Egy hosszú út a Blue Pegasusba (Ismerkedés)

Nagyot nyújtóztam és ásítottam egyet, ahogy vártam a vonatot. Kellemes szél fújt, és kifejezetten jó idő volt. Tökéletes egy kis kirándulásra. Kár, hogy én nem kiruccanni készültem, hanem már megint feladatot teljesítettem. És tegyük hozzá, megint nem egy túl eseménydús feladatot…
Ismét magam elé vettem a levelet, és alaposan is végignéztem, már legalább vagy huszadjára. Hatalmas volt bennem a kísértés, hogy kibontsam, de nem nekem szólt… Bob mesternek kellett eljuttatnom a Blue Pegasusba, ami nem épp a szomszédban volt. Hosszú útnak néztem elébe, épp ezért a kis társamat sem akartam otthon hagyni.
- Cassy, Cassy! – csóválta érdeklődve a farkát, ahogy kilesett a kis táskájából. – Hova megyünk pontosan?
- Már harmadszorra kérdezed meg – sóhajtottam kissé rosszallóan, de aztán megvakartam a füle tövét. – Még mindig ugyanoda. A Blue Pegasus céhházhoz.
- És az merre van? – faggatózott tovább.
- A Hakobe hegyek környékén, onnan, ahonnan elvileg te is származol – feleltem, mialatt végiggondoltam, mit is olvastam korábban egy Silvernightokról szóló könyvben.
- Ahonnan származom? – kérdezett vissza, és kissé értetlennek tűnt.
- Származol, tehát a szülőfölded – tájékoztattam megértően. – Egyszer majd elmegyünk oda is, rendben? Ha kicsit nagyobb leszel.
- Hurrá, hurrá! – vakkantotta lelkesen. – És milyen az a hely?
- Hideg van, és nagy hóviharok szoktak lenni. Ezért nem biztonságos még most odamennünk, mikor ilyen kicsi vagy – simítottam végig a fején. – De a vonatból majd talán láthatod a hegyeket, nem tudom. Még soha nem jártam a Blue Pegasusban.
A beszélgetést egyelőre hanyagolnunk kellett, ugyanis a vonat végre befutott. Órámra néztem, és meg kellett állapítanom, hogy meglehetősen pontos volt. Felszálltam, és körbetekintetem a vagonban. Megdöbbentett, hogy mennyire sokan voltak. Elindultam találomra egy irányba, szinte úgy kellett kacskaringóznom az emberek között, és furakodnom. Nem tudom, mi a fenétől volt ilyen nagy a tömeg.
Legalább három vagont átjártam, ami mind tele volt, mire egy kabinban helyre bukkantam.
Betekintettem, és egy felemás hajszínű lány ült az ülésen, egy fekete gombóc társaságában.
- Szia! – köszöntöttem. - Elég sokan vannak, a legtöbb hely tele van... nem baj, ha csatlakozok? - mosolyogtam rá kedvesen.
- Nem, nyugodtam - felelte.
- Köszi - biccentettem, majd lehuppantam mellé, és a kis táskából az ölembe helyeztem Hope-ot.
A picike meglepetten szemezett a másik kölyökkel, na meg persze a gazdájával. De valahogy úgy néztem, jobban érdekli a fekete gombóc a lánynál.
- Cassy, Cassy! - vont kérdőre a pöttöm. - Mi ez?
- Nem mi, hanem ki, ha élőlényről van szó. Jelen esetben pedig többes szám, úgyhogy inkább kik - tájékoztattam kedvesen. - A nevem Cassidy Angel, ő pedig itt a társam, Hope - mutatkoztam be előbb én.
Utazótársam elmosolyodott, és láttam, hogy az ő társai is eléggé szemez Hope-pal.
- Örülök a találkozásnak! Én Mona Okami vagyok, ez a szőrgolyó meg mellettem Noir – válaszolta.
Noir gyanakodva méregetett hol engem, hol Hope-ot, aztán a társára nézett.
- Mi az? - kérdezte tőle Mona, mire csak hevesen megrázta a fejét.
- Azt hiszem, megijesztettük - kuncogtam el magam egy kicsit. - Ne haragudj.
- Cassy, Cassy! Megharaphatom őket? - faggatózott Hope, mire fejbe pöccintettem.
- Mondtam már, hogy szokj le erről – sóhajtottam kissé rosszallóan, majd Mona felé fordultam. - Bocsi, ne vedd komolyan. Rossz szokása, hogy mindent, ami érdekli, megharapdál. Próbálom leszoktatni róla, de kicsit nehezen megy.
Hope-ot szemmel láthatóan csak az én kezem tartotta vissza attól, hogy közelebbről is megszemlélje a másik bébit. Felé nyújtotta a nyakát, és a levegőbe szimatolt.
- Nem, semmi baj - felelte.
Noir kicsit összehúzta magát mellette, és a füleivel bizalmatlanul sunyított. Láthatóan ő nem volt annyira nyílt, mint Hope.
- Nyugi – simította végig a bundáját Mona, mire szemmel láthatóan sokkal nyugodtabb lett.
- Hope… nem mindenki viseli olyan jól a közvetlen támadásokat, mint te - húztam vissza egy kicsit a szőrgombócot. - Viselkedj egy kicsit.
- De… - nyüszítette, ahogy megint nyújtogatni kezdte a nyakát és szimatolni.
- Hope - váltottam picit komolyabb hanggal, mire gúnyosan felhorkant, és összegömbölyödött az ölemben. - Egyébként, szabad kérdeznem, mi járatban vagytok errefelé? - fordultam újra Monához.
- Nem hinném, hogy kárt tennének egymásban – jegyezte meg útitársam a rosszcsontot szemlélve. - Mi épp hazafelé tartunk. És ti?
- Engem megint munkára ítéltek - mosolyogtam el nem valami lelkesen. - Előbb Erába kellett jönnöm, hogy leszállítsam a mester papírjait, most pedig a Blue Pegasushoz tartok egy levéllel Bob Mesternek. Egyébként, mágus vagyok, és a Fairy Tail tagjai vagyunk - fűztem hozzá.
Makarov velem adatta le a kártérítési számlákat vagy mi a rákokat, meg a jelentéseket, így plusz kitérőt kellett tennem az út során. Egyetlen szerencséje, hogy ő állja az utam költségeit… ha nem így lenne, el nem jöttem volna egy ilyen hosszú útra.
- És tudod, merre találod a Blue Pegasust? - kérdezte.
- Hm… Van térképem - halásztam elő a papirost. - Bár ezen inkább csak a megállók vannak rajta. Valójában azon kívül, hogy a Hakobe hegy környéke, nem kaptam semmiféle útmutatást a mestertől, mondván, elég nagylány vagyok már, találjam fel magam… - morogtam a mondat végét.
Igen, ez a Mesternek egy kedvenc taktikája volt… hogy az ifjoncok találják fel magukat, mert nem lesz mindig ott valaki, hogy segítsen rajtuk. Ez mind szép és jó… de egy tetves megállóhelyet azért mondhatott volna konkrétan!
- Esetleg te nem tudnál segíteni?
- De, ezer örömmel – mosolygott rám kedvesen.
- Mona… - kezdte el bökdösni a mancsával a lányt, de ahogy mi ketten is rá figyeltünk, megszeppenve összehúzta magát.
- Mi az? - kérdezte tőle bíztatóan a lány. - Mit szeretnél? – végül a pici két lábra állt, szerintem nem akarta, hogy halljuk, mint mond a társának.
Miután elmondta, amit akart, Mona egy puszi kíséretében letette a földre. Szegényke viszont így se ment messzebb, csak a lábához ült.
- Én is, én is! – pörgött fel Hope, majd leugrott az ölemből.
Csak azzal nem számolt a drágaság, hogy még nem mestere a landolásnak, lévén mennyire kicsi, és a járása is még kicsit bizonytalan. Kisebb nyekkenéssel, puffanva terült el a földön.
- Szent ég! – hajoltam utána ijedten, és megsimítottam a hátát. – Jól vagy, Hope? De buta vagy… a végén összetöröd magad. Szólhattál volna!
- N… Nincs bajom… - felelte, és talpra küzdötte, majd megrázta magát, s szemezett Noirral.
- Biztos nem lett baja? - kérdezte Mona is.
Na, igen, a puffanásnak, amivel földet ért, nem volt épp jó hangja. Emellett Hope elég törékeny is még, hisz a járása ugyan sokat javult, de néha most is bizonytalan.
- N… Nincs bajom – ismételte meg, s húzta ki magát büszkén, majd lépkedett párat, hogy bizonyítsa az igazát. – Ennyi… meg se kottyan.
- Legközelebb vigyázz jobban – róttam meg egy kicsit. - Ne legyél meggondolatlan.
Ezt követően újra Noirral kezdett szemezni, és óvatosan lépett felé egyet. Kivételesen nem letámadta, gondolom, a korábbiak után rájött, ezzel csak megijesztené, az pedig neki se állt szándékában. Aztán még egy lépés és szimatolás, s várta a reakciót.
- Sz-sz-szia - mondta halkan Noir.
- Szia! – csóválta a farkát lelkesen Hope, és még pár lépést közeledett. – Hope vagyok – mutatkozott be ismét, pedig már korábban elhangzott a ne többször is.
Szerette ismételgetni a dolgokat, ha úgy tartotta kedve. Ez valamikor aranyos volt, valamikor zavaró. De most, mivel inkább a barátkozás céljából mondta, nem zavart.