Sophia Sanlinia

Ismét itt a Karácsony. Ilyenkor látogatok haza a szüleimhez. Bepakoltam meleg ruhát, enni, inni valót meg a rajzfüzetemet és az rajzeszközöket. Megreggeliztem a céhben majd elindultam haza az első vonattal. A vidéki állomáson 60 fős tömeg fogadott. Én átverekedtem magam rajtuk és elindultam a szüleim házához. Mindent vastag hótakaró borított, ami elnyelt minden zajt így nagyon csendes volt a falu.
Mikor odaértem földbegyökerezett a lábam. A kert elvadulva, az ajtó tárva-nyitva és a legtöbb ablak kitörve. Nem úgy nézett ki mintha bárki is tartózkodna itt. Bár a hótól nem látszottak a növények, a lógó kertkapuból és a méteres hóból sejteni lehetett. Teljesen megbénultam.
Mikor felébredtem a sokkból amit a látvány okozott elengedtem a bőröndöm, odarohantam az ajtóhoz és be a házba. Mindenhol felfordulást láttam. A székek, asztalok felborulva, a képek leverve a falakról.
Semmi sem volt olyan, mint régen.
Mikor másodszor jártam körbe, kicsit nyugodtabban észrevettem egy papírfecnit az ajtófélfán.












Az egyik tisztáson tábortüzet vettem észre. Nem sokkal odébb leszálltam egy fára, onnan a földre és visszaváltoztam. Csendesen gyalog közelítettem meg a tisztást. Mikor odaértem megláttam a szüleimet egy karóhoz kötözve. A tűznél egy férfi ült és sütögetett. A tűz körül fel volt olvadva a hó és látszott a talaj. A
~Biztos ő írta a cédulát és rabolta el a szüleimet~ gondoltam. A haja fekete volt és teljesen eltakarta az arcát. Nem is tudtam hogyan lát ki mögüle. Feltűnt, hogy mellette a fűben egy bunkósbot fekszik. ~Akkor nem mágus. Így könnyű dolgom lesz~ mosolyogtam magamban.
Önbizalommal töltve léptem ki a tisztásra. A férfi felkapta fajét, majd mikor meglátott elmosolyodott.
- Hát eljöttél? - kérdezte. - Örülök. Most elbeszélgetünk egy kicsit.
- Adja vissza a szüleimet! - kiáltottam dühösen. - Mit akar tőlünk?
- Csak lassan kislány - mondta fölényesen. - Itt én parancsolok! Ha-haha - nevette el magát.
Ám abban a nevetésben semmi vidámság nem volt. Inkább megvetés és káröröm.
~Ha tudnád... ha tudnád... nem beszélnél így! De egyelőre meghagylak ebben a hitben. Majd eljön a kellő pillanat...~ gondolkodtam magamban.
- Rendben, akkor mondja el miért csalt ide minket? - kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra. - Tudni akarom.
- Egyszerű. A telek ahol laktok, engem illet - felelte ő.
- Mégis miért? - kérdeztem. - Ez a ház és a telek a családunké. Nem a magáé!
- Mikor az apám meghalt - kezdett mesélni - a bátyám, - és megvetően az apám felé bökött a fejével - egy lusta disznó volt, mégis mindenki őt szerette! Én meg halálra dolgozhattam magam mégsem kaptam egy csepp szeretet sem. Ezért utálom az egész családját! Érted már? Rég nem érdekel a szeretet csak a jogos tulajdonomat akarom vissza kapni! És kiirtani a bátyám összes rokonát és ő magát is elintézni! - szinte már ordított.
Mivel a szüleim eszméletlenek voltak ők ebbe nem tudtak beleszólni. Én nyugodtan végighallgattam és mérlegeltem a hallottakat.
~Tehát ez az oka. Végül is érthető, de akárhogy nézzük azóta az apám megváltozott. Nem lusta, sőt! És az is lehet, hogy hazudik.~ gondoltam végig magamban.
- Figyeljen! Azóta az apám megváltozott! Rengeteget dolgozott és eltartott minket. - próbáltam jobb belátásra bírni. - Higgye el nem érdemli meg. Próbáljon meg kibékülni vele!
- Mi? Még hogy béküljek ki vele? - kérdezte röhögve - Megbolondultál te?
- Rendben, - mondtam határozottan - akkor kössünk egy fogadást. Küzdjünk meg. Mi ketten. Ha én nyerek kibékül az apámmal, ha ön nyer azt tesz amit akar. Megegyeztünk?
- Jó, vállalom - felelte. - És még valami. Ha te nyersz akkor együtt fogok lakni az apádékkal. Rendben? Bár ez úgysem fog megtörténni - mondta gőgösen.
