezéssel néztek rám. Volt egy tizennégy körüli szőke, sapkás fiú a többi viszont mind hat és kilenc év között mozogtak. Két lány, akik akár a tojás, hajszínüket leszámítva – ami sötétbarna és szőkés barna volt – teljesen ugyanúgy néztek ki. A maradék az három fiú volt, egy szőke és egy vörös meg egy barna.Ők voltak mind Kurk kis szigetének lakói.
Furcsa volt látni, hogy mindenki úgy odavan, hogy mesterüket újra a körükben tudhatják. Kicsit meg is értettem őket.
- Ő az? Ő az? - Rángatta meg Kurk nadrágjának szárát az egyik kislány.
- Igen, ő az. – felet vigyorogva Kurk.
- Helló, a nevem Alice! – mutatkoztam be egy félszeg mosoly kíséretében, ám az gyorsan lehervadt, ugyanis valamilyen okból kifolyólag a srácok erre nem válaszoltak, csak néztek, mint Bálám Szamara. Lassan egy fél lépést tettem oldalra, hogy közelebb legyek Kurk-höz.
- Hé, figyi… rosszul érzem, vagy tényleg várnak ezek tőlem valamit? – Súgtam a fülébe.
- Áh, dehogy, csak el vannak ragadtatva az első tanítványomtól. Tudod, valamiért mindenki hozzád akar hasonlóvá válni, pedig ők sokkal jobban tolják… elég rossz példaképet választottak.
- Miért kell még most is sértegetni? És amúgy meg kinek is a hibája, hogy nem tudtam tovább tanulni?!
Nem kaptam rá választ, szokás szerint.
- Nos, Alice azért jött, hogy tovább taníthassam.
A kis tömeg izgatott sustorgásba kezdett.
- Tudom, alig várjátok, hogy lássátok, mit tud, bevallom én is. De most már túl későre jár, elfáradtunk a hosszú úttól, így én azt mondom, a tanulást halasszuk holnapra. – Igaza volt, a Nap már elég alacsonyan járt.
- Rakjunk egy nagy tábortüzet! – Szólt közbe lelkesen a vörös hajú kisfiú.
- Remek ötlet. Amellett majd sütünk magunknak szalonnát és kenyeret és mindenki bemutatkozhat.
Ez szemlátomást még jobban fellelkesítette őket, szétszéledtek és mindenki elkezdett fát gyűjteni. Leszámítva Kurk-öt és engem. Mesterem beljebb vezetett a sziget, növényekkel benőtt része felé, s hamarosan egy nagyobb táborban lyukadtunk ki. Volt ott két nagyobb, fából összeeszkábált épület, melyeknek nem volt fala, csupán ponyvákkal letakart erősen rögzített gerendák voltak egy- egy tisztességesen megépített tetővel, és egy hosszú gerendákkal körberakott tűzhely, ahol valószínűleg esténként szokták mulatni az időt.
- Ha arra egyenesen tovább mész - mutatott Kurk egy útra ami balra, beljebb vezetett a sziget belseje felé – akkor hamarosan eljutsz egy négyes elágazáshoz. A kicsik az egyes úton mennek az edző területükre, az egy viszonylag rövid út. Akik bíbor lángokkal foglalkoznak, azok a kettes úton mennek tovább. Mellette van értelemszerűen a hármas út, azon mennek tovább azok, akik a kék lángokkal foglalkoznak. A negyedik út az a leghosszabb, nem is véletlenül. Azon az úton a sárga tűz használói tudnak eljutni az edzőpályájukra.
- Bíbor, kék és sárga… Nem is tudtam, hogy van ennyifajta tűz.
- Akkor többet tanulsz itt majd, mint képzelted. – Odavezetett az egyik ponyvás házhoz. – Az utolsó ágy üres, az lesz a tied, nyugodtan érezd magad otthon.
Bólintottam és felmentem a kis létraszerű lépcsőn, majd félrehúzva a függönyt, beléptem a lányok szállására. Elég nagy volt a rendetlenség, de ennek köszönhetően azonnal láttam, hogy melyik is az én helyem pontosan. Ugyanis az volt az egyetlen hely, ahol nem volt kupleráj. A többi ágy és a mellette álló kis szekrények a többi ágynál mind tele voltak ruhákkal és egyéb más tárgyakkal.
Lepakoltam a holmimat az ágyra és szépen elkezdtem kipakolni. Mire végeztem a nap már lement és odakint égett a tábortűz. Kimentem és csatlakoztam a többiekhez, leültem Kurk mellé.
- Nos, akkor most, hogy mindenki itt van, mindenki bemutatkozhat. Kezdjük a legidősebbekkel.
- A nevem Sam – mutatkozott be a szőke hajú fiú, majd a mellette ülő szürke hajúra mutatott. – Ő a testvérem Tod. – A fiú csak bólintott.
- Hali! Silvy vagyok! – Mutatkozott be vidáman a rózsaszínhajú lány, és lecsapott egy szúnyogot, ami rászállt a kézfejére. – Mi hárman a sárga tűzzel próbálkozunk jelenleg.
- Ja, több, kevesebb sikerrel. – szólt közbe lesújtottan egy az előbbi fiú, lehajtott fejjel. De szinte azonnal utána nagy vigyorral a képén fordult hozzám. – Neked hogy megy?
- Én még életemben nem használtam sárga tüzet. – Vallottam be, mire a fiú ismét búsan lehajtotta a fejét.
- Pedig már azt hittem lesz végre köztünk valaki, aki ért hozzá. Mi olyan bénák vagyunk, hogy nekünk kell a tábortól a legtávolabb lennünk. Bár mi jöttünk ide a legkésőbb, de az is már több hónapja volt és szinte semmit sem fejlődtünk.
- Magad nevében beszélj.
- Jó, akkor én át is veszem a szót a depis bagázstól! – Szólt közbe a szőke lány, aki még most is barátjának a kezét fogta. – Én Ana vagyok. – Elhallgatott, párja pedig folytatta mintha csak előre begyakorolt szöveget darálnának le. – Én pedig Charlie. Mi ketten a lila tűz használatát tanuljuk. – Valószínűleg nekik jobban megy, mint az előbbi háromnak, jóval vidámabbnak tűntek.
- Akkor most én jövök! – folytatta a sapkás srác – A nevem Mike és az ikrekkel együtt kék tüzet használunk. – A két kislányra mutatott, a kik a két oldalán foglaltak helyet.
- Lily vagyok!
- Lola vagyok!
Már csak a három kisfiú maradt hátra. A kis vörös hajú azonnal amint esélyt látott rá, hogy megszólaljon, ki is használta azt.
- A nevem Andy és Shinnel – itt a szőke fiúra mutatott – meg Erde – most barna hajú fiúra mutatott. - vagyunk Kurk legrégibb tanítványai itt a szigeten.
- Ha jól sejtem, akkor ti vagytok azok, akkor ti vörös tűz mágusok vagytok, igaz? – kérdeztem, mind a hárman bólintottak.
- Nos, akkor a bemutatkozáson túlestünk, együnk végre! – Szólt közbe Kurk és kiosztott pár nyársat megy egy tálat, amiből mindenki kedvére válogathatott, hogy mit akar megsütni. Egy óra múlva már mindenki tele volt és lelkesen csevegett a mellette ülővel.
- Hé! Kurk… nem is tudtam, hogy te kék, lila és sárga, vörös tűz mágus vagy.
- A lila tűz mágiát csak azután tanultam meg, hogy elhagytam Hargeon-t – felelte kurtán aztán jó mélyen egy üveg aljára nézett.
- Én is szeretném megtanulni őket.
- Mindjárt gondoltam. Ezért is hoztalak ide. De nem tőlem fogod ezeket megtanulni, én neked csak vörös tűz mágiát fogok tanítani, a többit tőlük kell megtanulnod.– A tábor többi lakója felé mutatott.
- Megint mással végezteted el a munkát… úgy volt, hogy te fogsz tanítani.
- Foglak is. De így érdekesebb és ők is gyorsabban fognak fejlődni. Mindenki a maximumot akarja nyújtani a kedvedért, mert te vagy az első tanítványom.
- Mi ez az „első” mánia?
- Tudod, hogy van ez, azt hiszik az első a legjobb, ezért mindenki odavan érte. – Legyintett. – Mindegy, a lényeg, hogy ezzel megkönnyíted a dolgomat. Holnap kezdünk. Most pedig Fekvés! – az utolsó mondatot jó hangosan mondta, hogy mindenki hallhassa, a csoport pedig kelletlenül bevánszorgott a szállására.

Másnap reggel Hangos kolompolásra ébredtem. Kisebb meglepetést okozott, de legalább nem ugrottam ki az ágyamból. Szép lassan kicsusszantam a kényelmes takaró alól és felöltöztem. A többiek már mind fenn voltak, Csak Lily és Lola kezdtek el akkor öltözködni, a mikor én.
Meglepően jól aludtam az éjjel, attól tartottam, hogy elevenen fognak felfalni a szúnyogok, de nem így lett. Mikor kérdőre vontam Ana-t ő csak felnevetett.
- Áh, ide nem jönnek azok a kis dögök. Ha Silvy meglát egy szúnyogot azonnal…
- Hol van szúnyog? – A lány vadászpozíciót vett fel és cipőivel a kezében körbekémlelte a szobát.
- Pihenj katona, sehol.
- Akkor jó.
Libasorban elhagytuk a lányok „szobáját” útközben csatlakoztak hozzánk a nagyokat ásító fiúk. Együtt megreggeliztünk, s mikor épp, hogy végeztünk, Kurk is kidugta végre az orrát.
- Jó reggelt – köszönt harsányan és felmarkolt egy almát.
- Épp ideje volt, hogy te is felkelj.
- Nos, akkor ma kezdjük is az edzést, rendben? Ma a vörös tűz mágusokkal leszel, egy jó darabig.
Kicsit szomorú voltam, hogy nem kezdhetek bele az új dolgok megtanulásába azonnal, de nem láttam értelmét veszekedni, ráadásul kíváncsi voltam, hogy mit tudnak a többiek.
- Rendben.

