Synestra

A fajhoz engedélyem van Graytől, leírás lentebb. Színezésért elnézést, míg nem biztos az oldal háttérszíne, nem akarok kavarni

Név: Synestra
Nem: Nő
Faj: Archai, leírás lentebb, Graytől külön engedéllyel rendelkezem hozzá.
Kor: Ismeretlen, több emberöltőnyi, de kinézete középkorú nőé, kép lentebb.
Szint: 14.(S)
VE: 55.000
Céh: -

Kinézet: 177 cm, 55 kg. Vállig érő szőke haj, amit általában hátul kontyba kötve hord. halványzöld szem. Testalkata karcsú, de izmos, nem a legnőiesebb, de nincs oka panaszra. Ruházatát tekintve vagy világos színű, régimódi ruha, vagy egész testét borító kék és szürke páncélzat, kép lentebb mindkettőről.

Jellem: Az archai-okra jellemző felszínes hidegséget az arra érdemes könnyedén áttörheti és kedves, szeretni tudó személyt ismerhet meg benne. Igazi anyajellem, de idegen emberekkel nem igazán érintkezik, de a fajra jellemző felsőbbrendűség-tudat nála elgyengült. Hisz az emberekben, hiszi, hogy van bennük jó, de tudja, hogy nem mindegyikben, ezért mégsem érintkezik velük közvetlenül, tanítványait használja szócsőként. Múltjáról nem nagyon mesél, titokzatos, és komoly.






Mágia:
Fegyver:
Bármilyen fegyver és páncél, szintjéhez mérten

Elemi:
Minden fény és szél mágia szintjéhez mérten.
Gealdor:
- Mind az öt Basic Illusion (Vision, Audition, Smell, Touch, Taste)
- Unreality Image
- Mind Read

 
Fajleírás: Archai
Külső megjelenés:
Az archaiok minden esetben magas, arányos testalkatú, külső jegyekben emberi testtel rendelkező lények. Hajuk világos színű, szőke, fehér, esetleg világoskék, még ritkább esetben világoszöld. Szemük ugyanezt a jegyet viseli, minél erősebb egy archai annál világosabb a szeme, a legedzettebbeknek már a szembogaruk sem látszik. Izomzatuk erős, mozgásuk gyors, mágia általi terhelhetőségük magas.
Szokások, Társadalom:
A archaiok szinte semmilyen esetben sem vegyülnek az emberekkel, és semmilyen „porból lett” lénnyel. Ők magukat feljebbvalónak tartják minden organizmusnál. Kisebb csapatokba verődve járják a világot, kivétel nélkül álcázva magukat, így senki sem veheti észre őket. Céljuk a megfigyelés. Jó és rossz között állnak, annak egyensúlyára törekednek, és tiltják az erről az útról való letérést. A fénymágiával foglalkozó emberek körül gyakran megtalálhatók, szintén észrevétlenül, és az emberekkel való érintkezés szabályát is csak olyan kivételes esetekben szegték meg, amikor egy arra érdemes, és földi életének végét járó személlyel akarnak érintkezni. Ez azt jelenti, hogy az illető nem szenvedett súlyosabb sérülést, egészséges volt, és egész életét a fénymágiának szentelte.
Szaporodás, további jellemzők:
Az archaiok nem születnek, a fény által teremtetnek, de nincs testük. A fentebb említett egyének porhüvelyét ellopva újabb archainak adhatnak életet. Az inkarnálódás folyamata alatt a test teljesen átformálódik, a többi archaihoz hasonlóvá válik, és a test nélküli archai teljes mértékben átveszi felette az irányítást a nélkül, hogy a gazdatest előző gazdáját bármilyen módon megkárosítja.
Ha egy archai letér a kijelölt ösvényről, megszegi, a szabályaik bármelyikét száműzetik. Megfoszttatik azon képességétől, hogy felismerheti társait, tudjon velük kommunikálni. Csak akkor képes ezt megtenni, ha a másik archai keresi fel, ezt viszont a szabályaik szintén tiltják. A szeméből áradó fény megszűnik. Ellenben mágiájuk nagy része megmarad, gyorsan tanulnak, és igen intelligensek.
Természetes halált halni képtelenek, emberi betegség nem fog rajtuk.
 

„Gyújts fényt, ahelyett, hogy a sötétséget átkozod!”

Olyan gyorsan jött, hogy szinte föl sem fogtam. Egy perccel ezelőtt még nem volt semmi, most pedig tudatomnál vagyok, de nem érzek semmit. Nem látok, nem hallok, csupán gondolat vagyok? Sötét volt, legalábbis úgy éreztem. ~Hideg van, fázom.~
Aztán percek teltek el, és félni kezdtem. Újra és újra egy gondolat izgatta fantáziámat. Ki vagyok? Mi vagyok? Miért létezem? Tehetetlen vagyok. Sőt, testetlen. Egyedül vagyok, és még csak kiáltani sem tudok segítségért. És csak ekkor ismertem fel. Miért akarok kiáltani és látni? Azt sem tudom, mi az. Lehet, hogy nem is jó. Megnyugodtam. Olyan nyugalom volt ez, amibe normális esetben senki se szeretne belemerülni. Belenyugvás volt, nem megnyugvás. Belenyugvás a tehetetlenségbe, a kétségbeesésbe.
És ekkor egy érzés kerített hatalmába. Melegség. Finom, átható, gyöngéd melegség, mintha újszülöttként ölelne hozzá magához valaki. Aztán olyan volt, mintha valaki belém nyúlt volna, és mozgatni próbálna, és a legérdekesebb, legkülönösebb az egészben, hogy még ez sem volt kellemetlen. Tudtam, nem vagyok egyedül. Örültem. Ha tudtam volna, még fel is nevetek. Az előző érzés újra meg újra hatalmába kerített, de olyan volt, mintha nem mindig ugyanazon a ponton érne hozzám. Mintha taszigálna előre gyengéden. Aztán megint semmi. Abbahagyta, már nem ér hozzám. ~Itt hagytál? Ne menj el, maradj meg, félek!~
És most olyan volt, mint amikor a víz megindul lefelé a csatornába, és húzza magával az egész víztömeget, csak most én voltam a víz. Lefelé csúsztam, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan okból, érezni kezdtem érezni, és hallani.
- Jó lesz, hibátlan. – hallottam valahonnan fentről, egy kedves hangot, és én végtelenül megörültem, aztán egy vékony, vidám kaccantást is hallottam. Megijedtem.
Nyomást éreztem valahonnan hátulról, ami szép lassan szétoszlott, és egyre nagyobb felületen terjedt el a nyomás. Aztán a következő pillanatban valami elvakított. Szerettem volna elfordulni, de nem tudtam, sőt, igazából nem is akartam. Most tudatosult bennem csak igazán az, hogy látok. Látok, bár nem sok mindent, mert a fény elvakít, de látok, és a szemeim már lassan hozzá is szoktak a fény erejéhez.
Lassan egy árny rajzolódott ki felettem. Egy másik személy. Mosolygott, megcirógatta az arcomat, és megszólalt:
- Nyugodj meg, mindjárt vége.
~Vége? Nem, nem akarom, még csak most kezdtük!~ - meg akartam rázni a fejemet, de nem tudtam, és egy másodperccel később villanásnyi idő alatt pokoli fájdalom hasított a fejembe, és azon nyomban elmúlt, és megértettem mindent, ami eddig történt.
- Dehogy. Csak most kezdődik. – szólaltam meg, s meglepődtem, hogy ugyanazon a hangon, amin az előbbi nevetés hallatszott, és megrémültem tőle. Saját magamat ijesztettem meg. Elmosolyodtam. Megértettem, hogy mi történt.
Testet öltöttem.
Tudtam, hogyan kell beszélni, járni, tudtam, hogyan használjam a testemet, tudtam gondolkodni, azt, hogy az előbb mi ment végbe, csak épp azt nem tudtam, hogy mi vagyok, és miért történt mindez.
Felültem, aztán felállta. Lenéztem magamra, felemeltem a két kezemet. Makulátlan fehér bőr fogadott, vállamon szőke haj pihent, és ami a legszembetűnőbb volt, mégsem érdekelt, mert túlságosan örültem; meztelen voltam.
- Az inkarnáció sikeres. – jött egy mélyebb, férfiasabb hang, aminek az irányába fordulva egy nyakig fehérbe burkolózó fehér hajú férfit pillantottam meg, aki egy széles lepedővel lépett közelebb hozzám, és rám tekerte azt. Elől összerendezte, és a kezembe nyomta a két szegélyt. – Taela mindjárt hoz neked ruhákat. – mosolygott, és érdekes módon nem szégyelltem, hogy egy pillanattal ezelőtt teljesen meztelenül álltam előtte. – Milyen volt?
- Félelmetes. –nyögtem ki, de nem engedtem, hogy az érzés hatalmába kerítsen. – Aztán csodálatos. – mosolyodtam el.
- Idővel elfelejted. Én már nem emlékszem rá. –veregette meg a vállamat, és megfordított. Egy nem sokkal magasabb nő állt előttem, aki azon nyomban átölelt.
- Üdvözöllek köztünk, újszülött. – tolt el magától, és oldalra pillantott. Egy asztalon földig érő fehér lepedő volt meggyűrve, és tudtam, hogy pillanatokkal ezelőtt még itt feküdtem. A lepedőn pedig világoskék ruhacsomó volt. – Segítek felöltözni.
Taela minden lépésemet árgus szemekkel kísérte, minden mozdulatomat követte tekintetével és kezével is, mint egy féltő anya. Talán még a miatt is aggódott, hogy bajom esik, miközben felöltözök. Ahogy minden ruha a helyére került hátrébb lépett, én pedig körbefordultam. Nagyon tetszett, pedig nem láttam még csak azokat ezen kívül, amit a velem lévő két másik személy viselt.
- Mintha csak rád öntötték volna. – mosolyodott el a férfi, becsukott szemei félholdként ültek arcán.
- Itt az ideje, hogy nevet válassz magadnak. – szólított meg végül Taela, miközben újra és újra körbefordultam az új ruhámban. – Archaihoz méltót válassz!
Nem tudtam, hogy mit is jelent ez pontosan, nem is tudtam, hogy mit is jelent az, hogy archai, de valami felsőbbrendűnek gondoltam. Megálltam a pörgésben, és magam elé révedtem.
~ Egy név. Mit szeretnék hallani, ahányszor csak rám néznek, és megszólítanak? Valami szépet, mint ez a ruha. Vagy még szebbet, mint a fény, amit először megláttam. Nem, nem kell feltétlen szép. Legyen komoly, tiszteletet parancsoló. Vagy olyan, ami tetszik nekem is, és élvezet kimondani is.~
- Nos? – mosolyodott el Taela. – Segítsünk?
- Nem, nem kell. –szóltam, és kiböktem a legelső gondolatomat, aminek még értelme sem volt. Egészen eddig. – Synestra.
 

„Mondd, kivé kell válnom, s én az leszek!”

- Magam sem választhattam volna szebbet. –mosolyodott el a férfi, aztán közelebb jött, megölelt, és eltolva magától Taelára nézett. – Mennem kell, Taela. Synestra, még találkozunk. – kacsintott, és egy villanás alatt eltűnt előlem, és nem tudtam hová. Megijedtem, aztán Taela megfogta a kezem, és rám mosolygott.
- H-hová tűnt? – dadogtam. – Az.. az előbb még itt volt!
- Nyugodj meg, Sonnar egy begyűjtő.
- Begyűjtő? Az mit jelent?
- Kezdjük az elején. Tudod-e, hogy mik vagyunk?
Tette fel a kérdést, én pedig szégyenlősen, pironkodva, egy kis habozás után megráztam a fejem, hogy nem. Féltem, hogy leszid majd, de nem ez történt. Oldalra pillantott, és a falnál lévő, látszólag sziklából faragott asztalra nézett, ami mellett két, hasonló módon elkészített szék volt. Intett, hogy üljünk le. Amíg odasétáltunk először néztem körbe, hogy megtudjam, hol is vagyok. Az egész hely egy barlangnak tűnt, aminek falai sötétkékek voltak, és a falakból mindenhol kisebb-nagyobb kristályok meredeztek. A legkisebb talán öklömnyi lehetett, a legnagyobb pedig nagyobb volt, mint én, de abban mindegyik megegyezett, hogy napként árasztották magukból a világoskék, világoszöld, vagy ezüstszínű fényt. Leültünk hát, és felém fordult.
- Lássuk… Te, Sonnar és én, és persze még sokan mások archai-ok vagyunk. A fény ad nekünk életet, testet és lelket. A fény éltet minket.
- Nincs szükségünk evésre?
- De, de nagyon sokáig kibírjuk nélküle, viszont volt már rá példa, hogy egy archai annyira legyengült, hogy nem volt képes megmozdulni sem…- az arca elkomorult.
- Meghalt?
- Dehogy, ne butáskodj! – nevetett fel. – Nem tudunk meghalni. Nem, várj, ez nem pontos. Szóval, megölhetnek minket, de e nélkül nem tudunk meghalni. Mindössze nagyon elgyöngült, és amíg nem talál rá valamelyikünk, hogy segítsen neki, ott tengődik szerencsétlen tehetetlenül.
Olyan volt, mintha rólam beszélne. Én sem tudtam tenni semmit pár perccel ezelőtt, és fáztam is. Minden érzékszervem felmondta a szolgálatot, mégis tudtam azt, hogy kell lennie. Tudnom kell hallani, látni, beszélni, mozogni, így hát kikívánkozott belőlem a kérdés.
- Én is.. Én is így jártam?
- Nem, miért kérdezed? – újra eltűnt a mosoly az arcáról, pontosabban megenyhült, de a szája sarka még mindig felfelé nyújtózkodott.
- Hát… Mert nem tudtam tenni semmit. Nem hallottam, nem beszéltem, nem láttam, mégis tudtam, hogy mindezt kellene tudnom. Szóval, én sem ettem sokáig?
- Nem erről van szó. Tudod, az archai-ok nem születnek, hanem a fény ad nekünk életet, de először a lelkünket kapjuk meg. Kicsi, gömb formájú alak voltál, test nélkül, és csupán az élni akarásod tartotta össze a lelkedet. Az, hogy folyamatosan azon gondolkoztál, hogy miért nem tudod azt, amit tudnod kellene csak ösztönözte ezt a folyamatot. Több mint harminc emberi évig őriztelek a mai napig. – anyai mosoly kúszott az arcára, mintha büszke lenne arra, hogy sikerült testet öltenem, de ebben a mondatban több dolgot nem értettem…
- Harminc év? Nekem csak perceknek tűntek! - kiáltottam fel meglepődve. – És.. Taela, mondd csak, mi az az ember?
- Az emberek is teremtmények, ám nem a fény adta nekik a lelket, legalábbis nem úgy, ahogy nekünk. Alantas élőlények, akiknek az épségéért mi is felelünk. Bár, ez a megfogalmazás nem tökéletes, de majd idővel elmagyarázok mindent. Legyen elég annyi, hogy a földön jelenleg az ő tevékenységük a meghatározó, az ő tetteiktől függ leginkább, hogy milyen irányba fordul el a világunk. No de ennyi elég róluk egyelőre. Mellesleg, igen, harmincnégy évig voltál velem, és a legtöbbjét elfelejtetted, ahogyan majd azt is elfogod, hogyan jöttél a világra. Én is elfelejtettem már az inkarnációm előtti pár percet.
- Mi az az inkarnáció? – kérdeztem, mire ő az égre nézett, aztán újra felöltötte az anyai mosolyát, de én zavarban éreztem magam. – B-bocsánat. Túl sokat kérdezek? Elnézést, de… zavar, hogy nem tudok dolgokat.
- Ne szabadkozz, kedves. Ne szégyelld, senki sem tudja magától. Szóval, az inkarnáció… - sóhajtott. – Ahogy már mondtam, mi, archai-ok nem rendelkezünk testtel. Inkarnációnak azt nevezzük, amikor a lélek testet kap. Kevés lélek éli meg azt, hogy testet kapjon, és kevés test alkalmas a lelkek befogadására. Előbbi azért van, mert kevesen lelnek öntudatra, és egyszerűen szertefoszlanak. Utóbbi azért, mert az emberek közül csak kevés alkalmas arra, hogy halála után befogadja egy archai lelkét.
- Miért? – újra végignéztem magamon, feltűnően csinos és fiatal test volt ez ahhoz, hogy csak úgy, bárki is lemondjon róla. – Az enyém kié volt?
- Azért, mert több kritériumnak is meg kell, hogy feleljen az ember még életében. Nem lehet romlott a lelke, az megszennyezné a testet, és meghalnál, ha megpróbálnál beleköltözni. Nem sérülhetett meg súlyosan, mert az inkarnáció folyamán az átalakulás nem lenne teljes. Az, hogy mágiát használt-e, az mellékes, de ha használt, akkor kizárólag a fénymágia használóira szűkül a kör. A fekete mágusok teste pedig ugyanúgy megöli az archai lelkét, mintha csak egy gonosz ember testébe költözne bele.
- Ez a lány… - mutattam magamra. Valahogy felkeltette az érdeklődésemet az, hogy nem tudok semmit arról, akinek a testébe költöztem. – Szóval… Hogyan halt meg?
Taela ismét felnevetett. Szikrázóan fehér fogsora és fehéren izzó szeme olyan volt, mintha a fejében belül lenne egy lámpás, és a réseken kivilágítana.
- Nem lány volt. – fejezte be a nevetést, de néha még kuncogott egy-egy sort. – A te tested egy fénymágus férfié volt, aki hetvenkét évesen halt meg természetes halállal. Érezd magad megtisztelve! Aki fénymágus testét kapja könnyebben tanul mágiát, mint bárki más. Mellesleg, az inkarnáció folyamata alatt a test, amit megszállunk, teljesen átalakul. Csak azért kell, mert máshogy nem tudunk anyagi valót szerezni. Amint az archai lelke a testbe kerül, elindul az átalakulás, és a lélekhez illő testté változik.
- Tehát egy hetvenkét éves férfi egyszerűen felajánlotta a testét azért, hogy én gyönyörű fiatal lánnyá váljak? – valahogy nem tudtam teljesen feldolgozni, pontosabban nem akartam elhinni elsőre. Aztán belegondolva, hogy ha lehetne választani valamit, ami halálom után is megmarad, és még jót is teszek vele, valószínűleg én is így tennék. Egy pillanatra még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy ha a férfi látná, mivé lett a teste még büszke is lenne rám, s erre a gondolatra elmosolyodtam, nem is érzékeltem, hogy Taela közben beszél, válaszol a kérdésemre, amire már nem is emlékeztem.
- Synestra drágám, baj van? – fogta meg a kezemet aggódó arccal. – Figyelsz?
- Bocsánat. – ráztam meg a fejem. – Elkalandoztam.
- Semmi baj, de próbálj figyelni, kérlek! Szóval Sonnarnak, mint begyűjtőnek az a dolga, hogy az inkarnációra alkalmas testeket felkutassa, és a testre váró archaiokat elindítsa az inkarnáció folyamatát. Az életképes, öntudatra ébredt, gondolkodó lelkekre mi, őrzők vigyázunk.
- Akkor te őrző vagy ugye? – kérdésemre bólintott. – Akkor, ha én most inkarnálódtam, újabb lelket kapsz, és rá kell vigyáznod? Engem elhagysz? – vételen szomorúság ült meg a lelkemben, és szinte kicsordult a könnyem a gondolatra, hogy ilyen gyorsan magamra hagy.
- Dehogy! – csattant fel, és nyomtam közelebb hajolt, letörölte a könnyemet. – Figyelő vagyok, ahogyan te is. Az a dolgunk, hogy figyeljük az embereket, és őrizzük a fény és sötét közti egyensúlyt a nélkül, hogy felfednénk magunkat, vagy beleavatkoznánk az életükbe. Csak a világot fenyegető tragédiák esetén avatkozhatunk közbe. Idővel pedig te is őrző leszel, ahogy minden figyelő. Ha kellő szintű mágikus erővel rendelkezel majd, és kellő ideig maradsz mellettem, hibátlanul végezve a feladatodat, te is kapsz egy lelket, akire vigyázhatsz, és akkor elhagysz engem. De ez még nagyon sokára lesz, talán egy évszázad, vagy kettő is eltelik még addig.
- Értem. –szóltam, de nem értettem. Legalábbis nem mindent, és nem teljesen, de gondolom, ez idővel megváltozik, és letisztul bennem.
- Most pihenj, drágám! – mutatott a terem másik végében lévő ágyra. – Harmincnégy éve nem aludtál egy szemhunyásnyit sem. Jó hosszú alvás vár rád, s én nem tágítok mellőled, míg fel nem ébredsz.
 

„Minél többet tanulok, annál jobban érzem, keveset tudok.”

Valóban hosszú álom volt, ami rám köszöntött, miután lehunytam a szemem. Az ágy földöntúli kényelemmel ölelt körül, és nem engedett álmodni, oly mélyen pihentem. Nem létezett számomra semmi, csak és kizárólag a Taelából áradó melegség, mégis, valamiért boldog voltam. Két héttel később ébredtem fel, s ahogy ígérte, Taela nem tágított mellőlem egy tapodtat sem, amikor felébredtem, ott ült mellettem, Sonnar pedig az ágy melletti asztalnál ült egy tál gyümölcs mellett. Most vettem szemügyre először. Fehér haja, és szakálla volt, utóbbi körbefutotta a száját és az állát, alsó ajka alatt egy lefelé álló háromszöget alkotott anélkül, hogy az állán lévő szőrzetéhez hozzáért volna. Magas volt, és erős testalkatú, testét világos színű köpeny fedte.
- Jó reggelt, Synestra. – cirógatta meg az arcomat Taela, és segített felülni. – Sonnar hozott pár gyümölcsöt, egyél, és aztán elkezdjük a tanításodat.
Akkor még nem tudtam, bár sejtettem, hogy mágiára fognak tanítani, és az étel azért kell, mert a kéthétnyi alvás nem tűnt el nyom nélkül, legyengültem, pontosan ezért kellett segítenie még a felülésben Taelának. Miután ettem hamar erőre kaptam, elég volt egy óra, amit a két másik archaial töltöttem el, többnyire beszélgettek, olyan dolgokról, amiket nem értettem, legalábbis még nem, mert több olyan dolgot is említettem, amit nem tudtam beazonosítani. Aztán rátértek arra, hogy milyen sorrendben kéne okítaniuk engem, ez megint olyan téma volt, amit többé-kevésbé korom miatt nem értettem, de annyit azért felfogtam, hogy fénymágiával kezdünk, hiszen az szinte a vérünkben van, egyszerű elsajátítanunk, és bemelegítésnek jó lesz. Aztán újra témát váltottak, de én már nem figyeltem. Minden erőmmel azon voltam, hogy vissza tudjak gondolni, fel tudjam idézni azt, ahogyan testet öltöttem, de már nem ment. Nem emlékeztem semmire, s Taelának igaza volt, amikor azt mondta, majd elfelejtem, de azért mégsem gondoltam volna, hogy ily hamar eljön az a „majd”.
Gyakorló és edzőtermem a szomszédos „szoba” volt, ami ugyanúgy a földből volt kivájva, ahogy az a terem, ahol felébredtem. Az egész olyan volt, mint egy barlangrendszer a föld alatt. További folyosók és termek voltak hatalmas kétszárnyú ajtókkal, ahova még nem mehettem, legalábbis Sonnar azt mondta, majd idővel oda is bejárást nyerek, ha jól haladok.
Ahhoz képest, hogy ez volt a legegyszerűbb mágiatípus számunkra, így is közel egy emberi év volt, mire megtanultam a fénymágia minden trükkjét. Legnehezebben a fény megfagyasztása ment, ami azt jelentette, hogy egy bizonyos területen belül meg kellett állítanom minden egyes fényrészecske mozgását, ezzel megtévesztve bárkit, aki odanézett. Legelőször, mikor láttam, Sonnar, aki felváltva tanított Taelával, megfagyasztotta az előttem lévő pár lépésnyi teret, és belépett arra a pár talpalatnyi földre. Olyan volt, mintha eltűnt volt, körbejártam a felületet, és egyik oldalról sem láttam semmit, csodálatos volt, és tudtam, hogy egyszer én is el fogom ezt érni. Aztán újra hallottam Sonnar hangját, és villámgyorsan kezdett mozogni a tér, aztán egyszerre kibuggyant a falak közül a férfi. Legjobban mégis a láthatatlanságot gyakoroltatták be velem, mondván, amikor a világot járjuk, figyeljük az embereket, nem szabad, hogy észrevegyenek minket, és ennek az a kulcsa, hogy ezt a mágiát szüntelenül, töretlenül magunkon kellett tartani, amikor a legkisebb esély is volt arra, hogy meglátnak.
Amikor megtanultam minden típusát a fénynek, és irányításom alá vonni sem volt már nehezemre, a következő próba megijesztett. Mielőtt tovább haladhattunk volna a mágiaágak között meg kellett küzdenem Taelával. Mindketten csak a fény mágiánkat használhattuk, tehát elvileg egyenlő esélyekkel indultunk volna, de ahogy egymásnak estünk, a legelső mágiaidézés alkalmával már megmutatkozott, hogy ki is az erősebb. Arról pedig már felesleges beszélnem, hogy amikor megidéztem egy lidércfény gömböt ő rögtön néggyel tromfolt rá a támadásomra, és ezzel teljesen lefegyverzett. Hosszú óráknak éreztem az a pár másodpercet, amit eltöltöttem a gömb bámulásával, és miután megszakadt a varázs, még sokáig káprázott a szemem. Nem fért a fejembe, hogyan tudott ilyen könnyen kicselezni.
- Semmi baj. – mondta mosolyogva Taela. – Mire végzünk, te is meg tudod csinálni. A következő szintre léphetsz, ahol te választod ki, hogy mit akarsz tanulni.
Meglepett a választás lehetősége, nem is azért, mert ekkora szabadságot biztosítanak nekem, hanem, mert hirtelen nem tudtam, hogy mi közül is lehetne választani, hiába olvastam rengeteget egy harmadik teremből hozott könyvekből, és tudtam, szinte minden mágiáról, ami ezen a világon létezik, a jellemzőit ismertem legalábbis, ha használni nem is tudtam őket. Ez a tudás azonban nem, hogy megkönnyítette a dolgomat, de még további nehézséget okozott. A bőség zavarában szenvedtem, mint kisgyermek a játékoktól roskadozó polc előtt, amikor az édesapja azt mondja neki, hogy bármit választ, azt kapja. Olyat akartam, ami nem csak megtévesztésből és hátráltatásból áll, effektív, igazi, erős mágiát akartam. Még az sem érdekelt, ha ezzel a mobilitását és a szabadságát fel kellett adni a mágia mivoltának. Két féle típus maradt tehát, a tűz, és a fegyver.
- Tanítsatok engem vívni! Minden fegyvert meg akarok tanulni forgatni! Kalapácsot, kardot, dárdát, tőröket, mindent!
Ezzel a feladattal Sonnarnak kellett egyedül megbirkóznia, legalábbis, a fegyvermágia részével. Mozgatni, kilőni, megidézni a fegyvereket ő tanított meg, s többek közt arra is rávezetett, hogyan tudom tőlem távol megnyitni a pecsétemet, s ezzel a dimenziók közti hasadékot is, ami egyfajta tárhelyként működik a fegyvermágusnál. Maga az, ahogyan megnyitottuk a pecsétet, elhelyeztünk egy tárgyat a dimenziók között, onnan visszahoztuk nem volt nehéz, csupán koncentráltság kérdése volt, és ez rövid, három hetes tanulás alatt tökéletesen a részem lett, könnyedén használtam. A dolog nehézsége viszont a vívásban, és a különböző fegyverek használatában volt. Fizikailag kellett fejlődni hozzá, és egy újabb terembe lettem beavatva erre a célra. A helyiség tele volt fegyverekkel és páncélokkal. Némelyik a falra volt felakasztva, mások polcokon és állványokon pihentek, a páncélok nagy része pedig bábukra volt aggatva.
A fizikai edzés mellett már nem volt mit tanulni elméleti szinten a fegyvermágiáról, így újra választás elé kényszerültem. Újabb típusú mágiát kezdek tanulni, vagy mélyebbre ásom magam a fegyvermágiában, és egy teljesen új szintre emelem azt, és én utóbbit választottam. Az utóbbit választottam, ami hosszú, emberi években mérve huszonhat évembe telt, de végül meghozta a jutalmát;
Megtanultam mágikus fegyvert és páncélt készíteni, s eközben tökélyre fejlesztettem a harctechnikámat, és már hosszabb időt is eltöltöttem felügyelőimmel, tanáraimmal a kinti világban, ahol a hegyek közt, további egy év alatt sikerült magamévá tenni a szélmágia technikáit.
- Készen állsz. –suttogta a fülembe Taela, amikor testet öltésem után huszonnyolc évvel visszatértünk a hegy belsejébe, ahol megszülettem, és aminek felső részét bányaként használták, és Kaperslode néven ismerték. Ekkor voltam hatvankét éves.
 

„Minél közelebb érsz a fényhez, annál nagyobb árnyékot vetsz.”

Miután végeztem tanulmányaimmal, Sonnar, Taela és én egy csapatként jártuk a világot. Megtudtam, hogy az archaiok feladata, hogy a jó és a rossz közti egyensúlyt töretlen legyen, és, habár kevesen vagyunk, megosztva, csapatokra bontva felügyeljük ezt. Először, amikor ezt elmondták Taeláék, csodálkoztam, hogy senki más nem vállalta ezt, és nekünk, úgymond felsőbb rendű lényeknek kell ezt elvégeznünk. Csodálkozásom nem tartott sokáig; megtudtam, hogy közel sem vagyunk egyedül. A fénynek ugyanúgy érdeke az egyensúly megőrzése, mint a sötétségnek, és nem csak mi vagyunk e világ észrevétlen őrei. A másik féltől ugyanilyen feladattal járnak Acheron fiai, akikből még egyet sem láttam sokáig. Tudtam, hogy van egy gyűlés, amit emberi évek szerint minden tizenkettedik évben megtartanak, és ide csak a legtapasztaltabb őrzők és hotrienek – merthogy Acheron fiai e faj tagjai voltak - mehetnek el, úgyhogy még csak közel sem voltam ahhoz a szinthez, ami szükséges ahhoz, hogy találkozzak velük.
Hármunk csapata a Fiore nevű királyság északkeleti részét kapta. Nagyon sok időt töltöttem a barlangtól távol, egyedül, észrevétlenül az emberek között. Megragadott az, hogy milyen egyszerű lények, mégis milyen dolgokra képesek. Szívből mosolyogtam és örültem, amikor egy-egy család örömében könnyezett, vagy gyermekáldás érte a házat. Volt, hogy évekig követtem nyomon egy-egy gyermek életét.
Az embereknek ez unalmas lehet. Egész nap egy újszülött körül lebzselni, minden lélegzetvételét, minden mozdulatát árgus szemekkel figyelni úgy, hogy, nem avatkozik bele a történésekbe, de én… én élveztem. Minden eltöltött nappal többet és többet tanultam meg róluk, és valami azt súgta, hogy a láthatatlanság varázslat nem használ a gyermek szeme ellen. Sokszor volt, hogy a kiságy mellett térdeltem, és ő úgy nézett rám, mintha látna, pedig egyetlen felnőtt sem vett észre. Éjszakának idején pedig a szoba legsötétebb sarkába vonulva oldottam fel a varázslatot, hogy a mágikus erőm regenerálódjon. Nem aludhattam, hiszen bármikor észrevehetett egy felnőtt. Ötnaponta váltottuk egymást Taelával, hiszen eddig bírtuk alvás nélkül.
Az ok pedig, amiért ennyire vigyáztunk a kicsire az volt, hogy ő volt az első ember, akinek az őrzője lettem. Mágus családba született, és minden arra mutatott eddig, hogy tökéletes nevelést kap arra, hogy halála után tökéletes archai gazdatest legyen.
Telt múlt az idő, a fiúcska iskolába kezdett járni, és már nem éreztem azt a tekintetében, mintha pontosan tudná, hogy itt vagyok vele. Illetve, csupán akkor, amikor a mágiát gyakorolták az anyjával. Az apja halott volt, egy betegség vitte el nem sokkal a születése után, és a nagyszüleivel együtt az édesanyja nevelte. Amikor verekedésbe keveredett az iskolában halkan sugdostam neki, hogy a harag nem válasz semmire, azzal nem ér el semmit. És, bár nem tudta, hogy én mondom neki, betudta a lelkiismeretének, mindig helyesen döntött, és korához képest éretten gondolkodott.
Kamaszodni kezdett és fiatal férfivé érve apja nyomdokaiba lépve beállt a seregbe. Békeidő volt ez Fiorében, nem volt ellenség, de a katonaság mindig is vonzotta a gyermeket. Így hát, a legerőszakosabb dolog, amit elkövetett a gyakorlatok, és a kézitusa volt. Megtanult ugyan lőni, és vívni, és meglehetősen ügyesen tette ezeket, de sosem gondolkodott úgy, hogy ezt valaha ember ellen fordítaná. Okos, nyugodt és átgondolt emberré lett, aki a ranglétrán könnyedén lépkedett felfelé, és szűk tucatnyi év alatt tábornokká nőtte ki magát. És még ebben az évben, emberi időszámítás szerint X551-ben következett be a katasztrófa, ami megváltoztatta a gyermek életét.
Fiorétől északra, a Hakobe-hegyen is túl terült el egy hatalmas fennsík, amin pompás, gazdag város nyújtózkodott, emberek millióinak adva lakhelyet, ami ekkor még nem képezte a királyság részét, habár jó viszonyban voltak. Ám, habár emberi szemmel ez a hely maga volt a paradicsom más lényeknek egyetlen, hatalmas vályút jelentett, amit a gazda kongat, és ordít, hogy jöjjenek enni.
X551 elején, a második hónap derekán furcsa, e világon ismeretlen portálkapuk nyíltak, és fékezhetetlen vadállatok, szörnyetegek törtek át a fensíkra. A céljukat mai napig nem tudjuk, hogy mi volt, de a tanács nem engedte, hogy az archai-ok, vagy a hotrienek közbelépjenek. Azt mondták, a szörnyeknek nincs elég erejük ahhoz, hogy eltöröljék az emberiséget a föld felszínéről, és ennek a csapásnak be kellett következnie.
Onnantól kezdve álmatlanság gyötört. El kellett fogadnom azt, hogy nem avatkozhatok be. Depressziós lettem.
Egy héten belül, mielőtt a szomszédok megijedhettek, vagy cselekedhettek volna, a lakosság túlnyomó többségét kiirtották, és eldöntötték, hogy segítséget kérnek Fiorétől, a király pedig szövetségese első szavára bevetette a hadsereget. És ez volt az, ami számomra megadta a kegyelemdöfést. Raziel, a védencem, akit már huszonhat éve követtem minden percben, minden lélegzetét árgus szemekkel figyeltem, vigyáztam, óvtam, még a széltől is, a sereg élén, további két tábornokkal, megindult a menthetetlen város felé.
- Mi történne, ha beavatkoznék? - kérdeztem Tealát, miközben a város felett lebegtünk, és a közeledő sereg sorait figyeltük. Alattunk férgek módjára nyüzsögtek a szörnyek, a gyomrom felfordult még csak a gondolatuktól is.
- Eszedbe se jusson!
- Miért?
- Amint elhatározásra jutsz, a fény megérzi. Kitagadnak, elvész a mágiád túlnyomó többsége, és száműzöttként élhetsz az emberek között. Ne tedd!
Még a könnyem is kicsordult a gondolatra, hogy el kell hagynom Sonnart és Tealát. Körülnéztem a város fölött, tucatnyi, sőt, több tucatnyi archai lebegett mindenfelé, hármas csoportokban. A többség csak nézte a sereget, vagy a várost fürkészte, néhányan beszélgettek, de mindben közös volt, hogy nem úgy tekintettek az emberekre, mint akiket meg kell védeni. Minden arcra nagy betűkkel volt kiírva, hogy hulljanak, hiszen ez a dolguk. Alsóbbrendűek. Úgy tekintettek rájuk, mint az állatokra. Én pedig legbelül tudtam, hogy megtettem azt, amit egy archai-nak nem szabad. Megszerettem azt, akire vigyáznom kellett. Feltámadt bennem az anyai ösztön, és gyermekemként szerettem Razielt. És ami fontosabb; Készen álltam arra, hogy eldobjam a jelenlegi életemet azért, hogy segítsek rajta, és az embereken.

 

„A szívem szerint cselekedtem, vállalom a következményét. De ne gondoljátok azt,hogy megbántam, vagy félek. A halálomig fogom védelmezni azt, amiben hiszek.”

És ahogy ezt végiggondoltam, már éreztem is, hogy meging bennem az erőm. Egyik pillanatról a másikra lettem gyengébb, minden külső jel nélkül, tudtam, ez még nem végleges, és talán még nem is a mágikus erő remegett meg, csak a szívem. Az, amit el kellett volna fojtanom az alsóbbrendű lények felé.
A tábornokok nem teketóriáztak, valószínűleg már az úton megbeszélték a haditervet, Sonnar azt mondta, nem régen indultak újra útnak, gondolom egy utolsó pihenőt tartottak, mert a város alatt nem lesz rá idejük. A három vezető a várost három oldalról zárta körbe, mi pedig folyamatosan követtük Raziel mozgását, próbáltam a legközelebb lenni hozzá, minden mozdulatát segíteni, pedig tudtam, hogy a legelső alkalommal, hogy megteszem, vége az eddigi életemnek. És talán, az egésznek.
A városban a szörnyek az utolsó áldozatokat keresték, akik a föld alatti tárnákban húzódtak meg, ahova bár a nagyobb termetűek nem fértek be, az aljasabb, apró lények nagyon is, ami azt jelenti, hogy a nagyja itt maradt a felszínen.
Húsz perc talán, ha eltelt a felsorakozás után, és felzengtek a kürtök, egyik a másik után, válaszolva annak szavára. Pillanatokkal később a visszhang elülésével egyenletes, monoton hang vette át azt. Katonák tízezreinek páncélja, csizmája csapott olyan morajló zajt, ami azt a kísérteties és fenyegető érzést keltette, hogy az ég kíván menten leszakadni… És a legelső nagyobb termetű ellenség üvöltése elnyomta azt.
Egy darabig néztük a kilátástalan harcot, és az elején még úgy is tűnt, hogy az emberek serege képes győzelmet aratni. Óriást óriás után öltek meg, íjászaik és az a pár mágus, ami megtalálható volt a sorok között halálpontosan lőttek, Raziel fiatal kora ellenére ügyes stratégaként mutatkozott be, és jól osztotta be a rá bízott embereket, habár sejteni lehetett, hogy akármennyire is sikeresnek mondható az első bevetése - egyelőre - nem fog tudni aludni még akkor sem, ha jól sül el az egész. Túl lelkiismeretes ember volt ahhoz, hogy álomra tudja hajtani a fejét azzal a tudattal, hogy már halott emberek százainak élete volt rábízva.
Utcáról utcára foglalták vissza a várost, de hiába. Az emberek csapatai folyamatosan morzsolódtak le, és hiába hullottak a szörnyek is, ahogy az egyik portálkaput elérték, biztosították annak környékét, a mágusok bezárták, két másik nyílt meg, hogy tovább öntse rájuk a könyörtelen hordát. Az ötödik kapu bezárásával, és egy fél nap elteltével pedig megpecsételték a saját sorsukat. Teljesen bekerítették őket, a város közepén tömörült össze a három tábornok megmaradt csapata, illetve, már csak kettő, hiszen az egyiket teljesen megsemmisítették.
Eddig tartott az, hogy még reménykedtem, Raziel életben maradhat a nélkül, hogy én feláldozzam eddigi életemet. Utólag belegondolva talán kicsit önző is voltam, hogy eddig vártam, de éreztem, eljött az idő. Remegett a szívem, nem találtam a szavakat, éreztem, hogy varázserőm egy része elhagy, de örültem neki.
- Mit csinálsz, Synestra? - sikkantott fel Taela mellettem lebegve, ahogy elkezdtem ereszkedni. - Mit csinálsz?- már üvöltött, minden archai szeme ránk meredt, az ő szeméből pedig fénylő patakokként csordultak indultak el a könnyek. - Mit tettél? Mit tettél magaddal? Synestra! Felfogtad egyáltalán? Az érád legerősebbjévé nőttél ki, és elkótyave-
Egyre emelni kellett a tekintetemet, hogy tovább nézhessek a szemébe, és lassan, de biztosan láttam, ahogy eltűnnek a szemem előtt. Hangja egyre távolabbról jött, és ahogy egy villanás alatt eltűnt mind a hangja, mind az alakja, az én könnyeim is elindultak.
- Exquip! - parancsoltam hangosan, remegő hangon, és egy szempillantás alatt körbeölelt a páncélzat, amit eddig kovácsoltam. Ötvözve a rúnacélt, a fényt, és az archai-ok természetéből adódó mágiáját egyfajta pehelykönnyű, mithrilnél keményebb fémet sikerült megalkotnom, ami szinte mindentől megvédett - és percek alatt elszívta az összes mágikus erőmet. Megráztam a fejem, és, habár a könnyeimet nem küzdöttem le, tudtam, ha nem cselekszek most, nem csak archai-i létemet bánhatom. Iszonyatos erővel csapódtam a földbe, hogy az emberekhez közelítő szörnyeket cafatokra szaggassam, és messzire lökjem magamtól. Azonnal levedlettem a páncélt, és egy hagyományos, fémötvözetet öltöttem fel.
Fellobbant a felelősség lángja a lelkemben, tudtam, hogy Raziel és az embereinek élete az én kezemben van, és az átalakulás közel sem ment olyan simán, mint gondoltam. Már most halandóbbnak éreztem magam, de nem várhattam tovább, belevágtam.
Életemben nem hallottam még a saját sikolyomat, a saját ordításomat, és közel sem gondoltam volna, hogy ilyen pusztító erő lakozik a kardok tucatjaiban, amit eddig készítettem. Taela tanításai nyomán elsajátított fény és szélmágia segítségével úgy hatoltam át a behatolók sorain, mint forró kés a vajon. És talán tényleg megvolt a forróság… csak nem a külsőmön. A lelkem égett, a könnyeim még akkor is folytak, amikor a sokadik kaput zártam be véglegesen.
- Sajnálom, Taela. - üvöltöttem belső fájdalmamban, hiszen egyetlen karcolást sem ejtettek rajtam eddig. - Sajnálom! WAVE OF LIGHT! - a kapun áthaladva a fényhullámok belülről emésztették fel azt, így teljesen elzárta az újbóli megnyílás lehetőségét, és azonnal a következőhöz indultam. - Köszönöm. Köszönök mindent! - úgy tűnt az egész, hogy az egész vérontás, hogy a szörnyek egyik a másik után való halálba küldése csak fájdalomcsillapító volt, ami egészen addig hatott csak, amíg nem engedtem el a gondolataimat újra a következő tizedmásodpercnyi szünetben. Olyan volt, mintha magamban beszélnénk, de tudtam, hogy Taelja halja, és nekem ez elég volt, és folytattam a harcot, ami ezennel szinte azonnal megfordította a csata állását. Spirális vonalban a szélmágiámmal folyton lökve magamon haladtam kifelé, minden élőt megfosztva porhüvelyének részétől aki rossz szemmel nézett az emberekre. Minden egyes kardcsapáshoz, minden egyes mágiamaterializáláshoz egy szót társítottam...
- Tudom, hogy egyike vagyok a koromban lévő archai-ok legerősebbjei között. Tudom, hogy tanácstag lehetett volna belőlem, tudom, hogy még hatalmasabb lehetett volna az erőm. A szívem szerint cselekedtem, vállalom a következményét. De ne gondoljátok azt,hogy megbántam, vagy félek. A halálomig fogom védelmezni azt, amiben hiszek
Ebben a pillanatban fekete árny rajzolódott ki tőlem jobbra, és gyorsvonatként süvített felém. Hatalmas teste volt, hozzá illő robosztus karddal, amit olyan erővel suhintott felém, hogy amikor blokkoltam, métereket repített hátra. Rögtön ez után egy újabb árny rontott rám hátulról, és csak a másodperc törtrésze alatt sikerült odébb gurulnom, egyenesen a harmadik lábához, aki belém rúgva rögtön az elsőhöz dobott.
Annak kezében sötét fény jelent meg.
- Light Shield! - üvöltöttem még a levegőben, mielőtt odaértem volna, és ebben a másodpercben el is indította a kezét. Az éppen létrejövő pajzsokat egyetlen ütéssel zúzta darabokra, engem viszont már csak a nyers, fizikai ereje kapott el, ami még így, páncélon keresztül is érezhető volt, olyannyira, hogy a közeli falba vágódtam.
Ahogy hasra estem, nyomban megpróbáltam feltápászkodni. Fogalmam sem volt mik ezek, fel sem bírtam fogni, hiszen nem is láttam ezekhez hasonlókat közöttük. Azok lassan, komótosan lépkedtek közelebb hozzám. Éreztem a testükből áradó sötétséget, nem is a gonoszságot, hanem inkább azt, hogy mennyiben eltérnek tőlünk.
- Szóval az archai-ok szövetkeznek az emberekkel!
- Tudhattuk volna, nem lehet bennük megbízni!
- A tanács pedig azt akarta, hogy működjünk együtt velük, hah!
- Hotrienek… - leheltem magam elé ahogy zörgő sisakjaikban visszhangzó hangjuk elérte a fülemet.
- Bizony, kislány. És hányan vannak még rajtad kívül? Hm?
- Egyedül vagyok.
- Ugyan, kérlek. Tudjuk, hogy itt vannak a barátaid körülöttünk, érezzük. Pusztulj! - üvöltött, és megindultak mind a hárman.
- Wildfire! - sikítottam, három pulzáló gömb jelent meg a mellkasomnál, és egy villanásnyi idő alatt hozzájuk vágódott. Azonnal elkapta a figyelmüket, és megbéklyózva azt. Itt az időm. Kardot rántottam, és rohamot indítottam velük szemben.
Jó három méter magasak voltak, és én az alig százhetven centimmel törpe voltam közöttük. Újabb lökést adtam magamnak szélmágiával, és mellbe rúgtam az egyiket, mielőtt leestem volna pedig, kiütöttem a fegyvert a másik kezéből, és zuhanás közbe combon szúrtam a másikat, mielőtt észrevehették volna.
- Invisibility. - suttogtam, ahogy hasra vágódtam, és már oldalra is gurultam volna, ha az egyik nem kapcsol túl gyorsan. A mellkasomra támasztotta hatalmas csizmáját.
- Azt hiszed, megengedem? - bömbölte, és két kezében egy-egy fekete gömb formálódott.
- Light Shield! - kaptam magam elé a kezem, és ahogy felépültek a pajzsok előtte már be is csapódtak a gömbök. Szilánkokra törtek, de megmentettek, a lökéshullámtól pedig leesett rólam. Azonnal felpattantam, és futásnak eredtem.
- Elfelé. Elfelé Razieléktől! Nem mehettek oda! - lihegtem. Páncélom eltört. Fél lábvértem még lógott rajtam, a mellvértem hátulját már csak egy szíj tartotta, le kellett tépem, hogy mozoghassak. - Weapon moving! - emeltem fel a kezemet, és belecsapódott a pallosom.
- Nem menekülsz! - dörrent meg újra az egyikük hangja, lábaimat mintha kötél fogta volna össze, hasra vágódtam. Hátra kaptam a fejem, csuklójára tekeredve egy hosszú, kötélszerű sötét anyagot tartott, ami nem engedett mozdulni, akárhogy próbálkoztam.
- Wave o--! - csaptam össze a kezem, de egy újabb, az eddigieknél hatalmasabb jelenlét rajzolódott ki mellettem. Sötét árnyékból bontakozott ki ez is, és két hatalmas kardot tartott a kezében. Az ő mérete is meghaladta a három métert, azonban páncélzata valahogy díszítettebb volt, egész pontosan ezüstszürke csíkokkal volt beborítva az egész.
- Ssh, kislány. - szólt dörgő hangon, de kedélyesen, ami úgy vágott tüdőn, mint az előbbi sötét gömb. - Megálljatok! - üvöltött előre.
- K-ki.. - suttogtam. - de nem telt több, túlságosan kimerültem. Az átváltozás, a túl sok mágia túl gyors felemésztése, a különleges fénypáncél, és a már másfél órás folyamatos harc… Ráadásul ez a kötél nem csak, hogy megbénítot, még el is szívta a mágikus erőmet.
- Felfogtátok ti, hogy mit tesztek?
- Acheron elsőszülöttje… - torpantak meg mindhárman, szinte megfagytak. - Te is száműzött lettél?
- A tanács harcba száll az archai-ok ellen? - már csak hallgattam, fejemet nem bírtam tartani, lélegzésem szaggatottá vált, már a szememet sem bírtam nyitva tartani, úgy éreztem, ennyi volt.
- Szó nincs róla, a háború nem robbant ki, de ez nem rajtatok múlt. - dörögte a mellettem lévő. - És igen, száműzött lettem.
- Akkor… miért vállaltad? Miért fedted fel az emberek előtt a kiléted?
- Hm… Az egész hotrien faj, Acheron minden tanítása egyetlen dolgon alapszik, és ti ezt az egyet nem voltatok képesek megjegyezni. Mi az az egy, meg tudja legalább mondani bármelyikőtök is?
- Az egyensúly őrzése.
- Az archai-ok figyelése!
- OSTOBÁK! - kelt ki magából. - A tisztesség, bolondok! Ez a nő egy archai, vitathatatlan! De nézzetek rá! A fény kihunyt a szeméből, az aurája megszűnt, száműzött lett ő is! És ha egy kicsit is használnátok az eszeteket, belelátnátok a fejébe! Egy ember védelmében bukott el! Elvesztette mágikus erejének több, mint felét, másfél órát harcolt, erre ti, hárman estek neki! Gratulálok… férgek!
- D-de hát Ev-
- PUSZTULJATOK! - üvöltötte, rohamléptek dörrentek, penge csattant, valahol távol, én pedig elmerültem a csöndben.
 

„Minden vég valami új kezdetét jelenti.”

Még mindig zúgott a fejem, fájt minden tagom, a fejemben éreztem a szívem lüktetését, szédültam, és a levegő apró tűkként szúrta a tüdőmet minden belégzésnél. A puszta létezés is fájt, de éltem. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de elsőre még az sem ment. Azt hittem újra visszakerültem a Fénybe, újra csak a lelkem létezik, és talán pont Taelára van bízva az, hogy testet találjon nekem. Egy kicsikét talán még bíztam is benne, hogy így van, és ez csak egy rossz álom volt, de nem. Újra nekiveselkedtem a szemem kinyitásának, és immár sikerült.
Éjszaka volt, a csillagos ég alatt voltunk, valahol távol mindentől, hiszen nem hallottam semmit csak a tücskök ciripelését, távoli, éjjeli madarak neszeit, és valahol a közelben tűz ropogását. A hang felé fordultam, és pár lépéssel odébb meg is találtam a forrását. A lobogó lángok fénye gyakorlatilag megerőszakolta a szememet, elé kellett kapnom a kezemet, hogy ne fájjon.
- Felkeltél, szöszi? - dörrent meg az ismerős hang, ami mellettem állt akkor, amikor elnyelt a sötétség.
Leengedtem a szemem, és hagytam, hogy kirajzolódjanak az alakok. A tűz másik oldalánál a hatalmas alak ült egy nagyobb kövön, ébenfekete, ezüstszürke díszítésű páncélja ott feküdt mellette, keresztbetett kardjai mellett egy kalapács is hevert, mind olyanok voltak, mintha csak ledobálták volna őket. Az idegen bőre szürke volt, szeme teljesen fekete, fekete teljes szakálla volt, térdére fektetett alkarja hatalmas tenyérben végződött, és egy kisebb, négy-öt éves gyerek méretű kristályt tartott. Egy lakrimát, hogy pontos legyek, amiből áradt a halovány beteges zöld színű fény.
- Gyere közelebb, nincs okom bántani téged. - szólt szomorúan, szemét le se vette a lakrimáról.
Végignéztem magamon, csak az alsóruházatom és egy vastag köpeny volt rajtam, amin Fiore királyságának címere csillant meg a tűz fényénél. Közelebb húzódtam, és leültem a tűz mellé, talán egy méterrel az idegentől, közöttünk csak a fegyverek és a ledobált páncélok voltak.
- Miért tetted? - kérdezte, én pedig összébb húztam magamon a köpenyt. - Szerelem? - fordult végre felém, én pedig megráztam a fejem. - Hanem?
- Őrzőnek neveltek. A legerősebbek közé tartoztam a korombeliek közül, ő volt az első, akinek életét végig kellett kísérnem, hogy a teste egy új archai-é legyen. Az első lélegzetvétele óta követtem, vigyáztam rá. Még akkor is ott voltam mellette, amikor az anyja nem tudott. És most, élete hajnalán engedtem volna meghalni? A mesterem, és mindenki azt mondta ezt KELL tennem.
- És te elroppantál a teher alatt.
- Arra neveltek, hogy vigyázzak rá. Ha meghal, akkor is vállaltam volna a száműzetést, használhatatlan lettem volna. Így legalább végigkísérhetem az életében. - elmosolyodott. - És te?
- Acheron elsőszülöttje vagyok. Vihartörő Everoth. Mennyit tudsz a fajtámról?
- Nem sokat, és feltételezem az sem igaz.
- De úgy, mégis. - próbált bátorítani egy mosollyal.
- A sötétség ügynökei vagytok, ti is a rendre figyeltek, nem tudtok úgy szaporodni, mint mi, véges számúak vagytok, és a holtak folyójától, Acherontól kapjátok az életeteket és a testetek.
- Nagyjából stimmel. De úgy hiszem, mindkét faj elég paranoid ahhoz, hogy ne csak a rendre ügyeljen. Titkon belénk verték, hogy titeket is figyeljünk, ahogy tudunk, ha bármi olyat tesztek, ami az egyensúlyt a ti javatokra döntheti, cselekedjünk, ezért hitte az a három újonc, hogy szövetkeztetek az emberekkel. Habár porszemnyi nép talán, de van bennük erő, félünk tőlük, és azt hiszem, valamilyen szinten a te fajtád is.
- Úgy beszélsz, mintha még mindig a fajunk tagjai lennénk.
- Találat, szöszi. - mosolyodott el.
- Synestra. - leheltem magam elé, még mindig a tüzet bámulva.
- Szóval, Acheron első tanítása szerint, ahogy a legelső hotrieneket kiképeztem, a becsület és a tisztesség volt az első és mindenek felett való, de főleg a harcban. Magam öltem meg azokat, akik párbajban csalni próbáltak, vagy bárhogy tisztességtelen előnyt próbáltak kovácsolni maguknak.
- Ahogyan őket is.
- Igen. Hárman estek neked, pedig ki voltál merülve. Látnod kellett volna magad, úgy néztél ki, mint egy szivacs, amit kifacsartak.
- Kedves. - mosolyodtam el.
- Nem annak szántam. Egyikük is meg tudott volna verni, és így is tisztességtelen lett volna. Akkor alakultál át, igaz, ők is, hiszen őket is száműzték. De te másfél órán át harcoltál, a mágikus erőd akkor sem lett volna elég legyőzni és bezárni a kapukat - amiket mellesleg én megtettem. - ha nem rontanak rád.
- Az emberek már elbántak volna a maradékkal.
- Lehet, de te akkor sem éled túl.
- Az ott, és akkor nem számított. - leheltem magam elé, aztán percekig nem szóltunk egymáshoz, én néztem a tüzet, ő pedig forgatta a kezében a kristályt, amit utólag jól szemügyre véve egy furcsa, folyékony, keringő anyag vett körbe, olyan volt, mintha víz lenne, de nem foglalkoztam vele. Nagy sokára törtem csak meg a csendet. - Hol van amúgy?
- Raziel? Mindjárt itt lesz, elküldtem fáért a tűzre. - ismét csöndbe burkolóztunk, negyed óra, talán fél is eltelt így, mire zajt hallottunk, és megjelent Raziel egy ölnyi fával, és leborította a tűz mellé.
- Szia. - nézett rám, értetlen képpel.
Arca borostás volt, ruhája piszkos, néhol véres, de semmi komolyabb sérülése nem volt, sőt, pár karcoláson, amit fáslival bekötözött kívül mást nem is láttam rajta. Hiába volt vállas, derék férfi, most valahogy mégiscsak egy nagyra nőtt gyermek képét nyújtotta.
- Szia. - szóltam csendben, és felnéztem a tűzből rá.
- Éppen, csak a nevedet nem tudja. Minden mást igen, amit én elmondhattam neki. - szólt Everoth.
- Synestra. - mondtam, és mélyen a szemébe néztem, ahol egyszerűen nem találtam mást, csak kétkedést, csodálkozást, és felülmúlhatatlanul nagy kíváncsiságot.
- Olyan, mintha már láttalak volna, Synestra.
- Azt hiszem, már láttál. - mosolyodtam el, szinte láng gyújt bennem attól, ahogy mondta, és az, amit mondott. Emlékszik rám a kiságy mellől, amikor még ülni sem tudott. Leültettem magam mellé, és mindent elmeséltem neki. Azt, hogyan születtem, hogyan képeztek ki, mi lett volna a dolgom, hogy minden egyes emlékénél ott voltam, olyan közel amennyire lehettem, persze a személyes dolgait leszámítva. Meséltem a népemről, annak szépségéről, és árnyoldaláról, arról, hogy végleg kihunyt a ragyogás a szememből, amikor úgy döntöttem, az archaiok akarata felé helyezem az ő létét.
- És most, mi lesz? - kérdezte miután jól megrágta a szavakat. Nem is hibáztatom, megtudta, hogy habár nem volt édesapja, de gyakorlatilag két anyja volt.
- Valószínűleg levadásznak minket. - mosolyogtam a tűzbe révedve. - Egy idő után, persze, hiszen kemény dió leszek még így is. - magamban tettem hozzá, hogy „remélem”.
- Segítek! - kapta fel a tekintetét. - Megmentetted az életem, sőt, ezrek életét mentetted meg azzal, hogy feláldoztad a népeddel való kapcsolatot. Tartozom neked.
- Nehogy azt hidd. A kötelességemnek éreztem.
- Akkor én ezt érzem annak. Maradj mellettem, taníts, azt mondtad halhatatlan vagy, taníts engem, és a családomat, Ezek az emberek mind tartoznak neked, és bíznak bennem! Bíztál az emberekben, ideje, hogy alapot is adjunk neki!
- Mire gondolsz?
- Megvédünk. - szólt, arca megszilárdult, szeme lángolt, a gyermeki tekintet a múlté volt, olyan komoly és szilárd volt, mint egy kőszikla. - Elegen vagyunk ahhoz, hogy letelepedjünk, és a sereg nagy része mielőtt katona lett szakmával bírt. Hasítsunk ki magunknak egy területet, mondjuk pont ezt! Az egész város kihalt, későn értünk ide! Ha felajánljuk Fiore királyának a hűségünket még támogatást is kapunk, ők pedig egy új területet!
- Jól beszél a fiú. - dörrent meg végül Everoth.
- Egész életemben a királyi udvarban jártam, keltem, politikát és hadvezetést, államvezetést tanultam, de te tudhatod a legjobban, Synestra! Bízz bennem, bennünk, segíts nekünk, és mi segítünk neked.
- Én benne vagyok. - dörrent meg az óriás mosolyogva, mire mindketten meglepetten kaptuk fel a fejünket rá. Mindeddig szó sem volt arról, hogy ő is benne lesz, és mindeddig még hajlottam is rá, hogy belemenjek, jól átgondolt ötletnek tűnt, sőt, magam sem találhattam volna ki jobbat. - Na, ne mondjátok, hogy ki akartatok hagyni! Nem vagyok elég tisztességes? A saját fajtámat elárultam azért, mert tisztességtelen harcba bocsátkoztak egy halálán lévő vadidegen ellen, akinek az ellenségemnek kéne lennie!
- Igaza van. - mosolyodtam el végül, és magam sem hittem, hogy pont én adom meg a kegyelemdöfést, és Raziel lesz az, akit győzködni kell, de nem is olyan sokára ő is belement.
- Rendben van… - vont vállat végül Raziel, amivel aztán szinte egy időben felugrott ültéből az óriás, az ember vállára tette a kezét, és belenézett a szemébe, mutató ujját pedig a homlokára tette.
- Első lecke. Ne akarj hős lenni! A hősök halni születnek. - vigyorgott. - vagy így jársz, mint mi.