Magánküldetés: Elfeledett hangok (Sophia Sanlinia, Shiro Fukuboku, Kato Brightmore, Yuri Lockhart, Mateus Grandus)

Ismét reggel és szokás szerint nem akaródzik kikelni az ágyikóból. Miután nagy nehezen feltápászkodom és rendbe szedem magam elindulok a céhbe. Ott a szokásos nyüzsgés fogad. Mivel még nem ébredtem fel teljesen nincs sok kedvem belekeveredni a hadakozásba. Inkább elballagok a pulthoz és rendelek valami reggeli félét. Eme nemes eledel lekváros kenyér és tea formájában kerül a kezembe. Elfoglalok egy csendesebb sarokban lévő asztalkát és nekiállok a kenyér és a tea eltüntetésének. Mivel az alvás alatt megéheztem ezek hamarosan már a gyomromban csücsülnek, én pedig valamivel éberebben megszemlélem a felkéréseket. Meglátok egy újat amit vélhetőleg ma tettek ki.
~Hmm... Clover... Omaru... Érdekes. Ebből akár még valami jó is kisülhet.~gondolom miközben a lapot olvasom.~Ez megfelel.
- Miraa! Ezt elvinném - mutatom fel a lapot.
Ő bólint és feljegyezi a könyvecskéjébe. Én pedig kilépek az utcára. Mielőtt útnak indulok bepakolok egy kevéske elemózsiát egy hálózsákot és magamhoz veszem a tojáskát amit most sem hagyok el magam mellől arra gondolva mi lenne ha akkor kelne ki mikor épp távol vagyok. Ezekkel együtt elindulok a vasútállomás felé.
Örömmel látom, hogy nem sokára indul egy vonat Cloverbe ahonnan más nincs messze Omaru, a falucska ahová igyekszem. Megveszem a jegyet és befészkelem magam egy kényelmes ülésbe. Mielőtt a vonat elindult Megnéztem egy térképet, hogy tudjam mi is van azon a környéken amerre az utam éppen visz.
Elindul a vonat és elteszem a térképet majd csak bámulok ki az ablakon. Mellettünk tavak, erdők, mezők és szántóföldek suhannak el. Az út hamar véget ér amit sajnálok, mert nagyon szeretek utazni. Az állomásról kiérve ismét előkeresem a térképet és annak segítségével elindulok a faluba.
Nagyon közel van Cloverhez így röpke fél óra alatt elérem a települést.
~Szerencse, hogy ilyen nagy hátizsákot szereztem~lihegem magamban.~Elég nehéz lenne kézben vinni a tojást. Még így sem könnyű~ jövök rá, lehet nem biztos, hogy olyan jó ötlet volt magammal hozni.
Eközben elértem a falvacskát.
Elég szomorú látvány fogad. A legtöbb ház falán furcsa jelek vannak, amik rossz érzést keltenek bennem.
~Biztos ezek azok a jelek amikről a küldetésben írnak~sejtem meg az okot.~Hát annyi biztos, hogy nem díszítésnek rakták oda őket~állapítom meg fanyarkás arccal.
A házak ablakai bezárva a legtöbbön a redő is leengedve. Látszik, hogy mindenki nagyon fél. Az utcán csak nagyon kevesen vannak ők is igyekeznek minél előbb előbb elvégezni a dolgukat, hogy visszatérhessenek biztonságos lakásaikba.

~ Miért van az, hogy titokzatos dolgok mindig sötét, koszos vagy nyirkos helyen tűnnek elő? Miért nem lehet egyszer egy békés, meleg és fényes helyen rejtélyes furcsaságok után kutatni? ~ gondoltam bosszúsan miután szétnéztem a széttiport erdőrészen majd igényesen beleléptem egy pocsolyába. Mivel ma egész nap nem esett, inkább nem képzelem el, hogy hogyan került az egyébként fura színű folyadék, a földre.

De álljunk meg, mert előre szaladtam! Úgy kezdődött a reggelem mint mindegyik másik, egy szállóban ébredtem fel (ezúttal Magnolia városában), majd szűk fél óra önálltatás után mi szerint nem, nem vagyok éhes, felkeltem, felöltöttem kedvenc és egyetlen zakómat majd kisétáltam a főútra, egy pékség reményében.
Siker! De várjunk csak, a kenyér friss, és még tele a kiflis polc. Ez pedig csak egyetlen dolgot jelenthet, mégpedig azt, hogy ismét sikerült korán reggel felkelnem. Szerény kis kiflimet enyhe sós mellékízzel fogyasztom, melyet szememből kicsorduló apró könnycsepp fűszerezett.
~ Na nem baj, aki korán kell friss kiflit lel, vagy valami ilyesmi... ~ gondoltam majd mivel még úgy is korán van elmentem egy közértbe és szépen nyugodtan, mint akinek más dolga sincs a világon, kiválasztottam magamnak egy kilónyi zöld almát.
~ Hm, talán mégse olyan rossz olykor-olykor korán kelni. ~ jegyeztem meg magamban miután betettem a táskámba a zacskó almát.
Hiú jó kedvel folytattam utam a vonatállomás felé, hiszen ha már úgyis korán van miért ne mehetnék egy korai vonattal tovább? Hogy hova azt nem tudom, de hát majd úgyis elmondják, hogy hová megy a vonat amikor jegyet veszek. Optimistán álltam hozzá a dolgokhoz, úgy gondoltam ma reggel semmi nem sűlhet el balul. Sajnos az élet másképp gondolta és az orrom előtt indította el a vonatot amire épp felszálltam volna.
~ Nem baj, amúgy sem akartam ezzel a vonattal menni! Látszott rajta, hogy koszos mint a ganajdomb töve. ~ bosszankodtam magamban majd a következő vonat után érdeklődtem az információs pultnál.
- A következő vonat technikai okok miatt csak körülbelül másfél óra múlva indul és egészen Clover Town-ig megy. - mondta a hölgyemény biztató mosollyal a pult mögött.
~ Nah, ennyit a korán kelésről! ~ gondoltam és inkább gyorsan megvettem a jegyet, hogy legalább azzal ne legyen több gond.
Nem volt már kedvem visszamenni a városba így inkább csak leültem az állomás várójában és mint mindig, ezúttal is előkaptam apám könyvét amit kizárólag nekem írt, hogy kitanulhassam a Gealdor mágiát amit Ő mesterien űz.
Épp a pecsétmágia trükkjeit olvastam, és talán már egy óra is elmúlhatott mikor egy kis termetű lányt pillantottam meg. Többnyire nem szoktam embereket bámulni, főleg amikor olvasok, de ezúttal nem tudtam megállni, hiszen a lánynak olyan természetellenesen fehér haja volt, hogy már szinte kiszúrta a szemem. A lány teljes nyugodtsággal járta az állomást, mintha csak a vonatra várna.
~ Hogy ezek a fiatalok ma már mit meg nem tesznek, hogy kitűnjenek... ~ gondoltam magamban szórakozottan mivel azért én se vagyok még olyan öreg, hogy ilyeneket mondhassak. Csendben figyeltem a lányt akinek eközben mintha egy darab papír esett volna ki a zsebéből. Ezt látszólag senki nem vette észre, még maga a lány se aki a lába mellett heverő papírdarabra rá se hederítve sétált tovább.
Vessetek meg, de én is ember vagyok, és furdalt a kíváncsiság hogy vajon mi lehet a papíron. Valószínűleg csak egy ostoba rajz amit az Ő korában szoktak csinálni a gyerekek, de akkor is felálltam és felvettem a papírt amin a következő állt:

“Omaruban furcsa dolgok történnek. Éjjelente különös hangok hallatszódnak az erdőben, valamint reggelre különös jelek kerülnek a házak falán, oszlopokon tereken. A népesség egyre jobban retteg és mágusok segítségét kéri az ügyben! “

~ De hiszen ez egy céhes felkérés! ~ néztem meglepődve ~ Mit keres ilyesmi egy gyerek kezében? ~
Még egyszer elolvastam a felkérést.
~ Furcsa hangok az erdőben? Különös jelek? Ha már mágusok segítségét kérik, biztosan komoly a dolog. Omaru egy köpésre van Clovertől, talán nem árt, ha rávetek egy pillantás erre az ügyre, ha már úgyis arra megyek! ~ gondolkodtam magamban majd széttéptem a papírt és felszálltam az időközben megérkezett vonatra.
Az út alatt nem történt semmi különleges. Sikerült kisajátítanom magamnak az egész hátsó kocsit egy ügyesen elhelyezett Tükör Ábra mágiával. A kocsi romokban heverve nézett ki azoknak akik a bejáraton lévő kis ablakon akarnak benézni, holott valójában semmi baja nem volt a kocsinak. Röpke egy óra alatt el is értünk Cloverig.
Nem álltam meg sokat nézelődni. Vettem egy térképet, majd elindultam Omaru felé.
Nem volt messze, szinte egy kőhajításnyira de útközben mégis sikerült egy erdőnek az utamat állnia. Ez igazán nem szegheti a kedvem, besétáltam és alig haladtam el pár fa mellett valami igazán furcsát véltem felfedezni. A bokrok el voltak tiporva, a fák ágai letörve, sőt néhány fa tövestől ki lett tépve. Mintha egy Balkan csorda vonult volna át az erdőn. Ez egy percre elgondolkodtatott ~ Vajon csordában járnak egyáltalán a Balkanok? ~ de nem foglalkoztam sokáig vele ugyanis ekkor beleléptem egy pocsolyába.
~ Miért van az, hogy titokzatos dolgok mindig sötét, koszos vagy nyirkos helyen tűnnek elő? Miért nem lehet egyszer egy békés, meleg és fényes helyen titokzatos furcsaságok után kutatni? ~ Gondoltam majd hirtelen megütötte valami a fülemet, azaz sokkal inkább, hogy NEM ütötte meg valami a fülemet. Ordító csend volt az egész erdőben. Ha az állatok elbújnak ha embert látnak, az rendben, de akkor sem hallok egy madarat sem. Most jön rá az ember, hogy mennyire fülsüketítő a csend ha hiányoznak az olyan alapvető dolgok mint a madárcsicsergés. Pedig ezúttal nem csak hogy hiányzott, de mintha soha nem is hangzott volna madárszó az egész erdőben.
Ez, és a tönkre vágott erdő szinte biztosan ugyanabból az okból származik... de mi lehet ez az ok?

~ Basszuskulcs! – meleg helyzet volt. Ez a béna tojás nem állt meg a neki kialakított törölköző-fészken. Esküszöm, néha kezdem azt hinni, hogy a tojás maga is él, és ki sem fog kelni, mert ez maga a lény. A pasas, akitől kaptam, nem mondta, hogy ez néha önálló életet él. A mázlim az volt, hogy épp időben léptem be az ajtón, ugyanis azon ritka pillanatok egyike ért el, amikor a céh házból nem jöttem haza. Túl jó volt a program és elment az idő. Amikor beléptem, a tojás éppen átesett a holt ponton és engedve a gravitációnak megindult a padló irányába. A jó reflexeimnek köszönhetően időben kapcsoltam, elrugaszkodtam, és filmeket meghazudtoló jelenet zajlott le, ahogy a padlón, hason végig csúszva az utolsó pillanatban értem a tojás alá, és kaptam el.
~ Király! – feltápászkodtam és visszatettem a tojást a helyére.
- Itt maradsz, különben rántottát csinálok belőled, úgy éljek! – ennek hatnia kell. A tojás egyelőre szépen állt a helyén, ledobtam a cuccom és levetettem magam az ágyra. Lizbeth-nek szóltam, ha van egy érdekes melója, akkor tudassa velem, mert feltétlen el kellene intéznem valamit, hogy legyen pénzem, különben megint kifutok a lakbérből. Utálom azt a hárpiát, akinek fizetnem kell. Házsártos, vén öregasszony. Inkább nem tétlenkedem, felkeltem, és lefürödtem. Rendesen kiáztam, és ha valaki rám nézne, olyan ráncosnak látna, mint a hetven éves nagymamáját. Ha nem idősebbnek. Durva dolog a víz, szerintem durvább, mint a homok. Tiszt ruhát húztam, majd ellenőriztem a tojást: rendben van. Letettem a földre, onnan lejjebb már nem fog esni, rendesen körbe barikádoztam, és kimerevítettem, hogy még véletlenül se sikerüljön eldőlnie egyik irányba sem. Tisztára, mint egy felszállásra készülő űrhajó.
- Itt maradsz! – rivalltam rá a tojásra, majd felkaptam a táskám és elindultam vissza a céh házba.
Amikor beértem, nagyjából nem történt semmi, ugyanannyian voltak, mint mikor eljöttem.
- Ez gyors kör volt Kato. Nem tudsz szabadulni tőlünk mi? – mosolygott Lizbeth.
- Tudod, hogy van ez, jössz, mész, de nem mész haza teljesen. – kacsintottam a lányra. Egész megkedveltem, de komolyan. Odaslattyogtam a jól ismert falhoz, és fürkészni kezdtem, hátha találok valami nekem valót.
~ Bingo! – leszedtem egy papírt, miszerint Clover mellett egy kis faluban különös hangokat hallanak az erdőből, valamint reggelre fura jelek lesznek láthatóak az ajtókon és az ablakokon. Fura.
- Tudsz erről valamit? – kérdeztem Liz-től, aki csak annyit mondott, hogy nem rég került be. Rögtön le is csaptam rá, és már el is húztam a csíkot. Azt kellett kitalálni, hogy hogy jutok el Clover-be. Az utcán végül rájöttem: valaki csak megy arra, még elférek mellette. És miért nem lehetne óriási szerencsém, egy mágikus négykerekű kanyarodott ki épp, akit sikerült is leállítanom.
- Nem látsz a szemedtől?! – kiáltott rám.
- Bocs, bocs. Egy kérdésem lenne csak: merre mész? – kérdeztem tőle sietve, mire kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Miért kérded? – kontrázott.
- Kellene egy fuvar Clover-ig.
- Mázlid van kölyök, de még sem veszek fel mindenkit úton-útfélen.
- Megfizetem – forgattam a szemem. Pénzéhes hiénák. A kezébe nyomtam ezer gyémántot, és felszálltam hátra.
- Kösz. – az út, zökkenőmentes volt. Egyszer álltunk meg mindössze, hogy a fickó feltöltődjön. Aludtunk egyet, és másnap reggel folytattuk az utunkat Clover-ig. A városba beérve megálltunk egy üzletnél.
- Az útnak itt vége. – közölte hátraszólva.
- Kösz szépen. – adtam a jobbom neki, amit viszonzott, majd békésen elválltunk. A felkérés szerint Omaru-ba kell menni, ami Clover szomszédságában található, így mivel már elültem a tomporom, gyalog vágtam neki az útnak. Nem lesz olyan rövid, de kell a testmozgás, különben eltunyul az ember. Rárepültem az első szembe jövő járó-kelőre.
- Bocsánat, meg tudná mondani, hogy merre induljak el Omaru-ba? – a néni értetlenül nézett rám.
- Hogy mondta kedveském? – miért is lenne egyszerű. A néni odafordította a másik fülét, hátha azzal majd jobban hall.
- Azt kérdeztem a nénitől, hogy merre tudok elindulni Omaru-ba?! – vettem hangosabbra a figurát. A néni bólogatni kezdett.
- Áh, Omatsuka! Itt az utca végén megtalálja. – mondta vissza hangosan a néni. Megárztam a fejem, megköszöntem a „segítséget” és tovább mentem, hátha lesz valaki, aki meg tudja mondani pontosan. Hamarosan szembe is jött egy másik ember, aki hál istennek fiatalabb volt.
- Hello, nem tudod merre találom Omaru-t? – tettem fel a kérdésem.
- Persze, ez az út pont oda visz. – válaszolt és már el is haladt mellettem, tovább a dolgára. Nem sokkal később még visszaszólt:
- De az ellenkező irányba. – még hallottam, ahogy elneveti magát.
~ Óh, hogy fújódnál fel, durrannál szét és szakadnál apró darabokra. – átkoztam el a csávót, sarkon fordultam és gyors léptekkel megindultam Omaru irányába.
Amint beértem a városba a látvány szörnyű volt. A falu olyan volt, mint egy szellem település. Az utcák üresek, a házakon pedig fura jelek mindenütt, ahova csak felfért.
- Kiver a frász már most ettől a helytől. – mondtam a levegőbe, és tényleg így volt. Már most utáltam a helyet.

Akárhogy is, ha csak nem a küldetéssel kapcsolatos, engem hidegen hagy, hogy mi történik egy nagy rakás fával és az ott élő álatokkal, így aztán tovább sétáltam az erdőben, egyre beljebb kerülve.
A fülsüketítő csend egyre jobban az idegeimre ment, és az se segített, hogy a talaj kezdett egyre nedvesebb lenni így aztán egy óvatlanabb lépés következtében megcsúsztam és csupa kosz lett a ruhám. A következő egy-két percben vettem a fáradtságot, hogy szemezgessek a szitok-szókincsem legszebbjeiből, majd felálltam és dühösen megállapítottam, hogy a talaj tényleg csúszós, és nem én vagyok a béna.
~ Talán egy mocsár közelébe értem volna? ~
Nem igazán furdalt a kíváncsiság, vagy a kalandvágy, hogy mocsarak után kutassak, úgyhogy továbbmentem ügyelve, hogy ezúttal ne essek hasra a nedves és ruganyos talajon.
Talán két perc se telt el, mikor a vállam elkezdett lefelé húzni, pedig csak egy kiló almát hoztam magammal meg egy kulacs vizet. Egyre nehezebb és nehezebb volt a tatyóm, mintha valaki titokban betonköveket csempészne bele. Lábaim is már alig bírtak mozdulni, pedig ennél sokkal nagyobb megterhelést is kibírtak már, ráadásul mintha én magam is egyre jobban fáradnék.
A látásom homályosodott, nehezen vettem a levegőt és a lábaim se akartak engedelmeskedni. Legjobb tudomásom szerint nem vagyok beteg, se allergiás, hogy ilyen panaszaim legyenek így csak egy dologra tudtam gondolni.
~ Méreg... ~
Nem tudom ki-mi, vagy miért tette, de jelenleg nem is érdekelt. Minél messzebb akartam érni a méreg feltevőleges forrásától amit én magam elé becsültem meg.
Irány visszafelé, talán még nem késő és megúszom mielőtt egy kisebb mennyiségű pénz és pár értéktárgy mellett az eszméletemet is elvesztem. Már-már ott tartottam, hogy fától fáig vánszorogtam, mikor megláttam egy alakot a fák között felém közeledni. Egyre jobban homályosult minden, így nem igazán láttam hogy hogy is néz ki, csak annyit tudtam kivenni, hogy felém tart és látszólag Ő is alig áll a lábán.
~ Micsoda véletlen, szóval nem én vagyok az egyetlen aki át akart menni az erdőn. ~ gondoltam magamban, majd mikor már szinte kőhajításnyira voltam tőle, hirtelen két újabb alak tűnt fel mellettünk, akik ugyanolyan rossz bőrben lehettek mint mi. Kigondoltam, hogy megszólítom őket de ekkor én a földre rogytam és kétségbeesetten küzdöttem, hogy ne csukjam le a szemeimet.
Még éppen láttam, hogy néhány piros ruhás alak közelít felénk, de ekkor egy ütést éreztem a fejemen. Ez, és a szervezetemet lebénító méreg kombója, minden ellenállást áttörve küldött engem az eszmélet-vesztettek örök vadászmezejére.

A falut járva a erdő szélére kerültem, ahol egy szürkés hajú emberrel találtam magam szembe. Mikor meglátott hozzám lépett és megkérdezte:
- Te is a rejtélyes küldetés miatt jöttél?
- Igen - felelem csodálkozva. - Ezek szerint te is. Hogy hívnak?
- Kato Brightmore, és téged?
- Sophia Sanlinia. Látom Blue Pegasus-os vagy.
- Úgy ám, a pacik királyak! Te tartozol valahová?
- Igen, Fairy Tail - lóbálom meg bal kezem az orra előtt. - Lehet, hogy a lovak jók, de a tündérek még jobbak - nyújtom ki rá a nyelvem.
- Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Nincs semmi bajom veletek és a céhetekkel egyébként. Úgy tudom a két céh mindig is jól kijött egymással. Szövetség? - kérdezte jobb kezét kinyújtva.
- Rendben - fogadom el a kézfogást. - Akkor megyünk? Úgy láttam te is az erdőbe igyekszel.
- Úgy van, azonban csak a hölgyek után - feleli tettetett udvariassággal.
- Ahogy gondolod - lépek be a fák közé.
Odabenn kellemes csend fogadott. Csak a madarak csicseregtek és néhány portyázó állat neszelt. Csendben haladtunk egymás mellett és hallgattuk az erdőt.
Egyszer csak nagy dörrenéssel eltűnt a talaj a lábaim alól és mivel nem kapcsoltam időben gyors zuhanással értem földet a szakadás alján.
- Bakker - hallom Kato halk szitkozódását és meg kell állapítanom ő sem járt jobban mint én. - Jól vagy? - érdeklődik az állapotom felől.
- Igen - nyögöm ki miközben leporolom magamat. - Jajj ne! - kiáltok fel ijedten mikor eszembe jut, hogy mi is olyan nehéz a táskámban.
Gyorsan lekapom és ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e vele. Szerencsére jól kibéleltem a táskát így nem tört el.
- Huhh, hála égnek semmi baja - lélegzem fel.
- Mi lesz belőle? - érdeklődik közelebb lépve Kato.
- Elvileg Silvernight - felelem. - És remélem is, hogy az, mert annak nagyon örülnék. Valamint igen érdekes ahogy hozzám került. Az anyja hagyta ott nekem amit még mindig nem tudom miért tett, de a kikel és idősebb lesz ki akarom deríteni. - Adok rövid történetleírást, mire ideiglenes társam elmosolyodik.
- Akkor azt hiszem ideje menni - mutat az alagútra amibe pottyantunk.
- Igen, ki kell derítenünk hova is kerültünk - mondom miközben felveszem a hátamra a táskám.
Elindulunk ám hamarosan megállok, mert lábnyomokat veszek észre és megvizsgálom őket közelebbről.
- Nézd, ezek itt friss lábnyomok - kiáltok oda Kato- nak, aki visszajön és legugól mellém, hogy Ő is szemügyre vegye a nyomokat.
- Valóban. De ki használhatja és miért, ezt a járatot? - Teszi fel a költői kérdést.
- Honnan tudnám? De annyi biztos, hogy azok az ajtók talán mondnak nekünk valamit - mutatok a folyosó két oldalán található bejáratokra.
- Csekkoljuk le, tied a jobb oldal, enyém a bal, mit szólsz? - ajánlja fel Kato.
- Rendben - egyezek bele.
Elkezdjük végigellenőrizni az ajtókat. Sajnos a többség zárva van.
- Ajj. Ez mind zárva van - nyavalygok a 12.-nél. Tovább lépek a következőhöz ami már nyitva van:- Végre! - kiáltok fel - Ez nyitva van... Mi a...? Ennyi festék kinek kell? Ráadásul mind vörös - csodálkozom el a furcsa gyűjtési mánián.
- Biztos, hogy festék? - kérdi szkeptikusan.
- Nézd meg! Nekem nem tűnik vérnek agyaskám. Különben nem lenne benne ecset - mutatok rá a valószínű tényre. - Meg amúgy is, ki fejne le ennyi vért? - mutatok be a szobába a töménytelen mennyiségű festékes bödönre.
- Sose lehet tudni, hogy mennyi gyökér rohangál odakint, de ez valóban festék - állapítja meg mellém lépve. - Én csak egy ruhákkal teli szobát találtam, de azok is most kerülhettek ide, mert még tiszták.
Folytattuk a vizsgálódást, de én csak zárt ajtókat találtam és már elértem a z én sorom végére, ahol elfogytak az ajtók.
- Öhm, Sophia, azt hiszem ezt látnod kéne - szól hozzám az egyik kinyitható ajtóból a társam.
- Hm, mi az? - lépek oda érdeklődve.
- Egy rakat különleges tárgy hever itt.
- Te jó ég! - kiáltok fel amikor megpillantom a mindenféle mágikus tárgyakat. Van itt elszakíthatatlan kötél, egy világító kő, egy fura kártya, egy kesztyű, egy babyloni gyertya és egy fiola köddel töltve.
- Hogy kerülnek ezek ide?! - kérdem nem kis csodálkozással.
- Úgy, ahogy a ruhák az előzőbe, vagyis fogalmam sincs, de bárkié is legyen, neki nem kell most, nekünk pedig szükségünk lehet rá később - mondja, és elkezdi számolgatni a tárgyakat.
- Hat, fifti-fifti, és kész. Te vagy a hölgy, válassz kérlek - dönti el mikor befejezte a számolást.
- Köszönöm. Nézzük csak... Ezt a világító követ, meg ezt a csomag elszakíthatatlan kötelet elvinném, meg ezt a fura kártyát is, bár fogalmam sincs mire jó - döntöm el kis gondolkozás után.
- Akkor marad a gyertya, a kesztyű és a fiola. Külön köszönet, hogy a kesztyűt "meghagytad", fegyver mágusként biztos, hogy tudok majd mit kezdeni vele - mosolyodik el a társam.
- Szívesen. Én nem vagyok az a tüzes típus - felelem az igazságnak híven.
A nekem jutott tárgyakat elrakom a táskámba, míg társam a kesztyűjét felhúzza, a fiolát a zsebébe teszi, a gyertyát pedig a másik zsebébe süllyeszti.
- Akkor itt végeztünk, úgyis csak egy irányba mehetünk, és nem tudjuk, hogy milyen hosszú ez a folyosó, szerintem jobb ha megyünk - ösztökél indulásra.
- Igazad van. Gyerünk!
Elindulunk és a szépen kivilágított folyosón csendben haladunk.

(Sorry, hogy nem az erdőben találkoztunk,de így jött ki)

A fickó, aki nemrég rossz irányt mutatott, úgy tűnt el, hogy nyomát sem láttam, nemhogy meg tudtam volna torolni az ellenem elkövetett vétket. Az út tök eseménytelen volt, semmi nem történt, egészen a város melletti erdő széléig. Itt ugyanis találkoztam a leendő útitársammal, vagyis, akkor még nem tudtam, hogy az lesz. Szóval ott állt egy lány, és úgy gondoltam, hogy sok veszten valóm nem igen van, és egy kérdésbe még senki nem halt bele.
- Te is a rejtélyes küldetés miatt jöttél? – vágtam bele a közepébe a dolognak, mert egyrészt nincs időnk, másrészt meg, ha nem, akkor ne tartson fel engem, aki most perpillanat mondjuk, hogy dolgozik.
- Igen. – válaszol kissé meglepetten. - Ezek szerint te is. Hogy hívnak? – kérdezte ezúttal a lány tőlem.
- Kato Brightmore. És téged? – kontráztam a kérdésére.
- Sophia Sanlinia. Látom Blue Pegasus-os vagy. – nos, ezt nem volt nehéz kitalálni, mert én nem szoktam úgy eldugdosni a céhem jelét, mint egyesek. Komolyan, ha tartozol valahova, akkor minek mondjuk a hátadra tetováltatni? Ott senki nem látja, de hát ízlések és pofonok.
- Úgy ám, a pacik királyak! Te tartozol valahová? – adok-kapok játék kezdett kibontakozni közöttünk, és éppenséggel nem volt ellenemre. A rohanó világ meg minden. Jó most ez a lazulós kérdezz-felelek dolog, ami van.
- Igen, Fairy Tail. – felemeli a kicsi kacsóját, és meglóbálja előttem, mint valami zsebkendőt. A kézfején jól látható a Fairy Tail céh jele. Fairy Tail, oda ne rohanjak. - Lehet, hogy a lovak jók, de a tündérek még jobbak. – és én még kezdtem azt hinni, hogy ebből jó is ki sülhet, bár nem akartam felvállalni a cukros bácsi szerepét sem, a lány ugyanis eléggé fiatalnak nézett ki. Ez mondjuk különösebben nem zavart, de megfordult a fejemben, hogy nem biztos, hogy itt lenne a helye. Ő dolga.
- Majd meglátjuk, hogy mi lesz. Nincs semmi bajom veletek és a céhetekkel egyébként. Úgy tudom a két céh mindig is jól kijött egymással. Szövetség? – nyújtottam neki a jobbomat a béke jeleként, bár mivel nem nagyon kaptunk össze, és a céheink sem voltak esküdt ellenségek, így csupán gesztus tartalma volt ennek a „ceremóniának”.
- Rendben. Akkor megyünk? Úgy láttam te is az erdőbe igyekszel. – fogtunk kezet.
- Úgy van, azonban csak a hölgyek után. – tettem meg a megfelelő kézmozdulatokat, és mivel jól neveltek ezt komolyan is gondoltam.
- Ahogy gondolod. – jegyezte meg, és már el is tűnt az erdő sűrűjében. Én értem, hogy kicsi, meg mit tudom én, de nem kell ennyire előre rohanni. Nagyon kellett kapkodnom a lábam, hogy ne tévesszem szem elől, mert akkor megint nézhetek szembe egyedül ezzel a feladattal. Egy társsal azonban mindig jobb egy kicsit. Nem csavarodsz be. Az erdőben egy darabig szótlanul követtem Sophia-t, aki kis termete miatt, baromi könnyen elfért az erdő akadályai között, ami nekem nem ment annyira egyszerűen. Mikor végre sikerült némileg utolérnem, ami azt jelenti, hogy a köztünk lévő távolság mindössze fél méterre csökkent, beszakadt alattunk a talaj.
~ Azt a mocskos… – nem fejeztem be a gondolataimat, mert a végén még hangosan is ki találom mondani.
- Bakker! – szitkozódom halkan, majd lassan, de biztosan feltápászkodok. Fájt, azt meg kell hagyni. Azért egy párnát, vagy ilyesmit tehettek volna ide. Sophia felé fordulok.
- Jól vagy? – kérdezem a lánytól.
- Igen. – jön a válasz, miközben ő is megtisztítja magát a rákerült portól.
- Jajj ne! – kiált fel, és már veszi is a táskáját. Egy tojás lapul benne, de innen úgy látom nincs semmi baja.
- Huhh, hála égnek semmi baja. – könnyebbül meg, hisz majdnem rántotta lett abból a tojásból.
- Mi lesz belőle? – kérdeztem kíváncsian. Ez van, megláttam, és meg kell kérdeznem, kövezzen meg érte bárki.
- Elvileg Silvernight. És remélem is, hogy az, mert annak nagyon örülnék. Valamint igen érdekes, ahogy hozzám került. Az anyja hagyta ott nekem, amit még mindig nem tudom miért tett, de ha kikel és idősebb lesz, ki akarom deríteni. – feleli. Elmosolyodom, hisz tudom milyen egy ilyen dolog, nekem is lapul egy tojás a birtokomban, úgyhogy teljesen megértem a helyzetét.
- Akkor azt hiszem ideje menni. – vetem fel, hisz itt még sem maradhatunk örökre, és jó lenne ennek a dolognak mihamarabb a végére járni.
- Igen, ki kell derítenünk hova is kerültünk. – együttértően bólintok a lánynak, aki közben visszakapta a táskát a hátára. Alig mentünk valamit a járatban, Sophia megállt.
- Nézd, ezek itt friss lábnyomok. – leguggoltam megnézni, hogy jobban lássam őket. Valóban frissek, és ha kérdés lenne, azt válaszolnám, hogy a lábnyomok széle még meredek. Ha régebbiek lennének, mondjuk két, három naposak, vagy még több, a szélek már kevésbé lennének ilyen meredekek, sőt, inkább kerekded alakúra váltanának.
- Valóban. De ki használhatja és miért, ezt a járatot? – költői kérdés, ergo: ne válaszolj rá.
- Honnan tudnám? De annyi biztos, hogy azok az ajtók talán mondnak nekünk valamit. – és megtette! Mindegy, innen már úgysem szívhatja vissza. Ami kijött, kint is marad babám, jobb ha legközelebb odafigyelsz. Az ajtókra mutat, amik a folyosó két szélén helyezkednek el.
- Csekkoljuk le, tied a jobb oldal, enyém a bal, mit szólsz? – Sophia bólint, és belemegy a dologba.
- Rendben. – és már nyitogatjuk is az ajtókat. Vagyis csak nyitogatnánk. Van itt egy halom ajtó, de az összes zárva. Na most ilyenkor két lehetőség adatik meg: uno: valaki el akar rejteni valamit, és azért zárta be az ajtókat, hogy a kíváncsi szemek, mint mi, ne tudjanak bejutni. Hát erre rácseszel, mert ha akarom, simán be tudnék törni egy ilyen ajtót. Kivéve, ha mágiával van védve. Dos: Valójában nincs is bent semmi, csupán használaton kívüli helyiségek, és ezért zárták be. Erre azt hiszem nem fog fény derülni.
- Ajj. Ez mind zárva van! – hallom, ahogy Sophia hangot ad nem tetszésének, és ebben talán az én részem is kicsit benne van. Ha nincs, akkor meg bele képzelem, elfér az ő elégedetlensége mellett. A következő ajtóhoz érek, és mit ad isten – legyen akármelyik is, amelyik adta – kinyílt. Ahogy belépek, nincs bent semmi, csak pár ruha. Tiszták, és igényesen vannak betéve. Frissen kerülhettek ide nem rég. Ezen kívül semmi érdekes nincs itt, így inkább hagyom a fenébe.
- Végre! – kiált fel a lány. Úgy látszik ő is talált egy ajtót, ami kinyílt. Odasietek, hogy megnézzem mi van bent.
- Ez nyitva van... Mi a...? Ennyi festék kinek kell? Ráadásul mind vörös. – a csodálkozásában osztozom, de azért felmerül bennem, hogy nem feltétlen festék lesz az.
- Biztos, hogy festék? – teszem fel a kérdésem szkeptikusan. Azok a fránya aggályok, sosem nyugszanak.
- Nézd meg! Nekem nem tűnik vérnek agyaskám. Különben nem lenne benne ecset. - mutatok rá a valószínű tényre. - Meg amúgy is, ki fejne le ennyi vért?
- Sose lehet tudni, hogy mennyi gyökér rohangál odakint, de ez valóban festék. - állapítom meg a lány mellé lépve. - Én csak egy ruhákkal teli szobát találtam, de azok is most kerülhettek ide, mert még tiszták. – osztom meg vele a felfedezésem, bár azok a ruhák kevésbé érdekesek, mint ez a brutális mennyiségű festék.
~ Hülye szektások. – átkozom el őket gondolatban, bár fogalmam sincs, hogy ki festhette fel ezeket. Tovább folytatjuk a kutatást, hátha van még olyan ajtó, ami nyílik. Sophia nem talál egyet sem, és én sem egy darabig. Majd egy újabb ajtó elé érek, aminek a kilincs megint csak enged. Belököm az ajtót, és amint elém tárulnak a szobában tárolt tárgyak, leesik az állam.
- Öhm, Sophia, azt hiszem ezt látnod kéne. – szólok a lánynak, és csak remélni tudom, hogy hallotta, amit mondtam, mert egyelőre még nem tudom hova tenni, hogy kinek kell és miért ennyi varázs tárgy.
- Hm, mi az? - lép oda érdeklődve.
- Egy rakat különleges tárgy hever itt. – válaszolok, és kicsit engedek, hogy ő is szemügyre tudja venni a helyiséget, és ami bent van.
- Te jó ég! – én is erre a reakcióra számítottam tőle. Nem tudtam elképzelni, hogy egy nálam fiatalabb mágus mindenféle reakció nélkül viselje ennyi tárgy elhelyezkedését egy helyen.
- Hogy kerülnek ezek ide?! – kérdezi csodálkozva. Belépünk, és jobban megnézzük. Egy gyertya, egy kesztyű, kötél, egy apró fiola, egy kavics és egy kártya. Felveszem a követ, de vissza is teszem.
~ Mi érdekes lehet egy kőben? – jó, mágikus kavics, de akkor is. Mindegy. Tovább vizsgálgatjuk a dolgokat.
- Úgy, ahogy a ruhák az előzőbe, vagyis fogalmam sincs, de bárkié is legyen, neki nem kell most, nekünk pedig szükségünk lehet rá később. – vetem fel az ötletem, és közben elkezdem megszámolni a felhalmozott tárgyakat.
- Hat, fifti-fifti, és kész. Te vagy a hölgy, válassz, kérlek. – engedem előre ismét.
- Köszönöm. Nézzük csak... Ezt a világító követ, meg ezt a csomag elszakíthatatlan kötelet elvinném, meg ezt a fura kártyát is, bár fogalmam sincs mire jó. – volt tippem, de nem akartam neki hülyeséget mondani, így inkább a „ne szólj szám, nem fáj fejem” taktikát alkalmaztam.
- Akkor maradt a gyertya, a kesztyű és a fiola. Külön köszönet, hogy a kesztyűt „meghagytad”, fegyver mágusként biztos, hogy tudok majd mit kezdeni vele. – hálálkodtam, bár erre nem feltétlen volt szükségem. A maradék három tárgy ezek szerint nálam landol. A kesztyűt veszem el először, így azt fel is húzom, míg a fiolát és a gyertyát zsebre vágom, és így meg is volnánk.
- Szívesen. Én nem vagyok az a tüzes típus. – feleli, és ismételten elmosolyodom.
- Akkor itt végeztünk, úgyis csak egy irányba mehetünk, és nem tudjuk, hogy milyen hosszú ez a folyosó, szerintem jobb, ha megyünk. – adtam ki az indulásra felszólítást. Nem akartam, hogy egy ilyen szituban kapjanak rajta minket. Igen, elvettük a tárgyakat, na de az vesse rám az első kavicsot, aki ilyen helyzetben nem tette volna meg.
- Igazad van. Gyerünk! – kontrázott Sophia, és magunk mögött hagytuk a szobát, hogy újra a lámpákkal megvilágított folyosón haladjunk, félve attól, hogy hol lyukadhatunk majd ki.

OFF:

A következő dolog amire emlékszem az az hogy olyan mértékben lüktet a fejem, mintha egy két hetes lagziból lennék másnapos. A szemem száraz volt, nem éreztem a karjaim, és a hányinger kerülgetett. Minden bizonnyal ennél csak kellemesebb helyen tudtam volna ébredni. Aztán végül is beugrott, hogy mi is történt. Meló reményében elindultam Omaruba, útközben pedig egy erdőn haladtam át aztán a következő, hogy itt vagyok.
- Maradhattam volna Magnoliában is, de nem! Nekem kalandozgatni kellett! - motyogtam majd amennyire bírtam megpróbáltam szétnézni.
Egy régi láncon lógok, amit a karom köré tekertek, ~ Akkor ezért nem érzem a karom. ~ mellettem pedig egy szőke alak lógott, aki jól láthatóan még nincs magánál így nem is törődtem vele.
- Nem várom meg míg felkel. Én most lépek le innen! - mondtam magamnak majd elkezdtem mocorogni, abban a reményben, hogy a láncok majd meglazulnak és én szabad leszek. sajnos a tervem olyan szinten nem jött be, hogy nem csak a lánc nem mozdult, de rám meg ismét rám tört a fejfájás és a homályosság. Ekkor már nem úsztam meg, reggelim félig megemésztett maradványai feltörtek én pedig akarva-akaratlanul elhánytam magam.
- Áááú... - mondtam elcsukló hangon mert a fejem még mindig hasogatott, és így inkább egyenlőre letettem szabadulási tervemről.
Mikor már úgy éreztem, nem fogom elhányni magam ha ismét megmozdulok, kinyitottam a szemem és szétnéztem. Nem volt épp egy luxus hotel, a falak mocskosak, és egy ablak sincs, de engem ez hidegen hagyott most. A lánc másik végét kerestem, hiszen ha hozzám van kötve az egyik vége, akkor a másik vége is itt kell legyen valahol. Erre gondoltam, mikor felnéztem és megláttam, hogy egy nagyobb csiga segítségével lettünk fellógatva. nem tűnik túl stabilnak, egy Amaterasu pecsét biztosan kirobbantaná a helyéről, és akkor én is szabad lennék. Egyetlen baj, hogy a kezeim le vannak láncolva, így tervem nehezen lenne kivitelezhető.
~ Nem mintha bármit is veszíthetnék. ~ győztem meg végül is magamat, de ekkor ismét akadályba ütköztem. Nem tudok mágikus erőt engedni a kezeimbe. Pedig lehetetlen, hogy hirtelen elfelejtettem volna, hogy hogyan kell. Ismét megpróbáltam, erőlködtem de semmi. A végén már muszáj volt abbahagynom a próbálkozást, mert ismét belefájdult a fejem.
~ Szóval így állunk... ~ gondoltam magamban, miután lecsillapodott a fejfájás ~ Blokkolják a mágiát a teremben. Ez nem feltétlenül szerencsés helyzet. ~
Kétségbeesetten próbáltam választ találni, hogy mégis hol lehetek, vagy ki láncolhatott ki, de egy hosszú piros köpenyvégen kívül semmi sem ugrott be. Ekkor kezdett éledezni a cellatársam. Valamit motyogott magában, majd megszólítottam:
- Jó reggelt Börtönablak Fénysugara! Csak felébredtél... - nem tudom, honnan jött ez a hangnem. A helyzetünket nézve egy kicsit magam is meglepődtem azon amit mondtam, de már mindegy.
- Jó regg... te meg ki vagy!? - mert ugye ez a legfontosabb most.
- Mateus, szolgálatodra! - válaszoltam neki, míg Ő láncait vizslatta. - Egy darabig próbálj ne pattogni! - nekem se lett szép vége.
- Hát rendkívüli szolgálat lehetsz ezekkel a láncokkal - viccelődött - khm... bocsi, az én nevem Shiro. Kezet nyújtanék, de mint látod... - majd megzörgette láncait - Miért is ne pattogjak? - kérdezett rá Shiro nevű sorstársam.
- Mert pár másodpercen belül olyan fejzúgást kapsz, hogy a szemed is káprázni fog tőle. Felteszem a méreg utóhatása.
- Ahh értem... - sóhajt - Hát az én fejem csak kicsit sajog, de nem sok hiányzik hogy kidobjam a taccsot.
- Ne fogd vissza magad! Az enyém is ott van közvetlen alattunk. Na de most ha megbocsájtasz, ki kellene jussunk mielőtt valaki jönne! - vetettem fel Shironak.
- Remek ötlet, várj egy picit és megoldom. - mondta magabiztosan, majd lehunyta a szemét, nekifeszült a láncoknak, és hangos hörgésszerű hanggal felkiáltott:
- Crystal Dragon Scales
A várt hatás viszont - mint azt már előre tudtam - elmaradt.
- Mi a fene? Nem müködik!?
- Nem. Valami leblokkolja a mágiánkat. De ha ettől jobban érzed magad, ahogy nekifeszültél a varázslásnak, meg a hörgés utánna nagyon szórakoztató volt. - cukkoltam Shirot, de nem kerülte el a figyelmemet, a technikájának a neve.
- Menj a tudod hova... Van valami terved?
Na helyben vagyunk.
- Hát... őszintén szólva abban reménykedtem, hogy lesz valami ötleted, de ha már így rákérdezté: Ha felnézel láthatod, hogy ami fent tart minket az nem más mint egy-egy csiga. Ha engem kérdezel, nem valami új darabok, sztem még egy kis megterhelés és leszakadnak, mi pedig talajt fogunk.
Shiro megpróbált felnézni, de azonnal elkapta a tekintetét. Úgy tűnik a feje mégsem csak egy kicsit sajog.
- Bocs, én inkább nem néznék fel, eléggé émelygek tőle, de elhiszem neked. Akkor nincs más dolgunk, csak ide-oda rángatni magunkat...
- Ez a terv. - mondom majd elkezdtem előre-hátra lökni magamat, abban a reményben, hogy hamar kijutok.
Sajnos csak egy dologgal nem számoltam, hogy a lánc ettől hangosan csörögni kezd, aminek a hangja bevonzotta az őröket.
- Hagyd abba te szerencsétlen! - ordít az egyik Shirora, majd gyomron vágja a fegyverével. Shiro ezt válaszra sem méltatva úgy döntött könnyít magán, és egyenesen az őr fejére hányt. Ezt persze az őrök se hagytak szó nélkül.
- Rohadék! - kiáltották, majd felváltva ütlegelték Shirot, engem pedig már csak azért, hogy mégse érezzem magamat kihagyva.
Pár perccel, és jó néhány tarka folttal később bejön három vörös ruhás alak. Kopp ugyanúgy néztek ki a ruháik, mintha valami rossz szektából szabadultak volna. Egyikük intett a kezével, mire az őrök kimentek.
- Fogalmatok sincs kivel szórakoztok! - szólt belőlem az üres fenyegetőzés.
- Nincs, de ez minket nem is érdekel. Melyik céh küldött titeket? - kezdték a kérdezősködést.
- Szektás lő, mellé! - cukkolom tovább őket, látható hatás nélkül.
- Melyik céhnek kell küldenie ahhoz hogy kiengedjetek? - kérdezi Shiro - Mert akkor az! Egyébként meg semelyik... nem tartozom céhhez... nyomik - mondta félig már csak magának, de így is jól hallhatóan.
- Rendben, akkor mást kérdezek és ajánlom, hogy helyesen válaszoljatok! - váltott kérdést az egyikük.
- Matek kérdés lesz? - folytattam a fogva tartóink idegein táncolást.
- Nemár.. abból béna vagyok... kétszer kettő... nyolc. - tett rá még egy lapáttal Shiro.
- A mágiátok! Miféle mágiát űztök?
- Mi a fenének akarjátok tudni? Mellesleg Crystal Make... - Shiro szinte azonnal beadta a derekát, én viszont nem tervezek ilyesmit.
- ... Oldozz ki és megmutatom!
Itt valószínűleg túlléptem a bizonyos határt, mert a komor trió kiment a fogdából majd egy másodpercre rá bejött egy pár verőember akik azonnal kezelésbe is vettek. Az utolsó amit látok az egy egyre jobban közelítő botszerű tárgy, majd teljes sötétség vette át a szerepet.

~ Milyen kihalt ez a hely. ~ elmélkedek, s egy másodpercre rá meghallok valami halk dübörgést az alagútnak abból az irányából amerre tartunk.
- Mi ez a zaj?... Léptek? - gondolkodom hangosan.
- Nem kizárt. Le kéne lépnünk innen nem? - feleli a társam, és miközben ezt mondja beránt a legközelebbi nyitott ajtón.
- Ohh - nyögök meglepetésemben, mivel váratlanul ért. - Héé, ne rángass csak úgy embereket! - suttogom felháborodottan, de rögtön el is hallgatok, mert a léptek már nagyon közelről hallatszanak.
- Most örülj neki inkább, mert épp most mentettem meg a hátsód.
- Hmn... - morgok kicsit durcásan.
Eközben a léptek tulajdonosai hallótávolságon belülre érnek és meghalljuk a beszélgetésüket:
- Mit gondol?
- Az eddigiek nem voltak túl jók, de remélem a mostani kettő tovább fogja bírni.
- Van még aki életben van?
- Hát van még négy az ujjakon kívül de nem sok jövőt jósolok nekik, talán még egy alkalmat kibírnak.
- Rendben ejtsük meg mihamarabb, véleménye szerint velük meg lesz a kellő adag?
- Semmiképp sem, nagyságos uram. De már nem kell sok a két új mágussal viszont már mindenképpen.
- Értem. Mit tudunk róluk?
- Még semmit, Kitaro-samaék most mentek le hozzájuk.
- Értem, szerezzük meg minél hamarabb a mágiájukat hogy időben kész legyünk.
- Értettem.
- Akkor.... - ennek a mondatnak a végét már nem hallhatjuk, mert kiérnek a hallótávolságból.
Óvatosan résnyire nyitjuk az ajtót és amint a csapat eltűnik a következő kanyar mögött előjövünk.
- Te értetted, hogy miről beszéltek ezek? - kérdezi Kato felém fordulva.
- Nem én. De annyit azért leszűrtem, hogy emberek mágiáját szivattyúzzák ki és most is van náluk két mágus. - elemeztem amit megtudtam.
- Hallottam, de ez elvileg lehetetlen, nem? - néz rám fura, kérdő tekintettel ami azt sugallta, hogy nem teljesen biztos abban amit mond.
- Vannak fura dolgok ebben a világban, például, hogy az ember sétál az erdőben és egy ajtókkal és varázstárgyakkal teli barlangban lyukad ki. Nem gondolod? - emlékszem vissza az eddigi fura eseményekre aznap. - Mindenesetre azt hiszem észre fogják venni, hogy beszakadt az alagútjuk, a egy kicsit tovább mennek.
- És azt is, hogy eltűntek a varázstárgyak.- mutatott az elhozott tárgyakra.
- Azt csak akkor ha bemennek a szobába. - felelem reménykedve.
- Idő kérdése. - töri le a kedvemet a társam.
- Igaz, de pont emiatt minél előbb szeretnék kijutni innen, mert ha meglátják, hogy eltűntek akkor keresni fogják azt aki elvitte.
Erre Kato már nem válaszolt csak továbbindult az alagútban, amiből arra következtetek, hogy Ő is hasonló véleményen lehet.
- Mit gondolsz, hol történik a lecsapolás, és mihez kezdenek a lecsapolt varázserővel? - kérdi meg egy kis csönd után.
- Hmn... Fogalmam sincs, de annyi biztos, hogy semmi jót. Még az is lehet, hogy a saját küldetésünkbe csöppentünk bele. - mondom arra gondolva, hogy lehet, hogy ez áll a különös dolgok mögött amik Omaruban történtek.
- Az biztos, hogy jól benne vagyunk a slamasztikában.
- Na ja. Elkezdett nyomasztani ez a hely. - húzom be a nyakam, mivel valóban kellemetlen érzésem támadt.
- Nem lesz bajunk nyugi. - próbál megnyugtatni Kato nem sok sikerrel.
- Remélem. - felelem még mindig idegesen. ~ Nincs kedvem ahhoz, hogy belőlem is kiszívják a mágikus energiámat. Arról nem is beszélve, hogy mi lenne akkor Yuká-val. Lehet nem volt jó ötlet magammal hozni~töröm a fejemet.
Csendesen ballagunk egymás mellett és mindketten figyelünk, hogy nem látunk- e valami gyanúsat.

/remélem ez a szín megfelelő, és az elveszett ajtó kártyáról kérnék majd egy leírást/

Tovább haladtunk Sophia-val a folyosón. A tárgyak, amiket el tudtunk hozni, igazságosan és logikusan lettek elosztva, mindenkinek, ami kell. A gyertyát és a fiolát ugyan a zsebembe raktam, már csak azt nem tudom miért, ugyanis a fegyverek mellett simán elfér. Elővettem a két említett tárgyat, és elhelyeztem a Dimension Warpban.
~ Na így rendben is volnánk. – mondtam magamban. Szótlanul haladtunk a folyosón, és egyikőnk sem tudott érdemleges témát felvetni, majd nem sokára Sophia szólalt meg, megtörve ezzel a hosszú hallgatást és a lassacskán kínzóvá váló csendet.
- Mi ez a zaj? Léptek? – kérdezte a lány. Fülelni kezdtem, és nem sokkal később én is meghallottam a dobogást.
- Nem kizárt. Le kéne lépnünk innen nem? – nyilván akik itt vannak, nem szeretnének minket is itt látni, ráadásul most vittünk el tőlük néhány tárgyat, ami valószínűleg kellhet majd nekik a későbbiekben. Ösztönösen cselekedtem, megragadtam Sophia derekát és a legközelebbi nyitott szobába rángattam be.
- Oh! Hé, ne rángass csak úgy embereket! – nyög fel a hirtelen jött ötletemtől.
- Most örülj neki inkább, mert épp most mentettem meg a hátsód. – közöltem vele az igazságot a tettemről, miközben durcásan hümmög egy sort. Most valahogy nem tudok és nem is akarok ezzel foglalkozni, ugyanis a léptek egyre közelebb értek, és hamarosan egy igen különleges beszélgetést is sikerült elkapni a rejtekünkből.
- Mit gondol? – kérdezte az egyik.
- Az eddigiek nem voltak túl jók, de remélem, a mostani kettő tovább fogja bírni. – érkezett a válasz.
~ Ezek meg mi a halálról beszélnek? – felhúztam a szemöldököm, és kérdő tekintettel meredtem a semmibe, miközben tovább folytattam a hallgatózást.
- Van még, aki életben van?
- Hát van még négy az újakon kívül, de nem sok jövőt jósolok nekik, talán még egy alkalmat kibírnak. – ez egyre furcsább lesz.
- Rendben ejtsük meg mihamarabb, véleményem szerint velük meg lesz a kellő adag? – kellő adag? Mihez is? Nem merek szólni, de most úgy kilépnék a szobából, és beállnék közéjük bratyizni, hátha úgy sikerül valamit kideríteni erről a dologról, mert ez így roppant ködös.
- Semmiképp sem, nagyságos uram. De már nem kell sok, a két új mágussal viszont már mindenképpen. – aha, eddig tiszta sor, de baromira tudnék örülni most egy átfogó magyarázatnak.
- Értem. Mit tudunk róluk?
- Még semmit, Kitaro-samaék most mentek le hozzájuk. – Kitaro. Ezt a nevet megjegyzem, mert tuti, hogy Kitaro a főkolomposok egyike lesz.
- Értem, szerezzük meg minél hamarabb a mágiájukat hogy időben kész legyünk. – ezek emberek, akik mágiát lopnak? Mégis minek? Milyen célra? Nem állt össze a kép, hogy ez miért jó, és miért is lényeges. Az első elméletem az volt hirtelen, hogy ők képtelenek mágiát használni, és így, hogy leszívják a másikét, valahogy át tudják ültetni magukba. Ezt egyelőre nem akarom megosztani a lánnyal, mert semmi sem biztos, de valahogy úgy érzem, hogy ez a dolog egyre bonyolultabbá válik.
- Értettem!
- Akkor.... – tovább nem hallottuk, mert a két alak tovább haladt, és a hangjukat elnyelte az alagút. Kikerültek a hallótávból, és sajnos, amit így megtudtunk nem épp kellemes hírek.
- Te értetted, hogy miről beszéltek ezek? – fordultam Sophia-hoz, de még suttogtam.
- Nem én. De annyit azért leszűrtem, hogy emberek mágiáját szivattyúzzák ki és most is van náluk két mágus. – kicsit több, mint kettő, de ja, ez volt a lényege. Bólintottam a lánynak.
- Hallottam, de ez elvileg lehetetlen, nem? – tűnődtem el a dolgon. Nem hallottam még ilyen eljárásról, bár lehet, hogy ez csak az én hiányosságom.
- Vannak fura dolgok ebben a világban, például, hogy az ember sétál az erdőben, és egy ajtókkal és varázstárgyakkal teli barlangban lyukad ki. Nem gondolod? – ez még annyira nem fura, mindenki rejteget valamit, ezért nem kell épp furának lennie az erdőben található csapóajtóknak. - Mindenesetre azt hiszem, észre fogják venni, hogy beszakadt az alagútjuk, ha egy kicsit tovább mennek.
- És azt is, hogy eltűntek a varázstárgyak. – most szívtuk meg. Amint belépnek abba a szobába, rögtön riadót fújnak majd, és neki kezdenek a betolakodók keresésének.
- Azt csak akkor, ha bemennek a szobába. – Sophia elég pozitívan állt a dolgokhoz, de ez lényegében jól jött most.
- Idő kérdése. – ellensúlyoztam az optimizmusát az időszakos. pesszimizmusommal.
- Igaz, de pont emiatt minél előbb szeretnék kijutni innen, mert ha meglátják, hogy eltűntek akkor keresni fogják azt, aki elvitte. – bingó! Ez igaz volt, úgyhogy le kell lépni, de én személy szerint még szeretném kiszabadítani a két fogságba esett mágust. Még az ellenségemnek sem kívánnám, hogy lecsapolják a mágiáját.
- Mit gondolsz, hol történik a lecsapolás, és mihez kezdenek a lecsapolt varázserővel? – ismét költői kérdés, és Sophia ismét válaszol rá. Már kezdem megszokni.
- Hmn, fogalmam sincs, de annyi biztos, hogy semmi jót. Még az is lehet, hogy a saját küldetésünkbe csöppentünk bele. – a végét nem értettem, de biztos úgy van, ahogy mondja.
- Az biztos, hogy jól benne vagyunk a slamasztikában.
- Na ja. Elkezdett nyomasztani ez a hely. – ezt nem kellett volna. Kezdem én is átvenni Sophia hangulatát, bár egyelőre tartom magam és most erős leszek. Muszáj.
- Nem lesz bajunk nyugi. – próbáltam megnyugtatni.
- Remélem. – kicsit még kihallom az idegességet a hangjából. Tovább haladunk a folyosón ellenkező irányba, mint amerre az előbb beszélgető alakok mentek, remélve, hogy hamarosan valami érdemleges dologgal is találkozunk.

