Kato Brigthmore

Végre akad egy szabadnapom. Nem kell semmit csinálnom, még takarítani sem, mert olyan rend van, hogy azt bármelyik takarító vagy takarítónő megirigyelné. Dolgozni sincs kedvem, valamiért olyan lusta vagyok, hogy azt körülírni is nehéz. Az egyetlen dolog, amit ma csináltam az az volt, hogy jártam egy nagyot a városban. Szokásos bevásárlás, néztem egy-két új ruhát is, hogy felfrissítsem a ruhatáram. Ez mind szép és jó, a tojást, amit a férfitól kaptam otthon hagytam, nem akartam, hogy a városban valami probléma legyen, vagy esetleg elhagyjam, ellopják tőlem. Nem éri meg kockázatot. Haza fele egy újságos mellett mentem el. Megláttam a hirdetést, hogy egy szerencsejátékon egy különleges luxus hajóút a főnyeremény. Nem igen voltam oda az ilyen zagyvaságokért, és nem is hittem ezekben. Ha valaki esetleg nyer is, biztos, hogy sehova nem viszik, megmutatják neki a hajót:
- Látod, ezzel mennél. Na viszlát. – valamilyen különleges indíttatásból most azonban – a legnagyobb meglepetésemre – odamentem az újságoshoz és vettem egy sorsjegyet. Ott helyben kitöltöttem, lekapargattam, mindent, ahogy kellett, szabályosan, szépen. Az újságos visszavette, majd betette a többi közé. A sorsolásra holnap küldik el a jegyeket, így még időben voltam. Megköszöntem a segítségét, majd haza battyogtam. Levetettem magam az ágyba és el is nyomott az álom, ami azért fura, mert napközben nem sűrűn szoktam aludni. Elintéztem, hogy a vörös tojást, hogy mindene meg legyen, és biztos, hogy ne zápuljon meg. Az morbid lenne, ha megzápulna, és egy zombi-valami kelne ki belőle. Nem tarthatna túl sokáig az élete, igencsak bánnám.
Másnap kora reggel keltem fel. A szokásos reggeli rutinnal kezdtem a napom, ahogy az lenni szokott, kávé-cigi. Ja, én nem is cigizem. Kávézni meg még ritkábban szoktam. Szóval megittam reggeli hideg kakaóm és megcsináltam a reggeli melegszendvicsem. Kinézetre igencsak ínycsiklandozó volt, és az ízében sem csalódtam. Gasztro király vagyok, ez nem vitás. Aki mégis vitatni meri, azt elintézem. Összepakoltam, elmosogattam, épp indultam volna megnézni a tojást, amikor kopogtak. Ki a fene keres ilyenkor? Lakbér kifizetve, céhben lejelentve a szabadságom, Hugo-ék elutaztak. Behajtók! De mit akarnak behajtani? Ahhoz, hogy kiderítsem, odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Két ember állt ott, egy nő és egy férfi. Mindketten úgy álltak az ajtóban, mintha karót nyeltek volna, ám arcukat óriási mosoly vágta ketté valahol száj magasságban.
- Kit tisztelhetek az önök személyében? – próbáltam csevegést kezdeményezni a látogatóimmal.
- Maga Kato Brightmore? – kérdezte a nő. Hangja magasan csilingelt és igen kellemes volt hallani. Bólintottam félve, mert tartottam attól, hogy valaki rámküldte a verőembereit. Igen, a nő megjelenése is tiszteletet sugárzott. A férfinél aktatáska, mindkettejükön egyen öltöny. Mikor épp rászántam magam, hogy végre neki állok menekülni a férfi is megszólalt.
- Bemehetnénk? – az ő hangja tökéletes ellentéte a nőének. Mély és érdes, semmi jóság nem hallatszik ki belőle. Utat mutattam nekik, de bolond voltam. Már az elején rá kellett volna kérdezni, hogy mi a fenét akarnak, de gondoltam, ha le akarnak rendezni, akkor csinálják tisztességesen, lakáson belül, felforgatva azt. Na meg hazai terepen előnyben vagyok, ha ezek nekem esnek, és esélyem nyílik a győzelemre.
- Nos, jól tudjuk, hogy maga… – leintettem a pasast. Nem bírtam a hangját, ez van.
- Először is, kérnek valamit inni? Másodszor, ne haragudjon, de nem beszélhetne inkább a hölgy? A hangja, enyhén szólva számomra zavaró. – az őszinteség nem mindig jó. Láttam a férfin, hogy nem fekszik neki a kérésem, de belement. Mindketten bólintottak, hogy innának valamit. Felálltam és kimentem a konyhába. Mivel viszonylag közel volt egymáshoz a két helyiség, így a nő folytatta, amit az előbb a férfi elkezdett.
- A nevem Helga Kimura, a társam pedig Frederick Vilhelm. Ha visszajön, szeretnénk, ha megnézne egy sorsjegyet, amin a maga neve és címe szerepel. Szeretnénk, ha megerősítené, hogy ön töltötte ki. – sokkal jobb volt így végig hallgatni a szöveget. Eleinte nem ugrott be, hogy milyen sorsjegyről van szó, majd leesett, hogy tegnap az újságosnál bedobtam egy ilyen hülyeséget. Amint visszatértem alkalmi látogatóimhoz, szemügyre vettem a jegyet, amit hoztak.
- Igen, ezt én írtam.
- Sajnáljuk a kellemetlenséget, de a nyeremény esetében az az eljárás, hogy biztosra kell mennünk, hogy a nyertes személy legyen a feladó.
- Nem okoz gondot, megér… – állj! Milyen nyeremény? Felhúztam a szemöldököm, és kérdő tekintetem látva a nő még jobban elmosolyodott.
- Örömmel értesítjük, hogy maga nyerte a játékunk fődíját, ami nem más, mint egy egy hetes luxus hajóút. – sokk. Próbáltam megérteni a helyzetet, elfogadni, de nem sikerült. Ezekkel a játékokkal mindig szkeptikus voltam, és most nyertem. Jó, ez még nem győzött meg, de már valami.
- Szeretnénk megbeszélni magával a részleteket. Ráér most? – próbáltam összekaparni az államat a padlóról, és mikor nagyjából magamhoz tértem, bólintottam. Ennyire tellett, sajnálom.
- A hajó két nap múlva indul Hergeon-ból, – honnan máshonnan? – a kikötőben a Titus nevű hajót keresse. A hajóra ezzel a jeggyel tud majd felszállni. – letett elém egy igen pofásan kinéző, nyomtatott jegyet, amin a hajó képe volt látható. Nem volt semmi. Óriási a hajó, rengeteg szinttel, és szép kivitelezéssel.
- A hajó maga hat szintes, ebbe nem számoltam bele még az étkező és a lakó szinteket. A kabinok a négy ágyatól az egy ágyas luxus kabinokig megtalálhatóak. Az étkező fel van osztva a különböző kategóriáknak megfelelően. – elém tolt egy újabb papírt, amin különböző kategóriák voltak felsorolva, névvel, jelzéssel, árral és azokkal a dolgokkal, ami bele tartozik. Gyorsan, remélve, hogy nem veszik észre, lecsekkoltam, hogy én melyik kategóriában vagyok. Hát a sokk mellett és után, most még szívrohamot is kapok rögtön. Az én kategóriám a legmagasabb „A++” volt. Ahogy megnéztem, hogy mik tartoznak bele, egy újabb mini-szívroham kapott el. Komolyan lassan fibrillálni fogok, ők meg nézhetnek majd, hogy mi van. Ezzel a kategóriával jószerivel nem volt olyan hely a hajón, ahova ne tudtam volna bemenni. Az egyetlen helyiség, ami tiltott volt az a személyzeti részleg, de ez azt hiszem evidens és érthető. Ahogy megnéztem a képeket, a legfelső szinten egy óriási medence volt, még csúszdát is építettek hozzá. Sport más szabadidős tevékenységek, spa részleg, amit nem kell magyarázni, külön bár, tenisz és pingpong lehetőség. Az agyam eldobtam, ahogy tüzetesebben megvizsgáltam a képeket és a kategóriába tartozó szolgáltatásokat.
- A kategória all-you-can-eat-all-you-can-drink rendszerben működik, ez alap esetben benne van az árban. – aha, ha valaki ki tudja perkálni azt az összeget, amibe ez a kategória kerül, még jó, hogy a kaja meg a pia benne van az árban. Miután megbeszéltünk mindent, megkötöttük a biztosítást, miegymás gratuláltak, majd elmentek. Még mindig le voltam blokkolva. Tuti, hogy csak álmodom, ez biztos. A nap hátralevő részében olyan voltam, mint egy zombi. Csak lézengtem a lakásban ide-oda, és próbáltam találni valami elfogadható magyarázatot. Mikor rápillantottam a tojásra, mintha fejbe vertek volna.
~ Mit csinálsz, te diplomás tökkel ütött? Már régen pakolnod kéne, és itt kéne izgulnod, hogy mikor indulhatsz már. Takarodj pakolni és lejelenteni a távolléted, különben bajok lesznek! – na igen. A jól megszokott belső hang nagy hatással tud lenni az emberre, és ez most is így volt. Fogtam a tojást, rögzítettem a hátizsákomban, és megindultam a céhház felé.
Mikor odaértem, az épület dugig volt, ami igen furcsán jött ki. Nem tudom, hogy hányan játszottak ezzel a játékkal, de mindenki úgy nézett ki, mintha mindenki elvesztette volna a főnyereményre a lehetőséget. És ez így is volt. Liz-hez léptem a pultban, a lány egy poharat törölgetett.
- Liz, azt hiszem nem leszek egy hétig. – mondtam a lánynak, aki kérdőn nézett rám.
- De már így is rengeteget lógtál. Van még pénzed, vagy rád szakadt valami óriási örökség? – kérdezett vissza.
- Megnyertem egy luxus hajó utat. Két nap múlva indulok, és ezt a drágaságot is viszem. – mutattam a tojásra. Ezt nem mertem hangosan mondani, így közelebb hajoltam Liz-hez, és odasúgtam neki. A lány gratulált, és sok szerencsét kívánt, majd ahogy jöttem, úgy távoztam is a céhből. Hazaérve az első dolgom volt, hogy egy üzenetet írok Hugo-nak és Zoey-nak, hogy mi a helyzet, és miért nem vagyok itthon. Amint végeztem, és bedobtam a postaládájukba, rögtön neki álltam összepakolni. Előszedtem a bőröndöm, és kipakoltam a szekrényből a ruháim. Kiválogattam azokat, amik szóba jöhetnek, és szépen belepakoltam, belehajtogattam a bőröndbe. Lezártam, és az utolsó simításokat is elvégeztem. A bőrönd mellé letettem a vörös színű tojást is, hogy ne maradjon itthon. Most nincs senki, akire rá tudnám bízni, így akár tetszik, akár nem, vinnem kell magammal. Legalább világot lát, és némi tapasztalatot szerez, na nem mintha sokat érzékelne a világból, bár erről fogalmam sincs. Amint minden megvolt, indulásra készen álltam. A nappaliba összegyűjtöttem azt, ami feltétlenül kell: bőrönd, tojás, jegy és a napszemüveg, mert a vízen sokkal erősebben tűz a nap, mint a szárazon.
Hargeon-ba korán reggel érkeztem, a hajó délelőtt tíz és tizenegy óra között fut ki a kikötőből. Az állomásról rögtön a hajókhoz mentem, még utoljára ránéztem a brosúrára, hogy jól emlékszem-e a hajó nevére: Titus. És így volt. A kikötőben a hajók neveit figyeltem, bár nagyjából tudtam, hogy hogy néz ki a hajó. Akármilyen nagy is lehet, nem lehetett látni messziről, ám egy kis séta után megpillantottam a tetejét. Már nem volt szükségem a nevére, ugyanis ez volt az egyetlen ilyen nagy hajó jelenleg a kikötőben. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ekkora mázlim van, pedig már itt állok, majdnem a hajó küszöbén. Ahogy elértem a pallót, átadtam a jegyet az ott posztoló matróznak, aki rám nézett, aztán a jegyre. Szerintem nem hitte el, hogy egy olyan srác, mint én, ilyen magasra jusson.
