Szivárványviadal

Gyönyörű szép napos idő van a napfényt csak az itt-ott feltűnő ritkás felhőzet takarja el időnként. Tökéletes idő van mindenféle nyári kikapcsolódásra fürdőzésre vagy csak sima ejtőzésre a napon. A hajó, amin sikerült helyet kapnom tökéletes sebességgel szeli a hullámokat. A kapitány szerint mindjárt feltűnik a híres Woriban sziget, amiről már oly sokat hallottam. A hajón eltöltött napok során a nem sok látványosság törte meg az unalmat az időnként feltűnő szintén a szigetre tartó más utazókon kívül. Ezért és persze azért is, mert nem akartam megsérteni a kapitányt, aki olyan olcsón felvett a hajójára kénytelen voltam hallgatni naponta több órán keresztül a kapitány valamely régi ősének történetét, aki részt vett ezen a viadalon. Ezt még csak elhittem volna, de mikor egyre jobban bele melegedett az öreg a mesélésbe a végén már ott kötött ki, hogy egyszer még ő is elindult és jó helyezést is kapott. Persze azt nem ecsetelte, hogy ilyen mágikus képességgel mért is kényszerül egy ilyen kis hajó kapitányaként tengetni az életét. De nem szóltam bele csak magamban mulattam az öreg kapitányon, aki nagyon örül, hogy végre talált egy embert, akinek elmondhatja, amit szeretne és úgy, ahogy ő szeretné. Ha az utazás lején közöltem volna vele, hogy én is a híres szivárványviadalon szeretnék indulni, mint mágus akkor, talán nem mert volna ilyen arcátlanul hazudni, mint ahogy tette ezt végig, de akkor lehet, hogy többet is kért volna az utazás fejében, mint hogy az éppen megüresedett matróz posztját töltsem be, ha vele akarok utazni. Így persze azt hitte, hogy egy egyszerű tengerész fia vagyok, aki csak kalandra vágyik, és azért megy a szigetre, hogy a nagy látványosságot jelentő rendezvényen megjelent sok hajós kapitány egyikével kössön egy megállapodást. Persze nem csak a miatt voltam kénytelen hazudni az öregnek, mert nem voltam épp jól ellátva gyémánttal, hanem azért is, mert az indulás előtt volt egy kis összezördülésem a helyi kis kocsmában.
Már egy ideje úton voltam a tenger partját követtem, nagyapi tanácsára hogy ne nagyon tévedjek el. Szóval egy ideje csak a tengerparti városokat látogattam és mivel úgy gondoltam, hogy ezek a városok is legalább annyi kalandot és szórakozást jelentenek nekem mind a szárazföld belsejében lévő városok ezért egy ideig még nem is terveztem, hogy a szárazföld belseje felé veszem az irányt. Az utazásom közben nem sok említésre méltó emberrel találkoztam és nem is nagyon kötekedtek velem az emberek. Nagyapi tanácsára az embereknek azt hangoztattam, hogy egyszerű vándor vagyok. És ha egyesek nem is hitték el nem érdekelte annyira őket, hogy belém kössenek. Ha találkoztam is nagyobb hatalmú mágussal nem foglalkozott velem, mert túl gyengének talált, és ha csak egyszerű népek kötöttek belém rájuk tudtam ijeszteni az állati alakváltoztatásokból össze szedett eddigi gyűjteményemmel is az általuk félt vagy csak nem ismert állatokkal. Így haladtam a part mentén városról városra, míg el nem értem az utazásom eddigi utolsó állomását. Már korábban is hallottam pár városban, mint pletykát hogy megrendezik a Szivárvány viadalt. Emlékszem mintha a nagyapi is említette volna egyszer, hogy volt régebben egy ilyen viadal, de csak miután a városba érkeztem akkor bizonyosodhattam meg arról, hogy igazat beszéltek az emberek és tényleg megtartják ismét a viadalt. Az egész város fel volt díszítve és ünnepi előkészületek látszottak. Mikor bejelentkeztem egy fogadóba ott közölték, hogy a viadal miatt van ez a nagy izgalom, mert a város nagy hasznot akar húzni a viadalra igyekvő vagy a viadalról érkező lelkes indulókból vagy érdeklődőkből. Ezt persze nem közölte ilyen nyíltan a fogadós, de ki tudtam szűrni a szavaiból és abból, hogy a normálisnál kétszerte drágábbak az árak. Miután megköszöntem az információt a fogadóstól úgy döntöttem, hogy nem szállok, meg sehol csak beülök egy italra, hogy pihenjek és induljak is tovább az, hogy ez az irány a szigetre vezet e vagy nem csak attól függött, hogy találok-e olcsó hajót. Miközben együtt iszogattam egy matrózzal egy szemtelen kölyökverekedést kezdeményezett a kocsmában pár alakkal mivel már csak percekre voltam attól, hogy a matróz által helyet szerezzek a hajón igen csak dühös lettem és nem bírtam megállni, hogy közbe ne szóljak erre a gyerek nekem rontott és a kialakuló verekedésben lesérült a matróz is. Csak később hallottam, hogy a matróz a kapitányé volt akkor épp túlságosan örültem neki, hogy helyet szereztem.
Mikor eddig jutok a töprengésemben egy zökkenés térít magamhoz és a kapitány mögöttem állva megszólít:
-Na fiam állj a helyedre a vitorlánál mindjárt ott vagyunk. Eleget bámészkodtál már bár nem rólak meg érte – mondja kicsit mosolyogva - tényleg érdekes a part.
Végig mutat a parton és kicsit ő is elbámészkodik. A parton egy kicsit elhanyagolt kikötő hely van, de dugig van hajókkal és a sziget fölött léghajók köröznek. Majd föl ocsúdik:
-Te még midig itt vagy? Menj a helyedre de azonnal.
Szó nélkül, ha helyemre állok, és együtt segítek a matrózokkal a köteleket húzni és a hajót irányítani. Kis idő után találunk is egy kikötőt ahol le tudunk horgonyozni. Kiszállok és intek a kapitánynak a felszerelésemet a vállamra véve. Még magamra öltöm kedvenc smaragdzöld köpönyegemet és elvegyülök a tömegben. Utoljára még hallom a hajóról a kapitány hangját:
-Ha nem találsz, senkit még visszajöhetsz, itt leszek, a végéig megnézem a nagyapám emlékére a viadalt.
Ezen egy kicsit elvigyorodom, mikor elképzelem, hogy nézegethet körbe a kapitány hátha hallotta valaki, amit mondott és esetleg rá kérdez. Ezután már csak a tömeg zajtáj hallom és az árusok szokásos kiabálását.

Az ágyamon fekszem a házamban, és a plafont bámulom. Azon gondolkodom, hogy jó ötlet-e ez az egész. Elszántnak elszánt vagyok, de tuti biztos, hogy lesznek ott sokkal erősebb és sokkal tapasztaltabb mágusok is, akik ellen vajmi kevés esélyem van. Végül a plafonnal vívott farkasszem nézésben megacélozom a tekintetem, és megnyerem ellene a harcot – senki ne kérdezze, ez mit akar jelenteni – majd kibámulok az ablakon. Az a baj, hogy legutóbb alig aludtam valamit. Forgolódtam, kattogott az agyam, és nem igazán sikerült rendesen kipihenni magam. Egy fura dal jut eszembe, ahogy látom az égen úszó felhőket egymás után elhaladni.
~ Süss fel nap, fényes nap. – ezt is énekelhetném, és így is kezdhetném a mai napot, de nem. A nap ugyan süt valamelyest, de felhős az ég. Ha most lenne valahol egy óriási univerzális távirányító, akkor biztos, hogy lestoppolna, és megnyomná a visszatekerés gombot, egészen addig, amíg a városban, egy utcányira a céh épületétől. Egy ideig magamban üldögéltem, majd egy céh társam ült le. Vele nem igen beszélgettem még, mióta itt vagyok, de első benyomásra elég kellemes beszélgetés volt, és kedvesnek tűnt. A második vagy harmadik italnál tartottunk, amikor két ismerős hangot hallottam meg, ahogy az én nevemet kiáltják.
- Kato! Hahó, Kato, merre vagy? – ahogy megláttam a hang tulajdonosát, rögtön felismertem, ugyanis a szomszédom volt, Hugo volt, a szomszédom. A sors, vagy az univerzum vagy a karma, vagy tudom is én, egész jó humor érzékkel rendelkezik, és kissé ironikusan oldja meg a dolgait. Végeredményben mindegy. Van egy felesége is, Zoey, de őt most nem látom.
- Kato!
- Hugo, itt vagyok! – kiáltottam vissza neki. Meglepő mi? Egy nálam jóval idősebb férfit minden féle jelző nélkül megszólítok. Az igazság az, hogy Hugo-t és Zoey-t már azóta ismerem, hogy megérkeztem ebbe a városba. Sokat segítettek nekem, és baráti kapcsolat fonódott közöttünk. Eleinte sokszor jártam át hozzájuk vacsorázni is, amíg meg nem tanultam pár alap ételt magam elkészíteni, eská. Nagyjából ők voltak az elsők, akiket megismertem itt. Segítettek olcsón bérelhető házat találni, és talpra állni. Nem tudom miért, de elmeséltem nekik, hogy mi történt a családommal, és teljes mértékben támogattak. Olyanok voltak, mintha a keresztszüleim lennének. Rettentő hálás voltam nekik, és ezt mikor megengedhettem magamnak, ki is fejeztem némi juttatás képében.
Amint Hugo odaért az asztalunkhoz, látta, hogy nem vagyok egyedül.
- Oh, bocsánat. – szabadkozott.
- Semmi gond, Hugo, ő egy céh társam, Yukina. – Hugo illendőn, mégis kissé túlozva köszöntötte Yukina-t, aki elpirulva hagyta magát.
- Hugo, elég lesz, még engem is zavarba hozol. – Hugo vette a lapot, és újra kiegyenesedett a kézcsók után. Végig nézett rajtunk, majd leült hozzánk, ami ellen se nekem, se Yukina-nak sem volt ellenvetése.
- Miért kerestél, Hugo? – tettem fel a legfontosabb kérdést, mire Hugo fészkelődni kezdett, és valamelyik zsebéből előkapart egy szórólapot. Amennyire tudtam, kisimítottam, hogy olvasható legyen. Végig olvastam, póker arccal átnyújtottam Yukina-nak, aki szintén gyors pillantást vetett rá. A papír az asztalon landolt.
- Hetven éve nem volt megrendezve? – hitetlenkedett a lány. Én is ezen gondolkoztam, hogy mi oka lehet annak, hogy most ismét megrendezik.
- Én lemondok erről. Nem hiszem, hogy lenne esélyem.
- Hát fiúk, lányok, én biztos, ami ziher, hogy elindulok ezen a viadalon. Legalább kiderül, mennyit értem el ezalatt az idő alatt. – megdöbbentek. Bár nem is vártam tőlük mást egy ilyen kijelentés után. Ahogy elnéztem az egyszerre döbbent és csodálkozó arcukat, inkább visszavettem kicsit az arcomból.
- Jó, inkább lemondok róla. – mondtam beletörődve, de mindketten ingatták a fejüket, hogy ha akarok, akkor induljak nyugodtan. Elég idős vagyok, el tudom dönteni magam is, hogy mit akarok.
- Ha elindulsz, mi Zoey-val mindenképp támogatunk téged, sőt, elmegyünk veled a Woriban-szigetre és a lelátóról szurkolunk majd neked. – nyugtatott meg Hugo, ám tudtam, hogy Yukina nem jön majd el, mert azért neki dolgoznia kell majd, amíg én a Woriban-szigeten „nyaralok”. Az asztalra csaptam. - Akkor ez eldöntetett. – felálltam, és újra megdöbbent arcukba néztem. Bár Yukina lényegében érintetlen, Hugo szeme csillogott, és éreztem a felém áradó szeretetét. A viadalig már alig volt egy hét – pontosabban négy nap – ezt felkészüléssel akartam tölteni.
Még aznap elvállaltam egy munkát, hogy legyen pénzem az útra, a maradék három napot pedig edzéssel és felkészüléssel töltöttem. Egyre kevésbé viselt meg a fegyverek cseréje, és ez jó jel volt, mert ha gyorsan kell váltanom, akkor ez nagyon jó hír ezzel kapcsolatban. Hugo és Zoey felváltva felügyeltek, hogy ne erőltessem túl magam, ráadásul szendvicsekkel és hideg üdítővel mindig készültek. Újabb tettek, amiért roppant hálás voltam nekik. Az egyik alkalommal Zoey volt a soros, és amikor pihenőt tartottam, hogy harapják pár falatot, váratlan dolog történt.
- Csak hogy tudd, én elleneztem ezt a viadalt egész idő alatt. De látom, hogy elég makacs természet vagy, még akkor is, ha szórakozott jellemmel rendelkezel. – Zoey őszintén beszélt, bár a hangján érződött, hogy tényleg félt.
- Ne aggódj, Zoey. Nem fogok belemenni semmi olyanba, amiből tudom, hogy nem jönnék ki jól. Akármennyire is zizi vagyok, át szoktam gondolni a helyzeteket.
- Tudom, csak féltelek, te mafla. Nem akarom, hogy bajod essen, és nem véletlenül lett betiltva ez a viadal hetven éve. – Zoey rám nézett, és ugyan nem volt vészes, de könnyes volt a szeme.
- Ne aggódj, Zoey, megígérem neked, hogy ha nagyon szoros a helyzet, akkor feladom a meccset. – ez mondjuk elég béna és meggondolatlan ígéret volt, de biztos voltam benne, hogy most csak a végletek csatáit játszom majd le: vagy nyerek, vagy vesztek. Más lehetőséget nem láttam. Zoey átölelt, majd miután elengedett, befejeztem a szendvicset és visszatértem edzeni és felkészülni. Este úgy dőltem be az ágyamba, mint egy krumplis zsák, és rögtön durmoltam is, mint egy medve, mikor téli álmot alszik.
Négy nappal később, frissen, fitten és kipihenve ébredtem. Felpakoltam, és még Hugo és Zoey is hozott át némi kaját az útra. Ők külön utaznak, de mind a ketten ott lesznek a Woriban-szigeten és végig nézik a csatáimat. Amit megígértem Zoey-nak, azt megtartom, és ha forró lesz a szitu, akkor bedobom a törölközőt. Az első utam Hergeon-ba vezetett, ahová vonattal érkeztem. Már itt akkora volt a tömeg, hogy simán lepipál egy egész hangyabojt is. Voltak olyanok, akikről lerí, hogy mágusok és nyilván neveznek majd, de a többség néző lesz. Emelt fővel, mosolyogva mentem a tömeggel, és senki nem értette, hogy milyen dolgot találok ilyen viccesnek, hogy ennyire mosolygok. Egy poént nem tudtam kihagyni. A férfi WC új jeleként álltam meg, jelezve, hogy a férfiaknak fenntartott mellékhelyiség ez, és amint az első delikvens megérkezett, olyan hirtelen mozdultam, és adtam ki valami fura hangot. Szerencsétlen fószer akkorát ugrott ijedtében, hogy nem bírtam megállni röhögés nélkül, és a hasamat fogtam, ami szinte már görcsölt. Ám pechemre a férfi utánam indult, mikor végzett a dolgával. Már messziről meghallottam, és rögtön futásnak indultam, hogy eltűnjek a tömegben, de mikor visszagondolok az arcára, még mindig elfog a röhögés. Végül sikerült kikászálódnom a kikötőig, és megtalálni a hajót, ami a Woriban-szigetre megy. A tömeg nem lett kisebb, sőt, mintha sokkal többen lennénk, és inkább fogunk egy úszó szardíniás dobozra hasonlítani, mint hajóra. Végtére is mindegy. Feladtam a csomagjaimat, majd felszálltam. Az első dolgom az volt, hogy elfoglalok egy napágyat a hajón, felcsapom a napszemüvegem, és lesüttetem magam, olyan barnára, amilyennek egy jó grill csirkének lennie kell. Fehér bőrrel mégsem állhatok ki csak úgy a nézők elé, és az ellenfelemmel szemben. A megjelenés rettentő fontos. Ott kint fekve, a szél, ami a vízen fújt, kellemes volt, és nem éreztem, hogy éget a nap, bár ez nem jó, mert le fogok sülni, és inkább leszek rák, mint grill csirke. Erre odafigyeltem, és mikor elég volt, beültem a hajó bárjába. Két ital, ennyi sem volt, és már meg is érkeztünk a szigetre.
~ Ne már, ilyen gyors volt? – ám kiderült, hogy a napon jóval több időt töltöttem el, mint akartam. Végül is mindegy. Annál jobb. Ahogy leszálltam a hajóról, rögtön elfogott az emberundor. Meg a többi is. Akkora tömeg volt a szigeten, hogy nem találtam rá szavakat. Jó, hogy a sziget rendelkezik bizonyos méretekkel, mert különben nagyon nagy gáz lenne, és már csak maga a tömeg súlya miatt fogná magát és elsüllyedne. A Woriban-sziget lenne a második Atlantisz. Az égen két léghajó is lebegett, lomhán, lustán, mintha csak óriási, felpuffadt lajhárok lennének. Erről vajon közvetíteni fognak, vagy utasokat szállít? Nem titkolt, hogy a viadalt nyilván közvetítik, ha más nem, legalább az arénában lesznek lacrima-víziók, amiken a kicsit távolabb ülő látogatók és nézők is rendesen láthatják, hogy mi történik a küzdő téren. Eszembe jutott Hugo és Zoey, vajon mi van velük? Agyon taposta már őket a tömeg? Na nem, nem akarom a halálukat, de én is majdnem itt vesztem a leszállásnál, akkor ők hogy járhatnak majd, ha az utastársaik csak nézők lesznek. De biztos, hogy rendben vannak. Érzem. Ahogy átverekedtem magam a tömegen, és kikerültem a szorításból, megtaláltam az útvonalat, ami a versenyzőknek lett kijelölve. Elindultam az ösvényen, és beálltam a sorba. Ahogy végig néztem, nem voltak kevesen, és ahogy látom, nem lesz könnyű dolgom. Van egy-két pökhendi, akik az erejüket fitogtatják, és mutogatják a képességeiket, én személy szerint ezt kihagyom. Nem szeretem felfedni a képességeim az ellenfeleim előtt. Inkább megtartom magamnak, és szépen meglepek vele mindenkit, hohó, én leszek a meglepetés király. Na mindegy, erről leteszek, de bizakodó típus vagyok. Kövezzetek meg érte! Végül megindultam a versenyzőknek kijelölt útvonalon. Ideje, hogy bemutatkozzam a nagyközönségnek.
~ Helló népek, Kato Brightmore megérkezett, nyíljatok szét, mint a Vörös-tenger Mózes előtt, és engedjetek át. – ezt de jó, hogy nem mondtam ki hangosan. Biztos, hogy nekem ugrottak volna páran, ahogy elnézem. Láttam pár szúrós tekintetet, de nem reagáltam rá, legalábbis úgy, hogy tudjon róla, nem.
~ Ne nézzetek így rám, még megfutamodom. Majd a küzdőtéren lerendezzük. – ez volt mindnek a gondolatban küldött üzenetem. Reméltem, hogy nincs köztük telepata. Akkor gáz van.

Meleg nap volt, de ami ennél is fontosabb, nagyon unalmas. Csak tespedtem az ágyamon, és töprengtem.
- Roha! – nyögött fel mellettem Froozer.
- Mi az? – kérdeztem továbbra is csukott szemmel.
- Unatkozom. – válaszolta.
- Ezzel nem vagy egyedül.
- Miért nem csinálunk már valami izgalmasat? – pattant fel az ágyamra, s a mellkasomra lépett.
- Hé, ne lépj már rám na! Vettem a célzást. – toltam le magamról erélyesen, de nem durván.
- Jól van na, de különben nem is figyelnél rám. – morgolódott.
- Dehogynem, hiszen egészen eddig figyeltem. – öltem fel az ágyon. – Csak éppen fogalmam sincs, hogy mégis mi a fenét csinálhatnánk. – tettem hozzá.
- Mi lenne, ha elvállalnánk valami munkát? – fordította félre egy kissé a fejét kérdőn.
- Azok sem túl izgalmasak. Lassan már nem marad méltó ellenfelem a környéken. – bosszankodtam.
- Hátha most akad valami jobb is. – nyavalygott tovább.
- Ágh, a franc egye meg, hogy nem hagysz békén. – mondtam mosolyogva. – Egye fene, megnézzük. – kászálódtam ki az ágyból, s az ajtóhoz léptem. – De ha nincs semmi értelmes felkérés, akkor leszállsz rólam rendben? – fordultam vissza apró csatlósomhoz.
- Okidoki. – felelte diadalmasan.
Így hát a küldetésfalhoz indultam, azonban az odavezető úton meghallottam egy igencsak érdekfeszítő beszélgetés egyik foszlányát, amely miatt meg is álltam:
- Hallottad, hogy megint megtartják a szivárványviadalt? – mondta az egyik céhtársam.
- Szivárványviadal? Mi ez, valami meleg felvonulás? – néztem furcsán, mivel eléggé különösen hatott a név, bár meglehet, hogy csak számomra.
- Aha, nem semmi. Azt hallottam, hogy ott olyan nagy mágusok indulnak, akik még a legerősebb tagjainkkal is fel tudnák venni a versenyt. – kontrázott a másik.
- Na, ez már érdekesebbnek tűnik. – gondoltam, és közelebb mentem a beszélgetőkhöz, hogy megszólítsam őket: - Üdv srácok! Mesélnétek nekem erről a viadalról egy kicsit? – érdeklődtem tőlük.
- Te még nem hallottál róla?
- Egész Fiore ezzel van tele! – rökönyödtek meg mindketten.
- Hát... mostanság nem sok hírt hallottam. – vakartam meg a fejem. – De nem is ez a lényeg, inkább meséljetek! – siettettem őket.
- Heten évvel ezelőtt tiltotta be az akkori Mágus Tanács, mondván, hogy a viadal túl nyers és mondhatni értelmetlen. – kezdett bele egyikük.
- Ja, bezzeg az előtte lévő százharminc évben ez senkit sem zavart. – vágott közbe a másik.
- A lényeg, hogy a jelentkező mágusok megküzdenek egymással, egy arénában. Jó bulinak ígérkezik, lehet, hogy elmegyek megnézni. – vette magához a szót ismételten az első fazon.
- Aha, én is ott leszek! – reagált lelkesen.
- Na mit szólsz pajti, elmegyünk mi is? – fordultam oda Froozerhez, aki egészen eddig az oldalamon állt.
- Igen!! – kiáltotta jókedvűen.
- És mondjátok csak – intéztem a szót megint csak a két céhtársamhoz. – hol tartják ez a viadalt?
- Woriban szigetén. – vágták rá egyszerre.
- Akkor hát irány Woriban. – gondoltam, csak egy bökkenő volt: fogalmam sem volt róla, hogy az merre van, így előbb a könyvtárba kellett mennem.
Ha már egyszer a könyvtárban kötöttem ki, akkor már egy füst alatt utánanéztem a viadal régi történeteinek is, hátha találok köztük valami érdekeset vagy használhatót.
- Miért nem indulunk már? – akadékoskodott Froozer.
- Azért, mert fogalmunk sincs, hogy hová kéne mennünk, ráadásul infókat is szeretnék még erről az egészről. – válaszoltam meg a kérdést.
- Ha sziget, akkor nem egyértelmű, hogy Hargeonba kell mennünk? – vágta rá egyből.
- De nagy földrajzzseni itt valaki. – böktem oda, bár teljesen igaza volt, és éppen ez bosszantott.
Nem sok mindent találtam a rövid kutatásom alatt, így hát voltaképpen semmivel sem tudtam meg többet a szivárványviadal megmérettetéséről.
Kissé csalódottan hagytam el a könyvtárat, de hát nem volt mit tenni, és kis barátom felvetéséhez híven Hargeonba igyekeztem, oldalamon Froozerrel.
Már éppen leszállni készültem a léghajóról, mikor egy ismerős hangot hallottam a hátam mögött:
- Hova, hova? – csengett a fülemben Ann orgánuma.
- Óh, szia Ann! Hallottunk egy szivárványviadal nevű harcról, amit mostanában fognak megrendezni. Gondoltuk, megnézzük magunknak. – válaszoltam Froozer nevében is.
- Nahát, én is éppen oda igyekszem. – válaszolta örömmel. – Nem gondoltam volna, hogy te is meg akarod nézni.
- Hát, nézni nem akarom. – mosolyodtam el sejtelmesen. – Inkább részt szeretnék venni rajta. – fejtettem ki a tényeket.
- Komolyan beszélsz? – nézett rám elcsodálkozva.
- A legkomolyabban. – feleltem. – De jó is, ha velünk jössz, legalább lesz, akire rábízhatom ez a szőrpamacsot. – biccentettem a fejemmel a kishaver felé. – Nem lenne jó csak úgy egyedül hagyni.
- Örömmel vigyázok rá. – válaszolta Ann. – És ha tényleg nevezel, akkor pedig számíthatsz rám, mint vezérszurkoló. – nevetett.
- Remélem is, kell a szurkolótábor! – viccelődtem én is.
Így hát végül jó hangulatban szálltunk le a léghajóról, felhasználva a szélmágiámat. Kissé olyan benyomásom volt, mint ha egy kis család lettünk volna. Papa, mama, no meg a gyerek. Persze ezt nem tettem szóvá, hanem magamban tartottam, ellenben érdekes volt eljátszani a gondolattal. Az elmélkedésemnek azonban hamar vége szakadt, mivel a társalgás vette át a helyét:
- Tudod, hogy jó ideig be volt tiltva ez a megmérettetés?
- Igen, hallottam róla. A könyvtárban utána is akartam nézni, de nem igazán találtam semmit. – reflektáltam.
- Nem csoda, hiszen senki sem tud biztosat róla. De egyesek azt állítják, hogy egyenesen miattunk tiltotta be a tanácsa a viadalt. – folytatta titokzatosan.
- Miattunk? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Lehet, hogy nem volt jó a szóhasználatom, inkább úgy fogalmaznom, hogy a sötét céhek miatt. – világosított fel.
- Mégis miért? - faggattam tovább.
- Az a hír járja egyes berkekben, hogy egyes illegális céhek ezeket az összecsapásokat használták fel arra, hogy egyeseket eltegyenek láb alól. Nem volt túl nehéz dolguk, tekintve, hogy a harc hevében sok minden megeshet. Ráadásul még felelősségre sem vonhatták a felelősöket. Megint mások pedig azt állítják, hogy ez egyfajta kiválasztó ceremónia volt, hogy kiket vigyenek rá a sötétség útjára. – tartotta meg a kiselőadás első felvonását, melyet én csak érdeklődve, bár kissé kétkedve hallgattam.
Itt egy rövid szünet következett, aztán érkezett a harmadik alternatíva:
- A legelrugaszkodottabbak viszont azt rebesgetik, hogy a győzteseket összegyűjtötték, és az ő mágikus erejükből készítettek fegyvereket, hogy aztán azokkal leigázzák a világot. – mondta drámaian.
- Ugyan már, ezek csak ostoba pletykák. – legyintettem.
- Meglehet… Remélem, igazad van, hiszen nem lenne jó, ha fegyverként végeznéd nem igaz? – viccelődött ismét.
- Hát az bizony nem lenne jó. – nevettem el magam én is.
Froozer szokatlanul csendben volt, bár máskor sem volt szájmenése, de még tőle is szokatlan volt a nagy csend.
- Valami gond van pajti? – tettem szóvá aggályaimat.
- Nem, csak… Nem tudom, olyan rossz érzésem van. – mondta komoran.
- Te erőltetted, hogy csináljunk már valamit, most meg, hogy nekivágunk a kalandnak, beijedsz? – szívóztam vele, hogy jobb kedvre derítsem.
- Nem én! – kapta fel a vizet rögtön. – Igazad van, nyomás előre! – rikkantotta, s máris elénk szaladt jó pár métert.
- A kis szeleburdi. – gondoltam vidáman.
Az út jó részét gyalog tettük meg, mindössze néhány megállóra vettük igénybe a vonat segítségét, mellyel végül megérkeztünk Hargeon kikötőjébe.
- De nagy itt a nyüzsgés! – jegyeztem meg, mivel a legutóbbi látogatásaim alkalmával jóval kevesebb ember lézengett a környéken.
- Gondolom, sokat akarnak még rajtunk kívül innét eljutni a szigetre. – vetette fel Ann az egyik legkézenfekvőbb okot.
- Azt hiszem, igazad lehet. – nyugtáztam a hozzászólást. – De keresnünk kéne gyorsan egy hajót, még amíg van hely. – javasoltam.
- Jó ötlet! – bólintott a lány.
Nem volt túl nehéz találni olyanokat, akik éppen Woriban-ra készültek, hiszen szinte az össze hajó uticélja az a sziget volt.