Tovább haladunk a folyosón Sophia-val, közben azon gondolkodom, hogy mi lehet a háttérben. A járatban kényelmesen elférünk egymás mellett a lánnyal.
- Te hallod ezt? Vagy csak én képzelődöm? - kérdeztem, közben megálltam, hogy jobban tudjak koncentrálni a hallásomra, hátha csak az akusztika játszott velem.
Mit? - kérdez vissza és ő is fülelni kezd.
- Léptek. - még mindig hallom, így biztos, hogy nem a mienk, de akkor ki a fene lehet az. Azt hittem, hogy már otthagytuk a veszélyes részét az alagútnak, de úgy látom tévedtem.
-Hmn... igen már hallom. Azt hiszem, jobb, ha elbújunk. – Sophia körül néz valamiféle menedéket keresve. - Nézd az a hosszúkás szikla pont jó lesz. – mondja, majd megragadja a ruhám ujját, és ahogy én nem rég, ő is beránt egy fedezékbe, ahol nem láthatnak meg minket.
- Most akkor kvittek vagyunk. - kacsintok rá, mert egyszer én is berángattam őt. A léptek egyre közelebb érnek, és nem messze tőlünk a csapat megáll. Sophia csak mosolyog, majd mikor megpillantjuk a csapatot, a fejét lehúzza, hogy minél jobban elrejtse őt a szikla. Kilesek, hogy felmérjem a terepet. Négyen vannak összesen, mindegyikőnkre jut kettő-kettő.
- Mi legyen, megvárjuk, míg elmennek, vagy elintézzük őket? - kérdeztem a lánytól.
-Én inkább maradnék feltűnésmentes. Ha hercba keveredünk, annak zaja van és felfigyelnek ránk, meg hamar megtalálnák őket és akkor elkezdenének keresni minket, ami nem lenne előnyös. - világít rá a tényekre.
- Ha észreveszik, hogy eltűntek a tárgyak, akkor is keresni kezdenek. - tudatom a lánnyal, hogy ott elbuktuk már a dolgot, de ettől függetlenül igaza lehet.
- Rendben, most te irányítasz. - adom át neki a lehetőséget.
-Én úgy látom, ezek nem nagyon akarnak elmenni innen, tehát át kell jutnunk rajtuk valahogy. - gondolkodik egy kicsit.
- Én bagolyként át tudok repülni felettük, te megoldod? – teszi fel nekem szegezve a kérdést, mire csak bólintok, jelezve, hogy nem kell aggódni miattam.
- Köszi. Akkor én elindulok. Ne szórakozz itt sokáig, mert még mindig fenn áll a veszélye, hogy keresni kezdenek minket. – ki sem mondja, már át is változott egy bagollyá, és úton van a folytatás felé, nem úgy, mint én, aki még azt sem tudja, hogy mit fog csinálni. Gondolkodóba esem, mert egyedül kevés vagyok, végül úgy döntök, hogy felkapok egy követ, és először az egyik őr fejét dobom meg, lehetőleg ellenkező oldalon, mint ahonnan én vagyok, majd még egy követ hajítok el a barlangnak abba a részébe, ahonnan jöttünk. Ott aztán már kereshetnek. Ez egészen addig működik is, amíg egyetlen őr nem marad, aki felvigyázónak hagytak hátra. Végülis eggyel már elbánok, így megidéztem a khukri-t, és mögé lopóztam, majd jól fejbe kólintottam, de úgy, hogy csak eléggé megzavarodjon.
- Nem vagy semmi, hallod-e. - dicsérem a lányt. Azért ez tényleg szép mutatvány volt tőle.
- Köszi, néha jól jön, ha az ember állattá tud válni. – mosolyodik el.
- Na igen, de azért a fegyverek erejét sem kell lebecsülni ám. – vágok vissza Sophia-nak.
- Fegyverek? Te fegyver mágus vagy? - kérdezi kiváncsian. - Olyannal még nem sokkal találkoztam. – vajon miért? Végülis mindegy, most itt vagyok, teljes valómban láthat, mint egy igazi fegyver mágust.
- Ja, hogy ezt eddig nem mondtam? - csodálkozom el. - Igen, az volnék.
- Nem eddig nem esett szó a mágiáinkról. - emlékeztet rá, és most igaza van, és helytálló a meglátása, ugyanis soha nem jött még szóba, ami nagy hiba, de mostmár legalább mind a ketten tudjuk, hogy mire képes a másik.
- Tényleg. Te viszont alakváltó vagy. Melyik fajta? – kérdezek vissza kíváncsian.
- Animal Soul. – felel kurtán, amire megeresztek egy félmosolyt.
- Érdekes. Akkor csak utánad, Ms. Animal Soul! - engedem előre a lányt, hogy haladjunk is.
- Ahogy kívánja uram. – feleli, majd meg is indul az alagútban, hogy kitaláljuk, mi a fene folyik idelent, amiről szerintem senki nem tud. Több szó nem esik sem magunkról, sem a mágiánkról, csak csöndben caplatunk a folyosón, remélve, hogy hamarosan elérjük a végét. Ekkor megpillantunk egy vörös csuhás alakot, aki felénk közeledik. Ő még nem lát minket, csuklyája a szemébe van húzva, feje pedig lefelé mered, így a padlót bámulja. Amilyen gyorsan csak tudunk, Sophia-val egy-egy ajtó beugró részében bújunk el, és várunk. A lehető leghalkabban idézem meg a khukri-m, és ha Sophia vet is rám rosszálló pillantásokat, azt biztosan nem látom. Amint a csuhás elhaladt mellettünk, a khukri markolatával tarkón vágom, amitől elájul. Sikerült eltalálnom azt a pontot, ami azonnali ájulást okoz. Mielőtt a földre esne, elkapom a vállai alatt, és a legközelebbi szoba felé vonszolom, remélve, hogy nyitva van, és még jobban remélve, hogy üres.
[color=white]- Te meg mit csinálsz?![color] – hallom Sophia hangját, ami suttogás inkább. Ügyes kislány, nem kockáztatja meg, hogy valaki meghallja.
- Info kell, nyugi, nem tettem benne kárt, nem sokára magához tér. – próbáltam megnyugtatni a lányt, bár szerintem ettől egyáltalán nem lett nyugodtabb.
- Jó, de azért akkor is... – az állandó aggódás. Máshogy nem jutunk infohoz, és eltévedünk ebben a fene nagy barlang rendszerben, anélkül, hogy ki tudtunk volna deríteni valamit. Ő belsős, így biztos, hogy tud nekünk segíteni.
- Ne írj le. Magunktól sosem jövünk rá, hogy mi a fene folyik itt, legalábbis teljesen nem. Én a magam részéről szeretnék alapos munkát végezni. – fejtettem ki a véleményem a lánynak is.
- Huhh, ahogy gondolod. - sóhajtok fel. - És tényleg nem árt tisztában lenni a dolgokkal. Amúgy arra nem gondoltál mit csinálunk vele, ha kivallattuk? – nos, ekkor kissé meglepődöm.
- Őőő... - nézek bambán a lányra. - nem igazán. – mondom ki őszintén, mert az igazság az, hogy tényleg nem gondoltam erre.
- Jajj, lehetetlen eset tudsz te lenni. Na mindegy, majd bedugjuk egy szellőzőnyílásba összekötözve, onnan egyhamar nem fog kimászni. Láttam néhányat errefele. – mutat fel a falakra és a plafonra. Annyira nem is rossz ötlet, és ismét pozitívan csalódom a lányban, ami eddig jó.
- Szerintem elég, ha bezárjuk a szobába. – nem kell túlbonyolítani, mert azért az meló, míg beimádkozzuk a szellőzőbe.
- Persze csak itt hamar megtalálják, te nagyokos akkor meg már személyleírást is tud adni rólunk. – na erre már felkaptam a fejem. Mindent mondtak már rólam, de, hogy „nagyokos”?
- Nem, ha nem lát meg. - vigyorodtam el. - Nem kell közvetlenül szemtől szemben kivallatni. Elég, ha a hangunkat hallja. – vetem fel az ötletem.
- Te tudod, de aztán, ha felverik az egész helyet, akkor majd ne engem hibáztass. - eddig el volt fordítva a fejem itt rád nézek. - Rendben?
- Felőlem. – mondom ki könnyedén, miközben rántok egyet a vállamon. Mázlinkra, a legközelebbi szoba, üres és nyitva is volt. Bementünk, az egyik székkel kitámasztottam az ajtót, a másikkal pedig elkértem Sophia-tól egy apróságot.
- Elkérhetem a köteled? – kérdeztem a lánytól, aki eleinte értetlenül nézett rám, de aztán leesett neki, hogy mi is kell nekem.
- Mi?... ja persze. - elsőre nem esik le. - Tessék, itt van. – nyújta át a kötelet. Elveszem a kötelet Sophia-tól, majd az egyik székre ültetve a csuklyás alakot, rendesen körbe tekerem. Intek a lánynak, hogy álljon mellém, és ne is mozduljon onnan. Így nem láthat meg minket. Sophia nem szól semmit, csak bólogat, és odaáll mellém.
- Hogy tervezed felébreszteni? – elmosolyodom. Látszik, hogy még nem ismer egyáltalán.
- Így. - közlöm, majd szó szerint felrázom a tagot.
- Ööö... tudod van néhány igen fura... szokásod, hogy így mondjam. – néz rám csodálkozva.
- Ne is törődj vele. Majd megszokod. - próbáltam elterelni a figyelmét erről.
- Hááát... ha te mondod. - vakarja meg a feje oldalát. Mikor a csuhás felkelt, végre neki kezdhetek a tervemnek.
- Mi folyik ide lent? Miért csapolják le a varázslók mágikus erejét, és mihez kezdenek vele? - teszem fel az első kérdéseket. Sok haszna nem volt, mert a férfi nem fele, csupán kajánul a képembe röhög. Érdekes lesz ez így.
- Asszem ez nehéz eset. – szólal meg Sophia is.
- Nyugi, idő kérdése, és meg fog törni. - visszafordulok az idegen felé. - Vannak sejtéseink, de szeretnénk tisztán látni. – folytatom a csevejt a férfival.
- Ahogy azt te elképzeled. – Sophia tántoríthatatlan, de majd meg fogja látni, hogy miként sikerül véghezvinni a dolgot.
- Nyugi, bízz bennem.
- Ahogy kívánja vallató király uraság. – a gúnyolódással nem sokra megyünk, de a férfi, hiába próbálkoztam, most sem akart szólni egy szót sem.
- Sophia, kérlek most ne figyelj ide. - visszafordulok a férfihez, és közelebb hajolok, hogy a fülébe suttogjam, remélve, hogy Sophia nem hallja.
- Már megint mivan?! Na mindegy. – Sophia dudorászni kezd, de most ez nem zavar.
- Kis patkányok... tőlem úgy se tudtok meg semmit. – úgy látszik hajthatatlan, de mostmár legalább megszólalt. Ez jó jel, reped a jég.
- Szeretnék csatlakozni magukhoz. – vetettem fel az ötletemet.
- Minek? – kérdezett vissza a csuhás, és bár az arcát nem láttam, nem volt nehéz kitalálni az arckifejezését.
- Az erőért és a biztonságért, barátom. Néhány őrödet játszi könnyedséggel intéztük el. Úgy hiszem, hasznát vennéd egy fegyver mágusnak, aki felkészíti az őreidet minden eshetőségre. - viszem tovább ezt a szálat.
- Miről sutyorogtok ti ott, haa? – szegezi nekünk a kérdést Sophia. Ha így folytatja, mindent el fog rontani, és lőttek a már bomba biztossá vált tervemnek. - Mindketten kezdetek idegesíteni. – erre azért elmosolyodok, mert sosem láttam még idegesnek őt, ám egyetlen kézmozdulattal leintem, hogy maradjon csendben, és hagyjon engem „dolgozni”.
- Akkor is fura vagy. – hallom ismét a hangját. A csuhás, felnéz, és ahogy sejtettem, tekintete kérdő, így úgy látom, érdekli a csatlakozási tervem.
- És a lány? – kérdezi.
- A lányt majd én elintézem. Sok választása nem lesz, vagy csatlakozik, vagy... - nem fejeztem be a mondatot, de nyilván tudta mit akarok mondani. A csuhás rábólint a dologra, és innen már nyert ügyem van.
- Nos? Ahhoz, hogy sikeres védelmet szervezzek, ismernem kell, hogy mit is kell védenem. folytatom.
- Juttas ki innen, és mutatom az utat. – nos, hízelgő ajánlat, de attól, hogy ő bízni kezdett bennem, nem jelenti, hogy én is bízom benne. Sőt!
- Miért bízzak meg benned? Mi a garancia, hogy ha eloldozlak, nem próbálsz meg kicsinálni vagy ilyesmi? – kérdeztem szkeptikusan.
- Te akarsz csatlakozni, nem én. – feleli, és ebben sajnos igaza van.
- Ez még mindig nem garancia. - a biztonság kedvéért a khukrit megidézem, kioldom a kötelet, amit visszanyújtok Sophia-nak.
- Mehetünk. – mondom mindkettejüknek, ám még mielőtt elindulunk, a szobában lévő tárgyakból is felpakolok. Elteszek a szobából három darab lakrimát. Bár fogalmam nincs mire, jók, nem néznek ki épp nyersnek, így simán jól jöhetnek még, ha valami gáz van.
- Mivan?! Végeztél is? – hallom Sophia csodálkozását, miközben a kötelet ismét elrakja a táskájába.
- Végeztem, és most jobba, ha te is velünk tartasz. - a khukri-t Sophia oldalához nyomom.
- Nem fogom megölni. - mondom a csuhásnak. - Élve többet érhet. Take Over mágus. - fejezem be a mondatomat.
- Túl nagy a szád kölyök – közli a csuhás, de nem érdekel különösebben.
- Sokan mondták már ugyanezt, így hidegen hagy. – vágok vissza a csuhásnak. Egy apró rést kihasználva, mikor a csuhás nem figyel, közel hajolok Sophia-hoz, és a fülébe súgom.
- Nyugi, nem bántalak. – mire a lány nyel egy nagyot, de aztán szépen lassan sétál tovább velünk. A férfi elvezet minket egy hatalmas ajtóhoz, az őröket leinti, nyilván jelzi nekik, hogy mi a szitu, és hogy mi kik is vagyunk Sophia-val. Mielőtt kinyitnák a termet a kiáltás elhal, és sok vörös-fekete köpenyes alak áll körbe valamit. A körön belül hatalmas világító ábra van, amiben hat ember hever mozdulatlanul. Mikor ezt meglátom, elszörnyedek, és az első gondoltam az, hogy „te atya úristen” – légy bármelyik is. Nem pont erre számítottam, és ezzel kicsit szíven ütöttek. Szerintem itt az ideje, hogy felfedjem a lapjaimat, és Sophia-val kimenekítsük a szenvedőket.

Megszerzett tárgyak:

Csendben megyünk egyre mélyebbre az alagútrendszerben. Széles a járat amiben haladunk, négy ember is elférne benne egymás mellett. A magassága körülbelül két és fél méter lehet.
- Te hallod ezt? Vagy csak én képzelődöm? - kérdezi hirtelen Kato és rögtön meg is áll.
- Mit? - kérdezek vissza értetlenül, mivel én nem hallok semmit, de én is megállok.
- Léptek. - hívja fel rá a figyelmemet.
- Hmn... igen már én is hallom. Azt hiszem jobb lenne ha elbújnánk. - nézek körül rögtön valami rejtekhely után kutatva. - Nézd az a hosszúkás szikla pont jó lesz.
Megragadom Kato ruhaujját és berágatom a szikla mögé nehogy ott találjanak minket.
- Most akkor kvittek vagyunk. - kacsint rám, hiszen nem olyan rég éppen ő rántott be hasonlóképp egy szobába.
Eközben a léptek egyre közelednek és nemsokára már a gazdáikat is meglátjuk. Négyen vannak és meg is állnak az egyik ajtó előtt, valószínűleg azt jöttek őrizni.
~ Ha tovább akarunk menni csinálnunk kell valamit velük. ~ gondoltam.
- Mi legyen, megvárjuk, míg elmennek, vagy elintézzük őket? - tette fel a fejemben megfogalmazódott kérdést.
-Én inkább maradnék feltűnésmentes. Ha harcba
keveredünk, annak zaja van és felfigyelnek ránk, meg hamar megtalálnák
őket és akkor elkezdenének keresni minket, ami nem lenne előnyös. - utatok rá.
- Ha észreveszik, hogy eltűntek a tárgyak, akkor is keresni kezdenek. - ábrándít ki társam. - Rendben, most te irányítasz. - adja be mégis a derekát.
- Én úgy látom, ezek nem nagyon akarnak elmenni innen, tehát át kell jutnunk rajtuk valahogy. - fejtem ki hangosan a gondolataimat. - Én bagolyként át tudnék repülni felettük, te megoldod? - kérdezem gyorsan, mert minél előbb szeretnék kijutni innen.
Ő nem mond semmit csak bólint mire én rögtön el is kezdem a mágiám összegyűjtését.
- Köszi. - ebben a pillanatban át is változom és hangtalanul átrepülök az őrök felett.
~ Vajon milyen mágiája lehet? ~ gondolkodtam miközben a következő kanyaron túl visszaváltozom.
Most, hogy van egy kis időm megnézem a falakat, hátha van valami ami később még a hasznunkra válhat. Ahogy nézelődök látom, hogy úgy öt méterenként van egy-egy szellőzőnyílás.
Nem sok időm van nézelődni, mert rögtön meg is látom a kanyarban Kato-t.
- Nem vagy semmi, hallod-e. - dicsér meg mikor megérkezik mellém.
- Köszi, néha jól jön, ha az ember állattá tud válni. - mosolyodom el.
- Na igen, de azért a fegyverek erejét sem kell lebecsülni ám. - dicsekszik saját mágiájával.
- Fegyverek? Tehát fegyver mágus vagy? - kérdem kíváncsian. - Olyannal még nem sokkal találkoztam.
- Ja, hogy ezt eddig nem mondtam? - néz nagyot eme hír hallatán. - Igen, az volnék.
- Nem, eddig még nem esett szó a mágiánkról. - adok neki felvilágosítást.
- Tényleg. Te viszont alakváltó vagy. Melyik fajta? - kérdez most Ő.
- Animal Soul. - fogom rövidre.
- Érdekes. Akkor csak utánad, Ms. Animal Soul! - tessékel előre, mivel a beszélgetés alatt nem haladtunk.
- Ahogy kívánja uram. - indulok meg a barlang mélyebb részébe.
Ezután szótlanul haladunk egy hosszú részen, ahol így csak a lépteink visszhangját halljuk.
Egyszer csak meglátunk egy piros csuklyás alakot aki még nem vett észre minket és nagyon magába van mélyedve. Szerencsére el tudunk rejtőzni két falmélyedésben a folyosó két oldalán.
Velem szemben Kato megidéz egy kardot, amit én nem nézek túl jó szemmel. Amikor a tag közénk ér egy gyors mozdulattal tarkón vágja amitől azonnal összecsuklott.
- Te meg mit csinálsz?! - lépek mellé felháborodva, de attól még ügyelve a hangerőre.
- Info kell, nyugi, nem tettem benne kárt, nem sokára magához tér. - próbál megnyugtatni engem nem sok sikerrel.
- Jó, de azért akkor is... - mondom még mindig nyugtalanul.
- Ne írj le. Magunktól sosem jövünk rá, hogy mi a
fene folyik itt, legalábbis teljesen nem. Én a magam részéről szeretnék
alapos munkát végezni. - részletezte a véleményét.
- Huhh, ahogy gondolod. - sóhajtok fel. - És tényleg nem árt tisztában lenni a dolgokkal. Amúgy arra nem gondoltál mit csinálunk vele, ha kivallattuk? - kérdezem miután belenyugodtam, hogy meggyőzhetetlen.
- Őőő... Nem igazán. - néz rám bambán.
~ Ebből látszik, hogy a méret nem jár feltétlenül együtt ésszel. ~ állapítom meg magamban.
- Jajj, lehetetlen eset tudsz te lenni. Na mindegy,
majd bedugjuk egy szellőzőnyílásba összekötözve, onnan egyhamar nem fog
kimászni. Láttam néhányat errefelé. - mutatok a barlang falára.
- Szerintem elég, ha bezárjuk a szobába. - oldaná meg egyszerűbben.
- Persze csak itt hamar megtalálják, te nagyokos akkor meg már személyleírást is tud adni rólunk. - erre már felkapta fejét, de nem tudtam biztosan eldönteni, hogy mi zavarta meg kicsit.
- Nem, ha nem lát meg. - huzza szélesre a száját. - Nem kell közvetlenül szemtől szemben kivallatni. Elég, ha a hangunkat hallja. - fejti ki bővebben elvét.
- Te tudod, de ha aztán felverik az egész helyet akkor ne engem hibáztass. - nézek rá keményen. - Rendben?
- Felőlem. - zárja le ezt a témát ismét egyszerűen.
Eközben az áldozatot bevonszolja egy közeli nyitott szobába.Egy széket odahelyez az ajtóhoz, hogy aki be akar jönni annak ne legyen olyan könnyű dolga, egy másikra pedig ráülti a foglyot.
- Elkérhetem a köteled? - fordul hozzám a kérésével.
- Mi?... Ja persze. - esik le lassan.
Odaadom a kötelet Ő pedig szorosan megkötözi a fickót és int, hogy álljak oda mellé amit szó nélkül meg is teszek.
- Hogy tervezed felébreszteni? - kérdeztem tőle.
- Így. - feleli és a két vállánál fogva jól megrázza a piros ruhást.
- Ööö... tudod van néhány igen fura... szokásod, hogy így mondjam. - nézek rá furcsállóan.
- Ne is törődj vele. Majd megszokod. - tereli el a témát.
- Háát... ha te mondod. - vakarom meg meg a fülem előtt a fejem.
- Mi folyik ide lent? Miért csapolják le a varázslók mágikus erejét, és mihez kezdenek vele? - vág egyből a közepébe.
A vallatott persze nem szól egy szót sem.
- Asszem nehéz eset. - szólalok meg én helyette.
- Nyugi, idő kérdése, és meg fog törni. - fordul ismét az idegen felé. - Vannak sejtéseink, de szeretnénk tisztán látni.
- Ahogy te azt elképzeled. - tartom a pesszimista álláspontomat.
- Nyugi, bízz bennem. - tartja magát továbbra is.
- Ahogy kívánja vallató uraság. - fejezem be a nyávogást.
- Sophia, kérlek most ne figyelj ide. - fordul kicsit felém.
- Már megint mi van?! Na mindegy. - fejezem be lemondóan, elfordulok és elkezdek dudorászni.
~ Csak azt tudnám mire jó ez a nagy titkolózás. Bár lehet jobb így, hogy semmit nem hallok belőle. ~ próbálom kitölteni az agyamat valamivel , de nem igazán sikerül, így maradok a dúdolásnál.
Végül megunom:
- Miről sutyorogtok ti ott, haa? Mindketten kezdetek idegesíteni. - erre Kato elmosolyodik és csak leint, hogy hallgassak.
- Akkor is fura vagy. - fordulok el megint.
Körülbelül egy perc múlva Kato ismét megidézte a kardját, elengedte a foglyot, visszaadta a kötelet és így szólt:
- Mehetünk. - miközben néhány lakrimát vett le egy polcról ami ott volt tőlünk nem messze.
- Mivan?! Végeztél is?! - kérdezem még mindig felháborodottan.
- Végeztem, és most jobba, ha te is velünk tartasz. - nyomja az oldalamhoz a kardot.
~ Mi a fene?! Mi nem társak vagyunk?! ~ leszek egyre idegesebb.
- Nem fogom megölni. - szól a csuklyásnak - Élve többet érhet. Take Over mágus.
- Túl nagy a szád kölyök - oltja le Kato-t.
- Sokan mondták már ugyanezt, így hidegen hagy. - feleli közömbösen, miközben hozzám hajol és a fülembe súg: - Nyugi, nem bántalak.
Elindulunk az alagútban a piros ruhás után, és kicsit később fájdalmas kiabálást hallunk meg,, ami egyre közelebbről hallatszik. Végül egy ajtó előtt állunk meg, amit őrök őriznek, de a csuhás csak leinti őket. Kinyitják az ajtót és amit látok attól felborzolódik a hátamon a szőr.
Odabenn egy körben hat ember fekszik akik mind eszméletüket vesztették, körülöttük pedig rengeteg fekete-piros csuhás alak áll és úgy néz ki épp kiszívtak valamit az emberekből akik a körben vannak.
Amikor meglátom úgy érzem nem tehetek mást, mint,hogy kiszabadítom őket, csak azt nem tudom hogyan.

Hála az őrök buzgó segítségének, sikerült édeset álmodnom. Hogy mi is volt az az álom, azt már nem tudom, hiszen annak a kellős közepén, önkéntelenül megrándult a lábam, de annyira mintha szabályosan meg akartam volna rúgni valakit. A rúgás hatott, bár semmit sem találtam el vele, de mintha a saját testem rúgkapált volna vissza a valóságba jelezvén, hogy nekem most ébren kell lenni. Kinyitottam a szemeimet majd azonnal felkiáltottam és könnyezve lecsuktam őket, hiszen retináimat éles fény gyilkolta.
Pár másodperccel később jött is a jó öreg fejfájás, amit egyrészt a cseppet sem eltúlzott őrzői 'gondoskodás', másrészt az előbb megtapasztalt retinagyilkos fény miatt már nem is ér váratlanul.
- Áááúú.... - motyogtam magamban miközben szemeimet erősen csukva tartva próbáltam lokalizálni a végtagjaim hollétét. - Úgy éljek, hogy a fején töröm össze a saját fegyverét annak mitugrász őrnek! Megjegyeztem az arcát, és bárhol felismerem, csak kapjam a kezeim közé! Ááúúú...
Közben rájöttem, hogy ezúttal hol vert fel engem az Isten kínja. Látni még mindig nem látok semmit, de mintha valami kemény felületen feküdnék a hátamon, végtagjaimat kinyújtva és széthúzva egymástól tartva. Kicsit kellemetlennek éreztem eme testhelyzetet, de sajnos ezúttal sem volt sok beleszólásom a dolgokba ugyanis le lettem kötve ide, a változatosság kedvéért ezúttal kötéllel.
A fény kezdett halványulni, így én is kimertem nyitni a szemeimet. Egy kőlapon feküdtem amibe furcsa vonalak voltak mélyen belevésve. Talán egy szimbólum, de ebből a szögből nem láttam rendesen, amit viszont láttam az egy szép csapatnyi szektás akik körülöttem állva néztek engem, kezükkel a magasban. Kicsit furcsálltam a helyzetüket, mert mintha nem én lennék egyedül a kör középpontja, így elfordítottam a fejemet annyira amennyire csak tőlem tellett, és megláttam egy pár másik alakot is, akik hozzám hasonló helyzetben vannak. ~ Talán az a másik fickó is itt van. Mi is volt a neve? Shini...Shiri...Shori? Mindegy, ha én nem tudok ebből a slamasztikából kislisszolni, Ő se lesz okosabb. ~
Szemem és nyakam megfájdult, így ismét magam elé fordultam és a gondolataimba mélyedtem.
~ A szektások nagyon el vannak foglalva valamivel! Csak tudnám mire készülnek... Semmi jóra, ha ehhez ki kell kötözzenek. Hmm... a börtönben a céhünk és mágiánk után érdeklődtek. A céh még érthető, nyilván tudni akarták, hogy fognak-e minket keresni ha nem jelentkezünk sokáig. Ez esetben a kezükre játszottunk mert nincs semmi ilyesmink. De minek akarták a mágiánkat tudni? Talán egy bizonyos mágusra van szükségük? Vajon én megfelelő vagyok az ízlésüknek? De mi van, ha nem is ez volt a lényeg? Lehet csak az érdekelte őket, hogy egyáltalán van-e. Nos ha ez a helyzet, erre ismét csak ráfaragtunk, hiába hazudott Shino... Mi folyik itt? Nem, nem akarom megtudni, kezd kiverni a hideg ettől az egésztől. Most már a melót is letojom, csak kerüljek ki innen! ~ Ahogy gondolataim menete folyt a levegőben elkezdett mozogni a mágia. Erre az érzésre, nem lehet nem felfigyelni, akárhányszor megjelenik mindig felkapja a fejét az ember ha megérzi hiszen ez csak egyetlen dolgot jelent: Valami itt történni fog. Ezzel egy időben feltűnt, hogy az eddig díszelemnek tartott sápadt piros gömbök körülöttünk, elkezdtek felizzani, mint valami hangulatvilágítás. Ez mind semmi, de időközben a levegőt vibráló mágikus erő átalakult egy negatív, kitaszító erővé. Ha le kellene írnom, azt mondanám, hogy olyan érzés mintha valaki lassan megpróbálna benyúlni a mellkasodba és megérinteni a szíved. Nem tetszett, egyáltalán. A szívem hevesen vert, mintha tudta volna, hogy Mateusnak most bevégeztetik, és ebben a maradék pár percben kell bepótolni minden szívverést amit a jövőben már nem tehet meg. Nehezen kapkodtam levegő után, ahogy néztem a vészjóslóan vöröslő gömböket egyre erősebben izzani. Ahogy erősödött az izzás, úgy erősödött a mellkasomba hatoló érzés amely már nem elégszik meg a szívemmel, vadul be akar törni, és belülről kifordítani, mint egy fél pár kesztyűt. Gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodott, tüdőmbe nem fért a levegő, és szívem még mindig egyre gyorsabban ver. Ekkor megéreztem az első izzadtságcseppet a homlokomon ami két másodperc múlva le is gurult a szemöldököm felett, egy időben az első kiáltással. Szóval ők is érzik ezt a kifordító érzést? Úgy tűnik valaki (egy nő talán?) nem bírta tovább és felkiáltott fájdalmában. Ezt követte a következő, és mintha a gömbök direkt erre utaznának, újra erősödött az izzásuk, és újra erősödött a fájdalmas érzés mely most már ahhoz fogható volt, mintha az ember bőrét akarnák letépni, de belülről. Megpróbáltam mágiához folyamodni, mint utolsó mentsvár, de ettől csak erősödött az belülröl széttépni akaró erő.
Semmihez sem fogható fájdalom járta át a testem, mikor már én sem bírtam cérnával az őrületes érzést és felordítottam. Fel akartam ugrani, el akartam menekülni, de a köteleket erősebbek voltak. Mikor a gömbök már olyan erősen izzottak, hogy az egész termet vörös színűre világították, felpattant a szemem, felemeltem a mellkasom amennyire tudtam, és fejemet hátrahajtva adtam fel az ébrenléti állapotomat. A mai nap már harmadik alkalommal, de ismét sötétség borult a szemeimre.

A csuhással gyerekjáték volt bejutni azon az ajtón, ami mögött a gyanús tevékenység folyt. Amikor beléptünk a szektás ott hagyott minket, és beállt a többi társa köz, hogy felerősítse a kört, és ő is neki kezdett kántálni. Sophia-val megálltunk az ajtónál. Miután a csuklyás közölte, hogy vele vagyunk, az őrök nem piszkáltak minket, de még csak a közelünkbe sem jöttek nagyon. Ahogy én láttam, nem igazán akartak ujjat húzni a csuhásokkal, ami azt jelenti, hogy nem mások, mint igen erős mágusok lehetnek. Picit arrébb húzódtunk, és halkan odasúgtam Sophia-nak:
- Innen már csak egy dobásunk van, vagy mi is itt hagyjuk a fogunkat. – a lány nem sokat tétovázott, bagollyá változott, majd körbe repült, és véletlenszerűen eldobott két füst lakrimát, amit még az egyik helyiségből hoztunk el.
~ Szép volt, kislány. – ismertem el. Felkapok a földről egy nem túl nagy követ, és elhajítom valamerre a teremben. Akkora visszhangot ver, hogy az őrök azt se tudják merre kellene menniük, így össze-vissza, teljesen felbolydulva, de rendezetlenül masíroznak végig a termen, hogy felkutassanak minket. De már késő. Megidézem az íjamat, majd én is beveszem magam a füst rengetegbe. A khukri-t most nem tartottam most jó választásnak, és csak remélem, hogy az íj bírni fogja a kiképzést. Ahogy haladok egyenesen előre, remélve, hogy a kőtábláknál lyukadok ki, ahol a lekötözött alakok feküdtek. Remélem lesz még valaki, akiért érdemes volt kockáztatni. Az íjjal a tervem, hogy ahogy meglátok egy őrt vagy csuhást, olyat odasózok neki, hogy a születése napját is megbánja. Mivel az íjat az egyik végénél megfogva elég hosszú „fegyver” válik belőle, jó nagyot lehet vele suhintani. Az első meg is érkezett, egy csuhás lesz a szerencsétlen áldozat, aki pont az arcába kapja az íjamat, és a fizika erő-ellenerő törvényeinek engedve, szó szerint hanyatt vágódik a padlón. Tovább haladok, mikor egy őrrel ugyanez történik, ám a következő túl hamar jelenik meg, és nincs idő arra, hogy újra suhintsak, de még nem látott meg. Feldobom az íjat, majd ahogy visszaesik, elkapom, felhúzom és rálövök egy nyilat, majd még egyet. Pontos lövések, nem halálosak, bal váll és jobb láb. Rögtön összeesik, ahogy a lábán átmegy a nyílvessző, és már tovább is haladhatok. Körülbelül öt-hat őrt és csuhást kell harcképtelenné tennem, mire eljutok az oltárig, ahol Sohpia már igencsak előrehaladt a dolgokkal. Leoldott két mágust a kőtáblákról.
- A többiek? – kérdezem halkan a lánytól, aki épp a gyógyító italokat adja be a két félholtnak.
- Csak ők maradtak életben. A többieknek kiszívták az összes varázserejét. Ők sincsenek még teljesen magkuknál, pedig már beadtam nekik a nálam lévő gyógyító főzeteket. – válaszolta a lány. Elhúztam a szám, de hát az élet nem kívánság műsor.
- Kár értük, de ha nincs mit tenni, akkor ez van. Nálam még akad egy bájital végszükség esetére. – válaszolom a lánynak, amíg végig nézem a többi mágust, akinek már nem volt esélye.
- És innen hogyan tovább? – teszem fel a kérdést.
- Van egy babiloni gyertyánk. Azzal elmenekülhetünk. – eszembe jutott, hogy a lány nem mond hülyeséget. Elő is szedtem, de most ismét egy sarkalatos kérdésnél járunk:
- Meg tudod gyújtani valamivel? – néztem rá kérdőn, mert nekem nem volt semmim, amivel tüzet csiholhatnék. Mikor úgy ahogy megvoltunk, a lábunk alatt a talajon óriási mágikus pecsét izzott fel, és nem sokkal később repedezni kezdett, nem nézett ki jól.
- Mi a csuda folyik itt?
- Kérlek alássan, úgy néz i, hogy ezt jól megszívtuk. – válaszolom ironikus hangnemben.
- Úgy néz ki. – a pecsét tovább repedt, és hamarosan egy sötét verem tátongott alattunk, és tisztán éreztem, és valószínűleg Sophia is, hogy irdatlan mennyiségű varázserő szabadul fel ebből az izéből. A gyertyát a kezemben tartottam, és erősen imádkoztam, hogy csapjon le rá egy villám, amitől meggyullad, vagy tudom is én, de valahogy el kell tűnnünk innen, különben ki tudja, hogy mi lesz velünk. A pecsétből hamarosan fura karok kezdtek előtörni, amik olyanok voltak, mintha árnyékből vagy sötétségből állnának.
~ Képtelenség! Miféle fekete mágiát gyakoroltak itt? – kerekedik el a szemem, majd a gyertya váratlanul meggyullad.
~ A pályaudvaron akarok már lenni, és a hazafelé tartó vonatra várni a peronon. – több sem kellett, és egy fura erő beszippantani készült minket.
- Fogd meg gyorsan! – kiáltottam hirtelen Sophia-ra, hogy ragadja meg a gyertyát és az egyik sérültet, én pedig a másikat csíptem el épphogy. Fura érzés volt, nem fájt, de teljesen úgy éreztem, hogy egy nálam vékonyabb csövön át próbálnak kiszipolyozni. Kifordítják a testem, átszívják ezen a csövön, majd visszafordítják eredeti állapotába. Egy pillanattal később a vonat állomás peronjába csapódtunk be.
- Na ez azért baromi király volt. Megyünk még egy kört? – lelkesedtem be, többek között azért, mert életben maradtunk, és sikerült két mágust megmentenünk. Ám elhamarkodtam, a gyertya ugyanis elporladt, és a belőle keletkezett port kifújta a kezemből a szél. A fenébe.
- Hol vagyunk? - néz körül Sophia a térdét masszírozva.
- A clover-i állomáson. Vagy legalábbis az egyik pályaudvaron Fiore-ban. – válaszolok a lánynak, miközben feltápászkodom, és leporolom magam. Egy kicsit azért megszédültem ettől az utazástól.
- Az állomáson. – hörgi az egyik épp felülve.
- Jól vagy? – sietett oda Sophia.
- Élek… – pár perciga távolba réved, mintha gondolkozna valamin, majd ismét megszólal.
- Köszönöm a segítséget, Mateus nevében is.
- Ugyan. Ez természetes. – válaszol Sophia, és közben elmosolyodik.
- Nem tesz semmit. Ő legalább jól alszik…helyettünk is. – bökök a másik felé.

Spoiler: