Magánküldetés: Az idő Káosza (Lidérc, Raelae Xing'ke, Jonathan McWilliams)

Madárcsiripelés, virágillat, napi látogatás a céhbe, séta az utcákon, bevásárlás. Hiába lett Fiore színesebb a tavasszal, az én életem csak szürkébb lett. Úgy fest, ahogy én befejeztem a téli álmom, úgy a gazfickók nyaralni mentek. Fiore sokkal békésebb hely lett, míg nem voltam itt, ez zavaró. A céhbe azért belátogattam minden nap, egyrészt, hogy Ba’al mester agyára menjek, másrészt, hogy megkérdezzem nincs-e valami munkája számomra. Micsoda galád világban élünk: amíg az ember hátradőlne, és pihenne, akkor annyi munkát zúdítanak a nyakába, hogy pislogni nincs ideje. Mikor pedig egy évben egyszer elszánt, és menne, és csinálná, akkor nincs semmi. Ez nem fair!
Az élet napról-napra szürkébbé vált, látogatásaim a céhbe mind rövidebbek lettek, végül már csak beköszöntem, megkérdeztem a munkát, ami természetesen nem volt, majd jöttem is el. Időm java részét otthon töltöttem, semmittevéssel, és malmozással elütve az időt. Néha kiálltam a közeli üzlet elé, hallgatni az idősök pletykáit, sztorijait, néha segítettem nekik hazacipelni, amit vettek.
Egy este, mikor az emberek eltűntek az utcáról, és mozgásuk hiányában a virágok illata láthatatlan ködfelhőként leült, hogy már bódító volt épp az ágyamon fekve egy gumilabdát dobáltam a falnak, visszapattant, elkaptam, megint eldobtam, és megint elkaptam. Nem tudtam aludni, az unalom már olyan erős volt, hogy torkomba mart. Azon gondolkodtam, hogy én magam keverek valami balhét, de semmi jó ötlet nem jutott eszembe. Újra eldobtam a labdát: kopp, majd visszajött, és újra eldobtam: kopp, kopp, kopp. Visszajött, de nem kaptam el meglepettségemben, hanem fejbe talált. Furcsa volt, hogy többet kopogott, ráadásul hogy kettőt az ablakon, mikor nem is annak dobtam neki. Tekintetem oldalra fordítottam, és azonnal leestem az ágyról. Két, cső-orrú vigyorgó arc bámult be a szobába. Szemük vékony háromszög, teljesen fekete, a sötétben alig észrevehető, arca vagy sziklakemény volt, vagy maszkot viselt, meg se rezdült. A két fej nem engem bámult, legalábbis közvetlen nem felém voltak fordulva, inkább mindkettő elnézett mellettem, egyik az egyik, másik a másik irányba. Feje, vagy maszkja kopasz volt, csak feje búbján volt egy vékony ősz csík, ami hátraszaladt, hátul azonban dús volt a haja, és akár egy bohócnak állt össze-vissza. Fejük tetején egy-egy szürke kalap, ami leginkább egy kerti törpe kalapjára emlékeztetett. Füle látszólag nem volt. Testük java részét egy szürke köpeny fedte, ami eléggé megnehezítette annak a beazonosítását, hogy ez most két külön alak, vagy egy test. Három keze volt, rajta a bőr szürke, akárcsak az arcán, csont sovány ujjaik hosszúak, és hiányzott róluk a köröm. Két kezével az ablak keretébe kapaszkodott, és középső kezével kopogtatott. Lábából is három volt, hasonló a kezéhez szürke, izmatlan. Lábfejét nem tudtam a sötétben kivenni, vagy egy lábujja volt, vagy egy kanyarított orrú cipő volt a lábán. Az egész lány alig lehetett egy méter magas, de ha sikerült neki az első emeleti ablakomba felmásznia, és itt megkapaszkodni, akkor érdemes nem alábecsülnöm a mérete miatt. Kopogásából nem tágított, ebből gondoltam, hogy engem kereshet. Amit nem értettem, hogy normális emberek az ajtót használják, de rájöttem, hogy nem emberrel van dolgom, így természetesnek vehetem az ablakon át történő közlekedést, és örülhetek, hogy nem robbantotta be a mennyezetet.
Az emberek azt mondják, hogy a könyvet ne a borítóról ítéljük meg, azonban az a borító, ami folyamatosan vigyorog, és mosolya érzelmet nem, csak fogakat mutat, annak nehéz első pillantásról meglátni a belső értékét. Legjobb lesz beengednem, mielőtt erőszakhoz folyamodna, és jó lesz kétségeim véka alá rejteni. Önmagamban felkészültem arra, hogy semmi jóval nem fog ez a lény kecsegtetni, és véres háborút kell vívnom vele, hogy kitessékeljem a lakásból, de arra is, hogy egy angyal álruhában. Ez utóbbira nehezen vettem rá magam, hiszen szellemek, és mennyei lények nem léteznek.
Kinyitottam az ablakot, a lény állt még egy pillanatok, majd beszökkent, és az ágyra huppant, majd onnan a padlóra sétált. Lábaival hasonlóan járt, mint az emberek, annyi különbséggel, hogy egy lépésnél a két szélső lábát használta, a másiknál pedig csak a középsőt. Tekintetét egy pillanatra se vette le rólam, nem is figyelte hova lép, mégse botlott meg.
-Jó estét. – kezdett tátogni az egyik fej, ajkai nem mozogtak, inkább csak fogai emelkedtek, és süllyedtek. Köszönés után jobb kezét mellkasa elé húzta, és mélyen meghajolt, hogy orra koppant a parkettán, majd visszaegyenesedett, tekintetét megint rám szegezve, természetesen a két maszk ismét elnézett mellettem.
-Jó… estét. – köszöntem vissza a végtagbőséggel megáldott lénynek. – Mi járatban ilyen későn? – Próbáltam baráti csevelyt kezdeményezni vele, a problémám csak az volt, hogy arckifejezése változatlan maradt. Így nehéz lesz a reakcióit olvasnom.
-Szeretsz játszani? – Szólalt meg a másik arc. Ez valahonnan nagyon is ismerős volt nekem, de az a figura olyan játékokra invitált, ahol a fődíj az, hogy életben maradhatsz, ám a játék során ezt-azt le kell magadról vágni… és nem a ruhákra gondolok. Szemem a gumilabdára tévedt. Éppen játszottam, mikor megzavart, és ki tudja mennyi ideje kukkolhatott. Még most se érzem igazán a jelenlétét. Hazudni nem tudok neki, szóval az őszinte úton kell haladnom.
-Igen, szeretem játékkal elmulatni az időt.
-És akarsz játszani? – szólalt meg a köszönő maszk. Ez a kis fickó egyre hátborzongatóbb.
-Egy kicsit késő van. Ilyenkor már nem illik vendégségben maradni. De elég unalmas volt az elmúlt néhány nap. Mit forgatsz a fejedben… mit forgattok a fejetekben? – Remélem ezzel nem mondtam valami rosszat. Remélem nem veszi diszkriminációnak az egyik feje, hogy levegőnek néztem a másikat, és azt sem, hogy két külön személynek nézem, mikor közben lehet, hogy egy.
-A játék rém egyszerű… - kezdett el beszélni a „másik fej”, majd az első folytatta, és így váltogatták egymást.
-A játék egy társas. - Létezik egyáltalán olyan játék, amihez nem kell kettő, vagy annál több ember?
-Te lennél az egyik bábú.
-Sok más mágus a többi.
-A tábláról nem szólhatok.
-A játék szabályairól se szólhatok. - Vajon milyen ember az, aki belemegy egy olyan játékba, aminek nem ismeri a részleteit?
-A játék lényege, hogy…
-Feladatokat hajts végre…
-Megadott idő alatt.
-Miféle feladatokat? És mennyi idő alatt?
-A játék szabályairól…
-Még nem szólhatok. - Apróbetűs rész hagyján, ebben a játszmában még nagybetűs rész sincs.
-A játékban, ha teljesítményed jó…
-Jutalmat kapsz.
-Pénzt…
-Hasznos csecsebecséket.
-Ha nagyon jó játékos vagy…
-Ennél többet is kaphatsz.
-Persze csak ha elsőként érsz célba.
-Vagy elsőként éred el célod.
-Mi lehetne nagyobb jutalom pénznél és varázstárgyaknál? - Most tűnt csak fel, hogy az apró lény... vagy lények hangja eléggé monoton, és vontatott, mintha szívesebben beszélne ezer más dologról. Persze, én is szívesebben beszélnék a lény anatómiájáról, de feltételezem, hogy akkor ő megvizsgálná szegről végre az enyémet, és ebből nem kérnék.
-Kívánság.
-Kívánság.
-Mert a vágy…
-A vágy vezérel.
-A vágy utat szab.
-A vágy megadja a kezdő lökést.
-Mindenki vágyakozik valamire.
-Mindenki vágyakozik. - a hideg végigfutott a hátamon. Ha a lény külseje második pillantásra már nem is tűnt annyira rémisztőnek, a beszéde egyre inkább azzá vált. Mintha egy révületbe esett bölcs beszélne hozzám, akinek épp látomása van.
-Szerelem.
-Öröklét.
-Barátság.
-Dicsőség.
-Tudás
-Bosszú.
-Hatalom.
-Hírnév.
-Szépség. - A legjobb döntés a tudás lenne, mert akkor választ kapna az ember a dilemmára, hogy mégis melyiket kellett volna választania?