Az edzőpálya nagyon egyszerű volt, mindössze egy nagyobb üres terület, pár céltáblával.
Kurk megkért, hogy mielőtt még megkezdenénk a tanulást, mutassam be, hogy mit tanultam eddig. Rendre be is mutattam minden tudományomat. Elégedett volt.
- Remek, nagyon jó, bár kicsit előrébb jársz, mint ők, de nem baj, majd te segítesz nekik. Ők még csak próbálkoznak a Red Carpettel.
- És nekem mikor fog tanítani valamit? – faggattam kissé ingerülten, Nagyon kezdett úgy állni a dolog, hogy mindenkit én fogok tanítani.
- Már most. Átvesszük ilyen módon az alapokat még egyszer, közben megtanulsz pár új dolgot. – felelte egyszerűen és leült egy, a tisztás szélén álló fa alá.
- Kezdhetitek.
- Jó akkor… - egy sóhaj kíséretében fordultam oda a kis törpékhez, de a sóhaj megrekedt a torkomban, mikor megláttam, hogy a kis vörös és a szőke milyen várakozó tekintettel néznek rám.
~ Kezdek ideges lenni…~
Megköszörültem a torkom és megkértem, hogy mutassák, meg mit tudnak. Egészen ügyesek voltak, bár tulajdonképpen alig emelkedtek fel a földről. Elláttam őket pár tanáccsal, és próbáltam nekik instrukciókat adni a gyakorlat közben. De a nap is lement, mire tényleges javulást lehetett észlelni. De ez nem mindegyikükkel volt így. Erde meg sem próbálta úgy csinálni, ahogy mondtam, végig ment a feje után, így egy kicsit sem változott, ugyanolyan rosszul ment neki, mint eddig. És mikor ezt szóvá tettem dühösen rám meredt.
- Kurk-től akarok tanulni, nem egy vén banyától!
Köpni, nyelni nem tudtam a megdöbbenéstől, aztán már reagálni sem maradt időm, mert elrohant.
- Ennek meg mi baja van? – Néztem utána elképedve.
- Áh, azért ilyen, mert nem Kurk tanítja, hanem te. Tudod ő a második tanítványa, de olyan sokat beszélt rólad, hogy szerintem féltékeny lett.
Gondterhelten megvakartam a tarkómat.
~ És most ezzel mit kezdjek? ~

Nagyon úgy tűnt, hogy nem nagyon tudok mit tenni. A stílusa velem szemben nem javult, sőt csak rosszabbodott, és nem volt hajlandó odafigyelni rám. Így viszont rohamosan lemaradta többiektől. Ráadásul mintha erről én tehetnék, velem kezdett el kiabálni és engem kezdett sértegetni, véletlenül sem a lusta mesterét. Azt nem tudtam, hogy milyen volt előttem, de azt láttam, hogy olyan mérges, hogy az kihat a régebbi tanulmányaira is. Kivéve ha régen is métereket tévesztett a Fire Ball-al. Ettől csak még dühösebb lett és megállás nélkül duzzogott. Sokszor másokon vezette le a haragját, emiatt pedig többször is összetűzésbe keveredett a többiekkel. Ráadásul állandóan jött a " Ronda vén banya" szövegével, is, ami meg baromira felhúzott néha, főleg, ha nekem is akadtak olyan nehézségeim a tanulásban, amit nem tudtam egyről a kettőre megoldani. Ilyenkor gyerekes módon én is beszálltam a vitába. Kurk pedig nem szólt egy szót sem. Vagy nem érdekelte, vagy mástól várta a megoldást, nem tudom.
Eközben engem elkezdtek tanítani a lila a kék és a sárga tűz mágiára is. Nem nagyon akart menni. A lila és a kék még úgy ahogy összejött, de a sárga világért nem akart sikerülni, ahogy a többieknek sem. A többi pálya is erősen hasonlított az elsőhöz, látszott, hogy nem mesterember munkája, hanem csak úgy összedobták úgy, hogy pont megfeleljenek a célnak, de ezzel nem is volt gond. A probléma a mi teljesítményünkkel volt. Általában csak büdös füsttel árasztottuk el a sziget felét, amit még a másik felén is jól lehetett érezni. Ez pedig engem is kezdett erősen frusztrálttá tenni. Azért akadtak pillanatok rendesen, mikor a frusztrációmat elfeledve önfeledt élveztem az életet, ilyen alkalmak voltak például a párbajok. Ez azt jelentette, hogy térdig belegázoltunk a partól nem túl távol a vízbe és egymás ellen próbáltuk alkalmazni mindazt, amit tanultunk. Természetesen visszafogottan tettük mindezt és csak az idősebbeknek volt megengedett.Az ilyen edzések nagyon fárasztóak voltak, mivel a vízben nehezebben tudtunk mozogni, viszont biztonságosabb volt abból az irányból nézve, hogyha valamelyikünk meggyullad, akkor lebukhattunk a víz alá. Nem kicsit lepődtem meg, mikor kiderült, hogy a lila tűzre nem hata a víz, de erről valahogy nem szólt senki sem. Szerencsére a lila lángok nem égettek, de elsőre kicsit meglepődtem.
Nagy általánosságba véve az egész tényleg olyan volt, mint valami edzőtábor. Nappal edzettünk, este pedig körül ültük a tüzet és nevetgéltünk, ettünk, beszélgettünk.

Egyik este, bűzlő tagokkal vonszoltuk magunkat oda a tűzhöz, a többiek azonnal arrébb húzódtak úgy legalább két méterre. Egész nap a sárga tűzzel bajlódtunk Sam-mal, Tod-dal és Silvy-vel. Már értettem miért a sárga tűz mágusok edzőpályája van a legtávolabb. Még így erősen érezni lehetett a szagot, amit felénk hozott a szél.
- Kurk, nem magyaráznád el nekünk még egyszer, hogy is kéne ezt csinálni? - sóhajtottam fel legalább olyan lesújtottan mint Sam az első estén, amikor erről mesélt.
Kurk megint elismételte azt amit tudnunk kellett, mint ahogy azt már megtette az elmúlt hetekben nem is egyszer.
- Szerintem az a baj, hogy túl óvatosak vagyunk. - Szólaltam meg kis idő után. - Úgy értem mindannyian attól rettegünk, hogy elrontjuk és a szagtól pusztulunk meg mindannyian. Vagy tévedek?
Egy-egy morgással jelezték, hogy igazam van.
- Holnaptól Quatro Cerberus módban fogjuk tolni, értettétek?
- Az meg milyen?
- Vad!
- Meg fogunk halni? - kérdezte síri hangon Lily, Kurk-be kapaszkodva.
- Nem hinném. Szerintem megér egy próbát.
- Hmm... szerintem hülyeség egy ilyen béna trottyos nyanyára hallgatni. - Mordult föl Erde és elvonult. A többiek némán várták a folytatást.
Lassan már tele volt a hócipőm a gyerekes viselkedésével, noha tényleg még gyerek, de akkor is. Felálltam és utána mentem.
- Ne köves te bűzbomba!
- Mert akkor mi lesz? Mit fogsz csinálni? Úgy helyre raksz hogy csak úgy nyekkenek, vagy mi? Mert arra kíváncsi lennék, tekintve, hogy még egy álló tárgyat sem vagy képes eltalálni, és még húsz centire sem tudsz felemelkedni a földről.
Ez betette nála a kiskaput. Artikulálatlan módon elkezdett ordítozni, én csak hallgattam, minden sérelmét végig hallgattam egy szó nélkül. Olyan dühös volt, hogy a könnye is kicsordult, szipogva csak mondta és mondta a magáét.
Amikor kifogyott a levegőből elhalhatott és csak sírt és sírt.
- Mi lesz, ha engem is egyedül hagy? Hogy csináljam tovább? - Hüppögte.
~ Hát itt van a kutya elásva ~
Leguggoltam elé és kissé zavarodottan tarkómat vakargatva figyeltem ahogy sír. Nem nagyon volt tapasztalatom az ilyesmiben és azt se igazán tudtam, hogy mit is kéne mondanom. Én nem aggódtam ilyesmi miatt amikor Kurk engem tanított, sosem gondoltam rá, mi lesz, ha lelép, hogyan fogok tovább tanulni, csak tanultam tovább, mikor otthagyott, hogy aztán hátsón billenthessem. De most itt van ez a kis srác, és attól fél, hogy mi lesz, ha Kurk őt is otthagyja, és nem lesz képes tovább tanulni.
- Hé... -kezdtem tétován - Még ha ez az idióta le is lépne, akkor sem maradsz egyedül, itt vannak a többiek és biztosan segítenének. Azon kívül láthatod, Kurk engem otthagyott csak úgy egy nyamvadt levéllel és mégis képes voltam tovább folytatni. Ha nekem megy, neked is fog. Kurk maga mondta, hogy kis zsenik vagytok, nekem ilyet sosem mondott.
Úgy tűnt kezd megnyugodni.
- Nem tudom miért, de szerintem ezt most komolyan gondolja. Engem először nem is akart tanítani,d e titeket magától vállat be, szóval ez most komolyabb lesz. De ha mégis lelépne, akkor engem nyugodtan megkereshetsz. Most pedig hagyd abba a bőgést, mert egy férfi csak akkor sírhat, ha boldog. Vagy ha eltalálják a bizsuijait.
Halkan felnevetett.
- Nem is vagy olyan gonosz trampli. azt hittem, ha Kurk meglátja, hogy mennyivel jobb vagy nálam, akkor majd itt hagy és elmegy veled valahova.
- Én csak egy rövid időre jöttem. Nem maradok itt sokáig. - Nem úgy tűnt, mintha ez lesújtaná, de megbocsájtható büntetnek minisítettem.
Pár percig csak néztem a sírástól maszatos képét.
- Most mit nézel?
- Semmit, csak az jutott eszembe, hogy te nem is vagy olyan idegesítő kis törpe.
- Hmm... kösz. Te sem vagy olyan ronda.
- Aha, köszi...