- Jó utat! – nem tetszett a hangneme. Érződött benne némi él, mintha féltékeny lenne, vagy nem tudom. De nem baj, most igazán jó kedvem volt, így ez csak egy apróságnak tűnt, máskor egyébként biztos, hogy a khukri-t szegeztem volna a torkának, hogy így mert szólni. Ez így túl durva, csak egy szemléltetés volt, hogy ez most különleges alkalom. A hajó bődületesen nagy. Ahogy felszálltam rá, egy másik személyzet – aki londíner lehetett – elvitte a bőröndömet, hogy elszállítják a szobámba. Nem kérdeztem rá, hogy honnan tudja melyik a szobám, még én sem tudom. Lehet, hogy minden luxus meg lesz, csak a szoba lesz valahol a gépház és a hajócsavar környékén. Remek, hogy erre én miért nem kérdeztem rá a nőnél, mikor nálam voltak bejelenteni a hírt. Mindegy, majd kiderül. Megköszöntem a londíner munkáját, és hogy ne tűnjek smucignak kapott tőlem kétszáz gyémántot. Nem fogom elszórni a vagyonom, de nem igen fogok pénzt sem költeni azt hiszem. Az első utam az étterembe vezetett, ahol svédasztalosra vették a figurát. A konyhán kitettek magukért, bár kategóriából kifolyólag onnan vettem ételt, ahonnan csak akartam. Rántott hús, rák, csirke szárny, a krumpli minden formája, jázmin rizs, barna rizs, levesek, kenyér, és még lehetne sorolni a rengeteg mindent, ami ki volt helyezve. Saláták tömkelege. Az ember ha lejött ide, nem azért nem tudott választani, mert kevés volt, hanem mert annyiféle étel volt kirakva, kielégítve mindenki igényeit, hogy a bőség zavarában az emberk mindenből szedtek egy keveset, még akkor is, ha egyébként tisztában voltak azzal, hogy képtelenek lesznek megenni mindet. Én egyelőre szolidan odasétáltam a garnélás tálhoz, szedtem párat belőlük, majd a másik oldalon lévő rizshez sasszéztam. Odalépett hozzám egy pincér, és megszólított. A frászt hozta rám.
- Elnézést, uram! Ha megenged egy jótanácsot, a rák mellé a petrezselymes burgonyából szed egy keveset, mellé pedig gyümölcssalátát javaslok. Remekül ki fogja hozni az ízeket, majd meglátja. – eléggé bársonyos volt a hangja, és túl nyájasan beszélt: szerintem meleg. Na jó, nem vagyok előítéletekkel, mindenkinek szíve joga megválasztani az életének ezen részét, és nem is biztos, hogy az volt, csupán furcsálltam a stílusát.
- Köszönöm a tanácsot, megfogadom. – köszönetképpen bólintott egyet felém, majd elsétált. Úgy tettem, ahogy tanácsolta, majd helyet foglaltam. A gyümölcs salátában volt minden: dinnye, ananász, eper, alma, körte, mangó és sok más, volt amelyiket fel sem ismertem. A krumpli tökéletes puhaságú, pont elég ideig főzték. A garnéla fenséges. És ahogy a pincér is mondta, ebben az összeállításban az ízek tényleg pazarul kiemelték egymást. Úgy faltam, mint aki egy éve nem jutott rendes ételhez. Tele is lettem, de ahogy mondani szokták, a desszertnek mindig van hely. Sokak nyála csorogni kezdene, ha csak elkezdeném felsorolni, hogy mi mindenből lehetett szemezgetni, így nem teszem, egyszerűen szedtem valamit egy tiszta tányérra, és szépen leöblítettem vele az előző főételt. Frissen facsart narancslé, és rögtön úgy éreztem, hogy kipukkadok. Még fel kell magam vonszolni a szobámba, de ekkor leesett, hogy fogalmam sincs arról, hogy merre lakom. Kiléptem az étteremből, és az első szembejövő személyzetist, akinél volt valami mappa, megkérdeztem.
- Nem tudja véletlenül, hogy Kato Brightmore szobája merre van? – a férfi neki kezdett kikeresni a nevem a listából, majd egy egy perce művelet után kissé eltátott szájjal közölte, hogy odavezet. Megköszöntem a segítségét, és már követtem is. Valahol a harmadik emelet egyik lakrészén állt meg a szobám ajtaja előtt.
- Kellemes pihenést, uram. – mondta. Átadta a kulcsot, majd tovább is állt. Benyitottam a szobába, de az nem szoba volt. Egy egész lakosztály állt a rendelkezésemre. Fényes, laminált parketta, fa borítású, csillogó falak. Egy óriási francia ágy rendesen bevetve, a falon az ággyal szembe egy lacrima-tévé. A szobához tartozott egy külön fürdő, mellékhelyiséggel. Óriási. Ismét eldobtam az agyam. A bőröndöm az ágy mellett állt, arra várva, hogy a ruhák a szekrénybe kerüljenek. Nem is tétováztam sokáig, a ruhákat kipakoltam, majd bedőltem a vetett ágyba, megint délelőtt.
Nagyjából két órával később ébredtem, méghozzá arra, hogy a bal karom iszonyatosan zsibbad. Rossz pózban volt, és kiment belőle minden vér. Felültem, de ez egy külön tornász mutatványt igényelt ezen a hatalmas ágyon, majd kimozgattam párszor, hogy újra meginduljon a vérkeringés a karomban. Hamarosan jelentkeztek a hangyák, – vagy méhek, ki hogy nevezi – amitől az a kicsit csiklandós, kicsit bizsergető érzés áradt szét a végtagomban. Morbid szeretet fűzött az érzéshez, de hát ki ne szórakozott volna gyerekként ezzel. Kiléptem, és az volt a tervem, hogy megnézem magamnak a medencét. Átöltöztem olyan cuccba, amiben a fedélzeten meg lehet maradni, mert biztos, hogy dög meleg van, feltettem a napszemüvegem, fogtam a karúszóm meg az úszógumim, ja olyan nincs, egyikse. Szóval felszerelkeztem, azzal, ami feltétlenül szükséges, és megindultam. A tojást az ágyon hagytam, jobb, ha az most itt marad, ki tudja, milyen állapotok uralkodnak odafent. Ahogy felértem a fedélzetre, hasonló parketta fogadott, egyébként végig napernyők, de mindenhol, napágyak ezrei szerintem, és a hajó tatján és elején is egy-egy medence, hogy a lustábbaknak ne kelljen elsétálni A pontból B pontba. Én is ilyen voltam, de nem is érdekelt. Egy üres napozó ágyra vetettem le magam, letakartam, levettem az ingem és belevetettem magam a medencébe. A víz tökéletes. Tiszta, jó a hőmérséklete, és nem nyomorognak benne az emberek. Nem tudom pontosan, hogy hány órát töltöttem bent, de két dolog biztos: az egyik, hogy már jócskán estébe fordultunk, a másik, hogy úgy szétáztam, hogy egy vízi hulla hozzám képes szépség királynő. Szerintem vagy harminc évet öregedtem, de csak és kizárólag látványra. Megvacsoráztam, és visszamentem, hogy folytassam ezt az érthetetlen alvás maratont. A tojás úgy volt, ahogy ott hagytam, és ez így van rendjén. Egy törölközőt használtam, hogy amolyan szedett-vedett fészket alakítsak ki neki, majd feltettem az éjjeli szekrényre. Pizsama, és mint a krumpliszsák. Hiába aludtam napközben a víz és a nap úgy kiszívott, hogy azt nem igen tudnám körbe írni.
Másnap reggel elég későn keltem, és csak a maradékot találtam az étteremben, de még így is bőségesen volt miből válogatni. Úgy döntöttem, hogy gabona pelyhet fogyasztok, nem viszem túlzásba, és abból sem sokat. A mai tervemmel még nem voltam kész, de szerintem benézek a spaba, hátha kicsit felfrissülök. Egy király masszázzsal kezdtem a lazítást. Kiderült, hogy tele vagyok ilyen izomcsomókkal, vagy minek mondják ők, de a masszőr ezt tökéletesen elsimította. Szauna, majd a hozzá tartozó hideg medence, és mint akit felráztak egy szép álomból. Ezután semmi mást nem akartam. Lenéztem a bowling terembe, gurítottam párat, beültem a bárba, megittam egy koktélt, majd felmentem ismét a fedélzetre, hogy süttessem kicsit magam. Élveztem, bár ki ne tenné. A második nap is teljesen elment, de olyan gyorsasággal, hogy alig vettem észre. Amikor az étterem felé tartottam, a hajó a szokásosnál jobban megrázkódott. Kíváncsi lettem volna, hogy mi az, ami egy ekkora monstrumot ki tud billenteni egy adott pozícióból. Kicsit én is kibillentem az egyensúlyomból, a csillárok is majdnem a plafonnak csapódtak, ám ahogy visszaálltunk, hintázni kezdtek. Alig tettem két lépést, egy, az előzőnél sokkal nagyobb és erősebb lökés rázta meg a hajót. Egy overálos férfi rohant el mellettem, amint visszanyerte az egyensúlyát. Én nem voltam ilyen szerencsés és elterültem. Sikerült felállnom, majd megindultam a fickó irányába, remélve, hogy ha követem, megtudom mi történt. Lement két emeletet, majd belépett az egyik kabinba. Közelebb mentem, az ajtó résnyire nyitva volt. Belestem rajta, és az overálos férfi a kapitánnyal beszélgetett, valamin volt a szobában még két ember, őket nem tudtam kik, de fontos személyek lehetnek, ha itt vannak velük együtt.
- Nem tudjuk uram, még nem kaptunk pontos jelentést a károkról. Annyit tudunk, hogy volt itt egy magasabb pont, ami miatt a hajó zátonyra futott. – a kapitány megrázta a fejét.
- Ez nem jó hír. Azonnal értesítsenek, amint van használható információ. Kurt, hogy vélekedik, maga szerint van elég hely az utasok kimenekítésére? – fordult a másik férfihoz. El kellett rejtőznöm, mert a feltehetőleg műszakis férfi kifelé indult. Egy beugróba álltam be, és mázlimra velem ellentétes irányba indult el. Nyilván arra van a lefele. Visszaléptem, de akkor már túl voltak a beszélgetés jó részén.
- Sajnálom uram. – megrázta a fejét.
- Tegyenek meg mindent, amit lehet. – amilyen gyorsan csak lehet, eltűntem onnan, nehogy elkapjanak. Nagy a valószínűsége, hogy nincs elég mentőcsónak, amivel kimenekíthetik az embereket. Épp elértem a lépcsőt, amikor a hajó veszélyesen előre dőlt. A kár nagyobb, mint elsőre hihették. Én sem ma jöttem le a falvédőről, a zátony megsértette a hajó alját, ahol befolyt a víz, és szépen lassan megtölti azt, így először az eleje, majd a tat merül el, és végül a hajó tök egyenletesen száll hullámsírba. Remek kilátások. Felsiettem a szobámba, hogy amit csak lehet összepakoljak, bár nem sok értelmét láttam. A tojást eltettem a hátizsákba, és jó erősen a kezemre fogtam. Ezt biztos, hogy nem fogom túlélni. Rengeteg alkalommal volt mázlim és kerültem el a morbidabbnál morbidabb halálnemeket. Most, amikor rám zúdult Fortuna szerintem összes kegye, kellett egy ellensúlyozó erő, ami szintbe hozza a mérleg két nyelvét az univerzumban. Senki nem nyerhet túl sokszor, és sosem lehet állandóan szerencséje. Én most megszívtam. Igazából fogalmam sem volt, hogy minek viszem a bőröndöm, hisz nem valószínű, hogy a mentőcsónakba beengedik. Lehet, hogy engem se. Végül nehéz döntés, de a ruhák pótolhatók. Ami feltétlenül fontos, azt elteszem a zsebeimbe, vagy a tojás táskájába, majd megindulok kifelé. A fedélzeten már igen nagy a tömeg, és a hajó gyorsabban süllyed, mint ahogy azt bárki hitte volna szerintem. A hajó alsó két szintje már teljesen elmerült a vízben. Ez nem lett jó
- Lesz szerinted elég mentőcsónak?
