Stan Silversky

Tárgy: Stan Silversky Hétf. Júl. 02, 2012 8:58 pm

Név: Stan Silverksy
Életkor: 20
Születésnap: március 2.
Születési hely: Fladara
Tartózkodási hely: Era
Céh: Dragon Fang
Mágia: Fekete Sárkányölő

Kinézet: Stan egy aránylag sovány, de izmos fickó, 182 centiméteres, átlagnál hosszabb lábakkal. Mivel lábai hosszúak, ezért ezeket többet használja támadásra, hogy könnyebben elérje az ellenfelet, kezeit pedig inkább védekezni használja. Harc közben ujj nélküli kesztyűket húz fel, ezt azért mert eldöntötte, hogy azokat a kezeket csak egy valaki piszkíthatja be támadásaival, aki nem más, mint Drados, a sárkány, aki tanította. Haja szőke, jól ápolt, félhosszú és mindig egy oldalra van fésülve, inkább a baloldalra. Szinte soha nem lehetett még látni mindkét szemét egyszerre. Ami még egy igen jellegzetes fizikai vonás, az a szemöldöke. A végeikben spirálist formálnak, ugyan abba az irányba. Ami még az arcára jellemző, az a kecskeszakáll, ami mindig ápolt és rövidre borotvált.
Szinte mindig kétsoros öltönykabátot hord, de mikor melegebb van, akkor csak hosszú-ujjú ing van rajta – amit tetszésre felgyűr általában -, de a nyakkendőt soha, semmilyen helyzetben nem hanyagolja. Különösebben nincs kiválasztott ing szín, mindig más színűt hord, mintásat csak ritkán. Van mikor kabát helyett mellényt visel, a lényeg, hogy a formális öltözködés jellemző rá.

Jellem: Nagyon barátságos egyén, de nagyon szeret mások idegeire menni. Igazából ezt már hobbi szinten űzi, de már megszokták a körülötte lévők. Az is lehetséges, hogy sokan ezért is szeretik, de a másik amiért még kedvelik az az, hogy nagyon életvidám és a kisugárzása is olyan, hogy az embernek megjön a kedve, már attól is, ha csak ránéz. Ha netalán megtudja, hogy volt valami balhé és abban ő nem vett részt, akkor abból hát… még nagyobb balhét csinál. Nem a legnehezebb felidegesíteni, de azért nem is borul ki minden apróságon az agya, viszont ha ez mégis megtörténik, akkor isten segítse az útjában állókat. Egoizmusból nincs hiánya, de talán ez nem is baj mert, amit csinál azt tényleg jól és alaposan teszi. Gyerekkorától kezdve jó emberismerő volt, hamar letudja leplezni, ha mások hazudnak, de minden apró kis hangulatváltozást észrevesz mindenkin. Ha valakit szomorúnak lát, azt próbálja felvidítani a maga módján, ha pedig valaki vidám azt képes még vidámabbá tenni, ami lássuk be, nem egy egyszerű dolog. Hajlandó csapatban dolgozni és tud is, de viszont független döntéseit lehetetlen befolyásolni, megváltoztatni, azért mert biztos benne, hogy neki van igaza, ami az esetek túlnyomó többségében így is van. Ha megtörténik az, hogy tévedett azt hajlandó bevallani, ellenkezések és kifogások nélkül. Lényegtelen, hogy milyen kalandban van része, de az akció dúsakért oda van és ezeknél már csak az érdekeseket szereti, amikben még gondolkodni is kell, esetleg az ügyességét teszik próbára. Lehetnek ezek a kalandok unalmasak is, minden tőle telhetőt megtesz, hogy azokat feldobja, és ebben általában nem vall kudarcot.
Szükség esetén bárkinek önzetlenül segít, akármiről is legyen szó; lányok esetében akkor is segíteni akar, ha egyáltalán nincs rá szükség. Jó humorérzékének köszönhetően nem is távolodnak el tőle annyira a lányok, mint azt más nyomulós férfiak esetében teszik, viszont egyikkel sincs komolyabb szándéka csak szeret a lányok figyelmének központjában lenni. Jól tud főzni, és néha be is segít Sebastiannak a konyhában, aki nagyra értékeli ezt.
Lőfegyvereket soha nem használt és nem is szándékozik, mert azt a gyávák eszközének tekinti. Úgy tartja, hogy az az igazi férfi, aki képes szemtől-szembe állni ellenfelével, pusztakézzel, legfeljebb kardokkal és hasonló fegyverekkel.
Szereti a természetet, legfőképpen a szelet. Szokása a felhőket bámulni, éjszaka pedig a csillagokat, és lehet, hogy ezt sokan hülyeségnek tartják a körülötte lévők közül, de van amikor beszél is a csillagokkal.
Annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy milyen erő birtokában van, habozás nélkül használja, igaz, mértékkel. Kínozni nem szeret embereket, ezért ha valakit feltétlenül el kell, illetve el akar rendezni, azt hamar teszi.
Különösképpen kedveli, tiszteli az olyan embereket, akiktől akármilyen apró dolgot is megtanul. Legyen ez az életről, harci stratégiákról, emberekről, bármiről, azt maximálisan díjazza, sőt ő is próbál nekik tanítani valamit, mert úgy érzi, hogy úgy fair.

Nyugatról fújó szelek jellemzik, azt a várost, ahol a Silverksy család birtoka fekszik. Ez a város Fladara. Fiore királyság nyugati részén helyezkedik el, egész nyugis város, az emberek szívében ott lapul az egymásra való tisztelet és szeretet. Mindezidáig nem tapasztaltak a város lakói semmiféle kalóztámadást - annak ellenére, hogy annyira nincs is távol a tengertől -, de még rablást vagy háborút sem. Igazából kereskedők laknak itt, ezért annyira nem is kell tartani ezektől a negatív eseményektől. A Silversky család a leggazdagabb család a környéken, és Fiore leggazdagabb családjai között is garantált helyet foglal. Hogy miből a sok pénz? Nem másból, mint a kávéültetvényből, ami egy igen nagy területet foglal el a város külső részén, mondhatni addig ameddig a szem ellát, sőt még azon is túl. A család nem is volt annyira gazdag az előző generációkban. A mostani állapot Raphaelnek köszönhető, aki a jelenlegi családfő. Éles eszű ember, határozott és jó emberismerő. Kedves és segítőkész ember, nem olyan, mint más gazdag ember, akiknek elvette az eszét a vagyon és a dicsőség. Ő nem ilyen, őt az emberek csak szeretik. Igaz, előfordulnak az olyan kapzsi emberek is, akik irigyek rá és mindent megtennének, hogy kiforgassák a gatyájából és elvegyenek tőle mindent, de soha senki nem jár sikerrel, mert elég nagy a támogató tábora a családnak. Kapcsolatban áll különböző mágus céhekkel, akikkel az efféle némberek helyrepofoztatja, de túlzásba nem viszi. Csak akkor kéri ezek segítségét, ha nem sikerül az illető rosszakarókkal közös megegyezésre jutni. Raphael nem egy öreg férfi, átlagos testi felépítéssel, talán annál kicsit izmosabb, mert ő is sokat dolgozik a kávéültetvényen, nem csak a felbérelt munkások. Haja fekete és kecske szakálas. Huszonöt évesen vette el azt a lányt, akibe már gyerekkora óta bele volt zúgva, név szerint Cathrina. Ember szeme ritkán lát hozzá hasonló gyönyörűséget. Hosszú hófehér haja, csak úgy ragyog a napsütésben, sőt még a hold fényében is. Ő is egy nagyon kedves és jóakaró teremtmény, őt is csakúgy szereti mindenki, mint férjét.
Első és egyetlen fiúk, házasságuk után három évvel jött napvilágra, ami azt jelenti, hogy a férj huszonnyolc a feleség pedig huszonnégy éves volt. Az ifjú Silversky neve Stan lett, a nagyapjáról kapta nevét, aki születése előtt egy évvel hagyta el az élők sorát és odafentről várta unokáját. Stan kiskölyök korától fogva okos lurkó volt, de ez nem is nagy csoda, elvégre édesapja sem a butaságáról volt híres, ráadásul Stant nagyanyja tanította meg sok mindenre. Ez nem azt jelenti, hogy szülei nem törődtek vele, ellenkezőleg, nagyon is sokat törődtek vele, különböző családi programokat rendeztek, elvitték a kis srácot szerte Fiore legszebb helyeire.

Hogy kivolt a kis srác, akiről eddig beszéltem? Nem más, mint jómagam.