Másnaptól a dolgok kicsit megváltoztak. A legszembetűnőbb változás az Erde magatartása volt. Elsősorban nem volt olyan ellenséges és a sértéseket is visszaszorította a minimumra. Kevésbé volt provokatív, bár nem mondanám, hogy egyből puszipajtásokká váltunk volna, de azért sokkal rendesebb volt velem. Ráadásul pedig még hajlandó volt azt is tenni amit kérek tőle. Bár jó félév után újra Kurk vette őket kezelésbe, Erde néha napján odajött, hogy segítsek neki. Rendkívüli érzés volt, hogy segítséget vár tőlem, mivel eddig ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy hozzám szóljon, kivéve ha sértegetésről volt szó.
A másik igencsak fontos előrelépés az volt, hogy szép lassan min ráéreztünk a sárga tűzmágiára, és most már nem úgy mentünk vissza a táborba esténként, hogy harapni lehetett volna a bűzös füstöt. A kék és lila tűzmágiát már nem volt olyan nehéz megtanulni, Ana és Charlie remekül el tudták magyarázni, hogyan is kéne csinálnom hamar belejöttem a lila tűz mágiába. Mike és az ikrek is sokat segítettek, bár inkább csak Mike, mivel a két kislány még nagyon kezdők voltak, de még így is sokat segített az a két kis törpe, hogy gyorsan elsajátítsam a kék tűzmágiát. Bár azt nem mondanám, hogy olyan sok mindent tanultam volna, azért az alapokat sikerült elsajátítanom annyi idő alatt, amennyit áldozni szerettem volna rá, ezen a szigeten. Minden nehézség és kemény munka ellenére azért voltak szabad perceink, amit szórakozással, vagy éppen valami mással ütöttünk el. Minden este a tábortűznél gyűltünk össze és hangosan nevetgélve élveztük ki a fejünk felett ragyogó csillagokat és a kellemes meleg fuvallatokat. Ha éppen nem tél volt és nem zuhogott az eső, vagy a nem esett a hó, mert akkor mind úgy éreztük magunkat, mint egy halom utcára kitett ázott, büdös macska. Persze az évszakok váltakozásával ez elkerülhetetlen volt. Olykor pedig, amikor elég meleg volt az idő, a szúnyogok igyekeztek felzabálni minket, bár az ilyesmi nem volt gyakori, hála Silvy szúnyogölő technikájának. Efféle gondok kínoztak meg minket, melyek sajnos rajtunk teljesen kívül álltak, ha akartuk volna se tudtuk volna befolyásolni a dolgokat. Persze akadtak olyan kisebb-nagyobb bajok,a miket mi magunk idéztünk elő. Mivel a szigetre csak nemrégen költöztek be, ezért még jórészt az élővilága nem volt felfedezve még Kurk számára sem, így ezekkel is meggyűlt a bajunk. Ilyen volt például a lila-piros bogyó esete mely utána azonnal megjegyeztük, hogy a lila piros foltos bogyókat még megérinteni sem okos húzás. Sajnos ezt mi nem tudtuk előre, így mikor Kurk talált egy bokorra valóval és nagy vidáman hozta be a tábortűzhöz, hogy vehetünk belőle amennyit csak elbírunk. Ezután alig, hogy mindenki evett belőle, azonnal megjelentek a viszkető vörös kiütések, amik jól megkínoztak minket. Bosszúból elégettük az összes kis bogyót, aminek aztán a füstjétől fulladoztunk, mert az legalább olyan büdös volt mint a sárga tűz füstje.
Hasonló komoly probléma volt az élelem szerzéssel is. Mivel nem tudtunk mindig kihajózni a szigetről, ezért néha a vadászathoz folyamodtunk, ami a mi esetünkben egy elég röhejes próbálkozásnak minősült. Először is nagyobb hangzavarral rontottunk rá a vaddisznóra emlékeztető állatra, mint az tette volna, ha mi lettünk volna a kiszemelt áldozatai. A másik fő probléma, hogy puszta kézzel és egy egy vastagabb, kiélezett bottal rontottunk rá, amit percek alatt tört szanaszét az állat, könnyebben, mint mi a fogpiszkálót. A Harmadik és nem utolsó sorban legfontosabb probléma az volt, hogy nem figyeltünk oda a saját csapdáinkra. Így nem is csoda ha több zúzódással és sérüléssel tértünk vissza a táborba, mint élelemmel. A betegségekről nem is beszélve, ami végigsöpört a hidegebb, nyirkosabb időkben mindenkin, kivéve Kurk-öt, aki valamilyen rejtélyes okból semmit sem kapott el, csak vidáman pöfékelt és ivott... tipikus. Akkor már nem volt boldog, amikor neki kellett a fél tábort ápolni, és ez némi kárörömmel töltött el.
Szerencsére több volt a jó mint a rossz, bár utólag azért ez nem úgy tűnik. Sokat nevettünk, leginkább mikor Kurk, Sam és az általában szótlan Tod (aki valójában ottlétem alatt egyetlen egyszer sem szólalt meg)részegen énekelt és táncolt a tűz körül. Vagy éppen mikor a bokáig érő vízben gyakoroltuk, hogyan használjuk ellenfélen azt amit tanultunk, úgy, hogy ne öljük meg, vagy égessük le a velünk szemben állóról a haját. Valójában, minden neheztelésem Kurk miatt, teljesen elpárolgott. Pedig erősen küzdöttem, hogy ne így legyen, mert mindenáron meg akartam torolni, amiért csak úgy otthagyott akkor. De hiába minden erőlködés, nem voltam képes rá tartósan haragudni. Sőt, egyre jobban örültem neki és a többieknek is.

Szép lassan eltelt egy év. Sok mindent csináltunk ezalatt az egy év alatt. Kurk is végeredményben egész sok mindent tanított meg nekem, anélkül, hogy könyörögni kellett volna neki. Jobban belegondolva ő is rengeteget változott azalatt az idő alatt, míg nem láttam. Sokkal felelősségteljesebbnek tűnt, de időnként megcsillogtatta felelőtlen mentori jellemét. És persze megmaradtak bizonyos rossz szokásai, mint például a dohányzás, és az ivás. És nem lett sokkal felelősségtudóbb, csak éppen annyival, hogy nem kapta fel a koszos, szakadt zsákját és lépett le, mint ahogy egy bizonyos emberrel tette annak idején.
Mire észbe kapta, már tizenkilenc éves lettem, és idejét éreztem annak, hogy visszamenjek, és mikor közöltem ezt Kurk-el, mint valami kis duzzogó óvodás, önző módon csak piszkálódásba kezdett.
- Szóval elmész... mit érdekel az engem, bár bevallom arra számítottam, hogy egy kicsit tovább maradsz. Elvégre régen te könyörögtél úgy térden állva, hogy tanítsalak.
- Muszáj volt az orrom alá dörgölnöd mi?És különben is, miféle búcsú volt ez, viselkedj úgy mint egy felnőtt és mondj valami bölcset. - förmedtem rá indulatosan. Természetes, hogy nem tud rendesen annyit mondani csak, hogy legyen jó utad, vagy valami ilyesmi.
- Moss fogat lefekvés előtt.
- Hülye vagy? Tényleg csak ennyi telik tőled?

Másnap meglepően hosszúra nyúlt a búcsúzkodás. Mindenki örült volna, ha még maradok pár évet. Főleg a kicsik, akik ez idő alatt nagyon a szívemhez nőttek.
- Legyetek jók, és ha ez a gödény egy fél üveg piánál többet vedelne, dobjátok vízbe.
- Rendben!
Nagy meglepetésként ért Erde, aki megkönnyezte indulásomat, bár váltig állította, hogy csak por ment a szemébe, azért kapott ő is egy ölelést.
- Hát, akkor én megyek... - Mondtam kicsit ellágyulva és a többiek segítségével vízre toltuk az egyik vitorláshajót.
Miközben a hajó egyre csak távolodott Sangria szigettől folyamatosan integettem, ahogy ők is integettek egészen addig, amíg már olyan messzire nem jutottam tőlük, hogy már nem is láttam őket.
- Na azért nem örökre megyek el... - motyogtam még magamban, miközben a hajót a szemközti part felé irányítottam.

Mikor kikötöttem a partra Elgondolkodtam egy kicsit. Végül is otthon vagyok, miért ne látogassam meg Duke-ot és Louist? Miért is ne láthatnám két év után újra a nevelő szüleimet? De persze előtte még rendbe tennem magam. Bizony nem keveset nőttem ezalatt az egy év alatt, mintha minden eddigi külsőbeli lemaradásomat ebben az egy évben pótoltam volna be. A ruháimat is rendesen kinőttem, így első utam egy ruhaboltba vezetett, ahol bevásároltam. Ott akkor vettem csak észre, hogy mennyit is változtam igazából. A szigeten egyikünk sem tartott magánál tükröt, így a külsővel nem is nagyon foglalkoztunk.
- Hmmm... hát tényleg tizenkilenc éves vagyok. Nem semmi, hogy telik az idő. - sóhajtottam egy mélyet és régi otthonom felé vettem az irányt.

Az éjszaka közepén hangos dörömbölés vert felé álmomból. Először azt se tudtam hol vagyok, aztán mikor végre eléggé magamhoz tértem, hogy megértsem mi történik, reménykedve átfordultam a másik oldalamra a fal felé és fülemre szorítottam a párnát.
~ Majdcsak abbahagyja! Mindjárt befejezi. Ez csak egy rossz álom. ~
A kopogtatás nem akart elhallgatni, az ajtó túloldalán álló alak kitartóan püfölte a nyílászárót, sőt, mintha egyre gyorsabban és hangosabban csinálta volna. Keserves nyöszörgéssel fordultam vissza a hátamra és a holdfény festette plafonra meredtem.
Lemertem volna fogadni, hogy Kris az. Ő az egyetlen, aki elég tökös ahhoz, hogy felkeltsen ilyen későn, annak ellenére, hogy sok szempontból is egyértelműen, hogy nőnemű.
Orrom alatt szitkozódva kászálódtam ki a takarócsomóból, és vonszoltam magam oda az ajtóhoz.
- Remélem ég a ház! – halk dühös morgással reagáltam a lámpásra, amit a kopogtató tartott a kezében. Beletelt jó pár percbe, mire hozzászokott a szemem.
- Hát hogyne, természetesen! - Ismertem már eléggé Krist ahhoz, hogy a hangjából is tudjam, mikor forgatja a szemeit.
- Most a szemeidet forgattad, nem igaz? Szinte hallom, ahogy forognak a gödrükben. – vetettem is a szemére a vádat, ami halk kuncogást váltott ki belőle.
- Ugyan, sose merészeltem volna. De ezt félretéve lenne itt valaki aki fontos ügyben keres.
- Ez komoly? Ilyenkor? Nem ér ez rá úgy nem is tudom… tíz óra múlva?
- Nem hiszem. Elég fontosnak tűnik és… komolynak is. – Kris arckifejezése még komolyabbnak tűnt ahogy a lámpa táncoló fényében.
- Rendben. Átöltözöm, és már megyek is. Egy perc az egész.
- Lent várunk az étkezőben. – felelte és elindult a lépcső felé. A földszint mos egy mély fekete éhes veremként sötétlett alattunk, szinte elnyelte őt, ahogy a lámpával a kezében elindult lefelé.