- Az túl drága, annyiért egy teljes hajót megvehetnék! – vitatkoztam éppen az egyik hajóskapitánnyal, aki horribilis összegért ajánlott fuvart.
- Nézze uram, lassan kifut az összes hajó, és higgye el, hogy ennél már csak drágábban fog jegyet kapni. – makacskodott a vén tengeri medve.
- A fene vinné el ezt a pénzsóvár bagázst! – mérgelődtem magamban, de be kellett látnom, hogy igaza lehet, ráadásul minél előbb indulok, annál jobb. – Legyen hát, az ördög vigye el! – csaptam a fickó tenyerébe, és kifizettem neki a kért összeget.
Persze Froozernek nem kellett jegyet vennem, szerencsére, ellenben Ann-nek sem vehettem, mivel nem hagyta, hogy én álljam a cechet. Kénytelen voltam belenyugodni, így hát ilyen előzmények mellett bontott vitorlát a ladik. Nem volt túl nagy az egész bárka, mindössze harmincan voltunk rajta a teljes legénységgel együtt.
Egészen jó iramot diktált a járművünk, így néhány óra leforgása alatt már láthatóvá váltak a sziget körvonalai. Ahogy egyre közelebb és közelebb mentünk, kezdtek kirajzolódni az apró pontok, melyek növekedtek, míg végül kivehetővé vált, hogy bizony hajókról van szó. De ez még nem volt minden, a hely felett két darab valami is lebegett, melyről csak jóval később sikerült megállapítanom, hogy azok bizony léghajók.
- Érdekes, nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy az érdeklődés. – morfondíroztam.
Nem volt könnyű helyet találni a dokkoláshoz, de kapitányunk leleményének hála sikerült kikötnünk az úszó alkalmatosságunkkal.
Alig, hogy lecsapódott a palló, melyen át a szárazföldre léphettünk, máris tódultak le rajta az utasok. Ezúttal nem volt kedvem tülekedni, így szépen komótosan megvártam, míg mindenki leszáll, s csak utána következtem én, persze magam elé engedve Ann-t.
- Utálom a tengert! – nyavalygott Froozer, akit szemmel láthatóan rosszul érintett a hajókázás.
- Mi az, csak nem vagy tengeri beteg? – kérdeztem.
- Csak jussunk ki a szárazra, mindjárt jobban leszek. – nyögte.
- Akkor mégis csak az. – vontam le a következtetést.
- Hát, akkor itt elválnak útjaink nem igaz? – fordult hozzám a lány, mikor már elhagytuk a bárkát.
- Azt hiszem, hogy igen. – feleltem kissé szomorúan. – De az arénában találkozunk! – böktem oda gyorsan.
- Igen. – nevetett.
- Jut eszembe, akkor, amint mondtam, Froozert addig a te gondjaidra bíznám, ha nem túl nagy kérés. Nem szeretném, ha elkeveredne itt a nagy kavalkádban.
- Hogyne, vigyázok rá. – kapta máris az ölébe a kicsit Ann.
- Köszi! – mosolyogtam rá, és elindultam, hogy felkutassam, hogy hol is kellene nekem ezen a zsúfolt helyen jelentkeznem.
Annyi ember mászkált minden felé, hogy szinte lépni sem lehetett. Volt ott mindenféle jött ment. Ki pompás és elegáns ruhákban flangált, ki koldusnak, vagy éppen rablónak tűnt. Úgy sejtettem, hogy engem a rabló kategóriába sorolhattak, hiszen senki sem mert közel jönni hozzám, és ez kapóra is jött. Kicsit tornáztam, hogy felmérjem a helyet, míg végül nagy nehezen megleltem egy kiírást, ami útbaigazítást kínált a versenyzőknek, így hát oda indultam el.

Szinte már azt sem tudtam, hogy mi a helyes a helytelen. Éjszakánként gyakran döbbentem rá arra, hogy a plafont nézem és bár már hajnalodik, mégsem jött álom a szemembe. De míg másokat ez meglepett, addig engem teljesen hidegen hagyott, hiszen azok fényében melyet átéltem inkább az lett volna a csoda, hogy mikor lehunyom a szememet, nem az ő arcukat látom. A szüleimét, a mesteremét, azokét az emberekét, kik mellettem álltak és bíztak bennem és akiket végül akaratlanul is, de cserben hagytam. És azóta nem tudtam aludni, nem követtem már azt az utat, melyet ők nekem szántak, hiszen hátat fordítottam mindennek, ami valaha szent és sérthetetlen volt a számomra. Mára pedig csakis azért éltem, hogy megtaláljam azt az embert, aki erre a sorsra juttatott engem. Az álmommá vált ez az elhatározás és a célommá, hogy összegyűjtsem az az erőt, mellyel az álmomat be is tudom teljesíteni. Csakis a harcnak és a kihívásoknak szentelve az életemet és a testemet, a tulajdon lelkemet az utolsó célomnak ajánlva, miközben már tisztán láttam, hogy ebben a világba csak a pokol létezik és csupán úgy tudok elérni akármit is benne, ha a legeslegmélyére szállok alá, nem törődve semmivel és senkivel. Így pontosan arra az útra lépve, melytől annak idején óva intettek, az útra mellyel valamikor szembeszálltam és mely most már teljesen elnyelt. A démon útjáról már nem voltam képes visszafordulni.


Csak pár nap telt el azóta, hogy Hargeon kikötőjébe érkeztem és még mindig forrtam attól az érzéstől, mely megmagyarázhatatlanul szorította a mellkasomat minden egyes lélegzetvételkor. Nem a sírás furcsa érzését éreztem, hanem a megzabolázhatatlan dühét és gyűlöletét. Gyűlöltem mindent ami körbevett, a fákat, a kék eget, a mosolygó és boldog embereket, akikkel az utcán találkoztam. Mindenkit, még saját magamat is. Nem tudtam, miért maradtam életben, hogy miért engedik az égiek, hogy ezen a földön járjak, egyedül, senki és semmi nélkül. Már-már abban is kételkedtem, hogy ezen a világon van nálunk magasabb és felkentem létforma, melyet isteneknek, vagy éppen sorsnak nevezhetnénk. És ahogyan némán sétáltam a város zsúfolt utcáin, egy kisebbfajta csődület vonta magára a tekintettemet.
- Emberek, figyelem! - egy kisebb pódiumon egy köpcös kis férfi állt, méregdrága ruhában, tele még annál is értékesebb ékszerekkel- Mától egy hétre rendezik meg a közeli Woriban szigetén, azt a valaha legendás versenyzést, mely majdnem már hetven éve várat arra, hogy kiderüljön, vajon ki is Fiore legerősebb mágusa. Egy férfi? -mutatott rá, egy nagyobb darab férfira, aki nem messze állt tőle, a vállán a Quatro Cerberus szimbóluma világított és hirdette büszkén, hogy ezen férfi melyik céh tagja is. - Vagy egy gyönyörű hajadon, akire nem csak nyugtató ránézni, de rettegni is kell az erejét? -mutatta a másik irányba, ahol egy hosszú szőke hajú és vékony leányzó álldogált. A kézfején ragyogó sellő pedig vígan hirdette mindenkinek, hogy a Lamia Scale varázslója. - Akárki, kortól és nemtől, vagy éppen hovatartozásától és kötelezettségeitől függetlenül jelentkezhet, hogy próbára tegye a szerencséjét és az erejét, vagy éppen a sors erejét, hogy az istenek őt jelölték-e ki erre a dicső magméretetetésre. - a férfi szavai pedig megtették a hatását.
A mágusok, mind darazsak a bojt, lengték körbe a férfit, aki hamar a tárgyra térve jelentette ki, hogy ő nem se nem résztvevő, se nem szervező, de ennek ellenére van neki egy hatalmas és emellett takaros kis hajója, melyen akárkit is elvisz időre a verseny helyszínére, már ha sikerült neki megfizetnie a jegy árát, melyet valamiért az istenért sem akart elmondani. És még engem is kíváncsi tett, hogy mire lehetek képes és azért a bizonyos útért, mennyit is kellene fizetnem.
- Aki pedig hát vállalkozik erre az útra, az ne felejtsen el időben jelentkezni a hajómra. A nemes és nagyszerű Golden Pegazus mindenkit szeretettel vár az északi dokkban. - mutatott a sétány végén elterülő hatalmas óceánra, de sokkal inkább az ott elhelyezkedő dokkokra. - De siessetek! Holnap késő délután indulunk már! - lépett le végül is a pódiumról és indult el a hajója felé.
Némán sétáltam el a duruzsoló emberek mellett, miközben kellő távolságból ugyan, de követtem a férfit és az őt követő kér gorillát, akik mintha csak az árnyékok lennének, követték a munkaadójukat, némán és szótlanul. Végigsétáltak a tömőt utcán, olyan eleganciával, melyet akárki megirigyelne. Nem kerülgettek semmit, egyszerűen és magabiztosan haladtak az utca közepén, zavartalanul és érinthetetlenül. És az útjuk egyenesen kanyarodott dél felé, ahogyan elérték a partot. Hatalmas vitorlások és annál is groteszkebb matrózok között vezető útjuk, lassan nyilvánvalóvá tette, hogy arra a élénk színű, négyárbocos hajóra tartanak, mely három bárka helyét is elfoglalta a dokkban. És ahogyan a leeresztett rámpát végre elérték, a köpcös alak megállt.
- Meddig akarsz még követni kölyök? -szólalt meg nyugodt hangnemben, miközben rám sem nézett. - Mert ha annyira mondani akarsz valamit, akkor azt tett meg most. - és végre megfordult, rám nézett azzal a kapzsi szemeivel ahogyan végigmért.
- Csak kíváncsi voltam, melyik hajóval is akarna átvinni annyi embert egy egyszerű kis szigetre. - néztem a hajóra. - Sok embernek felkeltette az érdeklődését és akik még hezitáltak, azok az ön meggyőző szavainak köszönhetik azt a döntésüket, hogy útra akarnak kelni. - tekintettem pedig ahogyan végigfutott a hajón, újra a férfin állapodott meg.
- A szavaid szerint pedig, akkor te is útra akarsz kelni, bár téged nem a szavaim győztek meg, ha nem tévedek...- mosolyodott el, miközben én beletúrtam az egyre hosszabb hajamba.
- Hát ezt eltalálta. Én csupán a képességeimet akarom próbára tenni. Ha ott csak erős mágusok fognak versenyezni, akkor ott a helyen. Hiszen csak egy igazi harcban képes az ember megmutatni az igazi erejét. - vigyorodtam el- [color=orange]És nekem pont erre van szükségem.
- Érdekes vagy kölyök. Nekem szeme van ahhoz, hogy meglássam az érdekes dolgokat és a visszautasíthatatlan lehetőségeket. És benned látok valamit. - állt félre, ahogyan felmutatott a hajóra. - Nem tudom még mennyire lesz igazam, de hallgatok a megérzéseimre. Elviszlek arra a szigetre, ingyen és bérmentve. - indultam el felé. - Így legalább 30.000 gyémántot spórolsz meg. Légy hálás a sorsnak. - mondta, ahogyan mellé értem.
- A sorsnak? -kérdeztem tőle- Ilyen ostoba dolgokban már nem tudok hinni. Az ember saját maga irányítja az életét és ha valamit akar, megteszi. Ha valamire szüksége van, azt megszerzi. Minden csupán az akarat kérdése, nem a sorsé. - a férfi pedig a szavaim hallatán elmosolyodott, majd hangosan felnevet, mind azok az emberek, akik éppen jól szórakoznak valamin.
- Én is így gondolom kölyök...- indultam el a rámpán, ahogyan az alak csak mosolygott boldogan. - Érdekes kölyök... nagyon érdekes... - mondta ki halkan a szavait, ahogyan már csak arra vártam, hogy a hajó elinduljon. És szerencsémre nem is kellett arra sokat várnom.


A sziget feltűnt a szemem előtt és a kapitány majdnemhogy öt nappal ezelőtti szavai, mennyire is igazak voltak. Az út nem volt egyáltalán hosszú és még kényelmesnek is lehetett mondani, ha az ember szereti, vagyis inkább mondhatjuk azt is, hogy hozzá van szokva az az egész végig hullámzó, mozgó, már-már élő környezethez, a hajótest néha erőteljesen felnyögő hangjainak, nyikorgásának. És ez nemcsak az utolsó kis gályákról lehet elmondani, hanem akármelyik hajóról, amin én eddig utaztam. Még ezen az óriási luxushajon sem volt másképp.
- Szóval megérkeztünk...- támaszkodtam a gondosan megmunkált fakorlátra, ahogyan az egyre közelebb kerülő zöld szigetet néztem.
- Meg...- hangzott fel váratlanul egy vidám kislányos hang, ahogyan magam mellé nézve, egy alig hatéves kislány mosolygó arcára nézhettem rá. Mindkét kezével megmarkolta a korlát léceit, és nézte velem együtt a tájat. - … gyönyörű. - nézett fel rám mosolyogva- Apu és Anyu azt mondták, hogy a nagypapi még régen részt vet ezen a mulatságon és most hogy újra rendezik, mi is eljöttünk ide és jól fogunk szórakozni...- nevetett fel boldogan. - Már alig várom, hogy mi fog történni...
- Én is...- mondtam ki hangosan, bár kicsit lehangoltam. A lány boldog arca és az amit mondott egy pillanatra eszembe jutata, hogy milyen boldog voltam nemrég.
- Te is részt veszel a karneválon? - kérdezte tőlem boldog és kíváncsi, fürkész arccal, ahogyan lenéztem rá. - Mert akkor neked fogok szurkolni...- mosolyodott el újra.
- Miért is? -kérdeztem vissza tőle azon nyomban. - Hiszen nem is ismersz...
- Mert a bátyusra emlékeztetsz. - nézett vissza a szigetre, mely már ott volt előttünk. Az emberek már nemcsak elvesztek a zöld tájon lévő barna épületek mellett, hanem jól kivehetővé váltak, az aranybarna parttal és az előtte horgonyzó hajókkal. - Ő ilyen komolyan állt mindenhez és neki is rövid haja és zöld szemei voltak és ha rá néztem mindig boldog voltam és vidám. - nevetett rám még mindig ragyogó arccal.
- Értem...- de én mégsem voltam képes nevetni. - … de én nem ő vagyok. Nincs bennem semmi jó.- fordultam el és hagytam magára az akkor még mindig értetlenül néző lányt. - … így nem kell szurkolnod nekem. Nincs is rá szükségem. Rájövök arra, hogy mit is tudok valójában, kerüljön bármibe is. - vágta elég komoran a kislánynak a bennem forrongó gondolatokat, ahogyan magára hagytam a fedélzeten.
- Tényleg olyan vagy mint a bátyus...- nevette el magát boldogan, miközben az első tiszt hangosan kiáltott fel, úgy hogy mindenki hallja, nem csupán a fedélzeten, hanem azok az emberek is, akik még abban a percben is a szobájukban tengették az idejüket.
- Tíz perc és kikötünk!


És bár már két napja voltam a zsúfolt kikötőben, valamiért mégis vártam a jelentkezéssel járó macerával. Inkább találtam egy jó szállást, a városka, ha lehetett a helyet annak mondani, egy nyugodtabbnak tűnő részében, illetve egy olyan szállást, melyet meg is lehetett fizetni. Mert hát az árak a torna miatt úgy az egekbe szöktek, ami persze a megtízszerezett forgalomnak is köszönhető volt, hogy az ember nem figyelt, könnyedén rámehetett a pénze már a szállására is.
De nekem egyenlőre volt egy biztos helyem és a hirtelen jött szabadidőmet arra pazaroltam el, hogy végigjártam az utcákat, megnéztem, hogy vajon milyen embereket is sodort ide a sors szele. És volt minden, ami szemnek és a szájnak az ingere. Néhány részen öröm volt végigmenni, míg máshol az ember azt is meggondolná, hogy nemhogy a tárcáját vegye ellő, de be is merjen lépni oda.
De mindennek csak a helyiek, na meg a messzi földről érkezett árusok örülhettek csupán, akik a méregdrága és ritkaságnak menő portékáikat mutathatták meg a nagyérdeműnek. Még én is körülszaglásztam azon a részen, de semmi olyant nem találtam, ami érdekelne szerény személyemet. És ahogyan a kikötőben sétáltam éppen, az egyik nemrég kikötött hajóról leszálló utasok hangzavara között, csak annak a két alaknak a szavait voltam képes meghallani. Olyan volt, mintha csak egy jel lett volna a számomra.
- Gyere akkor jelentkezzünk...- kiáltotta a lánynak, határozottan a - … remélem még nem késtünk le... válaszolta neki a másik, és bár úgy beszéltek egymással, mint akik nagyon is közel állnak egymáshoz, én csak némán álltam az utcán.
- Tényleg ... el is felejtettem... ideje lenne nekem is jelentkezni... -indultam el és véget értek az addig tartott békés napjaim.

A kéthetes határidő lejárt! Én nem könyörgök senkinek se. Itt a következő kör!


A kikötőt elhagyva, egy frissel felújított városban találjátok magatokat. Az épületek meglehetősen fakók, s komorak, még a viadal miatti díszítéssel együtt is. Irtózatosan nagy a tömeg, amiben aztán találtok mindenféle embertípust, amit el tudtok képzelni. Öregek, fiatalok, anyukák, apukák, nagymamák, mágusok, zsebtolvajok, részegek, suhancok, tanulók… stb. Persze rendbontás nem tud kialakulni, hiszen az épületek tetején itt-ott és a tömegben is őrök vannak, akik eléggé kirínak a tömegből. Ugyanis öltözetük ritka elegáns egyszerű őrökhöz képest, hiszen fehér inget, nyakkendőt és öltönyt viselnek. Ezek az alakok párban járják, illetve figyelik a tömeget. Sok őrrel ellentétben ezek nem mogorvák, bár cukrot sem állnak le osztogatni.    
Nah, és most mit is kellene csinálnotok? Hát persze, hogy jelentkezni a viadalra, amire szépen rá is jöttetek. Többféle megoldással deríthetitek ki, hogy hol lehet jelentkezni.
Először is, ha kellően tökösök vagytok, akkor a tömegen átvágva kis szerencsével eljuttok egy információs standhoz, ahol egy fiatal, öltönyös lány elmondja nektek a részleteket, sőt még egy térképet is ad. Feltéve, ha kivárjátok a sort, ami nem kicsi. A lány körülbelül tizenkilenc-húsz éves lehet, vékony teremtés, keblei alig domborodnak az öltönye alatt. Rövid fekete haja kisfiús megjelenést kölcsönöz neki, viszont gesztenyebarna szemei egészen egyedülállóak. Első látásra törékenynek tűnik, de amint megszólal, rájöttök, hogy kevés nála határozottabb és céltudatosabb emberrel találkoztok. Jópofizásra vagy kedveskedésre ne várjatok tőle!
A második lehetőség az, hogy egy a versenyen részvevő, vagy részt venni kívánó alakkal találkoztok, aki megsegít titeket, mivel tájékozottabb, mint ti.
Harmadik variáció, hogy egy őrtől kértek útbaigazítást, akik ugyan válaszolna, de csak a feltétlenül szükséges információkat közlik veletek.

Jelentkezni a kisváros túlsó végében található kastéllyal szemben lehet. Ha van térképetek, akkor ez a hely jelölve is van rajta. A kastély megjelenése rossz érzéseket képes kelteni az emberben, zord külsejével. Egykor dicső, pompás és elegáns lak lehetett, de az idő vasfoga nem kímélte az építményt, és valamiért a felújítását még nem fejezték be, sőt szinte el sem kezdték. Az előtte elterülő udvarban egy valóságos sövénydzsungel burjánzik, ami egykoron talán labirintus lehetett, vagy fenséges sövényszobrok. Az udvarban van néhány ütött-kopott, sérült kőszobor és vízköpő is, amiket nem kis pénz lehet restaurálni. Simán be tudnátok menni a kastélyba, ha akarnátok, hiszen őrök nem védik, a kovácsoltvas kerítése pedig több helyen is hézagos. Viszont titeket nem érdekel egy romos kastély, sokkal inkább érdekel titeket az a hatalmas, sötétkék sátor, ahol jelentkeznetek kell a viadalra. Be sem tudtok lépni a sátorba, hiszen a sor odakint kanyarog. Ha gondoljátok és még korábban nem tettétek meg, akkor a sorbaállás ideje alatt találkozhattok kegymással. Egyszerre három sor fut, de egyik se sokkal rövidebb, mint a másik.
Miután kivártátok a sort egy U alakú íróasztalhoz értek el, amit nyomtatványok ezrei borítanak. Az asztal túloldalán pedig egy újabb öltönyös alak fogad titeket, aki kezetekbe nyomja a nevezési lapot. A lapra a kötelező adataitokon kívül nyilatkoznotok kell arról, hogy önként jelentkeztetek a viadalra, s vállaljátok a felelősséget, akármi is történjen veletek. Továbbá meg kell adnotok legközelebbi hozzátartozótok/barátotok elérhetőségét is. Elvégre kit értesítsenek, ha valami balul sül el? Ott helyben kitöltitek a nyomtatványt, majd visszaadjátok a férfinak.
A viadal holnap reggel kezdődik, pontosan itt a sátornál, addig üssétek el valahogy az időt! A városban mindent találtok, amit csak szeretnétek, feltéve, ha van kellő mennyiségű pénzetek. Szerencsétekre szállás is akad bőven, még a nagy vendégsereg ellenére is, hiszen egyik háznak sincs lakója, a viadalt levezénylő dolgozók, pedig valahol egészen máshol laknak.

Határidő továbbra is kettő hét marad!

Bármiféle kérdéssel nyugodtan felkereshettek. Elérhettek PÜ-ben, MSN-en, Skype-n, vagy akár TS-en is!

Elvegyültem a tömegben és ráérősen sétáltam nézegettem a kínálatot a kikötőben figyeltem a tömeget, esetleges vetélytársakat, akikre rá akaszkodva megtudhatom, hogy hova is kéne mennem a jelentkezéshez. Egy idegei járkáltam és mikor éppen kezdtem volna rá unni a várakozásra megláttam a tömegben egy mágusszerű embert elég céltudatosan tört a város belseje felé és gondoltam követem. Egy ideig még úgy látszott, hogy ez nem lesz probléma, de mind, ha észrevett volna felgyorsította a lépteit és pár perc alatt lerázott a tömegben. Már éppen kezdtem bele melegedni a sors szidalmazásába, amikor éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra. Megpördültem és léptem egyet hátra. A kapitány volt az aki idáig hozott köszöntöttem és ő viszont majd intett hogy kövesem.

Egy ideje mentünk már a tömegben mikor elkezdett beszélni:
-Hát jobban jártál volna fiam, hogy ha megvársz minket és együtt megyünk. Tudod nem olyan könnyű itt eltájékozódni főleg ilyen tömegben nem. De nem csak ez a probléma tudod, ilyenkor mindenféle népek özönlenek ide és hát, mint látod, tele van minden őrökkel, de azok se tudják az egész várost figyelni és hát van itt minden féle szerencsevadász, aki mindent megtesz a gyors meggazdagodása érdekében. Ha nem figyelsz, és én úgy láttam nem figyelsz eléggé, akkor gyorsan egy árokban találhatod magad a felszerelésed és drágaköveid nélkül esetleg felmetszett hassal – mondta a kapitány és közben a vállamba karolva elkezdett vezetni a tömegben és szavait kezének íves lengetésével tette még hatásosabbá.

Én csak követtem és figyeltem mivel nem kellett az utat figyelnem többé és a kapitány szövegére is csak amikor épp levegőt vesz tennem egy csodálkozó felkiáltást vagy helyeslést tudtam végre a várost is figyelni. A házak épek és díszesek voltak, de emellett is eléggé komorak voltak. A kapitány még egy ideig vezetett a tömegben és én csak követtem egy csomó általa fontosnak tartott dolgot bemutatott. Próbáltam megjegyezni a helyeket ahol jártunk, de eléggé sok volt. Egy idő után megálltunk egy fogadó előtt és a kapitány kijelentette, hogy itt fogunk megszállni. Azt is mondta, hogy a fogadós jó barátja neki és hogy ez a szállás ingyen van neki és a vendégeinek, mert szívességeket tesz a fogadósnak időnként. Én csak helyeseltem majd megérdeklődtem tőle, hogy hol lehet mágusokat látni a szigeten. Erre azt felelte, hogy azokat nagy csoportban csak a jelentkezési pultnál lehet látni amellett a nagy kastély mellet, amit szintén megmutatott idefele csak éppen a túlsó oldalán van a sátor. Mikor mondtam neki, hogy elmegyek kijelentette, hogy nem tart velem mert a nagy őse mellett ezek csak kis ficsúrok és nem akarja hogy megrontsák a fejében lévő képet amit a nagyapja alapján alkotott róluk. Helyeseltem mert nem akartam hogy lássa hogy kivel is van dolga nem is kifejezetten az öreg lelki békéje miatt nem akartam hogy megtudja hogy egész idő alatt egy mágus jelenlétében szidta a mágusokat. Pusztán csak féltem hogy ha az öreg megijed tőlem akkor nem fog továbbra is szívesen látni és nem juttat mindenféle hasznos dolgot nekem mint eddig is.