-Szóval ha első leszek, teljesül egy kívánságom?
-Pontosan.
-Urunk, a nagy Minori. – a névtől mindketten meghajoltak.
-A nagy Minori… - megint a meghajlás. A név nem csengett úgy, mintha egy magas posztban lévő alaké lenne, inkább mint egy egyszerű halandó neve. Ráadásul a név hallatán egy nő körvonalai rajzolódtak ki lelki szemeim elött, de valószínüleg helytelenül, mivel a lény azt mondta "urunk", és nem "úrnőnk".
-Ha ügyes vagy.
-Ha kitartó vagy.
-Ha erős vagy.
-Ha cseles vagy.
-Ha gyors vagy.
-Ha okos vagy.
-Teljesíti egy kívánságod.
-Legyen az bármi.
-Bármi. - Kicsit irritáló volt már, ahogy beszélt. Legalább három centit vastagodott a nyakam izma most, hogy oda-vissza rángattam a fejem hogy a lény egyik fejéről a másikra bámulhassak.
A pénz és a varázskütyük nem igen keltették fel az érdeklődésem, de az egy kívánság teljesülését csak egy ütődött bolond, vagy a világ legboldogabb embere utasítaná vissza. Mivel én egyik se vagyok, gondolkodás nélkül rábólintottam az ajánlatára… ajánlatukra. És nem is kellett sokat gondolkodnom, hogy mi az az egy dolog, amit Minoritól kérek, ha nyerek.
-Rendben van, benne vagyok. Mikor kezdünk? – Erre nem válaszolt azonnal, bal kezét kezdte el kinyújtani felém. Tenyerét felfelé fordította, ujjait széthúzta, hogy kézfeje nagyobbnak látsszon. Úgy állt ott, mintha csak egy esőcseppet szeretne elkapni, de nem akármelyiket, hanem egy kiszemelt cseppet.
-Indulhatunk is…
-Jöjj.
-Érintsd meg kezem.
-És én vezetlek.
Eleinte kissé vonakodva közelítettem kezem az ő keze felé, de ő mozdulatlanul tűrte kétkedésem. Remélem nem hordoz a bőre semmilyen fertőzést. Sokáig haboztam, vacilláltam, de eszembe jutott a kívánságom, és igaza volt… igazuk volt, a vágy valóban megadja a kezdő rúgást. Kezem, mintha csak szárnyra kapott volna, egy szempillantás alatt letudta a kezeink között fennálló távolságot. Az apró lény bőre nem is volt sokkal különb, mint a sajátom, bár mintha kicsit hidegebb lett volna, de gondolom csak azért, mert sokat csünghetett az ablak túlsó oldalán, a hideg levegőn.

- Választania kell majd - szólalt meg a lágy női hang hátam mögött. Hátrafordultam, és egy bájos ám rejtélyes arc tűnt fel. Hangtalan léptekkel közeledett, majd helyet foglalt mellettem.
- Áh, Aimy-san! - Meglepett jelenléte. Már órák óta ültem a kiugrón, s minduntalan bámultam magam elé. - Valóban - fogtam rövidre válaszom. - De nem tudom, ki lenne a megfelelő. - Novícius lettem immáron, és az egyik Archon tanítványának kell szegődnöm, de még valóban nem tudtam dönteni. - Shiner és Noel mellett nem sok dolgom lenne - jegyeztem meg kurtán, de eme bájos Archon mindent tudott egyenrangú társairól, s készen állt, hogy kioktasson.
- Shiner-san nem fogad tanítványt maga mellé. Noel-san pedig érdekes ember, többet foglalkozik a halottaival, mint egy tanítvánnyal. Nem ajánlom magának.
Magának... Csak párszor beszéltünk eddig, de sose tegezett. Pedig az alárendeltje vagyok, mégis megtisztelt azzal, hogy magázott.
- Végül is, csak az elemi mágiában vagyok jártas - szakítottam meg a hirtelen keletkezett csendet. - Viszont Stone-san elvei nem igen tetszenek, túlságosan elvakult, én ennél sokkalta szabadabb elvű vagyok, szeretem sajátosan látni a világot.
- Én sok mindent taníthatok Önnek - vágott közbe, miközben maga előtt az ujjával rajzolt a porban. Moit szinte elkápráztatta a porba vésett rajzocska, mely egy gyíkszerű lényt ábrázolt. - Gondolja át nyugodtan. - Azzal felállt, s ott hagyott.
Aimy, mint Archonom, egy bökkenő volt az egésszel. Mia is az alárendeltje volt, még mindig nem tudják az igazat, hogy mit tettem, hogy megöltem őt. Félek. De valóban Aimy lenne a megfelelő választás. Rendesen felkeverte a gondolataimat, ahogy kifelé bámultam a céhház ablakán. Itt a tavasz, kellemes hideg szél borzolta a hátam, bár odafent most biztosan jó idő volt, itt a barlangrendszerben nem sokat érezhettünk belőle. Ezt az egyet nem szerettem, hogy idelent mindig hideg volt. A nap már biztos lemenőben volt, a levegő lehűlt mióta itt ülök.
- Jó estét - köszöntött egy számomra idegen hang. Hideg futott végig a hátamon, s furcsán tekintettem a furcsa kis lényre, aki most az ablakban ült. Egy középmagas szörny volt, de valami fura volt rajta. Két feje volt, s az a vigyor a száján nem igen tetszett.
- Jó estét - reagáltam. - Miben segíthetek? - próbáltam előszedni egy kis illemet.
- Mit szólsz... - így az egyik feje - egy kis játékhoz? - váltott át a másik fejére. Meglepettem figyeltem, hogy szája nem mozog beszédközben. Míg az egyik hangban alázatot éreztem, a másikban játékos csintalanságot.
- Játékhoz? Rendben, úgyis unatkoztam. Érdekesnek tűnsz.
- A játék egyszerű.
- Adott idő alatt kell megtenni...
- Bizonyos dolgokat.
- Bizonyos dolgokat, mire célzol kedves idegen? - mosolyodtam el, és már vártam a pontosítást.
- Ezt csak a helyszínen tudhatja meg.
- A helyszínen bizony ám.
A választ kicsit csalódottan fogadtam. Reméltem kicsit többet megtudhatok az eseményről. Bár egy próbát megért a faggatásuk.
- Gyerünk, ki vele. Nem mondom el senkinek - ígérkeztem.
- Nem mondhatunk többet.
- A helyszínen árulhatjuk csak el - a csintalan hang hirtelen türelmetlenséggel teli szigorú mély hanggá vált. Jobbnak tűnt hagyni a dolgot.
- Hm... És mit kapok, ha nyerek? - tértem rá az anyagi részre.
- Busás jutalmat...
- Sok-sok gyémántot.
- Hatalmas erővel bíró tárgyakat.
- De mindezek felett egy kívánságot.
- Kívánságot.
- Kívánság?
- Úgy, kívánság...
- Minori urunk teljesíti.
- De ahhoz győzni kell.
- Ki ez a Minori úr, miért nem ő jött el értem?
- Ezt csak a helyszínen tudhatja meg.
- A helyszínen bizony ám - ismételték az előző dialógust.
- Miért csak ott? - kérdeztem kíváncsian.
- Ha eláruljuk, hova a kaland?
- Hova az izgalom?
- Nem bánom, benne vagyok.
Kinyújtja felém kezét, s így szól:
- Fogd!
- Elviszünk.
- Ne félj.
- Biztonságos.
Nem bízom benne, de nincs más választásom, kell a pénz, s az a kívánság eléggé kecsegtető. Megfogom hát a kezét...

Általában nem érdekel a pénz, de mivel még sajnos mindig ember vagyok, nekem is vannak igényeim... és ezek az igények bizony pénzbe kerülnek! Még hozzá nem is akármilyen pénzekbe... vannak, akik a záldozataikat kifosztják, elveszik a zsebükben rejlő gyémántokat, és pár hasonló mód elkövetett gyilkosság után nincs sokáig gondjuk az anyagiakra. Na hát én nem ilyen vagyok, én nem a zsákmányért ölök, ha ölök... de hogy őszinte legyek, azon a napon már majdnem azt kívántam, bárcsak én is ilyen lennék, bárcsak lenne pofám belenyúlni áldozataim zsebébe, és éldegélni az elorzott pénzekből! Mert azon a bizonyos napon egy kanyi vasam nem volt, pedig szükségem lett volna rá! Persze, kérhettem volna a céhtől, de ahhoz se volt elég pofám! Ráadásul én nem leszek senki lekötelezettje! Még csak az kéne!
Mit csinál ilyenkor egy mágus? Persze, hogy küldetéseket csinál... de amik akkor fent voltak a faliújságon küldetések, említésre sem voltak méltóak. 10 000 gyémánt, 30 000 gyémánt.... a legtöbb pénzt érő küldetés is 50 000 gyémánt volt, és valami...csirke futamról szólt...akkor már inkább csóró maradok!
Ilyen nem feltétlen kellemes gondolatokkal járkáltam a céh épületben, mikor valami furcsa jelenlétre lettem figyelmes. Valaki figyelt a folyosó sarkáról...vagy valakik!
-Na bújj elő, mocsok! Tudom, hogy figyelsz, és marhára idegesít! Na, gyerünk!
Elindultam az alak irányába, de mikor előjött a sarok mögül, megtorpantam. Ez a valami (mert nincs rá jobb szó) nem igazán tűnt embernek! Alacsony volt, szakadt göncökben volt (bár egy idő után kételkedtem benne, hogy azok ruhadarabok), mintha nem két keze lett volna, és azok is mind torzak. Két feje volt, és mindkettőn bárgyú vigyor húzódott szélesre. Hosszú hegyes orra vastag tüskeként meredt előre fura fejéről.
-Jó estét! - köszönt kórusban a két fej.
-Csá...azaz...császtok! Vagy mi... mi vagy te?
-Szeretsz játszani?
-Nem ezt kérdeztem!
-Tudjuk, hogy szeretsz játszani!
-És van számodra egy játékunk!
-Úgy bizony!
-Játék? Miféle játék?
-Egy neked való játék!
-Egy egyszerű játék!
-Nem igazán van hozzá kedvem, vakarcs...
-Busás jutalom jár érte!
-Hm...folytasd!
-Gyémántok!
-Tárgyak!
-És még valami!
-Egy kívánság!
-Mi? Aranyhalat kell kifogni, vagy mivan?
-Nem, egy kívánság Minori úrtól!
-Ki az a Minori? Egy hal?
-Nem, nem!
-Tudod, hogy baromi nehéz veled beszélgetni?!
-Tudjuk!
-Tudjuk!
-Na jó... szóval busás jutalom, he? Na és hol lesz ez a játék?
-Azt majd megtudod...
-A helyszínen!
-Ne szivass... ennél a Midorinál?
-Ezt is majd megtudod...
-Ha eljött az ideje!
-Bakker... annyit azért csak elmondasz, mit kell csinálni?!
-Meghatározott időn belül...
-Teljesíteni feladatokat!
-Hát ez fantasztikus magyarázat volt, tényleg...
-Az első helyezett bármit kívánhat!
-És sok pénzt kap!
-Bármit?
-Bármit!
-Ó igen, bármit!
-Hmmmmm.... sz*rok a kívánságotokra, de a pénzre szükségem lesz!
-Pompás!
-Remek!
-Fantasztikus!
-Elragadó!
-Anyátokat!
-Nincs más hátra, mint tovább lépni! Érintsd meg a kezem!
Előrenyújtotta furcsa, torz kezét. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy szeretnék hozzáérni ehhez a bigyóhoz, de felpiszkálta a kíváncsiságomat ez a "játék". Minden jobb a semmittevésnél, már pedig a következő pillanatokban csak ez volt az egyetlen menekülő út. Vágjunk bele!
Megérintettem a kis krapek kezét, és vártam, hogy mi lesz.

Hamarosan szinezem a postot!

Fogom a lény kezét, de nem történik semmi, kezd kínossá válni. Még jó, hogy nem lát minket senki, kissé zavarba ejtő lenne. Aztán egyszer csak valami furcsa érzés kapott el, körülöttünk a levegő vadul vibrálni kezdett. Majd mintha földrengés lenne, rázkódni kezdett a föld, körülöttünk minden leesett. A csillár engedelmeskedve a gravitációnak hullott a földre, s ezernyi apró darabra törött. A falak, bár kőből voltak, papírként horpadtak be. Egy örvény kezd kirajzolódni közöttünk, s egyre nagyobb és nagyobb lesz, mígnem normál méretűvé növi ki magát. Egyenest beszippant minket, mint a lepedő úgy hajlunk meg, s máris eltűnünk a jelenből. Nem tudom hol vagyunk, nem látok semmit, sötét van. Alig kapok levegőt, s a testem elnehezedik, mintha egy présgépbe kerültem volna, akkora nyomás hat rá. Egyre fogy a levegőm, s már-már fullaszt. Már a végét járom, az utolsó levegőbuborék is el készül hagyni testemet, de a halál megvárat. Hirtelen ütés ér, valami kemény hideghez csapódok hozzá. Eléggé megüti a karom. Kemény kőpadlón fekszem, a plafon felé nézek, fából készült boltozatot bámulok. Kicsit fájdalommal karomban tápászkodom fel. Körbenézek, egy hatalmas arénában vagyok, de nem egyedül. Rengeteg mágus van körülöttem, úgy harmincan-negyvenen lehettek. Az arcokat fürkésztem, s hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg a tömegben. Az az ismerős haj, az a világos vörös, hosszú haj. Tudtam, hogy ő az, a homok sárkányölő, akit úgy utáltam.
~ Raelae! - gondoltam, s igyekeztem úgy helyezkedni, ha véletlen hátra nézne, ne vegyen észre. Szemeim folytatták az aréna feltérképezését. A falakról groteszk faragott arcok bámulnak ránk, gyilkos egy nézésük van, szinte megborzongok tőlük. Fájdalom, szenvedés, és kín, ezen érzéseket fejezik ki. A teremben narancssárgás, félhomály uralkodik, a levegőben lógó narancssárga lámpások szolgáltatják a fényt. Aztán hirtelen előre összpontosítok, három férfi van előttünk egy pódiumon. Középen egy gyerek ül egy hatalmas faragott székben, akár egy trónon. ~ Biztosan ő lesz Minori - gondoltam. Szőke, vörös szemű srác, nemesi ruhákat visel. Mellette bal oldalt, egy vörös hajú, szemüveges férfi áll, arcán eszelős vigyor, füleiben hosszú láncokon koponyák függenek. Minket fürkész szemeivel. A harmadik férfi, a szőkéhez hasonlóan még fiú. Ám ruházata alapján kész ki komornyiknak tűnik. Sötét frakkot visel, egy fekete kalappal. Vállán egy kék kis bábú van, neki sutyorog megszakítás nélkül. A pódium előtt sorakozik fel a biztonsági szolgálat, fekete, vörös és sárga színben pompázó csuklyások állnak, arcukon mind ugyanazt a maszkot viselik, fekete alapon három hatalmas nagy szemet.
- Üdvözöllek titeket! - szólalt meg a bábos fiú, s kísérőink felé intett, a lény eléje vonul apró piszkafa lábain. - Örülök, hogy eljöttetek hozzánk, remélem, mind jól fogunk szórakozni! - varázsol különös vigyort arcára.
- A játék nagyon egyszer, mélyen tisztelt mágus társaim - veszi át a szót a trónuson ülő fiú -, a játék során meghatározott idő alatt, kell eljutnotok meghatározott helyre. - mutat magyarázva balra, ahol egy ajtó áll. - Az ajtón túl hat szint vár rátok, ahol mind-mind különböző próbatételek várnak rátok! Akinek sikerül megoldania, az tovább mehet, persze csak, ha közben nem fogyott el az ideje! - kuncog sejtelmesen. Nem értem miről beszél, de eddig jól hangzik a dolog.
- Így van szarháziak, itt már csak győztesek lesznek, aki elbukik meghal - kiált közbe a vörös hajú férfi. - Mindenki a bal karján fogja látni mennyi ideje van még hátra. - A bal alkaromra pillantok, s egy tetoválás szerű számláló jelenik meg, órát, percet és másodpercet mutat, de egyenlőre nullán áll. - Mindenkinek ugyanannyi ideje van, feltéve, ha idő közben el nem lopják tőle! - vérszomjas nevetése betölti az arénát.
- A játékot ezennel elindítom! - kiált fel a bábos fiú, csettint egyet és a számláló számai megváltoznak. Két óra, huszonhét perc, tizenkilenc másodperc. Ennyi időnk van teljesíteni az első próbatétel. A kapuk kitárulnak, a másodperc mérő megindul. Tizennyolc, tizenhét, tizenhat, tizenöt. S én nem várom meg míg egyre csak fogy.
- Jó mókának hangzik. Nos, akkor hát mindent bele - kiáltottam fel, s futásnak eredtem.

Pár pillanat… semmi. A vendégem dermedten, türelmesen állt, és bámult két irányba, mintha csak arra várt volna, hogy én csináljak valamit. Épp szólni akartam neki, mikor valamit mozdulni láttam az ablakban, próbáltam figyelni, hogy mi lehet az, de hamar rájöttem, mikor visszanéztem a fura lényre, hogy nem az ablak mozgott, hanem a levegő. A levegő úgy járt, mint délibábos tájon, zsongott, mint a hangyák a bolyban, ha valami rálép. Pár pillanat, és a levegő már a környezetét is mozgatta, a könyvek egymást követve vándoroltak le a polcokról, a tányérok csörömpöltek a szekrényben, és kopogtak, ha a fának ütköztek. Majd amilyen lassan mindez jött, olyan gyorsan el is múlt, a falak teteje csavarodott egyet, mintha csak a párhuzamosan lévő falak alsó része fölé akarnak kerekedni, a padló közepe besüllyedt, szélei pedig ugyanúgy megcsavarodtak, mintha csak az egész szoba úgy döntött volna, hogy kockából átalakul gúlába. Belezuhantam a tölcsér-szobába, de a szoba kivehető részei, a fa padló, a képek a falakról, az ágy hamar eltűnt, és helyét sötétség vette át. Próbáltam talpon maradni, bár már nem tudta merre van a lefele, és merre a fel, útitársamat se láttam semerre, csak kezének szorítását éreztem. De a szorítás egyre erősödött, és egyre nagyobb területen éreztem. Eleinte csak a kézfejemen, aztán a csuklómra is kihatott, alkar, felkar, váll, nyak és mellkas, fej és has, végül az egész testemet ellepte a szorítás, ami húzott a végtelen semmi felé. Az apró lény szorítása, ha ez még valóban az övé volt, kínzóvá vált, bárcsak a nyakam ne szorítaná, akkor talán nem fulladnék meg út közben. A szorítás kiszorította végtagjaimból a vért, kezdtek elzsibbadni, mellkasom már nem csak kívülről fájt, hanem belülről is, irtózatos fájdalmat okozott a nyomás ellen küzdeni, hogy ne nyomjon ki belőlem minden szuszt. Nem tudok meddig tartott ez az állapot, nem tarthatott sokáig, mert irtó hosszúnak tűnt az út így. Mikor már épp feladni készültem, magamban elbúcsúztam mindenkitől, és mindentől, mit valaha szerettem, akkor
BAMM
Örömmel vettem tudomásul, hogy valóban sikerült talpon maradnom, ám mégse voltam boldog, most a talpam fogta fel a zuhanás erejét, és teljes testsúlyom, és hála a fizikának, ez nem nullázta le a lendületem.