Mikor kiléptem a szobámból, a folyóson vaksötét volt. Már órák óta leoltottuk a lámpákat.
Ilyen kihaltan a folyosó elég hátborzongatónak hatott, ráadásul nem volt egy balak sem, így nehezemre esett nem hasra esni, de valahogy mégis elbotorkáltam a lépcsőig. Ahogy a korlátban kapaszkodva lebotorkáltam, a szemem kezdett hozzászokni a sötétséghez.
Óvatos léptekkel lementem a földszintre. Innen már lehetett látni, hogy az ebédlőből halvány, narancsos fény világít ki a résnyire nyitott ajtón. Benyitottam.
Az ebédlőben csak Kris lámpása szolgált fényforrásként. Ott volt az ajtóhoz legközelebbi asztalon pontosan Kris és a vele szemben ülő aggastyán férfi között. A szemből világító fény az egész ábrázatukat horrorisztikussá változtatta, főleg az öregét, akinek arcán mély barázdákat hagyott az idő. És a tekintete…
A férfi idegállapotára több megfelelő szót tudtam volna találni, de talán a „zavart” kifejezés tűnt a legudvariasabb. Szeme ide-oda cikázott a szobában, mintha kutatna valami után és megállás nélkül remegett.
Halkan megköszörültem a torkomat, nehogy a szívbajt hozzam a már amúgy is ideges öregre, de pont az ellenkezőjét váltottam ki belőle. Nagyot ugrott és kis híján fel is üvöltött, Kris még idejében kapta el a lámpást a keze ügyéből.
- Elnézést! – lassan becsuktam magam mögött az ajtót és hosszú léptekkel átvágtam az ebédlőn. A férfi arcán mintha megkönnyebbülés suhant volna át, de a szék csikorgására megint ijedten rezzent össze.
Leültem Kris mellé, s várakozón néztem az öregre, mivel azonban hosszú percekig nem szólt semmit, rákérdeztem.
- Elnézést, de megmondaná, hogy mit szeretne tőlem?
-Ah! Persze, persze, hogyne! – egy pillanatra egy öreg, szórakozott, s nem utolsó sorban normális embernek tűnt, de szinte azonnal – ahogy átgondolta magában, amit mondani kívánt nekem – visszatért arcára az a megkínzott és rémült arckifejezés.
- A nevem Assim. Elég messze innen Dél-nyugat felől jöttem egy kis faluból, a tengertől nem messze. - miközben beszélt, észrevettem, hogy alig vesz levegőt, talán az idegesség volt az oka – A falut egy erdő mellé építették még sok évvel ezelőtt.
Kezdtem úgy érezni, hogy a szemem mindjárt leragad.
~ Ha most elmondja a falu történelmét és földrajzi helyzetét, én jobban fogok aludni, mint az ágyamban!~
- Minden olyan békés volt és kellemes és idilli. De hirtelen… nem is értem – a hangja lehalkult és kissé megremegett. Ez már jobban felkeltette az érdeklődésemet – Valami befészkelte magát az erdőbe. Az egész erdőből árad a sötétség. Az állatok elmenekültek, vagy elpusztultak. Förtelmes szagot ont magából és dermesztő hideg körülötte a levegő. Pár hete aztán néhány ember bement, hogy megnézzék mi a baj, de nem jöttek vissza. Csak az üvöltéseiket hallottuk a faluból. Az egyikük elért az erdő széléig, láttuk, ahogy az egyik fa gyökere megelevenedik és átdöfi a mellkasát. Mind megijedtünk és elhatároztuk, hogy kiírtjuk az egész erdőt, egy fát sem hagyunk. Megpróbáltuk kivágni őket, de abba is többen belehaltak, s az a pár, amit kivágtunk visszanőtt, sőt mintha… nem is tudom, mintha egyre csak kúszna az erdő a falu felé.
- Úgy ért…? – kezemmel olyan mozdulatot tettem, mint amikor egy pók mászik a falon. Az öreg bólintott. Kirázott a hideg.
- És most már nem csak öl. Az erdő embereket rabol el. Eddig még senki sem került elő. Többeket felkértünk már, hogy hozzák vissza őket és pusztítsák el az erdőt, de ők sem jöttek vissza. Ha szerencsések voltak, akkor csak este hallottuk a halálsikolyukat…
Elhallgatott.
- Gondolom azt várja tőlem, amire a többiektől is számított. De miért ide jött, miért nem a céhházba, miért pont hozzám?
Az öreg zavarodottan dadogni kezdett.
- É-én nem is… nem is tudom… ta-talán mert úgy tudom tűzmágus.
- Igen az vagyok, de vannak nálam erősebbek is. Egyáltalán honnan tudta, hogy itt lakom.
- Egy fickó mondta, akivel út közben találkoztam. Erről jut eszembe, azt üzeni, hogy „ El ne mond annak a rozmárnak, hogy hol vagyok!”. Nem tudom mit jelent, de komolynak tűnt.
- A fickó olyan harminc körüli elég iszákos külsejű szőke férfi, aki bőrszandált visel, mi? – húztam össze gyanakodva a szemem. Az öreg bólintott.
~ Kurk, te nyomorult, rám sóztad ezt a fickót is, mikor te sokkal több mindent tehettél volna?!~
- Értem. Szóval akkor visszahozni a túszokat, - már ha vannak olyanok – és elintézni az erdőt, pont ebben a sorrendben, igaz?
- Lenne itt még valami.
Fájdalmas nyögés tört fel a torkomból.
~ Mégis mi lehet még? ~
- A falubeliek azt mondják az erdőt megszállta a Gonosz. A nagybetűs GONOSZ. Én sosem hittem az ilyesmiben, az ördögben, meg a többi ehhez hasonlókban. – az aggastyán egyre jobban belejött a beszélésbe. Már nem akadozott a hangja és nem is remegett annyira. – De most mégis kezdem azt érezni, hogy igazat beszélnek. Különös hangokat hallani az erdőből olyanokat, amiket ember nem tud kiadni magából. Az artikulálatlan ordítás és a visítás keveréke ez, mintha a torkában is fogak lennének, amiket csikorgathat.
- Szóval van egy élősködő erdőnk és egy különös hang. – vettem sorra amiket megtudtam az öreg elbeszéléséből. – sose hallottam hasonló esetekről, nem hinném, hogy komolyan bármit is tehetnék. A legjobb lenne, ha az egészet úgy ahogy van felégetnék. Ehhez még én sem kellek.
- Megfizetem! – emelte fel kétségbeesetten a hangját a férfi és egy apró kis erszényt tett az asztalra. – Ez a falunk minden vagyona!
Mélyet szippantottam. A küldetés már a hallottak alapján meghaladta a képességeimet, és a jutalom hozzá képest kevés volt. Mégis, ez az ember azt mondja ez mindenük és így jött egyenesen hozzám könyörögni segítségért. Különben sem méltó ez a kapzsiság a Quatro Cerberus-hoz.
~ Hülye vagyok, de komolyan!~
-Nem vállalom a munkát, de megteszem, amit tőlem kitelik. – mondtam végül és a kis erszényt a férfi markába nyomtam – Nem mondom, hogy képes leszek bármit is tenni, de ha mást nem is, felmérhetem a terepet, hátha tudok valaki mást, aki tényleg tehet is magukért valamit.
Az öreg arca felderült, noha nem mondtam semmi olyat, ami miatt oka let volna rá.
-Köszönöm, hálásan köszönöm!
-Ne köszönjön semmit. Valószínűleg semmit sem fogok tudni tenni azokért az emberekért az erdőben. Ha a véleményemet akarja tudni, sürgősen égessék fel az erdőt, ne is próbálkozzanak megmenteni senkit sem, mert nincs kit megmenteni.
A férfi elszörnyedve nézett rám, a lélegzete is elakadt.
-De hát… lehet, hogy még vannak túlélők. Még van rá egy szemernyi esély.
-Igen, igen, hogyne! – legyintettem lemondóan– Holnap kora reggel indulunk.
-Mi? Holnap? De hát… de hát!
-Nem megyek sehova késő este, főleg nem olyan helyre, ahol mindenféle gyanús dolgok történnek. Kell az energia.
A férfi beletörődött, hogy ma már nem megyünk innen sehova reggel hat előtt.
Kris felkísérte a férfit az egyik szobába, hogy ő is kipihenhesse magát. Míg ő a férfinak mutatta az utat melegítettem magamnak egy kis tejet. Gyerekes megoldás, de így lehet a leggyorsabban elaludni. Komoly arccal tért vissza az ebédlőbe.
-Alig, hogy lefeküdt, már el is aludt. Kíváncsi lennék, mikor pihent utoljára.
-Gondolom a horror mese előtt. ez az egész olyan, mint egy rémtörténet, nem? Te elhiszed ezt az egészet?
-Mond, te nem láttad azt az embert? Még jó, hogy elhiszem. És lehettél volna egy kicsit finomabb vele!– csattant fel mérgesen.
-De, láttam. De nem akarom elhinni. És különben meg ha igaz, akkor minek hitegetni? A képébe kell mondani az igazat.  És ha Kurk a kezeim közé kerül, én esküszöm, hogy…! - kezemmel a fojtogató és tördelő mozdulatokat utánoztam, s közben elképzeltem, hogy mesterem nyakát szorongatom.
- Elteszem magam holnap… vagyis pár órára. Fene egye meg, hogy nem jutott eszébe hamarabb jönni! Jó éjszakát!
Felvonszoltam magam a lépcsőn és szinte négykézláb kúsztam be a szobámba. Az ágyra már nem is tudom, hogy kerültem fel.
Alig pár órácskát aludhattam. Nem pihentem ki magam és nem is aludtam elég mélyen, a
nap első sugarai felvertek felszínes álmomból. Dühös dünnyögés közepette kászálódtam ki az ágyból. Csak ekkor vettem észre, hogy úgy ahogy voltam, az utcai ruhámban feküdtem vissza az ágyba és mostanra az öltözékem igencsak meggyűrődött.
Szépen, komótosan elintéztem minden ügyes-bajos dolgomat a fürdőszobában, aztán felöltöztem.
Az ebédlő még kihalt volt, csak Kris és a szüleit találtam odalent, akik a vendégek számára készítették elő a helyiséget.
Összeütöttem magamnak egy könnyű kis reggelit, ez volt eddig a nap fénypontja. Éreztem, hogy ez csak rosszabb lesz. Villámgyors villamozdulatokkal eltüntettem a tükörtojást, a szalonnát és a kenyeret, aztán segítettem a konyhában.
Fél hat tájékán jelent meg az öreg a konyhában. Napfénynél jóval egészségesebben nézett ki, bár az is lehet, hogy valóban csak egy kiadós alvásra volt szüksége. Most nem tűnt olyan idősnek és vékonynak, mint az éjszaka.
Arca sokkal kisimultabban festett. Csak a hatalmas táskák a szeme alatt nem tűntek el.
-Jó reggelt, kellemesen aludt? – kérdeztem kedvesen az öregtől, aki szomorú mosollyal az arcán rázta a fejét.
-Szörnyű rémálmaim voltak, bár tény, hetek óta nem aludtam félóráknál többet. Némileg megnyugtató, hogy ilyen messze vagyok az otthonomtól, ahonnan nem érhetnek el annak a rémséges dolognak az ágai. Szóval, ha azt kérdi jól aludtam-e, akkor igen, fogjuk rá, hogy jól.
-Az is több mint a semmi. Hozok valami reggelit, amíg eszik, összepakolok. Utána mehetünk is.
A férfi helyet foglalt az egyik asztal mellett, csöndesen várakozott, míg odavittem neki az ételt.
Amíg evett, elkezdtem összeszedni azokat a holmikat, amik kellhetnek. Fogalmam se volt, hogy egy gonosz erdő ellen és rémisztő hangokkal szemben milyen hasznos holmit is vihetnék, úgyhogy arra a döntésre jutottam, nem érdemes ezen túl sokat agyalni, úgysincs a szobámban semmi, ami ezek ellen hatásos lehetne. Egy kis zsákba összedobáltam egy napi váltásruhát.
Visszasiettem az ebédlőbe. Az öreg már eltüntette, a reggeliét, Kris éppen most tette le elé a következő adagot.