[color=white]~Majd meglátjuk ki nevet a végén~ gondoltam.
- Még egy kérdés: mágus vagy?
- Semmi közöd hozzá - felelte zavartan, nem akarta elárulni, hogy nem ismer mágiát.
- Ahogy gondolod. Nos akkor kezdjük! Támadj! - kiáltottam úgy, hogy én se áruljam el magam.
- Ellőtte fogj fegyvert! Anélkül esélyed sincs - mondta erre fölényesen.
- Majd meglátjuk - feleltem. - Én szabad kézzel harcolok!
- Rendben, akkor készülj! - ebben a pillanatban felkapta a bunkósbotját és felém csapott vele.
Ahelyett, hogy kivédtem volna a támadását én kitértem előle majd rögtön farkassá változtam és beleharaptam a bunkót tartó karjába. Ő erre felordított és elejtette a botot.
- Hát te mágus vagy? A francba! - szitkozódott. - A környéken egyetlen mágus sem él! Akkor meg honnan tanultál meg?!
- Messzire költöztem, hogy mágiát tanuljak - feleltem a csodálkozó és egyben dühös arcnak. - És emiatt itt hagytam a családomat.
- Ne hidd, hogy csak, mert mágus vagy olyan könnyen nyerhetsz! - mondta és a másik kezébe vette a bunkót.
- Nem, is hittem. A győzelemért meg kell dolgozni. Ilyen egyszerű. - feleltem neki.
Ő ismét támadott, én pedig megint kitértem és befutottam a fák közé. Neki a sérüléssel nehezebb volt mozognia így át tudtam változni bagollyá anélkül, hogy észrevette volna. Felültem egy ágra és megvártam amíg alám ért. Akkor megszólaltam elmélyített hangon.
- Mond el nekem miért haragszol ennyire a bátyádra?
- Mert ő kapta meg ami engem illetett volna - felelte dühösen és felpillantott rám.
Csodálkoztam ugyan, hogy nem ismert, de azért folytattam.
- És miért rá haragszol? Elvégre az édesapátok osztotta el a tulajdonát így... vagy nem? - kérdeztem még mindig elváltoztatott hangon.
- Mert ő nem volt becsületes és adott a saját részéből még nekem, hisz neki is tudnia kellett, hogy ez így nem igazságos - magyarázta nekem türelmetlenül.
Ekkor elrepültem, mert meg akartam kérdezni minderről az apámat.
- Héé! Hová mész? - kiabált utánam, ám én rá sem hederítettem.
~ Lehet, hogy nem is igaz amit állít. Lehet, hogy az egész hazugság. ~ győzködtem magam.
Elértem a tisztásra ott pedig vissza változtam. Épp időben, mivel rögtön utána felbukkant a ,,bácsikám''.
- Te visszajöttél? - kérdezte gúnyosan - Csak nem azért, hogy a szüleiddel együtt elszökj? Ilyen gyáva lennél?
A legtöbb szava nem érdekelt, de amikor gyávának nevezett akkor azzal nagyon feldühített.
- Mit mondtál? - kérdeztem lassan és fenyegetően. - Azt, hogy gyáva vagyok? Akkor most ezért kitekerem a nyakad.
És, mint egy időzített bomba fölrobbantam. Átváltoztam hópárduccá és vertem, karmoltam haraptam ahol értem. A hirtelen támadás nagyon meglepte így nem tudott időben védekezni így mire egy kicsit megnyugodtam és kifogytam a varázserőből ő már a földön feküdt és mozdulni sem bírt, csak nyöszörgött.
- Mi... mi folyik itt? - kérdezte apukám álmatagon mivel most tért magához. - Kicsim... mit keresel itt? És egyáltalán hol vagyunk?
Eközben anyukám is magához tért és ő józanabbul látta át a helyzetüket.
- Ahogy látom egy erdőben vagyunk - szólalt meg. - És ahogy látom a mi kicsink épp most látta el valakinek a baját. Igaz?
- Igen, anyu. Jól látod. Ez az illető azt mondja, hogy ő a bátyád apu. És, hogy ki akarja irtani az egész családot, mert az apátok nem rá hagyta a telket ahol mi lakunk. - számoltam be nekik a helyzetről.
- Az furcsa ugyanis én nem tudok róla, hogy lenne bátyám - mondta csodálkozva az apám.
- Sejtettem. Egy cseppet sem hasonlít rád apu. És nem tudom elképzelni azt, hogy te valaha is lusta lettél volna. Ő ugyanis ezt állította. - mondtam.