Sok jó barátot szereztem a városban, de mind közül volt egy kiemelkedő, aki nem volt más, mint az ifjú Joe. Szülei jó barátai voltak az enyéimnek, sokszor jöttek hozzánk és fordítva. Az apja volt az egyik legjobb embere édesapámnak. Ekkor hat évesek voltunk már. Egyik nap korán reggel hallottam, ahogy Joe kiabál az ablakom alatt.
- Stan-kun! Stan-kun! Éééébresztőőő! – kiáltotta, erre én még csak most keltem fel. Kinyitottam a fejem és pár percig csak hallgattam, ahogy kiabál. Lusta voltam felállni, de végül muszáj volt, mert a nagyi benyitott.
- Stan-kun, itt a barátod. – lépegetett lassacskán az ágyamhoz és leült mellém – Szóljak neki, hogy még alszol? – kérdezte lágy hangjával, miközben a takarót simogatta.
- Hagyd csak, megyek én… Szerinted elhinné, hogy ilyen ordibálás közben még tudok aludni? - vontam még szemöldököm, erre ő csak felnevetett.
- Oh, hát ha hiszed, ha nem…A nagyapádat nem tudta felkelteni még a bomba sem. –mondta még jobban nevetve.
Erre én is elkezdtem nevetni, majd ledobtam magamról a takarót, felültem és egy nagyon üvöltöttem:
- JÖVÖK MÁÁÁÁR! Csak ne ordibálj! – a baj csak az, hogy későn kapcsoltam, hogy a nagymami bent van, és hát mikor ránéztem elég furcsa arckifejezése volt. Erre én csak összehúztam a nyakam, kivillantottam fogsorom és megvakartam a tarkómat – Bocsika! – majd leugrottam az ágyról, lábamat belesüppesztettem a mamuszomba, majd a macim kezét megfogtam és úgy totyogtam el az erkély ajtajáig. Ahogy félrehúztam a függönyt, a szememet majdnem kivitte a vakító napsütés. Elég kellemetlen volt, de az volt a helyzet, hogy akárhányszor megjártam – ami megjegyzem, mindennapi volt, elvégre pont arra nyílt az ablakom amerről a nap sütött abban az órában, amikor általában felkeltem -, nem tanultam a dologból. Kinyitottam az erkély ajtót, kimentem és lábujjhegyre állva néztem le Joe-ra.
- Gyere le gyorsan! Találtam valamit! – hadarta
- Mégis mit? – vontam a szemöldököm
- Azt mondtam gyere! Ne kérdezz, csak gyereeeee! – mondta, majd rohant a ház ajtajához.
Én bementem, de nem siettem, tudtam, hogy megint valami apró kis dolgot talált, amit csak ő talál olyan fantasztikusnak. A macit az ágyra dobtam, és felkaptam magamra egy pólót meg egy rövidnadrágot, majd rohantam is lefelé. Felvettem a cipőmet, de még mielőtt beköthettem volna, már hallottam, ahogy Joe csapkodja az ajtót és ordibál.
- Stan!!!!
- Jól van már, itt vagyok. – mondtam, miután kinyitottam az ajtót, majd ahogy kiléptem becsuktam magam után az ajtót – Na, mondd, mit találtál? – kérdeztem
- Kövess! – mondta, majd sarkon fordult és elkezdett szaladni.
- Hé, várj már!
Elkezdtem rohanni én is utána, de nem mondott semmit csak szaladt előre. Már messze elhagytuk a házat, sőt már a városból is kiértünk, és még mindig nem voltam képben azzal, hogy mégis hová visz ez engem. Hiába kiabáltam neki, nem szándékozott válaszolni, majd egyszer csak egy fánál megállt. A fa mellett volt egy út balra. Joe megállt a fa mellett és mikor közeledtem jelezte, hogy maradjak csendben. Óvatosan nézett arra amerre az út ment.
- Mi az már? Mit nézel? – kérdeztem már kicsit idegesen
- Mindjárt meglátod, de maradj már csendben. - válaszolta
- Jó! – förmedtem rá, majd fogtam magam és leültem a fa tövébe és csak vártam.
Két vagy talán három percig ott ültem, ő pedig csak folyamatosan nézett arrafelé. Ezután elkezdett lassú léptekkel elindulni, majd szaladni.
- Gyere! – suttogta erőteljesen, erre én felpattantam és követni kezdtem.
Körülbelül húsz méterre az út szélétől befelé, egy hatalmas sziklás rész volt, körülötte bokrokkal és fákkal. Joe a bokrokhoz szaladt, majd leguggolt, hátrafordult és ismét jelezte, hogy egy pisszenést se adjak ki. Ahogy utána szaladtam és mikor már majdnem ott voltam, megbotlottam és nekimentem Joe-nak, így begurultunk a bokrok közé. Szegény Joe arcának bal oldalán egy hosszú vágás keletkezett. Ez mind az én hibám. Joe nem sírt, megmutatta, hogy erős, de tudtam, hogy az igenis fájhat, mert elég mély bevágódás volt. A bokrok után, a szikla tövében egy gödör volt, ami be, a sziklába vezetett, legalábbis fentről úgy látszott.
- Látod, ezt találtam! – mondta halkan – Szerinted ez hova vezet?
- Biztos be egy barlangba. Szerinted megnézzük?
- Én nem voltam még barlangban. Biztos érdekes, gyere! – szó szót követve, fogta magát és közelebb ment annak a gödörnek a szájához, és nézelődött befelé. Egy követ is beledobott, hallatszott, ahogy lezuhant. Belerakta a lábát és szépen lassan háttal ment lefelé, kapaszkodva ott, ahol csak tudott, de egyszer egy olyan követ fogott meg, ami lazán állt, így megcsúszott a keze, ezért felkiáltott.
- Jól vagy Joe?!?! – kiáltottam ijedten
- Igen, semmi baj…csak…nem látok már le és visszajönni sem tudok! – válaszolta, hangja visszhangzott.
- Akkor menj le. Hátha van valami mási kijárat. – szóltam, majd leültem az üreg mellé, nekidűlve a sziklának. Néhány percig ott ültem, vártam, közben fel-fel álltam, hogy nézzek ki az útra, nem-e jön valaki, hogy segítséget kérjek. Nem akartam elmenni segítségért, mert nem kért, és ha nincs bajba, akkor meg fölösleges. Csak mi keveredtünk volna még nagyobb bajba, ha ezt a szüleink megtudják.
- Stan!! Gyere le, most!! – kiáltotta, de hangjában nem véltem felfedezni veszélyt, hanem inkább azt, hogy valamit talált, valami érdekeset.
- Miért, mi az? Mit találtál?
- Csak gyere! Ezt muszáj látnod!
Nem ellenkeztem, mert kíváncsi fajtámnak köszönhetően, nem tudtam ellenállni. Az érdekes dolgok mindig érdekeltek, akármilyen veszély állt az útba. Valamivel óvatosabban mentem le, mert ugye ő is megjárta, azzal, hogy a kő ki csúszott a keze alól, és én ezt nem szerettem volna. Amiért ő még megúszta, nem biztos, hogy én is megúsztam volna. Egyszer sem néztem le, de elég hosszú volt a gödör, ellenben nem annyira meredek, hogy halálos legyen az esés. Ha lecsúsztam volna, csak néhány kisebb horzsolással úsztam volna meg, de épp elég az, hogy a szülők idegesek legyenek és ordibáljanak, vagy akár megbüntessenek, főleg, ha még az is kiderül, hogy hol voltunk. Ahogy leértem, alig láttam valamit, mert ugye hirtelen jöttem be a világosról, de pár perc után már megszoktam így láttam dolgokat. A mennyezeten voltak lyukak, ezért látni lehetett ezt-azt. A látvány igazából szép volt, már csak az volt a kérdés, hogy innen mégis milyen módon jutunk ki. Keresnünk kellett egy másik kijáratot. Beljebb mentünk, de óvatosan, mert kölykök voltunk és ugye gyerekekként sok minden ijesztő dolgot hallottunk a barlangokból. A nagyi is sok dolgot mesélt a sötét és félelmetes barlangokról, amikben ki tudja mikkel lehet találkozni, de a felnőttek sajnos nem tudják, hogy az ilyennel csak még kíváncsiabbakká teszik a kicsiket. A mi esetünkben ez meg csak természetes volt, két rossz gyerek, akik még szinte semmit nem láttak a világból, így persze, hogy kíváncsiak.
Egyszer csak fényt láttunk, méghozzá a falon tükröződve, de mozgott, így tudtuk, hogy ott víz lesz. Megörültünk neki, elvégre az a víz és a fény csak bejött valahol, és az nekünk pont jó kijárat. Az, ami kezdett kicsit megrémíteni az a bűz volt, ami egyre jobban érződött, ahogy közeledtünk. Az egyik nagyobb kő mögé szaladtunk, és óvatosan néztünk arra, amerre menni akartunk. A látvány sokkoló volt, és nagyon megrémültünk, de csendben maradtunk. Több halott ember feküdt a földön a víz szélén, és a sarkokban. Senkit és semmit nem láttunk, ami mozog, ezért gyorsan, habár félve ki is rohantunk a kő mellől a víz felé. Egy hatalmas bejárat volt arrébb, akkora, amekkorát még csak a könyvekben sem láttunk. Ahogy a hullák mögé léptünk elkezdtük őket nézni, annak ellenére, hogy a helyes az lett volna, ha eltűnünk innen, amilyen gyorsan csak tudunk.
- Szerinted mi ölte meg őket? – kérdeztem nyugtalankodva
- Fogalmam sincs, de annyira nem is szeretném tudni. – pillantott oldalra, amire én meg is ijedtem – Nézd! Az ott a sarokba! – odaszaladtunk a sarokban lévő hullához
- Nézd mekkora harapás! – mutattam rá
- És nézd az arcán azt a karmolást! Egy medvének sincs ekkora karma, és azt mondta apu, hogy itt a környéken nincs is medve, vagy más vadállat. – magyarázta
A bejáratot néztem, hogy hogyan juthatunk ki, mert úszni nem tudunk. Egyszer csak megpillantottam a barlang szélét, ami akkora volt, hogy két ilyen kis apróság óvatosan ki is tudott menni. Így is tettünk, odamentünk és egyesével, körülbelül két méter távolságra egymástól, a falnak tapadva araszoltunk ki. Ahogy kiértünk a barlangból, egyre tágabb lett az utunk, és pár méterrel arrább már vége volt a kis tavacskának is. Elkezdtünk rohanni, körbe a barlangot, hogy hazaérjünk, de megfogadtuk, hogy senkinek nem szólunk a látottakról. Ahogy körülbelül a barlang oldalához értünk egy nagy csobbanásra lettünk figyelmesek.
- Te is hallottad?- kérdeztem
- Igen, de most menjünk inkább! – mondta, majd elkezdtünk tovább szaladni.
Hazáig meg sem álltunk, és ahogy hazaértünk, a nagyi megkérdezte, hogy hol jártunk, és hogy miért ilyen koszos a ruhánk, de erre csak annyit válaszoltunk, hogy játszottunk és párszor elestünk. Ő csak nevetett rajta, de mi csak egymásra néztünk és mi is nevetve, de kicsit a szájunkat elhúzva. Amikor leráztuk a nagyit, felszaladtunk a szobába és elkezdtünk játszani, rajzolgatni. Hogy mit rajzoltunk? Mind a ketten elképzeltük, hogy mi is ölhette meg azokat az embereket. A legrémisztőbb teremtményeket rajzoltuk le, amit egy gyerek el tud képzelni. Több tucat papírt rajzoltunk tele, de jó szórakozás volt, mert ahogy néztük egymásét, sőt még a magunkét és, nevettünk nagyokat. Édesanyám jött be később a szobába, amikor már majdnem sötétedett.
- Sziasztok, fiúk! – szólt kedvesen, és csak úgy mosolygott, mint mindig.
- Szia anya.
- Csókolom Cathrina néni.
- Na de Joe, nem megmondtam már, hogy hanyagold a csókolomot, a nénit meg főképpen? – mondta, szemöldökét megvonva, majd odajött és megsimogatta a fejünket.
- Öööö… akkor szia! – köszönt ezúttal vidámabban Joe, erre anyám kuncogott egyet és leült mellénk a földre.
- Na és hadd lám, mit rajzoltatok – vette kezeibe az egyik rajzot - Miért rajzoltok ilyen buta és ijesztő szörnyeket….vagy mik ezek… - csodálkozott
- Áá, nem tudtunk jobbat kitalálni, és úgy döntöttünk, versenyzünk ki rajzol csúnyábbat és ijesztőbbet. – magyaráztam. Nem akartam elmondani az igazat.
- Hát azt hiszem, hogy az én szememben mind a ketten két ügyes kis győztes vagytok. – nevetett fel, majd felállt - Ja igen, Joe. Édesanyád volt itt az előbb és szólt, hogy lassan indulj haza. Majd még holnap játszottok. – szólt, majd kiment.
Mikor becsukta maga után az ajtót, akkor elkezdtük összepakolni papírokat és a ceruzákat.
- Akkor megbeszéltük? Senkinek egy szót sem a mairól. – mondta, miután elpakoltunk mindent és indulásra készen állt.
- Persze, becsszó. Nem akarom a bajt. – nevettem.
- Akkor jó. Na szia!
- Szia! – majd kiment az ajtón, és mikor becsukta az ajtót még utána kiabáltam – Ja igen, holnap megyek én hozzád!
- Rendben!! – kiáltott vissza, majd még hallottam, ahogy elment.
Ezután én fogtam magam és lefeküdtem, mert már kezdett sötétedni és ilyenkor általában én már ágyba bújtam. Elaludni nem tudtam, legalább egy-két órán át csak azon gondolkodtam, hogy minek a pusztításának lehettünk a felfedezői.

Stan Silversky Iteletnap

Két nap telt el, azóta amióta Joeval a barlangba jártunk. Két nap alatt senkinek egy szót sem szóltunk. Ugyan úgy telt a reggel, mint az mindig, de sajnos a nap vége… hát az mondhatni gyökeres fájdalmat szorított mindenki szívébe a faluból. Délután otthon ültem egyedül a szobámban, mert kicsit megfáztam és nem engedtek ki játszani, nehogy még jobban megbetegedjek, vagy esetleg elkapják a többiek is. Unatkoztam egész nap, nem volt mit csinálnom. Hol rajzolgattam, hol játszottam a játékaimmal, hol pedig kiültem az erkélyre. Dél körül, amikor kint üldögéltem, láttam, ahogy Joe édesapja rohant a házunk felé és közben apám nevét ordibálta.
- Raphael! Raphael! – majd mikor betért hozzánk, meglátott engem. - Stan-kun! Édesapád ittol van? – kérdezte, és látszott rajta, hogy nagyon siet. Messziről láttam, ahogy a verejték csorgott le az arcán és meg van rémülve.
- Jó napot Erick-sama! Igen, itthon van, a szobájában, de – már nem tudtam befejezni a mondanivalómat, mert egyből elkezdett beszaladni a házba, és hallottam, ahogy becsapta az ajtót. Beszaladtam én is, és meg sem álltam egész apám szobájáig. Ahogy kimentem a szobámból épp láttam, ahogy bemegy apámhoz. Odaszaladtam, de nem mentem be a szobába, megálltam az ajtó előtt és hallgatózni kezdtem.
- Mi a baj Erick? – kérdezte apám csodálkozva
- Egy nagy mágussereg tart egyenesen ide! Nem Era-ból jönnek!
- Akkor mégis honnan? És miért? – csapott le az asztalra idegesen
- Nem tudjuk! Furcsa egyenruhájuk és felszerelésük van. Soha nem látott hasonlót senki a faluban. Állítólag egy szörny levadászására jönnek!
- Szörny?! Badarság! Ezen a területen soha nem volt sem szörny, sem háború! Semmiféle vérontás! - mondta apám idegesen
~Tehát egy szörny. Ez lehetett az, ami elkapta azokat az embereket.~ - ezekkel a gondolatokkal futottam be a szobámba és bújtam vissza az ágyamba.

Késő esti órák.

Hatalmas sikításokra lettem figyelmes, a falu felől, robbanások és pukkanások követésében. Ijedtemben az erkélyre szaladtam és a falu felé néztem. Egy hatalmas lény repdesett a falu felett, színes fényeket és robbanásokat kerülgetve. Ez a lény volt, a legendák szerint ismert is sárkányok egyike. Száját kinyitva, koromfekete tüzet okádott a tömegbe, ahonnan támadások érték. Kisebb viszály után, felrepült és egyenesen a ház felé tartott. Nem messze a háztól, egy támadás célba talált és zuhanni kezdett.
- Stan-kun! Gyere be gyorsan. – kiáltott anyám, ahogyan berontott az ajtón. Sírni kezdtem, és az ölébe szaladtam. Ő az ágyamba tett.
- Maradj itt! Jövök mindjár! – ezeket a szavakat követve homlokon puszilt és kiszaladt a szobából. Ekkor láttam anyámat utoljára. Nem sokkal azután, hogy ő magamra hagyott, a sárkány egyenesen a házba zuhant és a feje levitte a szobám oldalát. Én felsikítottam, mert a sárkány ahogy ott feküdt, farkas szemet néztem vele. Pislogva nézett rám, de nyugodtan. Egyik pillanatban feltápászkodott és hátranézett a tömeg felé. Egy nagy tűznyaláb közeledett felénk, a sárkány pedig habozás nélkül kivett az ágyból és felrepült még a megmaradt erejéből. Nagy ívben kerülte meg a falut. Én zokogva és üvöltözve néztem ahogyan a lángokban álló falu szép lassan csak egy ponttá változik, és ahogyan a ház, ahol születtem romokba dől. Aznap ezek voltak az utolsó dolgok, amiket láttam és az utolsó nap, amikor láthattam azt a kis falucskát, ahol születtem, ahol felnevelkedtem, barátokat találtam, ahol engem mindenki szeretett és mindenkit szerettem. A hely, ahol eddig vérontás nem volt tapasztalható, most átment egy hatalmas katasztrófán. Miután a falut már nem is láttam, csak a színes fénynyalábokat és tűzgolyókat, amiket a mi irányunkba lőttek, elájultam.

Amikor megébredtem, fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, mit csinálok ott, ki vitt oda. Szemeimet lassan nyitottam ki és éreztem, hogy sajognak csakúgy, mint a torkom. A szemem körül vastagon állt a megkeményedett könny, torkom égett a fájdalomtól. Néhány pillanat múlva kapcsoltam csak, hogy mi történt velem. Elhagytam. Elhagytam a falut, ahol laktam. Önszántamból? Egyáltalán nem. Kényszerből? Nem. Ez mind a véletlen és a sors műve.
Kezeimet odacsúsztattam fejem mellé, hogy megtöröljem a szemeimet, de ez is csak kínokkal sikerült. Az egész izomzatom fájt, a legkisebbektől a legnagyobbakig, alig tudtam megmozdulni. Ezeknek a fájdalmaknak az oka, nem lehetett más, mint az, hogy órákig, vagy talán napokig földön feküdtem, méghozzá egész kemény földön, sőt inkább sziklákon. Elég sötét volt, csak a nap fénye volt az, ami a falról tükröződött a szemeim felé. Mikor alaposabban kinyitottam, és könnyeket is letöröltem, láttam, hogy egy barlangban vagyok. Méghozzá egy elég tágas kis barlangban. Nagyon furcsa barlang volt, a falak koromfeketék voltak, néhány helyen összemorzsolódva, volt ahol éles, hegyes sziklák álltak ki. Rettegtem, mert a feketeségben semmit sem láttam, még akkor sem, ha a nap besütött. Felültem és elkezdtem jobban figyelni a falat és a barlangbejárat különös formáját, majd egyszer csak mozgolódást hallottam… jobban mondva valami suhanást. A barlang jobb oldalsó részéből jött, ahol a sötétségben nem látszott semmi, illetve csak eleinte nem, majd ha jobban megfigyeltem két apró narancssárga pöttyöt tekintettem meg. Szemek voltak… sárkány szemek. Egyszer csak a két szem megmozdult, ezzel együtt kisebb zaj csapódott, és léptek hallatszottak közeledni felém. Óvatosan lépkedtem hátrafelé, már-már reszketve, de elestem egy kőben. Pár pillanat múlva a sárkány feje is kibújt a fényre, amitől kicsit megijedtem. Nagy sebességgel hajolt felém, ekkor már tudtam, hogy nincs mit tennem, itt a vég, ez meg fog enni. Akár hihető, akár nem, ez nem történt meg. A feje körülbelül tizenöt centiméterre állt meg a fejemtől, hatalmas szemeivel méregetett, orrából kijövő levegő pedig csak úgy fújta a hajamat. Nem tudom miért, de ezt viccesnek tartottam és valamiért láttam a szemein, hogy nem arra készül, hogy bántson. Felemeltem kicsiny kezeimet és a mutatóujjammal kezdtem el szurkálni a feje végét és mosolyogtam.
- Látom felébredtél, kis krapek – szólalt meg éles, de egyben mély és eget rettentő hangon. Olyan hangot adott ki, melyet soha az életben nem hallottam. Füleimet egyáltalán nem sértette, sőt jól esett ilyen erőteljes hangot hallani. Mikor ezt kimondta, a fejét hirtelen a földre rakta, és ő is kifeküdt, de a távolság köztünk nem nőtt meg.
- I…igen, de… - dadogtam, mert teljesen megdöbbentem annak hallatán, hogy beszél.
- De éhes vagy? Sajnálom, nincs kajám. – szólt, majd oldalra szegezte szemeit, az ürességbe nézve.
- Nem, nem erről van szól! – emeltem fel hangom, amire szemei újra engem vettek célba – Miért vagyok én itt? Miért raboltál el? És egyáltalán miért tartasz életben? – halmoztam fel a kérdéseket, ő pedig azt sem tudta melyikre és hogyan válaszoljon, mert én csak mondtam és mondtam
- Nos először is, azért vagy itt, mert én idehoztalak. És nem elraboltalak – vitte le a hangot a végére, majd ismét oldalra nézett, nem pedig a szemeimbe -, megmentettem az életed. – ekkor csend kerekedett köztünk, mert én csak értetlenül néztem, csöndben gondolkodva. – Ha akkor nem kaplak fel, te ott meghalsz. A mágus támadása felrobbantotta a házat. – erre eszembe jutottak a szüleim, akik több, mint valószínű, hogy bent rekedtek a házba és meghaltak. Ekkor térdre estem és könnyek lábadtak ki a szememből. – Vissza nem vittelek, mert akkor ismét megtámadtak volna és…
- Elég! – szakítottam félbe felkiáltva, miközben a szám remegni kezdett, sírni készültem. Nem tudtam megállni, elvégre egy gyerek voltam. Egy felnőtt ember is se perc alatt bőgni kezd ilyen helyzetben. – Nem akarok tudni többet! – erre a sárkány csak érdeklődve figyelt, szemeit tágra nyitva – Ennek így semmi értelme! Az én életemnek már vége! – ekkor hirtelen mellső lábát felém irányította és a földre nyomott, majd felállt és fentről nézett le rám. Nem tudtam megmozdulni, mert a lába nem engedett. Nem szorított, de mozogni képtelen voltam.
- A te életednek itt nincs vége!! – kiáltotta hangosan úgy, hogy az egész barlang belerezgett – Azon az estén, amikor ezekkel a kezekkel téged felemeltelek az ágyadról, akkor megfogadtam már, hogy vigyázni fogok rád! Ez nem tudom miért van, de a gyerekeket sosem tudtam bántani. Ők voltak azok, akik még nekem, egy ijesztő és veszélyes sárkánynak is, megpuhították a szívét. Sok gyermeket láttam már, és sok gyermek látott engem is az elmúlt évszázadokban, és az a csodálkozás, ami miattam van, nagyon büszkévé tesz. Lehet, hogy mi sárkányok csak a pusztuláshoz értünk, ellenben mi is rendelkezünk gyengepontokkal.
Az egész beszédét könnyes, üveges tekintettel követtem. Bár gyerek voltam még, minden egyes szavát megértettem és felfogtam, és ezt egy nagyon széles mosollyal jeleztem is. Ezt ő meglepődve nézte.
- Rendben! Én, Stan Silversky, megfogadom neked, hogy ha rossz apám leszel – éreztem, hogy a keze egyre lazábban van rajtam, kicsúsztam alóla, felálltam és az ujjaimat a sárkány felé szegeztem -, szétrúgom a segged! – majd a kezére ugrottam és megöleltem. Erre ő morogni kezdett, majd éreztem, ahogy a teste ismét mozog. A fejét ismét közel engedte hozzám, és halkan, lágyan morgó hangon kezdett el beszélni.
- Szóval apád…Hát rendben, akkor én Drados, a fekete tűz sárkánya, megfogadom, hogy erre nem lesz lehetőséged.
Ezután csendben ültünk, mozdulatlanul. Én a lábán üldögéltem, ő pedig csak fejét a földre téve nézett a barlang sötét része felé. Nem tudom, hogy min gondolkodhatott, de én azon, hogy mégis mit fogok én csinálni egy barlangban.
- Drados! – szólítottam meg, miután leugrottam a lábáról és odaléptem a feje mellé
- Hmm? – morogta
- Mit fogok én itt csinálni? – érdeklődtem
- Oh, ettől ne félj, unatkozni nem fogsz, azt garantálom! – mondta nevetve, de én csak értetlenül néztem rá.
- Ezt hogy érted?
- Tanulni fogsz! Mágust csinálok belőled! Egy nagyon erős mágust!
- Mágia?! – csillantak fel szemeim – Erről régen a nagyi mesélt sokat, de nem hittem, hogy tényleg létezik ilyesmi.
- De bizony létezik! Igazából az élet alapja a mágia, a varázserő. Minden egyes élőlényben ott lakozik a varázserő, még az állatokban is, habár bennük olyan gyengén nyilvánul meg, hogy azzal semmire sem képesek. Az emberek között rengeteg mágus van. Vannak, akik a vizet uralják, a tüzet, a szelet, szinte bármit, amit el tudsz képzelni. – miután ezt kimondta, egy nagyon furfangos mosollyal nézett rám, majd folytatta – És én megtanítom neked azt, amivel mindet le tudod győzni!
- Mindet?! – kérdeztem kiáltozva és kitárt szájjal, erre ő csak bólintott – De várjunk... egy sárkány hogyan tud varázsolni? – érdeklődtem
- Erre nem tudok neked választ adni. Mi sárkányok mindig is tudtunk varázsolni, és hogy miért, ez annyira nem is érdekelt. – magyarázta – Szóval… amit te meg fogsz tanulni, az nem más, mint a sárkányölő mágia.
- Nemár! Nem akarok sárkányokat ölni! – kiáltottam fel
- Nem szükséges, sőt elvárom tőled, hogy ne tedd! Amit még elvárok tőled, az az, hogy ha esetleg a jövőben barátokat szerzel… minden erődet használd fel, az ő védelmezésükre. Soha ne te légy az első! Segíts másokon önzetlenül! Bárki, bármilyen segítségre szorul, segítesz! Ezt tekintsd az első apai parancsnak, és mestered első tanításának. Értettem? - mondta
- Iiiigen! – egyeztem bele
- Visszatérve a sárkányölőkre…ők azok az emberek, akik a sárkányok saját varázslatait, technikáit sajátították el. Csak ezekkel lehet őket véglegesen elpusztítani, ezért kapták ezek a varázslók, a sárkányölő nevet. – mondta
- Értem. – bólintottam
- Ugye mint már mondtam, én a fekete tűz sárkánya vagyok.
- Fekete tűz?! Az milyen? – értetlenkedtem
- Így van, fekete tűz. Ez az a tűz, ami képes a mágikus erőt megsemmisíteni vagy elégetni.
- Váááááuu! Ez nagyon király! Tanítsd meg! Tanítsd meg! – ugrándoztam körülötte örömömben
- Majd máskor kezdünk. Először szokd meg a környéket, rendezkedj be a barlangba, csinálj magadnak ágyat és hasonlók. Érezd csak otthon magad. – lépegetett a barlang bejáratához – Azt hiszem éhen halni nem hagyhatlak, ezért ha megbocsájtasz, most elmegyek hozni neked valami ennivalót. Szereted a húst?
- Nem! Én a húst hússal szeretem!! – nevettem fel
- Nézz oda, a kis kapzsi! – nevetett ő is, majd elrepült.
Én utána szaladtam a barlang bejáratához, és onnan néztem, ahogyan repül és egyre távolabb ér. Egy elég magas hegyen voltunk, körülöttünk csak erdő volt és még több hegy. Sehol sem láttam emberi populációra utaló dolgokat, mint például egy falut, füstöt, vagy bármit. Ez maga volt az érintetlen természet.

Negyedik fejezet – A tanítás – Ha erő kell, szenvedj meg érte

Két hét telt el, amióta Drados magához vett, otthont adott a barlangjában, és megfogadott egy teljesen csodára méltó dolgot: felnevelni és tanítani egy embert. Egy embert, akik azon faj közé tartozik, amelyik őt világ életében üldözte. Ez szerintem egy igencsak furcsa, és nehezen megérthető dolog, de mégis megtörtént, ráadásul pont velem.
Két hét alatt, egész jól megismertem a barlang minden egyes zugát, a barlang körül is jártam, fát gyűjteni, gyümölcsöket szedni és minden egyszerű dolgot, amire egy hatéves apró fiúcska képes. Drados sokat járt el otthonról, hogy élelmet kerítsen nekem. Sokszor hozott egész bárányokat, amik napokig elálltak, viszont a hús ugye romlandó étel, ezért a barlang leghűvösebb részén kellett tartanunk. Az új apámtól ruhákat is kaptam, amiket nem mondott el honnan szerezte, pedig furcsállottam a dolgot. Mint mondta, gyermekeket nem bánt, ezért nem értettem, honnan szerez rám való ruhákat. Kétlem, hogy elment a piacra és az első standnál megvette a ruhákat. Igazából ezen nem is elmélkedtem sokat, a lényeg, hogy volt mit felvegyek magamra, volt mit ennem, és aránylag boldogan éltem a feketetűz sárkány társaságában.

Két hét letelte után, egy hűvös reggelen, eddig még nem hallott csörrenésekre ébredtem meg. Ahogy kinyitottam a szemeim, láttam amint Drados egy nagy zsák száját tartja a szájában és engedi le. Felálltam, megtörölgettem a szemem és odaszaladtam hozzá, hogy megkérdezzem mit hozott abban a zsákban.
- Jó reggelt Drados!
- Oh, hát felkeltél pajtás? Jó reggelt neked is. – bökött meg orrával
- Mit hoztál ebben a hatalmas zsákban? – érdeklődtem majd megnyomogattam a zsák alját. Gömb alakú tárgyat érintettem meg, elég kemény burokkal. Nem tudtam így sem rájönni, hogy mi az.
- Csak óvatosan! Legyen ez még meglepetés. Kelleni fognak az edzésedhez a továbbiakban. Ezek nélkül nem tudod elsajátítani az általam megígért technikát.
- Értem! Hát akkor nem is lábatlankodom tovább, megyek, sétálok kicsit. – mondtam majd elindultam a barlang kijáratához, de hallottam, amint valami csúszik a hátamhoz.
Drados a farka hegyét megakasztotta a felsőmben és odaemelt magához.
- Ugye tudod milyen nap van ma?
- Ööö…várjunk csak…. Hétfő?
- Idióta! Nem úgy beszéltük meg, hogy ma kezdjük az edzést?! – emelte fel hangját, de nem volt ideges, csak nem tetszett neki, hogy elfelejtettem
- Tényleg! Légyszi hadd sétáljak még egyet! – mondtam vergődve, miközben még mindig lebegtem a farkán
- Rendben, nem is azért fordítottalak vissza, mert nem engedlek, csak nem úgy néztél ki, mint aki tisztában van vele, mivel jár a mai nap. Látszott rajtad, hogy elfelejtetted. – nevetett fel, majd letett a barlang kijáratához. Lassan mentem ki, közben hátrafordulgattam, hogy lássam mit csinál a zsákkal, de csak lefeküdt mellé és nézett az ürességbe.

Fél órával később visszatértem az erdei barangolásból, majd dúdolva lépegettem oda Dradoshoz, aki épp aludt. Mondjuk nem sokáig, mert a dúdolásom felébresztette.
- Megjöttél, kisember? – kérdezte álmos, morgó hangján
- Aaaaham – mondtam, majd leültem mellé – Mikor kezdünk?
- Nézd csak milyen türelmetlen valaki… Hogy mikor? Hát most. – állt fel – A mai nap elkezdődik a sárkányölővé való taníttatásod. Készülj fel, ez nem lesz egy könnyű folyamat. – bökött meg az orrával, mire én fel is borultam
- Naaa, ez mire volt jó? – háborodtam fel
- Ejnyje, ha már ennyitől pipa lettél, mi lesz itt még? – sóhajtozott, majd komoly tekintetét felém szegezte – Tudod mi van ebben a zsákban?
- Nem. – ráztam meg fejem
- Lakrimák.
- Lakrimák? Azok mik? – vontam meg szemöldököm
- Nézd – nyúlt bele a zsákba és elővett egy gömb alakú tárgyat, amit kitapogattam nemrég -, ez egy lakrima. Olyan tárgyak, amikben varázs erőt tárolnak.
- És miért kell ez nekem? – értetlenkedtem
- Mint mondtam, a fekete tűz képes elnyelni vagy megsemmisíteni minden varázslatot.
- Még mindig nem értem. Bocsi…
- Nos, a lényeg az – nyújtotta elém a lakrimát -, hogy ezt meg kell enned.
- MEGENNI?!?!?!
- Jobban mondva, csak kiszívni belőle a varázserőt, de lényegében ugyanaz.
- D…de…ez ehető?! – kérdeztem még mindig sokkolt állapotban
- Öhm…nem, de – dobta a kezembe – te megfogod! Csak hajrá, jó étvágyat! – mondta, a végén felnevetve
- Most szórakozol?! Hogy tudnám én ebből kiszívni azt az izét…a vará..vaa…mit is?
- Varázserőt, buta kölyök! Egyszerű. Csak koncentrálni kell.
- Koncentrálni? Az mit jelent? – értetlenkedtem, mert még soha nem hallottam ezt a szót
- Összpontosítani! Így már érted? – kérdezte továbbra is nevetgélve
- Azt hiszem igen. Szóval csak koncentálnom kell?
- Nem, nem koncentálnod, hanem koncentrálnod! Na meg persze szívni.
- Egyszerre a kettőt?
- Nem gyermekem, az egyiket most, a másikat egy év múlva! Csináld már!
- Jól van, jól van csak ne visíts!
Megfogtam a lakrimát a két kezembe, és fokozatosan szorítani kezdtem. Éreztem a melegséget, ami benne áramlik és láttam, amint narancssárgán izzik. Egy lyuk volt rajta, ahová mutatta Drados, hogy a számat tegyem. Így is tettem, odatettem a számat és összpontosítva, szívni kezdtem ki belőle, ami benne volt. Nos, ezt meg is bántam mert abban a pillanatban szétégettem a számat. Erre Drados csak nevetni kezdett.
- Buta kölyök! Mondtam, hogy óvatosan! Abban tűz mágia rejlett, így hát persze, hogy megégetted magad. – nevetett
- És ezt miért nem mondtad hamarabb?! – förmedtem rá
- Tessék, itt egy másik… Ebben víz van. Remélem nem fulladsz meg. – a sárkány uraság egyre jobban élvezte a szóvicceit és kötekedéseit, ellenben velem.
A víz mágiával megtöltött lakrima tartalma jobban esett, mert hideg volt, ellenben sokkal furcsább, mint a sima víz. Érződött benne valami furcsaság, ami szerintem maga a mágiára utaló elem volt. Az, ami azt a vizet nem egyszerű vízzé, hanem mágikus vízzé teszi. Olyan volt, mintha a víz ízé folyamatosan váltakozott volna, hol kellemes volt, hol pedig enyhén szólva förtelmes, de kibírható volt. Körülbelül három darab lakrimából szívtam ki akkor a varázserőt, mind víz volt, mert Drados állítása szerint ezt a legkönnyebb megemészteni.
- No, milyen volt? – érdeklődött Drados.
- Förtelmes! – néztem üresen a föld felé utána – Vagyis öö… jó. De nem, rossz. Áááhhh, fogalmam sincs. Volt amikor kellemes volt, de volt mikor csípő és fojtogató érzést éreztem.
- Ez csak természetes. Mára azonban ennyi. Valami változást érzel?
- Öhm…valamiért úgy érzem, hogy több az energiám. Ha most elkezdenék szaladgálni, órákig tudnák. Mitől van ez?!
- Ez a varázserő, amit beszívtál. Felpörgeti a tested. Ha majd elsajátítod ezt az erőt, akkor bármilyen mágikus erő birtokába jutsz és azt megemészted, nagyon erős leszel és olyan érzésed lesz, mint most. Olyan leszel, akár egy energiabomba. Megállíthatatlan és elpusztíthatatlan, már persze, ha óvatos vagy és jól harcolsz.
- Értem. Milyen lakrimák vannak még? - érdeklődtem
- Rengeteg fajta van, de egyszerre nem lehet mindent. A víz mágiával telt csupán egy a sok közül, és ezt a legkönnyebb megemészteni. Mint már tapasztalhattad az előbb a tüzet, lehetetlen volt megemésztened. Sokat kell még gyakorolnod a koncentrálást is. Most egy ideig még mellőzni fogod a lakrimák fogyasztását. Először a koncentrálási képességed kell fejleszteni.
- És ezt hogy tudjuk megcsinálni?
- Egyszerűen. Meditálni fogsz, vagy eléd teszek majd valamit, és addig fogsz egyedül arra az egy dologra összpontosítani, amíg én azt nem mondom, hogy állj. Értetted?
- Igenis, főnök!
Így is volt. Azt hittem, hogy ez a koncentráció fejlesztés csak egy pár nap lesz, ellenben ez nem így történt. Öt hosszú év kellett ahhoz, hogy bármilyen lakrima tartalmának emésztésére képes legyek. Heti egy lakrimát kaptam, ami kisgyerek létemre fenntartotta az energiámat annyi időre, amíg a másikat kaptam. Minden fajtánál ugyan azt tapasztaltam, mint annak idején a víznél. Furcsa íz, az adott elemmel nem egyező tulajdonságok jellemezték őket. Erre egy konkrét példa volt az, hogy a föld elemű lakrimákból gáz formájában jött ki a varázserő, ami nagyon furcsa volt. Nem tudtam ráharapni, egyszerűen éreztem, hogy végig áramlik a számban, majd végig a testemen. Egyszerre volt kellemes és hátborzongató érzés.
Tehát tizenegy éves lettem, amikor képes voltam a lakrimák fajtáinak jó nagy részét megemészteni. Drados büszke volt rám, ellenben rajta is meglátszott ez az öt év. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, kedvesebb volt, mint mikor találkoztunk. Sokszor el is felejtette, hogy mi is ő és azt, hogy hogyan kerültem hozzá, és tényleg úgy viselkedett velem, mintha az igazi fia lennék. Igazából én is apaként tekintettem rá, elvégre ő volt az, aki felnevelt és tanított. Öt év alatt megtanultam előidézni a fekete tüzet is. Testem bármelyik részét át tudtam rá alakítani és ez harcban nagyon hasznos volt. A barlang körüli erdőben vadásztam ennek segítségével, méghozzá úgy, hogy az állatokat begyújtottam vele, így elégett belőlük a varázserő. Perszenem az egészet égettem ki belőlük, hanem csak annyit, hogy mozgás, illetve harcképtelen legyen. A megmaradt varázserőt kiszívtam belőle, a húsát pedig hazavittem és megsütöttük Dradossal és egy jót lakomáztunk szinte minden este. Ha nem is minden este, legalább, minden második este. Egyre nehezebb volt prédát találni, mert körülbelül az állatok közt elterjedt a rossz hírem, így óvatosabbak lettek és bujkáltak előlem. Így teltek szerény napjaink, még 4 évet. Ezalatt az idő alatt sokat fejlődtem, még erősebb lettem. Gyorsabb, furfangosabb és szabadabb. Sok minden mást tanultam még Dradostól, ki felnevelt engem, de ugye szól a mondás, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Nos, a mi történetünknek is vége lett, de hogy ez hogyan történt, erről bővebben mesélek szívesen a következő fejezetben.

Tárgy: Re: Stan Silversky Hétf. Júl. 02, 2012 8:59 pm

Ötödik fejezet – Könnyek – Azok a fránya maró könnyek
Július 6.

A nap úgy indult, mint bármelyik másik. Evéssel, egy kis gyakorlással és persze tanulással. Igen, Drados az elmúlt években olvasni és írni is megtanított, mert tudta, hogy egyszer úgyis emberek közé keveredem, ahol ugye ez létfontosságú. Dél körül viszont valami szokatlan megtörte a csendet. Valami szokatlan zaj, amit állat nem képes kiadni, és még csak a szél sem. Igazából ezt a hangot már hallottam régebben. De hogy mikor, az már jó kérdés. Dobpergés volt ez, méghozzá igen szokatlan hangon. Átlagos dob, ilyen hangokat nem képes kiadni. Ezek mágikus dobok voltak, és nem más, mint hangmágusok kezeibe. Dradossal a barlang bejáratához siettünk, hogy nézzük meg mi is ez. A távolban füst szállt az égbe, és egyre csak közelített felénk. Drados arcán látszott a nyugtalanság, és ez engem is olyanná tett.
- Drados…
- Mondd kölyök. – nézett rám, majd sóhajtott
- Te tudod mi ez? – kérdeztem
- Csak sejtem, hogy kik ők, de ha így van akkor igen nagy bajban vagyunk. Ha tényleg ők azok, akikre gondolok, akkor készülj fel… ezúttal nem csak állatokat fogsz levadászni. – ezt alig mondta ki, nekilendült és felrepült a barlang felé, jó magasba. Körülbelül fél percet nézett a hang forrása felé, majd hirtelen leereszkedett és mellém landolt. Nehéz volt nem észrevenni, hogy a szíve hatalmasakat dobban. Szemmel láthatóan mozgott a mellkasa. Szemei olyanok voltak, mint még soha. Dúlt benne a rettegés.
- Drados… kik azok!? – kérdeztem egyre idegesebben
- Azok, akiket most a hátam közepére sem kívántam. Ők azok, akikkel akkor harcoltam, amikor először találkoztunk. Emlékszel?
- Persze… de kik ők?
- Ezt én sem tudom, csak annyit tudok, hogy már évtizedek óta követnek. És most azt hiszem itt a…
- Csend!! – felugrottam, majd fejbe rúgtam, így az nekiment a mellette levő falnak – Ezt most hagyd abba!
- Teeee!!! – ingerült fel, majd mérgesen rám nézett és már nekem akarta csapni a kezét.
- Kuroryu no Shirudo!! – erre egy nagy gömb keletkezett körülöttem, amibe ő belecsapott, de nekem semmi bajom nem lett. Ez volt a pajzsom.
- A saját techni….
- A saját technikádat használom, igen!! Azért tanítottad meg, hogy megvédjem magam! És emlékezz csak vissza, hogy mit mondtál nekem. Mi volt az a bizonyos első dolog, amire megkértél, mint apám és mesterem!
- Hogy a… - kezdett bele halkan
- A barátaimat mentsem meg bármi áron! Minden erőmet használjam az ő védelmezésükre! Te nem csak apám és mesterem vagy, hanem a legjobb barátom is, ezt jól jegyezd meg!
- Szóval így…
- IGEN! Tehát ne sírj itt nekem, hogy itt a vég… Ők csak gyáva emberek!! Hát gondolkozz már! Te egy sárkány vagy baszki! Fél tőled mindenki! Vérengző szörnyetegként tekintenek rád! Mit képzelsz miért jönnek ekkora sereggel?! GYÁVÁK! – szónoklatom bevállt. Drados szemében gyűlt a düh és a büszkeség egyben.
- Tudod mit, fiam?
- Hallgatlak!
- Büszke vagyok rád – erre hirtelen megfogott és magához húzott és erősen megszorított. Hatalmas mancsa és kemény teste majdnem szétlapítottak, de nem érdekelt. Tudtam, hogy szeret és ez ugyan így volt az én részemről is. Kezeimet kitártam és megöleltem, már ha annak lehet nevezni, hogy másfél méternyit a mellkasából megérintettem. Éreztem, amint egy könnycsepp hullott ki a szeméből, egyenesen az fejemre.
- Drados… te sírsz. – mondtam
- Igen, sírok. Mint már mondtam, büszke vagyok rád, ezért szeretnék tőled kérni valamit.
- Mit?
- Harcolj velem. Nem is… ÉRTEM! Harcolj értem Stan, és ugyan ezt megteszem én is ÉRTED!
- Oh, így máris jobb! – nevettem fel – Induljon a móka!!
Ezután körülbelül tíz percig azzal foglalkoztunk, hogy kiterveljük, miként védjük ki az ellenséges támadást. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy egyszerre tesszük el valahogyan láb alól az egészet… legalábbis nagy részét. Úgy döntöttünk, hogy egy aránylag hatásos védekezést hajtunk végre, majd ezután egy ellentámadással eltesszük őket láb alól. Drados kiment a barlangból, a hegy hátához, én pedig egyedül maradtam és leültem a barlang bejáratához és csak vártam. Még percekig csak ott ültem, és vártam, majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a barlang előtt a fák közül emberek jönnek elő, fura lila egyenruhával és lándzsákkal, némelyikük kardokkal. Különösebb figyelmet nem szegeztem feléjük, helyette inkább elővettem egy fogpiszkálót a zsebemből és beraktam a számba. Nem is néztem rájuk, levegőnek tekintettem mindet.
- Hé kölyök! Mit keresel te itt? – ordított az egyik a sor elejéről
- Hol a sárkány?! – kérdezte egy másik, de én még mindig csendben ültem
- Ne szórakozz velünk!!! – kiáltotta egy harmadik, majd egy támadást irányított felém. Egy tűzgolyó volt az.
- Kuroryu no… - mondtam suttogva, majd kinyújtottam a kezem – Shirudo!! – emeltem fel a hangom, erre a fekete tűzből álló gömb körbevett, az ellenfél támadása pedig megsemmisült
- Ez meg..
- Mi a fene?
Sorba hallottam a csodálkozásokat a tömegből, suttogtak egymás között, értetlenkedtek, majd felálltam. Néhány lépést tettem előre, de még mindig csendben, majd leguggoltam és leraktam a két kezem a földre.
- Kuroryu no Numachi – erre a kezemből kezdett kiáramlani a fekete tűz, mocsárszerűen az ellenfelek felé. Meglepődtek, ezért nem támadtak. Amikor beterítettem alattuk az egész földet alattuk, csak forgolódva nézték, hogy mi akar ez lenni, és hogy miért nem égnek el.
- Háhá, kölyök! Ez mégis mi? Ezzel sokra nem mész ellenünk! – gúnyolódott az egyik.
Erre csak egy ravasz mosollyal tudtam válaszolni, majd a tüzet úgy irányítottam, hogy az egész testét bevonja. A fickó testén még a fekete tűzön keresztül is látszott a hirtelen keletkezett verejték, de nem a melegségtől, hanem az ereje kiszívása miatt. Ő csak kapkodott, a többiek körülötte próbálták eloltani a tüzet, de semmi mágiával nem sikerült, sőt erősítették a tüzet, mert ugye a fekete tűz varázserővel ég. A csávó térdre esett és nehezen kezdett lélegezni, majd köhögni kezdett. Pár másodperc után előredőlt és életét vesztette.
- Te rohadék! Átkozott kölyök, mégis mit műveltél?!?!
- Hát nem nyilvánvaló? Megöltem… úgy mint titeket foglak. – erre egy kézsuhintással a tüzet felerősítettem, körülbelül egy méterrel nagyobbra nőttek a lángok, ezek pedig elkezdtek ordibálni.
Néhány másodperc után, egy hatalmas üvöltésre lettem figyelmes, ez pedig nem volt más, mint Drados. A kiáltást követve hátranéztem, és láttam amint a magasba repült, majd hatalmas lendülettel felénk repült. Pillanatok alatt elért minket, majd a szárnyait teljesen oldalra tárva kaszálta le az ellenfeleket, én pedig szaladtam utána és az olyanokat, akik kivédték elintéztem. Gyorsan mozogtam köztük, ahol sikerült ütöttem és rúgtam őket. Jó érzés volt hallani a csontok törését mikor térden rúgtam őket szemből, így a lábuk befelé hajlott. Sorban hallatszottak a túlélők köhögései és segítségkérései, de bevált a tervünk. Sikerült mindet egyszerre elintézni, ami nem kis szó, mert legalább két-három tucat mágussal álltunk szembe. Az egyik fickó pont a lábam alatt fuldoklott, megfogtam az egyenruhájától fogva és kidobtam a tűzből, majd utánamentem. Amikor odamentem mellé, a mellkasára léptem.
- Kik vagytok és miért vagytok itt?! – üvöltöttem rá
- N…ne..nem mondhatom e…el. – mondta
- Oh, tényleg? Talán életben hagynálak ha válaszolnál? Naa? Jó alku?
- NEM! Ölj meg, de nem beszélhetek!
- Egy becsületes ember. Le a kalappal… - nyúltam ismét a ruhája után – Ott a baj, hogy rossz emberrel kezdtetek ki!! – majd odébb dobtam, egy fa mellé, aminek nekiütközve egyből elájult. Lehet meg is halt, de nem érdekelt. Drados odalépett mellém, majd lefeküdt a hátamhoz, én pedig leültem és nekidőltem.
- Jól vagy?
- Uhh…hát kicsit szédülök. Első küzdelemre ez kicsit sok volt. Van még azokból a lakrimákból?
- Igen, van még egy pár. Villám és tűz eleműek, a kedvenceid.
- Na neee, azt hittem azokat már rég elfogyasztottam. Ide vele! – pattantam fel és szaladni kezdtem, de két lépés után összeestem
- Ne erőlködj! – éreztem, ahogy karmait átcsúsztatta alattam, majd bevitt a barlangba és lefektetett az ágyamba. Félig meddig eszméletlen voltam, csak hallani hallottam, hogy mozgolódik meg pakol, de annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szememet.
- Tessék itt van. – érkezett meg, majd a szám elé tette a lakrimát, amit én el is kezdtem szívni
- Áhhh… ez maga a mennyország édes ízé – nevettünk fel a végén.
Nagyon jól esett, és miután mind a három lakrimából kiszívtam a varázserőt, teljesen jól lettem. Igaz még egy ilyen harcra nem lett volna elég energiám már, de a lényeg, hogy jól lettem.

Elrepült a nap, este lett. Dradossal kimentünk a barlang elé, és a fűbe kifeküdve néztük a gyönyörű eget. A csillagok ragyogása mindig is szép volt, és az én szememben a természet legnagyobb csodái voltak mindig, de ezen az estén még különösebbeknek tartottam őket.
Ezek a titokzatos valakik nagyon felbolygatták bennem az emlékeket, ezért úgy gondoltam, hogy itt az ideje megbeszélnem Dradossal a múltat. Elég nagy fiúra cseperedtem, azért a tizenöt év az csak tizenöt év, már fel tudom fogni pontosan, hogy mi is történt annakidején.
- Drados… kérdezhetek valamit?
- Háát... ez is egy kérdés volt – nevetett – Na jó, mondd csak.
- Úgy döntöttem szeretnék valamit megtudni... – be sem fejeztem a mondandómat, ő már el is kezdte
- Volt egyszer egy sárkány. A sárkányok között is egy nagyon különleges. A legritkább fajtába tartozott, ezért sok vadász mágusnak felkeltette az érdeklődését. Többek között azokét is, akikkel az előbb harcoltunk…
- Most magadról beszélsz, ugye?
- Így van. Tehát… – kezdett bele a folytatásnak – Mielőtt téged megismertelek, már évekkel előtte ezek a fickók követtek engem. Hogy miért, azt még a mai napig sem sikerült kiderítenem, de őszintén nem is érdekelt. A lényeg, hogy soha nem tudtak legyőzni.
- Akkor ma miért akartad feladni? - értetlenkedtem
- Te azt komolyan gondoltad? – erre csak bólintottam – A tanítód vagyok és egyben az apád is! Kötelességem mindenre megtanítani téged… Tényleg nem tűnt fel, hogy csak színészkedem?
- Hát nem… - vágtam be egy morcos arcot – De… inkább folytasd…
- Térjünk át arra az időszakra, amikor téged megismertelek, mert gondolom ez az, ami téged különösebben érdekel.
- Igen…
- Abban az időszakban a szokásosnál is aktívabban üldöztek, addig, ameddig a falvad mellé jutottam. Egy barlangba.
- Várj… te voltál az, aki abba a barlangba elintézte azokat a katonákat?!
- Igen, de te erről honnan tudsz?
- Az egyik barátommal nem sokkal az incidens előtt, meglátogattuk a barlangot. Nem tudtuk, hogy mi fog minket ott várni, ezért megijedtünk, amikor megláttuk a sok hullát. Senkinek egy szót sem szóltunk azóta, ez amolyan örök fogadalom lett…
- Értem… Tehát láttad őket… Nos, az még a mostani csapatnál is gyengébb volt. Nem tudom mi a céljuk, de elég rosszul csinálják azt, amit csinálnak. Lehet, hogy én lettem erősebb az évek folyamán, de akárhányszor találkoztam velük, egyre gyengébbek voltak.
- Igen, furcsa is volt ez, hogy ilyen hamar és könnyedén letepertük őket. Na de visszatérve a kilenc évvel ezelőtt történtekre…
- Azon az estén körbekerítettek, és a falu felé üldöztek. A ti házatok felé sikerült csak mennem, és ugye eltaláltak, majd rázuhantam az épületre. Ekkor mentettem meg az életed, még akkor is, ha ennek következménye az lett, hogy egy romlott életmódot kellett folytatnod. Talán jobb lett volna, ha…
- NEM! Ennek így kellett történjen! Egyáltalán nem bánom, hogy megmentettél. Jó, persze, nagyon fáj, hogy el kellett válnom a szüleimtől, az pedig még jobban fáj, hogy meghaltak… de ennek így kellett történnie. Talán majd egyszer, mikor meghalok, újra találkozhatok velük…
- De próbálj meg olyan életet élni, hogy akkor majd büszke szemekkel nézzenek a tiedbe. Ígérd ezt meg nekem. Nem lehet jobb érzés egy szülőnek, mint az, hogy büszke lehet fiára. – erre orrát odanyomta a testemhez, én pedig megöleltem.
- Megígérem.
Ezzel véget ért a beszélgetésünk. Még egy kis ideig kint ültünk, majd bementünk aludni a barlangba. Ez volt az utolsó este, amikor Dradost láttam. A mi közös mesénk itt véget ért.

Július 7.

Egy újabb napra ébredtem meg, ugyan olyan hangulattal, mint máskor. A hideg szél fújt takaróm alá, amit a közeledő vihar előrejelzése volt. Mikor kinyitottam álmos szemeim, hanyatt feküdve néztem a mennyezetet. Igaz, nem tudom, hogy miért, elvégre egy koromfekete mennyezet bámulása igencsak értelmetlen dolog. Semmiféle gondolat nem futott végig az agyamon, csak feküdtem és…nem csináltam semmit. A csend, ami a barlangban mélyedt, nagyon furcsa volt. Hogy miért? Azért mert kilenc év alatt, egyetlen egyszer sem keltem fel úgy, hogy ilyen csend legyen. Felültem, és Dradost sehol sem láttam. Ez már még furcsább volt, mert kilenc év alatt, soha nem keltem úgy fel, hogy azt ő ne vette volna észre, és ne lett volna mellettem, megbökje az oldalam az orrával és ledobjon az ágyról, majd mosolyogva mondja: „Oh, hát felkeltés pajtás?”.
Szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, csak a rossz futott végig az agyamon. Kilenc hosszú év alatt, egyetlen egyszer sem történt ilyesmi! Most miért?
Felkeltem az ágyból, magamra vettem a ruháimat, majd elkezdtem a barlang kijáratához szaladni. Egyre nyugtalanabb voltam, és mikor kiértem a barlang elé nem fogadott semmi különös, csak a hullák, akik azelőtt nap kerültek oda. Azt hittem, hogy visszajöttek és elvitték Dradost, amíg én aludtam, de mikor megláttam, hogy semmi változás nem történt, ezt kizártam. Elszaladtam a barlang hátához, de ott sem találtam. Egyszerűen sehol. Ordítottam a nevét, olyan erősen, amilyen erősen csak tudtam. Nem válaszolt, elment. Lassú léptekkel ballagtam vissza a barlang bejárata felé, útközben elkezdtem zokogni.
- Miért Drados? Miért? Mégis miért nem szóltál? MIÉRT NEM?!?! – erre a fejemet az égnek szegeztem és olyan erősen fújtam ki a fekete tüzet, mint még soha életemben. Ezután térdre borultam és tovább adtam ki magamból bánatomat könnyek segítségével. Percekig csak ott térdeltem, kezeimmel tartottam testem, és mozdulatlanul vártam. Hogy mire? Talán egy csodára… Még reménykedtem benne, hogy visszajön.
- Láttad ezt az üvöltést, Drados?! Ha igen, amit most mondok jól jegyezd meg – erre nehezen felálltam és ismét az ég felé néztem, majd üvölteni kezdtem: - Bárhol is legyél, én megtalállak! Bármit is teszel, előlem nem menekülsz! Nélküled nem leszek igazi sárkányölő! Egy valamit itt és most megfogadok! Ezeket a kezeket nem fogja senki támadása sem bepiszkítani, csak te! Csak te, ha legközelebb harcolni fogunk!
Teljesen kimerültem. Ott helyben összeestem, és már csak azt éreztem, ahogyan az eső elkezd esni.

Hatodik fejezet – Új élet – Crocus, Fiore fővárosa

Két napja, hogy eltűnt Drados és semmit sem tudok felőle. Nem jött vissza, elhagyott. Nem haragszom rá, elvégre biztos megvolt rá a nyomós oka, hogy elment. Én várni fogok rá, örökké. Sőt még azután is.
Miután többnyire felépültem a lelki fájdalmak alól, úgy döntöttem, hogy elhagyom a barlangot és új életet kezdek, elvégre nem maradhatok itt egyedül a semmi közepén. Barátokat kell keresnem, akiket megvédhetek úgy, ahogy azt Drados is megkérte. Barátokat, akik segítenek átvészelni a nehéz helyzeteket, és végül, de nem utolsó sorban, olyan embereket keresni, akik tudnak valamit a sárkányokról. Miután Drados elment, rá négy napra elhagytam a barlangot és kelet felé vettem az irányt. Szépen lassan és nyugodtan mentem, üres gondolatokkal, fájó szívvel. Bárhogy próbáltam, nem tudtam csak egy kicsit is megfeledkezni erről a dologról, hogy ne fájjon annyira.
Körülbelül egy hétig gyalogoltam, amikor egyszer csak az útról egy hatalmas várost tekintettem meg. Úgy döntöttem megnézem, hogy milyen. Milyen sok ember között lenni. Igaz, mikor beléptem a városba, eléggé furcsa volt, mert ugye kilenc évet töltöttem el úgy, hogy egyetlen embert sem láttam. Furcsállottam a beszédet, az izgést-mozgást. Egy kis idő után már teljesen más véleménnyel voltam. Nagyon megtetszett az egész, és kezdtem felejteni a történteket. Jobban mondva, már nem figyeltem rá, nem arra gondoltam, hanem az utcán leültem egy padra, és mosolyogva néztem az embereket. Kedves voltak, némelyik köszönt is, amikor elment mellettem. Egyszer egy kislány jött oda hozzám, körülbelül akkora lehetett, mint én, amikor elhagytam otthonom.
- Jó napot, bácsi!
- Bácsi? Hiszen csak tizenöt éves vagyok – nevettem fel, majd megsimogattam a fejét, majd ő is elkezdett nevetni és az ölében lévő virágcsokorból, egyet átnyújtott nekem. Tulipán volt.
- Tessék! Legyen ez barátságunk jelképe. – öltött egy széles mosolyt arcára
- Köszönöm kislány.
- Na szia, most megyek! – ugrándozott el, integetve
- Várj! Hogy hívnak? – kérdeztem
- Elizabeth. – lépegetett vissza – És téged?
- Engem? Nos, az én nevem Stan.
- Rendben, na szia. – ment odébb, majd ismét megfordult és visszajött, anélkül, hogy szóljak neki és leült mellém
- Oh, mi az? – kérdeztem
- Stan-kun! Miért vagy ilyen szakadt ruhákban? És miért vagy szomorú?
- Szomorú? Hiszen mosolygok. Látod?
- A szemeid sírnak – ekkor megdöbbentem, hogy egy ekkora teremtés is képes felismerni egy ember érzéseit – Miért?
- Tudod, hosszú történet. Elhagytak. Mindenki elhagyott engem. – erre felpattant a padról
- Gyere velem! Gyere el hozzánk!
- Huh? – megfogta a kezem és felrántott a padról
- Gyerünk már, ne kéresd magad!
Követtem őt. Magam sem tudom miért, de jól esett, hogy valaki törődött velem. Egy fogadóba vezetett, ahol sok ember volt, de nem álltunk meg, felvitt az emeletre és kopogás nélkül benyitott egy ajtón. Egy asztal hátánál egy férfi ült, széke megfordítva, az ablak felé nézve. Emlékeztetett apámra, ő is mindig így ült.
- Nagyapa, nagyapa! Hoztam valakit! – mondta vidáman a kislány
- Rendben, El-chan. Magunkra hagynál?
- Na de…
- Kérlek.
- Rendben. – erre a kislány fogta magát és kiment, kicsit duzzogva.
Néhány pillanatig csend volt a szobában.
- Már vártalak, Stan. – erre nagyon meglepődtem.
- Hogy mi? Ki maga? Honnan ismer engem? Honnan tudja a nevem? - hadartam
- Nyugalom… - fordult meg a székkel – A nevem Jacob. Jacob Morningway. Drados barátja.
- DRADOS?!?! Te ismered Dradost? Hol van? Miért me-
- Nyugodj meg! Mindent elmondok. Rendben?
- Jó…
- Dradosnak el kellett mennie. Hogy miért, az én sem tudom. Nekem sem mondott semmit. Utoljára két hónapja beszéltem vele, akkor mondta, hogy ha egyszer megtalállak, fogadjalak be.
- De hát…
- Hadd fejezzem be! Nos, megkönnyebbítetted a dolgom, megtaláltál te. – nevetett fel
- De honnan ismeri Dradost?
- Nos elég rég volt már, mikor először találkoztunk. Megmentette az életem.
- Magát is sárkányölővé nevelte?!
- Neem, dehogy. Engem nem vett magához, na de hagyjuk, ez már teljesen más történet, és amúgy sem érdekes.
- Rendben…
- Akkor térjünk a lényegre. Szeretnél itt maradni velünk? Legalább addig, ameddig kicsit beilleszkedsz az emberek közé.
- Persze, hogy maradok! Ha Drados kérte, akkor még szép. Mondjuk, amúgy is maradtam volna. Egy ilyen kedves kislány mellett, mint Elizabeth, és maga mellett…rossz azért nem lehet.
- No, ezt már szeretem, fiam! – mikor ezt kimondta, az ajtó ismét nyílt.
- Nagyapa, Eliza – akadt meg hangja a barna hajú fiúnak. Körülbelül velem egyidős lehetett.
- Oh, szerbusz Adam! – köszöntötte nagyapja
- Ő…?
- Igen, ő Stan. – nézett rám – Stan, ő itt a másik unokám, Adam. Én nevelem őket.
- Hali Stan! Már vártunk téged!
- Ööö..Szia – mosolyogtam – Igen, ezt már tudom, és örülök.
- Adam, vidd át Stant, és mutasd be neki a házat.
- Oké, nagyapa! Szia!
- Viszlát, uram. És köszönöm!
- Igazán nincs mit!
Ezután kifáradtunk a szobából és elindultunk le a lépcsőn. Lent a fogadó kocsma része volt, ahol még mindig annyi ember volt, mint mikor megjöttem. A pult mögül, valami nagyon megkapta a szemem. Egy gyönyörű lány volt az, hosszú barna hajjal.
- Adam, Adam! – böktem meg a vállát suttogva – Ő ki? – néztem rá a lányra
- Huh? Ja, ő Sarah. A kiszolgáló lány. Szerelem első látásra? – nevetett fel
- Ööö… azt hiszem igen. – nevettem én is
- Menj oda hozzá, ha akarsz.
- Normális vagy?
- Igen, menj csak… ráér még a körülvezetés.
- Nem, dehogy is, menjünk most.
- Na gyere megyek veled… - erre el is indult a pult felé. Lassan követtem.
- Szia Sarah! Mi újság? Megy a munka? – köszönt neki Adam
- Oh, szia Adam! Igen, megy. – majd rám nézett – Ő ki? – mondta mosolyogva
- Stan. Fáradj közelebb Stan, nem esz meg senki. – majd közelebb hajolt Sarah-hoz és sugdolózni kezdett, de persze mindent hallottam – Tudod sárkány nevelte fel, ezért kicsit visszahúzóaaaaaahhh – nem tudta befejezni a mondandóját, mert kirúgtam alóla a széket, és le is esett a földre.
- Visszahúzódó? Ezt akartad mondani? – mondtam nevetve
- Na jó, azt hiszem tévedtem. – bökte meg a vállam, mikor felállt
- Igen, ez több, mint valószínű. Na szóval – fordultam a lányhoz -, elnézést a faragatlanságomért, Stan vagyok. Stan Silversky.
- Szia Stan. – mondta széles mosollyal – Az én nevem Sarah. Sarah Laurent. Én vagyok itt a kiszolgáló, mint látod. Ez a sárkányos dolog igaz, amit Adam mondott?
- Öhm…igen. De szerintem mellőzzük a témát. Nem érdekes.
- Ahogy akarod. Amúgy új vagy a környéken?
- Igen, és képzeld, nálunk fog lakni! – vágott közbe Adam – Amúgy Sarah, adj már egy korsó sört.
- Kérek szépen. Ez a megfelelő megszólítás! – böktem meg a vállát
- Nézd már, milyen udvarias valaki. Na jó, akkor Sarah, ahogy hallottad…Kérek szépen egy korsó sört.
- Na azért… - mondtam halkan az orrom alatt, majd tovább bámultam Saraht, ahogy munkálkodik a pult mögött. Nagyon ügyesen járt a keze, és nagyon gyönyörű volt. Elhatároztam, hogy őt mindenféle képen megszerzem.
Oda is adta Adamnak a sört, majd az jól meghúzta.
- Na, Stan…Menjünk, eleget udvaroltál! – erre felállt, de nem tett két lépést, mert elbuktattam.
- Ne igyál többet ma… - mondtam nevetve, majd Sarah-ra néztem – Szia Sarah, majd még találkozunk. – álltam fel, majd elindultam Adam felé.
- Sziasztok fiúk!