Fél órával később indultunk el. A férfi roppant éhes lehetett, mert kétszer is repetázott.
gyors léptekkel vágtunk át a városon. A korai időpont ellenére elég sokan sürgölődtek az utcákon, a
vonatállomás ezzel szemben elég kihalt volt, nem sokan utaztak ezen a reggelen. Kifizettem a két jegyet, és felszáltunk a vonatra, ami perceken belül zakatolva kigördült velünk az állomásról.
Nem sokat beszélgettünk útközben. Én fáradt voltam, az ablaknak dőlve el-elbóbiskoltam. Az öreg szólongatására keltem fel.
-Le kell szállnunk. – mondta kezében a csomagommal.
Leszálltunk a vonatról és jó fél órás kérdezősködés után találtunk is valakit, aki hajlandó volt elvinni minket egy darabon. De senki nem volt hajlandó megközelíteni a környéket tíz kilométeres körzetben. Az erdő híre már idáig is elért. De még úgy is, hogy nem kellett egészen a faluig bevinni minket, több mint fél órát győzködtünk egy férfit mire hajlandó volt minket elvinni a szekerével. Ezután egy nagyon csöndes két órás út várt ránk.
-Látja azt ott? – mutatott egyszer csak az öreg a távolba. Arra amerre az ujja mutatott, egy nem túl elragadtató látvány tárult a szemem elé.
-Azt ne mondja, hogy oda megyünk!
-Pedig oda tartunk. – felelte keserű mosollyal.
-Na, eddig és nem tovább!- jelentette ki a fuvarosunk és majdhogynem ledobott minket a kocsijáról. Hajthatatlan volt, egy métert sem akart megtenni tovább és még a pillarebegtetés sem jött be.
Végül kénytelenek-kelletlen összeszedtük a holminkat és leszálltunk a járműről. A férfi villámgyorsan megfordult a kocsival, és már ott sem volt. Vágyakozva pillantottam után, legszívesebben Le én is visszafordultam volna. Nem akartam ODA menni.
-Mehetünk? – kérdezte a férfi.
-Persze. – sóhajtottam lemondóan és a férfival elindultunk a távolban tornyosuló fekete felhők irányába, már ha azok valóban felhők voltak.
-Elég sötét ott a légkör. Már értem, mire gondolt GONOSZ alatt. Bár kétlem, hogy erről lenne szó.
-Ugye? Olyan mintha kátrányt fröcskölt volna az égre és elmaszatolták volna. Gusztustalan. Még a szaga is.
-Mit is mondott, mi a neve? – kérdeztem a férfitől.
-Mármint az erdőé, vagy az enyém?
-Az erdőnek van neve?
-Nincs.
-Akkor mi a kérdés?.
Felnevetett, s ez a kacaj most kivételesen nem volt szomorú.
-Assim a nevem. Gondolom nehéz megjegyezni, végül is nem mindennapi.
-Az se hátrány, ha nem hajnalok hajnalán hallom. – tettem hozzá szándékaimnál kicsit szárazabb hangnemben.– Miért maga jött el hozzám? Úgy értem biztos vannak magánál jóval – már ne is haragudjon de – jóval erősebb fizikumú emberek. Miért egy idős embert küldtek olyan messzire?
-Csak a véletlen műve volt. És jobb is, hogy az erősek maradtak ott. Szükségük van erős emberekre, legyen az lelkileg, vagy fizikailag erős.
-Azt hiszem, ebben igaza van.
Ezután nem sok szó esett köztünk. Csak néha-néha szóltunk egymáshoz, a gyaloglás mind a kettőnket kifárasztott, de Assim-ot egyértelműen jobban. Párszor meg kellett állnunk, mert láttam rajta, hogy alig bírja tartani a tempót. Ezek a pár perces megállók erősen a becsületébe gázoltak a férfinak, folyton ellenkezett, hogy nincs szüksége rá és menjünk tovább, de közben megállás nélkül kapkodta a levegőt. Öt perceknél nem is akart hosszabb időre megállni.
Már jócskán elmúlt dél, mire beértünk a faluba. A hatalmas fekete fellegek magasan a fejem felett kavarogtak, s alulról nézve még fenyegetőbben festett. Az eddigi verőfényes meleg, nyárias napsütéstől ez nagyon eltért. Assim nem viccelt, a hideg rázott annyira lehűlt a levegő a faluban is.
-Minél közelebb merészkedik az erdőhöz annál hidegebb lesz. - közölte utazótársam Tárgyilagosnak szánt hangon, de a végére elcsuklott a hangja. Bármennyire is gyorsan akart visszatérni a faluba, a félelem jelei kiütköztek rajta és ezek egyre hevesebbek lettek, minél közelebb értünk.
-Megnézném közelebbről is. – mondtam, bár én is legalább annyira viszolyogtam tőle, mint a falu többi lakója, akiket nem is láthattam. Mind bezárkóztak a házaikba.
- Elnézést kérek a fogadtatásért, de…
-Megértem.
Assim erőt vett magán és úgy döntött elkísér, hogy szemügyre vehessem a helyzetet.  
-Gyorsabban kúszik az erdő a falu felé, mint gondoltam. – lehelte Assim halálsápadt arccal. – Amikor elindultam még amott voltak az első fák. Nem csoda, hogy mind elbújtak. Ne menj közelebb! – szólt rám, mikor közelebb léptem a fákhoz.
-Édes jó… ezek tényleg növények? – kerekedtek ki a szemeim. A fák törzse, gyökere és ágai feketék voltak és csontvázszerűek, szárazak, mint ha haldokolnának, de a lombozat úgy vöröslött, mint a vér. A gyökerek jó része a föld felszín felett kuszán tekergett, többségük vastagabb lehetett mint én magam.
-Igen, fák. De vannak ennél kevésbé… fa szerű „növények” is. Beljebb van valami növény, ami olyan, mint azok a régimódi állatcsapdák. Tudod. Rálépsz és csatt a lábadnak annyi. Mondjuk, azok a csapdák nem tépik le a lábad és próbálnak felfalni egyben… most ki tudja, hol van az a növény, hála ennek a kúszó, élősködő rettenetnek.
-Muszáj lenne közelebb mennem. Így nem tudok túl sokat tenni. – kirázott a hideg, itt tényleg jóval hidegebb volt a levegő, még a lehelletem is láttam. Csoda, hogy nem borított mindent dér és hó.
-Tudom, de…nem próbálná meg...
-Ne aggódjon. Ha nem is vagyok a legerősebb mágus, de pár gyökérrel még elbánok. Nem megyek túl közel, és különben is vagyok annyira perzselő személyiség, hogy még egy ilyen félelmetes, csúnya erdő se akarjon kikezdeni velem, főleg nem itt a szélén.
-A felső ágakra is figyeljen, beránthatják. Nem egy embert így ragadott magával.
-Rendben.
Lassan közelebb léptem az egyik fához. Óvatos léptekkel közeledtem felé és nem tettem semmilyen hírtelen mozdulatot. Alig egy méterre álltam az egyik fa gyökerétől, amikor az megmozdult, és mint valami kígyó, tekeregni kezdett. Nem jött közelebb, én sem voltam olyan ostoba, hogy még egy lépést tegyek felé.
Nyakamat nyújtogatva kezdtem vizsgálni a fát és annak környékét, hátha meglátok valamit, ami adhat valami tippet, de nem hittem benne, hogy találok bármit is. Meg is lepődtem, amikor mégis kiszúrtam a legfurcsább dolgot, amit eddig fáktól láthattam.
-Ezek összeköttetésben állnak! – kiáltottam hátra Assim-nak – Mindegyiknek a gyökerei közt van olyan, amelyik kapcsolódik egy másikhoz. Ez, meg amaz ott.
~ De nem mindegyik. Csak egy gyökér és az is az erdő sűrűje felé. Mindegyik a mögötte lévővel kapcsolódik össze. Talán azok is a mögöttük levővel. Lehet, hogy végül mind egy pontban ér össze az egész. ~
-Vigyázz! – kiáltott Assim. Észre sem vettem, hogy közelebb merészkedtem és a gyökerek oldalról alattomosan egyre közelebb kúsztak hozzám, mintha megpróbáltak volna behálózni akárcsak egy pók.
-Red Carpet! – a lángszőnyeg a magasba emelt. A gyökerek azon nyomban visszahúzódtak, amint megcsapta őket a meleg hő, de azért nem adta fel. Még jó, hogy Assim figyelmeztetett, fák rossz szokásaira, így egész gyorsan reagáltam, amikor felülről egy hatalmas indaszerű ág lecsapni készült rám, hogy a földre taszítson. Csak súrolta a karomat az ág, az utolsó pillanatban sikerült csak kitérnem előle és tisztes távolságba repültem az erdőtől, ami ágaival és gyökereivel kitartóan kapott utánam. Assim is futásnak eredt és meg sem állt, amíg biztonságos távolságba nem került tőle. leszálltam mellé.
-Itt tényleg nincs értelme túlélőket keresni. Teljesen felesleges ebben reménykedni.

Pár percig néma csöndbe burkolózva figyeltük a kuszán tekergő gyökereket és ágakat. Olyanok voltak, mint a mérges kígyók, melyek csakis arra várnak, hogy valami ostoba áldozat belesétáljon a csapdájukba. Mintha táncukkal akarták volna magukhoz csalni a mit sem sejtő gyanútlant.
Hirtelen erős fájdalom nyilallt abba a karomba, amelyiket súrolt az előbbi faág.
Gyorsan feltűrtem a kabátom úját, de a látvány, ami fogadott, egy pillanatra ledermesztett.
Mintha a fa szálkái megelevenedtek volna. Megpróbáltak minél mélyebbre rágni magukat. Jobban megnézve ezek nagyobbak voltak, mint azok a kis szálkák, amik egy rozoga fapadból kerül az ember körme alá, ha nem figyel.
Az alaposabb szemek azt is észrevehették, hogy ezeknek szemei, sőt, nagyon apró, szinte alig észrevehető lábaik is vannak.
Mintha szájuk is lett volna, úgy akarták berágni magukat akár a csontig.
-Hogy az a rohadt! – miután felocsúdtam az első meglepetésből, felperzseltem a különös élőlényeket.
Halk, földöntúli sipító hangot hallattak, mikor a lángok kis fás testüket nyaldosni kezdték, menekülni azonban már nem tudtak, mind a lángok martalékává váltak.
Ami megmaradt belőlük, egyszerűen leráztam a karomról.
-Nincs olyan része az erdőnek, ami ne akarna megölni, vagy felzabálni senkit, mi? Na, menjünk innen, mielőtt még úgy dönt, közelebb jön. – ruhám úját rágyűrtem a karomra és Assimmal az oldalamon sietve bevetettük magunkat a falunak azon részére, amit még nem fertőztek meg a gyilkos fák.
-Erre! – vezetett Assim házak között.
-Itt van nem messze a falu gyűlésterme. Már várnak minket.