- És ha így van is kit érdekel? Nekem kell az a telek és bármit megteszek, hogy megszerezzem - szólt a földről a hazudozó. - Fffff auuu - nyekergett, mert minden szó fájt neki.
- Ezt értjük - elkezdett beszélni anyám elgondolkodva. , de miért kell neked annyira az a telek, hogy még a származásodról is hazudsz? - kérdezte, és volt egy kis kíváncsiság a hangjában.
A férfi fájdalmasan felemelte a fejét.
- Tudják... uuhhh - vonyított, mert fájtak a sebei. - egy uhh... egy borzalmas betegségben szenvedek ami csak egy... uhh... különleges vízzel lehet meggyógyítani huuhh... ami a maguk telke alatt rejlik. ... - hallgatott és pihent egy keveset. - Ezért kell nekem az a telek.
- És... biztos... biztos, hogy valóban beteg vagy? - kérdeztem, mert az első hazugsága után már nem bíztam benne.
- Az orvos... szerint igen - felelte nagy erőfeszítéssel.
- Ki ez az orvos? - kérdezte anyám. - Beszélnünk kell vele.
- A neve... Karikawa Takama. ... A falu túlsó felén lakik... - nyögte ki nagy nehezen.
- Akkor induljunk máris - siettetett minket az apám. - Beszélnünk kell vele. ... És el kell látnia a sebeit.
- Rendben, induljunk. - értettem egyet vele. - De miért is kéne nekünk ezzel az egyénnel foglalkoznunk? Elvégre meg akart ölni mindannyiunkat! - kaptam fel a vizet. - Még csak azt sem tudjuk mi a neve! Egy ilyen idegennek én nem segítek, pláne, hogy majdnem tényleg megölt minket. Ha nem lennék mágus már régen meghaltunk volna, és egy ilyen vadállattal akarunk orvoshoz menni?! - kiáltottam immár dühösen.
- Megértjük, de ez akkor sem fair - próbált nyugtatni anyám. - Ne hagyhatjuk csak úgy itt, ilyen sebekkel.
- Miért? Ő talán orvoshoz vitt volna minket?! Nekem aztán akármit mondhattok nem fogok egy ilyen embernek segíteni.
- Na jó. Egyelőre mond meg a neved! - váltott témát apám.
- Mita... Mitara Yawaka.
- Rendben. Nos akkor kicsim, ha nem vagy hajlandó neki segíteni, legalább annak járj a végére, hogy valóban beteg-e? Menj el ehhez a Kirikawához és beszélj vele. Nem sokkal később mi is utánad megyünk. - ajánlott fel egy lehetőséget apám.
- Hát, rendben. Akkor megkeresem ezt az orvost. Majd találkozunk - intettem búcsút nekik, majd futva elindultam a faluba.
Bár már visszatért a varázserőm még nem változtam át, mert akkor teljesen kimerültem volna, azt pedig inkább kihagytam.
Hamar elértem a falu határát, utána pedig már hamar megtaláltam a keresett házat. Bekopogtam, amire egy negyvenes férfi nyitott ajtót. Piros, kötött pulóvert és zöld melegítő nadrágot viselt. Mikor ajtót nyitott kicsit elcsodálkozott, de azért széles mosollyal kérdezte:
- Mi járatban erre kisleány?
- Arról szeretnék érdeklődni járt-e mostanság magánál egy Mitara Yawaka nevű ember? - kérdeztem miközben figyeltem az arcát.
- Hmn... Nem is tudom... - gondolkozott. - Ööö... Megvan, igen! Már emlékszem. Azt mondta, hogy valami különleges betegségben szenved amire csak ebben a faluban van gyógymód. Én megerősítettem abban, hogy valóban van egy különleges víztároló az egyik telek alatt, de mikor megvizsgáltam nem találtam meg benne a betegséget. Akkor ő azt vágta a fejemhez, hogy nem vagyok megfelelő orvos ami persze a saját véleménye, ám én valóban teljesen egészségesnek találtam - emlékezett vissza az orvos.
- Értem. Nos, ha jól sejtem akkor azt is elmondta neki melyik az a telek ami alatt ez a víztároló van, ugye? - kérdeztem, mert mindebből arra következtettem, hogy valahonnan meg kellett, tudnia Yawakának melyik is az a telek amit keres.
- Hát... igen, de miért kérdi? - vallotta be.
- Mert az a telek az én családomé és ez az illető meg fenyegetett bennünket, hogy megöl mindannyiunkat ha nem adjuk neki a telket - számoltam be neki az eseményekről.
- Ó, nagyon sajnálom, hogy mindez miattam történt. - hajtotta le a fajét a férfi.