BAMM
Térdre rogytam, hála zsibbadt végtagjaimnak nem sokat éreztem se ebből, se az előző esésből, de félek, hogy ennek később lesz majd böjtje.
CSATT
Végül arccal estem a földre. Fejembe már visszaszállt a vér, ezért éreztem a becsapódás okozta enyhe agyrázkódást, meg a talaj pofonát. És ez a pofon nem egy finomkezű úrhölgy pofona volt, hanem egy érdes kezű favágóé. A talaj hideg volt, kemény, és szürke. Mikor a fojtogatás okozta csillagok, és az ütés okozta homályos látás elúszott sikerült felmérnem, hogy hol vagyok. Illetve, egyenlőre, hogy min fekszek. Kő volt, faragatlan, olyat, amilyet barlangokban lehet találni, csak ezt senki nem csiszolta le, és nem jártak rajta eleget, hogy sima legyen. Ez utóbbit nem értem, a földön fekve lábakat láttam, rengeteget, majd százat.
Felszedtem magam a földről, elvégre nem azért vagyok itt, hogy pihenjek. Megpróbáltam a termet szemügyre venni, de a tömeg miatt elég nehéz volt. A mennyezet fából volt, boltívet formázott, és semmi említésre méltót nem találtam rajta, azon kívül, hogy alatta a semmiben lebegtek narancsszín fényforrások. A falak azonban annál érdekesebbek. Egymástól hol katonás rendben, hol teljesen össze-vissza helyezkedtek el a falból kifaragott arcok, amik a téren levőkre meredtek, mintha csak figyelnék minden egyes lépésüket, mindes egyes lélegzetüket. Arckifejezésük mindegyiknek más és más volt, de fő témájuk a félelem, és fájdalom volt. Elfogott egy hirtelen érzés, hogy a pokolba kerültem,de hamar elvetettem az ötletet, ahhoz nincs elég meleg.
A tömeg is hozta rendes formáját. Százféle bőr-, és hajszín, öltözet, férfi és nő, fiatal és idős egyaránt. Mind egy irányba tekintettek, a hátul rekedtek próbáltak ugrálni, vagy lábujjhegyre állni, hogy kilássanak a tömegből. A tömeg egy pódiumot szemlélt, rajta három emberrel, gondolom a vendéglátóink. Tényleg, hová tűnt a kétfejű lény? Nem látom sehol, de biztosan távozott, ahogy engem idehozott, miután bevégezte feladatát. A színpad legfeltűnőbb eleme egy kisfiú volt, aki egy hatalmas, faragott széken trónolt. Valószínűleg ő Minori. Balján egy vörös, bozontos hajú férfi, láncos szemüvegben. Arcán eszelős vigyor ült, és a fényhiány ellenére is szűk pupillái arról árulkodtak, hogy vagy teljesen őrült, vagy csak szadista. Jobbján egy ártatlannak tűnő polgári fiú volt, akinek folyamatosan járt a szája, egy, a vállán ülő bábuhoz beszélt, de akárhogy hegyeztem a fülem, nem tudtam kivenni, mit mond. Lehet, csak tátog?
A pódium előtt rezdületlenül állt a testőrség, de nekik nem szenteltem túl sok figyelmet. Mind uniformisban, némelyiknek más színe volt, gondolom a rangot voltak hivatott jelezni. Maszkot viseltek, rajta három hatalmas szemmel. Látszólag fegyvertelenek voltak, ennek ellenére senki se próbált meg rájuk támadni.
-Üdvözöllek titeket! – Szólalt meg a jobb oldali fiú, kezével intve, hogy sétáljon elé kísérőm, aki csak ekkor bukkant fel újra a pódiumon. Szóval rám vártak egész idáig? Sajnálom azt, aki elsőnek ért ide, vajon mennyit kellett ezen a nem túl otthonos helyen várnia? –Örülök, hogy eljöttetek hozzánk, remélem mind jól fogunk szórakozni! – mondta egy olyan vigyorral az arcán, amiből arra következtettem, hogy az említett szórakozás java része neki fog járni.
-A játék nagyon egyszerű, ményen tisztelt mágus társaim. – Kezdett el beszélni Minori. - a játék során meghatározott idő alatt, kell eljutnotok meghatározott helyre! – Szóval egy akadályverseny? Mennyire eredeti. Kezével jobbra mutatott, nekünk balra, egyenesen egy hatalmas ajtóra. –Az ajtón túl hat szint vár rátok, ahol mind-mind különböző próbatételek várnak rátok! Akinek sikerül megoldania az tovább mehet, persze csak ha közben nem fogyott el az ideje! – mondta, majd felkuncogott. Pedig már kezdtem hozzászokni a helyhez, és bíztam benne, hogy legalább egy épeszű lesz a trióban. Gondolhattam volna, hogy nem a főnök lesz az, biztos ő a legbogarasabb.
-Így van szarháziak, itt már csak győztesek lesznek, aki elbukik meghal! – Kiáltott a vörös hajú fickó. Micsoda vendégszeretet. –Mindenki bal karján fogja látni mennyi ideje van még hátra. – Rátekintettem az alkaromra, de nem láttam semmit, talán a ruha eltakarja? Felhúztam a ruhám szárát, és valóban ott volt feketével az alkarom belső részén, a céhjel alatt egy tetoválás: 00:00:00
-Mindenkinek ugyanannyi ideje van, feltéve, ha időközben el nem lopják tőle! – felnevetett, röhögése olyan volt, mintha már nem is lenne magánál. Haza akarok menni… de úgyse tehetem, míg ezt túl nem élem. Szóval lehet másoktól időt lopni? Azt hiszem érdemes lesz taktikákon gondolkodnom.
-A játékot ezennel elindítom! – kiáltotta a bábus fiú, és csettintett egyet, ami két dolgot is eredményezett. A hatalmas ajtó lassan elkezdett kitárulni, és alkaromon az időmérő számjegyei elkezdtek felúszni a bőrömön, majd mintha a bőröm alá süllyedtek volna, eltűntek, ezzel egy időben alulról, a bőröm alól úsztak fel számok a helyükre, és most már ez volt belőlük kiolvasható: 02:27:19, de a másodpercszámláló folyamatosan csökkent. A tömeg úszni kezdett az immáron kitárt kapu felé. Nekem sem volt kedvem megtudni, hogy mi történik, ha két és fél órán át itt ácsorgok, ezért követtem a tömeg példáját, és sebes léptekkel elindultam a kitárt kapu halálos, ölelő karjai felé.

Ahogy ott szorongattam a kis vakarcs kezét, kezdett olyan lenni a helyzet, mintha céhlátogatásra kísérnék egy ötévest, és a kezét fognám, hogy el ne keveredjen... az a kis majom csak bámult rám, nekem pedig már kezdett tele lenni a hócipőm vele. Éppen elengedtem volna a kezét, mikor hirtelen a padló furcsán mozogni kezdett. Mintha folyt volna a lábam alatt! De ugyanígy tettek a falak is, de még a plafon is! De aztán rájöttem, hogy a tér görbül el körülöttünk, mintha valami készülne beszippantani minket. És igazam lett, egyszercsak a testemet minden irányból megrántotta, majd összenyomta valami láthatatlan erő, miközben pillanatok alatt a környezet vadul morajló örvénnyé változott. A levegő kipréselődött a tüdőmből, és az örvényben nem volt semmi, csak én és a kis takony. Kellemetlen érzés volt, de tudtam, hogy nem tarthat sokáig. Ez valami teleportálás lehet, bár elég kellemetlen módja annak...
Hamarosan hideg kőpadlóra érkeztem, de ahogy elengedett az örvény okozta szorítás, nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, és ahogy azt férfiasan illik, seggre estem. Gyorsan körbetekintettem, hogy remélhetőleg ezt senki sem látta, de tévedtem. Rajtam kívül mások is ott botladoztak az érkezés kellemetlenségeitől kótyagosan, és a helyiség ahol voltunk szintén mágusokkal volt tömve. Aréna szerű helynek tűnt, körben a lelátón mágusok álltak, előttünk pedig egy pódium volt látható, rajta három furcsa férfival...vagy inkább fiúval... kezdtem megérteni, mitől ilyen gyermeteg és szánalom szagú a meghívás módja... A kissrác középütt trónolt, az a tipikus idegesítő kis pondrónak tűnt. Szőke haj, bárgyú vigyor, fölöslegesen csicsa öltözék... de a mellette ülő két másik srác se volt semmi... az egyiknek zavaróan idióta mosolya volt, vörös csapzott haja alól kigúvadt szemekkel pásztázott minket, miközben föléből két koponya-fülbevaló lógott, és mintha még azok is minket bámultak volna... az már biztos, hogy erre a fickóra tökéletesen illik a "parás" jelző. Ez szimpatikus volt benne, de egyben idegesítő is. Inkább ülne ő ott abban a faragott székfőben... a harmadik fiúnak sokkal gyengédebb és nyugodtabb tekintete volt, előkelően volt felöltözve, és a vállán gubbasztott valami kis kék...izé... a fiú pedig szinte megállás nélkül neki sutyorgott! Talán egy familiáris, vagy hasonló lény lehetett.