Még Assim is meglepődött, hogy mennyire igaza van.
Az épületben úgy tűnt, az egész falu összegyűlt. Rengeteg sérült embert láttam a tömegben, de még többen voltak, akik motyójuk egy részével szinte beköltözött az építménybe.
-Mégis mi folyik itt? - Assim értetlenkedő kifejezéssel az arcán szinte letámadta az egyik, hasonló korban lévő férfit. Rozsdavörös haja és kefebajsza őszülésnek indult, de amúgy semmi más jele nem volt az öregedésnek. Magas volt és széles, akár egy kétajtós szekrény.
Valami kemény fizikai munkával foglalkozhatott eddig, mert az izmai csak úgy dagadtak viseletes inge alatt.
-Assim, végre visszatértél! Hála az égnek! Nagyon aggódtunk! – a férfierősen hátba veregette Assimet, akinek térdei bele-bele rogytak az ütésekbe.
-Mi folyik itt Claus? Miért van mindenki itt? – követelt magyarázatot továbbra is Assim – Nem így beszéltük meg! Arról volt szó, hogy egyelőre csak azok költözhetnek be, akiknek már a fák benőtték az otthonát.
-Igen, csak közben változott a helyzet. – felelte a Claus nevű férfi.
- Várj egy percet! – szólt közbe Assim, és felém intett, hogy menjek közelebb.
-Ah, ő az a kis hölgy, akiről az a férfi beszélt?
-Igen.
Claus egy gyors kézrázás után – a kezem szinte elveszett a markában és a heves rázogatástól majd kiszakadt tőből – folytatta, amit elkezdett.
-Több dolog is történt. Először kezdem a rosszabbal, mert így a jó sokkal jobbnak fog tűnni. – kezdte Claus.
-Aznap este történt, amikor elmentél. – nézett Assimra, s most valami különös fény csillant meg a szemében – pár emberrel kint jártuk az utcákat, hogy azonnal figyelmeztessük az embereket, ha az erdő megint elindulna. Jimmyvel és Philippel voltam Bob kocsmájánál, amikor egy kutya vonyítására figyeltünk fel. Olyan elhaló volt, mintha figyelmeztetni, vagy segítséget akart volna kérni. Persze nem csak mi hallottuk, azonnal elindultunk megkeresni a kutyát. Végül nem találtuk meg, csak vér volt mindenfelé és egyenesen az erdő felé vezettek a nyomok.
Azt gondoltuk, hogy az erdő műve, de alig bukkantunk rá az állít vérére… nem is értem, hogy nem vettük addig észre… Phil eltűnt. De erre már csak akkor jöttünk rá, amikor meghallottuk az üvöltését. Aztán segítségért könyörgött. Nem sokáig. Mi már nem értünk oda időben. Arról, hogy mi történt, mi is csak Edytől és Keithtől hallottunk. Ők sem értek oda elég gyorsan.
Philt az a valami a város széléig üldözte. Két választása volt, vagy a fák végeznek vele, vagy az a lény. De Phil próbált harcolni ellene. Hiába. Edyék akkor értek oda, amikor a lény kitörte a nyakát. Aztán bevonszolta az erdőbe. A fák meg se rezdültek.
-Milyen lényről beszélsz? – Assim arca komorabbá vált, mint amilyen eddig volt.
- Nem látták pontosan. Azt mondták úgy nézett ki a sötétben, mintha sárból, mohából és ágakból lett volna ó, vékony karokkal és lábakkal… és úgy bűzlött, mintha rohadna. Mivel az erdőből jött, úgy ítéltük meg, jobb, ha mind együtt vagyunk. biztonságosabb. Ezért mindenkit összecsődítettünk és elbújtunk itt. Reméltük, hogy hamar visszatérsz és hozol magaddal valakit. Ha nem így lett volna azonnal elhagytuk volna a falut.
Hozzá se tudtam szólni a hallottakhoz, már rég elvesztettem a fonalat, hogy mi is történhet itt pontosan.
-Szóljon, ha tévedek – vágtam közbe a komor hallgatásba – de mintha lett volna szó egy jó hírről is.
Nem akartam tiszteletlennek látszani, de Assim úgy tűnt menten szívrohamot kap, már csak attól, hogy elképzelte a rémséget.
-Hát… - kezdte lassan fejét vakarva Claus, s arcán valami vonakodás féle arckifejezés jelent meg – nem biztos, hogy tényleg jóhír-e. De talán…
- Hé! Claus! – egy magasabb, kevésbé vállas férfi csörtetett felénk, arca haragosan eltorzult.
- Az a Laborpatkány már megint kezdi! Elegem van belőle, mindenkire a frászt hozza!
Értetlenül néztem Clausra, aki lehunyta a szemét, s látszólag nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ne kezdjen el ő is ordibálni. Nem kerülte el az sem a figyelmemet, hogy Assim legalább olyan értetlenül pislogott, mint én.
-Egy pillanat. – morogta összeszorított fogakkal Claus és elsietett a tömegen át az épület hátsó része felé.
- Mi folyik itt Edy? Kiről van szó?
-Claus még nem mondta? Elég híresek lettünk. Sokan hallottak a problémánkról. Pár napja pedig jött egy ilyen okostojás. Tanulmányozni, vagy mi. Egész hasznos dolgokat mond, de rossz embereknek, akik túl gyenge idegzetűek ezekhez a dolgokhoz. Valami gyom szakértő, a növények a szakterülete… mit is mondott?
- Petrik Millford, a Fiore Nemzeti Tudományos Akadémián végeztem természettudományi szakán végeztem és szereztem diplomát, mint a Mágikus Növények elismert kutatója és szakértője. – kántálta egy monoton hang Edy háta mögül, de a hanghoz tartozó testet, melyet Edy teljesen eltakart a szemünk elől. Csak akkor pillantottuk meg, mikor tett egy lépést oldalra.
Alacsony volt, bár jócskán lehetett harminc körüli. Vékony testalkatú, vastag, fekete keretes szemüveget viselt, barna haja kócosan szanaszét állt, öltözékéből pedig én is megértettem, hogy Edy miért nevezte „Laborpatkánynak”. Valóban úgy festett, mint valami laborból szabadult kémikus.
-Azért jöttem, hogy tanulmányozzam az erdőt, és ha tudok, értékes információkkal segítsek elpusztítani ezt az igen különleges, lenyűgöző, ugyanakkor szörnyű teremtményt. Sajnálom, hogy így kell eljárnunk és nem tanulmányozhatom mélyebbre menően ezt a lenyűgöző teremtményt, de a problémák ismeretében úgy döntöttem lemondok erről a hatalmas tudományos lehetőségről, és…
-És van valami információja, vagy csak a száját tudja jártatni? – vágtam közbe, mielőtt még belelendül a szövegelésbe. Már most nem érdekelt a fele se annak, amit mondani akart, de reméltem, hogy talán mégis csak megtudott valamit az alatt a pár nap alatt, amíg itt tartózkodott. Elvégre azért mégse a semmire kapta azt a fecnit, amivel folyton dicsekednek a hozzá hasonló okoskák.
-Nos, eddig még nem sok mindent tudtam kideríteni. – szemüvegét feljebb tolta az orrán. Ez olyan tipikus okostojás mozdulat volt, amitől a legtöbb ember a falra mászik, vagy minimum felkenné a falra a hozzá hasonlókat.
Claus visszatért közénk és most ő is érdeklődve hallgatta a férfi mondókáját.
-Azért van pár információm, ami segíthet. Elsősorban a fák allokrómás viselkedéséről ejtenék pár szót.
- Ha kérhetnénk emberi nyelven. – vágtam közbe. Sosem kedveltem azokat az embereket, akik ilyen tudományos szakizékkel dobálóznak, ha mondani akarnak valamit.
-Elnézést. Mindig elfelejtem, hogy az emberek többsége nem részesült olyan képzésben, mint…
-Még egy ilyen megjegyzés és orrba vágom! –fojtottam belé a szót. A férfi nagyot nyelt, s csak aztán folytatta.
-Szóval… őhmm… Úgy áll a helyzet, hogy még nem tudom, miért viselkednek ilyen különösen a fák. Pár dolgot azonban sikerült megállapítanom az erdővel kapcsolatban. Az első észrevételem az volt, hogy a fák összeköttetésben állnak valamivel az erdőben. Egy –egy gyökér köti őket össze, mint valami… köldökzsinór. Erre az észrevételemre majdnem ráment az életem, mivel közelebb kellett mennem az erdőhöz. Akkor vettem észre, hogy vannak fák, amik nincsenek összekapcsolódva.
-Ez azt jelenti, hogy nem minden fa gyilkos természetű?
-Úgy gondolom igen. Bár nem sok különbség van már a külsejükben, hála a többinek. Valószínűleg a talajban is van valami. Mindegy. Viszont ez azt is jelentheti, az erdőt megfertőzte valami, amitől megjelentek az erdőben ezek a fák, amik elvegyültek az erdőben nőtt fák között. Mennyiségükből tekintve amúgy nem erdő volt, csupán egy kis pagony, de ez lényegtelen.
- Rátapintott a lényegre. Még valami?
- Úgy vettem észre, hogy a növények közt allelopátia van. Ő… vagyis kölcsönhatás. Elnézést. Szóval kölcsönhatásban vannak. Dendrológiai szempontból lenyűgöző, én mondom! Nem találni még egy olyan növényt, ami ilyenformán kapcsolatba lenne több másikkal. De ez némi problémát eredményezhet, mivel ha egy fa érzékel egy idegen objektumot, akkor azt valamilyen formában továbbítja a többi fához. Valószínűleg azon a köldökzsinóron keresztül, - remélem, nem zavarja magukat, ha így hívom – de az is lehet, hogy valamilyen külön, számukra jól ismert hullámokon kommunikálnak. Nem könnyű észrevenni, de hangot adnak ki. És nem mellesleg minél közelebb megy hozzá az ember annál büdösebb is körülötte a levegő. Ez a miatt van, amit a növény éjszakánként kilélegez. Tudják a növényeknél ez afféle alvási állapot, ilyenkor főleg széndioxidod bocsátanak ki magukból. Mivel azonban ez a növény egyértelműen nem fotoszintetizál valamilyen más anyagot bocsát ki magából. Ugye tudják, mi az a fotoszintézis?
Véleményünket könnyedén leolvashatta az arcunkról, mert gyorsan megköszörülte a torkát és folytatta.
- Ez csak elmélet, de szerintem a növény a holtestek bekebelezéséből szerez energiát és abból azokat az anyagoktól, amikre nincs szüksége, ily módon szabadul meg. Valószínűleg ezért olyan ronda az erdő és a város felett a felhő. De ez is csak találgatás. Mondjuk, szinte biztos vagyok benne, már csak a fák vörös leveleiből következtetve. Maguk mit gondolnak, miért vörösek a levelek?
-Úgy érti, az emberek vérétől lenne? De hát azelőtt is ilyenek voltak, hogy megölték volna az első embereket, nem? – akadékoskodtam, de Claus megrázta a fejét.
-Nos, eleinte nem voltak vörösek a levelek, egy rövid ideig feketék voltak, de lassan elkezdtek kivörösödni. Gondolom az erdei állatok vérével táplálták addig magukat, amíg elég erősek nem lettek egy ember leterítéséhez. Utána már nem lehetett olyan nehéz dolguk.
-Hát ez szép. – morogtam ingerülten. – Szóval most van egy rakás információnk, csak épp mit kezdeni nem tudunk vele, mivel nem tudunk elég közel menni az erdőhöz. De akkor ezek szerint nincs is értelme bemenni, akár fel is égethetnénk az egészet, nem igaz?
-Oh, ez így nem igaz! Szerény véleményem szerint az erdő biztosan kialakított magának valamiféle raktár. Elvégre éjszakánként képtelen élelmet szerezni, hiszen alszik.
Ezt a kijelentést egy rövid döbbent csend követett.
-Várjunk. Azt mondja, hogy nem tud éjszaka az erdő semmit sem tenni, mert alszik? – hüledezett Edy.
-Nem ezt mondtam, de erre próbáltam utalni.
-Ez hülyeség! Rengetegen haltak meg éjszaka is abban a pokolbéli erdőben. – torkolta le Edy a férfit, aki ijedten összerezzent és próbált minél távolabb kerülni tőle.
-Nos – ismét megigazította a szemüvegét – szerintem az a lény, amiről beszéltek nekem, mikor idejöttem nem véletlenül van itt. Valószínűleg ez a valami táplálja éjszakánként az erdőt. Mivel ez nem egy hagyományos fotoszintetizáló növény, előfordulhat, hogy folyamatos táplálásra van szüksége.
-És miért segítene táplálkozni egy másik lény?
- Talán szimbiózis. Eltartja az erdőt éjszakánként, cserébe kap érte valamit. De az is lehet, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. De ez is csak találgatás.
- Értem. És akkor mi is az, amit biztosan tudunk? – kérdezte Assim reményekkel teli arckifejezéssel az arcán.
-Nos, kapcsolatban állnak egymással, de nem mindegyik tartozik a gyilkos fák közé, jelenleg emberi hússal táplálkoznak, éjszakánként képtelen bármit is tenni, ez igaz amúgy az összes többi növényre a világon. Lenyűgöző, ne igaz? Mennyire különbözik bármilyen normális, vagy mágikus növénytől, bizonyos tulajdonságaikat mégis magában hordozzák.
- Rendben, szóval ennyi? A többi mind találgatás? ÉS miért van ott olyan hideg?
-Sajnálom, de nem várhatják el tőlem, hogy ennél is jobban veszélyeztessem az életemet. Ami meg a hőmérsékletet illeti, fogalmam sincs. Erre egyszerűen nem találtam magyarázatot. És nem is fogok addig, amíg közelebb nem megyek hozzá, de ez nem fog előfordulni, amíg veszélyben az életem.
- Maga mondta, hogy éjszaka nem tud semmit sem csinálni! – kiabálta le Assim – Maga mondta, hogy ez mekkora tudományos lehetőség!
-Ez igaz, de az már nem az én szakterületem, hogy megölessem magamat egy éjszaka császkáló bűzlő, lábas-karos gennykupaccal.
-Sajnálom, hogy közbevágok, de jelenleg engem csak egy valami érdekel, és őszinte választ várok. – kezdtem lassan és egyenesen a férfi szemébe bámultam. Nem volt nehéz, körülbelül egy magasságban volt az arca az enyémmel. Ahhoz képest, hogy növénykutatással foglalkozik nem túl sokat láthatott napot eddigi életében. Kiköpött Hófehérke.
- Maga mit mond, mekkora esély van rá, hogy odabent még vannak élő emberek?
A férfi mélyet szippantott az orrán keresztül, majd halványan elmosolyodott.
-Hát ezt így nehéz megmondani. Több szempontból valószínűtlen, hogy legyen ott élő ember. Viszont
az erdő meglepően intelligensen viselkedik. Úgy negyven százalék esélyt látok rá, hogy maradt még ott élő egyed.
-Elég sokra saccolja. Miért olyan biztos benne?
-Hát elsősorban azért mert azalatt az idő alatt, míg itt voltam két embert ragadott el az erdő és többeket is súlyosan megsebesített. De nem ölt meg senkit sem. És azokat, akiket elkapott, azokat mondhatni elvitte magával. Ha csak meg akarta volna ölni őket és megenni, helyben nekiesett volna, nem fáradt volna azzal, hogy elvigye onnan.
-Nem gondolja, hogy túlkombinálja az egészet? – kérdezte Assim. Mostanra már ő sem bízott egészen abban, hogy meg tudunk még bárkit is menteni.
-Igaza lehet. De én akkor is úgy gondolom, hogy megérne egy próbát megmenteni azokat, akiket elragadott az erdő.
-Ez mind szép és jó, csak mégis hogy képzeli ezt? Maga mondta, nappal szinte megközelíthetetlen, este pedig ott van az a mocsok, ami megölte Philt és azt a kutyát. Nem talál olyan épeszű embert, aki önként bemenne abba az erdőbe.
-Hát pedig kénytelen lesz valaki bemenni.
- Mit gondolsz, hajlandó lennél bemenni ezek után oda? Én nem hibáztatnálak, ha nem. –tette Assim kezét a vállamra.
- Nem szívesen, de megígértem, hogy megpróbálok segíteni. Különben is úgy vettem észre, hogy a fák félnek a tűztől, amikor az előbb megtámadott. Tűzmágiával még egészen előnyös helyzetben is vagyok.
-Maga mágus? – egyáltalán nem tetszett a hangsúly és az arckifejezés, amit ez a kis okostojás Hófehérke vágott.
-Igen, talán baja van vele?
-Nem, nem! Tényleg. Bár azt hiszem ez valóban előnyös helyzet. Éjszaka bemehet, mert nem fognak a fák magára támadni és meg is tudja magát védeni odabent. Tudja mit? Magával megyek! Egyedül nem szívesen mentem volna a közelébe, de így, hogy van, aki fedezzen, már nem aggódom. Hasznos lehetnék! De komolyan. És tanulmányozhatnám is!
- Maga aztán ritka bátor ember! - horkant fel Edy. Egyértelműen nem kedvelte ezt a Petrik-et.
A férfi elengedte a megjegyzést a füle mellett és továbbra is csak hozzám beszélt.
-Azt tudnia kell viszont, hogy egy éjszakája van bemenni és kihozni azt, aki még életben van. Amint felkel a nap, az egész erőd újra magához tér és túl veszélyes lesz.