Elmentem a kastélyhoz Eléggé lerobban állapotban volt még a többi épülethez képest is és még azokhoz képest is sokkal komorabbnak látszott ha fizettek volna sem kellett volna nekem a felújítási munkálatoknak is csak nyomai voltak mintha elkezdtél és párnapon belül félbehagyták volna. Megkerülve megláttam azt a rengeteg mágust, aki egymás után állt sorban a jelentkezés lap aláírásának lehetőségéért. Felkészültem a várakozásra és beálltam a helyemre, amíg álldogáltam a komor düledező falu kastélyt és a többi mágust figyeltem. Körülbelül egy óra alatt be is kerültem a sátorba ahol felvették az adataimat és a hozzá tartozóim nevét ahol megadtam nagyapi nevét és tartózkodási helyét és a rend kedvéért a fogadott testvérem nevét is. Majd alá írattak egy nyilatkozatot miszerint vállalom a felelősséget. Miután ezzel is végeztem kisétáltam a sátorból és vidáman végig tekintettem a sorban várakozókon.
Siettem vissza a fogadóba ahol a kapitány már várt is rám és miután felfrissítettem magam és ettünk egy jót kijelentette:

-Fiam most kimegyünk szórakozni mivel itt található az általam ismert szórakozó negyedeknek az egyik legjobbika és minden van, amit csak szeretnél főleg ha van elég drágaköved. Persze neked nem igen van de mondjuk hogy nem iszol sokat akkor állom a szórakozásod egy részét persze ebbe az is bele tartozik hogy én még többet ihatok és valakinek haza kell cipelnie - jelentette ki nevetve és ezzel elindultunk a lassan sötétülő ég alatt a fényesen kivilágított negyed felé ahonnan zene és nevetés hangja hallatszott.

A kiírás, amit megleltem, mindössze az információhoz igazított útba.
- Milyen az, hogy informálnak arról, hogy hol informálódjak? – raktam össze magamban a problémámat, ami szinte egy egyszerűbb nyelvtörőnek is elment volna, bár kissé komikus is volt.
Nem tehettem mást, így hát elindultam az információs stand felé. Az utcákon emberek százai nyüzsögtek, alig lehetett mozdulni is. Fiatalok, öregek, nők, férfiak, magas, alacsony, sovány és kövér egyaránt volt köztük, egyszerűbben mondva: igen színes volt a felhozatal. A tömegből könnyen kiszúrhatóak voltak a nagy valószínűséggel rendfenntartó szervhez tartozók, mivel, míg mindenki a szokásos, hétköznapi viseletében volt, addig öltönyös fickók rótták az utcákat, ráadásul párban.
- Kíváncsi vagyok, hogy ezek mégis kinek dolgoznak. – gondoltam.
A tetőkön is néhol voltak megfigyelők, de szerencsére egyikük sem kötött belém, bár hozzá kell tenni, hogy így nem is okozhattam galibát, különben bajba kerülhettem volna. Nagy nehezen végigküzdöttem magam az emberek tengerén, és megérkeztem a táblával jelzett pulthoz, ahol egy eléggé fiús kinézetű, húszas éveinek az elején járó lány osztotta az adatokat. A sor, ami a pult előtt kígyózott, lehetett vagy ötven méteres is, ha nem több.
- Na nee! Én ezt tuti, hogy nem fogom kivárni. – morgolódtam, és már-már azon gondolkodtam, hogy egyszerűen fellebegek, hogy megelőzzem a vetélytársaimat, de nem igazán lett volna értelme, mivel akkor vagy a versenyzők zúznak le, elvégre sokszoros túlerőben lettek volna, vagy a rendezőkhöz tartozó öltönyösök. – Ki kéne találni valami rövidebbet. – agyaltam, és kiállva a sorból inkább más formáját ragadtam meg a kérdezősködésnek.
Megkerestem magamnak a legközelebbi öltönyös párt, akiket találtam, és tőlük kértem útbaigazítást:
- Elnézést jóemberek, meg tudnák mondani, hogy merre találom azt a helyet, ahol jelentkezhetek a viadalra? – tettem fel a kérdésemet.
- Menjen északra. – kezdte az első.
- Aztán keressen egy kastélyt. – folytatta a második.
- A kastély kicsit le van még pukkanva, de régen szép lehetett. – merengett el a pasas.
- Tehát a kastélyban találom a jelentkezés helyét. – kérdeztem vissza inkább kijelentésként.
- Dehogy!
- Még véletlenül sem.
- Az csak támpont. Utána lesz egy nagy sátor.
- Biztos, hogy olyan nagy az a cucc? – próbálta megcáfolni társát.
- Jól van na, akkor lesz ott sátor, a sátorba kell bemenni. – helyesbített.
- De ott már úgyis annyian lesznek, hogy nem lehet majd eltéveszteni. – nyugtatott meg a második.
- Rendben, köszönöm a segítséget. – búcsúztam el tőlük, és megindultam északi irányba, ahogyan azt meghagyták.
Amint végigmentem az utcákon, a kastélyt kutatva, óhatatlanul is a szemembe ötlöttek a komor és nyomasztó házak.
- Fura, pedig az ember azt hinné, hogy egy ilyen eseményt valami szép helyen tartanak, ehhez képest ez egy eléggé lerobbant városka. – gondoltam.
Ahogyan haladtam a tömeg nem hogy oszlott volna, inkább még tovább sűrűsödött. Nagy nehezen és ami még bosszantóbb, eléggé lassan, de elértem a kastélyt, ami minden volt, csak bizalomgerjesztő nem. Még ha régen szép is volt, most már inkább egy putrihoz hasonlított inkább. A vakolat itt-ott le volt töredezve, a kert eléggé rendezetlen volt, és a kültéri szobrok és szökőkutak is, melyek egykor a legszebb ékei lehettek a helynek, mind töredékekben, omladozva voltak csak jelen.
- Jó ég, itt sem laknék. – jegyeztem meg, majd tovább haladtam a célom felé.
Nem kellett már sok, és felfedeztem a sátrat, amiről a két öltönyös fickó beszélt. És persze, miért is lett volna szerencsém, ez is tömve volt mivel mással, mint emberekkel. Bár eléggé nagynak volt mondható a hely, mégis még a ponyván kívül is kígyózott a sor. Három helyen is álltak egymás mögött az emberek, így feltételeztem, hogy mindhárom sor ugyan oda vezet, beálltam hát a legrövidebb végére. Ez persze összesen egyetlen emberrel volt hosszabb, mint a másik kettő, de hát, aki a kicsit nem becsüli… Jó egy órán keresztül lépdeltem lassacskán előre, mire végül elértem az asztalt, amire vágytam.
Az idegszálaim már eléggé kikészültek, így már csak kissé mogorván tudtam beszélni:
- Jelentkezni akarok. – böktem oda mindenféle köszönést mellőzve.
- Ahogyan mindenki más is. – mondta unottan az U alakú asztal mögött terpeszkedő, a változatosság kedvéért szintén öltönyt viselő emberke, és a kezembe nyomott egy lapot. – Ez kéretik kitölteni, letenni itt és már kész is vagyunk. – mondta monoton hangon.
A papíron eléggé általános adatok szerepeltek, mint például név, kor, céh meg hasonlók. Mialatt gyorsan kitöltöttem ezeket részben fiktív, részben pedig valós dolgokkal, hiszen milyen lenne már, ha egy sötét mágus, aki ráadásul illegális céh tagja, csak úgy mindent kitálalna, na, szóval miután kitöltöttem, a végén levő záradékon akadt meg a szemem. Nyilatkozatot kellett tennem arról, hogy bármi történjék is velem a viadalon, vállalom érte a felelősséget. Ez már önmagában is feltűnő volt, hiszen nem gondoltam volna, hogy egy hivatalos versenyen is számolnak esetleges halálesetekkel, de hát ez természetesen nem riasztott vissza, így ezt a pontot is kitöltöttem, és haladtam tovább a kérdőíven.
- Hát ez meg? – akadt meg a szemem a legvégén.
Egy elérhetőséget kellett megadnom, méghozzá nem a sajátomat, hanem olyasvalakiét, akit értesíthetnek, ha valami történne velem.
- Elnézést jóember, ezzel mit kezdjek? – kérdeztem meg az öltönyös alakot.
- Mindent értelem szerűen ki lehet tölteni. – válaszolta unottan. – Kérem igyekezzen, feltartja a sort! – morogta.
- Milyen egy köcsög. – gondoltam magamban mérgesen, de hát mit lehet tenni, nem szállhattam vele vitába.
A papírra mindösszesen Ann nevét írtam fel, semmi egyebet, majd odaadtam a fickónak, és elhagytam a terepet.
- Hé! – kiáltott rám, miközben felült.
Nem különösebben izgatott a dolog, szóval válaszra sem méltattam.
- Kötekszel velem kopasz?! – folytatta.
Ezt már csak azért sem értettem, mivel nem tudtam róla, hogy kopasz lennék, no de sebaj, ez még a legkisebbik probléma volt a megszólalásában. Bár az előbb már egy-két lépést tettem az ellenkező irányba, így már a hátam mögé került a pattogó kis bolha, de ezt már nem tudtam megállni reakció nélkül.
- Ki ez, hogy így beleköt a másikba anélkül, hogy felmérte volna az erejét? – gondoltam lenézően, hiszen ez egyértelműen amatőr hozzáállás.
- Na végre, hogy nem csak magad elé bámulsz... – vigyorodott el a tag.
- Csak nem bajod van kölyök? – kérdeztem közönyösen.
- Dehogynem! – vigyorgott rám még tovább teljes magabiztossággal. - Megmutatom neked, hogy ne szórakozz vele... – folytatta volna, de belé fojtottam a szót.
A mágikus erőmet egy pillanatra szabadjára engedve elvettem a kedvét a további provokációtól.
- Ennyire sietsz a halálba? Még el sem kezdődött a viadal. – fordítottam hátat neki nyugodtan. - Ha mindenáron harcolni akarsz, holnap az arénában örömmel megverlek, de most nem pazarlom egy ilyen gyenge alakra az erőmet. - mondtam, mivel ekkorra már teljesen megrémült tőlem, tehát nem lehetett valami bátor, no meg persze erős sem.
Mivel a harc csak a következő nap fog kezdődni, így hát szállást kellett keresnem magamnak. Meglepő módon ez nem is volt nehéz. Bár akkora tömeg volt mindenfelé, a házak többsége mégis üresen állt, ráadásul kiadó is volt. Nagyjából fél órámba telhetett, mire találtam egy árban és egy kényelemben is megfelelő házat, ahová le is tehettem azt a kevéske csomagot, amivel érkeztem.
Bár csábító volt a lehetőség, hogy valami szórakozást keressek magamnak, de a túlzott zsúfoltság az utcán és a közelgő összecsapások gondolata mégis inkább azt sugallta, hogy inkább maradjak otthon és pihenjek, elvégre, kell az erő. Szóval leheveredtem az ágyamra, és néhány percen belül el is nyomott az álom. Igen jól aludtam, még annak ellenére is, hogy az ágyam nem volt a legkényelmesebb.
Reggel, kicsattanva az erőtől kászálódtam ki a fekhelyemről, és rendbe szedve magam felkerekedtem, hogy elmenjek a viadal helyszínére, melyet már előző nap megkerestem.
Vagyis, a megkerestem nem a legjobb szó, inkább úgy kéne mondanom, hogy végigkérdezősködtem, hogy hogyan is jutok el oda.
- Rendben, akkor jöjjön hát, aminek jönnie kell! Megverek mindenkit, kerül, amibe kerül! Különben még a végén puhánynak fog tartani Ann. – gondoltam.

A sziget gyönyörű, és szerintem, ha nem lenne rajta ennyi épület, ember meg miegymás, lakatlannak nyilvánítanák, s lehet, hogy már csak ez tudna dobni a jelenlegi kinézetén. Pazar látvány. Az embertömeg végig hömpölyög, ahogy leszálltak a hajókról, vagy egyéb járművekről, és még most is akadnak olyanok, akik frissen érkeznek a szigetre, hogy lássák, vagy akár jelentkezzenek is a viadalra. Személy szerint nem igazán kedvelem az ekkora ember tömeget. Nem lehet elférni, vigyázni kell, hogy ne lökjél fel egy nénit, vagy ne rúgj bele egy gyerekbe, vigyázni kell az értékeidre. Az emberek minden típusát megtaláltad a szigeten a viadal ideje alatt. Voltak itt öregek, fiatalok, középkorúak, gyerekek, iszákosok, és olyanok is, akiknek az arcára nézve rögtön a börtön évekből származó megviselt ráncok és grimasz volt látható. Legjobb tudásom szerint én próbáltam a rosszarcú embereket nagy ívben elkerülni, még annak ellenére is, hogy itt-ott őrök voltak a háztetőkön és a tömegben is. Kirívóan elegánsak voltak, ugyanis mindegyik biztonságért felelős tag öltönyt és nyakkendőt viselt. Túl puccos ahhoz, hogy egyik is versenyző vagy néző legyen. Belegondolva nekik a legjobb, tudniillik ezért kapják a pénzük, és ha mázlijuk van, akkor még a viadalra is be-beleshetnek, ha arra járnak, vagy oda osztják be őket. Király, én is ilyet akarok majd. A tömegen átvágva próbálom kideríteni, hogy hol tudok jelentkezni, mert nem igen találkoztam még olyan épülettel, ami erre lenne kialakítva. Megpillantottam egy információs pultot, legalábbis a tetejére kihelyezett óriási ”i” betűt. Arra felé vettem az irányt, mert hát mi másért lenne felállítva egy információs stand, ha nem azért, hogy kérdezzünk az ott ülő valakitől. Amikor odaértem, hát enyhén szólva is kígyózott a sor.
- Ne már! Tuti, hogy lekésem a nyamvadt jelentkezést. – komorult el az arcom és a hangom. Igazából páran rám néztek, de szólni egyik sem szólt, ám tudtam, hogyha szemmel ölni lehetne, akkor ők megtennék, nincs mese. De azét jó, hogy ilyen nincs, mert idő előtt vége lenne a nagy fellépésemnek a Szivárványviadalon. Mázlim volt. Ezt a hirtelen felindulást leszámítva egyébként türelmesen kivártam a sorom. Amikor elértem a pultot, egy tizenkilec-húsz éves forma lányka ült a túloldalon. Fiatal, rövid hajjal, kis domborulatokkal, és szintén öltönyt visel, ahogy az őrök is.
- Szép napot. – könyököltem a pultra. – Kérdésem a következő: merre találom a regisztrációs sátrat? – tettem fel a kérdésem, és a stílusom igen furcsa lehet a lány számára, de végül is nagyon remélem, hogy nem gurul be ettől. Igazából sehogy nem reagált. Fapofával, mint egy robot mondta el a a szövegét:
- Üdvözlöm. Adok egy térképet, elmegy a kijelölt útvonalon a kastélyig, és azzal szemben megtalálja a regisztrációs sátrat. A kollégák ott már eligazítják. – elvettem tőle a térképet, majd kiálltam a sorból, utat engedve a következő kérdezőnek. Félre álltam, és szemügyre vettem a térképet. A kastély nem volt messze. Néhány ételárusító stand mellett elhaladva balra kell fordulni, majd nagyjából ötszáz méter séta után jobbra, onnan végig egyenesen, még egy jobbos, és onnan már látnom kell a kastély tetejét. Az úton nem történt semmi különös. Próbáltam ránézésre kitalálni, hogy kik azok, akik indulhatnak a viadalon, és kik azok, akik csak kijöttek megnézni azt.
Végre elértem a kastélyt. Ódon épület, régi módi stílusban, ilyen vízköpőkkel meg miegymás. Érdekes, de úgy néz ki, hogy eléggé le van, vagy le lehet lakva, legalábbis a vízköpők ezt a képet mutatják a kastélyról. Lefőzhetetlen vágyat érzek, hogy bemenjek. Senki nem őrzi, és szerintem, ha bemennék, akkor sem érdekelne senkit sem, hogy egy idióta bemászott a romos kastélyba. Majd bennt reked, és akkor tanul a hibájából. Végül nagy nehezen sikerült legyőznöm az emberi kíváncsiságot, ami azért valljuk be, igen veszélyes ellenfél. Ahogy halványult a kíváncsiságom a kastély iránt, úgy fordultam a regisztrációs sátor irányába, de még vissza-visszanéztem az épületre. Ahogy felfogtam, hogy a sötétkék sátornál három sor áll kilométeres hosszal, és egyik sem rövidebb a másiknál nagyjából pár ember előnyük van egymással szemben. Erre fel még újabb adag ember érkezett, hogy benyújtsa jelentkezését a viadalra. Így is rengeteg idő ment el, nem kéne lekésni a viadalt, sem a regisztráció, és még pihenni is jó lenne, az evésről nem is beszélve. Szemét módon futva indultam meg, ahogy ezek a gondolatok átvágtak az agyamon, és az utolsó pillanatban sikerült az érkező tömeg előtt beállnom az egyik sorba. Mikor azok odaértek, hátra fordultam és kajánul, kárörvendőn rájuk mosolyogtam.
~ Majd legközelebb. – gondolatban még egy kacsintás is párosult ehhez a kijelentéshez. Előttem egy nagyjából egy fejjel alacsonyabb és ránézésre még fiatalabb gyerek állt.
~ Ez meg mit csinál itt? – elég fura, hogy egy tizenöt, tizenhat éves forma gyerek ilyen lazán benevezzen egy ilyen durva viadalra. Még én is elgondolkoztam, hogy komolyan elinduljak-e, de ez egy komoly kiugró lehet a számomra. Ha nem is nyerek – mert biztos, hogy van nálam sokkal erősebb is – de a nevem tudni fogják. Elképzeltem magamban a reflektorfényes parádét, ahol a nevem kántálják, még akkor is, ha nem nyertem, de ott voltam, két vagy három meccset megnyertem, látványos, izgalmas meccsek voltak, ennyi sokaknak elég.
- Bocs, ne haragudj, nem vagy te kicsit fiatal a viadalhoz? – tettem fel a kérdésem. Azért ember vagyok, vannak bennem érzésem, és kissé mondhatjuk, hogy féltettem a srácot. A teste megállt a soron következő lépés közben. Lehorgasztott orral, unott és fáradt arccal nézett hátra, bár a felsőteste fordulása, olyan erőltetett volt, mint egy berozsdásodott robotnak.
- Ha?!- hördült fel, ahogyan felnézett az égre, kíváncsi arccal. - Meglehet...- az arca pedig mit sem változott.
- De ez lényegtelen nem? -kérdezett vissza. - Hiszen nincs korhoz kötve. - hangja mindvégig monoton és lassú, fáradt volt.
- Nem is azért mondtam. Csak elég nagy esély van rá, hogy rosszabbul jársz, mint idősebb társaid. – a gyerek nem volt épp kedves, de ezt betudtam annak, hogy valószínűleg most éli a lázadó korszakát és mindenkinek visszaszól, akinek csak lehet, és aki lehetőséget adrá.
- De te tudod. – tettem még hozzá sietve.
- Látom a Blue Pegazus tagja vagy. - a sor pedig kezdett feltorlódni mögöttünk, de ahogy láttam, sem engem, sem őt ez egyáltalán nem is érdekelte.
- Éppen ezért nem kellene lenézned másokat. Nem a kor, hanem a varázserő számít egy harcban! - az unott képe pedig teljesen eltűnt, miközben magabiztosan elmosolyodott.
- És én erős vagyok! – elég fura a kissrác, de hát ez van.
- Ezek a mai fiatalok. – sóhajtottam.
- Nem lenézlek, csupán van bennem emberi érzés is, és féltek egy tök ismeretlen kölyköt. Remek. – döbbentem rá, hogy minek is foglalkozom vele? Ő dolga, ő problémája.
Visszafordultam és indult volna el, mikor is belefutott egy újabb alakba.
~ Ez biztos fájhatott. – néztem el, ahogy a földre pottyan.
- Hé! -kiáltott rá, ahogyan ott felült a földön.
- Kötekszel velem kopasz?! - az alak megállt, ahogyan lassan hátrafordult és egyenesen rá nézet.
- Na végre, hogy nem csak magad elé bámulsz. - vigyorodott el, ahogyan feltápászkodott a földről és leporolta a ruháját - mert... - nézett végig a férfin.
Néhány évvel volt idősebb nála, de szerintem még nálam is, hosszú fekete haja épp csak kikandikált a bőrmellénye csuklyája alól, mely eltakarta az arcát, egyedül a kissé borostás álla mutatta a korát és adott karizmát az arcának. Azonban valamiért az őt körülvevő félhomály még sötétebbé vált körülötte, szinte teljesen belepte őt és elrejtette a kíváncsi szemek elől.
- Csak nem bajod van kölyök? - kérdezte nyugodt hangon, melyben mégis volt valami fenyegető.
- Dehogynem! - vigyorodott el, magabiztosan, ahogyan összecsapta a kezeit.
- Megmutatom neked, hogy ne szórakozz ve-le-m… - de nem tudta befejezni. Elnémult, és bár én is éreztem, valahogy kevésbé viselt meg. Biztos azért, mert nem én voltam a konkrét célpont.
Fél lépést tett hátra és a jobb keze elkezdett reszketni.
- Ennyire sietsz a halálba? Még el sem kezdődött a viadal. - fordult vissza az ismeretlen alak.
- Ha mindenáron harcolni akarsz, holnap az arénában örömmel megverlek, de most nem pazarlom egy ilyen gyenge alakra az erőmet. - hagyott ott csapot papot.
A gyerek vállára tettem a kezem. Tudtam,hogy elég kellemetlen lehetett, mert nekem is az volt, de biztos, hogy ő sokkal nagyobb borzalmakat élt át.
- Ne is foglalkozz vele. Jól vagy? – kérdeztem.
- Persze! - rántotta ki a vállát a kezem alól és fordult el tőlem, hogy ne láthassam az arcát, gondolom.
- Érezted te is, igaz? - kérdezte tőlem, de érezte mindenki, hogy ez csak költői kérdés volt.
- Azt az erőt, azt a mágikus erőt. Hatalmas, veszélyes és pusztító! Hahahaha! Alig várom, hogy újra találkozzak vele és összemérhessük az erőnket! - a keze ökölbe szorult, ahogyan elvigyorodott.
- Ha őt túlszárnyalom, közelebb kerülök az álmomhoz, szóval csak figyelj! - fordult meg váratlanul. Arcára magabiztos mosoly ült ki. Az ökölbe szorult bal kezével felém mutatott.
- Szóval csak figyelj. Megmutatom, hogy nem kell aggódnod miattam, öreg! - újra száznyolcvanas fordulatot tett, és a már eltávolodott sor után eredtem határozott léptekkel. Egyre közelebb kerültünk a sátrakhoz és a célomhoz.
- Öreg? – hűltem még el utoljára, de ezt már inkább csak magamnak.
Miután végeztünk a sráccal, nagyjából húsz percet szobroztunk még, egy-egy lépést előre haladva a sátor bejárata felé. Ahogy közelebb kerültem az asztalhoz. És végre beértem. Hurrá, pezsgőt bontunk miegymás. Ezt majd később, odaléptem és egy újabb öltönyös alak a kezembe nyomott egy papírt, ami nem volt más, mint a jelentkezési lap. Név, cím, születési idő, minden sablon, ami ilyenkor lenni szokott egy-egy pontba szedve. Ahogy kell kitöltöttem mindent, lejjebb pedig egy személy elérhetősége, akit baleset és egyéb problémás dolog esetén értesítenek, valamint egy rövidebb szöveg, amit, ha aláírsz, akkor megerősíted magadat is, meg őket is, hogy önszántadból és saját felelősségre veszel részt a viadalon. És mi van azokkal, akiket megfenyegettek, és kikényszerítettek a Woriban-szigetre? Ők is nyilván ezt fogják beírni, mert teszem azt, a családjukkal tartják sakkban őket. Akkor nem lesz más választásuk, mint végig menetelni a viadalon, amíg el nem buknak, így viszont meg lenne bundázva az egész. Remélem nem lesz ilyen. Aláírtam a papírt, gyorsan átfutottam, majd visszanyomtam a „feladó” kezébe, és már le is léptem. Egy pillanat erejéig még láttam a kissrácot, aki előttem állt a sorban. Biztos, hogy erős, és nagyszerű mágiája van, de attól még gyerek. Megrántottam a vállam a saját gondolataimra, majd elindultam, hogy végre egyek pár falatot. sok ételárusító között lehetett választani, és nem igen láttam egyforma kínálatot. A bőség zavara igencsak elködösítette a fejem, nem tudtam dönteni, hogy melyiknél és mit fogyasszak. Az elhatározást két ismerős megpillantása tette lehetővé: Hugo és Zoey ültek egymással szemben egy asztalnál és valami rántott hal-féle ételt adtak. Utálom a halat. Úszik és nincs lába, az nem is állat, nem tudom, hogy hogyan lehet megenni, nem is beszélve a szagáról. Erőt vettem magamon, és el fogom viselni, mert muszáj. Feléjük vettem az irányt. Köszöntem és leültem melléjük. Örültek nekem.
- Nem akarod még meggondolni magad? – kérdezte Zoey. Megráztam a fejem.
- Már nem lehet. Most jöttem a regisztrációs sátorból. – válaszoltam, mire kissé elsötétült az arca, de mosolygott. Hugo megveregette a vállam, majd befejezte a halat.
- Hogy bírod te azt megenni? – tettem fel nevetve, mégis fintorogva a kérdést Hugo-nak.
- Ne finnyáskodj, egészséges és tele van fehérjével.
- Igen, és úszik és büdös. Tele van szálkával és nincs lába. Nem is állat. – kontráztam az állítására. Igazából Hugo imádta a halat, és nem is lehetett olyat mondani, amitől meggondolta volna magát. Na nem mintha akartam volna.
- Ne foglalkozz vele, Kato. Biztos, hogy exceed, vagy legalábbis macska volt előző életében. – nagyot nevettünk mind a hárman, majd egy kicsit komolyabb témára tereltem a szót.
- Zoey, remélem nem gond, hogy a ti elérhetőségeteket adtam meg, hogyha valami balul sülne el. Nem igen tudtam, hogy kit írhatnék be. – a nő megint elkomorodott, de látszott, hogy még kicsit örül is a dolognak.
- Csak nyugodtan. – legyintett, de láttam rajta, nem tetszik neki ez az egész, és csak azért nem szól, mert már egyszer megbeszéltük ezt a dolgot. Elhatároztam magam, és akármennyire is szeretem őket, nem a szüleim.
- Örülök, hogy aggódsz, de hidd el, nem lesz semmi bajom. Ha mégis, akkor nem fogom könnyen adni a bőröm. – mosolyogtam a nőre, ami kissé megnyugtatta.
- Nem kell őt félteni, Zoey, tud vigyázni magára, csak túlságosan elbízza magát, és sokszor bosszantó. – Hugo tért vissza három üdítővel.
- Éppen ettől tartok éni. oldódott fel Zoey.
- Van már szállásotok? Vagy hol terveztetek aludni?
- Hoztunk egy sátrat. Régen voltunk már kirándulni, és úgy gondoltuk, hogy ez megfelelő alkalom erre. Nem leszünk messze az arénától sem, így tökéletes. – bólintottam, majd meghúztam az üdítős üveget. Nekem még szállást kellett találnom estére, nyilván rendesen ki kell pihennem magam, és nem árt az sem, ha Zoey-ékat magukra tudom hagyni kicsit kettesben.
- Találkozunk a viadalon. – álltam fel az asztaltól. Megköszöntem az üdítőt és a támogatást és elindultam, hogy elfoglaljak egy szállást. Holnap viadal! Nem kellett sokat keresnem. Egy egész pofás házban sikerült egy szobát találnom. A szervezők nem itt laknak, bár senki nem tudta, vagy ha tudta, akkor sem beszélt arról, hogy merre laknak, de elég kevesen foglaltak még szobát. Ez fura, mert később nem igen lesz lehetőség, illetve kevesebb lesz a választási lehetőség.

