Csak egy átlagos nap otthon ^^

Feladat teljesítve

A mai reggel nem a szokásos madárcsiripelésre, vagy a lányok beszédére ébredtem, hanem edénycsörgésre, poharak törésének hangjára. Kíváncsian a konyha felé vettem az irányt, abban a hitben, hogy Mona biztos megpróbál főzni. Odaértem az ajtóhoz, és legnagyobb meglepetésemre Nati állt a konyhapultnál karikás szemekkel, és láthatóan rossz kedve volt.
- Jó reggelt Nati! Csinálsz nekem palacsintát? - kérdeztem reménykedve.
- Jó reggelt neked is...már akinek jó lehet! - tette hozzá halkan. - Nem, bocsánat, de most nincs hozzá hangulatom.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva.
- Nao drága úgy érezte, hogy neki nem elég egy párna az ágyára, ezért elvette az enyémet is. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, és még a nyakam is beállt. - mondta nyakát nyomkodva. - Megpróbáltam elvenni tőle, de majdnem elszakította, úgy húzta.
- Hmm..ha visszaszerzem a párnád, kapok palacsintát? - kérdeztem, és ahogy rágondoltam a gőzölgő finomságra, éreztem hogy összefut a nyál a számban.
- Akár még sütit is kaphatsz! - ez volt a végszó. Nincs mese, meg kell szereznem a párnát.
Lábujjhegyen osontam Nao szobájához, remélve hogy még alszik, és könnyen megszerezhetem a zsákmányom. És igen, Nao alszik, és mit sem sejt. Muhahaaa. Oda suhantam az ágyához, és megpróbáltam kihúzni a feje alól, de mindig arra fordult, vagy oda kapott a kezével álmában. Így hát taktikát váltottam.
- Jóóó Reggelt Nao-chaaan! - ugrottam az angyalian alvó barátnémra. - Jéé, aludtál? - kérdeztem megjátszott tudatlansággal.
- Nem, csak gyakoroltam hogy kell halottat játszani! - mondta morcosan.
- ŐŐ, oké. És eddig hogy megy?
- Hát egyre inkább hajlok affelé hogy a gyilkos legyek, ne a halott. - éértem én a célzást. - Szóval, mi volt olyan fontos hogy felkelts?
- Csak el akartam mondani, hogy megettem az utolsó kannibált!
- Jó neked - mondta álmosan a szemeit dörzsölgetve. - Akkor ha abbahagytad az agymenéseid, és semmi értelmeset nem szeretnél mondani, akkor én aludnék is tovább.
- Naa!
- Mi naa?
- Most mondjam ki?!
- Dilis!
- Én meg Arlene, örülök hogy megismertelek!
- Mitől vagy ma ennyire elemedben? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Háát, nem is tudom hogy elmondjam-e - mondtam, majd hozzátettem - Randevúm lesz! - ahogy kimondtam, szemeit először akkorára meresztette, mint két alma, aztán mosoly terült szét az arcán, majd hitetlenkedés vette át a helyét.
- Mii? Kivel, mikor és hol? - zúdította rám rákérdések hadát - Á, el sem hiszem. Komolyan randid lesz? - kérdezte, ismét szélesen mosolyogva.
- Nem, de jó volt kimondani. - és elértem a várva várt hatást. Nao véleményezve viccem az arcomba vágta a párnát, hátat fordított nekem, és magára húzta a takarót. Széles vigyorral hagytam ott a kisasszonyt, ráérek majd később kiengesztelni, most az a legfontosabb, hogy megkapjam a jól megérdemelt jutalmam, az ételek ételét : Nati finom kakaós palacsintáját.

Végigmentem a lakáson, otthon nem volt senki. A ritka alkalmak egyike volt, mikor nem Stragoval, és nem a céhben töltöttem el az időmet. A lányoknak nyomát sem leltem, ami Monától már megszokott volt, Naotól ritkábban, ő általában szokott cetlit hagyni otthon, viszont Arlenetől ez nagyon furcsa történés volt. Gondoltam már mind a hárman a céhben vannak, vagy csak leugrottak a boltba. Ahogyan a kinyitható kanapéra néztem, amelyen két ágynemű is volt gondolkozni kezdtem. Már el sem tudtam képzelni az életemet egyedül. Pedig több mint fél évig senki nem volt velem, rend tisztaság, csend és nyugalom leledzett a kicsi házban, most pedig túl sok a ruha, a ketyerék, a kupi, de így jobb. Mikor elsőnek Mona berobbant az életembe kis vadócként nem gondoltam, hogy velem illetve velünk fog maradni, de boldogan láttam, hogy beilleszkedett. Naomi egyszerűen ide illett, nem volt mit tagadni, és Arlene... Arlene az, akin még most sem tudok kiigazodni hogy melyik a valódi énje. A komoly, vagy a lökött lány. De ami jó, hogy megférünk egymás mellett, megtaláljuk a közös hangot, és még Stragot sem szedték szét a lökött libácskáim... bár még nem volt alkalom hogy öten legyünk, hála az istennek. Gondolataimból föleszmélve rájöttem valamire. Csütörtök volt, a nagytakarítás napja... hát persze, hogy mind a hárman elmentek otthonról rám hagyva a munkálatokat! Nem is ők lettek volna... Szóval mosás, takarítás, suvickolás, és pakolás.
- Istenem, hogy miért nem konyhatündérek és rendmániásak ezek a lányok?! - kiáltottam el magam, és dobtam egy nagyobb adag szennyest a vízbe.

A reggelem valamiért nagyon jól indult, talán mert tudtam, hogy még egy nap, amelyet eltölthetek azokkal akiket szeretek, és ez felvillanyozott, mivel a szokottnál is érzelmesebb kedvemben voltam. Ezt persze nem értettem miért. Gondoltam besasszézok a céhhez, mert nem volt otthon semmi tennivaló, Mona és Naomi még aludt, ahogy Arlene is. Ilyenkor olyan édesek és csendesek voltak. A céhhez érve két ismerős arcot pislantottam meg, Petet és Mert. Petenagyon elmerengve ült ott, úgyhogy gondoltam megtöröm a gondolkozási kísérletét.
- Sziasztok én drágaságos céhtársaim! Hát hogy vagytok, meséljetek valamit! – huppantam le én is a kissé már hideg lépcsőre. Beköszöntött az ősz, reggel még hűvös volt, egy kis kabátkát is kénytelen voltam elővenni.
- Szervusz. – köszönt Pete. Láthatólag nagyon koncentrált.
- Szia Nati! - lelkesen köszönt Meredith - Apa épp gyönygyöt fűz Anyának. – anya? Miről maradhattam én le? Kath csak nem lehet anya…
- Ne nevezd így. – szólt rá Pete a kismadárra. Már biztos voltam, hogy van itt valami kis szerelmi romantikus szál, amiről nekem sürgősen tudnom kellett.
- Anya? Milyen anya? Csak neeem? Na ki a szerencsés pletykálj csak madaram! - fordultam oda Meredith felé egy kis csokival. Igen, a kis hattyú eléggé megvesztegethető volt, ami nekem jót jelentett, Petenek pedig kevésbé.
- Mi? Csoki? Ne mááár... gonosz. – sírt szinte szegény fiú. De én nem gonosz, csak kíváncsi voltam... az nem lehetett, hogy ne én legyek az elsők között, aki ezt megtudja. Hiszen amikor Stragoval mi egy pár lettünk, a baráti körből ő tudta először… igaz ő esett útba, de ez részletkérdés!
- Hát ez nem pletyka. Ez igaz. – szólt rám a mini csőrmester. Igen, igen tényleg. Elrontottam, hiszen ez nem pletyka volt, hanem maga az igazság.
- Akkor kérlek Mer, az igazat. - mosolyogtam rá, és odaadtam a csokit. Már nagyon fúrta az oldalam, hogy ki lehetett a szerencsés. Annyi lány átfutott az agyamon a céhből, mégis csak egyre tudtam komolyabban gondolni. Pete már elég sokat volt vele, és éreztem köztük a szikrát Monával.
- Karamellás? – ha már fecseg legalább válogasson… milyen igaza van. Okos kis madár volt, de hát mit lehetett tenni a nőstények közé tartozott.
- A kedvenced. - kacsintottam a kis madárra. Mindig fel voltam készülve a velük való találkozásra. Meredith imádta az édességet, és már nagyon megszokta, hogy van nálam a kedvenc csokijából, én pedig nem szándékoztam csalódást okozni neki.
- Ó de jó, szóval... - harapot bele a csokiba - Moa a a lany. – csámcsogott, nekem pedig szemeim kikerekedtek. Éreztem a hírt minden zsigeremben, mégis annyira meglepően érintett. Mona és Pete, ég és föld, tűz és víz, eső és napsütés, meleg és hideg és még ezernyi ellentét!
- Áhh szóval lány... – őriztem meg még egy vicc kedvéig a kicsattanó örömöm, és három másodpercig tartottam a komoly fejemet. Ez után felugrottam, és ujjongani kezdtem.
- Tudtam! Éreztem köztetek a szikrát! Annyira boldog vagyok, hogy csak na! De Mer édesem, nem bánod, ha ellopom apukádat egy percnyi beszélgetésre? – kérdeztem Mert. Hiába tudtam Peteről, hogy rendes, kedves, türelmes és udvarias – egy igazi főnyeremény Monának – úgy éreztem tudatnom kell vele egy-két dolgot. Mona olyan volt nekem mint a kishúgom. Hiába volt idősebb, nem tudtam rá másképpen tekinteni.
- Azt hiszem nem, de mehetek én is? – éreztem, hogy ez lesz, de nem jöhetett mert olyan komoly módom akartam beszélni, amit Mer el sem tudott képzelni. Valamint a hatos korhatárt biztosan fel kellett volna tenni a morbid megszólalás miatt.
- Most nem drágám, ez a felnőttek dolga. De ígérem gyors leszek, és mellesleg van még csokim... – ennyivel tudtam hogy le lehet kenyerezni. A csoki szó hallatán akár még ódákat is zengett volna bárkiről.
- Rendben. – mondta boldogan, és ott maradt a lépcsőn egyedül, én pedig egy jó tíz méterrel odébb mentem, Pete pedig követett. Láthatólag nem nagyon örült a beszélgetésnek.
- Mit akarsz?- enyje, enyje… ha tudnád mit akarok mondani kedvesebb lennél! Épp a fenyegetésedre készülök!
- Hajj de gorombán kérdez valaki... remélem Monával nem így bánsz. Pete, régóta ismerlek és tudom hogy jó ember vagy, és nem tennél semmi rosszat, ezt mégis elmondom. Ha bántani mered Monát, lemondhatsz arról, hogy kicsi Pete-k szaladgáljanak az úton. – teljesen komolyan mondtam ezt neki, ami talán nem is tetszett a fiúnak, de úgy éretem ki kell mondanom. - Annyira örülök! – ugrottam a daliás legény, Mona párja nyakába.
- Ööö... te... nem vagy... normális... – fuldokolt a szorításomtól Pete, én pedig elengedtem. - De hogy megnyugodj, nem terveztem bántani és semmi hasonló rosszat sem.
- Tudom, hisz ismerlek! És mi az hogy nem vagyok normális? Gonosz vagy...- mondtam neki morcosan.
- Mégis megfenyegettél. – sóhajtott eléggé látványosan.
- Csak az esetleges megzakkaásod elkerülése érdekében tettem ezt. Hidd el, mindenki képes megzakkanni... – mondtam neki, hiszen az összes ember kiszámíthatatlan volt. Akár velem is megtörténhetett volna, hogy elvesztem az eszem és leüvöltök bárkit a szeretteim közül, pedig nem akartam volna.
- Hát ha te mondod. – mosolygott, majd visszaindult Mredithhez. Nem tűnt túl boldognak a fiú, de lehet csak nem mutatta. - Mernek hiányzik Nati Barackos köles tortája, vagy milye. – a drága kismadár a szívem csücske lett. Ő volt talán az első számú, aki minden sütim szerette.
- Akkor este várlak benneteket, úgy hét körül. De most megyek. Te meg ne legyél már ilyen durcimókus! Sziasztok. – mondtam, és elszaladtam. Valahogy rám jött a kirakat nézegetés, és a vásárolhatnék.
- Rendben, szép napot!
- Szia Natiii! – imádtam a kis hattyút, ahogyan a gazdáját is. Mentem az úton, és a kirakatokat nézegettem. Szemem egy régi olajfestményen akadt meg, ami a lemenő napot ábrázolta, a sötét felhők mögül. Nagyon megtetszett a kép, ondoltam bemegyek, és szétnézek egy kicsit az üzletben, hogy mégis miket lehet ott találni és mennyiért. Ahogy benyitottam a nagy vaskeretes ajtón, ódon hangján egy réz szélcsengő szólalt meg, ezzel jelezve jöttömet a boltosnak. Az idős magas szemüveges kopaszodó ősz bácsi, kezében nagyítóval A reggelem valamiért nagyon jól indult, talán mert tudtam, hogy még egy nap, amelyet eltölthetek azokkal akiket szeretek, és ez felvillanyozott, mivel a szokottnál is érzelmesebb kedvemben voltam. Ezt persze nem értettem miért. Gondoltam besasszézok a céhhez, mert nem volt otthon semmi tennivaló, Mona és Naomi még aludt, ahogy Arlene is. Ilyenkor olyan édesek és csendesek voltak. A céhhez érve két ismerős arcot pislantottam meg, Petet és Mert. Petenagyon elmerengve ült ott, úgyhogy gondoltam megtöröm a gondolkozási kísérletét.
- Sziasztok én drágaságos céhtársaim! Hát hogy vagytok, meséljetek valamit! – huppantam le én is a kissé már hideg lépcsőre. Beköszöntött az ősz, reggel még hűvös volt, egy kis kabátkát is kénytelen voltam elővenni.
- Szervusz. – köszönt Pete. Láthatólag nagyon koncentrált.
- Szia Nati! - lelkesen köszönt Meredith - Apa épp gyönygyöt fűz Anyának. – anya? Miről maradhattam én le? Kath csak nem lehet anya…
- Ne nevezd így. – szólt rá Pete a kismadárra. Már biztos voltam, hogy van itt valami kis szerelmi romantikus szál, amiről nekem sürgősen tudnom kellett.
- Anya? Milyen anya? Csak neeem? Na ki a szerencsés pletykálj csak madaram! - fordultam oda Meredith felé egy kis csokival. Igen, a kis hattyú eléggé megvesztegethető volt, ami nekem jót jelentett, Petenek pedig kevésbé.
- Mi? Csoki? Ne mááár... gonosz. – sírt szinte szegény fiú. De én nem gonosz, csak kíváncsi voltam... az nem lehetett, hogy ne én legyek az elsők között, aki ezt megtudja. Hiszen amikor Stragoval mi egy pár lettünk, a baráti körből ő tudta először… igaz ő esett útba, de ez részletkérdés!
- Hát ez nem pletyka. Ez igaz. – szólt rám a mini csőrmester. Igen, igen tényleg. Elrontottam, hiszen ez nem pletyka volt, hanem maga az igazság.
- Akkor kérlek Mer, az igazat. - mosolyogtam rá, és odaadtam a csokit. Már nagyon fúrta az oldalam, hogy ki lehetett a szerencsés. Annyi lány átfutott az agyamon a céhből, mégis csak egyre tudtam komolyabban gondolni. Pete már elég sokat volt vele, és éreztem köztük a szikrát Monával.
- Karamellás? – ha már fecseg legalább válogasson… milyen igaza van. Okos kis madár volt, de hát mit lehetett tenni a nőstények közé tartozott.
- A kedvenced. - kacsintottam a kis madárra. Mindig fel voltam készülve a velük való találkozásra. Meredith imádta az édességet, és már nagyon megszokta, hogy van nálam a kedvenc csokijából, én pedig nem szándékoztam csalódást okozni neki.
- Ó de jó, szóval... - harapot bele a csokiba - Moa a a lany. – csámcsogott, nekem pedig szemeim kikerekedtek. Éreztem a hírt minden zsigeremben, mégis annyira meglepően érintett. Mona és Pete, ég és föld, tűz és víz, eső és napsütés, meleg és hideg és még ezernyi ellentét!
- Áhh szóval lány... – őriztem meg még egy vicc kedvéig a kicsattanó örömöm, és három másodpercig tartottam a komoly fejemet. Ez után felugrottam, és ujjongani kezdtem.
- Tudtam! Éreztem köztetek a szikrát! Annyira boldog vagyok, hogy csak na! De Mer édesem, nem bánod, ha ellopom apukádat egy percnyi beszélgetésre? – kérdeztem Mert. Hiába tudtam Peteről, hogy rendes, kedves, türelmes és udvarias – egy igazi főnyeremény Monának – úgy éreztem tudatnom kell vele egy-két dolgot. Mona olyan volt nekem mint a kishúgom. Hiába volt idősebb, nem tudtam rá másképpen tekinteni.
- Azt hiszem nem, de mehetek én is? – éreztem, hogy ez lesz, de nem jöhetett mert olyan komoly módom akartam beszélni, amit Mer el sem tudott képzelni. Valamint a hatos korhatárt biztosan fel kellett volna tenni a morbid megszólalás miatt.
- Most nem drágám, ez a felnőttek dolga. De ígérem gyors leszek, és mellesleg van még csokim... – ennyivel tudtam hogy le lehet kenyerezni. A csoki szó hallatán akár még ódákat is zengett volna bárkiről.
- Rendben. – mondta boldogan, és ott maradt a lépcsőn egyedül, én pedig egy jó tíz méterrel odébb mentem, Pete pedig követett. Láthatólag nem nagyon örült a beszélgetésnek.
- Mit akarsz?- enyje, enyje… ha tudnád mit akarok mondani kedvesebb lennél! Épp a fenyegetésedre készülök!
- Hajj de gorombán kérdez valaki... remélem Monával nem így bánsz. Pete, régóta ismerlek és tudom hogy jó ember vagy, és nem tennél semmi rosszat, ezt mégis elmondom. Ha bántani mered Monát, lemondhatsz arról, hogy kicsi Pete-k szaladgáljanak az úton. – teljesen komolyan mondtam ezt neki, ami talán nem is tetszett a fiúnak, de úgy éretem ki kell mondanom. - Annyira örülök! – ugrottam a daliás legény, Mona párja nyakába.
- Ööö... te... nem vagy... normális... – fuldokolt a szorításomtól Pete, én pedig elengedtem. - De hogy megnyugodj, nem terveztem bántani és semmi hasonló rosszat sem.
- Tudom, hisz ismerlek! És mi az hogy nem vagyok normális? Gonosz vagy...- mondtam neki morcosan.
- Mégis megfenyegettél. – sóhajtott eléggé látványosan.
- Csak az esetleges megzakkaásod elkerülése érdekében tettem ezt. Hidd el, mindenki képes megzakkanni... – mondtam neki, hiszen az összes ember kiszámíthatatlan volt. Akár velem is megtörténhetett volna, hogy elvesztem az eszem és leüvöltök bárkit a szeretteim közül, pedig nem akartam volna.
- Hát ha te mondod. – mosolygott, majd visszaindult Mredithhez. Nem tűnt túl boldognak a fiú, de lehet csak nem mutatta. - Mernek hiányzik Nati Barackos köles tortája, vagy milye. – a drága kismadár a szívem csücske lett. Ő volt talán az első számú, aki minden sütim szerette.
- Akkor este várlak benneteket, úgy hét körül. De most megyek. Te meg ne legyél már ilyen durcimókus! Sziasztok. – mondtam, és elszaladtam. Valahogy rám jött a kirakat nézegetés, és a vásárolhatnék.
- Rendben, szép napot!
- Szia Natiii!