ezeket a zenéket ajánlom az olvasás közben:
https://www.youtube.com/watch?v=H-ChItZ8gRM
https://www.youtube.com/watch?v=tShnpRA1WCY

Meg sem hallottam Petrik figyelmeztetését, úgy fölháborított a feltételezés, hogy én bárkit is magammal viszek egy ilyen veszélyes erdőbe. Még nekem se füllött hozzá a fogam, hogy bemenjek egy olyan helyre, amiről alig tudunk biztosan valamit, de amit ismerünk vele kapcsolatban, az is mind borzasztó.
- Felejtse el! - ripakodtam rá a fiatal férfira, aki meglepetten hőkölt hátra, de gyorsan összeszedte magát. Hűvös nyugalmat erőltetett az arcára, megigazította a szemüvegét, mely egy picit félrecsúszott az arcán.
- Csak nem azt tervezted, hogy egyedül mész be oda abba a földi pokolba? ! Flora lenyűgöző birodalma…- felsóhajtott, mint valami hős szerelmes egy szerelmes dráma hőse egy monológ közben, mikor szerelmére gondol.
- Flora? – Edy értetlen képét látva Petrik szomorkás mosollyal a képén ismét megigazította a szemüvegét. Edy arcáról lerítt, hogy ha ez a kis tudálékos férfi még egyszer megismétli a mozdulatot, még egy ilyen ábrázattal, lekapja azt az átkozott pápaszemet és darabokra tiporja. Igazság szerint kedvemre tett volna vele, engem is kezdett nagyon irritálni ez a tudálékos mozdulat.
- Flora, vagyis a növényi életvilág. Növényi társulások. Ez a növényi világ biológiai…
- Oké, elég lesz! Minden világos! – vágott gyorsan a férfi szavába Edy nem túl udvarias módon. ez Petriknek sem tetszett, aki felhúzott orral fordult el tőle, és ismét hozzám fordult.
- Mindenesetre nem hagyhatom, hogy egy fiatal nő egyedül menjen be egy ilyen veszélyes helyre - erősködött - Mindenképp szükséged lesz egy erős férfi segítségére.
Az utolsó egy mondat után beálló csöndet az Edyből és belőlem kirobbanó nevetés törte meg. Claus és Assim is kezükkel takarták el a szájukat, de a tompa kuncogás még így is kihallatszott. Így kinevetni valakit nem igazán illik, de Edy túlzott ellenszenvet érzett Petrik iránt, én pedig egyszerűen nevetségesnek éreztem a kijelentést, ami még sértő is lehetett volna az én erőmre nézve, ha nem lett volna teljesen abszurd és ostoba.
Miután nagy nehezen befejeztük a nevetést, s kitöröltem pár könnycseppet a szemem sarkából, nagy komolyan a szemébe néztem. Nem volt túlzottan elragadtatva.
-Mondja, maga mágus?
A férfit ismét sikerült meglepnem.
- Nem, természetesen nem.
- Akkor talán edzett acél van a csontjai helyén?
- Egyértelműen nem.
- Halhatatlan tán?
- Miért kérdezel ennyi badarságot? Egyértelműen nem vagyok halhatatlan!
- Akkor bizony itt marad, és a témát ezennel lezártnak tekintem.
- De…!
- Mondom, lezártnak tekintem a témát! Lefekszem, kemény éjszakánk lesz, kell az energia… Még szürkület előtt keltsenek fel. Hol tudok lefeküdni? – fordultam Claus felé teljesen figyelmen kívül hagyva Petriket.
- Bárhol, csak ne légy útban, ne akadályozd a közlekedést.
- Remek! – fogtam a cókmókomat és az egyik fal tövében leheveredtem a földre, a táskám pedig új fontos pozícióba került, mint alkalmi párna. nagy volt a zaj, s a fekhely még távolról sem hasonlított egy hercegnő hálótermére… igazából még istállóra sem, de még a kényelmetlen, hideg padló ellenére is pillanatok alatt elaludtam.

***
Szemeim előtt minden homályos volt, elmosódtak a tárgyak, csak körvonalakat láttam, azokat is tompán. Arcom előtt buborékok szálltak fel, a testem bár könnyű volt, nagy súly nyomta a mellkasomat. hirtelen a torkom és a tüdőmbe is nyilalló fájdalom hasított, alig kaptam levegőt.

***

Eszelős, hörgő köhögésre ébredtem, mely az én torkomból tört fel. Assim egy pohár vízzel a kezében térdelt mellettem, aggódó tekintettel méregetve.
- Most akartalak felkelteni. – mondta és felém nyújtotta a poharat. Intettem neki, hogy inkább nem kérném. Pár pillanat múlva végre képes voltam befejezni a köhögést és megszólalni.
- Mennyi az idő? –tudakoltam rekedt hangon.
- Fél óra és lemegy a nap. Akkor indulhatunk.
- …hatunk? Talán bedugult a fülem és rosszul hallottam? Miért nem tetszik ez nekem? Ja, igen! Ez a többes szám az, ami zavart! Nem, egyedül megyek.
- Nem. Pár emberrel elkísérünk. Erről nincs vita. Nem vállaltad el a munkát, szóval nem várhatjuk el, hogy egyedül megcsináld, ez tényleg nagy falat. Még önként jelentkezők is vannak. Petrik is jön… Tudom, hogy ez nem hangzik jól, és nevetségesnek hangzott, de igaza volt. Nem mehetsz egyedül.
szerettem volna még egy kicsit ellenkezni, de erőm már nem volt hozzá. Így csak lemondóan megrántottam a vállam.
- Rendben, de ugye azzal tisztában vannak, hogy mind meghalhatunk?
- Tudjuk.

***

Tíz perccel sötétedés előtt mentünk ki a kis csapattal. Claus, Assim, Edy és Petrik mellett felbukkant egy fiatalabb, szálkás izomzatú, fekete hajú férfi Tomas és nála valamivel idősebb, szőke bátyja, Gary. Ők voltak a falu egyetlen szerszámos műhelyének az örökösei. Az apjuk nem volt elragadtatva a dologtól, de miután az egyik fa ága letépték az egyik lábát nem igazán tudott mit tenni ellene, hisz még felállni sem tudott. Mindkettejük kezében fejsze volt.
A közeli farm tulajdonosa és idősebbik fia is ott volt, egyikük kezében egy kasza, a másiknál egy kapa volt. Mind a ketten szőkék és szeplősek voltak, le sem tagadhatták volna egymást. Az erdő végzett a férfi feleségével és fiatalabb, alig négy éves gyermekével, ezért akartak mindenképp ők is jönni.
Még hozzánk csapódott egy Tim nevű fiatalabb kölyök is. Az ő szüleivel is az erdő végzett. Rövid rőt hajú, kék szemű tizennyolc és húsz év között fiú volt, kezében egy puskát tartott, az övére pedig két pisztolyt erősített. Vállán egy kisebb táskát vetett át, mely a hangokból ítélve töltényekkel volt tele.
Claus, Assim, Edy és Petrik is hasonló felszereléssel jött, bár egyértelmű volt, hogy közülük Petrik az, aki ne is tudja, mit kezdjen a kezébe nyomott sarlókkal.
A fegyverek mellett mindenkinél volt egy-egy kisebb táska is.
Jó messze álltunk meg az erdőtől. Pár ember is jött minket „elkísérni”, köztük volt pár gyerek is. Nekem volt egy olyan érzésem, hogy ez inkább valami búcsúztatás, s valójában ár rég eltemettek mindnyájunkat.
Bár messze voltunk az erdő „hatósugarától”, az mégis vad tekergőzésbe kezdett, mint valami otromba nagy kupac kígyó. Az ágaikat nyújtogatták felénk, némelyik törzse úgy meghajlott, hogy szinte majd kidőlt a földből, csak az erős gyökerek tartották meg. az erdő észlelte a jelenlétünket és mintha tudta volna, hogy mire készülünk.
- Micsoda izgalom! Azt hiszem hoztam magammal annyi üveget, hogy elég mintát vehessek! –csicseregte Petrik.
- Hogy is ne! Nem fog minket ezzel lassítani! Itt hagyja mind, vagy mi hagyjuk itt magát! – korholta Assim.
A nap lassan vánszorogva kúszott le a fák mögé.
- Indulhatunk?- kérdeztem.
- Még nem. –közölte Petrik, óráját fixírozva –Van még két perc… és utána sem ártana várni egy keveset.
Ahogy közeledett az indulás ideje, egyre izgatottabb lett mindenki, még azok is, akik nem jöttek velünk, olyan izgatottak voltak, hogy azt le sem tagadhatták volna.
Ostobaság lenne azt állítani, hogy nem remegett a lábam a félelemtől és az izgalomtól. Társaim ennél azért sokkal rosszabb állapotban voltak, úgy reszkettek, mint a nyárfalevél. Sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe keveredtek.
-Mi ez a hang?- kérdezte egy nő valahol a hátunk mögül.
Én is hallottam a halk zajt, mely végül földet rengető robajjá nőtte ki magát. Úgy remegett a föld, hogy megállni is alig bírtam a lábamon.
-A föld alól jön! – ordította Tim, s alig, hogy ezt kimondta, a falusiak és a mi kis csapatunk közt vastag indák törtek elő a magasba. Gyökerek voltak. Azonnal támadásba lendültek, egyenesen a fegyvertelen falusiakat vette célba. Mindenki futásnak eredt, eszeveszett üvöltést, sikítást és gyereksírást hallottam minden irányból. Hirtelen egy élesebb, vérfagyasztó sikoly fagyasztotta meg az embereket.
A kósza gyökerek közt egy fiatal kislány vergődött, és próbált foggal-körömmel kiszabadulni. A gyökerek szép lassan elkezdtek visszakúszni a nagy lyukba, amiből előjöttek. A kislány apró kezeivel próbált kapaszkodni bármiben, amit elért.
- Fire Projectiles! – A lövedékek telibe találták a gyökércsomót, ami a kislány bokájára volt tekeredve. a növények visszavonulót fogtak, az égő rész pedig levált a többiről, mint amikor letörik egy gyík farka. Már majdnem azt hittük, hogy vége, ám ekkor valami előugrott a lyukból, megragadta a kislány lábát és elkezdte húzni a lyukba. A kislány körömmel próbált a földön fogást találni, de hiába. A lény ocsmány volt és büdös. Hasonlított egy emberhez, de nem volt rajta ruha, helyette gallyakból, mohából és különböző növényekből álló sáros csomót viselt a testén, csak a karjai és a lábai látszottak és az ocsmány feje, ami leginkább egy koponyává aszott, rothadó rémpofa volt, aligha hasonlított egy emberre. Rettentően vékony volt, körmei feketék és inkább tűntek karmoknak, feketék voltak a rászáradt sártól és vértől. Mindenki úgy megijedt a lény láttán, hogy teljesen leblokkoltunk. Meg se moccantunk, csak remegő tagokkal álltunk és néztük, hogy vonszolja maga után a kislányt. Nem volt gyors, lassan, mint valami élő hulla, úgy vánszorgott, de erős volt, a kislány akárhogy kapálózott, nem tudott kiszabadulni. Már majdnem eltűnt a kislány félig a lyukban, mikor végre magamhoz tértem. Kikapta a kapát Gary kezéből a kapát és odarohantam a lyukhoz. A kislány vérző körmökkel kapaszkodott a lyuk szélében. Megfogtam a karját és a kapával a szörnyeteg karja felé csaptam. Elengedte a kislányt, akit azonnal a karjaimba kaptam. Ekkor hírtelen a rém kiugrott a lyukból, sokkal fürgébben, mint előtte. Ijedten kiáltottunk fel a kislánnyal együtt. Megbotlottam és fenékre ültem, a szörnyeteg ezt kihasználva kimarta a kezemből kislányt, és lerántotta a lyukba. Hosszú percekig csak a gyermek sikolyait és az elhaló sírását hallottuk. Végül néma csönd telepedett ránk.
Mind felismertük a korábbi leírás alapján azt a szörnyű lényt, ami bevonszolta Phil-t az erdőbe.
-Körülbelül egy és fél perce ment le a nap. – közölte Petrik holtra vált arccal az órájának számlapjára meredve.
Senkiben sem merült fel, hogy az erdő az utolsó pillanatban is képes lesz támadni. Arra még kevésbé, hogy a föld alól, s hogy a gyökerek már ilyen közel vannak a falu központjához. Mindenki csak arról tudott, amit a felszín felett látott és senki sem gondolta, hogy az erdő így benőtte már ezt a helyet alulról a gyökereivel.
Csak tompán éreztem, hogy fáj a kezem, ahol a szörnyeteg megmart, mikor kikapta a gyereket a kezemből. Teljesen le voltam blokkolva a történtektől. A levegő is zihálva tört csak fel a torkomból.

***

- Mami, nem hagyhatnánk égve a villanyt? Olyan ijesztő, nem tudok aludni és félek is. – nyöszörögtem a paplant az orromig húzva. az éjszaka folyamán már harmadjára hívtam be Louis-t, hogy van valami a szobámban. Egyszer egy fa ágai vetettek ijesztő árnyékot a falra, másodszorra a huzat nyikorogtatta az ablakot, most éppen a padló nyikordult meg, mikor Louis elment a szobám előtt. Mostanra kicsit ingerült volt, már szeretett volna ő is aludni végre.
- Ha ég a lámpa, akkor sem fogsz tudni elaludni, ráadásul örökre ilyen nyuszi maradsz, aki fél a sötétben.
- Nem vagyok nyuszi! –háborogtam –De olyan sötét van, és ijesztő.
- Mi ijesztő a sötétben?- kérdezte megenyhülve és leült az ágyamra.
- Hogy nem látok tisztán és minden, amit ismerek idegennek és másnak tűnik tőle.
- Csak a képzeleted játszik veled, kicsim. Semmi sem változik, csak jobban meg kell nézned és
azonnal rájössz, hogy minden, amit látsz ugyanolyan, mint nappal volt. Az én anyukám is ezt mondta, amikor féltem és látod, nekem nem kell lámpa az alváshoz és nem is félek.
-A te anyukád is matektanár volt? – kérdeztem az állam alá tolva a takarót.
- Igen, egy igazi gonosz hárpia volt, minden álmomat lerombolt az átkozott realitikus nézeteivel. De honnan tudtad? Nem emlékszem, hogy mondtam volna.
- Valahogy adta magát.
-...Büdös kölyök...
Mind a ketten felkacagtunk,aztán amikor befejeztük, Louis adott egy puszit a homlokomra és jó éjszakát kívánt.

***

Jó rég volt, mikor az éjszakától rettegtem, alig voltam vagy nyolc-kilenc éves. Azóta nem is volt semmi, amitől tényleg féltem volna, de ez most más volt. Ez most nem egy aranyos plűsmaci volt, ami hirtelen a képzeletemnek köszönhetően agyarakat és borotvaéles karmokat növesztett, nem egy játékbohóc volt, melynek kedves mosolyát eszelős vigyorrá torzította az éjszaka. Ez valódi volt, teljesen igazi. Nem csak képzeltem az orrfacsaró rothadó szagot, a vöröses, lilás, fekete rothadó bőrt, a csálé fekete, hegyes fogakat és a vérben forgó szemeket, és az éles karmokat, amik belehasítanak a bőrömbe. Mindez valós volt és ezen nem segít a nappal sem.
A kislány sikolya még mindig ott visszhangzott a fülemben. Az a gyerek ott volt a karjaimban, s mégis elvitte az a lény. Egyenesen a kezeim közül és én nem tettem ellene semmit.
Ez a gondolat térített magamhoz. Valahogy feltápászkodtam a földről és körbenéztem, hogy felmérjem mekkora kárt okozott a gyökerek támadása.
Pár elhagyott ház megsérült, egy-kettő tetejét szinte teljesen beomlasztották, s pár falat is kivertek. Az emberek közül csak páran sérültek meg, de ahogy elnéztem, nem a gyökerek által. Egyedül én sérültem meg komolyabban.
- Tudtam, hogy jól fog ez jönni! – morogta Tomas és kötszert, meg valami fertőtlenítőszert vett elő a kis táskájából. Gyakorlott mozdulattal ellátta a sérülésemet.
- Nekem nem tűnt veszélyesnek, csak egy karmolás.
- Remélem ebben nincs semmi csapda, mint a fa szálkáival volt.
- Ah, Igen, Assim beszélt róla, amíg aludtál.
- Még mindig jönni akartok? Most, hogy láttátok azt az izét?
- Természetesen. Vagyis igazából semmi kedvünk hozzá, de kinek van? És valakinek ezt meg kell tennie, de egy ember nem elég hozzá, ez világos.
- Nos, akkor ideje lenne indulni. Ne húzzuk az időt, nincs sok időnk, ki tudja, mennyi ideig kell bent lennünk, mire találunk valakit… már ha találunk élőt még odabent. – jött oda hozzánk Assim – És még valahogy ki is kell vergődnünk onnan.
- Rendben, induljunk.
- Menjünk és intézzük el ezt az átokverte erdőt. Ha mást nem is, de a kis Lillya-t mindenképpen hozzuk vissza. – Pattant fel Tomas mellőlem. alighanem az előbb elvitt kislányra gondolt.
Az egész bagázs elindult az erdő felé, csak én maradtam ott a lyuk mellett. Már majdnem elérték, amikor megállítottam őket. Én is felkeltem végre a földről.
- Várjanak egy kicsit! Nem ott megyünk be, hanem itt! – mutattam a lyukra. – Fire Magic. –A lángok végigperzselték a gyökereket, amik felkapaszkodtak a lyuk falára is. A növények szénné égtek.
Az arcukon látszott, hogy nincsenek oda az ötletért, hogy lemásszanak egy sötét, nyirkos lyukba, amiből nemrég még gyilkos gyökerek és egy félelmetes szörnyeteg mászott elő.
-Nem veszélyes ez? Lehet, hogy még lent van az az izé. – nyelt egy nagyot Tim.
- Nem hiszem, hogy még ott van. De szűkebb helyen én előnyösebb helyzetben leszek, mindenkit meg fogok védeni, nincs miért aggódni. Én megyek elől és világítok. Na, indulás, befelé! –adtam ki az utasítást.