- Nem tehet róla. Nem tudhatta, hogy ennyire megszállott. Még nekünk is hazudott méghozzá a családjáról és a származásáról - ezután elmeséltem neki mi történt az elmúlt néhány órában.
Ezalatt a szüleim is megérkeztek, nem kis megrökönyödésemre Mitarával a vállukon.
- Jó napot! - köszönt lihegve az apám.
- Őt miért hoztátok?! - kérdeztem és megvetően a terhük felé böktem a fejemmel.
- Figyelj kicsim. Nem hagyhattuk ott. - próbálta velem megértetni.
- De akkor is! Megpróbált megölni titeket! Ez nektek semmit nem jelent?! - szinte már üvöltöttem, hogy nem értik ezt meg.
- Nyugodj meg kicsi lány. A szüleid jót akarnak - védte őket az orvos.
- Persze! Ti felnőttek úgy látszik csak azért, mert nem lett belőle semmi baj, nem is érzékeltétek azt, mi is történt?!
- Erről szó sincs! - kezdett bele az apám, de nem hagytam szóhoz jutni.
- Ha nem lenne akkor nem hoztátok volna el!
- Na de kicsim! - szörnyülködött édesanyám.
Ekkor védencük magához tért és rögtön elkezdett kiabálni:
- Engedjenek el!! Ne érjenek hozzám!
- Na de kérem! - kiáltotta édesapám mikor a sebesült elkezdett ficánkolni és leesett a földre. - Na, így akarjon az ember segíteni. Igazad volt kicsim. Ez az ember tényleg nem érdemli meg a kedvességet. - mondta és lenézően elfordult.
- Nos igen igazatok lehet. Aki ennyire irtózik attól, hogy hozzáérjünk vagy segítsünk neki az nem érdemli meg - értett egyet anyám is.
Hirtelen Yawaka az övéből előhúzott egy kést amit eddig észre sem vettem és ránk támadott vele. Úgy tűnt a sebei egyáltalán nem zavarják, mert felpattant és össze-vissza vagdosott vele.
- Én értesítem a rendfenntartókat, hogy vigyék innen ezt az őrültet - kiáltott az ajtóból Karikawa.
Ezzel berohant a házba. Én ismét átváltoztam farkassá, kivertem Yawaka kezéből a kést, majd lenyomtam a földre. Ekkor ott termett mellettem apám és ő szorította a földhöz. Visszaváltoztam, majd kilépett az ajtón az orvos kezében néhány kötéllel.
- Kötözzük meg, nehogy valami baj csináljon vagy elszökjön.
- Jó ötlet - vettem át a köteleket és megkötöztem a hibbant személy kezét, lábát és odakötöztem egy fához. - Na, és most így várod amíg nem jönnek érted és nem visznek el a ,,bolondok házába''.
Ezután még elbeszélgettünk amíg megérkeztek az illetékesek és elvitték az erősen tiltakozó uraságot a zárkájába ami vélhetőleg innentől élete végéig lakhelye lesz.
Hirtelen eszembe jutott, hogy otthagytam a bőröndömet és a tojatot a házunknál és rögtön odarohantam, mert féltem, hogy esetleg kikelt. Szerencsére még nem így nyugodtan vittem el az orvos házához.
Ezután mivel a mi házunk nem volt alkalmas a Karácsony megünneplésére ezért Karikawa Úrnál tartottuk. Az utolsó pillanatban neki is csináltunk ajándékot, illetve a szüleim vettek.
Gyönyörűen feldíszítettük a Karácsonyfát és alá raktuk az ajándékokat. Én osztottam ki őket, ahogy azt a családon belül mindig is tettem.
Én a szüleimtől megkaptam az oly rég áhított mágikus fejhallgatót, és ruhákat kaptam. Meglepetésemre az orvos úrtól is kaptam ajándékot: egy érdekesnek ígérkező kalandregényt.
A szüleimnek én egy képkeretet adtam amibe egy általam rajzolt családi kép került. Takawa egy kézi készítésű naptárat kapott.
Takawa úr még kapott a szüleimtől egy finom italt aminek örült is. Ő viszonzásképp szépséges édességeket adott.
Nagyon élveztem ezt a Karácsonyt. Bár reméltem, hogy a tojás végre kikel ez sajnos nem történt meg.
Közösen eldöntöttük, hogy a víztárolóból tavasszal kutat csinálunk, hogy aki gyógyvízként használni szeretné könnyen hozzáférhessen.
Még néhány hétig otthon maradtam, mert rendbe kellett hozni a házat. Reményem, miszerint a tojás oly hamar kikel majd semmivé foszlott ezalatt az idő alatt.
Mikor hazatértem Magnoliába még mindig meg sem moccant a kis jószág ami benne lakott.