- Felejtsd el. A hajó túl gyorsan süllyed. Ha lenne is, akkor sem lenne elég idő mindenki kimenekítésére. – kaptam el egy szkeptikus beszélgetést, és bár igazuk volt, valahogy nagyon paráztam. A lámpák kiégtek, és egy kürtöt hallottunk meg nem meszze tőlünk. Mindenki abba az irányba kapta a fejét, de egyeseknek ez volt az utolsó, amit láttak. Egy másik hajó, ami ugyan kisebb volt, beleütközött a Titusba, szinte kettészelve azt. Mint utóbb kiderült, ennek a hajónak küldték el a segélykérő üzenetet, mert ez volt a legközelebb, csakhogy időközben, egyrészt nem volt fény a Tituson, másrészt a másik hajó képtelen volt lassítani, mert a hajócsavarral valami gondjuk volt, amit nem sikerült kijavítani. A Titus megremegett, majd kettényílt, ahogy a másik hajó beléhatolt. A legtöbben elestek, sokan pedig a hirtelen lökéstől kizuhantak a korlátokon, így lelve halálukat, és szállva ők is hullámsírba, ahova nem sokára a hajó is követi őket. Nem tudom mi vett rá, de elhagytam a fedélzetet, és lemásztam két emeletet, átmásztam a kisebb hajóra, fogtam egy mentőövet és beugrottam a vízbe.
~ Kato, te beteg állat, mit művelsz? – hallottam a jól ismert belső hangot, a baj az volt, hogy én sem tudom, hogy pontosan mit is csinálok. Mintha más valaki irányított volna. Talán így próbáltam meg „ösztönösen” elkerülni a biztos halált. Végül is hasznos volt, ám ez is csak ideiglenes megoldás. Ha három napon belül nem találnak meg, akkor cseszhetem az ösztönöm. Amiután leugrottam, ellenőriztem, hogy a tojás és a táskám többi tartalma megvan-e. Elázik, nagy cucc, majd megszárad. De élek. Legalábbis egyelőre. A tengeren hánykolódtam egy ideig. Az áramlat gyorsan elvitt a hajótól, ami nemsokára beleveszett a sötétségbe. Egy, talán két napig hánykolódhattam a tengeren, amikor megpillantottam egy szigetet. Nem tudtam eldönteni, hogy most csak hallucinálok, vagy tényleg ott egy sziget. Mikor egyre közelebb kerül, tudtam, hogy minden valós. A hallucinációt nem lehetne így utolérni, a sziget pedig egyre csak nőtt és nőtt. Egy kicsit rásegítettem a lábammal, de hamar el is ment az erőm. Jó időbe telt, mire olyan sekélyes területre értem, hol már lábra tudtam volna állni, de az sem ment könnyen. Valahogy kievickéltem a partra, ahol a hátamra fordultam és bámultam az eget.
- Élek! – és ez jól esett. Nem messze csobogást hallottam, és rögtön fel is kaptam rá a fejem. A tenger vize túl sós, nem iható, ám a szigeten lévő víz remélhetőleg egy forrásból jön, és az viszont tökéletes. Megpróbáltam feltápászkodni, de ismét nem ment, így négykézláb indultam el a hang irányába és a hang egyre jobban volt hallható. Ahogy a növényzet kezdődött, felvettem egy nagyjából velem egy magas botot és azt mankónak használva csoszogtam a víz felé, ami kiránthat ebből az állapotból. Hamarosan meg is pillantottam a forrást. Tiszta vizű, le lehetett látni az aljára, ahol jószerivel csak kövek voltak, meg néhány hal. Letérdeltem, és a fejembe fröcsköltem egy markényit, majd még egyet és még egyet, aztán belenyomtam a fejem és inni kezdtem. Óriási szerencsém volt ezzel. Amikor éreztem, hogy kezd visszatérni az erőm és a remek állapotom körül néztem. Egy klasszikus sziget volt, ami valószínűleg még klasszikusabb, ha lakatlan, de erre egyelőre nem volt még semmi jel, így ezzel úgy voltam, hogy majd később kiderül. Egy közeli fán megláttam egy fürt banánt és nem is kellett sokáig gondolkoznom, hogy menjek-e érte. Felmásztam, letéptem, és már faltam is jó ízűen. Isteni volt. A hajón eltöltött luxus után ki gondolta volna, hogy ennyire fogok örülni egy nyamvadt banánnak. Úgy majszoltam, mint egy kisgyerek, és végül belaktam. Visszamentem a partra, hogy megnézzem, mit sikerült sebtiben összeszednem. Az egyetlen használható dolog egy bicska volt. Azt is csak azért vittem magammal, mert elég furán vette volna ki magát, ha előhívom a khukri-mat. Hát ez remek. Csalódottan dobtam el a bicskám, majd körül néztem a parton: semmi. Véletlenszerűen elkezdtem kipakolni kövekből a „HELP” feliratot, bár elég kicsi a valószínűsége, hogy erre jár ember, de sose lehet tudni. Pár napig a parton maradtam, és vártam arra a bizonyos sült galambra, de nem történt semmi, ez pedig nem mehet így tovább. A köveket úgy hagytam, de egyre inkább bevettem magam a sziget belsejébe. Fákon aludtam, és pálmalevelet terítettem magamra takaró gyanánt. Hamarosan rászoktam a húsra, bár eleinte ódzkodtam tőle, de kell a fehérje. Nem, nem halat ettem, hanem a majmokat szedtem le. Az íj és a khukri most mutatta meg, hogy milyen sokféleképpen használhatóak. A majmok nem voltak valami gyorsak, vagy ha mégis, akkor csak egyszer kellett becélozni őket, és lőni. Már zuhantak is. A khukri pedig remek volt a hús feldolgozására. Tüzet gyújtottam és ne tudjátok meg milyen finom kókusszal. Az alap íz olyan, mint a csirkéé, így eléggé elviselhető, és ha kizárod, hogy egy főemlős volt, igazán előkelő étek. Napok teltek el, a hajam megnőtt, és borotválkozási lehetőség se nagyon akadt így a pofázmányom is szépen átalakult. A ruháim a dzsungel miatt szana-szétszakadtak. Egy fura terv alapján, amit a homokba rajzoltam egy ággal, felhúztam egy viszonylag tűrhető kunyhót félúton a part és a forrás között, így közel a víz, és meghallom, ha jön valaki. Egyik nap, egy kókusz hevert a földön, mikor a napi mókus adaggal tértem vissza, a mocsadék majom meglépett előlem. Letettem a mókust, majd szemügyre vettem a kókuszt. Feltettem egy közeli kőre, és elneveztem Theofil-nak. Elég hülye név, és ha már ilyeneket csinálok, kezdek becsavarodni, de mindenkinek kellenek barátok, akikkel diskurálhat, még akkor is, ha az egy kókuszdió. Úgy fordítottam, hogy az a három folt legyen előre, így olyan volt, mintha lenne szeme meg szája, és az arca ezek miatt igazából olyan, mintha mindig csodálkozna. És ez volt a löket a leejtő tetején. Theofil után megérkezett közénk Grant, aki egyébként egy ananász volt, és csodálatosan aranyos volt a „haja”, később előkerült Jessica is, egy mangó képében. Sosem tudtam, de most elgondolkoztam, hogy a mangó elég nőies gyümölcs. Már három kis barátom volt, nem beszélve a tojásról, aki szintén bekerült a körbe, bár ő nem kapott nevet egyelőre. Velük négyükkel kötöttem szorosabb barátságot.
Egy nap a sziget közepére merészkedtem, és megláttam egy igen különleges madarat.
- Megvan a srácoknak a vacsora estére. – elővettem az íjam, céloztam és lőttem. A madár testén keresztül fúródott a nyílvessző, odasiettem, és hogy ne szenvedjen, még átvágtam a khukri-val a nyakát. Kegyetlen, de nekem a megélhetést jelenti, és a többieknek is. Az oldalamra rögzítettem, amikor egy hangra lettem figyelmes. A bokor megzörrent, majd egy jaguár ugrott elő, egyenesen felém. Az utolsó pillanatban sikerült kitérnem a gyilkos támadás elől, de ennek köszönhetően bevertem a püspökfalatom. A kő még mindig keményebb nála. A jaguár megállt, és visszafordult felém. Szerintem bemerészkedtem a területére, és nagyon valószínű, hogy elloptam a vacsoráját.
- Oh, ez kéne? – rezegtettem meg előtte a madarat. – Lenyúltam a vacsorád kistáska? Szegény cicuska ma éhen marad. – affektáltam. Sikerült felbőszítenem, és megint nekem támadt, de ezúttal fel voltam rá készülve, így sokkal sikeresebben tértem ki előle, és most meg is próbáltam eltalálni. A farkát sikerült is elkapni és lemetszeni a végéből egy kis darabot. Hát, mit ne mondjak: nem örült neki. De komolyan. A szemei vérben kezdtek forogni és habzott a szája, utálatos egy teremtmény lett belőle, főleg azután, hogy előbukkantak óriási karmai, amikkel, ha akart volna, simán felhasítja a mellkasom. Elrugaszkodott, én pedig lehajoltam, így a hátam mögött lévő sziklát találta meg.
- Béna. – egyetlen vágás volt. A nyakát sikerült elkapnom abban a pár pillanatban, amíg kába az ütközéstől. És vége. Azt hiszem, egy jó ideig megvan a kajánk, ha ezek nem zabálják fel mindet egy este alatt. A madarat és a jaguárt is visszavittem a kunyhóhoz, ahol fájdalmas kép fogadott: a kunyhó lerombolva, a tartalék gyümölcsök szana-szét hevernek, és Theofil eltűnt! Ledöbbentem, és el is dobtam a jaguár farkát, aminél fogva vonszoltam őt idiág.
- Tehofil. – nyögtem ki végül. Teljesen letörtem. Ő volt az első barátom a szigeten, és most nincs. A homokba egy kezdetleges rajz volt belevésve, az elején egy házzal, a végén pedig egy „X”-el. Nyilván az „X” Tehofil tartózkodási helye. Nem volt mit tenni, el kell indulnom. A homokban még le voltak rajzolva ilyen-olyan támpontok, hogy mikor merre kell tovább menni, de nagyjából el lehetett igazodni rajta. Felpakoltam némi gyümölcsöt, ledobtam magamról a madarat, és otthagytam azt is a jaguárral együtt. Elindultam, hogy megmentsem az első szigeti barátomat a gonoszok fogságából. Minden készen állt. Az út nem volt épp rövid. Az első támpont egy fura „T” alakú szikla volt, innen kellett északnak fordulni, amíg el nem érem a dupla vízesést. Majdnem túl mentem rajta, mert én valami nagyra számítottam, de ennek a legmagasabb pontja a sípcsontom közepét verte. Innen keletnek tovább haladva egy leégett terület a következő pont, majd ismét északnak fordulva elértem a célt. Tehofil ott volt lekötözve, felette pedig egy óriási kőgolyó pihent. A béklyók össze voltak kötve, így ha megpróbálom kiszabadítani, szinte biztos, hogy mindketten meghalunk. De akkor hogyan szedjem ki onnan. Egy fura, életveszélyes és botor próbálkozásra szántam el magam, mikoris neki futásból lendületet véve kirántottam Theofil-t a fogságából, mire a kőgolyó lezuhant és megindult felénk. Indákkal volt lekötve, így könnyen szakadt. Kezembe fogtam a kókuszdiót, és megindultam, hogy elkerüljük a palacsintává válás egyetlen lehetőségét. Pedig szerettem a palacsintát, de nem annyira, hogy én is az legyek. Ahogy futottam végzetem elől, megpillantottam egy közelebb levő fát. Theofilt félkézre fogtam, másik kezem pedig kitettem a fa törzse felé, hogy a lendülettel a forgató nyomaték átlendítsen, így a kőgolyó elkerül, és végre megmenekültünk. Vagyis éppen hogy csak. Akik elvitték Theofil-t, erre is figyeltek, és félúton a fordulásban, egy verem volt, az alján hegyes karókkal. Igen megizzadtam, amikor az utolsó pillanatban sikerült lefékeznem előtte. Egy hajszálon múlt. Enyhe nyomást éreztem a Theofil tartó kezem környékén, és a kókuszdió kizuhant a kezemből. Elkerekedett a szemem, amikor a verem alján Theofil darabokra tört. Amikor megfordultam saját magammal találtam szembe, hm, magam. Csak a másik énem kissé csapzott volt, a haja csimbókos, a szakálla pedig a mellkasa közepéig ért. Én ennyire még nem voltam rossz állapotban. Ellenfelem nem kímélt, engem is megpróbált belökni a verembe.
- Miért? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Mert elfelejtettél mindent! Feladtad! – köpte a képembe. Alig tudott már beszélni is, annyira ki volt.
- Ez nem igaz, próbáltam túlélni. Ha ez neked feladás, menj orvoshoz.
- És szerinted hol itt a legközelebbi doki? – a fejemet vakartam, mert ez tök értelmetlen kontrázás volt. Egy lándzsát vett elő, majd a mellkasom felé szúrt vele. Ösztönösen tértem ki, és elkaptam a dárdát.
- Csak ennyit tudsz? – erre kirántotta a kezemből, amivel felsértette a tenyerem. Fájt, de nem foglalkoztam vele. Leszámolás következik. Elővettem a khukri-m, mire ő is eldobta a dárdát és szintén a khukri-val jött elő.
- Rendezzük le itt és most!
- Én is ezt akartam mondani. – és ezzel hivatalosan is egymásnak estünk. A khukri-k pengéje össze-összecsapott egymással, és fémes csilingeléssel töltötte meg a sziget csendjét. Vágások, szúrások – pedig arra nem igazán jó a khukri a hajlított penge miatt – és fegyver nélküli harc is zajlott egyben kettőnk között, de igazából egyik sem bírt a másikkal. Egy jobbról indított csapással próbált előnyt szerezni. Figyelem elterelésnek szánta, hogy utána az ellenkező oldalról egy rúgást vigyen be, és akkor igazából nyert is volna, de leguggoltam és kigáncsoltam, amitől hanyatt vágódott. Annak ellenére, hogy ilyen rosszul nézett ki, az ereje tökéletesen megvolt, és ez nem is probléma. Bajos lenne túl könnyen győzni saját magam ellen. Egy bal csapással indítottam lentről felfelé átlósan, de blokkolta, és a bal egyenese betalált. Hátra tántorodtam, és neki csapódtam egy fának. Az orrom vére eleredt, letöröltem és farkas szemet néztem csapzottabb énemmel
- Kinyírlak. – szűrtem a fogaim között.
- Próbáld meg, és sok szerencsét hozzá. Kelleni fog. – végig sem mondta egy rúgással indított, ami nagyjából a mellkasomat célozta meg. Ha nem guggolok le, akkor nagyon fájhatott volna, de így csak a fát találta el. Sajnos annyi lélekjelenlétem nem volt, hogy vissza is támadjak, így lefordult rólam, és visszakézből támadott a khukri élével, hogy elnyesse a nyakam. Az utolsó pillanatban sikerült kivédenem a pengét, de ekkor egy újabb ütés érkezett gyomorszájra, amit már nem tudtam se védeni, sem blokkolni, mert nem számítottam rá. Megrogytam és levegő után kapkodtam. Újabb ütés, ezúttal valami keményebbel, ami mint kiderült a khukri markolatának a vége volt. A tompa fájdalom rögtön átjárta az arcom, ami rögtön el is zsibbadt, és vérrel kevert nyál. Le sem tudtam térdelni, már érkezett az ő térde, amitől végleg elterültem a földön.
- Ez minden? – hallottam megint. Emlékeke villantak be. Mit csinálok? Mit akarok én itt? A fejem megzavarodott, és egy talpat érzetem az oldalamon. Meglökött, és ahogy elértem a verem szélén a holtpontot, már nem volt semmi, csak a sötétség. Sűrű, meleg folyadékot éreztem a számban. Vége volt.
A verembe esett alak eltűnt és Kato a földre rogyott. Halk zúgást hallott a feje fölül, és rögtön megindult a hang irányába. Egy repülő szerkezet volt a levegőben Fiore felség jelzésével: a mentő csapat. Kato integetni és ugrálni kezdett, mire a gép leereszkedett nem messze tőle. Az első ember, akit megpillantott Zoey volt, aki könnyek között ölelte magához nem hivatalosan örökbe fogadott fiát. Hugo jött mögötte, és bár nem sírt, de látszott rajta, hogy igencsak küszködik ő is a könnyeivel.
- Ha haza értünk, soha nem mész sehova. – mondta remegő hanggal Zoey.
- Jó kis első főnyeremény lett mi? – kérdeztem mosolyogva. Ekkor vettem észre, hogy igencsak mocskos és szőrös vagyok.
- Mennyi ideig voltam távol? – félve érdeklődtem meg, de pont erre a válaszra nem számítottam.
- Háromnegyed éve. – eltátottam a számat. Akkor akivel küzdöttem, ő volt a „másolat”? Megráztam a fejem, mert nem értettem a helyzetet, de mostmár nem is érdekelt. Hazamegyek! És csak ez volt a fontos.

//Láttam máshol is, megoldható, hogy valamilyen arányban osszuk el a jutalmat a familiáris tojás és köztem? Előre is köszönöm//

Két egész hét telt el a szigeten történt események óta. Az első dolgom, amikor haza értem, hogy rendbe szedem magam, ugyanis elég ótvar módon néztem ki. Hugo és Zoey egy percet sem tágítottak mellőlem. Ott lebzseltek, és mikor látogatók jöttek, úgy kezeltek, mint egy halálos beteget, pedig semmi bajom sem volt. Végül is mindegy, nem tudtam volna nekik amúgy sem ellent mondani, így inkább rájuk hagytam a dolgot. Jöttek mentek a haverok, és a céh társak, akik hallottak a visszatérésemről, és bár egyáltalán nem volt kedvem hozzá, mégis úgy éreztem magam, mint egy hős, aki megmenekült a halál torkából.
~ Ne szállj el magadtól kis csávó! – hallottam egy ismerős hangot, épp mikor kitessékeltem végre Zoey-ékat, hogy hagyjanak kicsit magamra.
- Ki van itt? Ott? – kicsit összezavarodtam, mert tudtommal senki nem volt a házban rajtam és a vörös tojáson kívül.
- Hát nem ismered meg régi barátod? – jött ismét a válasz nyájas hangon. Megráztam magam, valahogy éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Ha kicsit is elveszted a fejed, én ott vagyok, és kicsinállak! – az ördögi hang forrását kerestem, de miután feltúrtam az egész lakást, be kellett látnom, hogy megőrültem. Azt hiszem legalábbis.
- Mutasd meg végre magad, hogy kitekerhessem a nayakad. – mondtam higgadtan, mire megjelent előttem, öhm, én.
- Mi van? – hitetlenkedtem.
- Ne már. Nem is emlékszel rám? Ez annyira kiábrándító. Nem szeretlek. – gúnyolódott. Felhúztam a szemöldököm és kérdőn bámultam rá.
- Ne nézz már így rám! – mordult fel hirtelen, amitől kicsit összerezzentem. Tettem felé egy lépést, de rögtön el is tűnt, és a teste füstként oszlott szét. Nem értettem, hogy ez mi volt. Végül egy vállrándítás kíséretében leellenőriztem a vörös színű tojást, hogy minden rendben van-e. A szigeten eltöltött kis kalandunk eléggé megviselhette, és rendesen végig néztem, hogy nincs-e rajta repedés, vagy ilyesmi. Elég morbid és szélsőséges módszer, de még vízbe is nyomtam, hogy buborékol-e valahol, így megtudva, hogy meglékelve sem lett-e. Semmi baja, makkegészséges. Már persze, ha meg nem fulladt. A mai napnak hamarosan vége, a nap már lement a horizonton és szürkeség borult a városra. Kinéztem az ablakon, és az utcákon, valamint a házak többségében már égtek a lámpák. Nem is tudtam, hogy mennyire hiányzott ez a látvány. Az egyetlen teendőm az maradt, hogy eltegyem magam holnapra, amit nagyjából fél órán belül meg is tettem, és az álom szinte azonnal elnyomott. Pár pillanattal később ismét a szigeten voltam, és gyümölcsöt szedtem az egyik fáról. A fa alatt ott hevert a tojás, a törzsnek neki döntve. Mikor lenéztem a talaj lassan megindult lefelé, mint egy lift, vagy a fa nőtt meg, ezt nem tudom, de az biztos, hogy nem ekkora volt eredetileg ez a növény, és a hirtelen jött páni félelemtől inkább eldobtam a gyümölcsöt és a fába kapaszkodtam, remélve, hogy biztonságot. A fa törzse hirtelen vékonyodni kezdett, végül egy hangos reccsenéssel eltört, és zuhanni kezdtem. A homok ugyan puha, de ha nagy a távolság, hiába a puhaság, nekem végem van. A földre érve a becsapódás elmaradt, vagy legalábbis másmilyen volt. Hatalmas csobbanás, és egy pillanattal már levegő után kapkodtam. A tengerbe estem bele. Vadul kapálóztam, hogy fent tudjak maradni.
- Jól érzed magad? – szólt ismét a hang. Amikor stabilizáltam a helyzetem, és jobban szemügyre tudtam venni, ugyanúgy én voltam, mint a lakásban. Mielőtt szólhattam volna, lenyomta a fejemet a víz alá, mire melegem lett. Amint kinyitottam a szemem meg is pillantottam, hogy miért: egy vulkán kürtőjén álltam, nem messze attól, hogy beleessek a narancssárga masszába. Körül néztem, de most egyedül voltam, ám a meleg egyre elviselhetetlenebb lett, bár a magma szunnyadt, és nem látszott kitörni, mégis olyan volt, mintha felfele jönne. Lassan araszoltam hátra, hogy távolabb kerüljek ettől a földi pokoltól. Egyetlen lökést éreztem csak, és már bucskáztam is lefele a vulkán oldalán, egyenesen bele a semmibe. A fejem nagyot koppant, és ezzel együtt verejtékben fürödve ébredtem fel. Felültem az ágyon, és úgy néztem ki, mint akire egy vödör hideg vizet öntöttek rá, emellett lihegtem, mint aki kilométereket futott egy huzamban, teljes erejéből. Ezt leszámítva örömmel nyugtáztam, hogy az egész csak egy nagyon brutális rémálom volt. Visszadőltem és a hátralévő időben csak a plafont bámultam. Lassan a nap sugarai bevilágítottak az ablakon, pont az arcomra, és bár a szemem félárbocra volt engedve, most le kellett csukjam. Sosem bírtam a nagyon erős napfényt. Végül nem bírtam tovább, és kikászálódtam az ágyból. muszáj volt, az élet ugyanis nem állhat meg egy ilyen kitérő miatt. Hidegvízzel megmostam az arcom, felöltöztem, de a tükörbe nézve a mocskos, csimbókos énem nézett vissza. Hátra tántorodtam, és majdnem elestem a kisszékben, ami a fene tudja, hogyan került oda az útba. Szerencsére jó az egyensúlyom, és ezért roppant hálás vagyok.
- Kezdek bekattanni. – néztem rá a tojásra, ami a helyén állt a szekrényen.
- Úgy ám, és ilyen is maradsz, amíg az életed véget nem ér. – hallottam megint a hangot. Kezdett idegesíteni, bár most halkabb volt, mintha suttogott volna. Az első dolog, ami a kezem ügyébe akadt, egy törölköző volt, és azt amennyire lehetett, ki is vágtam a fürdőből a hang irányába.
- Tűnj már el! – csend. Végre egy kis csend telepedett a házra. Lerogytam a fürdőben a földre, hátamat a kád szélének támasztottam. Úgy néz ki, tényleg kezdem elveszteni a fejem. Kopogtak, de nem szóltam, még csak meg sem mozdultam. Nem volt kedvem most senkihez. Főleg úgy nem, hogy azt sem tudom kicsoda, mert Zoey-ék mindig szólnak, hogy ők azok, ám aki most kopogott, semmit nem csinált, csak vadul kalapált az ajtón. Épphogycsak be nem törte az ajtót.
- Mi van már?! – válasz sehol, én pedig egyáltalán nem voltam olyan állapotban, hogy ajtót nyissak. Majd megunja és elmegy. Még kétszer próbálkozott, aztán tényleg megunta és nem hallottam többet. Rávettem magam, hogy legalább az ágyig elbotorkáljak. Valamit tennem kell, különben erre rámegy majd az idegrendszerem.
Két nappal később a városban jártam, be akartam vásárolni, mert a készleteim a végét járták. Elvitték magammal a tojást is, hogy kapjon egy kis friss levegőt. Az utóbbi időben, ahogy én is, ő is be volt zárva, és bár még tojás, de azért törődni kell vele. Egy ideig eseménytelen volt a városban töltött idő, ám hamarosan megint villámcsapásként ért a dolog. Eltévedtem, vagyis csak szimplán nem figyeltem, hogy merre mentem, és merről jöttem, így nem tudtam behatárolni, hogy hol is tartok jelenleg. Körbe néztem, hátha találok valami támpontot, ám a pánik eluralkodott rajtam. Sosem volt ilyen, teljesen új érzés volt számomra, és kezdtem megint a levegőt kapkodni. A zajok mintha felerősödtek volna, elviselhetetlenné váltak. A fülemre tapasztottam a kezeimet, hogy némiképp csökkentsem a zajokat, ám semmi hatása nem volt, mintha nem csináltam volna semmit sem.
- Nem, nem! Ez nem fog ilyen könnyen menni. – ez a hang megőrjít, és most a legrosszabbkor talált meg. Lehunytam a szemem és próbáltam elhessegetni az ártó gondolatokat, de időről időre a szigeten történt események betörnek az elmémbe, és mintha újra élném az egészet. A jaguárral való küzdelem képeitől egyenesen rettegtem. Többször is a tévképek, hogy hanyatt fekszem a talajon, a nagymacska két lába pedig a mellkasomon. Érzem a leheletét, ahogy fölém hajol. A fogai fenyegetően merednek rám, arra várva, hogy belemarhassanak a húsomba. A világ forogni, én pedig rohanni kezdek. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, hogy merre indultam el, csak menekülni akartam ez elől az őrület elől, ami manapság rám telepedett, mert a végén drasztikus módszerhez kell majd folyamodnom. Valahogy haza értem, berontottam az ajtón és rögtön vissza is vágtam.
- Halihó! – köszöntött megint a hang. Amint meghallottam elő is kaptam az íjamat és rögtön a hang irányába lőttem, bár vakon. A nyíl a falba állt bele. Ott álltam, és halvány lila fogalmam sem volt, hogy mi történik, vagy épp azt, hogy mit kéne tennem.
- Tűnj már el!
- Nem, nem. Majd ha kikészültél, és egy diliházban leszel kényszerzubbonyban. Ráteszek még egy lapáttal, és akkor majd eltűnök. Talán. – hallottam ismét.
- Takardj! – kiáltottam és kilőttem még egy nyilat, ami épphogy csak elszáguldott a tojás mellett, hogy aztán bele álljon a falba. Ezután sorozatos lövöldözésbe kezdtem, természetesen vaktában. Mikor leálltam, lihegtem, és a nyilak egy fordított sündisznóformába alakították a lakást.
- Na, na, így illik bánni egy, vendéggel? – kérdezte megint majd egy tompa ütést éreztem a tarkómon, és elsötétült minden.
Csúszok. Nem is, inkább vonszolnak a lábamnál fogva, a fejem pedig a talajon, ami…homok? Az utolsó emlékem, hogy a lakásban vagyok, és épp megőrülni készültem. Most meg egy homokos talajon húznak a lábamnál fogva, arról nem is beszélve, hogy az arcomon egy komplett sivatag helyezkedik már el. Próbáltam kiköpni a homokot a számból, de újra és újra tele lett. Megálltunk, és éreztem, ahogy a gravitáció a földre vonzza a lábamat. Lépések zaja, és a hajamnál fogva rántanak fel a földről.
- Hé! Óvatosabban!
- Ne rinyálj már! – már kezdte megszokni ezt a hangot, de nem akarom az életem hátra levő részében magaménak tudni.
- Mit akarsz?
- Téged. Bosszút, amiért kicsináltál. – hangja nyugodtra váltott és kimérten beszélt. Kérdőn néztem rá, bár nem sokat láttam, mert sötét volt, és fényt csak valami narancssárgás háttérből érkező forrás adott. Elengedett és én térdre rogytam előtte.
- Na látod, megy ez, ha akarod. – megráztam a fejem.
- Nem, sosem fogod ezt a képet látni többet. – suttogtam magam elé, miközben a földet néztem. Egy akkora maflást kevert le, hogy meg kellett támaszkodnom, hogy ne dőljek el oldalra, mint egy zsák. Letöröltem a vért a szám széléről. Sejtettem, hogy ki lesz ő, de már csak a sziluettjét láttam, ahogy elhalad mellettem. Feltápászkodtam, megfordultam, és akkor láttam, hogy egy jól megdolgozott üst fölött a fáról egy kötél lóg lefelé, amibe a vörös tojást tette bele.
- Ha meg akarnál támadni, ez a fa rögtön el fog törni, és a tojásodból rántotta lesz. – sakkban tartott, és nem tehettem semmit sem.
- Ha bármi mással próbálkozol, a történet ugyanaz. – nem tetszett a dolog, és a kezem ökölbe szorult. A szigeten történt valami, amitől képzelődni kezdtem és ez most, visszaérve a civilizációba kiütött rajtam, annak ellenére, hogy azt hittem, már végeztem vele.
- Velem van bajod, miért őt bünteted? – kérdeztem, mire megfordult, és arca az enyém volt, de mégsem. Eltorzult, fura színt öltött, és mintha valami festés szerűség lett volna rajta, mint egy harci festés, vagy ilyesmi.
- Én sem ma jöttem le a falvédőről. Ha nem tartanálak sakkban, már valószínűleg nekem estél volna. – ebben mondjuk nem tévedett. Egy félmosolyt most megengedtem magamnak, amire egy szempillantás alatt előttem termett és egy újabb maflást kevert le nekem, bár koránt sem volt akkora, mint az előző. Ahogy hátat fordított, hogy tovább alkossa a hülyeségeit, a hátam mögött megidéztem a khukri-t, és az előzőleg hátra kötött kezemet megpróbáltam kiszabadítani. Amint sikerült, úgy tettem, mintha, majd a khukri-t is eltűntettem, hogy ne legyen ebből sem gond. Ez szép és jó, és most? Na igen, én csak idáig gondolkoztam, nem tovább. Valami hirtelen elhatározástól vezérelve megszólítottam.
- Hé, gyökér, te tényleg azt hiszed, hogy nem tudok túl járni az eszeden? – sikerült feldühíteni, ugyanis megint odajött hozzám és épp lecsapni készült, amikor a lendülő keze elé ellentétes erővel. Nos igen, a keze csuklótól lefelé a homokba hullott, mire ő úgy üvöltött fel, mint akit megölni készülnek. És nem is tévedett sokat ezzel kapcsolatban.
- Te szemét mocsok! Most kicsinállak, és még anyád sem fog rád ismerni! – szitkozódott, bár anyám említése nem volt a legjobb ötlet tőle. Mégsem én voltam, és ez jó jelként hatott most.
- Csak a külsőmet tudtad felvenni, de te nem én vagyok. – szűrtem ki a fogaim között, de ebbe a mondatba még én is bele zavarodtam, mikor kimondtam. Felugrottam és újabb suhintást intéztem meg a khukri-val, de addigra neki is sikerült előrántania és így blokkolni tudta a támadásomat. Egy előnyöm volt, így nem tudja használni majd az íjat, mert képtelen lenne vele lőni, míg én teljes egészségnek örvendek. A két penge csattogott egymáson, mintha kovácsolnák őket, vagy nem tudom, majd az egyik ilyennél egymásnak feszültünk, és mindketten próbáltuk lenyomni a másikat, de sehogy sem sikerült. Közelebb engedtem egy kicsit, és úgy gyomorszájon térdeltem, hogy még nekem is fájt. Összerogyott előttem, miközben a csonka kezével a hasát fogta. Most tűnt csak fel, hogy a csonk csak ott van. Se nyoma, hogy vágták, se vér se semmi, olyan mintha évek óta ilyen lenne a karja. Valami nem stimmelt, ennek így nem szabadott volna lennie. Kicsit megzavarodtam, és hátrébb léptem tőle, elszalasztva ezzel a nagy lehetőségem.
- Ez itt az én világom, te bolond. Itt képtelen leszel itt ártani nekem. – mondta, és mikor felállt, a keze elkezdett, nos igen, visszanőni. Eltette a khukri-t és lecserélte az íjra, amivel rögtön lőni is kezdett rám. Nem sokon múlt, hogy ott maradjak egy helyben, és vége legyen. Hogyan? Hogyan volt képes ezt megtenni, erre egy ember sem képes, és semmi más sem.
- Hogyan…? – kerek szemekkel néztem hol az arcát, hol a friss kezét.
- Nem fogod megtudni soha! - újabb sorozatot engedett rám az íjból, amit csak egy szikla mögé bújva sikerült elkerülnöm.
- Ne bujdoss, úgy sem csinálhatod ezt sokáig. – ki sem mondta, de a szikla eltűnt a hátam mögül.
- Látlak! – mondta ismét, mire megint újabb fedezéket kerestem. A nyilak a fülem mellett zúgtak el és még hallottam a suhogásukat is. Én se nagyon tudtam mit tenni, lecseréltem az íjam, és megpróbáltam visszalőni rá. Mikor megfordultam, sehol nem láttam, és ez még inkább megijesztett.
- Gyerünk már, merre vagy? – bosszankodtam, mire újabb nyíl zúgott el mellettem, de most a hátam mögül jött.
~ Mikor került mögém? Ez közel volt. – megpördültem és rögtön viszonoztam a lövést, de amint a nyíl bele állt, szertefoszlott.
- Béna vagy, és mindig is az voltál, és eztán is az maradsz. – elvileg nekem kellene őt felbosszantani, nem fordítva, így viszont kicsit átélem, amit néha egy-két ellenfelem.
- Te azt csak szeretnéd. – válaszoltam neki, és közben visszaértem a tojáshoz. A terület üres volt, így döntésre jutottam: leszedem onnan a tojást, és akkor nem kell visszafogni magam. Odalopóztam és egy jól irányzott rúgással feldöntöttem az alá kirakott edényt, amiben a forró folyadék volt. Az rögtön engedett a rúgásnak és kiborult, a tojást pedig egyszerűen levágtam és biztonságba helyeztem.
- Mostmár itt vagyok! Nem kell többé visszafognom magam! – megjelent előttem az alak, és mosoly szántotta át az arcát.
- Komolyan? – kérdezte, és közben a hátam mögé mutatott. Az imént kiöntött láva a fűre borulva egy szempillantás alatt begyújtotta a száraz aljnövényzetet és a tűz gyorsan terjedt.
- Mondtam, hogy totál hülye vagy. – gúnyolódott, majd ismét eltűnt. Felkaptam a tojást és távolabb vittem, egy kis patak közelébe. Ez a patak nekem ismerős volt, és hamar rá is jöttem honnan: a szigetről. Ez volt az a patak, ahonnan ivó vizet vettem magamhoz, és innen nem messze húztam fel a kunyhót is.
~ Nem, az nem lehet, hogy megint itt. – hitetlenkedtem, majd megfordultam egy apró zajra, épp időben. A khukri a fejem irányába sújtott le.
- Aljas mocsok vagy! – amint belém hasított a felismerés, hogy a szigeten vagyok megint, kissé lebénultam, és kevésbé tudtam koncentrálni. Nem akartam megint itt lenni, és legfőképp nem vele, magammal. A másik kezével egy jobb horgot húzott be, mire a fejem a patakba csobbant, ám ahogy áttörte a víz felszínét a porba hullt. Fújtam egy nagyot, majd felkeltem, és a hely rögtön ismerőssé vált. A vulkán, ami nemrég az álmomban is szerepelt.
- Mi ez a hely? – kérdeztem értetlenül.
- Ez a hely lesz az, ahol szépen mész a mocskos anyád után. – erre a monadatára újra elöntött a harci vágy, és csak neki akartam esni. A khukri-val neki is támadtam, de szimplán félre lépett és én épphogy csak nem zuhantam a fortyogó katlanba.
- Többet a szádra ne vedd!- szűrtem a fogaim között, újra felvéve vele a szemkontaktust. Ismét támadásba lendültem. A khukri-k egymásnak feszültek, és egy adok-kapok harc kezdett kialakulni kettőnk között. Egy suhintást kerültem el, mikor sikerült kisöpörnöm a lábát, így hanyatt esett, majd a khukri hegyét a torkának szegezve, most én tartottam őt sakkban, ám nem sokáig. Ellökte magát, és szimplán átcsusszan a lábaim között, és mikor megfordultam, már talpon is volt. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de ennyire? A khukri-t fordított fogásban tartotta, és egy alulról felfelé induló vágást indított vele, amit az utolsó pillanatban sikerült elkerülnöm.
- Ez csak egy álom, és te beférkőztél ide, holott jogtalanul vagy itt.
- Nocsak. – húzta fel kérdőn a szemöldökét. – Elég soká tartott rájönnöd. – kötözködött, de nem válaszoltam, csupán egy átlós vágást indítottam meg, és a lendületet kihasználva visszakézből arcon vágtam. Ettől kissé megtántorodott, és majd a khukri-t lecserélve az íjamra, rálőttem. A lábába állt bele, amitől még térdre is rogyott és nem sokat tétovázva a másik lábát is elintéztem, így már nem feltétlen biztos, hogy lábra tud állni. A nyilakat kihúzta és eldobta, majd felállni készült, de ekkor a khukri hajlított pengéje már a nyakánál volt.
- Ezt nem tenném. – szóltam le, mire felnézett rám, és furán megváltozott.
- Ne ölj meg, kérlek! Teljesen megbolondultam, nem tudtam mit teszek. – valahogy nem tudtam hinni neki.
- Mégis hogy gondoltad? Ellopod a tojást, felkötöd egy tál láva fölé, megpróbálsz hidegre tenni, és ezek után még engedjelek is el? Felejtsd el haver, ez nem fog menni. – eltorzult az arca. Éles fájdalom hasított a combomba, amibe a khukri-t vágta bele.
- Nem vagyok a haverod. – felállt és a perem szélére taszított. Egyetlen apró lökés és bele zuhantam a lávába. A ruhámat elkapta a nyakamnál és a zuhanás széléig eresztett.
- Vége, te szépen belezuhansz oda, és Kato Brightmore soha nem is létezett. – a baj az volt, hogy semmit nem tehettem, mert ha most támadok, elenged, én meg belezuhanok az olvadt magmába, és az nem lenne kellemes.
- Húzz fel, beszéljük meg, légyszi. Tied a test, mondjuk hétfőn, szerdán és pénteken. – próbáltam alkudozni, mire elnevette magát.
- Tudod, nagyon szórakoztató egy krapek vagy, de nem. Ezt nem tehetem meg.
- Hétfő, kedd, szerda, és a két hétvége? – próbáltam még jobban rádobni, de sajnos ennél többet már nem biztos, hogy elbírok.
- Tied a test, nekem nem is kell. – mondtam, mire visszarántott, és itt volt a nagy alkalom. A khukri-t elég brutális módon belevágtam, ez után pedig elő kaptam az íjamat, hogy megtűzdeljem pár vesszővel. Megtántorodott, és helyet cseréltünk, ő került a lávához közeli oldalra. Még három vesszőt lőttem bele, majd minden fegyverem eltüntettem, és odasétáltam hozzá.
- Most van vége. Kétszer is elég durván szádra vetted anyámat, az őrületbe kergettél ez alatt a pár nap alatt, elloptad és felhasználtad a tojást, és ennek tetejébe még meg is akartál ölni. Csak egy dologgal nem számoltál: ha nekem végem, te is semmivé leszel. Ellenben, ha most kicsinállak, soha többé nem kell tartanom tőled. – ezen meglepődött, és félve nézett rám. Ahogy a jó spártaiak szokták, hasba rúgtam, amitől megrogyott, majd egy bal felütéssel állcsúcson csaptam, és a lendület elvégezte a többit. Egyenesen belezuhant a lávába, és szépen lassan semmivé foszlott. Amint vége lett, felriadtam.
- Hol vagyok? – kérdeztem rögtön.
- Az ágyadban. Tegnap óta elég komoly műsor játszódhatott le benned, mert felment a lázad, és össze-vissza vonaglottál. – mondta Zoey. Elmosolyodtam, és megöleltem. Mostmár vége volt, és örültem, hogy így alakult. A vörös tojást kerestem, és az még mindig a helyén volt a törölköző-fészekben a szekrényen.
- Zero lesz a neve. – döntöttem el.
- És ha lány? – kérdezett vissza a nő.
- Akkor is. Ez egy univerzális név. – kacsintottam, majd visszadőltem, és végre elkapott a nyugodt álom, és nem kellett tartanom semmitől sem.

Zero:

Fegyver mágusok arénája

Már jócskán eltelt egy hónap, hogy visszatértünk a Worriban-szigetről, ahol a Szivárványviadal került lebonyolításra. Azóta minden szép és jó, kivéve azt, hogy az a nyomorult láda, amit jutalomként kaptunk nincs meg! Felszívódott, mint a kámfor, tisztára, mintha elnyelte volna a föld. Nem vagyunk egyedül az univerzumban! A tojás természetesen ott volt a helyén, a random kialakított kis fészkében, de a doboz, ami mellette volt, nins. Ha én betörnék magamhoz, és választanom kéne egy doboz közül, ami zárva van, és egy tojás közül, ami bármikor kikelhet, és szerintem maga Isten sem tudja, hogy mi van benne, nos nem haboznék, fognám a tojást és meg sem állnék vele a világ végéig.
- Megőrülök! – kiáltottam fel. A tojást bevágtam a hátizsákba és a nyakamba vettem a város, hátha valaki látott, vagy hallott valamit. Oké, lehet, hogy nem tudtam kinyitni azt a ládát, de biztos voltam benne, hogy úgyis meglesz valahogy. A mágikus deszkát vettem elő, ezzel sokkal gyorsabban fogok tudni haladni, és nem árt, ha kipróbálom. Megnyomtam a gombot, majd beleáramoltattam a szükséges varázserőt. Felpattantam rá, egy kicsit előre dőltem, és uccu neki.
- Megy, mint az álom! – ismertem el és nyugtáztam is egyben a dolgot. Az egész napot a ládika keresésével töltöttem, de nem jutottam eredményre. Végül mikor haza értem, már teljesen ki voltam merülve. Jó cucc ez a deszka, de valami eszméletlen módon szipolyozza ki a varázserőd. Ledőltem az ágyra, és a tojással a karomban elaludtam.
Fura zajra lettem figyelmes. Álmodom tán, vagy tényleg járkál itt valaki? Teljesen lebénultam. Nem voltam egy félős valaki, de nem szerettem a meglepetéseket, pláne nem azokat, amik negatív hatással lehetnek rám. Kinyitottam a szemem, de a zajok csak nem szűntek meg. Vagyis nem is zajok, inkább neszek voltak, ahogy próbáltak csendben lenni, lopakodni.
- Ki van ott? – kérdeztem bele a sötétségbe, miközben megidéztem az ostort. Nem szeretnél fatális hibát elkövetni, elég, ha csak a frászt tudom rájuk hozni. Magamhoz vettem a tojást, és lassan elindultam a hang után. Néhány lépést követően a konyhában találtam magam, majd megkerülve mindent a nappaliban voltam, ahonnan rálátni a hálóra. Egy alak közelített lassan az ágyamhoz, ahol még az imént feküdtem, és ténykedett valamit.
- Engem keresel? – kérdeztem és felkapcsoltam a lámpát, hogy világosság öntse el a szobát. Az alak megfordult és meglepetten nézett rám. Talptól skalpig fekete cuccot viselt, és az arcát is maszk takarta.
- Ki a fene vagy te, és mit akarsz? – még mindig nem érkezett válasz, majd mintha az alak megkönnyebbülni látszott volna.
- Ne aggódj, királyi eseménynek leszel résztvevője. A Nagy Raven üdvözöl. – válaszolni már nem volt lehetőségem, mert tompa ütést éreztem a tarkómon, és ezután már nem volt más, csak a teljes sötétség. Még valami dereng, hogy beszélgetnek fölöttem, talán, de lehet, hogy ezt már csak a képzeletem játszatta el velem.

3 órával később…

Megint a neszek. Ezek most valamiért kicsit ismerősek, de azt tudom, hogy köze nincs az otthonhoz, vagy akár a céhházhoz. Beszélgetnek fölöttem, mellettem, mindenhol. Hangok tucatjait hallom szinte mindenhonnan. Öreg, fiatal, férfi, nő. Mindenből van itt egy kicsi. Hirtelen jeges borzongás fut rajtam végig az arcomba csapódó fagypont körüli víztől. Azonnal magamhoz térek, és minden kábaság elmúlik. A látásom még kicsit homályos, de ez is már csak a víznek tudható be. Az első akit meglátok egy öreg ember. Arca megtört és látszólag már elvesztette minden reményét. Mint egy zombi, csak épp benne még van valamennyi élet. Dús szakáll takarja arcát, mely már egybeolvad koszos fehér hajával. Hiába, az idő nem kímélte. A háta is rossz, meggörnyedve áll, és egy botra támaszkodik.
- Üdvözöllek köreinkben, ifjú. A nevem Razak. – először fel sem fogom, hogy pontosan mi is történik, és csak egyetlen kérdés csúszik ki a számon, bár erőtlen, és alig lehet érteni.
- Hol vagyok? – az öreg füle, a korához képes igencsak jó lehet, mert szinte azonnal rávágja a választ:
- Egy rejtett létesítményben. Pontosabban alatta. A Nagy Raven tulajdonában. – az utolsó szó megragadja a figyelmem. A név nem érdekel, valószínűleg csak egy újabb flepnis. De a szó, hogy „tulajdonában”, na ez már egyáltalán nem tetszik.
- És mi ez a hely? – teszem fel az újabb kérdést.
- Egy aréna, egy gladiátor verem és süllyesztő egyben. Maga a pokol. – ahogy az öreg rám nézett, asszem kezdek megijedni tőle. Meg ettől az egésztől.
- Na jó, nekem erre nincs időm. Ideje indulnom. – megpróbálok felállni, de ahogy elérnék félútra, valami visszaránt. A lábaim és a kezeim is le vannak láncolva. A láncok hossza minimális, arra elegendő, hogy esetleg egy poharat a számhoz emeljek vele, de semmi több.
- Attól tartok, ez nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltad. – mondta az öreg, majd szinte azonnal el is tűnt.
- Hé! Gyere vissza! – alig fejeztem be, léptek zaja hallatszott nem is olyan messziről.
- Raven örülni fog. Őt akarta megkapni, és most megkapta. Meglátjuk, hogy mit tud a srác, hogy Raven miért tartja őt ilyen nagyra. – hamarosan két őr jelent meg a sarkon, és látszólag felém tartottak. Arcukat elfedték a rostéllyal, és bár hangjukat eltorzított a zárt tér, a hangjuk ismerős volt. Ők járhattak nálam. Testüket fényes páncél díszítette, hátukon pajzsuk, alatta pedig a fegyverük nyugodott a hüvelyében.
- Ugyan már srácok? Tényleg két konzervdoboz jön el értem? – egymásra néztek, legalábbis a sisakjuk elfordult, majd vissza rám.
- A Nagy Raven látni kíván. Üzletet ajánl neked, amiben nem érdemes alkudozni. – a másik odalépett, lekattintotta a bilincseimet, majd a kezemet és a lábaimat összekötözve, vittek is ehhez a Ravenhez.