Mindenki egyfelé haladt, így pedig nekem sem volt nagyon sok választásom. A korábban látott kék alak a várós közepe felé haladt, magabiztosan és hangosan, beleolvadva az őket körülvevő tömegbe, mely hát a korábbi napokkal ellentétben még zsúfoltabb és lármásabb volt mind addig valaha. De hozzájuk képest, még a szokásosnál is több őr vegyült ebbe a díszes társaságba, ahol nemcsak felnőttek, gyerekeke, nők, na meg férfiak, hanem olyan ritka és félelmetes alakok is járkáltak, akikre ha az ember ránézett, még a vér is megfagyott az ereikben és némán bámultam csak maguk elé, hosszú percekig. Persze akadtak olyanok is, akikről azt sem tudtam elmondani első ránézésre, hogy fiú-e vagy lány. És róla is ez jutott eszembe, mikor először megláttam.
Egy hatalmas „I” betű emelkedett ki a dugig tömött utcán álldogáló standok tengeréből és mely érdekes módon magához vonzotta az emberek egy részét, még jobban összezsúfolva őket. Egy információs stand? Ha léteznének istenek most megköszönném nekik ezt a váratlan ajándékot, de mivel szerény személyen sem az istenekben, se a sors vad szelében nem hisz, így betulajdonítottam a szervezők előrelátó figyelmességének. De átjutni azon az emberek által alkotott élő és lélegző, állandó változó falon, már teljesen más témára tartozott.
- Áááá... nem tudunk beljebb menni! - kiáltott fel csalódottan az eddig követett, vagyis véletlenül éppen arra tartó kis páros, akiket korábban láttam a parton és akik emlékeztettek a kitörő örömű beszélgetésükkel arra, miért is vagyok én.
- És nem is hallom, hogy mit kérdeznek vagy válaszolnak... - ocsúdott fel a kezdeti meglepetésből a másik férfi is. Tisztán hallhatóan elszontyolodott ő is. - … így nem fogjuk megtalálni időben, hogy hol is lehet jelentkezni!
- Bizony Nii-san! Nem ezért utaztunk ide egészen a fővárosból, hogy most hoppon maradjunk! Próbáljunk meg közelebb jutni, hátha sikerül... - kezdtek el tolakodni a falon keresztül, de csakhamar belefutottak egy kemény ökölbe vagy könyökbe, mert az egyikük fájdalmasan vágódott hanyatt, elvéve a kedvüket a sürgős előrerohanástól.
Én pedig csak megcsóváltam a fejemet. Nem tudtam elhinni, hogy ezek ketten tényleg ilyen szerencsétlenek és töketlenek, vagy egyáltalán nem is mágusok, csupán szerencsevadászok. De akárhogy is, nekem nem volt időm várni, vagy megadni magamnak azt a luxust, hogy másokért aggódjak, vagy éppen morfondíroztak. Még ha régen meg is tettem volna, azok az idők már elmúltak.
- Áuuu...- jajdult fel fájdalmasan a földön fekvő, ahogyan a testvére a segítségére sietett. - Így tényleg nem fogunk időben jelentkezni... - értem melléjük, ahogyan rájuk néztem. Magam sem tudom, miért tettem, de mégis megtettem.
- Ha így állsz hozzá, nem is fog. - néztek rám értetlenül. Az arcukról leírt, hogy nem csak azon gondolkodnak, hogy ki lehet ez a gyerek, mit akarhat, miért van itt, hanem azon is, amit mondtam nekik. - Azok az emberek, akik nem állnak ki magukért és azért, amiben hisznek, amire vágynak, semmire sem mennek majd ebben a világban. - Néztek rám mindvégig, ahogyan eltűntem a szemük elöl a tömegben. De könnyebb volt nézni, mind véghezvinni.
Az emberek tömött sorokban álltak, szinte összepréselve azokat, akik közéjük mer tévedni. A testek egymásnak feszültek, ide-oda lökdösve egymást, röhögtek, kiabáltak, szitkozódtak és haraptak egymás fülét, mind az állatok. De ennek a vad és megállíthatatlannak tűnő viselkedésnek hála, észre sem vették a hozzájuk képest aprónak mondható testemet, mely négykézláb suhanva a porban szelte át a fákkal tarkított erdőt. Egyre közelebb és közelebb kerültem a célomhoz, hiszen a narancssárga terítő, mintha csak a naplementét mutatta volna az erdő szélét és világította meg előttem a célomat. Az asztalt, ahol az információk forrása üldögélt, vagy állt. Igen, még nem láttam az arcát, vagy éppen mit csinál, de tudtam, hogy a sármomnak nem lesz képes ellenállni ha a gyengébbik nem képviselője.
De nem tévedhettem volna ekkorát. Épphogy csak átsurrantam a terítő alatt, ellepet a sötétség, de a következő pillanatban kibukkant a fejem a másik oldalon és elvakított a fény. De nem az várt, amire gondoltam. Egy vékony lábba ütköztem bele, egy fehér csíkos fekete nadrágot viselő alakba, aki kíváncsian nézett le rám, én pedig vissza rá. Első találkozás volt és a lehető leg- meglepőbb.
- Mit akarsz itt kölyök?!- ragadta meg a ruhám és úgy kapott ki az asztal alól, mind egy kis plüssállatot. Nem gondoltam, hogy ez a vékony fickó, ilyen erős is tud lenni. - Ha!!!??? - torzult el az arca és ebbe az egész testem beleremegett.
-] Mi mást kopasz?!- förmedtem rá vissza, ahogyan megragadtam az engem fogva tartó kezeit.- Tudni akarom, hogy hol kell jelentkezni a fesztiválra!- hangos nevetésben tört ki és nem csak ő, hanem az előtte addig álló, meghökkent tömeg is. - Mi az?! Azt hiszed, hogy a tehozzád hasonló férfiak jelentkezhetnek csak?- kiáltottam rá, mire ő meglepődött.
- Férfi...- dadogta értetlenül, ahogyan letett. Láthatólag nem érdekelte semmi más, csak ez az egy szó. Az arca egyre mérgesebbé és dühösebbé vált. - Szerinted én egy férfi vagyok?! - ordította az arcomba.
- Még szép. Mi más lennél? -kérdeztem tőle, ahogyan rámutattam.
- Egy lány! - bökte ki, mire én felnevettem.
- Na persze...- töröltem ki a szemebe összefutó könnyeket, mire ő elkapta a rá szegeződő kezemet, majd mindenki, de legjobban az én megdöbbenésemre a mellkasához szorította. - Mi? - dadogtam értetlenül.
- Látod! -szorította oda még jobban a kezemet, ahogyan az egész testem megremegett. Nem egy izmos mellkasát éreztem a kezem között, hanem egy puha érzéki, kerekded domborulatot. Az arcom elvörösödött, ahogyan ő csak elmosolyodott. - Na... most már elhiszed... hogy... én ...- a szavai egyre csak lelassultak, ahogyan lenézett a kezemre. - … egy... lány... vagyok...- már rájöttem, ahogyan ő is, hogy lényegében milyen módszerrel is sikerült eme tettét véghezvinni. Láthatólag gyorsabban cselekedett, mind gondolkozott. - Hkjjaaa... te perverz! - kiáltott fel, ahogyan a keze meglendült és előttem elsötétült egy pillanatra a világ.
A testemet pehelykönnyűnek éreztem, ahogyan kiforogtam a tengelyem körül és a levegőben pörögve csapódtam neki az információs táblát tartó faoszlopnak. A vaskos oszlop ide-oda lengedezett, miközben a hátamat támasztotta, és a látásom lassan visszatért. Értetlen arckifejezésem viccesen nézett ki az égő, tenyérlenyomatos arcomon, ahogyan a lány vékony alakja árnyéka rám vetült.
- Ezt fájt...- értem hozzá az arcomhoz, ahogyan az még mindig sajgott. - De te akartad megmutatni, hogy egy lány vagy...hahahaha ...- tápászkodtam fel a földről, ahogyan a lány arcán az erek kidülledtek. - De tegyük félre a.... -de nem tudtam befejezni. A lány kezei újra rám fonódtak és ide-oda kezdett rázni, miközben hangosan és még idegesebben kezdett el kiabálni velem.
- Te hülye kölyök! Mégis mit akarsz kezdeni itt? Inkább meny vissza az anyád szoknyája alá, mielőtt nem csak ennyi sérülést szedsz össze, hanem az életedet is elveszíted. Ez nem játék, nem veszed észre... - a szavai összefonódtak, de mégis értettem minden egyes hangját.
- Nyugalom... - a kezem ráfonódott a lány kezei-re és ezzel sikerült lenyugtatnom. - … tudom mindezt és akkor mi van? -a kezeit lehámoztam az ingemről – Nem a semmiért jöttem ide. Célom van, melyet valóra is fogok váltani. - határozottan néztem a lányra, aki elpirult. - Szóval áruld el végre, hogy hol tudok jelentkezni, mielőtt még késő lenne.
- Mi ez most...- dadogta, miközben erőt vett magán - A város másik felében...- kezdett bele. - … a régi úri kastélynál. Ha eljutsz odáig, akkor már nem kell félned attól, hogy eltévedsz. - nézett mindvégig a szemembe.
- Köszi...- engedtem le a kezeit, ahogyan átugrottam az asztalon, ahogyan a sorfal szétnyílt és az utamra engedett. - … és tud, hogy bár elég kicsi melleid vannak, azért mégis, elég feszesek! -rohantam teljes erőmből, ahogyan visszakiabáltam neki ezeket a szavakat és a válasz sem marad el. A még mindig ismeretlen lány arca elvörösödött és az első kezébe akadó tárgy egy pillanat alatt változott gyilkos eszközé. A fejem felém repülő apró kis tányér, csak centikkel, hogy nem került el és tört apró darabokra a fejemen, de legalább már volt egy hely, ahova elkellet jutnom. És a semminél, ez is több volt.


A régi kastély maradéka valahogy nosztalgikus emlékeket hozott felszínre. Amikor hat éves voltam és apám egyik legjobb és legkedvesebb üzletfeléhez mentünk. A nevükre már nem igazán emlékszem, de arra igen, hogy volt egy idegesítő kislányuk, aki mindig a nyakamon lógott. Alig volt két fél évvel fiatalabb nálam, de mégsem tudtam levakarni magamról. Hosszú, egyenes szálú fekete haja volt, mandulavágású zöld szemei. Igen, nekik volt hasonló kastélyuk, bár sokkal szebb kivitelben.
De ahogyan végignéztem a romos épületben, a komor és sötét falak között, a hiányos tetőre, a kiégett, omladozó vízköpőkre, valamiért még a hideg is végigfutott a hátamon, hát még az épület elterülő hatalmas növényi dzsungel adta körítésnek hála, mely a lenyugvó nap fényében inkább egy baljós és kísértet járta hellyé tette a dzsungelt, mind egy valaha gyönyörű karbantartott és virágzó kerté. A néhány helyen kikandikáló és viszonylagosan még mindig jó állapotban lévő kőszobrok azonban még mindig jelezték ennek a helynek a fennköltségét.
- Ha... egy rakás romhalmaz. - fordultam el és indultam tovább a hiányos kovácsoltvas kerítés melletti, köves úton. Bár az előttem feltűnő, hullámzó három tömött sorok, mégis türelemre intettek. - Nem viszik túlzásba a fesztivált, annyi szent. Ennyi embert egy helyen...- nyögtem fel lelkileg fájdalmasan, ahogyan rájöttem, milyen messzire is nyúlik és mennyire messze is van az a sátor, ahol egy papír, csakis arra várt, hogy az én nevem kerülhessen rája.
Az előttem kanyarodó sor, pedig csak agyon lassan haladt, mondhatni csiga lassan. Már magam sem tudtam pontosan, hogy mennyi ideje haladok előre, mennyi van még vissza és csak a néhány percenként egy-két lépésnyi távolság, már annyira monotonommá vált, hogy csak unott, már kész élőholtként sétáltam előre, bámulva ki a behorpadt arcom mögül.
- Bocs, ne haragudj, nem vagy te kicsit fiatal a viadalhoz? - váratlanul egy idősebb fiú hangja szólalt meg mögülem.
A testem pedig megállt a soron következő lépés közben. Lehorgasztott orral, unott és fáradt arccal néztem hátra, bár a felsőtestem fordulása, olyan erőltetett volt, mind egy berozsdásodott robotnak.
- Ha?!- hördültem fel, ahogyan felnéztem az égre, kíváncsian. - Meglehet...- az arcom pedig mit sem változott. - [color=orange]De ez lényegtelen nem? -kérdeztem vissza. - Hiszen nincs korhoz kötve....- hangom mindvégig monoton és lassú, fáradt volt.
- Nem is azért mondtam. Csak elég nagy esély van rá, hogy rosszabbul jársz, mint idősebb társaid. –válaszolta a fehér hajú férfi. A hangja alapján mondjuk fiatalabbra számítottam, de ahogyan ránéztem rá kellett döbbentem, hogy Fiore egyik legismertebb céhének, a Blue Pegazus tagjával hozott össze a sors szele. - De te tudod. – nézett félre, miközben én felsóhajtottam.
- Látom a Blue Pegazus tagja vagy. - a sor pedig kezdett feltorlódni mögöttünk, de engem ez egyáltalán nem is érdekelt. - Éppen ezért nem kellene lenézned másokat. Nem a kor, hanem a varázserő számít egy harcban! - az unott énem pedig teljesen eltűnt,miközben magabiztosan elmosolyodtam. - És én erős vagyok!
- Ezek a mai fiatalok. – sóhajtott fel. - Nem lenézlek, csupán van bennem emberi érzés is, és féltek egy tök ismeretlen kölyköt. Remek. - fordultam vissza közben és indultam volna el, mikor is belefutottam egy újabb alakba.
Váratlanul minden helyet cserélt egymással. A testembe kisebb, de annál kellemetlen fájdalom hasított, ahogyan az egész testem kibillent az egyensúlyából, majd úgy terültem el háttal a földnek, mind egy krumplizsák. Mégis láttam, a már lenyugodott nap helyét átvevő komor sötétséget átszelő, még annál is mélyebb árnyékot. Egy éjsötét alakot, aki senkivel és semmivel sem törődve rótta a saját útját és akinek én nútban voltam.
- Hé! -kiáltottam rá, ahogyan felültem a földön. - [color=orange]Kötekszel velem kopasz?! - az alak megállt, ahogyan lassan hátrafordult és rám nézet. - Na végre, hogy nem csak magad elé bámulsz...- vigyorodtam el, ahogyan feltápászkodtam a földről és leporoltam a ruháját - …. mert...- néztem végig a férfin.
Néhány évvel volt idősebb nálam, hosszú fekete haja ép csak kikandikált a bőrmellénye csuklyája alól, mely eltakarta a az arcát, egyedül a kissé borostás álla mutatta a korát és adott karizmát az arcának. Azonban valamiért az őt körülvevő félhomály még sötétebbé vált körülötte, szinte teljesen belepte őt és elrejtette a kíváncsi szemek elől.
- Csak nem bajod van kölyök? -kérdezte nyugodt hangon, melyben mégis volt valami fenyegető.
- Dehogynem! - vigyorodtam el, magabiztosan, ahogyan összecsaptam a kezeimet. - Megmutatom neked, hogy ne szórakozz ve...le...m...- de nem tudtam befejezni.
A korábban érzett furcsa érzés teljesen a hatalmába kerített, mikor ez a férfi egy pillanat erejéig a szabadjára engedte a mágikus erejét. Nem kellett több, csak ennyi. Se egy szó, se egy mozdulat, mégis az egész testem letermett és egy izzadságcsepp futott végig az arcomon. Lélegezni sem tudtam, a szó megakadt a torkomban, és a testem önszántából mozdult. Fél lépést tettem hátra és a jobb kezem elkezdett reszketni a félelemtől. Ugyanazt éreztem mind akkor, azon az éjszakán, mikor mindent elvesztettem. Akkor sem tudtam tenni semmit, és most is ugyanez történt.
- Ennyire sietsz a halálba? Még el sem kezdődött a viadal. -fordult vissza az ismeretlen alak. - Ha mindenáron harcolni akarsz, holnap az arénában örömmel megverlek, de most nem pazarlom egy ilyen gyenge alakra az erőmet. - hagyott magamra egy szó nélkül.
És csak a tekintette lebegett a szemem előtt. Azok a szemek. A testem mindvégig reszketett. Nem bírtam megmozdulni, még csak levegőt sem voltam képes venni. Minden megszűnt körülöttem, mikor is egy erős kéz enyhe súlyát éreztem meg a vállamon. A szemem sarkában összegyűlt könnyek pedig csak megremegtek, mikor végre felismertem, hogy mi történt.
- Mi? -néztem bambán magam elé.
- Ne is foglalkozz vele. Jól vagy? – kérdezte ugyanaz a hang, akivel korábban beszéltem. Még mindig meleg és nyugodt volt, olyan mind egy jó baráté, vagy egy testvérér. Egy olyan emberré, aki törődik másokkal, még ha nem is ismeri őt. Olyan, amilyen én voltam korábban.
- Persze! -rántottam ki a vállam a keze közül és fordultam el tőle, hogy ne láthassa az arcomat. - Érezted te is, igaz? -kérdeztem tőle, de érezte mindenki, hogy ez csak költői kérdés volt. -Azt az erőt, azt a mágikus erőt. Hatalmas, veszélyes és pusztító! Hahahaha! Alig várom, hogy újra találkozzak vele és összemérhessük az erőnket! - a kezem ökölbe szorult, ahogyan elvigyorodtam. - Ha őt túlszárnyalom közelebb kerülök az álmomhoz, szóval csak figyelj! -fordultam meg váratlanul. Arcomra magabiztos mosoly ült ki. Az ökölbe szorult bal kezem Kato felé mutatott. - Szóval csak figyelj. Megmutatom, hogy nem kell aggódnod miattam öreg! - újra száznyolcvanas fordulatot tett a testem és a már eltávolodott sor után eredtem határozott léptekkel. Egyre közelebb kerültünk a sátrakhoz és a célomhoz.
De még mindig forrtam a dühtől, mely kiült az arcomra is. Az egyik ér, mint egy élő és lélegző csatorna dülledt ki a homlokom. A szemeim vérárban úsztak, ahogyan a jobb kezem időnként megremegett, és bár észre sem vettem, egész idő alatt ökölbe szorult. Nem emlékeztem olyanra, akármennyire is próbáltam, hogy valaki ennyire képes lett volna felhúzni. Na jó, volt egy személy, de ahogyan rágondoltam, még a korábbinál is magasabb szintre pördült a kapcsoló, mely már teljesen meghaladta a normális skálát. Szinte beleörültem a tudatba, hogy ő még mindig életben van és nekem most sincs semmi esélyem ellene.
De alig pár perc telhetett el, a kicsi kis incidensünk után, mikor is már a sátorban, a jelentkezési asztal előtt álltam és némán néztem magam elé, miközben az adminisztrációs feladatait ellátó személy, kérdően nézett rám. A kezében lévő tollat ide-oda billegetve, ütemesen kopogtatta az asztalt és várta, hogy végre tegyek valamit, de néhány értelmetlen hümmögése, illetve krehálása után, megelégelte a dolgot.
- Most akkor jelentkezni akarsz kölyök, vagy csak itt álldogálsz és némán bámulsz rám tovább?- fonta fel érdeklődve a szemöldökét, ahogyan visszarántott az emlékek és érzelmek viharából. Mintha csak egy álomból ébredtem volna fel, néztem rá az ismeretlen, rövid, göndör hajú férfira, akinek a kerekded szemüvege és a mikrofonsérója, teljesen olyan összhatássá állt össze, mintha csak a kezében szorongatott tollat nézném.
- Ja...- vakartam meg a zavarómban a tarkómat, ahogyan elém csúsztatta a bal oldalán elhelyezkedő hatalmas papírhalmaz tetejéről az egyik, szabványosan előkészített irományt.
- Rendben!- kezdett bele. - [color=yellow]Ezt töltsed ki, itt a tol. Ha kérdése van, nekem vagy az egyik munkatársamnak tegye fel, bár minden kérdés egyértelmű, így nem okozhat gondot senkinek sem. - folytatta unott hangon. Valószínűleg nem én voltam az első, akinek elmondta és nem is az utolsó. - Ha végeztél vele az asztal másik oldalán dolgozó munkatársam ellenőrzi az adatokat, majd felveszünk a listára. - vettem el a papírt. Egyszerű és célratörő lista és kérdések. Egyáltalán nem bonyolult feladat ez. Még nekem sem. Pillanatok alatt töltöttem ki, szinte minden pontra a lehető legjobban válaszolva, majd sétáltam végig az asztal mentén a köbvetkező pontra, ahol egy újabb öltönyös fazon kivette a kezemből a papírt, majd egy másodperc múlva egy pecséttel ellátva már az utamra is engedett. A kijárattal szemben pedig egy apró kis tábla hirdette a fontosabb információkat a már jelentkezett résztvevőknek.
- Szóval már holnap kezdődik a fesztivál? -néztem a plakátra mosolyogva. - Ez jó! Már forr a vérem. - jutott eszembe a fekete ruhás alak, Rohander, a fehér hajú mágus, Kato, majd abban a pillanatban a egy másik ismerős alak tűnt fel a messzeségben. Egy ismerős kabát, egy ismeretlen alak társaságában. - Thrin? -mosolyodtam el még jobban. - Ennél jobb nem is lehetne. Rajta kívül itt van mindenki, akit leakarok verni! Ez a fesztivál tényleg érdekes lesz! - indultam vissza a városba.


A városban zajlott a mulatozás, az utcák fényárban úsztak, az emberek boldogan élvezték a karnevált, melynek hangjai egész este végig dáridózták a városka utcáit. Mindenki élvezte az éjszakát, végigjárta az utcákat és késő éjjel pihente csak ki az éjszaka fáradalmait. De én nem olyan voltam.
A sötét szobámban, az ablakkal szemközti a ágyon feküdtem és a plafonon játszadozó fényjátékot néztem. Mikor utoljára voltam egy fesztiválon, akkor már a tanítványa voltam, beneveztem a Ki Mit Tud- ra és életem legszebb pillanatait éltem át. De most már semmiben sem tudtam boldogságot lelni, csak az engem körülölelő sötétség volt képes valamennyire lenyugtatni, de állom mégsem jött a szememre. Ha becsuktam volna, biztos az ő arcukat láttam volna. És ahogyan ez eszembe jutott, elmosolyodtam.
- Szóval így értetted mester? - kérdeztem halkan- Csak a démon útján tudlak utolérni és túlnőni rajtad? Nyeljen el a sötétség? Éljek a bosszúnak? Csak magamnak és a vágyaimnak éljek? - hunytam le a szeme, miközben elmosolyodtam. - Holnap kiderül, hogy mennyire is volt igazad! - az álom pedig eltüntette egy kis időre a valóságot és végre úgy éreztem, hogy békében és nyugalomban éllek, barátok között, úgy hogy nem történt semmi. Pont úgy mind régen.