Tehát az előkelő srác a trió agya, az őrült fickó a trió ereje, a kissrác meg... ő a zsarnok kisherceg? Kíváncsi voltam, mi fog róluk kiderülni, feltéve ha kiderül bármi is... ám az feltűnt, hogy nincsenek egyedül! A pódiumot maszkos mágusok vették körül, katonásan, mint a cövek álltak őrt a pódium körül, de lefogadtam volna, hogy ha bárki megközelíti őket, azzal azonnal végeznek! Talán fizetett mágus-zsoldosok, vagy a kissrácok saját katonái... előbbin nem lepődnék meg, utóbbi csak még érdekesebbé teszi a trió kilétét!
Nem volt már több időm ezen elmélkedni, mert a jobb oldali srác abbahagyta a kis kék trutyival való csivitelést, és megszólalt;
-Üdvözöllek titeket! Örülök, hogy eljöttetek hozzánk, remélem mind jól fogunk szórakozni!
Az biztos... ha csak a kissrác szórakoztatására tereltek ide minket, rögtön elpattan az agyam... ekkor szólalt meg immár a kissrác, önelégült vigyorral, vad izgalommal vörös szemében... lehetséges, hogy ő a szervező mégiscsak? Mit is mondott a kis vakarcs? Midorinak hívják, azt hiszem! Megvallom, én egy öreg, nagy hatalmú mágusnak képzeltem el, de lám tévedtem...
-A játék nagyon egyszerű, ményen tisztelt mágus társaim. A játék során meghatározott idő alatt, kell eljutnotok meghatározott helyre! Az ajtón túl hat szint vár rátok, ahol mind-mind különböző próbatételek várnak rátok! Akinek sikerül megoldania az tovább mehet, persze csak ha közben nem fogyott el az ideje!
Megpillantottam az ajtót, és már terveztem is, hogyan fogom megelőzni versenytársaimat... bár nem tudtam, lehet e erőszakot alkalmazni társaim iránt, de amíg nincs szabályba foglalva ennek kivétele, addig mindent szabad!
-Így van szarháziak, itt már csak győztesek lesznek, aki elbukik meghal! - Ah, istenem, ez az ember egy isten! Igazán lecsaphatná a kis taknyost a székéből, azt odaülhetne a helyére! Tuti izgisebb játékot eszelne ki az akadálypályán kívül!!!
–Mindenki bal karján fogja látni mennyi ideje van még hátra. Mindenkinek ugyanannyi ideje van, feltéve, ha időközben el nem lopják tőle!
Miközben a fickó őrült nevetésben tört ki, lecsekkoltam a karomat. Valóban ott volt a 00:00:00.
Mikor mindenki jól megbámulta a saját kis órácskáját, a jobb oldali srác szólalt meg;
-A játékot ezennel elindítom!
És ekkor a nullák eltűntek, helyükre, új számjegyek kerültek, és a másodperc számláló egyre csak fogyatkozott. 02:27:19, 18, 17, 16.... ideje volt elindulni! A tömeg is úgy gondolta, hogy nincs értelme itt ácsingózni, úgyhogy a lassan kinyíló ajtófelé szorgos hangyaseregként indult meg minden mágus. Én előretörtem, aki az utamba akadt, azt erősen odébb taszítottam, vagy a lábába rúgtam, hogy menjen az útból!
Az egész játék gagyi, a szervezők bárgyúk (kivéve az őrült fickó, ő jó arc), de a verseny adott! És nyerni akarok!

Ahogy eltűnök a bejárat mögött, máris az első teremben találom magam. Előttem egy sakktáblaszerű valami terül el. Inkább tűnik egy színes padlónak, annyira színes. A teremben más nincs. A tábla másik oldalán egy ajtó van, arra vezet tovább az út. Először megtorpanok, gyanús nekem ez az egész. Akármennyire is telik az időm, inkább leteszteltetem a többiekkel az akadálypályát.
Az egyik mágus a lila színűre lép rá, ő az első mindünk közül. Nevetve veszi tudomásul, hogy semmi nem történik, majd ahogy lépne tovább... nem emelkedik a lába. - M-Mi ez? - hitetlenkedik. Majd a padló alatta nagy nyikordulással megfordul. - Vááááá! - üvölt a mágus lefelé lógva a tábla aljáról, alatta sötét űr. Ki tudja mi vár ránk alatta.
- Háháháhá, idióta - nevet fel mellette egy másik, majd nagy vidáman a lila mellett lévő sötétzöld mezőre. Fehér por száll alá a magasból, mit sem sejtve nagyot szippant belőle. Majd mozgás és beszédképtelenné vállik.
Tovább figyelem az eseményeket, de a mágusok már egyre óvatosabbak. Az egyik a lila melletti rózsaszín mezőre lép. Mivel kissé bizonytalan, szinte át akar futni rajta, de mikor rálép megcsúszik. Tovább csúszik a mögötte lévő kékre, amely a ránehezedő súlytól billegni kezd. Ám a mágusnak akkor a lendülete, hogy a billegés átlendíti a szomszédos piros mezőre. A lap leválik a többitől, és a mágussal együtt eltűnik a feneketlen sötétségbe. Kiáltása elhalkul, és várom már a csattanást, puffanást, de semmi. Túlságosan mély.
Eközben a másik sarokban az egyikük a fekete mezőre lépve eltűnik a semmibe. ~ Tehát a fekete mezők üresek - gondolom. Az idő pedig egyre sürget, és döntenem kell, hogy elindulok-e a narancs, a sárga és a halványzöld mezők képességének ismertsége nélkül. Belegondolva, mágiámmal simán átrepülhetném az egészet, de akkor hol a kihívás. Bátran vetem magam a narancs mezőre. Semmi nem történik. Tehát ez a biztonsági zóna. Majd kissé csalva a pirosra ugrok, ami azonnal leszakad, ahogy a talpam érinti. De egy kis elrugaszkodással és egy kis szélmágiával már a következő narancson vagyok. A billegő kékre szökkenve, kissé elvesztem egyensúlyom, de aztán elkapva a ritmust sikerül tovább ugranom a következő narancsra. Ekkor választásra kényszerülök. Előttem egy fekte, jobbra srégen egy lila, balra pedig egy rózsaszín mező. Két lépést hátra lépve nekiiramodtam, hogy a rózsaszínre úgy érkezzem meg, hogy a lendület a mögötte lévő narancsra csúsztasson. Majd ahogy átérkeztem a narancsra, a lendület vitt tovább, és majdnem a lilán landoltam. Visszahőkölve éreztem, hogy valaki a sarkamban van, egy másik mágus állt mögöttem. Elkapta karomat és próbált arrébb tenni, de nem hagytam magam. Kigáncsoltam és arccal esett a halványzöld mezőre. Majd nagy ordításban tört ki, ahogy a sav marni kezdte az arcát. Szóval a halványzöld mezőt savval vannak bevonva. Ismét döntenem kellett. Óvatosan a kékre érkezve, billegni kezdett. De igyekeztem egyensúlyomat megőrizve átjutni a narancsra. Sikerült, de csapdába estem. Előttem egy rózsaszín mező volt, de ha rálépek az előtte lévő lilára csúszva csapdába esek. Jobbra srégen egy savas mező volt, rossz ötlet. Balra pedig egy billegő kék, de előtte egy fekete volt. Mellettem viszont egy piros és egy kék volt egymás mellett. Ez tűnt a jó választásnak, a pirosról elrugaszkodva az lezuhant, és így kicsit lendülettel érkeztem meg a billegő kékre. Veszélyben voltam, hisz a piros lezuhanásával, most két üres mező között billegtem. Egy pillanatra elvesztettem egyensúlyom és majdnem a biztos halálba zuhantam, de még időben a jobbra srégen lévő narancsra ugrottam. Ismét biztonságban voltam. Innen már csak a kékre kellett pattannom és átjutottam. De elszámítottam magam, és a billegéstől a mellette lévő sárgára zuhantam. Na most aztán megtudtam a sárga hatását is. Áram kezdte rázni testemet, és szinte már kezdett teljesen elzsibbadni, mire sikerült lemászni róla. Végre átjutottam. A földön fetrengve gyűjtöttem egy kis erőt. Feltápászkodva elbotorkáltam az ajtóig, sajnos nem az elsők között voltam, de odaértem. Átléptem a következő szintre.

Mivel én értem be elsőnek, én pillanthattam meg az első terem rejtette akadályt! Készen álltam bármire! Jöjjön akármi, engem ugyan meg nem állít!
Egy padló... kis színes kockák... számítottam láncravert sárkányra, borotvaéles acélkéseket dobáló gólemre, bebörtönzött káosz démonokra és lávatengerre, de ez a színes kockás padló egyik felsorolt lehetőség nyújtotta borzalommal nem volt összemérhető! Annál sokkal durvább volt! A hirtelen előttem felbukkanó színkavalkád beleégett a retinámba, és hiába próbáltam megerőltetni magamat, és szemügyre venni a padlót, megszédültem a színek brutális erejétől! Biztos el van átkozva... biztos! Micsoda gonosz hatalom ez?!
A többi mágus se nagyon értette, mi akar ez lenni, de páran már megindultak. Az egyik mágus, aki bátrabbnak bizonyult, rálépett az első padlólapra, ami rózsaszínű volt. Hirtelen a srác úgy elkezdett csúszkálni a kövön, mintha jégen lett volna, vagy rosszabb, valami írtózatosan csúszós taknyon... nagynehezen visszanyerte egyensúlyát, és ráugrott a következő sárga lapra. De ekkor nagy villanás kíséretében elektromos áram csapta meg a testét, aminek következtében haja égnek állt, teste úgy vonaglott, mintha csontjai se lettek volna, aztán előreesett, rá egy szürke padlólapra. De elmaradt a becsapódás, egyszerűen keresztül esett a lapon. Tehát az csak egy illúzió, vagy ilyesmi!
Erre pár mágus berezelt, míg mások azt kezdték fejtegetni, hogy a többi színű lap vajon mit csinál. Én is a tesztelgetésre adtam a fejem, és ráugrottam egy narancssárga lapra, lesz ami lesz!
Nem történt semmi! Vártam, hogy történjen valami szörnyűség, de végül tényleg nem történt semmi! Na erre bezzeg az összes mágus felbátorodott, látva, hogy a narancssárga lapok járhatóak!
Megnéztem, melyik útvonalon van több narancssárga, és pont a mellettem lévőre esett a választásom, lévén csak azon volt 4 narancssárga! Át is ugrottam a szomszéd útvonalra, de csak a rózsaszín kőig jutottam. Én is őrjítő csúszkálásba kezdtem, és hiába volt macskaügyességem, egyszerűen sehogy se lehetett megmaradni azon a padló darabkán... négykézláb átküzdöttem magam a következő narancssárga lapra, majd megálltam pihenni. Eközben beelőzött egy fiatalabb mágus, és középső ujjával jelezte, mennyire fontos neki a csapatmunka!
Épp rálépett az előttem lévő kék padlórészre, ami hirtelen elkezdett billegni. A srác nagyon ügyesnek bizonyult, egész jól tartotta magát az izgő-mozgó padlórészen. Előtte egy szürke padlórész volt, amit át készült ugrani. Gondoltam segítek neki csöppet.
Felálltam, és hátba rúgtam a srácot, aki erre nagy kapálózások közepette előre esett. Elkapta a sötétzöld padlórész végét, lábával pedig a még mindig mozgó kék padlórészen tartotta magát. Így olyan volt, mintha egy kis hidat képezne az illúzió felett, és én ki is használtam. Sűrű anyázások közepette tűrte, hogy végiggyalogolok rajta, majd mielőtt leszálltam róla, kicsit szökdécseltem a kapaszkodó ujjain. Hátra se kellett néznem, már hallottam a kétségbeesett sikolyt, ahogy az illúzió alatt lévő sötétségbe zuhan ellenfelem.
Nem tartott sokáig az öröm, mert a sötétzöld padlórész amire léptem éppen aktiválódott. Fehér por szállt a levegőbe, amiről sejtettem, hogy méreg, így gyorsan visszatartottam a lélegzetemet, és a kezemet arcomra tapasztottam. Nem volt elég, a por még így is hatással volt rám. Éreztem, hogy tagjaim bénulni kezdenek, látásom és hallásom egyre rosszabb lett. Gyorsan tovább kellett mennem, és szerencsémre a következő padlórész narancssárga volt. Ott már taknyom-nyálam összefolyt, égtek a végtagjaim. Annyit még láttam, hogy mellettem elhúz egy-két mágus, pánikomban én is megindultam, de megint csapdába léptem! Egy lila padlórészre érkeztem, ami hirtelen mint egy mágnes a fémet a lábamat odatapasztotta magához, majd megfordult! Azt hittem lezuhanok, de nem így történt! A lábamat még mindig vonzotta magához a padlórész, így fejjel lefele lógtam a nagy büdös semmibe. Na és most mi lesz?!
A többi mágus már tuti átért az akadályokon! Én meg lemaradok, mert itt denevérkedem...
Hamarosan a padlórész megint megfordult, és hallottam, hogy alattam valaki jajveszékel. Hehe, megmentett, akárki legyen is, de én nem fogok neki segíteni :3.
Még egy narancssárga volt, egy rózsaszín, és még egy narancs. Egyik narancssárgáról a másikra ugrottam, és már ott is volt az ajtó előttem! Már legnagyobb bánatomra állt ott pár mágus, tehát nem lettem első, de nem lombozott le a kezdeti nehézsége az akadálypályának! Lesz itt még sok fincsi lehetőség, ráadásul ha jól láttam páran ott maradtak a padló alatti semmiben, szóval fogyunk szép számmal! Csak így tovább, csak így tovább!

Az ajtó előtt megállt a csapat, és felkészült a következő terembe nyíló kapu kinyitásához. Odafurakodtam, hogy ha már nem is én nyitom ki a kaput, legalább közelről láthassam a felbukkanó újabb akadályt! De mikor a legelől álló fickó megérintette a kaput, az nem mozdult meg, hanem a fickó keze ment át rajta. Az meglepetten rántotta vissza a kezét, de sokaknak addigra már (mint nekem is) leesett a tantusz. Átgázoltunk az illúzión, bár fogalmam se volt, hogy mi vár ránk a túloldalon. Lehet hogy egy szakadék, rögtön a küszöb után... és majdnem igazam lett!!!
Ahogy átléptem, elképesztő és váratlan látvány tárult elém. Egy se teteje se alja helyiségben voltunk, körbe mindenütt az éjszakai égbolt, és itt-ott messzi égitestek, talán bolygók keringtek. Mintha kiléptünk volna az űrbe, és bár alattunk se terült el más, csak a végeláthatatlan sötétség, mégis szilárd talajon álltunk. Tehát van itt egy szoba, de a falai láthatatlanok. Elkezdtem magam mellett keresni a láthatatlan falakat, mikor megtaláltam, követni kezdtem. Így tettek mások is utánam, vagy a másik irányban. Egyértelművé vállt, hogy ez a szoba ovális, de ajtót sehol sem lehetett látni. Biztos az is láthatatlan... legalábbis gondoltam én.
Aztán hirtelen megjelent a kétarcú kis genyó, és beszélni kezdett;
-Előszöris gratulálok, hogy eljutottatok...
-...idáig! De most jön a java!
-Most ám!
-Bizony!
-A feladat egyszerű!
-Már mondjuk is!
A láthatatlan falakon körben ajtók jelentek meg, összesen kilenc darab. Ugyanúgy néztek ki, és már kezdtem megérteni, milyen feladat vár ránk...
-Íme 9 ajtó!
-De csak 3 vezet tovább!
-A máik 6...
-...is vezet valahová!
-De onnan nincs visszaút!
-Nincs ám! Csak halál!
-Egy ajtó, egy ember!
-Nem több!
-Sok sikert!
-Sokat!
Ahogy a kis görcs eltűnt, a terem forogni kezdett. Lehettünk körülbelül húszan, és már mindenki azt figyelte, ki mikor ugrik a másik nyakának. Annyi biztos volt, hogy innen csak 3 ember fog élve kilépni! A gyengébb képességekkel rendelkező mágusokon pánik uralkodott el, nem is csoda, hogy ők hullottak el először. Egyszerre mozdult az egész társaság, mindenki mindenki ellensége volt, és nem kímélt senki senkit! Voltak, akik elrohantak inkább az ajtókat tesztelgetni, de hamar rá kellett jönniük, hogy itt nem játszik a tesztelgetés... ha egy ajtót kinyitottak, és az történetesen a túlvilágra vezető rossz ajtó volt, akkor mögüle valami megragadta a halálra rémült játékost, és berántotta magához, majd az ajtó bezárult.
Ahogy a harc elkezdődött, én rögtön visszakézből szájba vágtam az egyik fickót, majd kihasználva a meglepetését kicsaptam a bal kezemből a fűrészpengéket, és felszeleteltem vele a szerencsétlent. A padló láthatatlan volt, de a vér így is szétfolyt rajta. A csillagok közt csöpögött a vér, ráadásul a forgás hatására fura alakzatokat is leírt. Látványos és izgató volt!
A látványra sokaknak elpattant valami az agyában, ketten rontottak nekem két oldalról. Másik kezemből is kiengedtem a fűrészpengéket, és mikor közel ért a két támadom, megpördülve lecsaptam mindkét oldalra. Az egyik fickót eltaláltam, a mellkasát tépte fel a pengém. A fickó még látta, ahogy a belei kihullanak, majd szemei kifordultak, és összeesett. A másik ellenfelem gyorsabb volt, kitért a támadás elől, majd egy varázslathoz folyamodott.
-Sand blast!
Érdekes volt, hogy bár a padlót nem láttuk, mégis az alól robbant ki a mágikus támadás. Kitértem a varázslat elől, majd kettőt kacsázva ellenfelem előtt termettem. Éppen lecsaptam volna, mikor egy kard pengéje döfte át a pasas arcát. Egy idősebb fickó állt ott, hideg tekintettel húzta ki a kardját a halott flótás fejéből. Fegyvermágus lenne?
-Végre valaki, aki a pengék igazságát vallja!
-Hehe! Most majd összehaverkodunk, vagy mi?
-Igen!
Erre a fickó elrakta a kardját, és hátat fordított.
-Ne merészelj hátat fordítani nekem!!
-Hát nem érted? Tök mindegy, hányan halunk meg, az ajtókon mindig csak egy ember léphet át! Ha csak egyikünk megtalálja a jó ajtót, átlép rajta, és azon többen már nem képesek átmenni!
Ebben mondjuk volt valami... a terem másik végében még mindig hadakoztak, de a mi térfelünkön már mindenki meghalt, habár szégyeltem magam, hogy csak kevés áldozatot tudtam szedni. Az ajtók ott haladtak el szép sorban mellettünk, és valóban jó kérdés volt, hogy ha itt is van a 3 átjáró, elhasználta e már bárki őket?
-Én megragadom a szerencsémet, melyben eddig nem kellett tévednem.
A fickó odalépett egy ajtóhoz, és minden hezitálás nélkül kinyitotta. Nem szippantotta be a sötétség, nem halt meg...
-A szerencsém sosem hagy cserben!
Máris ott termettem mögötte, és pengéimet a hátába mélyesztettem. A pengék a hasán át törtek ki, a vér az ajtóra fröccsent, ami azonnal bezárult, mikor a fickó elengedte a kilincset.
-Te...álnok....
-Sajnálom, majd szégyellem magam!
Váratlanul a fickó megidézett egy kardot, és hátracsapott. Nem érdekelte, hogy a pengéim gyakorlatilag kiszakadtak belőle. A váratlan támadás elől nem tudtam időben elugrani, így a penge végighasította a jobb felkaromat, és végig a mellkasomat. Még a kabátkám is elszakadt... Vér folyt a sebből, és piszkosul fájt, de megkönnyebbülve konstatáltam, hogy semmilyen komolyabb sérülést nem szenvedtem. Ellenben a fickóval, akinek szívóssága elképesztő volt. Egyik kezével a sebét szorongatta, mely elég durván nézett ki, másikban a kardját tartotta, és támadni készült. Ilyen sebbel hogy képes mozogni?
Nekem rontott, de mondván, hogy sérült és elgyengült, enyém lesz a támadás előny. De tévedtem, kikerültem a közelgő támadást, lecsaptam, de ellenfelem már meg is pördült, hárította a csapásomat, és vízszintesen végighasított a combomon. Mély sebet ejtett, földre érés után el is veszítettem az egyensúlyomat. Nem volt erő a lábamban, fájt mint a fene. Aggódni kezdtem, hogy a tovább jutásban ez mennyire fog engem lelassítani. Mert úgy tűnt, hogy ha nem vérzek el, ez nagyon nagy hátrányt fog nekem jelenteni...
Ellenfelem is alig állt már a lábán, de még egyszer nekifutott egy támadásnak. Ordítva csapott le, de még időben elhajoltam, és anélkül, hogy helyet változtattam volna, máris lecsaptam. A pengéim ugyanott érték a fickót, ahol az előző támadásom, de ezúttal mindent kettévágtak. Ellenfelem élettelenül zuhant a földre.
A terem másik végében már alig maradtak, én pedig kihasználva a pár másodpercnyi nyugalmat, bekötöztem a sebet a combomon. A mellkasomon tátongó seb nem érdekelt, de nem engedhettem meg, hogy lelassuljak... aggasztott a lábamat ért sérülés, de amint elszorítottam a kötést, inkább arra koncentráltam, hogy kijussak innen. De szem elől tévesztettem az ajtót! Káromkodva tekintgettem körbe-körbe, hátha valamit mégis megpillantok...
És a 9 ajtóból csak az egyiken volt vér! Már pedig az a fegyvermágusból fröcsögött oda, mikor hátba támadtam. El is indultam az ajtó felé, habár eléggé bicegve. Fájt, de valamennyire megnyugtatott, hogy rá tudok állni a lábamra.
Elérve az ajtót kinyitottam, megnyugvással sóhajtottam, hogy nem lőttem bakot, majd beléptem, hogy áthaladjak a következő helyszínre!

Átjutottam az első megpróbáltatáson, s a következő az előttem álló ajtó mögött várt rám. Ellenfeleim nagy rész már az ajtó előtt állva tanakodott, hogyan juthatnának tovább. Majd egy pár bátor jelentkező, kik megunták, hogy az ajtó – akármennyit is várnak, - nem nyílik. Tapogató, vizsgálódó kezük eltűnt az ajtóban. Egyből kapcsoltam. Egy illúzió. Nem haboztam, egyből rohantam felé, s máris a másik oldalt találtam magam. Egy nagy teremben találom magam. Vagy mégsem? Olyan furcsa ez az egész. Nincs se teteje, se alja. Mindenhol az éjszaka ezer csillaga fénylik, s amott a tejút rajzolódik ki. Sőt bolygókat is látok, még sosem láttam ilyen csodát. Álmélkodva tekintek a csodás berendezésre, minek illúziója megnöveli a teret. De aztán eszembe jut, hogy itt az idő pénz, azaz egyre kevesebb lesz és még a végén veszíteni fogok. Összekapom magam, s egyet lépek előre. Egy csöppet húz lefelé a tér, lejt a padlózat. Lassan tovább haladok, vizsgálódom mi a fene lehet ez. A lejtő után ismét emelkedni kezd, és hiába keresek az oldalsó falakat, arra is vagy lejt vagy emelkedik. Ekkor jön csak a fájdalmas felismerés. Ez a mérnöki csoda itt nem egy hexaéder, hanem egy elfuserált kör. Remek. Aztán puff, a semmiből ismét megjelenik kis kalauzunk, aki elvezetett minket ebbe a csodálatosan egyhangú játékba.
- Üdvözöllek, téged...
- a második szinten.
- Újra meg kell mutatnod...
- hogy rátermett vagy-e...
- a továbbjutáshoz.
- De csak...
- egy juthat tovább.
- He? - nézek végig a többieken. Egy, kettő, három... húsz. Húszan vagyunk. - Ez most komoly? - Még nem akartam megerőltetni magam már a második kihíváson.
- Igen.
- A feladat...
- nem más...
- mint kijutni...
- a szobából. - Alig hagyja el a kis köcsög száját az utolsó szótag, a semmiből kilenc ajtó tűnik fel.
- Hát ezek? - csodálkozom. - Ez így túl egyszerű lenne... Milyen csalafintaság lapul a kilenc ajtó mögött? - nézek a kis gnómra kérdően.
- Kilenc ajtó...
- három kiút.
- Ha rosszat választasz...
- meghalsz.
- Várjunk! Egy továbbjutó és három kiút? Ezt nem értem! Hol ebben a logika. Magyarázd meg. - Válaszra sem méltattak. Ezzel a fal forogni kezd, és megkezdődik a játszma második köre.
- Sok...
- sikert -, s a kétfejű szörnyecske eltűnik a semmiben. Ahogy feltűnt, most úgy válik köddé. Körbe nézek, mindenhol vérszomjas arcok derülnek fel. Hát kezdődjék a húsparádé, folyjék a vér, repkedjenek a belsőségek. Harcra fel.
A tőlem jobbra álló mágus szinte még fel sem fogta az egészet, s én kapcsoltam egyből. Hirtelen mögötte teremtem, még fel sem ocsúdott én már is egy Lightning Boltot vezettem át fején, megsütve agyát. Holtan hullott a földre. Eközben a csata mindenhol máshol elkezdődött. Tudtam, hogy egy ilyen hely megfelelő, hogy végezzek egy bosszantó riválissal, így szemem Ronald Címkét kereste, de a homok sárkányölőnek nyoma sem volt. ~ Hah, béna, már az első szinten elbukott. - De kárörvendésem nem tartott soká, hisz máris előttem állt következő ellenfelem. Közben az ajtó csapkodások hangja betöltötte a teret, pár továbbléptek. Ki a halálba, ki megmenekülhetett. Az előttem álló ösztövér férfi szemei csillogtak az adrenalintól. Nem habozott, Ex-equipet aktiválva máris nekem rohant két szablyájával. Az első szúrás elől kitértem, majd jött a második, mely kicsit felkészületlenül ért. A penge mélyen szántotta végig vállamat. Odakaptam, ruhámat átáztatta egyből a vér. A fájdalom csekély volt, de el kellett szorítanom, nehogy a vérveszteség miatt alulmaradjak. Sietnem kellett tehát, ki kellett ütnöm minél előbb ellenfelem. Felé rohantam, majd mikor lecsaphatott volna szablyáival, felugrottam, és egy szaltóval a háta mögött teremtem. Nem haboztam és két Wind Blades-el súlyos sebeket ejtettem a hátán. Fájdalmában összeesett és a földön nyöszörögve próbálta enyhíteni azt. Lekötöttem oldalamról a fehér könnycseppes kendőm és azzal szorítottam el vérző vállam. A vér hamar átitta és a fehér könnycsepp lassan vértől vöröslött. Nem sok hasznát vettem, de valameddig kitart.
Feleszmélni sem volt időm, egy hatalmas lökéshullám taszított arrébb az útból és a forgó falnak vágott. Nagy csattanással huppantam a földre. Kicsit megszédültem, de az egyik ajtó mellett álltam. Felnéztem rá, vizsgálgattam, nem voltam benne biztos, hogy bemenjek-e rajta. Mi van, ha halál vár rám odaát? Bár az is lehet, hogy a sors küldött ide. Ki tudja? Ideje kideríteni. S azzal benyitottam.

Belépve az ajtón szinte ámulatba ejtő látvány terült elém. Egy csodálatos, agyon díszített bálteremben voltam. Nem tudom, mi várhat rám a túloldalt, így egyik lábamat óvatosan lendítem előre és a levegőben kapálózva vele bizonyosodom meg róla, hogy szó sincs csapdáról. Nem történt semmi, de még nem mehettem biztosra. A padlóban is lehetett bármi, így óvatosan tettem le, majd lassan ránehezedtem. Ismételten semmi. Kis biztonságérzetet nyerve trappoltam be másik lábammal, az előző mellé. Ekkor hirtelen minden eltűnt körülöttem és zuhanni kezdtem. ~ A francba, mégis csak csapda - szitkozódtam magamban. Nem volt más csak a sötétség, s én zuhantam, és csak zuhantam. Valahogy a halálfélelmem nem bújt elől, nyugodtan vártam a halált. ~ Rossz ajtó - zúgolódtam magamban. ~ Biztosan rossza ajtó... -, de mire jól leszidhattam volna magam, testem hirtelen lassulni kezdett, majd alig pár centivel a föld felett, megállt. Feltápászkodom, vöröses fény félhomálya lepi be a helyet, ahová kerültem. Jobban mondva, kerültünk. Többen vannak itt, s nem csak az eddig látott arcok, hanem mások is. Tehát mégsem volt rossz ajtó. Tovább jutottam. Ránézek az órára. Szemeim elkerekednek. 29:51. Mi történt, ennyi idő nem telhetett el... Szemem kezd hozzászokni a sötétséghez, s lassan kirajzolódik a hely körvonala, ahol vagyunk. Egy barlang, a padlón fekete és fehér rombuszok váltakoznak, szinte csillog. A távolban vörös lakrimák világítanak, ezek adják biztosan ezt a kis vöröses fényt a barlangnak. Hirtelen mindenki megindul egy irányba, s már látom is mi köré gyűlnek. Kényelmes bársony fotelek és asztalok bontakoznak ki az árnyékokból, s a fotelekben a fent látott három fiú ül most. Az idősebb int felénk, hogy foglaljunk helyet. Bizonytalan léptekkel közeledem, majd megkerülöm a fotelt, megtapogatom, nem-e egy újabb csapda, de nem érzem, hogy az lenne. Óvatosan foglalok helyet, és pattanásig feszült idegekkel készülök bármi baljós dolog történésére. A három fiú előtti asztalon egy hatalmas tálban cukorka fekszik, s a kétarcú gnóm jókedvvel habzsolja azt.
- Mi ez az egész? - így egyikünk.
- Mi történt az órámmal? Kurvára nem ennyit kéne mutatnia! - vág közbe egy mellettem ülő.
- Nyugalom mágusok! - szól a középső fiú. - Inkább arról meséljetek, tetszik-e a szórakozás? - kérdezi vigyorogva.
~ Egyre kevésbé, inkább verném be a bájgúnár pofádat Ronald arcával - morgolódok magamban.
- Látom, észrevettétek perceitek drasztikus növekedését... - folytatja -, de hát senki sem mondta, hogy becsületes játékra vállalkoztatok! Ahogy azt se, hogy Guldon - mutat a gnómra - igazat mond!
- Meg a nénikéd térdkalácsát, te szánalmas féreg. Ha ti így, mi is így - rántja elő fegyverét az egyik mágus fenyegetőzve.
- Ejj, hát így kell beszélni... De miért vonsz engem felelőségre, mikor hentesként ölsz? Nem szép dolog! - kuncog. - De akárhogy is legyen, nem voltatok valaki lélegzetámítók!
- Ezért arra gondoltunk, kicsit felpörgetjük ezt a jó kis mókát! - szólal meg végül a legidősebb fiú, arcára ördögi, vészjósló vigyor ül. Kezd nem tetszeni a dolog. - Mint tapasztaltátok az órátok jóval kevesebbet mutat. Ennyi idő alatt semmiképpen nem juttok ki innen, így hát kénytelenek lesztek időt szerezni magatoknak... - magyarázza sötétbe borult arccal, de még mindig látom ördögi vigyorát. - egymástól.
Amint szája elhagyja az utolsó betűket, a sötét barlang világa szertefoszlik és ismét a bálterem falai között vagyunk. Tehát megnyílik az ördögi kör és ismét emberi életek hullanak porba. A gyengébbet felfalja az erős, s megszerzi tőle a számára oly fontos időt. Megindul az egész mögött rejlő véres és végtelen igazság. Vajon meddig hagyja ez a három, hogy egymást öldököljük? Vajon csak az utolsó marad talpon? Vagy többek is esélyesek a továbbjutásra. Nem tudhatom, de meg kell védenem minden másodpercet. Győzelmet kell aratnom, és ha átlyuggatott, fáradt testtel is, de kijussak innét.

Átlépve az ajtón új terület következett, ám ez a hely már kevésbé volt olyan kiábrándító és veszélyes, mint ahol eddig jártunk. Egy bálterem volt, csicsás berendezéssel, tarka díszekkel... nem feltétlen az én ízlésem, de megnyugtató változatosság volt az eddigi megpróbáltatások után, melyeknek hatását már elég fájdalmasnak kezdtem érezni. Hiába no, én se vagyok sebezhetetlen...legalábbis egyenlőre...
A bálterembe lépve gondoltam, hogy valami váratlan akadály vagy feladat következik, de arra nem számítottam, hogy hirtelen eltűnik alattam a talaj. Ekkor döbbentem rá, hogy a rossz ajtót választottam.... egy rossz ajtón léptem be, a bálterem pedig csak egy megtévesztés volt, hogy a gyanútlan vesztes egy pillanatra elhiggye, hogy valamit jól csinált... de nem! Tehetetlenül zuhantam a sötétségbe, és fogalmam se volt arról, hogy hol érek földet... talán ennek a helynek soha nincs vége, nincs alja, nincs padló, nincs föld, ahová becsapódva halálra zúzhatom magam... lehet, hogy ha a vesztesek örökkön örökké itt fognak zuhanni, amíg bele nem halnak az éhségbe vagy szomjúságba! Bár már az is felötlött bennem, hogy itt abba se lehet belehalni... akkor viszont örök zuhanás vár, míg eszemet nem vesztem...
Lehangoló gondolataimnak azonban ismét egy váratlan, és szerencsés fordulat vetett véget. Lassulni kezdtem, míg nem egészen lelassultam, és hamarosan szilárd talaj termett a talpam alatt. Mások is velem együtt érkeztek meg. Eléggé sötét volt, nem sokat lehetett látni, de jól ki tudtam így is venni a játékos "társak" ismerős körvonalait... de voltak ismeretlenebb alakok is, akiket nem láttam a játék során... talán nekik más feladataik voltak? Vagy másutt is volt ilyen játék, és most egyszerre kerültünk ide? Mindenesetre nyugtató volt látni, hogy nem egyedül nézek szembe azzal, ami most következik...
Egy barlangban voltunk, melynek padlóját fekete-fehér rombuszmintás csempe borította, a távolban pedig vörös fényű lakrimák ragyogtak. Mielőtt jobban szemügyre vehettem volna a helyet, az egyik mágus a karjában lévő órát bámulva káromkodni kezdett. Nem értettem, mi baja van, de addigra a többi jelen névő is vadul szitkozódott, ahogy az órájukra néztek. Én is meglestem a sajátomat, és hasonló reakcióval nyugtáztam, hogy az idő egyáltalán nem helyes rajta... alig 30 másodperc maradt az óra szerint, ami teljesen irreális volt!
A barlangban volt egy csomó bútor, mindannyiunkra jutott egy-egy fotel, amikkel szemben egy asztal és három másik ülő alkalmatosság sorakozott. Ott ült a három srác akik megnyitották a játékot, az asztalon pedig a kétarcú görcs, aki éppen egy tálkányi édességet pusztított el.
- Mi ez az egész? -kérdezte az egyik mágus
- Mi történt az órámmal? Kurvára nem ennyit kéne mutatnia! - káromkodott a másik.
- Nyugalom mágusok! - szól a középső fiú. - Inkább arról meséljetek, tetszik-e a szórakozás? - kérdezi vigyorogva.
- Nekem bejön! - körbesandítottam, hogy osztja e még valaki a véleményemet, de látszólag magamra maradtam.
- Látom, észrevettétek perceitek drasztikus növekedését... de hát senki sem mondta, hogy becsületes játékra vállalkoztatok! Ahogy azt se, hogy Guldon igazat mond!
- Rohadt csaló szemétládák!
- Dögöljetek meg, kis taknyosok!
- Ejj, hát így kell beszélni... De miért vonsz engem felelőségre, mikor hentesként ölsz? Nem szép dolog! - kuncog. - De akárhogy is legyen, nem voltatok valaki lélegzetámítók!
- Ezért arra gondoltunk, kicsit felpörgetjük ezt a jó kis mókát! Mint tapasztaltátok az órátok jóval kevesebbet mutat. Ennyi idő alatt semmiképpen nem juttok ki innen, így hát kénytelenek lesztek időt szerezni magatoknak...
Ezzel hirtelen minden elmosódott körülöttünk, és a terep visszaváltozott a bálteremmé. A hirtelen fénytől elvakulva mindenki csak botorkált össze-vissza, de szóhoz senki nem jutott. Szerezzünk időt? Ez bizonyára a következő feladat... nem estem pánikba, jól tudtam, hogy nem fognak lehetetlen feladatot adni nekünk... ezt is meg lehet oldani, mint az összes többi akadályt! Csak rá kell jönnöm, hogyan lehet időt szerezni... vagy akár lopni a többi jelenlévőtől...