- Legalább a szállításom királyi. – ha jól érzékeltem, ez nem igazán tetszett nekik, de nem foglalkoztam vele. Pár perccel később megérkeztünk egy óriási ajtóhoz. Ez lehet a trón terem bejárata. Mondjuk nem volt nehéz kitalálni. Az őrök letettek, az egyik lecsatolta a lábamról a bilincset, amíg a másik kinyitotta a súlyos ajtót, és bement – gondolom bejelentett. Mikor visszatért, megragadott, és ahogy voltam bevágott a trónterembe. Mivel a kezeim még össze voltak bilincselve, képtelen voltam rendesen egyensúlyozni és el is taknyoltam a szőnyegen. Fújtattam egyet, majd nagy nehezen felálltam.
- Mégis mi ez a bánásmód? Idáig jó volt? – fordultam vissza, de az ajtó már csukva volt.
- Üdvözöllek az arénában, Kato Brightmore. – szólt egy igen idegesítő hang. Érdes volt, hideg és kegyetlen. Még így alapjáraton is.
- Mégis mi a fenét keresek én itt?
- Hamarosan mindent meg fogsz tudni. Most gyere közelebb! – nem tudom, hogy ez jó dolog-e vagy sem, franc tudja, mit akarhat, és félek, ha közelebb megyek, akkor nem kímél.
- Te, Kato Brightmore, te voltál az, akinek sikerült legyőznie az emberemet még régebben. Egy kártya mágus, rémlik? – egy kicsit elgondolkodtam, hisz valami rémlett, de nem voltam benne biztos, hogy az akire gondolok.
- Ja, a bohóc? Most komolyan ez a legfőbb indítéka minderre? – egy gunyoros félmosolyt azért megengedtem magamnak, mert tényleg nem értettem, hogy mit akarhat ennyi idő után.
- Az őrületbe foglak kergetni, nem lesz egy perc nyugtod sem, az embereim folyton követni fognak, de tudomásod sem lesz róla! Arrogáns vagy, beképzelt, öntelt és nem mellesleg k..va idegesítő! – na erre már reagálnom kellett.
- Sok mindent el lehet mondani rólam, még az idegesítőt talán aláírom, az lehet, de a többi, amit így hirtelen hozzám vágott, hát barátom, koránt sem hiszem, hogy jól ismerne. Semmi alapja annak, amit mondott. – nagyon nehezemre esett nyugton maradni, de összebilincselt kézzel vajmi keveset tehettem volna.
- Hogy mersz így beszélni? Hogy mered megkérdőjelezni, amit mondok?
- Elhiszem, hogy súlyos cezaromániában szenved, és a hatalom vágya is valahol a mennyek felett lehet, de mivel most látom magát először, kötve hiszem, hogy ismerne.
- Hogy merészeled?! – szűrte ki ismét a fogai között. Egy pillanat sem telt bele, írni kezdett, de a levegőbe. Hamarosan egy szó öltött alakot a fickó előtt „Steel”. Megragadta az S betűnél és hozzám vágta. Nem mondom, hogy kellemes volt.
- Óh, ugyan. Azért mert nem tudod, ki vagyok valójában, nem jelenti, hogy ismersz. Egy céh társad is lehetek, vagy bárki, aki közel áll hozzád. És hidd el, nagyon is közel állunk egymáshoz. – többet nem mondott, de így is elég sokat árult el. Sokkal óvatosabban kell mostantól bánnom az emberekkel, és még óvatosabban kell magamhoz közel engedni őket.
Ha három küzdelmet megnyersz az ötből, akkor most még megkíméllek, valamint visszakapod egy kedves barátod is.[/color] – ekkor megfordult, a trónja felé sétált és matatott valamit. Nem sokkal később megláttam a vörös színű tojást.
- Ha megnyerted a három meccset, akkor sértetlenül elmehettek, egyelőre. Ha viszont elbuksz, neked is, és a kis barátodnak is bevégeztetett. – hogy nyomatékosítsa, amit mondott, elengedte a tojást, hadd zuhanjon, ám a föld felett nem sokkal megállt a levegőben, és lebegni kezdett. A szívroham kerülgetett, ez a csávó totál zakkant, az már biztos.
- Ha megnyerem, esküszöm, hogy a pokolra küldöm magát, legyen akárki is. – üres fenyegetőzés, de talán.
- Üdvözöllek a Fegyver Mágusok Arénájában, Kato Brightmore. – intett egyet a kezével, mire a padló megnyílt alattam, és egy szűk „lefolyóban” találtam magam. Elég sokáig csúsztam lefelé, itt-ott még egy-egy kanyar is belefért a dologba, és nem sokára nagyot huppantam valami puhán. Mikor magamhoz tértem, és a szemem is megszokta a fényt, egy alaposabb átvizsgálás után megállapítottam, hogy amire estem, az nem más, mint homok. Feltápászkodtam, és ekkor láttam, hogy egy ovális arénában vagyok. A talaj nagyrészt homokból állt, de itt-ott egy két hulla is megtalálható volt elfekvőben.
- Mégis mi a franc? – nem kellett sokáig várnom, a csuklyás alak megjelent a helyén, kiállt és már bele is kezdett a mondandójába.
- Üdvözlök mindenkit ezen a gyönyörű napon. Ma egy igen különleges küzdelem sorozatnak leszünk szemtanúi. A frissen érkezett mágus nem más, mint az oly sokat emlegetett Kato Brightmore. A fiú jelenleg a Blue Pegasus mágusaként funkcionál, – a tömeg a céh nevének hallatára elég csúnyán kezdett el fújolni és befütyülgetni. Valami nagyon piszkálta a csőrüket. – és öt küzdelemben kell helytállnia. Ha ebből megnyer hármat, akkor megmenti a saját, és a familiárisa életét is. – a fickó kitette a vörös tojást maga mellé, hogy a közönség is jól láthassa. Mikor ez megtörtént, üdvrivalgásban tört ki szinte mindenki.
- Lássuk is az első ellenfelet, aki nem más, mint a „Gyerek Gyilkos” néven elhíresült Adam Westbrook, a Demon Card céh egyik igencsak hírhedt tagja. – az arénában öt igen vaskos kapu. Az egyik most felnyílt és egy tíz-tizenkét éves forma gyerek lépett be rajta diadalom ittasan. A tömeg ujjong, dicsérik, biztatják. Sőt, buzdítják, még olyanra is, ami egy ilyen gyereknek még csak gondolatban sem való. A srác rám néz, és végre szemügyre tudom venni. Úgy néz ki, mintha veterán harcos lenne. A ruháját egy fekete ing alkotja, alatta sötétlila póló. A nadrágja szintén fekete, és egy apró, ám valószínűleg annál súlyosabb bakancsot visel a lábán. Kezei fáslival vannak betekerve, ami arra utal, hogy nem lehet kispályás.
- Hello! Jobb lesz, ha felkészülsz, mert nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled. – mondta ki nyíltan. Hangjából kegyetlenség tükröződött, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan vegyem, vagy röhögjek rajta. Az összkép elég szürreálisra sikeredett.
- Figyelj öcsi, még most elmehetsz. Komolyan, nem foglak bántani. – nem tágított. Megidézett egy körpengét, és már nekem is támadt. Épphogy csak ki tudtam térni előle. A kör penge beleállt a puha homokba. Még ezt is meg kell szoknom, mert nem olyan könnyű ezen mozogni, mint például kövön, vagy bármilyen más kemény talajon.
- Ez közel volt!
- A következővel ketté szellek. – kirántotta a kör pengét, majd újabb függőleges csapást indított felém. Megidéztem a két szablyát, és keresztben magam előtt tartva védekezésre emeltem. A körpenge megakadt a szablyákban, mire a kölyökre néztem és elmosolyodtam. Ez sem tartott sokáig, mert visszarántotta a fegyverét és gyomorszájon rúgott. Megrogytam, és egy ideig csak kapkodtam a levegőt. Lebecsültem a srácot, és nem ez volt az első eset, hogy ezt mostanában megteszem.
- Hát jó. Akkor mostantól keményen játszunk. – felálltam, megforgattam a szablyákat és neki mentem. Balról indítottam egy csapást, mire kissé arra mozgatta a körpengéjét, majd a jobb kezemben tartott szablyával szúrást indítottam a gyomra felé, de ő csak megdöntötte a fegyverét, és le is blokkolta a szúrásomat. A szablya hegye a földbe állt bele, majd szabad kezével behúzott egyet. Erős kölyök volt, azt meg kell hagyni. A szablyákat lecseréltem a pörölyre, és szinte azonnal megsuhintottam a körpengéjét.
- Miért nem mész inkább haza a szüleidhez? Biztos aggódnak már. – a pöröly eltalálta a kör penge élét, amitől a kölyök keze hátra csuklott és megrándult, így a tartása meggyengült. A fegyvere most visszaütött, attól ugyanis, hogy elengedte, orrba vágta a belső rész.
Ahogy összeszedte magát lecserélte a körpengét a láncos sarlóra.
- A szüleim már nem élnek. Végeztem velük. Túlságosan visszafogtak, és sosem lettem volna ilyen jó, ha velük maradok. – oké, ezt most fel kell dolgoznom. Alig lehet tíz éves, de már két gyilkosság tuti a számlájára írható. Ettől a gondolattól hányni támadt kedvem, de most másra kell fókuszálnom. Meglendítette a láncos sarló végén a súlyt, és hozzám vágta. A pöröllyel úgy csaptam vissza, mintha csak valami labda lenne. Erre nem számított, de simán kikerülte, és rögtön jött is a következő támadás. A sarló felsértette az oldalam. Nem volt mély, de ha sokáig így marad, nem lesz jó vége. Amíg a sebem súlyosságának felmérésével voltam elfoglalva, addig a láncot körbe tekerte a pörölyt tartó kezemen, és egy erőteljes rántással a földre vitt. Az arcom ért le először, amitől tele ment a szám homokkal. A közönség ujjongott, Adam pedig éltette magát, mint egy igazi sztár. A láncos sarló már rég nem volt sehol, és én is eltüntettem a pörölyt. Felálltam, és kiköpködtem a homokot, de még ropogott kicsit a fogam között egy kevés.
- Még nem adtad fel? – nézett rám, és közben ördögien vigyorgott. Egy kaszát idézett meg, és már körpengéje sem volt kicsi, ez a kasza körülbelül nekem lett volna megfelelő.
- Ilyen nekem is van. – elmosolyodtam, és én is megidéztem a kaszámat.
- Akkor kezdjük. – Adam támadott először, bal oldalt próbált lecsapni, ezt kiblokkoltam, majd a kasza szárának végével állon csaptam. Megtántorodott, ez épp elég volt ahhoz, hogy támadást intézzek, de elszámoltam magam, és leguggolt, majd kiforgott. A kaszájával a mellkasom felé támadott. Sikerült újabb sebet ejtenie rajtam, csak ennek sokkal rosszabb helye volt, mint annak, ami a karomon keletkezett. Vér serkent ki belőle és nem sokára átázott a ruhán. A kölyök elmosolyodott. Fölénybe került, és nem sokára megint támadásra készült. Elhajoltam előle, és a kasza életlen felével arcon vágtam, majd épphogy odaérintve a hegyét, felmetszettem a jobb karját, majd a kasza szárával kiütöttem a lábát. Adam a földre esett, kiejtette a kaszáját, én pedig egy gladius-ra cseréltem az enyémet. A kard hegyét a kölyök torkának szegeztem, mire a tömeg ismét fújolásba kezdett. A csukláys fickó felállt és csendre intett mindenkit.
- Remek küzdelem volt. Bemelegítésnek mindenképp megfelelt. – mondta, majd kinyújtotta a kezét, amit feszült érdeklődés fogadott. Még Adam is megfordult, hogy lássa mi lesz ebből. Végül a hüvelykujja az ég felé mutatott, a srác felpattant, és már iszkolt is ki. Egy hajszálon függött az élete.
- Most lássuk a következő ellenfelet! – azt hiszem itt volt a felháborodás ideje.