Reggel dörömbölésre ébredtem fájt a fejem és minden egyes tagom is úgy fájt mintha minimum balesetem lett volna. Ahogy kezdtem teljesen felébredni úgy tisztult ki a fejem is. Egész este jártuk a várost az öreggel, aki végig mutogatta az összes általa ismert helyet az össze régi cimborát, akivel mind össze akart ismertetni és közben nem keveset ivott. Viszont fizetett is rendesen az öreg szinte mindent, amíg én is egy kicsit kapatos nem lettem. Itt egy kicsit elhalványultak az emlékek, de annyi derengett, az öreg eléggé felöntött a garatra és nem akart haza menni, úgyhogy én cipeltem ide-oda, aminek következtében kicsit el is tévedtünk és csak hosszas kóborlás után találtunk haza a fogadóba. Ekkor megint dörömböltek az ajtón és ekkor jutott az eszembe, hogy kértünk reggeli ébresztést a kocsmárostól, akit az éjszaka közepén jóval zárás után voltunk kénytelen kiverni az ágyból. Nem foglalkoztam vele, hanem megmosakodtam. Tudtam, hogy az öreg elég sokáig fog készülődni ezért én sem siettem el, hanem elővettem az egyik köpenyemet, ami nem volt annyira feltűnő, mert egyszerű vörös posztóból készült. Alá egy szintén bordó nadrágot és egy zöld inget vettem. Felcsatoltam az övemet és feltettem rá az tőr hüvelyt és a tőr is bele tettem egy kis élesítés után, mert rá fért már az is. A köpenyt a vállamra kanyarítottam és lazán hagyva azt a nyakánál összefogtam egy brosstűvel. Miután ezzel is elkészültem a táskámat a vállamra akasztottam és a botomat egy ronggyal kicsit kifényesítve a kezembe kaptam. Ezután nagy peckesen lesétáltam a fogadó étkező helyiségébe ahol is a kocsmáros és a többi vendég már nagyban falatozott. Kicsit meg néztek most, is mint legelőször de nem foglalkoztak vele mert ez a ruha nem volt annyira feltűnő mint az a másik amiben először feltűntem a fogadóban, és persze elvoltak foglalva azzal is hogy miféle látványosságokban lehet részük a rendezvény alatt. A kocsmárostól kértem egy darab pergament és egy tollat, levelet írtam az öregnek hogy megtalálhat a tömegben, és hogy el őrre mentem nézelődni. Ennek bizonyára nem fog örülni, de biztos megérti, és nem mondhatja, hogy az utolsó percekben is hazudtam neki. Ezután kértem egy darab húst és kenyeret az öreg számlájára és elmentem.
A városban nem találkoztam senkivel egyszer mintha láttam volna egy alakot elsietni egy pillanatra a szomszéd utcában, de nem hittem a szememnek, mert mintha ismerős lett volna. Tehát csak megráztam a fejem és mentem tovább. Mikor oda értem hirtelen meg torpantam és csak figyeltem azt a rengeteg embert, aki a gyülekező pontnál várakozott hirtelen fel se tudtam becsülni a létszámukat. De száznál mindenképp többen lehettek volt, aki csak magában állt, de voltak, akik kisseb nagyobb csoportokba verődve álltak és beszélgettek halkan vagy éppen harsányan. Egy idő után aztán mikor már ki nézelődtem magam elindultam és az embertömegbe vegyültem. Nem akartam egyedül állni ezért folyton sétálgattam és hallgattam, hogy mit beszélgetnek a résztvevők. Már vagy negyed órája jártam a tömeget mikor látszani kezdett az embereken, hogy unatkoznak újabb negyedóra után már arról beszélgettek, hogy milyen fárasztó hogy megváratnak minket. A tömegben egy idő után már hangos kiáltások keltek az elégedetlenség hangjai és egyesek hangosan kérdezgették, hogy hol van már a rendező vagy valaki, aki felelős ezért. Viszont még el sem haltak az első felkiáltások mintha csak erre várt volna hirtelen megjelent egy meglehetősen kihívó megjelenésű fickó nem messze a tömegben és hangosan felkiáltva beszélni kezdett:
- Köszöntöm a száztizennegyedik résztvevőit! Rendkívül nagy örömmel tölt el, hogy ilyen érkeztek a régi hagyományt feléleszteni kívánó első viadalra. A nevem Chris Carter. Én vagyok a viadal legfőbb bírája, kommentátora és afféle műsorvezetője is. Gondolom, már mindenki izgatottan várja a kezdést. Nem is húzom tovább az időt, kezdjük!
Már épp kezdtem volna közeledni a fickó felé, hogy köszöntsem vagy esetleg öltözködési tanácsokat kérjek tőle mikor hirtelen vakító fehérség villant és a szemem elé kaptam a kezem. Mikor levettem egy szobában voltam eléggé lerobbant állapotban volt, de nem nagyon tudtam megfigyelni mivel hirtelen megjelent előttem egy fényes képernyő és abban Chris és mögötte a közönség látszott:
- Mivel ilyen sokan vannak, tartanunk kell egy selejtezőt, ebben a pompás várban - kezdi ecsetelni a helyzet állását. - A szabályok egyszerűek. Aki a várfalon kívülre kerül, vagy elveszti eszméletét, esetleg feladja a selejtezőt, az automatikusan kiesik a viadalból. Természetesen az elhalálozás sem kivétel, bár gondolom, ezt mindenki tudja magától is. A versenyzőknek meg kell találniuk egymást, s ki kel lejteniük vetélytársaikat, tetszőleges módszerekkel. Az utolsó bennmaradt tíz fő jut tovább!- a tömeg felé fordul, és nekik szegez egy fontos kérdést:- Akkor kezdhetjük?
A nézők egy emberként üvöltik az igen szót.
- Akkor három… kettő… egy. Rajt! - a kijelző eltűnik.
Mikor befejezte elindultam az egyik ablak felé, vagyis csak indultam volna, mert ablak nem volt csak hibák a tetőn és pár lőrés és a padló egy kis darabja is kitört mikor nagy lendülettel ráléptem. Mikor megnyugodtam körbefordultam és szép lassan felmértem a terepet. Egy toronyszobában voltam és fölfelé egy lépcsőn lehetett eljutni, amire miután rá léptem jobb állapotúnak tűnt. A toronyig úgy 3-4 lépcsőpihenő vezetett fel. Mikor kinéztem a lőrésen egy várfalat láttam és azon túl egy zöld mezőt. Egy terv kezdett formálódni a fejemben a padlástér nem volt túl szűk akár még harcolni is lehetett volna benne csak fel kéne csalni az ellenfelet. A padláson volt minden féle, amiből tudtam gazdálkodni, ha esetleg az ellenfelem túl erősnek bizonyul. Nemsokára kész lettem vele, de amint felegyenesedtem meghallottam egy hangot, de hamarosan rájöttem, hogy csak két ember harcáról kommentál. Ezután végig tekintettem a művemen minden lépcsőfordulóban elrejtettem valami kis csapdát, ami segíteti a felfele való utamat, ha nem lennék elég gyors és talán még meg is sebzem az ellen felemet. Mivel nem volt kedvem sokat harcolni ki tudja, hogy milyen erős ellen felekkel ezért inkább vártam és inkább kikészítettem egy hosszú kötelet, ha menekülni kéne a toronyból a tetőn át. Mikor hajoltam a cserepeken át és rögzítettem a kötelet egy alakot láttam a torony felé közeledni. Egy ideig figyeltem és mikor láttam, hogy nem kerülhető el a harc visszamásztam és megfogtam a padláson talált öreg, de működőnek tűnő nagy nehéz számszeríjat és elkezdtem magam után rángatni. Mire leértem kicsit ki fulladtam, de nem kellet sietni, mert a fickó sem tört egyenesen a toronynak, hanem került a fal mellet és az árnyékban haladt. Viszonylag magas 25 év körüli férfi volt és a kezében egy nagydarab kétkezes kalapácsot tartott, amivel látszólag lassan haladt. Tudtam, hogy csak egy lövésem lesz ezért egy kővel kitámasztottam az számszeríjat és céloztam vele nehezen ment, mert nem használtam még efféle fegyvert. Egy kis idő után aztán rászántam magam és lőttem, de az öreg masina nem akart mozdulni mire elkáromkodtam magam. Erre felkapta a fejét és elkezdett felém rohanni. Felálltam és belerúgtam a szerkezetbe mire ez leugrott a kőről és kattanva kilőtte a nyilát. A férfi futásközben ugrott egyet és kerülte a vesszőt és guggolva ért földet. Ekkor felrohantam a lépcsőn és sorban aktiváltam a csapdákat, amiket kihelyeztem. Mivel a férfi nem szaladt azonnal utánam az első fordulóban kihelyezett csapdám nem érvényesült se a második, mert azokat csak egy figyelmetlenül rohanó ember aktiválhatta. Mikor lenéztem felfelé tartott és a kezében tőröket tartott. A harmadik lépcsőfordulót elérve felnézett és fenyegetően felemelte a tőrét és felém intette vele:
-Ne bújócskázz, fiú gyere le és add, meg magad mielőtt felmegyek és én, hozlak le – mondta dühös felkiáltással.
Nem foglalkoztam vele csak figyeltem és mikor csak nevetve átlépte a harmadik csapdát is kezdtem megijedni. Visszaléptem és mikor már nem látszottam felemeltem egy fáklyát. Mikor elérte a negyedik fordulót a fáklyát ledobtam. Még ezen is csak nevetett és félre csapta és az, ahogy leesett a földre lángra lobbantotta az egész lépcsőfordulót mivel gondosan bekentem olajjal. Ez már nem tetszett neki és dühös kiáltással próbálta eloltani majd mikor látta hogy nem megy elkiáltotta magát:
-Ex-quip: armor – mire megjelent a testén egy páncélzat és onnantól komótosan baktatott felfelé mintha nem is érnék a lángnyelvek.
Mikor felért a lépcsőfordulóra már csak annyi időm maradt, hogy felborítsam az olajjal teli vödröt, amit oda készítettem, de persze z így újra fellobbanó lángok szintén nem ártottak a testének. Nevetett egyet és felém kezdett támadni a tőreivel, de sikerült megakasztanom a rohamát és vissza is támadnom az övemből előrántott tőrrel. Ez láthatóan nem tetszett neki és ismét a mágiához folyamodott:
-Ex-quip: Two-handed maces – kiáltotta mire megjelent a kezében a már lent is látott kétkezes kalapácsa viszont eltűnt a testéről a páncélon lelohadt tűz miatt fölöslegessé vált páncélja.
Felém sújtott vele de mire idáig jutott már alakot is váltottam és már egy Királykobra alakjában voltam, amivel könnyedén kitértem a nehéz fegyvere elől sőt sikerült vissza is támadnom ami úgy éreztem hogy talált is bár az alakon nem látszott hogy talált volna. Mindenesetre vissza húzódtam és a fal felé kezdtem kúszni mikor hallottam magam mögött ismét:
- Ex-quip: armor – és mire megfordultam az előbbi kalapács helyett egy sárgán fénylő nehéz páncélzatban virított rajta egy nagy élű lándzsával a kezében.
Még épp sikerült felkúsznom a falon a tetőszerkezetébe mire hallottam a hangját:
-Még választhatsz, hogy fiúhoz illő büntetésben részesítselek, ha megadod magad, vagy ha nem akkor férfihoz illő halált kapsz – mondta nem titkolva, hogy az utóbbit szeretné inkább. Mivel nem válaszoltam vaktában támadni kezdett és kiabált minden szavát egy ütéssel toldván meg mivel nem látta a fenti félhomályban, hogy hol is vagyok. Az egyik ütése éppen eltalált volna mikor reccsenést és éles kiáltást hallottam majd hangos csattanást mikor az általam meggyengített padlórészen át egyenesen a földszintig zuhanva a kövezetnek ütközött. Nem láttam, hogy próbálkozott e valamivel, de biztos megakasztotta a számtalan vele együtt zuhanó ágyúgolyó, amit alulról rögzítettem a padló lapjához.
Miután biztonságosnak ítéltem a terepet elkezdtem lekúszni Anakonda alakjában a lépcső csonkokon, hogy összeszedjem, ami használható és ellenőrizzem az ellen felem.
Már éppen leértem volna, amikor megjelent egy lány meg egy félig hiúz, félig ember lény, aki az földön heverő alakhoz mentek. A lény viszont egyik pillanatban megdermedt és felnézett mire levetettem magam és a lányra érkezve gyilkos szorításba zártam a testét. A lény a karmaival esett nekem, de nem tudta lefejteni a gazdájáról a testemet. Kis idő után mikor a lány már elernyedt a csillaglelke is eltűnt és én is bekötöztem a sebeimet. Ezután mikor már épp indultam volna újabb búvóhelyet keresni megjelent újra a fényes képernyő előttem és Chris azt mondta:
-Gratulálok fiam benne vagy az utolsó 10 bennmaradó között.

Másnap reggel, bár kipihenten, mégis kissé bal lábbal keltem fel, melynek az okát magam sem tudtam. Még volt némi időm a kezdésig, így hát nyugodtan megreggeliztem abból, amit éppen találtam a konyhában, majd szépen komótosan, felkészülve a tömegre, kiléptem az ajtón.
Nagy meglepetésemre nem hogy tömeg nem volt, de egy-két sietős egyént leszámítva egy lélek sem volt a környéken.
- Ez különös. – morfondíroztam, majd hátrahagyva a kis lakást, elindultam én is a megadott találkozópontra.
Mindössze egy-egy ember haladt előttem és mögöttem, látszólag pont oda, ahova én, ebből feltételeztem, hogy talán ők is versenyzők lehetnek.
Megérkezve a gyülekezőhelyre, megleltem a tömeget, bár a tegnapi zsúfoltsághoz képest ez semmi volt. Mindenki izgett-mozgott, a legtöbben látszólag alig fértek a bőrükbe.
Egy darabig ácsorogtunk, és jól ki tudtam venni, hogy egyesek igencsak türelmetlenek már.
- Na igen, aki korán kel, az nem aranyat lel, csak tovább vár, mint az, aki később kelt. – jegyeztem meg magamban a bölcs mondást.
Végül, mégis csak történt valami, mert a semmiből, legalábbis nekem nagyon úgy tűnt, egy eléggé fura alak tűnt fel. A ruhája kifejezetten elegáns volt, a rajta levő lángokhoz hasonló minták mégis megtörték az összhatást.
- Köszöntöm a száztizennegyedik résztvevőit! Rendkívül nagy örömmel tölt el, hogy ilyen sokan érkeztek a régi hagyományt feléleszteni kívánó első viadalra. A nevem Chris Carter. Én vagyok a viadal legfőbb bírája, kommentátora és afféle műsorvezetője is. Gondolom, már mindenki izgatottan várja a kezdést. Nem is húzom tovább az időt, kezdjük! – mondta a fura pasas.
Amint végzett a beszédével, mindent elborított a vakító fehérség, akárcsak a téli napokon, amikor reflektorral rávilágítanak a hófödte síkságra, és tükrökkel spékelnék meg egy kicsit a hatást, hogy a szegény embernek ne legyen kedve kinyitni a szemét, vagy ha mégis, akkor süljön ki a retinája.
A fény elég hamar elhalványul, így kissé félve ugyan, de ki mertem nyitni a szemem. Körülöttem minden megváltozott. A tömeg helyett, mely eddig körbeölelt, most egymagam voltam, és a hely is teljesen más volt. A viszonylag sík terep helyett zord kőfalak vettek körül.
- Vajon mi lehet ez a hely? És hogy kerültem ide? – tanakodtam, de nem kellett soká törnöm a fejem.
Egy lebegő képernyő jelent meg előttem, melyben az imént látott Carter fickó képe virított, mögötte pedig emberek sorakoztak, méghozzá első ránézésre nem mágusok.
- Mivel ilyen sokan vannak, tartanunk kell egy selejtezőt, ebben a pompás várban. –mondta, mintha csak mellettünk állna, és a kilátásban gyönyörködne. - A szabályok egyszerűek. Aki a várfalon kívülre kerül, vagy elveszti eszméletét, esetleg feladja a selejtezőt, az automatikusan kiesik a viadalból. Természetesen az elhalálozás sem kivétel, bár gondolom, ezt mindenki tudja magától is. – folytatta.
- Heh, gonosz mágusok előnyben! – gondoltam elmosolyodva.
- A versenyzőknek meg kell találniuk egymást, s ki kel lejteniük vetélytársaikat, tetszőleges módszerekkel. Az utolsó bennmaradt tíz fő jut tovább! – mondta, majd a mögötte tornyosuló tömeg felé fordulva tette fel a kérdését: - Akkor kezdhetjük?
A tömeg, mint egy megvadult fenevad, egységesen bömbölte az igen, így hát megkezdte C. C. a visszaszámlálást:
- Akkor három… kettő… egy. Rajt!
Amint elhangzott a „rajt” szó, a képernyő azonnal eltűnt, és én megint egyedül maradtam.
- Hát ez remek... Szóval fogócskázzak. – gondoltam kedvetlenül.
De hát nem volt mit tenni, kénytelen voltam eleget tenni a parancsnak, elvégre én voltam a játékos, tehát a szabályok szerint kellett játszanom.
Hirtelen egy hang törte meg a csendet, ami máris hozzá tudtam kötni a lángoló ruhás fazonhoz:
- Aragd Harlon kiesett Klargus Goldmine által. Kiesés oka: ájulás.
- Tehát máris eggyel kevesebb. – gondoltam elégedetten.
Nem vettem sietősre a figurát, mindössze lassú sétában róttam a szinte végtelen labirintusnak tűnő hosszú és komor folyosókat, mígnem összeakadtam első ellenfelemmel. A „tetőről” ugrott rám, és elkapta a nyakamat, de pechjére eléggé ügyetlennek bizonyult, így hát egy jól irányzott könyökléssel lefejtettem magamról, és nyertem annyi időt, hogy szembefordulja vele. Végigmérve, egy viszonylag alacsony, és kissé sovány, negyven körüli férfit láttam, bozontos hajjal meg némi, szintén ápolatlan szakállal.
- Egek, te mióta vagy itt? Úgy nézel ki mint Robinson ükunokája. – mondtam nevetve, mire bedühödött, és felém lőtt egy Fire Ball-t. – Ajaj, a tűzmágusok mindig csak ezt az egy mágiát tudják használni? Olyan sokszor láttam, hogy az már fáj. – ecseteltem az aggályaimat, közben a Storm Wall-lal könnyedén kivédtem a támadást, és ellentámadás gyanánt ellőttem a kicsi csont fogacskáimat, melyek meg kell hagyni, akadálytalanul fúródtak bele a támadóm testébe, így az fájdalmasan összerogyott.
- Hogy is volt? Meg kell öljelek, hogy kiess? – gondolkodtam hangosan. – Ja tényleg, ha elájulsz, az is elég. De az túl komplikált. – motyogtam, és előkapva a kardomat könnyűszerrel ledöftem a kis sunyit.
Máris megszólalt a már ismert hang és a következőket kommentálta:
- Bello Globus kiesett Boregard Schwartstock miatt. Kiesés oka: elhalálozás.
- Hát-hát, rossz emberrel kezdtél papa. – mondtam közömbösen, majd hátrahagyva a hullát tovább battyogtam a folyosókon, míg ki nem értem egy tágasabb terembe, ami jó eséllyel egy ebédlő volt.
Amint felnyitottam az ajtót, máris villák és kések hada repült felém.
- A nemjóját! Hát mi ez itt! – kiáltottam az ismételten felhúzott Storm Wall mögül. – Hát így kell bánni egy éhes vendéggel? – nevettem el magam.
- Gyerünk testvér, most kinyírjuk! – kezdett bele egyikük.
- Ahogy mondod bátyám! – mondta a másikjuk.
- Hogy engem miért mindig ilyen pszichopatákkal hoz össze a sors? Miért nem tudok sosem egy kedves fiatal lányt kifogni, aki megadja magát harc nélkül. – tettem a gyenge barmot, mintha erősebbnek éreztem volna őket.
- Te mész jobbról és balról! – mondta az imént bátynak hívott férfi.
- Jesszus, ezek még hülyébbek, mint hittem. – gondoltam, tekintve, hogy konkrétan elmagyarázták nekem a haditervüket.
- Én megpróbálom leszúrni, ha hátraugrik, akkor meg te kapod el. Most!
- Barmok! – nevettem a képükbe, és egy szemvillanás alatt sötétségbe borítottam mindent a Dark Moment-tel, majd a következő pillanatban máris holtan terültek el előttem, ismét a kardom pengéjének hála.
Megint hallottam a hangot, hogy kit ejtettem ki, majd közvetlen utána egy újabb kiesést hallottam, melynek természetesen már nem én voltam a kivitelezője, hiszen, még én sem vagyok ilyen gyors.
Tovább róttam a folyosókat, újabb és újabb elágazásokon, lépcsősorokon és szobákon haladva keresztül. Közben néha meghallottam a már lassacskán szokványossá váló kommentátori közlést, hogy ki is esett ki, és mi volt az oka stb. Két szintén eléggé gyenge ellenféllel találkoztam, akiket, mint a többit, szintén könnyedén elintéztem. Tovahaladva, egy nagy és tágas terembe értem, mely szinte teljesen üres volt, csupán egy-két lovagi páncél díszelgett a falakhoz közel.
- Már vártam, hogy végre valaki erre jöjjön. – mondta egy meglehetősen hátborzongató hang.
És hogy miért volt hátborzongató? Azért, mert ilyen orgánumú egyének jobbára rózsaszínben vagy szivárványszínű ruhában vonulgatnak kézen fogva egyéb más ferde hajlamú társaikkal, a morális emberek pedig szépen tojással dobálják őket, vagy egyéb dologgal, ami a kezük ügyébe kerül. Na de visszatérve a „pasira”, előbújt a félhomályból, és velem szemben állt meg, így szemügyre is tudtam venni.
- Anyám! Komolyan, te meg mi a fészkes fenét keresel itt? – kérdeztem tőle, mintha már ezer éve ismernénk egymást.
- Talán találkoztunk már, hogy így mersz beszélni velem? Bár meg kell hagyni, cuki fiú vagy, megismerkedhetnénk közelebbről is.
- Na ezzel most állj le, még mielőtt elhányom magam! – mondtam neki undorodva. – Azt hiszem, hogy a világnak is nagy szívességet teszek, ha elintézem ezt a tagot. – gondoltam, és máris rátámadtam.
Ahogyan az előbb is, most is vaksötétet teremtettem, és a zombi csapatommal támadtam rá.
- Jaj, jaj, mi ez a bűz? Bántja a nózimat! – vinnyogta, és egy szép nagy szélvihart kavart.
- A rák egye ki a belét, így nem tudok közel férkőzni hozzá. – bosszankodtam, mivel a légáramlat olyan erős volt, hogy lehetetlen volt megközelíteni a kis szemetet. – Na jó, akkor ha nem megy szép szerivel, akkor majd elbánok vele gonoszan! – határoztam el magam, és akcióba lendültem.
Szerepet kapott a csontbörtönöm, aminek a segítségével bezártam, így meggátoltam abban, hogy elhagyja a pozícióját, bár ő ebből nem sokat vehetett észre, mivel már a hallását is sikeresen blokkolta a saját szelének hála.
- Én ráérek homi, lássuk, hogy mennyi ideig vagy képes fenntartani a szeledet! – kiáltottam taktikusan, bár nem voltam benne biztos, hogy hallotta is.
- He!? Mit mondasz? – kiabált vissza.
- Talán, ha megállítanád a szelet, akkor hallanál is valamit!
- Várj, előbb feloldom a szélmágiát, és utána hallgatlak cukorfalat.
- Miért kell engem ilyen elmebetegekkel verni mindig!? – panaszkodtam magamban.
Ahogy mondta, abbahagyta a szellőztetést, így pedig könnyű célpontot nyújtott nekem. A ketrec eléggé sokat lefogott a légáramlatokból, így viszonylag közel tudtam férkőzni a falaihoz. Amint abbamaradt a taszítás, villámgyorsan beszúrtam a csontrácsok között. Kilenc pengével a testében meg kinek van már kedve beszélni?
- Azért… még szerencse, hogy ilyen ostoba volt. Erőnek tűnt, nem biztos, hogy nyílt terepen nyerhettem volna ellene. – filozofáltam.
Közben, hallva a hangot, hogy valóban kiejtettem valakit, megnyugodtam, és minden varázslatomat feloldottam.
- Vajon meddig fog még tartani ez az egész? Én azt hittem, hogy legalább valami arénában harcolunk egy az egy ellen, nem pedig rohangálunk össze-vissza. – tűnődtem.
Viszont nem volt túl sok időm a gondolataimat pátyolgatnom, mert alattam a padló hirtelen eltűnt, én pedig a meglepetéstől lebénulva, egyszerűen lezuhantam, noha a repüléssel megakadályozhattam volna. Bár nem tudtam, hogy pontosan hol vagyok az épületben, vagyis, hogy egyáltalán milyen épületben vagyok, de arra meg mertem volna esküdni, hogy a föld alatt vagyok, valamint arra is, hogy lefelé esem, ennek ellenére azonban egy napsütötte füves területen értem földet, amelyet falak vettek körül. Megfordulva megszemlélhettem a kastélyt is, melyben eddig mozogtam.
- Különös, vajon miért zuhantam le? Talán aktiválhattam valami csapdát? – találgattam.
- Üdvözöllek harcos! Én leszek az ellenfeled! – hallottam a hátam mögül egy mély hangot.
Egy eléggé erőteljesen kigyúrt, két méretes férfi állt, illetve hajolt velem szemben. Nem lett volna túlzás azt mondani rá, hogy egy eleven ruhásszekrénnyel találtam magam szemközt.
- Hát… hali! – köszöntem neki én is, a föld körülöttem pedig azonnal meglágyult, és megpróbált körbevenni, mint egy burok. – Abból nem eszel haver! – gondoltam, és gyorsan kilebegtem a fogságból. – Peched van! Tudok repülni, emellett a távolsági harc sem okoz gondot nekem, tehát kösd fel az alsód! – szóltam magabiztosan, és rálőttem a Dark Delete-tel.
A támadásomat egy földsánccal védte ki, mely felfogta az összes lövedéket.
- Hm… Ha távolról támadok, akkor van ideje védekezni, de ha a földön vagyok, akkor a támadása miatt vagyok hátrányban. Vajon mit kéne… Bingó! – jutott eszemben egy ötlet.
Nekiveselkedtem, és közel lebegtem hozzá, majd elkaptam a gallérját. Nem is tűnt úgy, hogy ellenkezik, szóval villámgyorsan folytattam is az akciót. Megpróbáltam magammal együtt őt is felemelni, hogy kirakjam a várfalon túlra, hiszen az a C. C. fickó azt mondta, hogy akkor is én nyerek. Ám a történet nem volt ilyen egyszerű. Bár nem tudott megtámadni a föld elemű technikájával a levegőben, ellenben a reptetéssel bevállaltam azt a kockázatot, hogy más is ismert, és hogy használni is tudja. Eléggé amatőr húzásnak tűnhetett, de nem volt az. Felkészültem rá, hogy megtámad, csak arra nem, ahogyan megtette.
Simán egy kőököllel ütött meg, de olyan szerencsétlenül, hogy a reggelim, ami nem volt bőséges, ismét napvilágot látott, és támadóm fején végezte.
- A szemem! – kiáltott fel fájdalmasan, miközben én elterültem a földön a csapás miatt.
Hát igen, nem szabad kipróbálni otthon, de a gyomorsav valóban ártalmas a szemre, nem csak az UV sugár. Meg persze a kajadarabok sem lehettek valami kellemesek. Közel fél percembe telt, mire összekapartam magam, de szerencsémre ellenfelemnek is legalább ennyi idő kellett, mire nagyjából megtisztította magát a… csomagtól.
- Ezért meghalsz! – bömbölte.
- Te voltál olyan idióta, hogy gyomorszájon vágj, miközben feletted lebegtem! – vágtam vissza neki, és megint a szellők viszonylagos biztonságába vonultam a föld furcsa mozgásai elől.
Ám ez nem volt már elég. Stone Spike-okat lövöldözött rám, bár nem sok esélye volt rá, hogy eltaláljon. Nagyjából egy percig folyt az eszeveszett lődözés, amit én nem túl nagy megerőltetéssel kikerülgettem.
- Helyes! Ha ez így megy tovább, gyorsan lefogy a mágikus ereje. – gondoltam.
Ekkor viszont váratlan dolog történt: Jött egy új ellenfél is, aki az „én oldalamon” szállt be a küzdelembe.
- Most támadd meg! – hallottam a kiáltást, miközben indák hada zárta össze szorosan a földmágust.
- Kezdenek érdekesen alakulni a dolgok. – morfondíroztam, de engedelmeskedtem, és leereszkedve a kardommal levágtam a fickót, aki még annyira se tudott mozogni, hogy mágiát használjon.
- Szép volt! – dicsért meg az újonnan érkezett tag.
- Am… köszi! – mondtam neki.
- Gyere, intézzük el a többieket is! – invitált magával. – Én növénymágus vagyok. Te pedig ha jól látom, szélmágus, nem tévedek? – érdeklődött.
- Jól gondoltad. – mondtam, de amint egy pillanatra nem figyelt, megidéztem mögötte két zombit, és kivégeztem. – Barom, én senkivel sem alkuszom! – vetettem oda, majd meg is halt.
Ezt követően perceken belül hallottam a kommentátor szavait, mely szerint tovább jutottam:
- Gratulálok a viadal egyik legvéresebb játékosának! A legjobb tíz közé jutottál. – mondta Chris.

A nap hátra levő részében inkább a szobámban tespedtem. Próbáltam kipihenni magam a holnap kezdődő viadal első fordulójára. Foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon mit tartogat számunkra a holnap. Miként zajlik le, milyen ellenfelet kapok ki először. Az volt az alapvető probléma, hogy annyi lehetőség közül lehetett választani, hogy esélyem sem volt tippelni, vajon milyen ellenféllel kerülök szembe, mert ahány ember, annyi mágia. Bakker, utáltam ezt az érzést, mert úgy éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Végül ezek a gondolatok nyomtak álomba, és hamarosan olyan mélyen elmerültem abban a bizonyos másik világban, hogy ágyúdurrogtatással nem lehetett volna felkelteni.
Másnap a korai elalvás meghozta gyümölcsét, mert már fél hét, hét óra fele ébren voltam. Mivel ma van a viadal, így némiképp lenyújtottam és bemelegítettem magam, hogy ezzel ne kelljen foglalkozni az arénában. Zoey és Hugo már biztos a lelátón vannak és elfoglalták a helyeiket. Felszívtam magam, és büszke léptekkel indultam meg a küzdelmek irányába, az arénába. Az utcák a tegnapihoz képest igencsak kihalt állapotban volta. Egy apokaliptikus világban éreztem magam ettől a látványtól. Néhány másik ember járt-kelt, de jobbára mind egy irányba tartott: a gyülekező pont felé. Ezek mind a viadalra mentek, és rengetegen voltak. Láttam egy-két ismerős arcot, akivel előző nap összefutottam, például azt a kölyköt, de nem szóltam neki. Olyan voltam, mint egy zombi, csak mentem előre, és vártam, hogy eljussak valameddig, valahova a kezdőpontra, majd onnan bedobnak egy bizonyos helyre, ahol állat módjára simán lemészárolhatnak. Megráztam a fejem. Ezt nem fogom hagyni. Ha valaki le akar győzni, annak meg kell dolgoznia a jussáért. Nem fogom olyan könnyen odaadni a bőröm csak úgy egy ismeretlennek, akinek ráadásul célja az, hogy likvidáljon. Nem, ilyen nem fog előfordulni, ez biztos. Végül beértünk az arénába, ahol a tömeg már igen szépen összegyűlt. Most jutott eszembe, hogy a regisztrációs sátrat sehol nem láttam. Valószínűleg lebontották, mert nem volt már rá szükség. Érthető. Ahogy körbe néztem az arénában, körbe a lelátok, és a tömeg kezdi elveszteni a türelmét. Óriási a hangulat, és bár a rendezőket nem látom, tuti, hogy a kezük benne lesz a szervezésben. Egy pillanat alatt egy fura alak tűnik fel előttünk. A pasas – vagy legyen akármi is – fekete kalapot és kabátot viselt. Mindkettőn láng minták voltak, az arcát pedig fehérre festette, és a szemei alatt egy-egy piros jel volt, közel az orrához. Nem tudtam eldönteni, hogy kirázzon tőle a hideg, vagy undorodjam a kinézetétől. Azt minden esetre meg kell hagyni, hogy elég merész volt, bár ezek szerint igen bátor a csóka, ha ezt bemeri vállalni, hogy egy ilyen rendezvényen így vesz részt.
- Köszöntöm a száztizennegyedik résztvevőit! Rendkívül nagy örömmel tölt el, hogy ilyen sokan érkeztek a régi hagyományt feléleszteni kívánó első viadalra. A nevem Chris Carter. Én vagyok a viadal legfőbb bírája, kommentátora és afféle műsorvezetője is. Gondolom, már mindenki izgatottan várja a kezdést. Nem is húzom tovább az időt, kezdjük! – kezdett bele a felkonferálásba. Elgondolkodtam a dolgon: száztizennegyedik viadal. Azt a rohaĐt! Nem semmi, azt meg kell hagyni. Vakító fény öntötte el az arénát, és ha nem akartam megvakulni a legjobb döntés az volt, ha szépen behunyom a szemem, és várok a csodára. Amint érzékeltem, hogy a fény némileg elült, lassan kinyitottam a szemem. Egy várban vagyunk, és hamarosan megjelenik előttünk egy mágikus képernyő, amiben a bíró, főkonferáló és még ki tudja mi, a lényeg, hogy Chris Carter látszik, mögötte a nézőtér egy kisebb részével.
- Mivel ilyen sokan vannak, tartanunk kell egy selejtezőt, ebben a pompás várban. A szabályok egyszerűek. Aki a várfalon kívülre kerül, vagy elveszti eszméletét, esetleg feladja a selejtezőt, az automatikusan kiesik a viadalból. Természetesen az elhalálozás sem kivétel, bár gondolom, ezt mindenki tudja magától is. A versenyzőknek meg kell találniuk egymást, s ki kel lejteniük vetélytársaikat, tetszőleges módszerekkel. Az utolsó bennmaradt tíz fő jut tovább! – aha, remek. Nem elég, hogy tegnap kitéptem az összes hajam az izgalomtól, most még egyel több esélyt adnak a kiesésre. Éljen!
- Akkor kezdhetjük? – tette fel a kérdést C.C. nekünk, és a közönségnek egyszerre, mire a lelátóról egy emberként üvöltötték az igent.
- Akkor három… kettő… egy. Rajt!
~ A nép éhes mi? Hát adjunk nekik koloncot. - Végigsimítottam az imént említett hajamon, hogy pár kósza tincset kiemeljek a szememből, majd megindultam egy általam vélt, remek irányba, ahol szerintem nem érhet gond. Bár ez elég idealista gondolkodásmód volt, mert hát vagyunk több mint kétszázan, ha nem többen, tuti, hogy valamelyikkel összehoz a sors. Az egyetlen mentsváram az volt, hogy legyőzöm, és ő esik ki, nem pedig én. Egy darabig semmi izgalmas nem történt, majd az egyik kanyarban nem messze egy bástyától, vagy őrhelytől, vagy legyen az bármi is, óriási ütést kaptam az arcomra. Rögtön elterültem a földön, és nem sok kellett, hogy ki is essek a várfalon. Ellenfelem előlépett egy fal takarásából, amit nem láttam, és a kezéről épp eltűnt az imént felvett kar. Ebből tudtam, hogy egy Take Over használóval van dolgom, ami azt jelenti, hogy nem lesz könnyű menet a számomra.
- Na nézz már oda. Egy takony kölyök belém kötött. – a hangja elég bunkónak hatott, és amint megláttam az arcát tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom.
- Te miről beszélsz, mamlasz? – így neveztem el hirtelen, mert elég nagy darab volt.
- Minek neveztél?! – aha, sejtettem. Ellenfelem igen lobbanékony természet. Remek.
- Semminek, csupán elmondtam az igazságot a termetedről. – nem tudom, hogy mennyire jó ötlet felhúzni, de az biztos, hogy ha erre pályázom, remekül haladok, ugyanis a lábát éreztem a nyakamon, ami egyrészt nem volt kellemes, másrészt pedig innen simán lelökhet. És meg is tette.
- A francba! – előhalásztam a khukri-t és a vár falába vágtam, még mielőtt kihirdethették volna, hogy kiestem. Aha, nem eszik olyan forrón a kását babáim. Lassan, de biztosan visszaküzdöttem magam a fal tetejére, biztonságos talajra, és a khukrim utolsó megállója nem más volt, mint ellenfelem egyik lába. Innen gyerekjáték felugranom, aminek a lendületével együtt ki is húzhatom a fegyverem a lábából. És ez így is lett.
- Ne olyan hevesen. El ne bízd magad, mert komoly gondod adódhat belőle. – mondtam cinikusan, majd magam elé tartottam a khukri-t, hogy ha kell támadhassak, ha kell védekezhessek vele. Ellenfelem mindkét karját egy fehér szőrrel borított karrá alakította.
- Beast Arm: Mountain Balkan. – amint a kezei felvették az említett állat karját, összecsapta az ökleit, hogy fitogtassa erejét.
- Ez minden? Két rohaĐt kar? – cukkoltam tovább, amire kidagadt egy ér a fején és olyan vörös lett, mint egy rák, aki kint volt a napon.
- Na jól van, próbáljuk meg együtt! – a khukri egyelőre jó lesz, de időközben valószínű kénytelen leszek cserélni, de még nem akarom kijátszani az ütőkártyámat. Ellenfelem megindult felém, és a jobb karjával egy ütést kezdeményezett, ami elől elhajoltam, és a khukri életlen felével jó erősen rávágtam, hogy érezze a törődést.
- Oh, basszus, ez nem az a fele. Bocsika. – valamiért örültem, hogy itt lehetek, és sajnos az én örömöm ez a szegény pára szívja meg a legjobban. A jelleme tökéletes ellentéte az enyémnek, és ez sajnos eddig sok hibára készteti, de lehet, hogy csak én vagyok totál idegesítő. Folyamtosan mozogtam, hogy nehezebben mérje fel a távolságot, és a helyzetem.
- Állj már meg, te pondró!
- Hohó, hol marad a „kérem szépen” vagy a „légyszives”? – modortalan fráter. A következő támadása elől leguggoltam, majd ismét a khukri életlen felével a lábára vágtam egy nagyot. Az a sajátja volt, és így pokolian fájhatott.
- Oh, hogy pusztulnál meg! – egy modortalanabb a pasas. A következő támadása az oldalamat célozta, és egy mozdulattal tudtam csak hátra sasszézni előle. Felpattantam a várfal szélére, és bár majdnem lebucskáztam, sikerült megtartani az egyensúlyom. Eközben folyamatosan hallottam a neveket, hogy kit ejtettek ki, és hogy ki ejtette ki őket. Nem voltam boldog, hogy ilyen sokan esnek ki, és maradnak meg, de ez van. Az élet nem kívánság műsor.
- Én értem, hogy a Beast Soul jó, a Beast Soul szép és majdnem tökéletes is, de hogy te olyan lomha vagy, mint egy amnéziás lajhár, az ezer százalékig biztos. – na nem is kellett több, rögtön nekem esett, és épp hogy el tudtam kerülni a megalázó vereséget. Ma már harmadszor. Végül elrugaszkodtam és a támadás irányába, ám jóval fölötte ismét a várfalon landoltam, a khukrit pedig azon nyomban lecseréltem az íjamra.
- Na mostmár vegyük komolyan a dolgokat! – ki is lőttem rá egy nyilat, ami balszerencséjére a karjába fúródott.
- Kicsinállak! Esküszöm, hogy saját kezűleg fogom kitekerni a nyakad, és kitűzöm ennek a várnak a fokára, abban a szent minutunban.
- Tessék csak, lehet próbálkozni. – hecceltem tovább. A karjai ismét emberi karokká alakultak vissza, majd eltörte a nyílvesszőmet és kihúzta a sebből a benne maradt részt. Felszisszent a fájdalomtól, majd megmozgatta karját, hogy működik-e, de a látványból azt szűrtem le, hogy működik ugyan, de eléggé fájhat.
- Nagyon fáj? Kérsz rá gyógypuszit? – mosolyodtam el. A karjai ezúttal feketére váltottak, és immár teljesen másképp állt ő is a harchoz. Sokkal inkább a brutális erőre épített, amit ez a fekete kar még inkább megadott neki. Figyelmetlenségemnek hála be is szedtem egy jókora pofont, és éreztem, ahogy az állkapocs csontom kimozdul a helyéről, majd vissza. Nem tört el, nem ugrott ki, de iszonyatosan fájt. Ellenfelem felnevetett, de ebben a nevetésben benne volt minden.
- Na látod. Jobb lett volna, ha meg sem próbálsz velem kezdeni. – a lendülettől majdnem megpördültem, csak a peremben tudtam megkapazkodni. Az íjam kiesett a kezemből, ellenfelem pedig közeledett felém.
- Eddig idegesítettél, kölyök, most azt hiszem, hogy itt a meneted vége! – egyre csak közeledett.
~ Mi? A meneted vége? – na már, ez így nem helyes.
- Ha vége a menetnek, akkor hol marad a pénzem. Fizess, és tényleg vége. – meglepődött és ez épp elég volt nekem, hogy elslisszoljak a karja alatt, és felkapjam az íjam.
- Nem adom fel egykönnyen. – már fel is húztam az íjam, amiben ott volt a vessző, aminek a hegye, pont ellenfelemre szegeződött.
- Na mi legyen? – egy pillanat alatt váltam vicces hülyegyerekből, komoly és hidegvérű gyilkossá. A fickó, csak nézett rám, és védekezőleg emelte maga elé a kezeit, azt remélve, hogy azzal majd blokkolhatja a támadásomat.
~ Vajon ki marad bent? A fegyver mágus, vagy a Take Over csóka?
- Nem teheted! Még szinte gyerek vagy, ha most megölsz, örök életedre gyilkossá válsz, és senki nem mossa le rólad. A mágusok pedig nem ölnek meg senkit. Legalábbis a törvényes céhhez tartozó mágusok. Mivel látom az arcodon a Blue Pegasus jelét, így tudom, hova tartozol.
- Ne már! Komolyan, lelki terrort alkalmazol. Pedig kezdtem az hinni, hogy képtelen vagy bármiféle normális beszédre és társalgásra. – leengedtem az íjam, és ez volt a legbotorabb dolog, amit tehettem. Amint a nyílvessző hegye a földre bámult, ellenfelem megindult felém, bal karját hátra húzta, hogy ütésre kész legyen, de elszámolta magát. Nem az íjam volt az, ami nekem rendelkezésemre állt. Amíg nem figyelt a khukri-ra cseréltem le ismét az íjamat és egy vágást ejtettem az achillesén, ahogy elhajoltam a támadása elől. A lába megrogyott és fél térdre ereszkedett.
- Így is van. Térdelj le előttem, alattvaló. – tisztes távolságra álltam meg tőle, ahol nem ér el. Mindketten kifáradtunk, de ez a sérülés eldöntötte a csata kimenetelét. Legalábbis azt hittem. A fickó felállt, és bicegve bár, de megindult felém. Valahogy leküzdötte a fájdalmát. Meglepődtem és ez a meglepetés újabb találatot eredményezett, amit gyomorszájra indított. Amikor betalált, kétrét görnyedtem, és rögtön levegő után kaptam. A khukri kiesett a kezemből és hangos csörömpöléssel a várfal kövén landolt. Légszomjam nem akart csillapodni, és azt hittem, hogy hamarosan megfulladok. Felém bicegett, én köhögtem párat, hátha így sikerül felszabadítani a légutakat, és a friss levegő is beáramlik. És így is lett, bár ekkor már felkapott, és egy vonalba emelt az ő arcával.
- Megmondtam, hogy itt nincs két embernek hely. Repülj innen, pondró! – mielőtt elhajíthatott volna, a khukri-t a vállába vágtam, ezúttal az éles felével. Ahogy megérezte, a szorítása lazult, és a földre pottyantam. Ott ültem, és hallgattam, ahogy ordít. Eltüntettem a fegyvert, és puszta kézzel szálltam szembe tovább ellenfelemmel. Egy jobb, majd egy bal horgot vittem be neki, amitől megtántorodott, aztán egy alulról felfelé ívelő ütést gyomorra, másik kézzel ugyanez, csak állkapocsra. Megtántorodott, és két lépést tett hátra. Tökéletes, a fal közelébe került, egyetlen apró löket kell, és már zuhan is. Nem fog meghalni, valószínűleg a fény visszaviszi őt, és az orvosok majd ellátják.
- Most van vége ennek a küzdelemnek. – meg sem vártam, hogy reagáljon, kihasználtam a helyzeti előnyömet, tettem hátra pár lépést, majd nekifutásból lendületet vettem, és előtte nem sokkal elrugaszkodtam, felugrottam a levegőbe, és páros lábbal mellkason talpaltam. Ettől az erőtől még hátrébb kényszerült, megakadt a fal szélében, végül elvesztette egyensúlyát, átbukfencezett rajta és lezuhant. Amint kint volt, összerogytam, mert a gyomrosa emléke és érzése még igen komolyan bennem élt, és csak reméltem, hogy nem törte el néhány bordámat, amolyan mellékesként.
- Cassius Björdholm kiesett Kato Brightmore által. A kiesés oka: várfalon kívül tartózkodás és ájulás! - dörmögte a bemondó.
~ Király! - a mágikus képernyő ismét megjelent előttem C.C. képével. Most azt nem tudtam eldönteni, hogy imádjam, hogy látom és örüljek neki, vagy elküldjem a sunyiba.
- Na így kell ezt csinálni. – dicsekedtem el a műsorvezetőnknek, aki rezzenéstelen arccal, talán egy kis mosollyal az arcán nézett, majd megszólalt.
- Gratulálok, bent vagy a tíz továbbjutó között. – elmosolyodtam, de tudtam, hogy innen már csak nehezebb lesz.
- Kössz az infot. – mire végig mondtam a mágikus képernyő eltűnt.

Azon az éjszakán fura álmom volt. Egy hófehér szobában álltam, már ha szoba volt, mert az engem körülvevő vakító fehérség miatt nem láttam se falat se ablakot, csak a vakító fehérséget, amerre a szem ellátott. Nem törte meg semmi a fényt, tökéletes volt és unalmas. Körülnéztem, úgy forgolódtam mind egy gyerek, de semmi haszna nem volt. Semmi sem változott. Egy lépés előre, majd még egy, de nem ütköztem semmibe, nem változott meg a világ.
- Miért változtál meg...- az ismerős hang olyan volt, mintha a fejemből szólna. Nem láttam, de mégis megtörte valami ezt a tökéletes világot. Az árnyékom, mely úgy nőtt, ahogyan én sétáltam. Egy fekete, hömpölygő árnyék, mely megmozdult mögöttem. - Ezért adtam neked azt az erőt, hogy végül olyanná válj mint ő és amilyen én is voltam? - legjobban a kátrányra emlékezetet, ugyanolyan büdös és undorító volt és ahogyan kiemelkedett belőle az a nő, akit a saját kezemmel öltem meg és a meztelen testén végigfolyt az az undorító szurok, miközben teljesen ledermedtem a félelemtől.
-Ageha...- dadogtam, ahogyan egy fél lépést hátráltam és megfordultam, hogy szembenézzek vele.
- Elárultál engem...- egy újabb ismerős hang és egy újabb lidérces megjelenés. Az újabb árnyékom a múltam egy újabb hibáját jelenítette meg előttem. - … hisz azt ígérted, hogy megvédesz engem, bármi is történjen....
- Noriko...- egy újabb izzadság csepp futott végig a homlokomon.
- Miért...- szólt hozzám újra Ageha. - … lettél ilyen...- a hangja nyugodt volt, ahogyan véres könnyeket ejtett miattam. A vöröslő könnyek, melyek végigszántották az arcát.
- Miért...- szólalt meg Noriko is. - …hagytál hátra mindent...- de ő nem könnyezett. A kezeit összefonva a mellei előtt, imádkozott. Nem tudtam miért? Talán értem? Mindazok után ami történt?
-... elbújtál a sötétben... és félsz szembenézni az igazsággal … és mindeközben azt hiszed, hogy azon az úton jársz, melyet kijelöltek neked! - vágtak egymás szavába, miközben én már nem tudtam kapkodni a fejemet. Inkább becsuktam a szemem, hogy ne is keljen látnom őket. Befogtam a fülem, hogy ne kelljen hallanom őket. De mindhiába. A fejemben hallottam a szavaikat és a lelki szemeim előtt láttam őket, ahogyan felém nyúlnak. - De tényleg... erre vágysz … valójában?
- Tényleg csak engem akarsz fiam? - a szemeim felpattantak és a plafont néztem a beszűrődő napfény halvány kíséretében. Az ő szavai még mindig visszhangzottak a fejemben. Az a hanglejtés, az az érzelemmentes hang.
A nap még csak akkor kelt fel, de a szoba kellemes fekvésének hála, már fényárba borította az egész szobát. De a szívemet már nem volt képes. Nem tudtam, hogy mikor vetkőztem le, de a pólóm már nem volt rajtam, a nadrágommal együtt. A takaró pedig a földön hevert, mégis az egész testem csurom víz volt. A légzésem akadozott és az egész testem olyan fáradt volt, hogy úgy éreztem, az fél éjszakát nem is alvással töltöttem.
Lassan ültem fel az ágyból, ahogyan kezdtem megnyugodni, a szívem mer már nem vert olyan hevesen és sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat. Az ő hangja is kezdett eltűnni a fülemből és csak a kinti zajt - mely eltörpült az előző napokéhoz képest – hallgatva néztem meredten és némán a szemközti falra. Lassan azonban elmosolyodtam és nem bírtam visszafogni a feltörő nevetésemet.
- Már megint ez az álom...- túrtam bele a hajamba. - …aaahhh... azt hiszem a lelki ismeretem nem hagy nyugodni, de a mai nap...- tápászkodtam fel az ágyról. Éreztem a talpammal a hideg padlót, de nem igazán érdekelt. - … véget fog érni mindez. -lassan felálltam az ágyról és kihúztam magam. - Nem érdekel más, csak a győzelem és ezért bármire képes leszek!


Csodálkoztam is azon, hogy miért is nem találkoztam az utam során másokkal, olyan emberekkel, akik nem résztvevők voltak, bár lehettek volna nézők is, de ahogy rájuk néztem az jutott volna utoljára eszembe. De ahhoz képest, hogy az előző nap és azt követő esti mulatozás során, milyen tömeg is gyűlt össze a városban, a ma reggel alig lézengett pár ficsúr, illetve öregapó. De ahogyan a már tegnap közölt helyszínre értem, a sátor hűlt helyén kívül, csak a kék eget és a már hiányzott embertömeg került a szemem elé. És csak ott jöttem rá, hogy mennyire is elaludtam ma. Szó szerint az utolsók között érkeztem meg. De ennek ellenére, a szervezők még engem is megvárakoztattak.
Pedig nem is kezdődött rosszul. Egy nyugodtabb és a kiabáló tömeg magjától, távolabbi pontot kerestem, majd a puha fűre letelepedve vártam, hogy végre történjen valami érdekes is. És igazából eddig tartott a jó része. Utána, az idő szinte megállt. Nem mozdult, a levegő fullasztóvá vállt és az unalom, mely egyre jobban elhatalmasodott rajtam, érezhetően frusztrálttá tett engem. Nem arról volt szó, hogy izgultam, vagy éppen kíváncsi voltam, hogy vajon mi is fog történni, hanem egy olyan érzésről beszélek, mely arra sarkalja az embert, hogy végre tegyen valamit. De nem történt semmi. A szeme hiába pásztázta a terepet, figyeltem a résztvevők arcát, a testtartását, sőt még azt is, hogyan néz, megpróbáltam kitalálni vajon milyen mágiát is használnak, de kevés sikerrel. A tegnap látott alakokat, Thrin-t, azt a fekete ruhás alakot, illetve az ezüstös hajú jóakarót sem láttam semerre, de ezen nem is lepődtem meg. Annyian voltak a résztvevők, hogy még az is fájdalmas volt, hogy körbenézzek, vagy átnézzek rajtuk. És a szervezőkre visszatérve, addig várakoztattak minket, míg a tömeg olyannyira lincselős hangulata nem került, hogy már csupán egy apró kis szikra kellet ahhoz, hogy egymás torkának ne ugorjanak.
És akkor megjelent ő. A különös alak, aki egyből magára vonta a tömeg figyelmét. Érdekes dialektusban beszélt, egy pillanat erejéig még nem is oda kelet figyelnem arra amit mond, de utána, mintha csak belemászna a fülembe a csábító hangja, másra sem tudtam figyelni, mind a szavaira.
- Köszöntöm a száz tizennegyedik résztvevőit! Rendkívül nagy örömmel tölt el, hogy ilyen sokan érkeztek a régi hagyományt feléleszteni kívánó első viadalra. A nevem Chris Carter. Én vagyok a viadal legfőbb bírája, kommentátora és afféle műsorvezetője is. Gondolom, már mindenki izgatottan várja a kezdést. Nem is húzom tovább az időt, kezdjük!
A tömeg ordítása fülsiketítő volt. Bár én nem láttam az alakot, a hangja miatt volt egy belső, vizuális képem arról, hogyan is nézhet ki. És nem esett messze a képzelet a valóságtól. Ahogyan megjelent az égen egy mágikus kivetítő, és feltűnt rajta a férfi képe. hasonlónak képzeltem el, bár a ruháján lévő lángnyelveket azért nem képzeltem oda. De ezzel együtt kellemeset csalódtam benne.
- Mivel ilyen sokan vannak, tartanunk kell egy selejtezőt, ebben a pompás várban. - valahogy sejtettem, hogy hasonlóval fognak előállni. Ha ennyi ember egyesével, sorolás során kerülne össze, a viadal hetekig tartana. De így, alig egy nap alatt kiesik majd a társaság felét, a nem többet. - A szabályok egyszerűek. Aki a várfalon kívülre kerül, vagy elveszti eszméletét, esetleg feladja a selejtezőt, az automatikusan kiesik a viadalból. Természetesen az elhalálozás sem kivétel, bár gondolom, ezt mindenki tudja magától is. A versenyzőknek meg kell találniuk egymást, s ki kel lejteniük vetélytársaikat, tetszőleges módszerekkel. Az utolsó bennmaradt tíz fő jut tovább! - a tömeg felé fordult, majd nekünk szegezett egy igencsak helyénvaló kérdést - Akkor kezdhetjük? - tömeg üdvrivalgás közepette kiáltotta az igen szót.
- Végre!Ezt vártam ennyi ideig! -csaptam össze az ökleimet, miközben az alak a levegőbe emelte a kezét.
- Akkor három… kettő… egy. Rajt! - a kijelző eltűnt és minket pedig egy vakító fény vett körbe.

Teljesen elvakított , nem érzékeltem, se a lent, se a fent, vagy az irányokat, egyszerűen a vakító fény betöltött mindent. Se a kezeimet, se a lábaimat, semmimet nem láttam egy pillanatig erejéig, majd a köd, mely a szeme elé vetült, feloszlott és mire észbe kaptam volna, már a régi vár, egyik omladozó folyosóján álltam. Az balok helyén, csak úgy süvített a keleti szél, a falakon elterülő pókháló pedig ide oda lengedezve még mindig bírta a kellemetlen és fájlaló ridegséget.
- Hu.. ez új volt...- sétáltam a kitört ablakhoz, ahogyan kinéztem rajta. Az alattam elterülő, már korábban látott sövény egyértelműen jelezte, hogy a vár melyik részében, és hányadik szintjén vagyok. - De...- néztem végig immáron inkább a folyóson. Egyedül voltam. Se semmilyen hang,se semmi más nem hallatszott a néma folyóson. - … most akkor ügyebár körülbelül kétszázan vagyunk ebben a kastélyban. Ez elég jó arány! -vigyorodtam el. - Lássuk, hogy kivel találkozok először!
A harci mámor teljesen a hatalmába kerített. Nem érdekelt, hogy kivel találkozok, hogy milyen mágiát használ, egyáltalán erősebb-e nálam. Csak arra vágytam, hogy végre valaki az utamba kerüljön. Végigrohantam a folyóson, gyorsan és örülten, ahogyan egy hang szólalt meg. Végigvisszhangzott az egész folyóson, sőt az egész épületben, és a már jól ismert kellemes hangú Carter jelezte, hogy valaki már kieset. És ez feldühített.
- ÁÁÁÁ.... valakik már harcolnak! - és újra neki iramodtam. A folyosó végén áll nagyobb kétszárnyú ajtót, nem óvatosan, hanem teljes erőből rúgtam be, szinte berepülve az új terembe, ahol reméltem végre rá, de csalódnom kellett. - Akkor jobbra! -néztem a jobb oldali ajtóra és azt is eltüntette az útból, újabb eszeveszett rohanásba kezdtem. Az újabb folyosó immáron végig futott a kastély jobb oldalán, de se kívül, se belül, de még hangját sem halottam annak, hogy a környéken valaki nálam nagyobb zajt csapna. - Jöjjön már valaki...- lassan a folyosó végére rétem, ahol az ajtó immáron nem állta az utamat, valaki kettétörte vagy most, vagy már régebben, de mindez nem sarkalt óvatosságra. Berobbantam az újabb terembe és megláttam valakit. A földön feküdt, eszméletlen állapotban, ahogyan egy újabb nevek szálltak a szélben, de immáron jó négy alak nevét sorolta fel Carter, ezek körül pedig kettő meg is halt. - Hol vagytok! - kiabáltam hangosan, ahogyan odaléptem az eszméletlen test mellé és megragadva elkezdtem rázni. A kókadt feje, ide-oda vonaglott, az egész testével együtt. Mintha csak egy gumitest lenne. - Hallasz te szemét! Ki ütött ki! Merre ment! Válaszolj! -de csak a bágyadt és eszméletlen tekintette válaszolt nekem. - A francba! Akkor most...- néztem körbe ismét a teremben. - … most jobbra! -néztem szembe az újabb ajtóval, mikor egy furcsa érzés fogott el.
Éles fájdalom hasított a hátamba és az erő, mely telibe talált, ledöntött a lábamról. Végigcsúsztam a kemény padlón, miközben észvesztő röhögés járta át az egész termett. Jól tudtam, hogy valakinek sikerült hátba támadnia és ez a tudat lenyugtatott. Na meg az is elég volt, hogy végre sikerült rálelnem valakire. A csúszás még nem maradt abba, de ez nem gátolt abban, hogy váratlanul, na meg egy elég ügyes mozdulattal újra talpra ugorjak és szembenézzek az ellenfelemmel.
- Hé, te kiestél már!- mutattam rá idegesen, az addig néma, félig holt tetemet játszó férfira, aki vigyorogva nézett rám vissza.
- Kukuku... tudtam, hogy ötlet eljátszani a saját vereségemet.- örült nevetésbe kezdett közben, így a szavait, melyek a nevetőgörcse közben jöttek ki száján, alig lehetett érteni. - De alábecsültelek, mivel azt hittem, hogy egy kölyök vagy, visszafogtam magam, de...- de nem tudta befejezni. Annyira elvolt szállva magától, annyira örült annak, hogy milyen eszes tervet ötlött ki, hogy elengedte a védelmét, elbízta magát és teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy ez egy csata. Örök hiba, mely most a vereségébe került.
A puszta könyököm eggyé vált az arcával, éreztem, na meg tisztán hallottam is, ahogyan az orrban lévő apró kis csont apró darabjaira törik össze, olyant hangja volt, mind egy apró kis posszanás, a teste pedig mind egy pehelykönnyű kis bábú. Hátrarepült egyenesen az ablak irányába, a lábba alig érte a talajt, még akkor sem, mikor nekiütközött az ablakpárkánynak, majd elvesztve az egyensúlyát, kiesett rajtam, úgy sikoltva fel, mind egy kislány.
- Ez egy harc seggfej! Nem kellene figyelmetlennek lenned! - néztem, ahogyan aláhull a harmadikról egyenesen a sövények közé. És mivel nem láttam, hogy felállt volna, így elfordulva az előre kijelelt út irányába indultam el.

„ Marris Gudjow kiesett Gilbert Barker által. Kiesés oka: ájulás.”

Hallottam a saját nevemet, majd Carter még körülbelül tíz ember nevét kezdte el sorolni, miközben én gyors fejszámolást tartottam. Ha kétszázan voltunk, akkor ha mindenki összecsap legalább egy emberrel, a társaság fele, rögtön búcsúzott. Ha jól emlékeztem, akkor körülbelül eddig húsz ember esett ki, vagy valamennyivel több, vagyis még százhetven alak játékban, és ha ezek mind is harcolnak, még úgy is több mind nyolcvanan vagyunk játékban. Szóval még három emberrel biztos találkozok. De ez olyan kevésnek tűnt, hogy inkább dühös lettem mind boldog.
- [color=orange]Ez nem elég. Nekem az a fekete csuhás alak kell. Őt akarom leverni...- vigyorodtam el lassan. - [color=orange]Hol vagy?!- iramodtam neki, a lehető még nagyobb hévvel, ahogyan a kiáltásom, végigzengett az egész folyóson. - [color=orange]Fekete csuhás! Merre vagy!- kiabáltam örülten, mit sem törődve azzal, hogy ezzel hány mágus figyelmét is vonom magamra.
Eszeveszett tempóban rohantam végig a folyóson, mikor is csoda történt. Egy újabb ellenfél teljesen véletlenül épp belém botlott, de ezt most szó szerint kell érteni. Hála a túlságosan felspannoltt hangulatomnak, na meg a hangos kiabálásomnak, észre sem vettem, hogy halk, majd egyre hangosabb robbanások zaja szűrődik felém, majd minden figyelmeztetésre figgyet hányva, az egyik fal, még szerencsémre éppen előttem váratlanul szétrobbant. Egy fekete csuhás alak robbanva be elé, aki a törmelék között végigcsúszva a fal másik oldalára bámult. Kezei között valamilyen fekete aura jelent meg, hangos kiáltás közepette jelezte, hogy még nem adta fel, hogy talpon van, és képes szembenézni azzal, aki a fal másik oldalán várja őt. És bár az én szeme egy pillanatra felcsillant, ahogyan elém került a kívánt préda.
Teljes erővel rúgtam arcon, ahogyan rázuhanva egyfajta párnának használva a testét csúsztunk végig a márványpadlón, egészen az újabb kőkemény faajtóig, mely megállított minket. A fejére húzott csukja leszakadt közben róla, a szemei fennakadtak, miközben én rajta ültem, és egyáltalán nem voltam boldog.
- Te nem az vagy akit keresek! -húztam el a számat, ahogyan újra hallottam a Carter szavait és újra pár tized névvel kevesebb lett a játékos lista.

„ Eidor Lankest kiesett Gilbert Barker által. Kiesés oka: ájulás.”

- Te szemét! Elloptad a prédámat! -egy magas, kigyúrt hegyomlás lépett ki a lerombolt falból. A felsőtestéről hiányzott a ruha, így tisztán lehetett látni az jól kidolgozott izomzatát. Az erek kidülledtek a homlokán, a nyaka pedig csak akkora volt, mind az én felsőtestem. Borostás arcán több sebhely is végigfutott, miközben immáron én lettem a prédája.
- Bocsi, összekevertem valakivel, akivel volt egy kis elintéznivalóm...- szálltam le a földön elnyúlt férfiról. - De ha már itt vagyunk, úgy gondolom illene összemérnünk az erőnket! - nem éreztem milyen erős ez az alak, de egy belső hang, valamiért óva intett attól, hogy félvállról vegyem őt.
- Ezt mondanod sem kell kölyök! Most már te leszel a prédám! - a teste pedig abban a pillanatban megváltozott. Olyanná vált, mintha csak egy kőszikla, vagy egy kőgólem állt volna előtte. Az egész teste egy kősziklából álló monstrummá változott. -Stone Body .– de mindezek ellenére, a sebessége mit sem csökkent.
És alig volt időm, magam elé rántani mindkét kezemet, hogy felfogjam a csapását, mely telibe kapott. És egy pillanatra én is megéreztem, milyen is a súlytalanság érzése. Na meg, mikor az ember háttal szakít át egy faajtót. A nagyobb ajtógerendák beterítettek, miközben végigbukfenceztem újra a kemény padozaton. Egyre jobban kezdett ez szokásommá válni, de az is, hogy ebből az állapotból ki is kerüljek. Azonnal feltápászkodtam, miközben ő, komótosan lépdelt át az ajtó maradványai fölött.
- Egy kőszikla ellen vajnyi kevés esélyem van...- mozgattam meg a vállam. Kicsit fájt, de ennek ellenére, nem esett nagyobb bajom. Az ajtó jobban fájt mind az ütés. - … de nézzük, hogy egy démon ellen mennyi esélyed lesz! -. a jobb kezem körül egy mágikus pecsét jelent meg, ahogyan végigszaladva a végtagom felületén, teljesen vakító fénybe borította azt, majd egy fekete, szaruhártyás, démoni kéz kezdett kibontakozni az egyre halványodó fényárból, mielőtt teljesen ellepte volna a helyét a sötétség.
- Take Over? - kérdezte vissza érdeklődve. - Érdekes! Gyere. Mutasd meg, mit tudsz kölyök! -ordította el magát izgalmában, ahogyan egymásnak rohantuk, mind két bika, mely a nőstények kegyeiért küzd.
Az első ütést én mértem be. Egy erős ütés a hasra, mely által megbicsaklott az óriás, de mégsem esett el, vagy nyúlt ki a márványpadlón. Helyette megemelte a kezét és teljes erejéből sújtott le rám, egyenesen az arcomra. A testem megtántorgott, a fejem kóválygott, de ez még jobban tűzbe hozott. A következő ütése elől, ugyanis már kitértem, elhajolva előle, ahogyan a kőkéz az orom előtt suhant el, felszakítva a padlót, ahogyan a két anyag összeért. És nekem nem is kelet több. Mindkét kezem ráfonódott az izmos kézre, alig értem körbe, de ez engem nem zavart. Minden erőmet beleadva ugyanis mégis sikerrel jártam. Az egész teste megemelkedett, ahogyan áthajítva a vállam felett, egyenesen a szemközti falnak dobtam a hatalmas óriást. A fal behorpadt a szikla súlya alatt, miközben az óriás a fejére esett, ahogyan lecsúszott a falról.
- Hahahaha... ez jó! - zuhant előre a teste, miközben feltápászkodott a földről. - Rég volt már, hogy ilyen jót küzdöttem. De ne hagyd abba. Mutass ennél többet! - fordult velem szembe, ahogyan a teste megváltozott. A szikladarabok eltűntek róla és az egész fémes csillogássá változott. - Steel Body! Mit kezdesz egy acéltesttel?! - ahogyan nekiiramodott újra, de én inkább kivártam.
Nem igazából akartam egy élő vasdarab ütésébe beleállni, de mégis tudtam, hogy előbb utóbb mégis megérzem azt. És erre nem kellett sokat várnom. A férfi első két ütése elől még sikerült félrelénem, elhajolnom, de abban a pillanatban, hogy a hátam nekiütközött a falnak és kizökkentem a ritmusból, máris ő volt az, aki előnybe került. A tömör fém teste, olyan erővel sújtott le rám, amit addig a pillanatig nem éreztem. Nem számoltam az ütéseket, mely rám záporoztak és azt sem éreztem, ahogyan a mögöttem lévő fal megreped lassan, ahogyan egyre nagyobb teret nyer benne a testem. És az egésznek akkor lett vége, mikor a fal átszakadt, a testem kidőlt és elnyúlt a földön.
- Na mutass többet!- ragadta meg a bokám, majd a magasba emelve ide oda lóbált, mind egy húsdarabot, de mégsem voltam képes elájulni. - Vagy legalább add fel, mielőtt meghalsz itt nekem! - emelet a magasba, egyenesen az arca ellé, ahogyan belebámult a szemembe. - Élsz még egyáltalán? - kérdezte, ahogyan én elmosolyodtam.
- Még szép! Csak kíváncsi voltam, mire is képes a mágiád...- vigyorogtam az arcába elégedett, ahogyan hátrarántva a fejemet, teljes erőmből lefejeltem. A homlokom a bőr azonnal felszakadt, de ő is megérezte. Ide-oda lépdelve hátrált, ahogyan azonnal ellengedet és a fejét kezdte fogni. - Most én jövök...- jelentetem ki nyíltan, ahogyan a másik kezem körül is felvette a fekete ördög karját, majd az egész testem akcióba lendült. Ezúttal az én ütéseim záporoztak rá, miközben egyre jobban meghátrált. A lépések egyre nehezebbé váltak a számára, a kemény teste mintha már alig bírta volna egy démon erejével felvértezett ütéseket, ahogyan a fémes szája szélén egy apró, vöröslő csík is megjelent. - Nem hagyom senkinek... - a következő ütésem a hasát érte, ahogyan előrehajolt és azonnal kapta a másik kézzel az állkapcsára a következőt, mely már teljesen lebénította. Megingott az egész teste, de számomra ez sem volt elég. - … hogy még egyszer...- a magasba ugrottam és a két kezemet összefogva úgy sújtottam a férfi arcába, mintha az csak egy pöröly lenne! - … hogy legyőzzön akárki is! - tökéletes találat. Az arca behorpadt az ütésem súlya alatt, ahogyan a födém sem volt képes elviselni a rá nehezedő nyomást és egyenesen beszakadt alattunk.
Egy szinttel lejjebb zuhanva éles sikításra lettem figyelmes, miközben a por lassan elült és a közben visszaváltozott normál állapotú óriás alatt, egy vékony női test is feküdt. Szegény immáron biztosra vehetően rossz helyen volt rossz időben. De ezzel párhuzamban én is olyan fáradságot éreztem, hogy a lábaim is beleremegtek. Éppen ezért vígan huppantam alá az óriás immáron puha hasára, hogy kifújjam magam.

„ Bjørnar Magnussen és Miria Ipschwits kiesett Gilbert Barker által. Kiesés oka: ájulás.”

- Fhuuu... ez elég kemény volt. Ha még pár ilyen alakkal összeakadok, akkor biztos végem...- paskoltam meg az óriás homlokát, ahogyan váratlanul hátraütöttem és a levegő megtört, éles vakító fényár támadt, ahogyan egy éles hörgés közepette, valaki leszaltózott az óriás testéről. - Ne próbálj meg hátba támadni, főleg úgy, hogy láttalak, mikor lezuhantunk ide! - változott vissza mindkét karom a normális alakjába.

„ Lewid Orghel kiesett Gilbert Barker által. Kiesés oka: ájulás.”

Hallatszott fel újra a már jól ismert hang. Bár mióta egyszer többet hallom, annál jobban érezem, hogy mégsem annyira különleges mind amikor először hallottam. Ekkor azonban az arca is feltűnt, méghozzá az előttem megjelenő képernyő formájában.
- [color=redGratulálok, bent vagy a tíz továbbjutó között. [/color]- közölte velem Carter, miközben én értetlen arcot vágtam.
- Máris vége? -kérdeztem. - Ezt gyorsan lezavarták, bár mintha hallottam volna néhány nevet, miközben ezzel a dromedárral küzdöttem. De sebaj! Innen lesz csak igazán izgalmas!

C.C. visszhangzó hangja mind a tíz továbbjutott versenyzőt a várudvarra rendeli, ahol szépen össze is verődtök, de csak ti öten. A másik öt játékosnak nyoma sincs. Rövid várakozás után megremeg az ég, és összedőlni készül az egész világ, mígnem a bárányfelhőkkel tarkított ég el nem emelkedik a helyéről. Ekkor világosodtok meg, s jöttök rá, hogy egy az eget utánzó kupola alatt harcoltatok, de ez mind semmi! A kupolát a gigantikus méretű C. C. távolította el, akinek arca legalább akkora, mint az egész vár.
- Gratulálok! Ti vagytok a tíz legjobb első fele - csettint egyet, mire újra a már ismerős vakító fehérség kényszerít titeket szemeitek lehunyására.
Amint kinyitjátok, a szemeteket máris egy hatalmas arénában találjátok magatokat. Közvetlenül előttetek egy asztal áll, amin megtaláljátok annak a várnak a makettjét, amiben az imént harcoltatok. Pontosabban mondva magát a várat, amiben harcoltatok… Az aréna lelátója tömve van nézőkkel, akik izgatottan várják a folytatást.
- Hölgyem, és Uraim… - lép az asztalhoz C. C. és egy a makett vár mellett található lecsukott láda fedelére teszi a kezét. - Kérem, húzzanak egy-egy lapot! - felnyitja a ládát, aminek belseje igényesen ki van párnázva, s öt a hátlapjukkal fölfelé fordított kártyalapot találtok benne.
Szépen egymás után húztok egy-egy lapot, s megnézitek, hogy mi van rajta. A lehetőségek a következőek: Egy esős táj. Egy ködös táj. Egy villámsújtotta magányos fa. Napkelte. Bárányfelhős égbolt.
Értelemszerűen annak van a legnagyobb választási lehetősége, hogy mit húz, aki elsőként postol, ugyanis a ládában öt kártyalap van, és mind az ötön más-más kép van. Igyekezzetek a postolással, mert az utolsónak már nem lesz választási lehetősége!
A postok odáig tartsanak, hogy mindannyian választottatok egy lapot, s megmutatjátok azt Carternek!

A további utasítás az volt, hogy menjek a várudvarra, melyet szintén Chris tolmácsolt.
- Akkor majdnem helyben is vagyok. – gondoltam, hiszen utolsó ellenfelemet a várudvarban öltem meg, így csak kicsit jobban megközelítettem a középső részt, hogy biztosan jó helyen legyek.
Bár az elhangzott szavak szerint tíz továbbjutó volt, mégis rajtam kívül csak négy másik mágus érkezett még meg a megadott helyre. Egyikük az a félnótás és gyenge fazon volt, aki a jelentkezésnél belém kötött. Rajta kívül volt még ott egy lány és két fiú. A lány haja barna volt, és copfba kötötte, ruházata pedig fekete volt, így kicsit máris elnyerte a szimpátiámat.
Az egyik srác arcán ott villogott a Blue Pegasus jele, ami részemről egyet jelentett az „azonnal likvidálni kell még mielőtt az ember háta mögé kerül és mély benyomást nem tesz” kategóriával. Sosem tudtam megbéküli azzal, ha egy férfi, jobban mondva egy hím nemű egyed a kék pacikákhoz megy. Számomra onnantól kezdve az illető vagy meleg, vagy elment az esze. Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb csoport.
A harmadik alak pedig köpenyben volt, ami alapvetően megint csak jó pontot jelentett nálam, hiszen én is szerettem a köpönyegeket, de ez olyan darab volt, amit a világért nem vettem volna fel. A színösszeállítása nekem túl kirívó volt.
Így hát összegyűltünk öten, és csak ácsorogtunk az udvaron. Én nem szóltam senkihez, jobbnak láttam, ha tartom a távolságot, elvégre ők is az ellenfeleim, akár hogyan is nézzük.
Aztán olyan dolog következett, amire még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Úgy kezdődött az egész, mint egy földrengés, de koránt sem az volt. Az ég, amely kékségével és a rajta levő felhőkkel eddig takart minket, egyszer csak elkezdett emelkedni.
- Te jó szagú sajtos pogi! Ma nem is ittam alkoholt, aztán tessék, még így is hallucinálok. – meresztettem a szemem az égi parádéra.
Ezután jött a következő megrázkódtatás, ugyanis Chris nézet le ránk a szétnyílt égbolt helyén.
- Magasságos ég, itt a világvége, armageddon! Fusson mindenki amerre lát! – gondoltam elsőre, majd kissé átértékeltem magamban a helyzetet. – Na neee! – láttam meg egy új eget és kezdtem meg hallani a közönség hangját is.
Igen, mondhatni egy babaházban voltunk egészen eddig, és mi voltunk odabenn a babák.
- Azt hiszem, hogy lesz egy-két keresetlen szavam azoknak, akik ezt kitalálták! – zsémbelődtem.
- Gratulálok! Ti vagytok a tíz legjobb első fele. – hangzottak C.C. szavai, majd csettintett egyet az ujjával.
Ismét a retinaégetős trükk következett, ami ellen nem tudtam mit tenni, megint csak becsuktam a szemeimet. Hogy ismét kinyitottam, egy arénában voltam, immáron rendes méretemben, vagy legalábbis annyi biztos volt, hogy Mr. Carter már velem egy nagyságú. Az aréna lelátója telis tele volt nézőkkel, akik már most tomboltak. Szemem pásztázta a népet, de mindhiába, nem sikerült Ann és Froozer nyomára bukkannom. Eközben a szemem megakadt egy asztalon. Az egész berendezés mindössze abból az asztalból állt, rajta pedig ugyan annak a várnak a makettje, melyben eddig voltunk, jobban mondva a vár állt ott, amiben eddig voltunk, legalábbis az óriás kommentátor fej erről tanúskodott.
Az asztalon viszont volt még valami más is: egy láda.
- Hölgyem, és Uraim… - sétált oda az általam már felfedezett asztalhoz minden idők legidegesítőbb hangosbemondója.
Persze ez csak magánvélemény volt, de számomra olyan hatást keltett, mint egy cirkuszi bohóc, és én nem szerettem a bohócokat!
- Kérem, húzzanak egy-egy lapot! – folytatta, és az asztalon álló ládát felnyitotta.
Nem volt túl nagy maga a doboz, de éppen elég hely volt benne, hogy elférjen ott öt darab kártyalap, melyek fejjel lefelé voltak benne, hátlapjuk pedig teljesen azonos volt. Maga a ládabelső szépen ki volt párnázva vörös, selyem vagy talán gyapjú borítással, és szivaccsal.
Nem sokat hezitáltam, hiszen most vagy soha, egyszer élünk, meg különben is, nehogy már elhappolják előlem a legjobbat! Ezekkel a fejemben ugrottam oda a szelencéhez, és néhány pillanatnyi hezitálás után kivettem az egyik kártyát, egészen pontosan bal oldalról nézve a második lapot. Mivel én már túlestem a dolgon, hátra is léptem, hogy utat nyissak ezáltal a többi versenyzőnek is. Közben természetesen nem mulasztottam el azt, hogy megnézzem, vajon mi van az én választottamon. Az előlapot szemügyre véve nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, mivel nem póker vagy tarot kártyák voltak, bár nem voltam teljes mértékben jártas ezen dolgok területén, de első ránézésre egyiknek sem tűnt. Az általam kihúzott papíron egy majdnem ugyan olyan égbolt látszódott, mint amilyen felettünk a harc alatt, vagy mint az aréna fölött. Derül, de néhány bárányfelhő azért volt rajta, igazság szerint innen tudtam csak, hogy égről van szó. Különben lehetett volna tenger is, vagy simán egy kék paca.
A többiek is kihúzták a maguk lapjait.
- Most pedig megkérnék mindenkit, hogy a húzás sorrendjében mutassák meg nekem a lapjaikat! – mondta Chris.
Mivel én voltam az első a húzásnál, így én mutattam be elsőnek a sajátomat, majd szépen sorba ment a többieken is. Innentől kezdve már csak egyetlen dolog volt hátra: Hogy elmondja végre valaki, hogy mi a fészkes pokolnak játszunk mi, erős mágusok kártyákkal egy olyan viadalon, melynek az lenne a lényege, hogy harcoljunk? Milyen gyerekes dolog már ez? Persze volt róla halvány sejtésem, hogy mindez egyfajta sorsolás volt, de azért értékeltem volna valami megerősítést, vagy példának okáért akár egy cáfolatot is.

A hang mely a fejemben szólalt meg és ott visszhangzott hosszú percekig, bár azt el kell mondanom, hogy nem éppen hülyeséget, de annak ellenére ez a telepatikus dolog nekem nem jött be. Utáltam, ahogyan felhangzik a férfi fülbemászó hangja, ahogyan hallom, de nem látom az arcát, és mivel az előttünk feltűnő képernyő is eltűnt, C.C hangja pedig a fülemben ragadt, úgy éreztem, hogy lekaparom a falról a megmaradt vakolatot. De az ami visszhangzott a fejemben még néhány másodpercig, minden érzésnél erősebben keltette fel a vágyaimat és hozott tűzbe. Egyre közelebb kerültem a céljaimhoz.
- Na akkor ott találkozok mindenkivel? -csapta össze az ökleimet örömömben. - Ez remek. Remélem „Sötét alak” is ott lesz. - vigyorogtam el, ahogyan kinéztem az ablakon, de csak a várt köbelőlelő falat, a rongyos és elhagyatott sövénykertet láttam, nem az udvart, amelyről szó esett. - A francba, most akkor azt is kereshetem meg. Vajon merre lehet? - kapkodtam a fejem minden irányba, majd egy váratlan elhatározást követve megfordultam és az egész kastély másik végébe kezdtem rohanni.
Megállíthatatlanul rohantam előre, mind tettem azt korábban. A célom a vár másik vége volt, miközben reméltem, hogy beleakadok abba a bizonyos várudvarba, melyről fogalmam sem volt, hogy merre is lehet. Egy újabb szoba, majd egy újabb terem, egy folyosó, melyet egy kopott bádogember díszített. Úgy éreztem, semmi sem állhat az utamba, ahogyan, pont úgy mind az az ajtó, mely elém került. De a masszív, kétszárnyú ajtó, megmutatta, hogy nem hiába készítette masszívra. Ahogyan nekiugrottam csak egy pillanatra rázkódott meg, majd halkan nyikorogva tárult fel előttem, miközben én a földön feküdve néztem magam elé, hogy ezt most benéztem.
- A francba...- ráztam meg a fejem, majd lassan feltápászkodtam a földről és besétáltam a hatalmas terembe. A boltíves, nagyobb kupola alatt elterülő, viszonylag békés, napos, sőt még elég jól állapotban lévő báli terem, melynek a közepén a lecsüngő hatalmas csillár hirdette annak idején mennyire is fényűző bálokat rendezhettek ebben a mára komorrá vált épületben. - … ez szép, bár...- sétáltam lassan egyre beljebb, egyenesen a szemközti ajtóhoz, mely ha a megérzéseim és a tájékozódási képességeim sem csalnak, egyenesen az épületkomplesszúm közepe, de legalább másik végébe tartott. Míg, a megmaradt másik két ajtó, mely közül az egyik be volt törve, nem is érdekelt igazán. Óvatosan nyitottam ki ezúttal az ajtót, majd kilépve a vakító fényárban úszó nyitott teraszra, megpillantottam a célom. - Végre! -kiáltottam fel diadalittasan.
A testem újra magától mozdult, ahogyan szó szerint leugrottam a már jelenlévő „Fekete alak” elé. Örültem, hogy ő is itt áll, így még mindig volt esélyem arra, hogy szembe szállhassak vele. Csak ketten voltunk ott, senki más, éppen ezért a lelkem megremegett és a szívem szerint jártattam volna a szám, de helyette most az eszemre hallgattam. Meg sem szólaltam, ahogyan nem messze tőle az egyik kiálló kis oszlopmaradványon helyet foglalva néha rá néztem, de inkább az eget és a környező ajtókara néztem, hátba felbukkan a maradék nyolc alak is. És lehet, hogy az épület hatalmas, de mégis kicsi, ha valahova el kell jutnunk. És csakhamar megjelentek a többiek is. Egy fiatal nálam egy-két évvel idősebb leányzó. Hosszú fekete haja copfba volt kötve, mégis ahogyan felénk közeledett, ide-odalengve valahogy bájos arcot megjelenést varázsolt neki, amit a kis csini arca még szebbé tett. És még ketten jöttek, ketten, akiket már vártam. A fehér hajú jótevőm, a férfi aki azt képviselte amit éppen elakartam utasítani teljes szívemből. És Thrin, a férfi akivel személyes ügyem volt. A legutóbbi találkozásunk alkalmával ő győzött, még ha szerencsével is, de most, most eljött a reváns ideje.
- Ez vicces lesz...- vigyorogtam akárcsak egy tejbe tök a szikla tetején, de minden szó, vagy vágy, gondoltak belém fagyott, mikor a kék ég megremegett. Minden amit láttunk, a kék ég, a vakítóan ragyogó nap, az apró kis bárányfelhők, minden, mintha csak egy festmény lenne feleltünk, eltűnt.
Valaki elemelte a helyéről, leemelte felölünk és ez a valaki Carter volt. A férfi, a fő kommentátor és aki már számomra is egyre idegesítőbb volt, de valamiért mégis bírtam a stílusát. Lenézett ránk, miközben úgy tűnt egy pillanatra, mintha a szemei kiguvadtak volna, ahogyan közelebb hajolt felénk. És ez a látvány elég volt nekem, hogy hátrazuhanjak a rideg földre, de ezen mit kell csodálkozni. Még sohasem láttam vagy hallottam hasonló mágiáról, így élőben látni számomra félelmetes volt, bár egy pillanattal később, ott a földön fekve, a lábaim félig a kövön heverve, mégis elnevette magamat hangosan. Annyira tetszett az, amit láttam.
- Ez baromi jó...- töröltem ki a szeme sarkából összegyűlt kis apró könnycseppeket.
- Gratulálok! Ti vagytok a tíz legjobb első fele... - és újra csettintett egyet és a vakító fényár ismét körbeölelt egy pillanatra. Elvakított és mire a látásom kitisztult újra ott álltunk. A stadion közepén, a közönség üdvrivalgása bezengte az egész légtért, ahogyan körbenéztem, de ötünkön kívül csak C.C állt az arénában, mögötte a kastély kicsinyített mása, ami leginkább egy babaházhoz hasonlított. Illetve mellette egy apró kis doboz is pihent. - Hölgyem, és Uraim… - lépett a dobozhoz, és lágyan a tetejére helyezte a kezét - Kérem, húzzanak egy-egy lapot! - a doboz pedig feltárult.
Öt apró kis kártyalap pihent a puha selyemmel,vagy valamilyen más finom, anyaggal bevont ládikában. A felső terének színvilága bár elég ódivatú és sablonos, vörös szín jellemezte, mégis a szemnek kellemes és megszokott hatást keltett. Ami pedig a kártyalapokat illeti. Nos mindegyik egy mintát követett, a szem nem látott közötte eltérést, így pedig tényleg a szerencsén múlót minden, még úgy is, hogy nem tudtuk mire szolgál ez és mit is rejtenek a kártyalapok.
Először a Fekete ruhás mágus, az én első számú ellenfelem lépett az asztalhoz, ahogyan kivette az utolsó kártyalapot. Nem mondott semmit, bár az arcán tükröződött az értetlenség és mivel nem láttam azt sem, hogy mit húzott, ezért egyre kíváncsibbá váltam. És a szerencse rám mosolygott. Én következtem.
Magabiztosan léptem oda az asztalhoz, ahogyan egyenesen az immáron utol sóvá előlépett kapott lőttem ki magamnak. Óvatosan kiemelten a puha bársony borítású tartolyábol és magam felé fordítva végre megtudhattam mi is van a paklin. egy minta, és az enyémen egyNapkelte volt látható. Semmi szám vagy értelmes szöveg, csak egy értelmetlen szimbólum. Szintén értetlen arccal áltam vissza a sorba, ahogyan a lapot néztem. El sem tudtam képzelni, hogy ez mire fog szolgálni. Bár azért, mivel csak öten voltunk, annak ellenére, hogy a tíz legjobb jutott tovább, ezért azt feltételeztem, hogy ez egyfajta sorsolás lesz, de hogy milyen, azt inkább passzoltam. És annyira belemerültem a elmélkedésbe, hogy csak C.C hangja rántott vissza a való életbe, miután a sor végéhez értünk.
- Most pedig megkérnék mindenkit, hogy a húzás sorrendjében mutassák meg nekem a lapjaikat! - Rohander egy Bárányfelhős égbolt-t ábrázoló kártyát mutatott fel, míg én az enyém a felkelő nap látképe volt. A többiek is hasonlóan tettek és biztosra veszem, hogy nem csak én voltam odáig azrért, hogy végre kiderüljön, hogyan is alakulnak tovább az események.

Nem volt séta galopp a menet, de végül is lényegtelen, mert itt vagyok. Jöttem, láttam, győztem. Király! Miután C. C. képét mutató képernyő eltűnt eltelt néhány perc, amíg újabb utasítás érkezett, ami úgy szólt, hogy induljunk el a várudvarra, ugyanis valami gyülekező féle van ott. Összeszedtem magam, de azért fájt még a gyomrom tájéka, viszont már nem volt olyan vészes, mint az elején és ezt jó jelnek vettem.
~ Na akkor itt az ideje, hogy neki lóduljak, mert tuti, hogy kicsapnak, ha nem érkezem meg időben, és rám kell várniuk. – ahogy a várudvarra értem, rajtam kívül még két másik srác és egy nő volt a várudvaron, és bár tíz tovább jutót ígért nekünk Carter, egyelőre csak öten voltunk. Felfoghatatlan, de ez is biztos a viadal misztikumának rész, hogy a következő menetig, körig, legyen ez akármi, nem ismerhetjük meg a következő ellenfeleinket, hisz ez már nem selejtező lesz, hanem kőkemény és ölre menő harc azért, hogy még közelebb kerüljünk a dobogó valamelyik fokához, de persze mindenki az első helyre pályázik. Az lenne csak az igazán fantasztikus. Mielőtt jobban szemügyre vehetném sorstársaimat, és esetleges következő ellenfeleimet, az egész égbolt remegni kezd felettünk.
- Ilyen nincs! Még a selejtezőn vagyunk csak túl, azon is épphogy és máris itt az apokalipszis. – de szokás szerint megint előbb jártattam a nagy számat, mint kellett volna. A világ nem dőlt össze, az apokalipszis nem jött el és az ég sem szakadt le ránk. Az óriási méretű C. C. emelte a magasba az égboltot, mintha csak valami nehezebb zsák lenne. Vettem a bátorságot és felnéztem az égre, de majdnem szívrohamot kaptam. A mindenes Carter-ünk arca csak akkora volt, mint az egész vár területe. Felettébb érdekes, de valahogy elcsodálkoztam ezen a jelenségen.
- Gratulálok! Ti vagytok a tíz legjobb első fele. – közölte velünk C. C.
- Kösz, ezt eddig is tudtuk. – már egyszer mondta. Nem akartam bunkó lenne, és nem is olyan hangnemben mondtam, ez csupán egy ártatlan megjegyzés volt, amit csak úgy mellékesen hozzá tettem. Egy csettintés hangja szeli át a levegőt, és ismét a fehérség önt el mindent, így ismét arra kényszerülünk, hogy megvédjük drága szemünk még drágább világát, attól, hogy örökre a sötétségbe vesszen minden. Lehunyom és eltakarom a szemem egyszerre, ám még így is átszűrődik némi világosság, legalábbis érzékelem, hogy túl erős a fény, ami kitölti most a teret. Mikor kezd minden visszaállni a régi állapotára, egy arénában találjuk magunkat a másik négy társammal, és előttünk egy asztal, amin a vár makettje látható. Állj! Ez nem is makett, hanem konkrétan a vár. Berendezési tárgyak voltunk egy várban, ami nem nagyobb egy kisgyerek babaházánál. Igazán örömteli pillanat volt, mikor ezt megtudtuk, de mostmár legalább minden a helyére került, és a méreteink is a régiek voltak, valamint megvolt minden végtagom, és minden ujjam is. Legalább ez a pozitívum, hogy a mágia nem sült el rosszul. Elég peches lett volna, ha valami balul üt ki valamiért. C. C. újra előre lép és az eddig az asztalon heverő, lecsukott ládára teszi a kezét.
- Hölgyem, és Uraim! Kérem, húzzanak egy-egy lapot! – kinyitja a ládát, ami belülről ki van párnázva. Nem rossz. Az igazat megvallva igazán Pazar látvány, ám kicsit kétkedve nézem az öt darab kártyalapot, ami a ládában foglal helyet hátlappal felfelé. Az előző trükkből kiindulva azt gondolom, ez is valamiféle felosztáshoz kell majd, és így kapjuk meg a következő ellenfelünket. A kártyák hátulján semmi extra nincs, sem bevágás, sem törés, se hajtás, se semmi, ami arra utalna, hogy cinkelték, vagy ilyesmi, persze erre nem is gondoltam, hisz nyilván alaposan átnéztek minden kelléket és használati tárgyat az viadal előtt, és mind hitelesítve van. Aggódom ezért, vagy sem, tetszik vagy sem, ha valaki csalni merne, az ellen úgy sem lehet semmit sem tenni, főleg anélkül, hogy nem bizonyítom. De ezeket a gondolatokat gyorsan ki is verem a fejemből. Az egyik srác lép oda, fekete hajú, és fekete színű felsőt visel. Valahonnan ismerős, de hirtelen nem tudom hova tenni. Gondolkodom, gondolkodom, és végül beugrik! Ő vele találkoztunk a regisztrációs sátornál még a minap. Roppant varázsereje van, és ezt sajnos a kárunkra demonstrálta is nekünk a kissráccal, aki szintén ott volt közöttünk. Bingo! Előrelép és kihúz egy lapot, majd megnézi, és visszalép. A következő az a kissrác, akivel tegnap megtapasztaltuk az előző, fekete hajú mágus erejét. Előrelép, kihúz egy lapot, majd vissza. Épp léptem volna előre, pech, de ez van. Most viszont én jövök, és ahogy azt kell, és elő van írva, szinte előreugrok.
~ Ebből most nem esztek! - kihúzom a lapomat. A dobozka magam igen szép munka, még a belső párnázása is tökéletes. Kihúzom a lapom, megnézem. Egy korhadt fa.
~ Ez komoly? Egy korhadt tönk? - végülis visszaléptem, hogy a maradék két társamnak, a köpenyes fickónak és a nőnek legyen lehetősége lapot húzni. Amint visszaléptem, még jobban szemügyre vettem, és a fa nem csak korhadt volt, de ketté is volt hasadva. Forgattam a lapot, hátha meglátok valamit, amit nem vettem eddig észre, mire C. C. újabb utasítással jött:
- Most pedig megkérnék mindenkit, hogy a húzás sorrendjében mutassák meg nekem a lapjaikat! - ahogy kell, előreléptünk, először a fekete hajú mágus, aztán a kissrác, én, majd a másik kettő is, és megmutattuk a lapjainkat Carter-nek. Valószínűleg mindenki sejtette, hogy ez is valamiféle sorsolás. Nagy valószínűséggel a lapjaink párjai a következő ellenfelünknél vannak, és a lapokon látható képek lesznek majd a helyszíneink. Szóval az enyém egy villámsújtotta fa közelében, igazán, hm, pazar.

C.C. miután bejelentette, hogy benne vagyok az első 10 jelentkezőben egy pillanatra elhalhatott és már épp kérdezni akartam, hogy most mi lesz, amikor hangos visszhangzó hangon bejelentette, hogy mind a 10 bent maradt játékost jelenjen meg a várudvaron. Egy kicsit pihentem és össze szedtem a szétszóródott cuccaimat, miközben elmélkedtem:
~ Ilyen hamar vége is lett és alig sikerült kiütnöm valakit mindössze csak ezt a két szerencsétlen alakot. Persze nem kockáztathattam hogy berontsak az emberek közé de hát kettő azért mégis csak nevetségesen kevésnek tűnik. Kíváncsi lennék hogy a többiek mennyit ejtettek ki. És csak reménykedni tudok hogy nem említik meg az eredményeket. Bár lehet hogy azok akiket elintéztem már maguk is ki ejtettek pár ellenfelet és így nem maradok el annyira a többiektől. Bár a lány nem tűnt eléggé erősnek, de a srác elég fáradt volt hogy túl legyen három négy harcon tehát nem kell szégyenkeznem emiatt.
Ezután ismét magabiztosan felálltam és felkapkodtam a felszerelésem. ellenőriztem hogy minden meg van e és nem hagyok e itt semmit. Visszaemlékeztem, hogy merre is láttam várudvar szerű helyet a torony tetejétől és el is indultam, hogy megkeressem. Úgy gondoltam nem sietek, hisz nélkülem csak nem kezdik el a játékot és nem is akartam nagyon eltévedni a nagy rohanásban. Mert bár fentről egyszerűnek tűnt az oda jutás lent minden sokkal bonyolultabbnak nézett ki. Így mire kényelmesen ki értem láttam, hogy nem vagyok utolsó hisz még csak az ötödik vagyok. Láttam egy lányt, aki előttem nem sokkal érkezhetett. Háttal állt úgyhogy nem tudtam sokat megállapítani a külsejéből hosszú fekete haja hátközépig ért és copfba font. Ruhája fekete volt alakja vékony alakja eléggé nőies bár nem tűnt sokkal idősebnek nálam. Ezután láttam meg a három srácot. Az egyik egy koszos fehér hajú velem egy magas fickó volt bár idősebb nálam, arcára tetovált jelből pedig meglehetett állapítani hogy egy céh tagja, mikor egy kicsit már figyeltem még a céhet is megtudtam állapítani. A Blue Pegasus nevű cég tagja lehetett, és bár nem ismertem minden céhet és még azokról is a elég kevés néha csak kétes pletykát ismertem amit innen onnan össze tudtam szedni valahogy még sem tetszett a gondolat hogy én valaha is feltetováltak az arcomra egy kép lovat. A másik egy nálam valamivel idősebb srác volt eléggé magas volt, egy kopottas bőrmellényt viselt és rajta egy csukját. Vállig érő kissé göndör haja alól csak borostával borított képe meredt elő ezért nem is tudtam kivenni belőle mást csak a hátán viselt fekete pengéjű kardot egy kiscsit elgondolkoztam hogy vajon a benne rejlő mágikus hatalom teszi e sötétté a pengéjét és ha igen mire lehet képese ezzel a kardal vagy pedig csak felvágásból vásárolta mert jól néz ki és csak egy különleges acél keverékből kovácsolták e mint a kék acél kardokat. Ezután már siklott is tovább a tekintettem a következő srácra egy ideig figyeltem mert háttal állt nekem és de mikor megfordult rögtön felismertem:
- Gilbert te féreg – csúszott ki akaratlanul is a számon halkan az első gondolat, ami eszembe jutott, de szerencsére nem hallotta meg vagy nagyot nőtt az önuralma mióta utoljára láttam.
Egy idő után megremegett az ég és mikor ijedten felkaptam fejem láttam, hogy az ég, vagy amit annak hittem egy égnek kinéző hatalmas kupola és egy hatalmas C.C. Emeli, le fölölünk. Még megijedni sem volt rendesen időm mikor már mondta is a magáét:
- Gratulálok! Ti vagytok a tíz legjobb első fele - csettint egyet, mire újra a már ismerős vakító fehérség kényszerített szemem lehunyására.
Mikor kinyitottam a szemem egy aréna közepén találtam magam előttem egy asztal volt és rajta egy csukott láda meg az előző vár makettje. Körbe pillantva az aréna lelátóját szemügyre vettem és láttam, hogy tele van emberekkel és mind minket figyel. Ekkor C.C oda lépett a ládához és rátette a kezét majd megszólalt:
- Hölgyem és uraim kérem, húzzanak egy-egy lapot – ezzel kinyitja a ládát és feltárulva 5 db kártyát látok benne mindegyiken egy-egy kép látható.
Ekkor mindenki sorban oda járult a ládához. Mivel nem tudtam, hogy mire való a húzás és így nem láttam értelmét a válogatásnak, meg hát én értem oda utójára ezért utoljára maradtam, hisz ha magamtól húzok, az sem lehet sokkal rosszabb, mint ami marad. Így amíg sorban a ládához mentek és ki húzták a saját kártyájukat én oda sétáltam a maketthez és nézegettem. Így kívülről sokkal romosabbnak tűnt a hely, mint bentről, de legalább biztonságos volt. Kicsit megböködtem, hogy lássam a makett is olyan romos e mint a kastély és mikor hozzá értem a tető beszakadt és felfedte a beomlott szinteket. Gyorsan hátraléptem, de nem vették észre, mert mindenki a kártyahúzást nézte. Gyorsan én is oda mentem és beálltam a sorba kihúztam a lapot és megnéztem egy ködöd tájat ábrázolt.
- Most pedig megkérnék mindenkit, hogy a húzás sorrendjében mutassák meg nekem a lapjaikat! – mondta Chris.
Ezután mindenki felmutatta a saját lapját az a félelmetes külsejű alak egy Bárányfelhőst tájat, utána Gilbert Napkeltét, majd utána a másik srác egy Villám sújtotta fát, ezután a lány egy Esős tájat.
Végül én is felmutattam a sajátomat egy Ködös tájat.

- Igazán érdekes párosítások alakultak ki! – bólogatott nagyokat Chris. – Innentől fogva már a célegyenesbe vagytok! Mindannyitok előtt egyetlen egy küzdelem áll, ami kulcsfontosságú lesz a végeredményt tekintve.
- Jé, csak egy harc? – csodálkoztam. – Akkor ez egyszerűbb lesz, mint vártam.
- Amint holnap felkel a Nap, ti mind az öten egy csapatot alkottok! Egy másik ötfős csapattal szemben kell összemérnetek az erőtöket, egy az egy elleni küzdelemben. Innentől persze már magától érthetődnek a dolgok… Amelyik csapat tagjai több győzelmet aratnak, az a végső győztes is! Az ellenfeleitek név szerint: Purple, Orange, Green, Blue, Indigo. A többit pedig holnap megtudjátok, itt az arénában, feltéve, ha napkeltére ideértek. – kacsintott egyet, majd egyetlen csettintést követően eltűnt, mintha csak szublimált volna.
- Egy csapatot? Erről nem volt szó! – mérgelődtem, mivel, bár nem volt tökéletes az érzékelésem, de kilencven százalékos biztonsággal meg tudtam mondani, hogy én vagyok a legerősebb ötünk közül.
- Jól van! - kiáltotta el magát közben az egyik buzgómócsing, akivel összefutottam még a jelentkezésnél. - Döntöttem... lehet, hogy holnap egy csapatott alkottunk majd, de engem ez hidegen hagy! Ha nem holnap, akkor másnap, vagy harmadnap, de egyszer mindegyikőtöket leverem. - vigyorgott.
- Még hogy engem lever? Hiszen amikor legutóbb találkoztunk, majdnem összepisilte a pelusát. - gondoltam jókedvűen. - Ostoba kölyök. - mondtam ki hangosan, de nem túl nagy hangerővel, és mosolyogva kisétáltam az arénából.
A nézők, akik összesereglettek az eseményre, kezdtek elszállingózni a lelátókról, és az egész aréna kezdett kihalttá válni. Én egyenesen visszamentem abba a házba, ahol a szállásom volt. Nem volt kedvem senkivel és semmivel foglalkozni, jobbnak láttam, ha csak egyszerűen elalszom holnapig és pihenek egyet a megmérettetés előtt, azonban ez nem igazán sikerült, ugyanis a lakás előtt Ann és Froozer vártak rám.
- Már azt hittük, hogy nem is jössz. – mondta nevetve a lány.
- Hát ti meg mit kerestek itt? – csodálkoztam el.
- Jöttünk gratulálni a továbbjutáshoz. – felelt erre a kérdésemre a farkas.
Beinvitáltam őket a szobámba, és elbeszélgettünk még pár órát, majd elköszöntem tőlük, mondván, hogy fáradt vagyok, amit minden zokszó nélkül tudomásul is vettek, és magamra hagytak. Így hát végre lepihenhettem, és egészen hajnali húztam a lóbőrt. Kicsit megcsúsztam a reggeli felkeléssel, így kapkodnom kellett a készülődéssel, de azért mindennel elkészültem, amit akartam, és még idejében odaértem a helyszínre. Belépve az arénába, a tegnapi tömeg most is őrjöngve fogadott minket, akár csak az előző napon. Ott volt Carter is, aki magához is szólított minket. Kezdetben nem szólt semmit, csak nézett ránk, majd panorámaképet vett a lelátókról is, majd végül mégis csak megszólalt:
- Látom, telt ház van! Remek! Reméljük nem csalódnak és jól fognak szórakozni! – kiáltottam, majd ismét a már tapasztalt vakító fény borított be minket, és egy új helyszínen találtam magam.
Én egy eléggé jellegtelen, kissé talán sivárnak mondható környéken nyitottam ki a szememet. Elég nagy tér volt ugyan, de az egészet élesre hegyezett karók fogták körül, ami jelentősen rontott az ember komfort érzetén, ráadásul tereptárgyban sem bővelkedett a harctér. Mindössze néhány vézna bokor, meg a térdig érő fű volt a „berendezése”.
- Szóval te leszel az ellenfelem? – hallottam egy eléggé ridegnek mondható hangot.
Ha nem lettem volna a „sötét oldal” szolgálatában, valószínűleg meghűlt volna bennem a vér, de így már hozzá voltam szokva az ilyenekhez, sőt, egyes helyzetekben én is hasonlóan beszéltem, akarva, akaratlanul is.
– Jobb prédában reménykedtem… - lépett elő végül egy szikla elől, amely eddig elkerülte a figyelmemet, mivel a hátam mögött volt.
A fickó fehér öltönyben volt, hozzá pedig lila inget és fekete nyakkendőt hordott.
- Nem tudom, hogy téged ki öltöztet, de jobban tenné, ha elásná magát a föld alá, mert röhejesen nézel ki. – mondtam kettős célzattal.
Egyrészt azért hangoztattam a dolgot, mivel kissé komolyan így gondoltam, más felől pedig fel akartam idegesíteni, ami általánosságban ront az emberek ítélőképességén és reakcióidején.
- Purple, máris az ellenfelére akadt! A harcnak akkor van vége, ha az egyik fél meghal, esetleg rá kell számolni, vagy ha elhagyja a pályát! Hát kezdjétek! – hallottam C. C. hangját.
Több se kellett a Purple gyereknek, egyet villantak a szemei, és máris nekem ugrott. Hogy ez a sértésemnek, vagy a szabályok megismerésének volt-e köszönhető, azt nem tudtam megállapítani, annyit azonban igen, hogy legalábbis külsőre nem tűnt idegesnek, inkább felvillanyozottnak.
Aztán hirtelen beindultak a dolgok. A fickó ingujjából füst kezdett el szivárogni.
- Ej ha, valaki nagyon feltüzelte magát. – nevettem, de semmi reakciót nem kaptam, jobban mondva csak verbális úton nem.
A füst egyre csak ömlött, míg végül teljesen körbe nem vett mindent. Szinte az orromig sem láttam.
- Na ez így már annyira nem vicces. – gondoltam, és próbáltam fülelni, hogy hátha meghallok valamit, ha már látni nem is látok valami sokat.
Hála a kiélesedett idegszálaimnak, sikerült meghallanom egy apró neszt, és így megtehettem a kellő lépéseket. A hátam mögül ugyanis egy szép nagy kígyószerű füsttömeg száguldott felém, és alighanem bajban lettem volna, ha eltalál, viszont az utolsó pillanatban sikerült egy Storm Wall-t felhúznom, s ezzel megvédeni a hátsómat.
Újabb feszült várakozás kezdődött, míg végül megpillantottam egy alakot a füstben. Lévén, hogy más nem lehetett itt rajtunk kívül, legalábbis elviekben, így hát gondolkodás nélkül rátámadtam. Az emberi forma pedig a Dark Delete-től egyszerűen semmivé foszlott.
- Mi történhetett? – gondolkodtam, de alig, hogy eltűnt az árny, az ellenkező oldalról, tehát a hátam mögül ököl formájú füstgomolyagok száguldottam nekem, melyekből párat ugyan sikerült kikerülnöm, de a többség betalált, ami nem volt éppenséggel kedvemre való. - Oké, akkor játszunk keményebben! – döntöttem el a dolgot, és azonnal tizenöt hullát rendeltem magamhoz, akiket egy nagyjából két méter sugarú körben rendeztem el magam körül, így a bábjaimat is szinte alig láttam. – Vajon ő lát ezen a sűrű masszán keresztül? – tanakodtam, bár a válasz eléggé egyértelmű volt, hiszen miért teremtette volna meg, ha nem származik belőle előnye? – Biztosan olyasmi lehet, mint az én Dark Moment mágiám. – vontam le a következtetést.
Közben jobbról egy újabb füst kígyó indult meg felém, amelyet a zombijaim felfogtak nekem, így kettő közülük a földre is került.
- Valamit gyorsan ki kell eszelnem, különben nagy kulimászban leszek. – törtem a fejem.
Bár nem szerettem volna még bevetni ellene a szél mágiám, mégis szükségesnek ítéltem, ugyanis a füst, ami eddig csak a látóteremet korlátozta, hirtelen elkezdett meglehetősen fojtogatóvá válni.
– Azt hiszem, hogy nincs más lehetőségem. – döntöttem el végül, és a megidézett csapataimat visszazárva egy pillanat alatt az égbe emelkedtem a Flight segítségével.
Alig szálltam fel három-négy métert, a füst máris oszlani kezdett, és nagyjából hat-nyolc méteres magasságban már láthatóvá vált minden, beleértve az alattam kavargó nagy füstfüggönyt is.
- Ide már úgysem tud követni, szóval lesz időm haditervet készíteni. – gondoltam, viszont a gondolatmenetembe egy kis hiba csúszott, méghozzá az, hogy igenis tudott követni.
Hirtelen a füstgombából előtörve nekem rontott, a lábai helyén pedig nem láttam mást, csak ugyan azt az undorító füstöt, mint amit használt, ellenben megint csak öklökkel tudott előrukkolni. Lassan kezdtem megérteni a helyzetet, és felmérni az ellenfél erejét, viszont a győzelem kivívására még semmi ötletem sem volt. A füstöklöket, akár csak odalenn a kígyót, most is a Storm Wall-lal semlegesítettem, hiszen már nem volt takargatnivalóm.
- Jó a rejtőzködésben és a lesből támadásban, valamint a taktikai érzéke sem rossz. Ellenben eddig nem használt semmilyen komolyabb erejű támadó mágiát, tehát vagy ő is tartalékol, vagy nincs is semmi a kezében. – értékeltem a helyzetet.
A Taravával vívott csatámra emlékeztetett a helyzet. Erős és taktikus ellenfél, aki nem sieti el a harcot, de egyértelműen győzni akar.
- Heh, még egy egyszer nem fogok kikapni egy ilyen kaliberű fickó ellen. – határoztam el magam, és úgy döntöttem, hogy eggyel feljebb kapcsoljuk a szintet.
Rövid gondolatmenetem alatt viszont az ellenségem visszahúzódott a lenti térségbe, ahol nem láthattam.
- Na mi van Purp? Beijedtél? – próbáltam idegesíteni, hogy ismét kitolja a képét. – Nem is vagy te olyan nagylegény ha?
A tervem bevált, és számomra kissé érthetetlen okokból futva jött ki a füstfüggöny mögül.
- Most megvagy! – gondoltam, és zuhanórepülésben lecsaptam rá, méghozzá egy Dead Spike segítségével.
Egy ideig elkerülgette a csapásaim, majd egy szerencsés mozdulattal sikerült átlyukasztanom a mellkasát, mire egyszerűen szétfoszlott a fickó füstté.
- Már megint átvágott az a szemét! – dühöngtem, s szememmel vadul kerestem, hogy vajon most honnan fog támadni.
A füstgombóc ismét beterített, és megint csak nem láttam semmit, majd hirtelen, voltaképpen a semmiből egy ökölcsapás érkezett a gyomromhoz. Nem olyan volt, mint az előzőek, ez teljesen más volt, mintha egy emberi kar ütött volna meg. Egy kicsit megrogytam, de kibírtam én már ennél rosszabbakat is, nem hátráltam meg egy ilyen csapástól. Majd, mondhatni a hatodik érzékem azt súgta, hogy a hátam mögé kéne figyelnem, és nem is hiába. Ahogy megfordultam, megint egy kéz lendült felém, melyet most a tenyerembe fogva megállítottam.
- Megvagy! – mosolyodtam el, csakhogy nem volt ilyen könnyű a képlet.
A kéz ugyanis, amit elkaptam, simán megint füstté vált, és kicsusszant a kezemből.
- Ez így nem fair! – zsörtölődtem, és mivel nem tudtam, hogy hol az ellenfelem, így egy érdekes módhoz folyamodtam, amit még sosem próbáltam ki.
A Dark Delete volt ismét a soros, viszont most a harminc lövedéket, melyet egy kisebb síkba szoktam ellőni, jelen helyzetben szétosztottam, és minden irányba küldtem belőle egy keveset. csakhogy a várt hatás elmaradt, jobban mondva a teljes hatás elmaradt, mivel nem történt semmi.
- Picsába már! – őrjöngtem a tehetetlenségem miatt, majd egy újabb ötletem támadt.
Ösztönösen tudtam, no meg persze eléggé egyértelmű is volt, hogy a győzelmem kulcsa a szélmágiában rejlik, már ha győzhetek egyáltalán, tehát azt kell használnom. Azonban nem sokat tudtam belőle elsajátítani eddig, csupán a lebegést, és az legalapabb irányítást, viszont az éppen elég is volt, már ami engem illetett. Szelet teremtettem, és magam köré gyűjtöttem, majd egy pillanat alatt, mint egy bombarobbanás, ellöktem magamtól, így majdnem teljesen szétfújva a füstöt. Nagy meglepetésemre pedig, amikor már a szélek körül járt a lökéshullám, alakot öltött az ellenfelem, aki eddig egybeolvadt a füstgomolyaggal.
- Tehát ő a füsttel tud egyesülni, mint én az árnyékokkal. – vontam le egy gyors következtetést.
A tény azonban az volt, hogy ismét ott álltunk egymással szemben, és azt leszámítva, hogy mindkettőnknek lecsökkent a varázsereje, az igazat megvallva nem történt előrelépés egyik oldalról sem.