Amikor kiléptünk a fogadóból, nagyon furcsa volt nekem az, hogy szinte alig lehetett közlekedni az úton a tömegtől. Igazából csak az út másik oldalára kellett átmennünk, de azt sem úsztuk meg fennakadás nélkül.
- Adam, amúgy még meg sem kérdeztem… ez melyik város?
- Oh, kérlek szépen ez az ország fővárosa, Crocus. Jah és ez a környék Crocus legforgalmasabb része.
- Naneee!! Kilenc év alatt emberrel sem találkoztam, és egyből a legforgalmasabb városba kerülök.
- Legalább így hamarabb megszokod.
- Igazából nem zavarnak az emberek, sőt kifejezetten jól érzem magam.
- No hát akkor meg mi a probléma?
- Semmi!
A fogadóval szembeni ház elég nagy volt. Ez volt az ő házuk és csupán hárman laktak az egészben. Később megtudtam, hogy Adam és Elizabeth szülei meghaltak, a nagymamájukkal együtt, ezért a két gyerek a nagyapjukra maradt. Hála az égnek van miből tartsa őket, mert az egyik leghíresebb fogadó tulajdonosa Crocusban. Adam felvitt a szobámba, ami a második emeleten volt. Nagyon szép és tágas szoba volt, egy jó nagy ággyal és szép bútorokkal, szőnyegekkel. Az első dolgom az volt, hogy ágyba vetődtem, de nagyon furcsa volt. Kilenc évig nem feküdtem csak fából és levelekből készült ágyban, most pedig… luxus körülmények közé kerültem.
- Nos, Stan… ha keresel lent leszek a konyhában. Hamarosan kész lesz az ennivaló. Igazából már elkezdtem, csak mikor szólt Elizabeth, hogy megjöttél azonnal átrohantam.
- Huh? Te csinálod a kaját? – lepődtem meg
- Igen, mi ezen olyan meglepő? – vonta meg szemöldökét
- Az nem a nők dolga?
- Bízzuk rá egy kislányra? Amúgy meg szakácsnak készülök, tehát…
- Az jó! Megtanítasz majd engem is pár dologra?
- Persze, ha szeretnéd akkor miért ne… Na jó, de szerintem pihenj addig egy kicsit… Elég öö…szarul nézel ki.
- Höh, bagoly mondja verébnek – ezzel megfogtam egy párnát és nekidobtam, de ő kiugrott az ajtón és becsukta maga után az ajtót.
- Mellé! – kiáltotta – Célozni is meg kell tanítsalak? – mondta, de hallottam, hogy már távolabb van az ajtótól, elindult lefelé.
Ezután csend ülepedett a szobába. A nap további része azzal telt, hogy összeültünk hárman és beszélgettünk. A múltamról kérdeztek sok mindent, Elizabethet el is küldték a szomszéd kislányhoz, mert kicsi volt ő még az ilyen témához. Körülbelül az egész életemet sikerült elmeséljem, annyi kérdést feltettek. Olyan volt, mintha kihallgatáson lennék, de egyáltalán nem zavart, jól esett ennyi év után kibontakozni mások előtt, de a legjobb az volt, hogy úgy figyeltek miközben meséltem, mint ahogy a kisgyerekek hallgatják a meséket esténként.

Tárgy: Re: Stan Silversky Hétf. Júl. 02, 2012 9:08 pm

Hetedik fejezet – Aschol – A sárkánykínzó céh

Öt év telt el azóta, hogy az új életemet elkezdtem Adamék körében. Rengeteget tanultam az emberekről, nap mint nap figyeltem őket, hogy próbáljak meg olyan lenni, mint mindenki. Vagyis csak hasonló akartam lenni, de mégis azt akartam, hogy különleges legyek valamilyen módon. Adammel sokat hülyültünk az elmúlt években, sok ellenséget szereztünk öt év alatt, úgy a velünk egykorúak között is, mint az idősebbek között is. Lopni nem loptunk soha, de a csínytevések halmozódtak nap mint nap. Sarahval való kapcsolatom is elég jó lett, közel kerültünk egymáshoz, de komolyabb kapcsolatra nem került sor. Igaz, állítólag szemmel látható volt az, hogy mégis milyen érzésekkel nézünk a másikra. Valahogy tudtuk, hogy várni kell még erre, nem kell elsietni a dolgokat. Ki kell élvezni a fiatalságot szabadon. Dolgozni is felvett Jacob a fogadóba, mondjuk nem mintha szükség lett volna rá, de követeltem, hogy adjon valami munkát, mert nem fogadom el másképp azt, hogy ők adnak ennivalót és menedéket. Pincér lettem, ráadásul a fogadó pályafutásában az első. Ez olyan hozzám illőnek tűnt, az alkatom miatt. Ezalatt a pályafutásom alatt szoktam rá a csak ingbe és öltönybe való öltözködésre is.

Egyik nap, amikor a pult hátánál lévő konyhában tengtem-lengtem, furcsa beszélgetésre lettem figyelmes, Sarah és egy ismeretlen fazon között. Az ajtóhoz közelebb léptem, hogy jobban haljam, mert elég halkan beszélt, a vastag, kaparó hangú egyén.
- Hé kislány, kérdezhetek tőled pár dolgot?
- Először is, nem vagyok kislány, másodszor meg nem biztos, hogy tudok felelni. – szólt vissza csípősen.
- Az nem baj. Na szóval – kezdett bele -, nem hallottál róla, nem járt a környéken egy sárkány?
- Sárkány? Miféle sárkány?!
- Igazából a legritkábbik fajtáról lenne szó, a fekete sárkányról. Drados néven híres. Évek óta nem találjuk. – ekkor szándékosan ledobtam a földre egy tányért, hogy felkeltsem Sarah figyelmét. Ő is tudott Dradosról, ezért kapcsolt egyből.
- Ó a fene, mit tört el ez az idióta?! – kiáltott fel – Elnézést uram, mindjárt jövök. – ezután bejött hátra a konyhába, én megfogtam a karját és behajtottam az ajtót.
- Hogy néz ki a fickó? – kérdeztem
- Lila egyenruhája van, a kezén pedig egy furcsa jel.
- Miféle jel? Hogy néz ki pontosan?
- Várj – nyúlt a fiókba és elővett egy ceruzát és egy papírt, majd elkezdte lerajzolni – Valahogy így! – nyújtotta felém a papírt. Amint megláttam a rajzot, hirtelen hevesen verni kezdett a szívem, mert felismertem. Ezt a jelet láttam azoknak az egyenruháján, akikkel azelőtt harcoltunk, mielőtt Drados elhagyott.
- Sarah… - tettem le a papírt és elkezdtem felgyűrni az ingem ujját – Hány ember van a fickón kívül odakint?
- Nos, igazából csak hárman ülnek az ajtó melletti asztalnál.
- Remek. Akkor menj ki, a fickónak ne szólj semmit, szó nélkül menj oda a másik háromhoz és hívd ki őket. Ezután szaladj egyenesen Jacobhoz és mondd meg neki, hogy ne lepődjön meg ha túl nagy zajt csapok és némi kár fogja érni a fogadót.
- Rendben, de ne csinálj hülyeséget. Kérlek… - ahogy ezt kimondta megfogta a kezem és fogalmam sincs miért, de hirtelen a semmiből megcsókolt. Néztem is nagyokat, vagyis inkább csak lesokkoltam, de mire észhez kaptam ő már kiment.
- Héé! Kislány! Hová mész? Hol a rendelésem? – erre ő nem szólt semmit, úgy tett, ahogy azt én megkértem. Csak ment egyenesen a három másikhoz és kihívta őket. Én kiléptem a konyhából és a pult mögé léptem.
- Elnézést, de a hölgynek el kellett mennie. Esetleg segíthetek valamiben?
- Na ide figyelj kis apám! Máris hozd vissza azt a csajt! Nekem ő hozza a kajámat, nem egy ilyen kis pöccs. – amikor a fickó felém nézett, azonnal megismertem. Ő volt az, akivel a harc után még utoljára beszéltem, de ellenkezett. Az, akit a fának dobtam és elájult. Ezek szerint túlélte. Furcsállottam, hogy nem ismer fel.
- Na de uram, ez itt Crocus, az ország legműveltebb városa, kérem alkalmazkodjon. Higgye el, sikerülni fog, csak próbálkozni kell. – erre a ruháját megfogtam és a pultra rántottam.
- Te meg mit művelsz?! Vendég vagyok te átkozott kölyök!
- Én meg az, akihez hozzá sem tudtatok érni, a fiú, kit Drados nevelt fel! – erre kezeimet ismét beborították a fekete lángok, és elkezdett égni a ruhája is, majd megfogtam és odébb dobtam. A fickó felállt és levette gyorsan magáról a ruháját.
- Te meg mit keresel itt?! Hogy a fenébe? Miért pont ide jöttem?! – üvöltözött ijedten, remegő lábakkal.
Én egy egyszerű ugrással, kipattantam a pult mögül.
- Adok még egy esélyt… Beszélsz most már arról, hogy kik is vagytok?! – vetődtem rá gyorsan, hogy ne tudjon meglógni.
- I…igen…csak könyörgöm, ne bánts.
- Oh, ne félj, ha engedelmeskedsz, eszem ágában sincs. Na – pofoztam meg – kezdheted!
- Re..rendben. – dadogott – Egy illegális mágus céh vagyunk, akik – szakítottam meg mondandóját.
- Illegális céh, és ilyen gyengék? Na ne nevettess…
- É..én…csak egy felderítő vagyok…
- Ez pont el fogom hinni. Mi van akkor azokkal, akiket annakidején legyőztünk? Több tucattal voltatok és nem tudtatok legyőzni minket! Hazug vagy! – pofoztam fel ismét – Ha olyan erősek lennétek, akkor már nem évtizedek óta üldöznétek Dradost!
- D..de..
- Semmi de! Mondd, mégis mi a szándékotok vele?!
- Megkaparintani az erejét! Megkaparintani minden sárkány erejét!
- Mégis milyen célból?!
- A..azért, hogy sárkányölő mágiát tanítsanak nekünk, így a legerősebb mágusokká tudjunk válni.
- Szép álom, de el kell tántorítsalak… - fogtam be a száját és lángokat kezdtem el beleengedni, majd ő elkezdett kapálózni, én pedig a füléhez hajoltam – Drados eltűnt! Ne keressétek! – még ott tartottam pár másodpercet a kezemet, míg meg nem halt. Sikerült gyorsan és halkan lerendeznem a dolgokat. A fickó holttestét hátra vittem a konyhába még mielőtt meglátta volna valaki. Sarah és Jacob rohant be pár perc múlva.
- Stan, minden rendben?! – kérdezte rémülten Sarah
- Ugyan már, nem kell aggódni – öleltem meg – Nem volt kihívás a fickó.
- Na de kérlek Stan… Sarah zajról és károkról beszélt. Semmi változást nem látok…
- Háhá – nevettem fel – Ezúttal nem ellenkezett a fickó…
- Ezúttal? Már találkoztál vele?
- Igen, annakidején, amikor Dradossal harcoltunk ellenük ő is ott volt. Körülbelül ő volt az egyetlen túlélő. Hihetetlen, hogy ismét találkoztam vele…
- Kicsi ez a világ…
Ezután felkaptam a papírt, amire a céh jelét rajzolta le Sarah, és elindultam a város könyvtára felé, hogy információt szerezzek róluk. Biztos voltam benne, hogy találni fogok valamit, de hiába reménykedtem, nem találtam semmit. Voltak emberek, akikhez odamentem és rákérdeztem, hogy nem-e ismerik ezt a jelet. Mindenki csak rázta a fejét, jelezve, hogy még csak hasonlót sem láttak. Kis idő után eszembe jutott, hogy az illegális céhekről nem is nagyon írnak a könyvtárakban, főleg nem az ilyen gyengékről, mint ezek. De akkor is… ez a főváros… hogy lehet az, hogy nem tud róla senki semmit.
Kicsit szomorkásan kullogtam vissza a fogadóba. Az úton nagyon elgondolkodtam, ezért sokszor nekiütköztem más embernek, akiktől még csak bocsánatot sem tudtam kérni, mert mentem előre, mint egy élő halott. Se hall, se lát… A fogadóban sok ember volt bent, ezért arra gondoltam náluk is rákérdezek. Senki nem tudott értelmes információkkal szolgálni. Leültem a pult mögé és elkezdtem Sarahval beszélgetni. Mondjuk ez a beszélgetés inkább csendben ülésről volt szó. Csak ültünk és néztük egymást, majd egy kis idő után sarkantyúk csörrenésére lettem figyelmes és erős dobbantásokra, amik egyre csak közeledtek. A férfi a kezét a pultra tette és megköszörülte a torkát.
- Hé, fiú… - szólított meg. Amikor odanéztem láttam, hogy egy ősz hajú, csuklyás vénember, egyike azoknak, akiknél rákérdeztem.
- Igen? Tessék? – válaszoltam meglepődve
- Mutasd csak még egyszer azt a papírt. Öreg vagyok már, lehet nem láttam jól. – ekkor a kabátja zsebébe nyúlt és egy szemüveget vett elő, majd felrakta.
- Persze itt van, tessék – nyújtottam át a papírt.
Ő elkezdte vizsgálgatni a papírt, hümmögve forgatta a papírt, majd egy kis idő után megszólalt.
- Aschol…
- Hogy mi? Az mi akar lenni?
- Aschol…ez a céh neve. Alávaló gazemberek. – kezdett neki – Egykor közéjük tartoztam én is. Még az elején. Fiatal kölyök voltam még akkor, persze, hogy csábított a dolog. Később megtudtam, hogy mi is a fő célja az egész céhnek és miért toboroz annyi embert. Ekkor lázadtunk fel néhányan, de a túlerő miatt legyőztek és száműztek. Igazából mindenkit felvettek, a leggyengébb mágusoktól kezdve, és csak azért éreztük magukat erősnek, mert sok pénz birtokában állt a főnök. A mai napig csak piszkos dolgokkal szedik össze a pénzt.
- Mi lenne ez a fő cél?
- A sárkányok elfogása és ellopni azt az erőt, melyeknek birtokában vannak.
- Tehát akkor nem hazudott a fickó…
- Milyen fickó?
- Ma itt járt egy. Meghalt. Megöltem… - mondtam félvállról, amin a férfi csak mosolygott egyet.
- Tudod, ritkán mondok ilyet, de megérdemelte. Abból a céhből, mindenki csak a halált érdemli. De tudom, hogy egyszer eljön az az idő, amikor legyőzi őket valaki.
- Ezt garantálom! Bárhol is legyen Drados, nem hagyhatom, hogy egy percig is a nyomában legyenek ezek a férgek!
- Drados? A fekete sárkány? Miért olyan fontos ő neked?
- Ő nevelt fel. Ő tanította meg nekem a sárkányölő mágiát. Apám és egyben mesterem volt, nem hagyhatom azt, hogy veszélyben legyen akár egy percet is.
- Tehát sárkányölő vagy…értem… - ekkor közelebb hajolt, majd halkabban kezdett el beszélni – Hallod fiú. Lenne neked egy ajánlatom.
- Egy ajánlat? Mi lenne az?
- Nem tudom ha érdekel-e az téged, hogy legyenek társaid… vagy tudod mit, nem így fejezem ki magam… Barátok! Ez a megfelelő szó. – ekkor eszembe jutottak Drados szavai. Drados első kérése az volt, hogy barátokat szerezzek. Barátokat, akiken segíthetek. Barátok, akik segíthetnek nekem és ott lesznek velem jóban és rosszban. Üres tekintettel néztem lefelé pár másodpercet, majd újra élettel telivé lett a szemem, sőt ragyogott, majd felkaptam a fejem és mosolyogva bólintottam az öreg ajánlatára.
- Remek! Van egy régi barátom Eraban. A Dragon Fang nevű céh egyik mestere. Az ő neve Xaundaras. Úgy hallottam, hogy a céhben vannak még hozzád hasonlóan, sárkányölők. Velük és másokkal is megtudnál barátkozni. Az öreg Xaundaras azt mesélte nekem, hogy nagyon összetartó céh, ezért nehezen fogadnak be újakat és nehezen is engednek el tagokat.
- Más sárkányölők?! Ott a helyem!
- Tessék, itt egy térkép az Erahoz vezető útról.
- De hát térképünk van…
- Nono, kétlem, hogy az olyan, mint ez. Nézd csak! – ekkor kiterítette a pultra a térképet. A térképen bevolt jelölve egy útvonal és két pont volt rajta. Az egyik pont az volt, ahol mi éppen voltunk, a másik pedig az Era.
- Ez egy mágikus térkép. Bejelöli azt ahol te vagy és azt, ahová menni akarsz. A pont amelyik téged mutat, az úgy mozog, ahogy te mész, így sokkal könnyebben lehet tájékozódni.
- Hú, ez király! Mennyi lesz?
- Hogy-hogy mennyi? Ezt én ingyen adom neked… Van nekem másik.
- Nem, úgy nem fogadom el.
- Ne ellenkezzen vele, tényleg nem fogja elfogadni! – mondta Jacob a háta mögül, lassan közeledve hozzánk.
- Oh, értem… Nos akkor, hogy nem mondd azt, hogy csak úgy ingyen adom, dobj meg 10.000 gyémánttal! – szólt, a végén felnevetve
- Máris adom! – ekkor zsebembe nyúltam és elővettem pontosan tízezret. Szinte mindig ennyit hordok magamnál, a fickó jól eltalálta.
- Köszönöm, remélem hasznát veszed.
- Én köszönöm! – oda nyúltam a térképért és közelebb húztam, majd vizsgálni kezdtem
- Na de, ha nem haragszotok meg, én nekem most mennem kell. Örülök, hogy segíthettem, és remélem találkozunk még!
- Köszönöm a segítséget, és persze, biztosan keresztezni fogja még utunkat a sors!
- No viszlát! – köszönt el, mély, hümmögő hangjával
- Viszont látásra! – köszöntünk el egyszerre a többiekkel.

Fogtam a térképet, és hátramentem a konyhába, letettem az asztalra, majd tovább vizsgálgattam az Era és Crocus közti útvonalat. Nem volt olyan túlságosan messzire, de gyalog mindenképpen sokat tartott volna az út. Összehajtottam a térképet és zsebre vágtam, majd elindultam kifelé, ahol Sarah és Jacob ücsörögtek.
- Most ugye elmész, kölyök? – kérdezte Jacob. Neki igazából lényegtelen volt, ő megfogadta Dradosnak, hogy vigyázni fog rám egész addig, ameddig kell, utána elenged. De itt volt Sarah… az ő arcáról sugárzott a szomorúság, de nem volt mit tennem. Odamentem mellé és leguggoltam, majd a kezemet lágy arcára helyeztem és lassan simogatni kezdtem.
- Nem kell aggódni, hamarosan találkozunk.
- Jó de mikor? Nem akarom, hogy elmenj… én…é..én…
- Tudom mit érzel, hidd el nekem sincs könnyebb dolgom, de meg kell értened. Most mennem kell és társakat, barátokat szerezni. Te is hallottad, sárkányölőkkel találkozhatok... Talán azok a sárkányok is, akik őket nevelték bajban vannak.
- Értem... de ígérd meg, hogy nem sokára meglátogatsz minket. – mondta kiáltva, miközben már könnyek kezdtek csorogni szemeiből lassan.
- Ezt már megmondtam...De egy valamit ígérj meg.
- Mi lenne az? – mondta, miközben megtörölte a szemét és nevetni kezdett
- Ne várj rám...ne várj úgy rám, mint a párodra. - ekkor elkezdett ismét könnyezni - Hidd el, szívesen mondanám azt, hogy várj rám, mert visszajövök és elviszlek, majd boldogan élek, míg meg nem halunk, de nem teszem. Nem tudhatom, hogy mit hoz a jövő. Nem tudom garantálni azt, hogy ha ezt megígérném, hű maradnák szavaimhoz, hisz ismersz, kiszámíthatatlan vagyok. Éld az életed! Ne felejts el, ne próbáld meg az érzéseidet megsemmisíteni, csak tedd őket félre! Próbáld meg a kedvemért. - mondtam nyugottan, miközben folyamatosan simogattam arcát. Fájt ezeket a szavakat kimondani, de meg kellett tennem. Nem ígérhetek meg neki olyat, amiben nem vagyok én sem biztos.
- De bolondok vagytok istenem! Hát igen, fiatalság, bolondság… Stan, menj...majd én megnyugtatom.
– erre felállt és a hátsó zsebébe nyúlt, majd egy kulcsot vett elő. – Fogd és vidd! A ház alatti pincét nyitja, ott találsz majd egy kis ajándékot. Kereket ne keress rajta… - nevetett fel
- Köszönöm Jacob...köszönök mindent. - mondtam, majd újra Sarah-ra néztem és megöleltem - Akkor megígéred, amit kértem?
- Meg... - mondta síró hangon
- Nos, akkor ég veled Sarah! Vigyázz magadra és a többiekre. Hamarosan látjuk egymást.

A Sarahval való könnyes búcsú után, elindultam a ház felé. Fogalmam sem volt miről beszél az öreg, de nem is kérdeztem, inkább tettem, amit mondott. A konyhából nyílt az ajtó a pince lépcsőhöz. Ehhez az ajtóhoz kaptam a kulcsot is. Egy fáklya volt az ajtó mögött, amit meg is gyújtottam és úgy mentem óvatosan lefelé. Nem volt valami pókhálós, mert nagyon úgy tűnt, hogy sokat van használva a pince. Amikor a legaljára értem, egy nagyobb terembe értem, ahol a terem közepén egy lefedett valamit pillantottam meg. Közelebb mentem és a ponyvát lerántottam róla. Meglepődtem, amikor megláttam, hogy ez egy motor, de akkor még jobban, amikor megláttam, hogy ennek tényleg nincsenek kerekei, úgy ahogy azt mondta Jacob is. Hallottam, ahogy az ajtó nyílik odafent és normális tempóban valaki jön. Adam volt az.
- Na, hogy tetszik?
- Ez…ez nagyon szép és…áh, lélegzetelállító.
- Jól gondolom, hogy a nagyapa neked adta? – kérdezte
- Azt hiszem igen…
- Vigyázz rá, már évek óta itt őrzi.
- Jó de… miért nekem adta? Miért nem neked?
- Ugyan már, én már megkaptam, csak soha nem használom. Nézd – mutatott a másik sarokba -, ott van. Nagyon szereti a papa a motorokat, főleg ezeket. Egy jó barátja tervezte őket és kevés példány van belőle az országban.
- Értem… Hát, akkor tényleg vigyáznom kell rá… De mégis hogyan működik?
- Egyszerű… látod azt a valamit? Az egy SE csatlakozó, amit a csuklódra kötsz, úgy elindul a motor. A varázserődből táplálkozik, és ha jól tudom, neked ez nem akadály.
- Tehát akkor ezért nem használod?
- Igen… Nem használtam soha semmiféle mágiát, ezért a varázserőm kezelésére is képtelen vagyok, de tervezem a közeljövőben legalább valamelyik ág alapjait megtanulni. Ha meg megtetszik, akkor lehet több is róla szó, na de térjünk vissza a motorra. Tehát, kösd a kezed a csatlakozóhoz és ülj fel rá. – így is tettem, felültem és odakötöttem a kezemhez az SE csatlakozót. A motor azonnal elkezdett búgni és furcsa, de nagyon kellemes hangokat kiadni. Igaz, kicsit hangos volt. Nagyon megijedtem, amikor hirtelen elkezdett emelkedni.
- Nyugi…ezzel így közlekedsz. Pár centire a föld felett lebegsz. Így nehezebb kőnek ütközni, megcsúszni meg lehetetlen.
- Hallod…ez nagyon jó cucc!
- Az bizony, na de bátyó, itt a búcsú ideje… Ha jól tudom, menned kell. Még látjuk egymást! – ekkor egy gombot nyomott meg a falon, ami előttem egy ajtót nyitott ki. Nem látszott semmi, csak puszta sötétség. – Menj csak egyenesen! – ahogy elindultam, még egy öklös pacsit adtunk egymásnak, majd tovább mentem, egyre nagyobb sebességgel.
- Vigyázz magadra öcskös! Vigyázz Sarah-ra és a többiekre!
Ahogy mondta, csak egyenesen mentem. Addig mentem, amíg arra lettem figyelmes, hogy fényt látok. Ez egy föld alatti alagút volt, ami fel a ház elé vezetett. Sarah és Elizabeth megijedt, amikor a hátuktól előbukkantam hirtelen egy búgó motorral. Elköszöntem Elizabethtől, Sarahval pedig végrehajtottunk egey újabb sírós ölelkezést, ezután pedig elindultam. Még láttam, ahogyan a hatalmas város, Crocus, eltűnik és csak egy pont lesz. Régi emlékeket idézett fel bennem, mint amikor egy sárkány karmai között hagytam el szülőfalum.

Nyolcadik fejezet – Dragon Fang – Az összefogó céh

Eraba való utam döcögős volt és fárasztó, mert a motor, amit kaptam a varázserőmet szívta el és lakrimákat nem hoztam magammal, amivel újratöltöttem volna magam gyorsan. Kénytelen voltam megszállni egy öreg házaspárnál egy éjszakára. Kedvesek voltak, igazából a pusztaság közepén laktak, ezért örültek, hogy arra jártam. Jó sok ennivalóval láttak el, és a néni még tésztát is sütött csak azért, hogy kedvembe járjon. Reggel amikor felkeltem, nem maradtam sokat, épp hogy elbúcsúztam és megköszöntem az ellátást. Igazából pénzt is akartam nekik adni, de ellenkeztek és még csak titokban sem sikerült letegyek pénzt az asztalukra vagy a bútorukra, mert minden mozdulatomat figyelték az után, hogy a pénzt felajánlottam.

Eraba érkezve nagyon meglepődtem. Aligha volt kisebb látszólag, mint Crocus. Állítólag Crocus előtt ez volt a főváros. Sok ember méregetett a motor miatt, de figyelmen kívül hagytam őket. Az első úti cél egy olyan hely volt, ahol információt szerezhetek a Dragon Fang hollétéről. Erre a legmegfelelőbb egy fogadó volt. A legközelebbinél, amit láttam megálltam. A fogadó neve „A liget” volt. Furcsa név ez szerintem, de ők tudják. Ami másabb volt Era városában az az építészeti stílus. Crocusra inkább a hagyományosabb, antik építészet jellemző, míg Era épületei elég modern stílusban épültek. A fogadó is ilyen volt. Vastag falakkal, vasajtókkal és speciális lakrimákkal volt megvilágítva. Lassan bekullogva a kocsma részébe kicsit megijedtem, amikor a sok részeg fazon engem nézett. Gondolom az öltöny volt az, ami kiemelt a tömegben, mert mindenki máson szakadt, koszos ruha volt. Azt hihették, hogy valami előkelő ember vagyok, de valójában tévedtek. Még csak pénzem sem volt. Egy darab vasat nem fogadtam el Jacobtól, már ez a motor is több volt a kelleténél. A csapos volt még rajtam kívül az az ember, aki nézett is ki valahogy. Látszott rajta, hogy nem ilyen alkoholista, mint a többiek, ezért nem is értettem, hogy miért dolgozik ilyen helyen.
- Üdvözletem, uram! – köszöntött, miközben a poharakat törölgette – Miben segíthetek?
- Nos, igazából némi információ kéne. – mondtam, miközben leültem a pult előtti székre
- Oh, milyen információ? Nem biztos, hogy segíthetek, de azért hallgatom.
- A Dragon Fang hollétéről szeretnék tudni. Elmondaná nekem hol találom pontosan?
- Persze! Nincs is olyan messze, itt van pár utcával arrább, kelet felé.
- Köszönöm szépen!
- Más egyéb?
- Á, nem… ennyi lenne, ez érdekelt. Nos viszlát, és még egyszer köszönöm!
- Igazán nincs mit, viszlát!

Arra mentem, amerre a pultos irányított. Kelet felé, csak egyenesen egészen addig, ameddig egy hatalmas épületre lettem figyelmes. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy vajon hány ezer tagja lehet ennek a céhnek, hogy ekkora épülete van. Ahogy közeledtünk egyre jobban látszott a szép szerkezete és az a különleges stílus, amivel épült. A bejárat egy hatalmas kétszárnyas ajtó volt, rajtuk két betűvel. Az egyik ajtón egy D, a másikon egy F. Ahogy jobban megnéztem, az ajtó igazából egy sárkány szája volt, mert az ajtó körül egy sárkány volt. A motort leparkoltam és lassan, csodálkozva lépkedtünk a bejárathoz vezető úton. Amint beléptem, a szám kiakadt a csodálkozástól. Egy nagy ebédlő volt az első rész, velem szembe pedig egy pult, a hátánál egy pincérrel, a pult külső oldalán pedig egy vörös, hosszú hajú fickó. A pultot vettük célba, ahogy mentünk a színes szőnyegen, pedig a körülöttünk lévő asztalokról méregettek minket az emberek. Rengetegen voltak, különböző testfelépítéssel, de szinte mindegyiken látszott, hogy belevaló mágus.
- Öhm, jó napot, a nevem Stan Silversky. – szólítottam meg az öltönybe öltözött, fekete hajú srácot, aki a pincér volt
- Oh, viszont. Én Sebastian vagyok. Miben segíthetek? – köszöntött a pult túloldaláról
- Nos, nem tudom milyen sűrűen van ilyen és azt sem tudom, hogy normális-e ez így, de… csatlakozni szeretnék a céhhez.
- Csatlakozni, mi? – nevetett fel a vörös hajú fickó – Mesélj fiú, milyen mágiát használsz?
- Hogy milyet? – mosolyodtam el – Megnyugtatom, hogy különleges…
- Különleges, azt mondod?
- Igen, azt…
- Hát akkor lássam, hogy véded ezt ki? – ekkor az ujjával épp hogy suhintott egyet, és egy körülbelül tíz centiméter átmérőjű golyó jött felém, és épp hogy két centivel az orrom előtt suhant el. A melegségét éreztem. Az egyik asztalt kapta el a golyó, ami abban a pillanatban elkezdett égni. Én az öklömbe áramoltattam a fekete tüzet és az égő asztal felé lőttem. A fekete tűz elkezdte elnyelni a fickó által kibocsájtott tüzet, majd amikor az egészet elnyelte, a tűz elaludt.
- Kivédeni nem sikerült…de…
- Fekete… - mondta Sebastian
- Sárkányölő… - mondta a piros hajú fickó
- Hát én fekete tűzre gondoltam….de…Ba’al, milyen az a fekete sárkányölő?? – kérdezte Sebastian meglepetten
- Ahogy a srác is mondta, különleges… A legritkább fajta sárkány a fekete sárkány. Képes elnyelni minden varázslatot, és mint ahogy láttad fekete tűzet képes kibocsájtani, ami elégeti a varázslatokat.
- És ha egy emberre támadok, akkor… - mondtam, de ő folytatta tovább.
- Nem okoz neki égési sérüléseket, hanem elégeti a benne levő varázserőt. – fordult a pult felé, és elhallgatott
- Így van…
- Hmm…tetszik. – mosolyodott el – Na de fiú! Amiért még egy fekete sárkányölő vagy egy csöppet sem biztos, hogy te ide bekerülhetsz. - kortyolt bele jól a sörbe - Jó, persze előnyös ha ilyen erő birtokában vagy, de a Dragon Fangban ez nem a legfontosabb. A legfontosabb itt a …
- Barátság. Igen, hallottam róla.
- Ez az. Feltennék egy egyszerű kérdést. Ülj le ide elém.
- Csak nyugodtan – mondtam, majd leültem
- Miért olyan fontos neked az, hogy csatlakozz? Mit jelent számodra egy céh? – kérdezte teljes komolysággal
- Tudja engem egy sárkány nevelt fel... Egy sárkány, aki megkért tőlem egy bizonyos dolgot. Ez a dolog az volt az, hogy az erővel, amit rám ruházott bármilyen körülmények között védjem meg a barátaimat. Tudja, ezt a kérését nem tudnám teljesíteni barátok nélkül. Szükségem van rájuk... Szükségem van arra, hogy legyen kinek tudjak segíteni a bajban, legyen ki segítsen nekem is a bajban. – válaszoltam, erre ő elmosolyodott, ami azt jelezte, hogy tetszik neki a válasz
- Rendben, csatlakozhatsz, de egy kérdésre válaszolj még, meg is halnál értük? – kérdezte
- Erre én egy kérdéssel szeretnék válaszolni... Ön szerint, ha nem halnák meg értük, az segítség lenne? Akkor ön szerint eleget tennék Drados kérésének?
- Nem. – mondta határozottan – Tetszik az elhatározásod, és ritka, de különleges indokod van erre. – erre felállt – Nos, akkor tekintsd mától magad tiszteletbeli Dragon Fang tagnak! Üdvözöllek! – nyújtotta kezét, majd kezet fogtunk
- Ba'al... Te tudsz komoly is lenni? - nevetett a pult hátától Sebastian
– Szökőévente egyszer előfordul - mondta vigyorogva - Oh, kimaradt egy fontos dolog még!
- Hmm? Mi?
- A céh pecsét!
- Huh? Olyan is kell? Menő!
- Persze, ez az egyik legfontosabb dolog! Nos akkor mondd, hova kéred és milyen színű legyen? – közben Sebastian már nyúlt a pult alá és egy pecsételőt nyomott Ba'al kezébe.
- A mellkasomra…ja és fekete legyen. - erre kigomboltam az inget, majd Ba'al rám nyomta a pecsétet. Ismerős jel volt, ez volt odakinn, a bejárat felett.

Kilencedik fejezet – Valóság – Ami minden embert képes megdöbbenteni

Egy hét telt el azóta, amióta csatlakoztam a céhhez. Elindultam a piacra, hogy vegyek valami új ruhákat, mert épp hogy hoztam valamit. Gyalog mentem, a motort a céhház előtt hagytam, az ott nagyon is biztonságban volt.

Rengeteg árus volt az erai piacon, de másabbak voltak, mint Crocusban. Sokkal másabb öltözetek voltak, annak ellenére, hogy ugyan azon királyság részei. A fő ok, amiért ellátogattam ide, az az volt, hogy egy jó ujjnélküli kesztyűt vegyek, azért, hogy betudjam tartani a fogadalmam, miszerint harc közben nem fogja senki a csupasz kezemet elérni. Ki is szúrtam egy ilyen pultot, ahol ilyesmit árultak. Meglepett, hogy az egyik kesztyűn a Dragon Fang jele volt. A fickó, aki árulta nagyon nagy rajongója volt a Dragon Fangnak, ezért árult olyan dolgokat, amin rajta a jel. Persze ezt állítólag megbeszélte a Dragon Fang mestereivel, és tényleg így volt, mert ezt később Xaundarastól meg is kérdeztem.
Miután megvettem a kesztyűt, tovább mentünk nézelődni. Pár perc után nagy zajra lettünk figyelmesek. A piac azon részlegéről, ahol ékszereket árultak, három fickó rohant felénk, utánuk pedig egyenruhás fickók. Ők voltak az erai rendfenntartók. A három fickó épp előttünk suhant el pár méterrel. A rendfenntartók nem támadták őket mágiával, mert akkor megsebesítették volna az embereket.
- Állítsák meg őket!! – kiáltották, de senki nem akart közbe lépni. Inkább félre húzódtak, mert gyávák voltak… még a férfiak is. Arra gondoltam, hogy miért is ne állítsam meg őket. Előrébb léptem, és a fickók felé néztem. Már elmentek mellettünk.
- Kuroryu no Muchi! – ekkor a fekete lángom ostorszerűen idéződött elő, és ezzel az ostorral a tolvajok felé suhintottam. Az elől haladót kaptam el a nyakánál. Az ostor rátekeredett, én pedig hátrarántottam, így a másik kettőnek is nekiütközött. Hátraestek, a lopott dolgok pedig elrepültek tőlük. A rendfenntartók közül páran odaszaladtak hozzájuk és letartóztatták őket, páran pedig odajöttek hozzám.
- Köszönjük fiatalember! Igazán nagy segítség volt, hadd jutalmazzuk meg, kedves… - húzta el az utolsó szót, várva a nevemet.
- Stan. Stan Silversky.
- Silversky?!
- Si…Silversky?!
Mindannyian csodálkoztak a nevem hallatán. Nem értettem miért.
- Raphael Silversky fia?!
- De hát az nem lehet… - továbbra is csak csodálkoztak és sugdolóztak
- Öhm…igen, apámat így hívták.
- Hívjátok a főnököt! – hallottam a háttérből.
- Kérem, mondják már el, mi történik itt? – háborodtam fel
- Nyugi, nem tudom mi történik itt…
- Stan?! Stan, tényleg te vagy az?! – hallottam katonák közül a hangot. Egyszer csak egy ismerős arc lépett ki a tömegből, igaz öregebb vonásokkal.
- Erick-sama?!?! – lepődtem meg, apám régi legjobb barátját látva
- De hát… ez nem lehet!! Te életben vagy?! Hiszen elrabolt a sárkány! – jött oda hozzám és megölelt
- Hát az úgy volt, hogy… a sárkány nevelt fel engem.
- A SÁRKÁNY?! – mondta mindenki egyszerre, illetve egymás után csodálkozva
- De mondja Erick-sama, maga mit keres itt?
- Én vagyok az osztag főnöke. Nem sokkal azután jöttem el, hogy helyrehoztuk Fladarat a sárkány támadása után
- A SÁRKÁNY NEM TÁMADTA MEG A FALUT!!! – háborodtam fel
- Huh? – lepődött meg
- Az a sárkány… őt támadták meg! Az Aschol! – mondtam egyre dühösebben – Az a sárkány nem ártott senkinek! Ő volt az áldozat!
- Stan… - mondta halkan - Stan, voltál azóta Fladaraban? – kérdezte Erick
- Miért menjek? A szüleim meghal –
- A szüleid élnek!!!! – kiáltott Erick
- Hogy mi?! – sokkoltam le – A…az nem lehet… H..hogy? Mé..mégis hogy?! – és életembe másodszor kezdtem el sírni. Nem tudtam, hogy boldogságtól vagy esetleg szomorúságtól, de sírtam. Pár pillanat múlva térdre borultam, Erick pedig oda jött hozzám, felállított és magához ölelt.
- Stan fiam. A szüleid élnek és virulnak. A mai napig várják és hisznek benne, hogy újra láthatnak! Menj, látogasd meg őket!

Tárgy: Re: Stan Silversky Vas. Júl. 22, 2012 10:29 pm

Nos elolvastam és végig gondolva elfogadom. Vannak nyelvtani hibáid de ezek azt gondolom abból vannak hogy nem teljesen csak magyarul beszélsz, valamint ez majd az idő és a játék során javulni fog! A történet tetszett, szóval nem is húzom tovább a dolgot.

Előtörténeted elfogadom!
Kezdő tőkéd 250 VE és 100.000 Gyémánt!
Kezdő mágiáid: Dragon Fist és Roar
Készítsd el karakternaplódat!

» Stan Silversky