- Mi?! Hogyhogy rögtön most? Erről nem volt szó!
- Te nem kötötted ki, hogy kell-e idő a küzdelmek között, én pedig nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Magadra vess! – nézett le rám az emelvényről.
- Így nem küzdök! – nem láttam az arcát, de biztosra vettem, hogy elmosolyodott a nyomorult a csuklyája alatt.
- Akkor meghalsz. – mondta ki nemes egyszerűséggel, és már nyílt is a következő kapu. Egy újabb pasas, és ő már idősebb volt, mint Adam. Még be sem lépett, a kezében már ott volt egy egykezes kard.
- Te vagy az, aki elverte Adam-et?
- De gyorsan terjednek itt a hírek.
- Ne legyél olyan nagyra magaddal. Meg fogom bosszulni, és jobb, ha felkészülsz életed legnagyobb rémálmára.
- A következő küzdőfél nem más, mint Abe McMahon. Jelenleg szabadúszó, de remek bérgyilkos is egyben. – ki vagyok fáradva, és ezen kívül még lesz egy menet. Ha így dobálja egymás után az ellenfeleket, akkor biztos, ha vesztek, vagy földre kerülök, meg fog öletni. Abe nem várt sokat, már le is csapott a kardjával. Elkerültem, de elvesztettem az egyensúlyom és elestem. Újabb csapás érkezett, ez elől kifordultam, majd az egyik gladius-t vettem elő és a következő csapást, már félre tudtam vele ütni, majd a fickót átdobtam magam fölött. Felálltam, de addigra már megint támadásban volt. Csapások záporoztak, és alig bírtam védekezni ellene. Hol jobbról, hol balról, érkezett a kardja pengéje, én pedig folyamatosan lépkedtem hátra, nehogy eltaláljon.
- Ennek így semmi értelme. – erre mintha kicsit meglepődött volna, de ugyanúgy folytatta a támadását. Az egyik vágása elől elhajoltam, és lecseréltem a gladius-t a két vasökölre, majd alulról felfelé bevittem neki egy ütést. Először bal kézzel gyomorszájba, majd ahogy meggörnyedt, úgy jobb kézzel állcsúcson vágtam, és már el is terült. Egy kicsit volt időm, hogy rendbe szedjem magam. Éreztem, hogy egyre inkább fáradok. Gyorsan végeznem kell, mert végem, mint a botnak. Abe-nek is sikerült felkelnie, és kicsit megdörzsölte az állát, majd rám nézett.
- Ez fájt. De látom szépen fel vagy pakolva fegyverekből. – mondta, és közben ő is lecserélte a fegyverét, szintén két vasökölre.
- Tegyük érdekesebbé ezt a csatát. – bal horoggal indított, amit nem volt könnyű kivédeni. Óriási erő volt benne, mert ahogy megcsapott, a védelmem majdnem ellenem fordult. Nem tudtam eléggé ellent tartani neki. Nem igazán akart időt hagyni nekem, mert továbbra is ész nélkül püfölt, mintha csak kötelező lenne. Elhajoltam, blokkoltam, elkaptam, mindent, ami tőlem telt megtettem, de nem találtam gyenge pontot. Remekül küzdött, és úgy látszott, hogy a közelharc a specialitása. Az egyik jobb egyenesét sikerült elkapni, bár épphogy csak, de ez elég volt ahhoz, hogy ösztönösen cselekedjek és megcsavarjam a kezét, majd behúzzak neki egy jobb horoggal. A becsapódás pillanatában elengedtem a kezét, és hagytam, had terüljön el.
- Te mocsadék! – felállt, miért is maradt volna lent, és újból nekem támadott. Látszólag rendezetlen volt a mozgása, de ha kicsit jobban megfigyeltem, igenis volt benne formalitás.
- Ennek így sosem lesz vége. – ismét blokkoltam az egyik ütését, majd a másikkal egy erőteljes csapással eltörtem a könyökét. Elengedtem a karját, ami tehetetlenül lógott mellette, ám bal karjával így is egy horgot indított meg felém, ami elől elhajoltam, és lecserélve a vasöklöket a két khukri-ra, aminek aztán az életlen felével sikerült gyomron vágni, majd megpördülve, a másik khukri-val tarkón vágtam. Több sem kellett, elterült és félájultan hevert előttem. A csuklyás fickó ismét döntést kellett hozzon, ám a hüvelykujja, most lefelé mutatott. A tömeg egy emberként kiáltott fel, mintha ezt élveznék. A jel azt jelentette, hogy most meg kell ölnöm a fickót. Erre több okból is képtelen vagyok, nos az egyik, és legnyomósabb érv nem más, mint a törvényes céh.
- Felejtsd el! Nem leszek többé a bábod és a játékszered, akin szórakozhatsz.
- Nem teheted! Mindkettőtöket kivégeztetem, és még a létezéseteknek sem marad írmagja sem!
- Tegyen, ahogy jónak látja. – legyintettem, és Abe-hez léptem, hogy megnézzem él-e még. Szerencsére csak elájult, kutya baja.
- Őrök! – a két páncélos, akik korábban a fickó elé vittek megjelent az egyik kapuban és fegyvereiket készenlétben tartva közeledtek felém. Megidéztem a csigás íjat, amivel a lábaikra céloztam. Nem akartam végezni velük, csak lelassítani őket, és ez a legjobb módja ennek. A páncél lemezét, bár nem tudom milyen vastag, de nagyon remélem, hogy átviszi majd. Felhúztam, és éreztem, hogy mikor billen át a két csiga. Céloz, lő. A nyílvessző egyenes vonalban, minimális eséssel közeledett az őrök felé, és hangos csattanás kíséretében beleállt a lábukba. Átvitte a lemezt, és ez jó jel volt. Az íjat ismét elhelyeztem és most a mágikus deszkát vettem elő, amit nem olyan rég vettem. Megnyomtam a gombot, és belepumpáltam a szükséges varázserőt. Eléggé leszívott, tudni illik nem maradt már sok energiám így a végére, de sebaj. Valahogy ki kell jutnom. Felpattantam a deszkára, megidéztem az ostort, és lecsaptam vele a csuklyás fickóra, majd az orra elől ragadtam el a tojást. Nem kellett sokáig várnom, már meg is indult kifelé az emelvényéről. Időközben még több páncélos jelent meg, így nem volt más választásom, visszakanyarodtam Abe felé, és felkaptam, majd a deszkát irányítva az egyik nyitott kapun át angolosan távoztam. Nem mondom meleg helyzet volt, mert az őrök folyamatosan tüzeltek ránk, vagy íjakkal, vagy pisztolyokkal. Az egyik eltalálta a bal karom, amiben rögtön szétáradt az égető érzés. Egy kanyarban viszont minden reményem oda lett. Amint befordultam a sarkon egy dárda hosszú markolata várt, ami mivel elég gyorsan haladtam lecsapott a deszkáról, én pedig hanyatt vágódtam a földön. Még jó hogy a tojást végig magamhoz szorítva tartottam, most biztos, hogy szana-széttört volna.
- Nocsak, nocsak. Szökni próbálunk? – a csuklyás lépett elő az árnyékból, mellette pedig két fogdmegje, akik még mindig bádogdoboz minősítést kaptak nálam.
- Öhm nem, csak épp ki kellett próbálnom az új deszkám. – mosolyogtam, mire lekevert nekem egy igen kemény sallert.
- Kár érte, pedig te lehettél volna az új üdvöském. Vigyétek! – ezzel sarkon fordult és el is ment. A két tag megragadott, látszólag Abe nem érdekelte őket.
- Nem tudom, mennyit fizet nektek, de megduplázom. Mit szóltok? – ez mindig bejön. Vagyis eddig mindig bejött. Most valahogy nem voltak rá vevők.
- Hát jó. Ha nem kell a dupla pénz, több marad nekem.
- Neked már úgysem fog kelleni. – mondta az egyik, és itt volt a lehetőségem. Megidéztem két gladius-t, amiknek a lapjával fejbe kólintottam őket. Had zengjen a sisak. Ez bevált, mert rögtön elengedtek és a fejükhöz kaptak, én pedig rögtön iszkiri vissza. Felkaptam a tojást, Abe-t és a deszkát, amit a gladius-okkal együtt ismét eltüntettem. Teljesen véletlenszerűen indultam el, és jártam folyosóról folyosóra, amikor valami csoda folytán megleltem a kijáratot. Több sem kellett, nekiveselkedtem és kitörtem.

1 órával később…

Abe-et egy fához kötöztem a biztonság kedvéért. Az adósom, ez tény, de nem jelenti azt, hogy ne csinálna ki szívesen. Miután kitörtünk abból a förmedvényből, olyan messzire mentem, amennyire csak bírtam. Végig nézve magamon elég ramaty állapotban voltam. A hajam csimbókos a vértől, a ruhám eredeti színét pedig már nem is látni. Eddig nem tűnt fel, de a bal szemem valószínűleg megsérült, mert mintha félárbócon lenne. A tojás rendben, s Abe is hamarosan ébredezni kezd. Ez remek hír, kérdéseim lesznek irányába. Kinyitja a szemét, de egy pillanatig még fel sem fogja, hogy mi a helyzet vele, majd neki áll rángatózni, mikor érzi, hogy meg van kötözve.
- Ne erőlködj, és ne aggódj. Az ostorommal kötöztelek meg, és nem foglak bántani. Csak pár kérdést szeretnék feltenni neked.
- Verd ki abból a helyes buksidból. Úgysem fogok semmit sem elmondani, legfőképp nem neked.
- Vissza is vihetlek, majd ott eldöntik mi lesz veled. – vágtam rá könnyedén. Számítottam erre.
- Ne, inkább hagyjuk. – nem rajongott túlságosan az ötletért, hogy visszakerülhet arra a helyre.
- Oké, ki ez a Raven alak?
- Fogalmam sincs. Az igazi nevét senki nem ismeri, és az arcát se látta még senki. – pech.
- Miért pont én kellettem neki?
- Állítólag téged jól ismer, és felfigyelt a képességeidre. El akar tenni láb alól, mert potenciális fenyegetésnek tart. – na jó, ez már egy kicsit sok. Ez így elég abszurd.
- De miért?
- Nem tudom! Oké? Fogalmam sincs. Nem is vagy különleges, gyenge vagy és béna. – ez kicsit sértő, és van egy olyan érzésem, hogy nem mond el mindent. Megidézem az egyik khukri-t és neki szegezem.
- Tudom, hogy valamit nem mondasz el. Elengedlek, és nem is kereslek soha többet, ha elmondod végre, amit tudsz még. – Abe egy kicsit mintha hezitálna, végül nagyot sóhajt, tudja, hogy sok választása úgy sincsen.
- Hazudtam. Tudom a nevét, de az arcát nem láttam még, esküszöm. A vezeték neve Fran… – nem tudta befejezni. A homlokán egy apró vörös pötty jelent meg egyik pillanatról a másikra, amiből lassan, de biztosan elkezdett kifolyni a vörös massza. Lustán „hömpölygött” lefele a két szeme között, elérve az orrnyergét, hogy végül apró cseppekben bemocskolja a térdét. A kezdeti sokk után körbe néztem, de nem láttam senkit, és ekkor tört rám egy alak, ráadásul hátulról. Épphogy meghallottam, és sikerült a khukri-val hárítani, ám a másik kezében egy tőr volt, és ezt nem láttam. A fejem felé vágott vele, és végig karcolta a szemem. Ösztönösen cselekedtem, és hasba rúgtam, majd felé suhintottam a khukri-val, így sikerült a vállán sebet ejtenem. Mikor nyugtázta, hogy megsérült, inkább visszavonulót fújt. Lehuppantam egy közeli fa tövébe, magamhoz vettem a tojást, és meredtem bámultam Abe holttestére. Ki ez az alak, és miért csinálja ezt? És mi a fene lehet az, amit Abe már nem tudott befejezni? Kérdések cikáztak a fejemben, de válasz egyikre sem volt. Képtelen voltam tisztán gondolkozni, és végül meg sem próbáltam, csak hagytam, had öleljen körbe a sötétség.

Spoiler: