Akamatsu Gempachi

Arra ébredtem, hogy szemembe süt a nap. A szobám ablakát elfelejtettem besötétíteni este, mikor feljöttem. De ez most pont kapóra jött, mert korán kellet kelnem. Az maradék gyémántomat használtam el, mikor ebbe a fogadóba jöttem és vacsorát meg egy napi szállást kértem magamnak, ígyhát elhatároztam:
~ Munkát kell szereznem !
Kikeltem az ágyból, bementem a fürdőszobába és megmosakodtam. Ezután felöltöztem majd összeszedtem a holmimat és elhagytam a szobát. Lementem az alsó szintre, hogy beszéljek a fogadóssal, hátha tud valami munkát ajánlani.
- Jó reggelt. - mondtam, közben a pultra tettem a szobám kulcsát.
- Reggelt. - válaszolt kurtán, s közben a kulcsot elvette és a helyére rakta.
- Nem tud esetleg valami munkalehetőségről itt a faluban ?
- Hát épp tudok egyről, de nem biztos, hogy megfelelő a számodra.
- Ne törődjön vele. Mondja csak el nyugodtan.
- Reggel bejött a helyi kovácsmester és mondta, hogy keres maga mellé segédet egy napra.
- És hogy hívják a kovácsmestert ?
- A neve Akutagawa Motoichi
- És hol találom meg őt ?
- Kimész a fogadóból és balra indulsz el a főutcán, míg meg nem lát egy üllőt mintázó cégért az út mellet. Ott befordulsz az ösvényen, és végig mész rajta egyenesen. A végén meg fogod találni a kovácsmester műhelyét.
- Köszönöm a segítséget.
- Nincs mit.
- Viszlát. - mondtam, majd elindultam ki a fogadóból.
Így hát elindultam, hogy megkeressem a kovács műhelyét. A fogadós elmondása szerint elindultam balra az úton. Hosszú sétálás után megláttam egy oszlopon egy nagyon öreg cégért, ami egy üllőt ábrázolt, mellette pedig ott volt az említett ösvény. Lefordultam az útról az ösvényre s elindultam rajta. Egy kis séta után rá is akadtam a műhelyére. Mikor beléptem, rögtön megláttam a mester, mert éppen az üllőnél dolgozott valamin. Már elsőre meg tudtam állapítani, hogy a mester már nagyon öreg, de mégis mindig tele volt életerővel. Amikor észrevett, rögtön abbahagyta a munkát és felém fordult. Letörölte az izzadtságot a homlokáról, majd megszólított.
- Jó napot kívánok. Miben segíthetek neked fiam ?
- Jó napot kívánok. Az én nevem Akamatsu Gempachi. Akutagawa Motoichi-t keresem.
- Én vagyok az. Mit szeretnél ?
- A segédmunkára szeretnék jelentkezni
Ekkor felhúzta a szemöldökét és egy kicsit furcsán nézett rám.
- Te ?
- Igen én. Miért ? Mi baja van velem ?
- Hát fiam. Nem éppen úgy nézel ki, min aki kibírná a nehéz fizikai munkát.
- Ne aggódjon bírni fogom.
- Biztos vagy benne ? Nem szeretném, ha munka közben kidőlnél, mert nem bírod.
- Nem fog csalódni bennem.
Kétkedve bólintott, majd azt mondta:
- Jól van akkor felveszlek, de csak a mai napra.
- Rendben van. Nos, mi lenne a feladatom ?
Az öreg írt egy listát, arról hogy mit kell neki beszereznem. A listán lévő dolgok beszerzési helyei messze voltak innen, ezért sietnem kellett. Felszálltam az öregtől kölcsön kapott szekérre, amin már rajta voltak azok az áruk, amiket majd a kapott árut fogom fizetni. Miután ellenőriztem mindent, hogy a helyén van útnak indultam. Első megálló helyem a szén bánya volt, ahol a szenet szeretem be. A bányához vezető út nem egy séta kocsikázás volt, a szekér egész végig rázkódott, amíg oda nem értem. Már azt hittem, hogy sosem fogok odaérni, de végül meghallottam a bánya zajait. Mikor megérkeztem láttam az a rengeteg munkás, akik bányában dolgoztak. A munkások közös vonása az volt, hogy nagy darab fickók voltak és mindet fekete koszréteg takarta. Mivel nem tudtam, hogy kinek szolja, ezért kinéztem az egyiket és oda szóltam neki. A nagydarab munkás felém fordult. Kicsit meg is ijedtem tőle, mert a képét beszennyező szénpor furcsa megjelenést kölcsönzött neki. Komótosan elindult felé, és közben odaszól nekem.
- Mit akarsz itt kölyök.
- Jöttem Motoichi szállítmányáért.
- Nálad van amivel fizet ?
- Itt van a szekéren.
- Jó. Állj oda. - mondta, és a bánya melletti kis épület felé mutatott.
- Rendben. - mondtam, és elindítottam a szekeret.
Ezek után gyorsan lerakodtam a bányászoknak szánt szerszámokat és egyéb fémtárgyakat, majd segítettem a szénbányászoknak felrakodni a szenet. Miután megvoltunk a felrakodással búcsút intettem a munkásoknak, majd elindultam. A második hely ahová mennem kellet az erdő szélén működő fűrészmalom volt ahonnan a farönköket kellet beszereznem. Az oda felé vezető út sokkal kellemesebben bizonyult, mint az előző úti célomnál, mivel az út itt sokkal jobb volt. Már messziről meghallottam a fűrészmalom hangját, így tudtam, hogy hamarosan megérkezem. Egyszer csak a fák eltűntek, és megláttam a fűrészmalmot. Itt is mint a szénbányánál, sok volt a munkás, de itt legalább meg tudtam különböztetni az embereket egymástól. Leszálltam a szekérről és odamentem ahhoz a fickóhoz, aki a többi munkást irányította. Megvártam, míg kiadja az utasításait a favágóknak, majd megszólítottam.
- Elnézést kérek.
- Mit akarsz ? - kérdezte tőlem mogorván.
- Jöttem Motoichi szállítmányáért.
- Rendben van. Gondolom nálad van amit ígért érte ?
- Igen. Ott van a szekéren. - mondtam, és a szekér felé mutattam
- Jó. Rakodj le annál a háznál, utána pedig állj be oda. - mondta, és közben mutatta is, hogy hova kell vinnem az árút
- Rendben. - mondtam, majd elindultam vissza a szekérhez.
Odamentem a házhoz, majd lerakodtam a favágóknak szánt árút. Ezután a fűrészmalomhoz hajtottam, ahol megkaptam a jó minőségű alapanyagot és a kohóba szán fát.Végül a vasbányába mentem, hogy beszerezem a vastömböket. Ismét a hegyek felé vettem az irányt, és már előre féltem a rossz hegyi úttól. Szerencsére már akkora teher volt a szekéren, hogy nem rázkódott annyira. Hamar megérkeztem a telephelyre, ahol a vasat fogom beszerezni. Elém jött egy férfi és megállított.
- Motoichi szállítmányáért jöttél ?
- Igen.
- Kövess. - mondta, majd elindult.
A szekérrel utána mentem egészen addig, amíg intett, hogy álljak meg. Mikor megálltam, pár munkás felugrott a szekérre, és elkezdték a rakodást. Kicsit furcsállottam a dolgot, de örültem neki, hogy nem kell megint nekem rakodni, mert egy kicsit elfáradtam. Mikor elkészültek az átrakodással, a férfi intett és elbúcsúzott.
- Készen is volnánk. Azt is berakodtunk, amit majd Motoichinek kell megmunkálnia nekünk.
-Rendben van.
-Viszlát.
- Viszlát. - mondtam neki, majd elindultam ki a telepről.
Mikor visszaértem az öreg segítségével lepakoltam az anyagokat. Mikor végeztünk bementünk a műhelybe. Bent mindent forró, narancsvörös derengésbe vont a kövekből rakott négylukú kohó tüzének ragyogása. Mikor már bent voltunk, azt mondta.
- Most itt bent fogsz nekem segíteni. Van egy megrendelés, amit holnapra el kell készítenem.
- Mi a megrendelés ? Valami nagy dolog ?
- Csinálnunk kell egy tucat páncélt, egy tucat kardot, egy tucat lándzsát, egy tucat tőr. Ezen kívül kell négy köteg nyílvessző és még számos apróság, úgyhogy lesz elég munka
- Rendben. Mi lesz a feladatom ?
- Te kezeled a fújtatókat és te gondoskodsz arról, hogy a kohók a megfelelő hőfokon tartsad. Ezen kívül majd mondom, hogy mit kell még segítened.
- Oké.
Levettem a felsőruházatomat, mert nem akartam megsülni idebent. Először a kohó tüzét kellet magasabb hőfokra emelni. Nem nagyon értettem, hogy miért is kell ezt csinálni, hisz már így is pokoli volt a kohóból áradó meleg. A kohó közelében lévő széntartóból kezdtem el a szenet a kohóba lapátolni, közben az öreg néha rám parancsolt, hogy néha fát is dobjak a tűzbe. Ezt addig csináltam, míg az öreg azt mondta, hogy elég, ekkor átmentem a fújtatóhoz. Miközben a fújtatókat pumpáltam úgy éreztem nem fogom bírni. A testem minden pontja égett, és tiltakozott az erős igénybevételnek. De nem tehettem meg hogy feladjam, így folytattam tovább. Egyszer csak az öreg szólt.
- Elég lesz már. Már már meg van a kellő hófok a munkához. Most már csak akkor fújtatózz ha szólok.
Én csak bólintottam, mert megszólalni, már nem volt erőm. Az öreg nekilátott a munkának, és elkezdte a vasat hevíteni. Néha szólt, hogy fújtassak néhányat, de most egy ideig volt egy kis pihenő idő, mert nem kellet olyan keményen dolgoznom. Amikor a vas képlékenyé vált, az öreg megkért rá, hogy segítsek neki a nyújtásban. Odamentem, kezembe kaptam két fogót, és nekiláttam a nyújtásnak. Amikor végeztem, az öreg ismét a kohóba tette a fémet, majd miután egy ideig kalapálta, ismét nyújtanom kellet. Most nagyon hálás voltam nagyapának azért amiért ilyen keményen dolgoztatott a kovácsműhelyében, mert emitt bírtam csak ennyire a munkát. Egy ideig csak ezt csináltam, majd az öreg megkért rá, hogy hozzak vizet, mert hamarosan szükség lesz rá. Az öreg folytatta a munkát, mivel eléggé nagy volt a megrendelés. Felkaptam két vödröt, és elindultam a folyóhoz vízért. Mielőtt elindultam volna visszafelé, egy kicsit lemosakodtam, és csak ez után mentem vissza. Beleöntöttem a vizet a vajúba, a vödröket pedig visszatettem a helyére. Az öreg tett valamit a vízbe amit nem látta, de nem kérdeztem meg tőle, hogy mit, mert nem akartam kíváncsiskodni. Ezután az öreg kiokított egy kicsit a kovácsolásról, mert látta, hogy valamennyire értek hozzá. Megmondta, hogy most a megrendelőjének szüksége van patkókra is, aminek az elkészítése nem olyan bonyolult, ezért én fogom csinálni, mert neki a páncélokat és a fegyvereket kell megcsinálni. A vasat elkezdtem formálni egy kisebb méretű kalapáccsal, amíg egy nyers formát nem kaptam. Ezután az öreg rám bízta kardok és a tőrök megélezését. A köszörülés egész jól ment leszámítva, hogy néhányszor majdnem elrontottam az élezést. Néhány vágással gazdagodva a kezemen, nekiláttam az öreg által most készített lándzsa nyelének kifaragásnak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az öreg mellém telepszik egy kosárral a kezébe, és azt mondja.
- A feleségem csomagolt reggel egy kis ételt. Gondoltam éhes vagy.
- Köszönöm. -mondtam, és kivettem a kosárból egy almát.
Miután belakmároztunk az öreggel, folytattuk a munkát. Mikor elkészültem a nyelekkel, az öreg megkért, hogy a kardok és a tőrök nyelét tekerjem be bőrrel, utána pedig acéldamillal. Mikor ezzel is kész lettem, segítettem kifényesíteni a fegyvereket és a fegyvereket. Ezután pedig rendet raktam a műhelyben. Mikor kész voltam, lementem a patakhoz, és megmosakodtam. Miután visszamentem felöltöztem, és összepakoltam a cuccaimat. Mikor kész voltam megkerestem az öreget, és azt mondtam neki.
- Most már nincs szüksége rám, úgyhogy mennék, mert még hosszú út áll előttem.
- Jó rendben van. Köszönöm a segítségedet. - mondta, és egy erszény nyújtott át nekem.
- Örülök, hogy segíthettem. - mondtam, közben pedig eltettem az öregtől kapott erszényt.
Kezet fogtunk, majd miután felszedtem a cuccaimat, indulni készültem. Még mielőtt elhagytam volna a műhelyt, visszafordultam, és odaszóltam az öregnek.
- Köszönök mindent.
Ő csak bólintott, majd búcsút intettünk egymásnak. Elindultam az ösvényen lefelé. Miután odaértem az öreg cégérhez, nem a város felé indultam, hanem a másik irányba indultam el, hogy újabb kalandok után nézzek. Addig mentem, míg le nem szállt az éj. Úgy döntöttem, hogy nem vesződök barlang keresésével, inkább egy hatalmas fa tövében ütöttem tábort. Miután tüzet raktam, és kigöngyöltem a hálózsákomat, lefeküdtem. Félálomba jutott eszembe, hogy meg sem néztem az öregtől kapott erszényt, így hát felkeltem, és kivettem a táskámból. Nem tudom, hogy mennyi gyémánttal hálálta meg az öreg a munkámat, de a súlyából ítélve, nem kevéssel.

A fogadó vendégjei felém fordultak. A nő elindult felém, és ahogy egyre közeledett, szemügyre tudtam venni őt. Mozgását a nagymacskákéhoz hasonló vadság és kecsesség jellemezte. Hosszú fekete haját lófarokban fogva hordta. Az arcának ívei és formái tökéletesek voltak, semmiféle heg nem csúfította el. Miközben közeledett felém, gyönyörű zöld szemével úgy mért végig engem, ahogyan a vadász a prédát szokta. Fodros nyakú és ujjú fehér inget viselt, amire egy barna színű bőrmellényt vett fel. Nadrágja feszes volt, amely tökéletesen kiemelte hosszú és kecses lábait. A mellényt és a nadrágot aranyszállal folyondár mintákkal díszíttettetek. Az övén díszes hüvelyben egy egyszerű rapírt és egy ezüstveretes tarsolyt viselt. Leült az asztalomhoz, és nem szólt semmit. Egy ideig még néma csönd telepedett az egész fogadóra, de utána mindenki visszatért a saját dolgához. Ezután, még egy ideig nem szóltunk egymáshoz, végül én törtem meg a hallgatást.
-Az én nevem Akamatsu Gempachi.
-Az én nevem Kaori Matsumoto.
Nem tudhattam, hogy ál nevet adott-e meg, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé.
-Na és mi lenne a munka ? Mondj el mindent róla.
-Tegnap este a Rózsák kertjében megöltek egy férfit. A féri a helyi ékszerész szolgálatában állt, éppen egy küldetésről tért vissza. A küldetése az volt, hogy meg kellet szereznie egy igen értékes ékszert, utána pedig vissza kellet jönnie és az ékszert le kellet volna adnia az ékszerésznek. Ahelyett, hogy leadta volna az ékszert előbb szórakozni indult a Rózsák kertjébe. Ez lett a veszte. Túl későn értesültünk arról, hogy a városban van és hogy hol van. Már csak akkor értünk oda amikor meghalt. A szobában női holmik voltak szerteszét, ezért gyanítjuk, hogy egy nő volt a tettes. Mivel gyanítottuk, hogy nem marad a városban, ezért a kapuknál kérdezősködni kezdtünk, hogy nem láttak egy nőt kimenni valamelyik kapun. Szerencsére a milícia látta, hogy este egy nő és három férfi elhagyták a várost a keleti kapunk át. Utánuk küldtünk egy nyomkereső csapatot, akik felkutatták a tolvajokat. Nem messze innen van egy tó parti üdülő telep, ott álltak meg. A négy tolvaj képességeiről nem tudunk semmit, az is előfordulhat, hogy varázslók, de ez nem biztos. Nem tudjuk, hogy meddig maradnak ott, ezért minél előbb el akarunk indítani egy csapatot, akik elkapják a tolvajokat. A legfőbb feladat, hogy visszaszerezzük az ékszert. A tolvajok élve elfogása, csak másodlagos cél.
-Gondolom az ékszerész a megbízó. Te is neki dolgozol ?
-Igen.
-Hány tagú csapat megy ?
-Ha te is csatlakozol akkor egy hét fős.
-Te is benne vagy a csapatban ?
-Igen. Miért ?
-Csak kíváncsi vagyok.
-Talán baj ?
-Nem. Semmi bajom azzal, hogy te is jössz. – mondtam neki egy szerény mosoly kíséretében.
Kaori rém nézett, majd lesújtó pillantást lövellt felém, amit úgy értelmeztem, hogy ne próbálkozzak vele. Vissza is fogtam magamat, már csak üzleti partnerként tekintettem Kaorira.
-Na és mennyit fizet az ékszerész ?
-Majd az akció után megkapod a fizetséged.
-És mégis milyen ékszert kell visszaszereznünk ? Csak hogy tudjam.
Ekkor Kaori elővett egy pergament, és átnyújtotta nekem. Kigöngyöltem, és megnéztem a rajta lévő képet. Egy ezüstláncot ábrázolt amin egy ezüstfoglalatban egy bíborszínű gyöngy volt. A gyöngy körülbelül féldiónyi nagyságú lehetett. Felpillantottam a pergamenből, és megkérdeztem tőle.
-Ez lenne az ékszer ?
-Igen.
-Mi teszi ilyen különlegessé ezt a gyöngyöt hogy egy egész csapatot küld a visszaszerzésére.
-Az nem a te dolgod. Ami rád tartozott azt elmondtam. Nos. Elfogadod a munkát vagy sem ?
-Vár egy percet. Gondolkoznom kell.
-Gyorsan gondolkozz, mert keresek mást helyetted.
Elkezdtem gondolkodni a dolgon. Ez az ügy elég gyanúsnak tűnt nekem, nem tűnt törvényesnek a dolog. De végül is ha a lány igazat mondott, akkor a jogos tulajdonukat akarják visszaszerezni. És végül is, ha megcsinálom a melót akkor az ékszerésztől sok gyémántra számíthatok jutalmul.
-Rendben van. Elvállalom a munkát.
-Helyes. Akkor indulhatunk is. – mondta, majd nyomatékosításképp felállt az asztaltól.
-Rendben. – mondtam, majd miután megtöröltem a számat én is felálltam az asztaltól.
Kaori elindult kifelé a fogadóból, én pedig követtem őt. A város még szinte kihalt volt így kora reggel. A piacon sürgő-forgó árusokon, néhány városlakón kívül nem volt senki. A lány a keleti városkapuhoz vitt.
-Most találkozni fog a csapat többi tagjával.
-Rendben. – mondtam Kaorinak.
A kapunál volt egy kis csoportosulás egy lovas kocsi körül. Öt férfi volt ott,akik mind ugyanolyan ruhát viselt mint Kaori. Odamentünk a kis csoporthoz, majd Kaori eléjük lépett.
-Meghoztam az új tagot fiúk. – mondta nemes egyszerűséggel a csapatnak.
A csapat felém fordult, és közelebb léptek hozzám. Mivel nem akartam modortalan lenni, ezért bemutatkoztam.
-Üdvözöllek benneteket. Az én nevem Akamatsu Gempachi. Örülök hogy megismerhetlek titeket. – mondtam, közben kis ideig mindegyikük szemébe néztem, hogy tartsam a szemkontaktust velük a bemutatkozás közben.
Először egy kopasz fickó lépett hozzám. A szeme sötétbarna volt, hasonlatos volt a termőtalajéhoz. Alacsony termetű, de mégis nagyon izmos fickó volt, látszott rajta, hogy a harci kalapácsok forgatása nem jelenthet gondot neki. Kezet fogtunk egymással, majd bemutatkozott nekem.
-Az én nevem Fujiwara Kohei. Üdvözöllek a csapatban. – mondta mély hangon Kohei.
-Köszönöm. – mondtam Kohei nek.
Kohei után egy hosszú szőke hajú acélkék szemű srác lépett oda hozzám. Ő Koheihez képest sokkal magasabb és vékonyabb volt. Kezet fogtunk egymással, közben pedig alaposan végigmértem őt. Valami furcsa volt ebben a fiúban. A szeme arról árulkodott, hogy több dolgot megélt már, mint amennyit kinéztem fiatal külsejéből.
-Deguchi Etsuyanak hívnak. Remélem Kaori jól választott, és nem fogunk benned csalódni. – mondta nekem Etsuya.
-Ne aggódj. Nem okozok nektek csalódást. – mondtam neki, közben mindvégig a szemét fürkésztem.
Egy ideig még így álltunk, majd Etsuya elengedte a kezemet, és visszament a helyére. Utána egy szíjas izomzatú rövid barna hajú férfi lépett elém. Rám mosolygott, majd miután kezet fogtunk egymással bemutatkozott.
-Engem Chikanatsu Akihikonak hívnak. Örülök, hogy itt vagy és segítesz nekünk. – mondta, közben pedig ismét rám mosolygott.
-Én is örülök, hogy segíthetek. – mondtam Akihikonek.
Akihikot egy hosszú fekete hajú srác lépett elém. Magas volt, és mintha emlékeztetett volna egy kicsit Kaorira. A haját is ugyan úgy hordta. A szeme is ugyan olyan volt, sőt ugyanúgy mért végig engem, mint Kaori. A mozgását is hasonló vadállatiasság jellemezte mint, de nála inkább az erő és a tekintély dominált.
-Üdvözöllek. Az én nevem Haruhiko Matsumoto. Örülök, hogy megismerhettelek.
Mikor bemutatkozott, már semmi kétség nem fért, hogy ő Kaori bátya. Rámosolyogtam, majd csak ennyit mondtam neki.
-Én is.
Haruhiko bólintott, majd elindult vissza a kocsi oldalához. Nekidőlt a kocsi oldalának, és folytatta a figyelésemet. Végül egy göndör barna hajú férfi lépett hozzám. Ő is hasonlóan izmos volt mint Kohei, de ő kicsivel izmosabb volt. Jó erős keze volt, azt megállapíthattam a kézfogásából, mivel elég erősen megszorította a kezemet.
-Üdv. Az én nevem Hamaguchi Gyukudo.
-Örülök hogy megismerhettelek. – mondtam neki, közben pedig vártam, hogy mikor ereszti végre el a kezemet.
Mikor végre elengedte a kezemet, még egy barátinak szánt vállveregetéssel, majdnem letaglózott. Szerencsére meg tudtam állni a lábamon, így nem esett csorba a becsületemen. Miután véget ér a bemutatkozás, a csapat tagjai nekiálltak a kocsi felkészítésének, illetve bepakolni a kocsiba a dolgaikat. Kaori odalépett hozzám, és egy kis csomagot nyújtott át nekem.
-Tessék ez vedd fel. Amíg velünk vagy azt kell viselned, mint nekünk.
-Rendben van. – mondtam, közben pedig megnéztem a kapott ruhákat.
-Remélem jó lesz rád. – mondta, majd is nekiállt segíteni a többieknek.
Felszálltam a kocsira, ott vettem át a ruhákat. Kaorinak jó szem volt, pont eltalálta a ruha méreteimet. Kicsit zavart ez a feszülős bőrnadrág, de egy idő után meg tudtam szokni. Miután átöltöztem, megidéztem a fegyvereimet, hogy ne a helyszínen kelljen őket. Koheitől kaptam egy kardhüvelyt a hosszúkardomnak, és egy tegezt a vesszőimnek. Mikor végre készen álltunk az indulásra, mindenki felszállt a kocsira, majd Haruhiko elindította a szekeret. Indulás után megkérdeztem Kaoritól.
-A megbízónkkal a feladat elvégzése után találkozunk ?
-Az ékszerésszel nem fogunk találkozni. Majd valamelyik megbízójával fogunk találkozni.
-És hol lesz a találkahely ?
-Majd az Arany Serlegben találkozunk vele.
Több dolgot már nem kérdeztem tőlük, inkább hátradőltem az ölésen, és megpróbáltam pihenni egy kicsit a feladat előtt, mert még mindig pokolian hasogatott a hátam. Nem tudom mikor, de egyszer csak elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy valaki megrúgja a lábfejemet. Haruhiko volt az, és intett, hogy kövessem őt. Felálltam a padról, majd leszálltam a szekérről. Egy ideig bolyongtunk az erdőben a csapattal, majd egy idő múlva, megérkeztünk az erdő szélén lévő tisztáshoz, ahol az üdülő telep helyezkedett el. Kaori és Haruhiko előrébb léptek, majd nem sokra rá pár feketébe öltözött emberrel jelent meg. Kaori és Haruhiko odamentek hozzájuk, és beszélgetni kezdtek velük. Én eközben elővettem az íjamat, és egy vesszőt tettem az idegre. Nos sok idő múlva a fekete ruhás alakok eltűntek és Kaori meg Haruhiko visszajöttek hozzánk. Ezután Haruhiko megszólalt.
-A felderítőtőktől megkaptunk minden információt a tolvajokról. Most már teljesen biztosak vagyunk abban, hogy varázslókkal álunk szemben, de még mindig nem tudjuk, hogy mifélékkel, ezért semmi hősködés. Nem akarok senki miatt itt hagyni a fogamat. na akkor ismertetem a tervet. – mondtam, majd egy térképet vett elő ami az üdülőt ábrázolta
A terv az volt, hogy Haruhiko felgyújtja a házat, majd megvárjuk, hogy a tolvajok kijönnek, mert a házban nekik lenne előnyük, de ha kijönnek, akkor az előny már nálunk lesz. Haruhiko, Kohei és Gyukudo szemtől szembe fog a tolvajokkal harcolni. A csapat maradék tagjai párokban rendeződve fognak hátulról segíteni az elől harcoló triónak. A két páros egyike Akihiko és Akihiko a másik Kaori és én. Miután Haruhiko felgyújtja a házat, Akihikonek és nekem az lesz a feladatunk, hogy a ház ablakaink néhány nyilat belőve megsürgessük a tolvajok kivonulását a házból. Amikor a tolvajok kijönnek, még egy utolsó sorozatot elengedünk, majd Haruhiko, Kohei és Gyukudo frontális támadásba kezdünk. Ha valamelyik tolvaj megpróbál visszahúzódni a házba, azt nekem és Akihikonak meg kell akadályozni minden áron. Ha esetleg megkapjuk a jelzést Haruhikotól, a párosok közelebb jönnek, és ők is becsatlakoznak a küzdelembe, hogy kisegítsék a triót. Miután mindent részletesen megbeszéltünk elindultunk, hogy Haruhiko által megadott helyünket elfoglaljuk. Mikor elfoglaltuk a helyünket, már csak arra vártunk, hogy a támadás megkezdődjön. Egy ideig még vártunk, aztán Haruhiko kilépett az erdő szélére, és fojtott hangon megszólalt.
-Red Fire Ball
Haruhiko kezében megjelent egy körülbelül harminc centiméter átmérőjű vörös színű tűzgömb, amit aztán a ház tetejére hajított. Ekkor megcéloztam a ház felém eső ablakát, céloztam és lőttem. Mikor az első lövedékem a ház ablakán behatolt, rögtön vettem elő a következő lövedéket és lőttem. Miközben lőttem halottam, hogy Akihiko is megkezdte a támadást. Újabb ablaküveg csörömpölését halottam. A tolvajok még nem jöttek ki, ezért továbbra is folytattam a lövöldözést. Közben láttam, hogy a csapat triója, lassan elkezdik megközelíteni a ház bejáratát. Tartottak egymástól egy méter távolságot, és úgy közeledtek a ház elől lévő bejáratához. A ház tetején égő tűznek a hője egyre jobban kezdett elviselhetetlené válni, még úgy is, hogy nem a közvetlen közelében. Kohei és Gyukudo hirtelen Haruhiko elé ugrottak és hangos ordítással varázslásba kezdtek.
-Ice Make: Shield
-Stone Wall
A két varázslat egyszerre jött létre. Egy kőfal és egy jég pajzs jelent meg előttük. Ezután három különböző hangon a tolvajok varázslatokba kezdtek.
-Shadow Spike
-Bone Teeth
-Iron Bullet
Ezután a ház előtti bejáratnál elszabadult a pokol. Sötétség, fém és csontszerű lövedékek kezdtek el Kohei és Gyukudo védelme felé röpködni. A lövedékek belecsapódtak a jég és föld falba, de a védelem szerencsére kitartott. A sorozás egy idegi eltartott, majd a tolvajok abbahagyták a trió támadását. Egyszer csak a ház sarkánál egy férfi jelent meg. Rögtön észrevettük egymást, de még mielőtt rálőhettem volna Kaori berántott a mellette lévő fa mögé. Ezután meghallottam, hogy a férfi rekedtes hangján ismét varázsol.
-Shadow Spike
A fa törzse szerencsére felfogta ránk zúdított lövedékeket. Miután a lövedékek zaja elhallgatott, gyorsan kihajoltam a fa mögül, céloztam, és lőttem. A férfi gyorsan reagált, visszahúzódott a fal mögé, így nem találtam el őt. Ekkor megkaptuk Haruhikotól a jelzést, ezért én és Kaori lassan oldalazva az erdő takarásában megindultunk a ház elejéhez. Miközben haladtunk előre, egy fennkölt hangon így szólt.
-Rise Of Dead
Ekkor a ház előtti területen néhány helyen megmozdult a föld. Ahol megmozdult a föld, egyszer csak furcsa alakok kezdtek előmászni. Kaori mellém lépett és csak ennyit mondott.
-Fedezz. Lődd ki a hullákat.
-Milyen hullákat ?
-Azokat a hullákat akik előmásznak a földből. – mondta, majd elővonta a rapírját és rohanva elindult, hogy végezzen az előmászó élőhalottakkal.
-Animate Dead – hallatszott egy újabb varázslat a férfitől, és a halottak mozgásba lendültek.
Egy ideig haboztam, de amikor megláttam a ház tüzének fényénél az egyik előmászott alakot. Egy foszladozó ruhákban lévő rothadó emberi hulla indult meg Haruhiko felé. Ezután rögtön egy nyilat küldtem a fejébe. A hulla rögtön elterült, és én folytattam a hullák kiiktatását, de hiába. Egyet lelőttem, és másik négy állt a helyébe. Közbe a másik páros is megjelent, Akihiko valami furcsa kristályszerű kardal futott be a zombik közé, hogy nekilásson sorra kiirtani a hullák sorait. Akihiko egy hosszú íjjal irtotta a hullákat, de szintén sikertelenül. Közben Kohei és Gyukudo a két tolvaj összecsapott egymással. Haruhiko nem tudott segíteni nekik, mert a hullák körbevették őt. Egyfolytában különböző tűzvarázslatokkal szórta a neki támadó hullákat. A hullák amikor beléjük csapódott Haruhiko által küldött tűzvarázslat lángoló hús cafatokká estek szét. De ez nem volt elég a halottak, egyfolytában özönlöttek felé. Eközben észrevettem, hogy Kohei és Gyukudo megpróbálják a ház ajtajában álló férfit megölni, de a tolvaj két társa mindig megvédték őt a társaimtól jövő támadásoktól. Úgy határoztam, hogy megpróbálom lelőni a fickót, ezért elfordultam a csatatér felől, és a fickóra céloztam. Egy ideig várnom kellet, mert sok volt körülötte a mozgolódás. Mikor elérkezett a megfelelő pillanat, útjának eresztettem a vesszőt. Az idő lelassult, követni tudtam a vessző irányát. Bár teljesen biztos voltam, hogy a vessző célba fog találni, de volt bennem egy kis félsz, hogy mégsem. A vessző célba talált, pontosan a férfi szívébe fúródott a vesszőm. A szeme kitágult, és vér kezdett előcsorogni a szája széléből. térde esett, és még mielőtt kilehelte volna a lelkét, rám nézett. Egy torz mosollyal búcsúzott el tőlem, majd felbukott és meghalt. Eközben a halottak, mint a irányítást vesztett marionett bábok felbuktak és nem mozdultak meg többé. Ekkor észrevettem, hogy az élőhalottak között ott fekszik Akihiko. Valószínűleg akkor halt meg amikor én a most megölt tolvajjal foglalkoztam, és nem őt fedeztem. Egy ideig nem tudtam semmit sem csinálni. Csak bámultam magam elé, és az járt az agyamban.
~Megöltem. Megöltem két embert.
A tolvaj két társa a társuk elvesztéséért érett dühből új erőre kaptak, és kíméletlenül megtámadták Koheit és Gyukudot. Egyszer csak az egyikük dühtől eltorzult hangon így szólt.
-Shadow Grasp
A tolvaj intett egyet, és két árnyék kéz jelent meg. Kohei és Gyukudo nem reagált elég gyorsan, a kezek megragadták őket, majd fojtogatni kezdték őket. A másik tolvaj gyorsan reagált, felemelte a kezét, a tenyerét Kohei felé mutatta, majd így szólt.
-Steel Arrow
A tolvaj tenyeréből három darab fém nyílvessző vágódott ki, és egyenesen Kohei felé repültek. Kohei nem tudott semmit tenni, hogy a vesszőket megállítsa, behunyta a szemét és várta a halált. Kettő vessző a mellkasába csapódott a harmadik vessző pedig átütötte a koponyáját, és tovább repült egyenesen Haruhiko felé. Szerencsére csak a vállát súrolta lövedék, ezután pedig a földbe vágódott. Kohei feje lehanyatlott a mellkasára, és többet nem mozdult meg.
-Neeeeeeeeeeeem. – ordította Gyukudo szívszorító fájdalmas hangon.
A tolvaj csak elvigyorgott, majd a kezével dobó mozdulatot utánozva elhajította Koheit és Gyukudot is. A két test pörögve forogva repültek a levegőbe. Kohei továbbrepült a fák közé, Gyukudo pedig nekicsapódott egy fa törzsének. Ekkor a tolvaj hangos nevetésbe kezdett. Miután lecsúszott a fa törzséről, és a földöz csapódott egy hangot sem szól. Akihiko vad dühvel az arcán a tolvajra célzott az íjával, és rálőtt. A tolvaj nem védte a csapást, mert még mindig a társaink halálán nevetett. A nyíl a gyomrába csapódott, amitől megtántorodott. A másik tolvaj ekkor Akihiko felé nézett, és miután látta, hogy ő a másik célpont varázslatba kezdett.
-Iron Armor – mondta a tolvaj és a testét fém kezdte elborítani.
Akihiko újra lőtt, de nem hatolt át a tolvaj frissen emelt testhezálló páncélján. Kaori és Haruhiko elindultak a sebesült tolvaj és a páncélos tolvaj felé. Haruhiko felemelte a kezét és azt mondta.
-Burst of Flame
A kezéből egy tűzcsóva indult meg a páncélos tolvaj felé. A tolvaj felemelte a kezét, hogy védje a támadást. A tűzcsóva akkora erővel csapódott a mellkasának, hogy a páncélt lerobbantotta róla, és a testét felemelve a ház teteje felé lökte. Még halottam a tolvaj halálsikolyát, még mielőtt becsapódott volna az égő tetőnek. Kaori elindult, hogy végezzen a haldokló tolvaj felé, hogy megadja neki a kegyelem döfést, de ekkor egy nő lépett ki a lángoló ház ajtaján. A nő alacsony volt, és nagyon fiatal. Lenge sárga ruhát viselt ami úgy fodrozódott körülötte akár a ház tüze volna. Szőke haját kiengedve viselte. Kaori és Haruhiko támadásba lendültek de a nő még gyorsabb volt. Felemelte a kezét, és hideg könyörtelen hangján így szólt.
-Chain Lightning
A kezéből egy villám vágódott ki iszonyatos sebességgel. Először Kaorit találta el, majd tovább pattant, és Haruhikot vette célba. Haruhiko megpróbál elvetődni a villám elől, de nem volt elég gyors. A villám telibe kapta őt is és kiütötte őt. Kaori megpróbált még felállni, de a nő odalépett hozzá és arcba rúgta őt. Felemelte a tekintetét, és ránk nézett. Elmosolyodott, és azt mondta.
-Na támadjatok meg. Had lássam mire vagytok képesek.
Én és Akihiko egymásra néztünk, majd egy csatakiáltás után nyílzáport zúdítottunk rá. A lány felemelte mind a két kezét és így szólt.
-Electrical Wave
Két sistergő kék hullámot indított el felém és Akihiko felé. A hullámok félresöpörték a nyilainkat, majd szédítő gyorsasággal közeledett felém és Akihiko felé. Akihiko továbbra is folytatta a lövést, én elvetődtem a hullám útjából. Szerencsére nem kapott el de halottam, hogy Akihikot igen. Felé fordultam, hogy lássam, hogy mi történt vele. Kiejtette a kezéből az íját, majd hanyatt vágódott és vonaglani kezdett. A vesztemet okozta, hogy Akihikora figyeltem, a lány ismét varázsolt.
-Paralyze Lighting Bolt
Nem volt időm a lány felé fordulni. Egyszer csak éreztem, hogy valami a testemnek csapódik, és teljesen lebénít. Felborultam, és rángatózni kezdtem. A lány nevetését és a saját zihálásomon kívül semmit sem érzékeltem. Mikor végre abbamaradt a szörnyű rángatózás, újra tudtam koncentrálni. Láttam, hogy a lány kardal a kezében megindul Akihiko felé. Megpróbáltam mozdulni, de nem sikerült. A lány odalépett Akihiko mellé, majd felemelte a kardját és lesújtott rá. Undok freccsenés hallatszott, mikor a kard eltalálta Akihikot. Miután a lány megbizonyosodott, hogy Akihiko meghalt, otthagyta őt és elindult felém. Nem siette el a dolgot, szépen lassan közeledett felém. Mikor odaért hozzám láttam az arcán és a ruháján Akihiko vérét. Rám mosolygott, és azt mondta.
-Kár volt idejönnöd. Nem maradt más választásom. Téged is meg kell, hogy öljelek. – mondta, majd ismét rám mosolygott
Nem csapot le még rám. Ki akart élvezni a pillanatot, mielőtt megölt volna.
-Kár. Pedig elégé helyes fiú vagy. –mondta, majd csapásra emelte a fegyverét, hogy velem is végezzen
Behunytam a szememet, majd vártam, hogy vége legyen. Valami meleg fröccsent az arcomba.
~Ez nem az én vérem volt. – gondoltam, és kinyitottam a szememet.
A lány hasán keresztül egy rapír hegye állt kifelé. A lány elejtette a kardot, majd egy szaggatott sóhaj hagyta el a tüdejét.
~Ne értettem. Hogy történhetett ez ? – gondoltam magamban.
Egyszer csak a rapír kihúzódott a lány hasából, aminek a következtébe még több vér zúdult az arcomba. Már nem láttam semmit csak halottam, hogy mi történik. A lány térdre zuhant, utána valami motoszkálást halottam. Ezután meghallottam Kaori hangját, hogy azt mondja.
-Ezt a társaimért kapod. – majd nyisszanó hangot halottam.
Ismét vér patak zúdult az arcomba. Még mielőtt elájultam volna a lány hangját halottam, amint hörögve levegő után kapkodott.
Arra ébredtem, hogy napfény süt az arcomba. Kinyitottam a szememet, de egy ideig nem láttam semmit. Miután kitisztult a látásom, láttam, hogy egy ablakon át szűrődik be a nap első sugarainak fénye. Hirtelen felkeltem az ágyból, de rossz ötletnek bizonyult. Rögtön vissza is hanyatlottam, és még pihentem egy kicsit mielőtt ismét megpróbáltam. Lassan keltem fel, nem úgy mint az előbb. Minden porcikám fájt, mintha agyonvertek volna az este. Végignéztem magamon, és ekkor konstatáltam, hogy nincs rajtam semmi ruha, de szinte mindenhol tele vagyok kötésekkel. Kicsit furcsálltam a dolgot, és elkezdtem gondolkozni, hogy mi is történt az éjjel. Ekkor jutott eszembe, hogy mi volt az este. Körbenéztem a szobámban, és az éjjeliszekrényen megláttam egy erszényt rajta pedig egy borítékot. Lassan felkeltem az ágyról, és odamentem. Kezembe vettem a borítékot, majd elolvastam a rajta álló feliratot.
-Kaoritól. – mondtam ki hangosan is.
Kinyitottam a borítékot, majd olvasni kezdtem a levelet.
˝Kedves Akamatsu.
Sajnálom, hogy nem maradhattam itt míg felkelsz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól vagy-e. Remélem nem esett maradandó bajod. Este mikor felhoztalak nem voltál magadnál, ezért kénytelen voltalak én megfürdetni. Fürdés után elláttam a sebeidet, hogy nehogy elfertőződjenek utána pedig lefektettelek. Nem örülj, nem csináltam veled semmi olyat. A ruháidat letettem a fürdőszobába a szekrénybe, majd ott keresd őket. A cuccaidat a szobában lévő székre raktam, mert máshol nem fértek el. A szobát lefoglaltam neked egész napra, úgyhogy nem kell aggódnod miatta. Reggelit is fizettem neked, lehet, hogy hamarosan meg is hozzák. A küldetést teljesítettük, de sajnos nem kis áldozatok árán. Mint az tudod Akihiko, Kohei, Gyukudo és Akihiko életét vesztették a küldetésen. Csak te, én és Haruhiko éltük túl. Az ékszerész így hármunk között osztotta el a jutalmat, így egy kicsivel többet kaptál, mint egyébként. Remélem majd hasznosan fogod felhasználni. Azt tanácsolom, amikor jobban leszel akkor hagy el a várost és menny tovább amíg nem kezdenek el nyomozni az üdülő telepen történtek után. Ne is próbálj meg megkeresni, mert csak abból baj lesz. A megbízatás véget ért elváltak útjaink Itt az ideje, hogy visszatérj ahhoz amit eddig csináltál. Köszönöm, hogy segítettél.
Üdvözlettel.
Kaori„
Még egy párszor elolvastam a levelet, majd miután meggyőződtem arról, hogy tényleg azt írta amit írt, visszatettem a levelet az éjjeli szekrénybe és ledőltem az ágyamra. Miközben kavargó gondolataimmal voltam elfoglalva egyszer csak valaki kopogott az ajtón.
-Ki az ? – kérdeztem mogorván.
-A fogadós lánya vagyok uram. Egyszer már találkoztunk. Meghoztam a reggelit. – mondta megilletődötten a lány.
-Mindjárt megyek. – mondta, majd még egy kicsit feküdtem.
Miután éreztem magamban annyi erőt, hogy kivánszorogjak az ajtóig, felkeltem, és úgy ahogy voltam elindultam az ajtóhoz. Mikor odaértem kinyitottam az ajtót, majd átvettem a lánytól a tálcát. A lány egy kicsit megilletődött a látványtól, de nem nagyon izgatott.
-Köszönöm, hogy felhozta. – mondtam neki, majd lassan becsuktam az ajtót.
-Szívesen. – mondta ismét megilletődött hangon a lány.
Nem vártam meg, hogy halljam, hogy elindul az ajtótól. Leraktam a reggelimet az ágyra, és hozzáláttam az evésnek. Miután befaltam az erőlevesből és zöldségraguból álló reggelimet, bementem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Jól esett most a zuhanyzás, mivel nem hiszem hogy most fel tudnék állni a kádból. Miután lezuhanyoztam, felöltöztem. Összeszedtem a dolgaimat, majd felkaptam a holmimat, és elhagytam a szobát. Lementem a fogadóba, és a pult felé vettem az irányt. A kulcsot a pultra dobtam, majd elindultam kifelé. A fogadós még odaszólt nekem, hogy ’’Még nem járt le a szoba. Még maradhatok.„ , de nem érdekelt. Minél előbb el akartam hagyni ezt a várost.

Nemsokára meg is érkezett akire vártunk. Egy magas, jó kiállású, rövid fekete hajú férfi lépett be a fogadó ajtaján. Vidám vándor benyomását keltette a megjelenésével, de aki jobban megfigyelte, az rögtön láthatta a kék ruhája alól kivillanó sodronying szemeket. Az oldalán díszes hüvelyben egy hosszú kardot viselt. Rögtön felén indult, és míg odaért végigvizsgált bennünket. Valószínűleg nem nagyon tetszett neki a látvány, mert az arcán egy rövid pillanatig undort véltem felfedezni. Mikor odaért, már ismét a vidám vándor álcáját vette vissza. Meghajolt felénk, és udvariasan azt mondta.
- Jó reggelt kívánok. Az én nevem Higashikuni Masaharu. Önök azok akik az uram kényes ügyének megoldására jelentkeznének ?
- Igen mi volnánk. – mondta Szürke.
Ezután Szürke bemutatkozott, majd engem és Pávát is bemutatott. Ezután a férfi leül hozzánk az asztalhoz, és nekiállt röviden ismertetni a feladatunkat.
- Az uram legfőbb alkimistája Chikamatsu Kamatari egy hazalátogatása során eltűnt. Az uram birtokairól elindult, de haza már nem érkezett. A ti feladatok az lenne, hogy velem és néhány kísérőmmel együtt az alkimista után eredjetek.
- És az mégis hol van ha szabad tudnunk ? – kérdezte Páva.
- Még mi sem tudjuk. A lakóhelyétől néhány kilométerre megtaláltuk az alkimista kíséretének összes tagjának a holtestét. Egyelőre csak találgatunk, de úgy sejtjük, hogy a gazdám riválisa raboltatta el az alkimistát.
- És mégis miért tenne ilyet a gazdád riválisa ? - kérdezte Szürke.
- Nem kaptam parancsot arra, hogy ezt megosszam veletek. A lényeg annyi, hogy a gazdámnak nagyon fontos az alkimista.
- Rendben van. Akkor végül is mi lesz a feladatunk ? – kérdezte Páva.
- Tehát a küldetésünk a helyszínen található nyomok elemzése, az alkimista hollétének megfejtése, és kiszabadítása.
- Akkor akár indulhatunk is. – mondta Szürke, majd felállt az asztaltól.
Mindannyian felálltunk az asztaltól, majd elindultunk Masaharu után. Masaharu a kikötő felé vette az irányt, majd egy idő után a kikötő raktárainak sikátorai között kezdtünk el bolyongani. Nemsokára egy elhagyatott raktár épület felé vettük az irányt. Az épület elég romos volt, és mindenfelé különböző szemét kupacok voltak. Mikor beléptünk, megláttam a bent várakozókat. Egy csapat férfi volt bent akik mind furcsa fekete feszülős kezeslábast viseltek. Az arcukat egyikőjüknek sem láttam, mert mindegyikükét maszk takarta. Masaharu beljebb vezetett minket, majd mikor a férfiak megláttak Masaharut, majd meghajoltak felé. Ezután Masaharu fennhangon így szólt.
- Atsutane, indulhatunk ?
Ekkor az férficsapat belsejéből egy vörös ruhás, magas nő lép elő. Nem nagyon tudtam megfigyelni, mert a férfiak elindultak felénk, és eltakarták előlem a nőt. Egy ideig nem történ semmi, de aztán fényesség töltötte be a raktárt. Ezután Masaharu fennhangon így szólt.
- Gyerünk emberek. Mindenki lépjen át a kapun.
- Kapu ? Miféle kapun ? – kérdeztem Szürkétől.
- Majd meglátod. – mondta, majd elindultunk az embertömeg után.
Egy ideig nem láttam semmit, de ahogy az emberek egyre jobban elkezdtek eltűnni előttem, valamit elkezdtem látni. Valami furcsa volt a levegőben, olyasvalami volt, mintha a levegő egyszerre vízé változott volna a levegőben.
- Na gyerünk kölyök. Nem érünk rá egész nap. – mondta Páva, majd egy lökést éreztem hátulról.
Nekiestem annak a fura valaminek, és egyszer csak már nem a romos raktárban voltam. Atsutane, Masaharu és a férfiakkal együtt egy erdő szélén lévő út mellet álltunk. Miközben bámészkodtam, egyszer csak Páva és Szürke is megjelent mellettem. Még mielőtt azonban Pávának eshettem volna Masaharu így szólt.
- Akkor most lássunk neki a keresésnek. – mondta, majd Masaharu parancsokat kezdett osztani a maszkosoknak. A maszkosok nagy része elindult, a többi ott maradt velünk.
- Most akkor várunk, amíg megtaláljuk, hogy merre vitték el a alkimistát. – mondta Masaharu.
Nem kellet sok, az egyik csapat maszkos hamarosan visszatért jelentést tenni. Masaharu visszaparancsolta a többi felderítőt, majd az egész kompánia elindult a felderítők által megadott útirányba. Egyre beljebb és beljebb haladtunk az erdőbe, lassan már a nap is elkezdet eltűnni a láthatáron. Egyszer csak Masaharu megállt és jelzett, hogy mi is tegyük ezt. Mindenki megállt, és feszült csend telepedett ránk. Ahogyan csöndben figyeltünk, egyszer csak hangokat kezdtünk hallani. Masaharu jelzett, hogy csendben és lassan kezdjünk előre haladni. Az egész csapat elkezdett előre haladni. Ahogyan egyre közeledtünk, egyre kivehetőbb és több hangot hallottam. Egyszer csak Masaharu ismét megállt, így mi is megálltunk. A fákon túl egy szekértábort lehetett látni, egy kis tisztáson. Masaharu jelzett, hogy mindenki menjen oda hozzá, így mindenki odament. Mikor már mindenki ott volt, elmondta a tervét. Masaharu úgy tervezte, hogy megvárjuk míg teljesen sötét nem lesz, és csak az után fogunk támadni. Atsutane és Masaharu néhány embere visszamennek az érkezési pontra, és ott várnak, míg nem érünk vissza az alkimistával. Én, Páva, Szürke és Masaharu az alkimista kiszabadításáért felelünk. Masaharu többi embere pedig lefoglalja az ellenséget, amíg mi kiszabadítjuk az alkimistát. Az Masaharu emberei a tábor északi, az észak keleti, illetve az észak nyugati oldala felől fognak támadni. Masaharu csapatai először megpróbálják az ellenség nagy részét csendben elintézni, és csak az után indulhat meg a támadás. Az én csapatom a déli irányból fog támadni, az után mikor az ellenség Masaharu csapataival harcol. Amikor pedig kiszabatjuk az alkimistát Masaharu csapatai fedezni fogják a visszavonulásunkat. Amikor Masaharu jelez, mindenki azonnal visszavonul a találkozási pontra ahol Atsutane portál nyit amivel visszajutunk az indulási pontra. Masaharu három csoportra osztotta a lefoglalásra kijelölt erőket, majd Atsutane-t és a vele tartókat elküldte vissza az érkezési pontra. Ezután várni kezdtünk, hogy leszálljon az éj. Miközben vártunk, megpróbáltam megfigyelni az ellenséget. Ahogyan láttam, nem volt az ellenség között mágus, de azért nem vetettem el azt a lehetőséget, hogy esetleg van. Az ellenség létszám fölényben volt, de nálunk volt a meglepetés ereje. Az ellenség nagy része egyszerű talpasokból állt és csak kis számú íjász csapatokkal rendelkezett. A legnagyobb gondolt a páncélos lovagok jelenthetik, de remélem addigra le fogunk lépni, mire azok felkészülnek. Lassan elérkezett az idő a támadásra, így lassan mindenki elfoglalta a helyét. Masaharu, Páva, Szürke és én elfoglaltuk a helyünket az alkimista börtönéül szolgáló kocsinál. A kocsinál csak két őr volt, amit furcsálltam is egy kicsit.
~ Ha ilyen fontos nekik az alkimista, akkor hogyhogy nem többen őrzik.
Mindenki elővonta a fegyverét, így én is megidéztem az íjamat. Megegyeztünk, hogy én fogom őket fedezni, így én hátul fogok maradni addig, míg ki nem fogják hozni az alkimistát. Ezután várni kezdtünk. Pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy mikor fog megkezdődni a támadás. Hirtelen az egyik szekér minden előre jelzés nélkül darabokra robbant.
- Indulás. – mondta Masaharu.
Megfeszítettem az íjamat, és megcéloztam az egyik őrt. Nem akartam megölni, ezért a vesszőt a vállába küldtem. Sajnos eltévesztettem a célt, a vessző koppanva pattant le az őr vállvasáról. Az őrök rögtön reagáltak, és kardot rántottak. Szürke, Páva és Masaharu ekkor elindultak a szekér felé. Páva ért oda elsőnek, az őrnek esélye sem volt ellene, hisz sokkal erősebb és nagyobb volt nála. Az őr megpróbálta kivédeni a felé zúduló csapást, de Páva hatalmas kardja darabokra robbantotta az őr kardját. Ezután akadálytalanul suhant át az őr bőrpáncélján és a testén, Páva az őrt egyszerűen ketté vágta. A másik őr megpróbált lecsapni Pávára, de ekkor Masaharu a köpenye alól egy dobósét hajított felé. Az őr nem figyelt oda, éppen arra koncentrált, hogy lesújtson a társát megölő Pávára. A tőr az őr koponyájában állapodott meg, aminek következtében az őr rögtön megtorpant majd holtan esett össze. Páva felém fordult és azt mondta:
- Ne kíméld őket kölyök. Ők sem kímélnek téged.
Ezután a kocsi felé indultak, hogy kiszabadítsák az alkimistát. Páva és Szürke kint maradtak, hogy fedezzék Masaharu. Eközben Masaharu felpattant a szekérre, majd eltűnt a szekér ponyvája alatt. Az ellenség felfigyelt a mi kis magán akciónkra, néhány katona felénk közeledett. Nem bírtam megfogadni Páva tanácsát, még mindig megpróbáltam őket megkímélni. Páva és Szürke emberfeletti gyorsasággal küzdött. Szürke a két kardjával egyszerre több ellenféllel is harcolt, míg Páva egyetlen suhintással vágott magának utat az ellenségen. Egyszer csak Masaharu kiugrott a szekérről, a vállán hozva egy öreg férfit.
- Megvan amiért jöttünk. – mondta. – Irány a találkozóhely.
Páva és Szürke elindultak előre, mivel Masaharu-nak kellet hoznia az alkimistát, ezért ő most nem tudott harcolni. Megidéztem a kardomat, majd miután az íjamat átvetettem a vállamon, Masaharu után iramodtam. Mikor utolértem, éppen a tábor kellős közepén vágtunk át. Mindenhol folyt a harc, mindenhol holtestek hevertek. A kezemben lévő kard megállás nélkül járt, és az ellenséget kaszabolta. Lassan már csatának sem lehetett nevezni ami itt folyt, inkább nevezhetném öldöklésnek. Iszonyú küzdelem árán értünk el a tábor végét jelentő erdőszakaszt. Masaharu ekkor adta meg a jelet a visszavonulásra. Még mielőtt bemenekültem volna az erdőbe megláttam az ellenség lovagjait. Teljes páncélban voltak, kezükben pedig lovagi kard vagy tollas buzogány. A lovaik is páncélt viseltek, sőt némelyikük páncélján még pengék is voltak csak úgy mint a gazdáik páncélján. Az egyikük felém nézett, majd hatalmas csatakiáltással felénk kezdtek rohamozni. Rohanni kezdtem, úgy ahogy a lábaim bírták. Halottam, ahogyan a lemaradókat a lovasok egyenként megölik. Nem bírtam hátranézni, egyre csak futottam és futottam, mert ha megállok akkor biztosan utol fognak érni. Lassan közeledtem a találkozási ponthoz, amikor egyszer csak elestem egy kiálló gyökéren. Rögtön feltápászkodtam, de halottam, hogy egy lovas a nyomomban van. Hiába futotta, a lovas egyre csak közelebb és közelebb ért. Amikor azt hittem, hogy a lovas végezni fog velem, hírtelen valaki berántott egy fa mögé. Pár centire került csak el a lovas buzogányának a feje.
~ Biztosan megölt volna, ha eltalál. – gondoltam magamban.
Csak ezután néztem meg, hogy ki mentett meg. Páva volt az.
- Jól vagy kölyök ? – kérdezte tőlem.
Én csak bólogattam, mert megszólalni nem bírtam. A lovag éppen megfordult a lovával, és újra rohamra indult. Páva kilépett a fa mellől és egyenesen a lovag haladási irányába állt.
- GYERE. GYERE CSAK. ITT VAGYOK. – ordította Páva.
Megbabonázva bámultam, hogy mi fog most történni. A lovas és Páva közötti távolság rohamosan csökkent. A lovas felemelte tollas buzogányát, hogy lecsapjon Pávára. Amikor a lovag lecsapott volna, Páva hihetetlen gyorsasággal lecsapta a kezét. Lovag felordított, közben tovább vágtatott.
- Gyerünk. Menjünk el mielőtt ideér a többi lovag is. – mondta Páva, majd odajött hozzám és elkezdett rángatni.
Hamarosan megérkeztünk, ahol már nyitva volt a kapu. Már senki nem volt ott, valószínűleg már csak mi voltunk itt.
- Na siessünk, még mielőtt itt ragadunk. – mondta Páva, közben pedig fokozni kezdte a tempót.
Mikor már csak néhány lépésnyire voltunk, a kapu felé vetődtünk. Amikor földet értünk, ismét a romos raktárban voltunk. Feleltem a földről, és körbe néztem. Szürkén és Atsutane-n kívül nem láttam senkit sem a raktárban.
- A többiek már továbbálltak, de Masaharu itt hagyta a jutalmatokat. – mondta Atsutane és odadobott mindenkinek egy erszényt.
- Na akkor én is távozom. Viszlát. – mondta, majd lassan elkezdett eltűnni.
Egy ideig láttuk még, de aztán végleg eltűnt. Már csak mi hárman voltunk a raktárban. Egymásra néztünk, majd megkérdeztem:
- Akkor most elválnak útjaink ?
- Miért válna el ? – kérdezet tőlem Páva.
- Hát azt hittem, hogy mindenki megy a saját dolgára. – mondtam, közben a csizmám orrát bámultam
- Hát ha úgy akarod kölyök. – mondta Szürke.
- Miért veletek is tarthatnék ? – kérdeztem tőlük reménykedve.
- Hát persze. Miért is ne. Szórakoztató társaság vagy kölyök. – mondta Páva vigyorogva.
- Már úgy is unom, hogy egyedül kóborolok. Jobb lesz így felfedezni a világot a barátaimmal.
Egymásra vigyorogtunk, majd megkérdeztem.
- Akkor merre menjünk ?
- Előbb azt tanácsolnám, hogy szegyük rendbe magunkat, és csak az után induljuk útnak. - mondta Szürke.
- Én is támogatom. Az a senkiházi lovag összevérezte a ruhámat. Most nézzétek meg. – mondta Páva idegesen. – Ez az ing egy kisebb vagyonba került.
- Akkor majd veszek egy másikat, csak hagyd már abba a nyavalygást. Na és te kölyök ? Nem akarsz valamit még csinálni mielőtt elindulunk ?
- Hát nekem sem ártana vennem egy új ruhát. – néztem végig a szakadt ruhámon. – De előbb ennék valamit. Ez az izgalom meghozta az étvágyamat.
- Oké. Akkor induljunk is. – mondta Szürke.
Így hát elindultunk kifelé a városból, hogy együtt az új barátaimmal Pávával és Szürkével, hogy ujjba kalandok után nézzünk.

Szürke, Páva és én úgy határoztunk hogy itt az ideje valami nagyobb horderejű munkában részt venni, mert a kis feladatok elvégzéséért járó jutalom éppen hogy csak egy napra volt elegendő a megélhetésünkhöz. Szürke tanácsára elindultunk egy közeli városba, hogy ott nézzünk valami munka után. Sok időbe és energiába került mire elértük a mocsár egyetlen városát Ugon-t. A város ahová megérkeztünk semmiben nem különbözött az isten háta mögötti nagy falvaktól, aminek a lakói az élőhelyüket városnak nevezték. A városnak megvoltak a saját üzletei, de az ott kapható árucikkek minősége közelében sem járt a Magnóliában lévő boltok kiváló áruihoz. A város elhelyezkedése sem volt éppen a legmegfelelőbb, hisz ki az a bolond aki képes a mocsár szívébe gyalogolni, hogy eljusson erre a koszfészekbe. De az ember ne panaszkodjon ha csak ennyire futja az erszényében csörgő maréknyi gyémántokból. A helyiek vegyes érzelmekkel fogatták érkezésünket, de ez minket a legkevésbé érdekelt. Bementünk a falu egyetlen fogadójába amely a Rothadt Sellő nevet viselte, hogy végre kipihenhessük magunkat és hogy megtömjük a hasunkat. Az épület külseje sem volt valami biztató, a belseje pedig egyenesen borzasztó volt. Ha lett volna más választásom akkor azonnal elhagytam volna a várost, de mivel a legközelebbi város egyheti járóföldre volt ezért maradtam. A pulthoz mentem, majd kivettem pár darab gyémántot az erszényemből és a pultra dobtam őket.
- Szép napot kívánok. Mit tudna nekem és a barátaimnak ennyiért adni ? – kérdeztem a pult mögött álló férfitól.
A fogadós megnézte az összeget végül csorba mosolyát rám villantva csak annyit mondott:
- Majd meglátom, hogy mit tehetek magukért. Addig is üljenek le valamelyik szabad helyre.
- Köszönjük. – mondtam, majd elindultunk az egyik szabad asztal felé.
Miközben vártuk a rendelésünket, végignéztem a fogadó vendégjein. A vendégek többsége helyi lakosokból és rossz arcú kalandorokból állt. Viszont volt a fogadó asztalánál egy társaság akiket sehogy sem tudtam elképzelni, hogy hogyan kerültek ide. Két nő és négy férfi ült egy asztalnál és az eléjük kirakott hatalmas tálakon kirakott ételeket fogyasztották. Két férfiről rögtön meg tudtam állapítani hogy valószínűleg bérmágusok lehetnek, ráadásul nem valami nagy szintűek. Nem láttam rajtuk hivatalos céh jelzést, de tudtam hogy egy csoportba tartoznak. Mind a kettő ugyanolyan szivárványszín talárt és öltönyt viselt. Továbbá volt egy kristályokkal ékes botjuk amit a kezük ügyében tartottak. A társaság többi tagja valószínűleg tudós félék lehettek, mert mindegyikük idétlen túra felszerelést viselt, ráadásul lerítt az arcukról hogy azok. Az egyik tudós férfi észrevette, hogy őket bámulom és rögtön szólt a társainak is. Elfordítottam a tekintettemet a furcsa csapatról és inkább figyeltem a felénk közeledő kövér nőt aki a rendelésünket hozta. Mivel nem tudtuk megállapítani, hogy miféle étellel és itallal szolgáltak ki ezért megkérdeztem a nőtől.
- Elnézést kérek. Megmondaná, hogy mit sikerült végül nekünk találni. Tudja nem nagyon ismerem a helyi konyhát és szeretném tudni hogy mi került az asztalunkra.
A nő mogorván nekilátott és miközben mutogatta hogy melyiknek mi a neve.
- Ez itt kérem szépen krokodilhúsból és különböző mocsári gombákból készült ragu a helyi specialitásunk. Továbbá Mocsári leves ami különböző kisebb rágcsálókból, békákból és az itt termő zöldségekből készült. Az italuk pedig Gomba sör ami szintén helyi specialitás. Azt tartják a sörünkről, hogy az emberre kétféle hatás gyakorol. Vagy megszereti és örökké a rabjává válik vagy pedig hányni fog tőle és soha nem tudja többé meginni.
Csak bólogattam az elhangzottakra, végül pedig annyit mondtam:
- Köszönjük.
- Nincs mit. – mondta hölgy. – Jó étvágyat kívánok.
Egy ideig csak néztünk az elénk kirakott ételeket, majd végül Páva megkérdezte:
- Ki lesz aki először eszik és iszik ?
Egy ideig egyikünk sem szól, de amikor hangosan korgott egyet a gyomrom végül azt mondtam:
- Majd én.
Magam elé húztam a levest majd a kezembe vettem a kanalat. Ezután vettem egy mély lélegzetet, majd a levesbe kanalaztam és megkóstoltam a levest. Szürke és Páva lélegzet visszafojtva várták a reakciómat. Egy ideig csak ízlelgettem a levest, majd miután lenyeltem azt mondtam:
- Nem is olyan rossz.
Erre a többiek is maguk elé vették a levesüket és falni kezdtek. Miután végeztünk a levessel nekiestünk a ragunak is. Hiába volt elsőre rossz érzésem a ragu miatt, de az első két falat után minden rossz gondolat elszállt. Végül már csak a sör maradt hátra amit félve de azt is kipróbáltunk. Szerencsénkre nem hánytuk ki az sört az étellel együtt, de azért rendeltünk még egy kört. Miközben iszogattunk egyszer csak egy különös rovar szállt le a kezemre. Már éppen azon voltam, hogy agyon csapon mikor egy vékony női hang megszólított.
- Kérem. Ne bántsa.
A hang irányába fordultam és megláttam az egyik tudós nő kezében egy nagy üveggel. Az üveget óvatosan a rovarra eresztette, majd gyorsan felemelte és bezárta. Megvizsgálta a rovart végül pedig felém fordult és azt mondta:
- Köszönöm.
- Nincs mit. – mondtam zavarodottan.
Egy ideig csak ott állt és bambán bámult minket végül miután szerintem összegyűjtötte a bátorságát megkérdezte.
- Nincs szükségük munkára. A munkatáraimmal éppen egy expedícióra indulunk egy rég elfeledett romvárosba a mocsárba.
- És mi lenne a feladatunk ? – kérdezett rá Szürke.
- Elkísérnének minket a romokhoz és megvédenének minket az esetleges támadóktól.
Szürke úgy csinált, mintha gondolkozna a dolgon végül azt mondta a nőnek:
- Megtenné, hogy egy kicsit magunkra hagy minket. Megbeszélnék ezt a dolgot magunk között.
- Természetesen. – mondta a hölgy. – Ha döntöttek, akkor szóljanak rendben.
- Mindenképpen. – mondta vigyorogva Páva.
Megvártuk amíg a nő elment és Szürke csak az után kezdett a mondandójának.
- Itt a nagy lehetőségünk, hogy végre sok gyémántot szerezhessünk.
- Megőrültél. – mondta Páva. – Neked van kedved a mocsárban kavarni ezekkel a szerencsétlenekkel ?
- Volt már rosszabb is. Emlékezz csak vissza Magnóliában elvállalt munkáink nagy részére. – mondta Szürke.
- És akkor megígérted, hogy soha többet nem vállalunk el ilyen munkát. – mondta Páva.
- Csak akkor ha igazán rászorulunk. Ezt is mondtam. És most eléggé rá vagyunk szorulva. És különben is ez sétagalopp lesz. Csak odakísérjük őket aztán miután leget láttak visszahozzuk őket. – mondta Szürke.
Páva erre elhallgatott és inkább kiürítette a kupájából a maradék Gomba sört. Egy kis ideig nem szólt egyikünk sem, végül Páva azt mondta.
- Oké. De aztán nem holmi zsebpénzért fogunk ám dolgozni.
- Rendben van. Megyek és le is beszélem a dolgot. – mondta Szürke és elindult a tudósok asztala felé.
Miután Szürke hallótávolságon kívül ért Páva közel hajolt hozzám és azt mondta.
- Figyeld meg kölyök. Ez a munka is egyszerűnek tűnik, de végül majd azt veszed észre, hogy nyakig fogunk a szarban ülni mind a hárman.
Ezek után felgyorsultak az események. Miután elhagytuk a fogadót a csapatunk keresett egy jó idegenvezetőt aki úgy ismeri a mocsarat mint a tenyerét. Ezek után felfogadtunk néhány hordárt aki a tudósok felszerelését fogja vinni. Ezek után csónakokat béreltünk két csónakot és elindultunk befelé a mocsárba. Mi a tudósokkal, a helyi vezetővel és a többi bérenccel utaztunk egy csónakban. A felszerelés és a hordárok a másik csónakban jöttek utánunk. Miközben haladtunk a csónakkal a mocsárban megismerkedtünk a tudósokkal. A minket felbérelő nőt Baisotei Etsuyanak hívták. A másik nőt Hideyoshi Ichisakenek hívták, a tudós férfit pedig Hishikawa Jotaronak hívták. Mind a hárman Magnóliából jöttek azért hogy az itt található ősi romvárost és a környékén található érdekességeket felfedezzék. Megkérdeztük tőlük, hogy mi a foglakozásuk. Mint kiderült Jotaro régészettel foglalkozik, míg Ichisake paleontológiával. Etsuyana elmondta nekünk, hogy az ő szakterülete a botanika és az entomológia. Mivel nem nagyon értettük, hogy mit takar, az általuk megnevezett szakterületek ezért Etsuyana részletesen elmagyarázta nekünk a jelentésüket. A magyarázatból az tudtuk kivenni, hogy Jotaro büdös, mocskos, régi romok között kúszik-mászik hogy kiderítse mikor épült és ki építették valaha a mára csak romként megmaradt épület. Ichisake ezzel szemben különböző helyeken végzett ásatásokon kereste a sok száz éves állatoktól és más élőlényektől származó maradványokat, hogy megtudja mik éltek az előttünk lévő korokban. Etsuyana munkája egy kicsit érdekesebbnek bizonyult. Elmondásaiból azt szűrtem le, hogy ő új növényeket és rovarok után kutat, hogy ezzel is bővítse a különböző lexikonok tartalmait. Ezután megkérdezték tőlünk, hogy nekünk mi a foglakozásunk Mi csak annyit mondtunk, hogy kalandorok vagyunk, mivel mi nem tudtunk olyan kacifántos nevet adni a munkánknak mint ők. A tudósok kérdezgettek a kalandjainkról, mi pedig készségesen megadtuk nekik amire vágytak. Észre sem vettük, már is megérkeztünk a szigetre a hol a romok voltak. Miután mindenki kiszállt a csónakokból és a hordárok felkapták a csomagokat megkezdődött a romok és környéke felfedezése. Nem sok dolgunk volt igazából, csak figyeltük a környéket és vigyáztunk a tudósokra, hogy nehogy valami bajuk essen. A két bérmágus végig a hordárok mellet haladt, onnan vigyázták a tudósokat. Látszott rajtuk, hogy nem akarózik nekik bepiszkolni a talárjuk alját annál jobban, mint amennyire szükséges. Mi viszont végig a tudósok sarkában jártunk akár hova is mentek és néha segítettünk is nekik. Közben néha láttunk eléggé furcsa dolgokat is, mint például különös totemeket és furcsa hüllőszerű lábnyomokat, de nem igazán törődtünk velük inkább a feladatunkra koncentráltunk. Az egész napunkat kint töltöttük míg az alkony első jelei meg nem jelentek. Csaknem éjjé vastagodott az alkony, mire megállapodtunk egy félig elsüllyedt palota előtt. A romkastély nagyját derékig, néhol nyakig lepte el a mocsár, de máskülönben nem tűnt veszélyesnek – leszámítva az érthetetlen, mégis nyomasztóan ismerős jeleket a repkénycsendű falakon. A nyálkás köveken sápadtan táncolt a tábortüzünk amit Szürke gyújtott meg, de az épület csendes volt: a legnagyobb fenyegetést a mélybe futó síkos lépcsők, a sarokvasaikban rozsdálló, korhatag csapóajtók jelentették. Úgy tűnt, mintha valaki – nem is olyan rég, talán csak néhány esztendeje, néhány hónapja – megpróbálta volna újjáépíteni a helyet, de vereséget szenvedett volna a mocsár némán megülő, mindent belengő elmúlásától. A tisztás, ahol végül sikerült levernünk a sátrakat, száraznak nem volt mondható, de nem is ragadt a békapetéktől meg csiganyáltól, mint az omlatag kastélyerődök és repedezett falu paloták. A tudósok sátraikba vonultak, hogy megbeszéljék az mai nap történéseit és felfedezéseit. A két bérmágus a tábor körül járkált és őrködött, míg mi a tábor tüze mellet ültünk a hordárokkal és onnan figyeltük az egész tábort. Úgy döntöttünk, hogy nem iszunk a hordárok által kínálgatott helyi lőréből, hisz szükségünk volt minden lélekjelenlétünkre amit az ital most elhomályosított volna. Lassan kezdett elcsendesedni a tábor, és mi eldöntöttük, hogy én őrködöm elsőnek. Szürke és Páva nyugovóra tért én pedig járkálni kezdtem, hogy megpróbálja így elűzni az álmot a szememből. Elérkezett a várva várt pillanat, hogy Páva átvegye tőlem az őrséget amikor furcsa hangra lettem figyelmes. Egy tompa puffanást hallottam, majd a mocsárban ismét felharsant a békák kórusa. Körbenéztem hogy lássa hol vannak a bérmágusok, de az egyiket nem láttam. Gyorsan a társaimhoz rohantam és felkeltettem őket. Páva és Szürke előrántották a fegyvereiket, majd egymásnak háttal álltunk és figyeltük a tábor környékét. A másik bérmágus észrevehette, hogy mit csinálunk mert felén közeledett, majd befurakodott a köztünk lévő kis helyre. Néhány pillanat múlva a sötétségben sárga szemek villantak fel, majd közeledni kezdtek a tábor felé. Hamarosan kitudtuk venni a felénk közeledő alakokat.
- Mi az ördög. – hallottam Páva hüledező szavait.
Az embernyi magas hüllők felegyenesedve közeledtek felénk. Halkan sziszegve, nyelvükkel a levegőt ízlelgették ahogyan a kígyók szokták. És ekkor az egyik hordár felébred és meglátta az egyik gyíkember amint felé közeledik. Miután az ember felsikoltott, a gyíkember egy szempillantás alatt mellette termett és csontból faragott bunkójával elhallgattatta őt, de ekkor már késő volt. A többi ember felkelt a kiáltásra és miután észrevették a gyíkembereket kitört a pánik. A z emberek megpróbáltak menekülni, de a gyíkemberek hamar végeztek aki ezt megpróbálta. Ezután az emberek megpróbáltak harcolni a gyíkemberek ellen, nem sok sikerrel.
- Gyerünk. – mondta Szürke. – Hozzuk ki a tudósokat és vigyük őket a csónakokhoz.
- Rendben van. – mondtam, majd tartva az alakzatot elindultunk a tudósok sátra felé.
Miközben Páva, Szürke és én kardjainkkal utat vágtunk az ellenségen addig a bérmágus varázslatokkal szórta meg a gyíkembereket.
- Stone Spike Storm – hallotta egyszer és az előttük lévő gyíkemberekbe kőtüskék terítettek le.
Mikor végre odaértünk a tudósok sátrához, egy határozott mozdulattal feltéptem a sátor ajtaját és beléptem rajta. Még szerencsém volt, hogy a kezemben ott volt a kardom, mert így sikerült kivédenem Jotaro ütését. Mikor észrevették hogy ki vagyok megkönnyebbültek és odajöttek hozzám.
- Menjünk. Még mielőtt a gyíkemberek körbe zárnak.
Miután kijöttem a tudósokkal, körbevettük őket és elindultunk a csónakok felé. A gyíkemberek továbbra is özönlöttek a táborba és mindenkit levágtak aki az útjukba került. Mikor éppen sikerült volna kivágnunk magunkat a táborból, a sötét bozótos mélyéről, fojtott, lüktető vartyogásra lettem figyelmes. A bérmágus is észrevehette, mert a hang irányába fordult és varázslatba kezdett.
- Iron Rock Wall. – mondta végül, és ekkor két darab magas fal jelent meg a bokor előtt.
Ezután valami pusztító erővel csapott neki a falna, de szerencsénkre a fal bírta a gyűrődést.
- Futás. – mondta a mágus, majd lökött rajtam egyet hogy tovább haladjak.
A tudósokkal együtt sikerült áttörnünk a gyíkemberek védvonalán, de csak azért mert a bérmágus elterelte a figyelmüket. Még mielőtt a csónakok felé indultam volna, még egyszer hátrafordultam, hogy mi történik. A bérmágus lassan kezdett eltűnni a gyíkemberek forgatagában, hiába terítette őket azok egyre csak közeledtek felé. A többiek után futottam, hogy utolérjem őket. Amikor kiértünk a csónakokhoz, láttuk, hogy a vezetőnk éppen megpróbálja eloldani az egyik csónakot, hogy elmenekülhessen innen.
- MARADJON OTT AHOL VAN. – ordított oda neki Szürke.
A férfi megállt a kötözés folytatásában, és megvárta amíg mindannyian beszállunk a csónakba. Ezután Szürke és Páva evezőt ragadtak és eszeveszett gyorsaságban evezni kezdtek. Szerencsére már messze jártunk amikor a gyíkemberek kiértek a partra a másik csónakhoz. Még néhány nyilat még utánunk küldtem, majd visszaindultak a tábor felé. Pirkadatra visszaértünk Ugon-ba éppen és egészségesen. Mielőtt visszaindultunk volna a szigetre megvártuk amíg a nap már magasan jár. Mikor visszaértünk a tábor romjaira és a halott hordárokra találtunk csak rá. A két bérmágus szintén halott volt, mind a kettőnek megtaláltuk a holtestét. A halottaknak ástunk egy mély sírt és ott temettük el őket a szigeten. Ezután segítettünk a tudósoknak összeszedni a maradék éppen maradt holmijukat, majd miután beraktuk a holmijukat a csónakba elhagytuk a szigetet. Amint ismét újra Ugon-ba voltunk Etsuya odajött hozzám és miután a kezembe nyomott egy erszényt azt mondta:
- Mindent köszönünk.
- Nincs mit. Ezért béreltek fel minket. – mondat Etsuyanak.
Etsuya csak bólintott erre, majd sarkon fordul és elment. Egy ideig még figyeltem ahogy elmegy, de végül én is megfordultam, majd odaszóltam a többieknek.
- Na induljunk tovább.
- Megkaptuk a bérünk ? –kérdezte Páva.
- Majd osztozunk, ha végre kiérünk erről az átkozott helyről. – mondtam neki mérgesen.
Így hát továbbindultunk, hogy magunk mögött hagyjuk Ugon-t és végre egy normális helyre jussunk ahol végre lesz egy kis nyugtunk.

Miután átvettem a parasztoktól a szerszámok megjavításáért kapott fizetségemet, visszaöltöztem az utcai ruhámba és kimentem a kovácsműhelyből. A műhely előtti kis utcán már ott várt engem Páva és Szürke. Páva rám vigyorgott és megkérdezte.
- Hogy ment?
- Egész jól. - mondtam neki. - Még fizetséget is kaptam a munkámért.
- Az jó. - mondta Szürke.
- De persze nem annyit, hogy hosszabb ideig megtudnék élni belőle. - mondtam nekik.
- Hát az gondoltam. - mondta Páva sajnálkozva.
- Akkor most merre? - kérdeztem, közben körbetekintettem.
- Nézzünk meg egy helyi fogadót. Ránk férne egy kis kikapcsolódás.
- Remek ötlet. - mondtam és elindultunk a város belseje felé.
Mikor beértünk a városba egy ideig megálltunk mert amit láttunk az mindegyikünket lebénított. Amerre csak néztünk a búzamezőkön már látott fémből készült művégtagos és lakrimából készült műszemű embereket láttunk. Viszont itt nemcsak az egyszerű munkások munkavégző művégtagjait láthattuk, hanem a városőrség tagjainak fegyverekkel felszerelt művégtagjait is, és az egyszerű polgárokat és kereskedők precíziós műszerként működő művégtagjait is. A kint látott munkagólemeket itt felváltották a városőrök kisegítő alakulatául szolgáló őrgólemek és a kereskedőknél szolgáló munkagólemek. Itt viszont még nem merült ki a város a csodákból. Amerre csak néztünk mindenütt kovácsmesterek műhelyeit és boltjait láttuk ahol sok gyémánt kifizetéséért mindent olyat megkaphatott az ember ami a kovácsok el tudtak készíteni. A város épületei vasból és kőből épültek, ezzel is hasonlatossá akarták tenni a benne élőkhöz. Mikor végre feltudtunk ocsúdni a kezdeti sokból tovább indultunk, hogy egy fogadót keressünk. Közben hallgattam a helybelieket, hogy miről beszélnek és így megtudtam, hogy most tartanak egy bizonyos nagy ünnepet amit az Aratás Ünnepeként emlegetnek. Ennek alkalmából a város ünnepi virágdíszbe öltöztetik és mindenféle mulatságokat és vásárokat tartanak ahol mindenfélét lehet kapni. Közben találtunk egy ígéretes fogadót amibe be is néztünk. A fogadó Ezüst fogaskerék néven futott és ahogy a cégéren is állt a város egyik legjobb középkategóriás fogadója volt. A fogadó vendégeire a sok színűséget mondtam volna először. A pult és tőle nem messze elhelyezett asztaloknál a város dolgozó rétege és a kalandorok foglaltak helyet. A hátsó szekciókban pedig a tehetősebb városlakók, az átutazó gazdagok és a kereskedők helyezkedtek el.
- Hé kölyök. Nem duplázzuk meg a gyémántjaidat ? - kérdezte tőlem Páva vigyorogva.
- Mégis hogyan ? -kérdeztem tőle.
Páva az egyik asztal felé mutatott, ahol éppen néhány munkás és kalandor kockáztak. Gondolkozni kezdtem de végül Páva nyaggatásának engedve odamentünk, hogy szerencsét próbáljunk. Mivel én nem értettem annyira a játékhoz mint Páva vagy Szürke én adtam hozzá a gyémántot ők pedig játszottak. Mivel már láttam őket máskor is játszani így nem ijedtem meg amikor az első néhány körben veszítettek. Tudtam, hogy így teszik hintába az ellenfeleiket, hogy később a dupláját nyerjék vissza. Miközben figyeltem a játékukat egy öregúr lépett oda hozzám és rekedtes hangján megszólított.
- Zavarhatlak egy pillanatra fiam ?
- Igen. - mondtam neki udvariasan. - Mit szeretne ?
- Látom a barátainak és magának is gyémántra van szüksége. Én tudnék egy munkát ajánlani amivel sokkal többet tudnának keresni mint kockázással. - mondta még mindig az öreg rekedtes monoton hangján.
- Igen ? - kérdeztem vissza kíváncsian. - Miféle munkáról lenne szó ? Veszélyes ? Törvénybe ütköző ?
- Hát törvénybe nem ütközik ... - mondta az öreg továbbra is azon a monoton hangján. - De előfordulhat hogy veszélyes lesz.
- Mondja csak bátran. Most már kíváncsi vagyok rá. - mondtam neki.
- A munka az lenne hogy az itt tartózkodásom idején a barátaival együtt legyenek az én személyi testőreim. Mindenhová elkísérnek ahová én megyek és megvédenek az esetleges támadóktól vagy rablóktól akik vagy az életemre vagy az erszényemre törnének.
~ Egész könnyűnek hangzik. De ne ítélkezzünk előre. - gondoltam magamban.
- És miért nem hivatásos zsoldosokat fogad fel ? Valószínűleg ebben a városban is vannak olyanok.
- Igen ... - mondta az öreg. - ..., de ők több pénz akarnak mint egy kalandor. Ráadásul ők ahoz állnak aki többet fizet neki, így előfordulhat hogy ellenem fordulnak.
- Ez igaz lehet.
- Nos fiam. Mit mondasz ? Elvállaljátok a munkát ?
- Előbb tárgyalhatna a társaimmal is.- mondtam neki ellentmondást nem tűrő hangon. - Nem szeretek helyettük is dönteni. Ha ők is belegyeznek akkor elvállalom én is a munkát.
- Rendben van fiam. Akkor hívd ide őket, hogy megbeszéljem velük is.
Bólintottam, majd odamentem hozzájuk és félbeszakítottam a játékukat.
- Elnézést uraim, hogy elviszem a partnereiket, de fontos dolguk akadt.
- De kölyök ! - kezdett bele Páva a sopánkodásba. - Nem látod, hogy ...
Szerencsére Szürke lenyugtatta Pávát.
- A kölyök azt mondta, hogy dolgunk van. Majd máskor játszunk.
- De pedig elnyerhettük volna tőlük az összes gyémántjukat. - mondta Páva mérgesen.
- Most ezzel ne törődj. - mondta neki Szürke. - Nos akkor milyen dolgunk van ?
- Menjetek oda ahhoz az öregúrhoz. - mondtam nekik, közben rámutattam az öregre. - Egy munkát ajánlott, de nélkületek nem akartam dönteni.
- Jól van kölyök. - mondta Szürke és elindult az öreg felé.
- Remélem sokat fizet majd. - mondta Páva és Szürke után indult.

Miután az öreg felbérelt bennünket nem volt olyan nap amikor nem kellet volna vigyáznunk rá. Rögtön az első nap piti suhanc tolvajok megakarták lopni az öreget, és csak azért nem sikerült neki mert mi ott voltunk és megakadályoztuk ezt. Még aznap volt egy incidens egy helyi lakossal aki eléggé felöntött a garatra és belekötött az öregbe mert volt olyan pimasz hogy ne kért a bűzös löttyből amit kínált neki. Hát mondanom sem kell, hogy őt hamar elintéztük és beraktuk az egyik félreeső sikátor szemetes halomra. Sok baj volt az ünnep alatt mivel az öreg gazdag is volt meg nem is volt helybéli. De egész jó volt a munka, nem volt nagyon megerőltető és ráadásul jól is fizetett. Esténként még arra is volt lehetőség, hogy váltásokban vigyáztunk az öregre és így volt alkalmunk kimenni az esti mulatozásokra. Páva ilyenkor kockázott és nőzött, Szürke különböző vendéglőket látogatott meg ahol kipróbálta a helyi specialitásokat, én pedig a helybéli kovácsokkal beszélgette, hogy bővítsem az ismereteimet a kovácsolás terén. Ez nem ment túl könnyen, de szépen lassan ahogy összeismerkedtem velük egyre több mindent tudtam meg tőlük. Végül elérkezett a várva várt nap a szolgálatunk utolsó napja mely az ünnep utolsó napja is egyben. Az ünnep utolsó napján is kint voltunk az öreggel az ünnepségen és vigyáztunk rá miközben ő nézelődött és vásárolgatott. Volt vele két szolga is aki helyette vitte az általa vásárolt dolgokat. Nagyon kellet figyelnünk, hisz nagy volt a tömeg s ez nagyon kedvezett azoknak aki az öregnek ártani akartak.
- Mi a baj kölyök ? - kérdezte vigyorogva Páva.
- Semmi. - válaszoltam neki vissza, de nem szívből mondtam neki.
- Csak nem azon aggódsz, hogy az utolsó nap lesz valami balhé ? - kérdezte közben pedig átkarolta a vállamat.
- Előfordulhat. - mondtam neki közben pedig egy pillanatra sem vettem le a tekintetem a tömegről.
- ÁÁÁ. Az kizárt. - mondta Páva majd meglapogatta a vállamat. - Az istenek kedvelnek minket és nem hagyják, hogy az utolsó napunkon valami baj legyen.
- Remélem. - mondtam neki csalódott hangon.
- Ne félj kölyök. - mondta Szürke megnyugtató hangon. - Ha még is valami csoda folytán beüt a mennykő akkor is elbánunk azzal aki jönni fog.
Csak bólintottam és tovább folytattam az őrködést. Ekkor egy ékszerészhez érkeztünk ahol az öreg el akart időzni egy kicsit, mert talált pár érdekes ékszert ami felkeltette az érdeklődését. Védelmi alakzatot vettünk fel ami abból állt, hogy az öreg jobb, bal illetve a háta mögé álltunk háttal feléje és úgy figyeltük tovább a tömeget. Egy ideig nem is volt semmi, majd felfigyeltem egy rongyokba öltözött furcsa alakra aki eléggé gyanúsnak tűnt. Egy átlagos zsoldos nem figyelt volna fel a dologra, de nekem feltűnt hogy a keze furcsán tisztának tűnt és a járása még így görnyedten is inkább színészinek tűnt mint sem természetes tartásnak. Aztán egyszer csak az alak elrugaszkodott és a magasba ugrott. Az öreg felé közeledett így gyorsan kellet cselekednem. Egy kis koncentrálás után megidéztem egy katana-t és miközben az öreg felé hátráltam odaszóltam a két társamnak.
- Figyeljetek !
Gyors reakciójuknak köszönhetően rögtön ráhátráltunk az öregre és kardjainkkal sikerült megállítanunk a felé közeledő alakot. Kis meglepetésemre a kardomról dobbantva leugrott ismét a földre és védelmi állásba helyezkedett. Csak most vettem észre hogy az egyik keze tetején egy előreugró vastag háromszög alakú penge van. Álcáját feladva kiegyenesedve állt így az arcát is jól meg tudtam figyelni. Egyik szemét egy bőrből készült szemfedővel takarta el. Arcán két kisebb vágás volt az egyik a homlokán futott végig a másik a fülétől egészen az álláig. Arca borostás és mocskos volt az álcájának megfelelően. Arcvonásaiból nem tudtam semmit kideríteni, jól elrejtette érzelmeit és gondolatait.Eközben én koncentrálni kezdtem és közben kezemmel végighúztam a katana pengéjén. Végül pedig kiejtettem a varázsszavakat amivel aktiváltam a mágiát.
- Empower weapon
Mikor kész voltam Páva felé fordultam és megkérdeztem tőle.
- Hogy is volt az a duma, hogy semmi gond nem lesz a mai napon ?
- Fogd be ! - mondta mérgesen.
A beszélgetésünket megszakítva egy higgadt hang azt mondta.
- Ha most elmentek akkor békében távozhattok. De ha nem akkor kénytelen leszek titeket is megölni.
Egymásra néztünk majd miután mindenkitől bátorító biccentést kaptam válaszul odaszólta neki.
- Azt hiszed, hogy megijedünk egy magadfajta orgyilkostól ? Mi nem beszari zsoldosok vagyunk aki megijednek a magad fajtától. Nálad már nagyobb mocskokkal is elbántunk már és ők is ilyesmi dumával próbálkoztak még mielőtt megöltük volna őket.
- Hát ha ilyen bátor legények vagytok akkor lássuk mire vagytok képesek. - mondta és abban a pillanatban már támadott is.
Igazán megtámadni nem tudtuk, mert szinte követhetetlen sebességgel mozgott örültünk, hogy védeni tudtuk a csapásait. Aztán egyik pillanatban sikerül neki áttörni a védelmünkön és az öreg felé vetette magát, hogy végezzen vele. Közülünk Páva reagált a leggyorsabban és a fickó után csapott a kardjával. Az megfordult de már késő volt hogy levédje a csapást. De ahelyett, hogy kettéesett volna Páva pokoli csapásától, a ruhája átszakítása után csak szikrázott egyet. Nem is értettem a dolgot amikor is megláttam a ruha alatt lévő láncinget.
~ Mi a pokol ? Csak nem egy fegyvermágus ? - gondoltam magamban.
Ekkor a fickó visszatámadott és Páva felé szúrt. Szerencsére Pávának sikerült hárítani a csapást, de a csapás erejétől hátratántorodott. Mikor a fickó felé mozdult volna Szürke és én elzártuk az útját.
- Micsoda összetartás. - mondta gúnyosan a fickó és Szürke felé csapott. Én egy lentről indított vágással megállítottam a pengéjét így Szürke lecsaphatott rá. De ekkor egy furcsa dolog történt. Miközben Szürke egy kulcscsontra célzott támadást indított az ellenfélre a fickó felkapta a kezét és az alkarjából egy penge vágódott ki amivel felfogta Szürke csapását.
~ Nem lehet igaz. Ennek a tagnak is beépített fegyveres művégtagjai vannak. - dühöngtem magamban.
A védés után a fickó mindkettőnk fegyverét oldalra lökte majd Szürkét arrébb lökte engem pedig egy rúgással akart leteríteni. Kitértem a rúgása elől és miközben a lendülettől tovább haladt megpróbáltam a lábára célzott csapással mozgásképtelenné tenni. Sikerült eltalálnom a lábát de könnyen szakadó hús és bőr helyett itt is fémet találtam.
~ Mi az isten. Ez nem is ember, hanem valami istenverte kiborg.
A fickó vigyorogva megfordult és felém szúrt a kezével. Nem teljesen sikerült levédenem a csapását így a vállamat sikerült megsebeznie. De ha már belül voltam a védelmén egy gyors mozdulattal megfordítottam a kardomat és a nyaka felé vágtam. A fickónak sikerül elérnie, hogy ne vágja át a nyaki artériáját, de a láncingének szemeit átvágtam a kardommal.
Ekkor hátraugrott és végignézett a hasznavehetetlen láncingén. Közben mi rendeztük a sorainkat és újra védelmi kört alkottunk az öreg körül. Ekkor a fickó felnézett és kifejezéstelen arccal megemelte a lábát és a combjával felénk célzott.
- Most akkor szétrobbantalak titeket.
~ Hogy mi? - gondoltam magamban közben pedig bután pislogtam felé.
Ekkor a nadrág maradék anyaga is szétszakadt és így látni engedte a művégtag combrészébe épített culverin-t amiből felénk száguldott egy robbanó lövedék. Szürkének és Pávának hála sem engem sem pedig az öreget nem találta el a lövedék. Viszont a tőlünk nem messze lévő árusbódéban tartózkodó árust és még néhány embert darabokra szaggatta a becsapódáskor robbanó golyó. Mikor felnéztem a fickó felénk indul és közben azt mondta.
- Most megöllek titeket.
Ekkor a távolból meghallottam a városőrség felszólítását.
- Álljanak meg ott ahol vannak, vagy kénytelenek leszünk erőszakot alkalmazni.
~ Már azt hittem, hogy meg sem érkeznek. - gondoltam magamban miközben a hang irányába fordultam.
Körülbelül egy húsz fős csapat jött felén ami mellé még négy őr gólem is tartozott. Láttam, hogy a fickó gondolkodni kezd, de végül döntésre jutott. Mivel a városőrség gyorsan közeledett és többen voltak mint amennyivel el tudott bánni számomra logikusnak tűnt hogy elmenekül.
- Akkor majd máskor. - mondta, majd a ruhája rejtekéből elővett egy kis gömböt és a földhöz csapta. Az darabokra tört és sűrű fekete füstöt kezdett eregetni magából. Pár pillanat alatt már nem láttam semmit még a saját orromat sem. Végül lassan eloszlott a füst és a fickó már nem volt sehol. A városőrség tagjai azonban már ott voltak és eléggé mérgesen néztek ránk. A parancsnokuk odalépett elém és azt kérdezte.
- Mi az ördög folyik itt.

Miután a városőrség kaszárnyában kimagyaráztuk a dolgokat elindultunk hogy elhagyjuk a várost. Útközben az öreget megkértük, hogy magyarázza el hogy végül is mi történt. Az öregtől megtudtuk, hogy ez az alak egy bérgyilkos aki már számtalanszor próbálkozott az ő megölésével de mindig valamilyen csoda folytán sikerült megúsznia a dolgot. Mikor rákérdeztünk, hogy miért akarná őt megölni az öreg azt válaszolta, hogy mert ő egy Fekete Skorpiók nevezetű céh vezetője. Az öreg elmondása szerint a céh harcosok, kalandorok és mágusok tömörülése. Mikor rákérdeztünk, hogy mi a céh feladata ő csak homályosan utalgatott arra, hogy ez bizony egy illegális céh ami abból a célból szerveződött hogy zsoldos munkák elvállalásából származó haszonból a tagok gazdagok legyenek. Én ekkor már sejtettem, hogy bizony ez egy bérmágus céh, de ezt az elméletemet inkább megtartottam magamnak. Az öreg miután kifizettet minket megkérdezte, hogy nem-e akarunk csatlakozni a céhébe mint úgynevezett " ideiglenes " tagok. Hosszasan ecsetelte az ő szolgálatában látott hűségünk és a különböző helyzetekben tanúsított kreativitásunkat és szakértelmünket. Barátaimmal gondolkodóba estünk, mivel elég kevés gyémánttal rendelkeztünk és mivel elég jó harcosok voltunk hogy el-e vállaljuk az öreg ajánlatát. Az öreg mindent bevetett annak érdekében, hogy megszerezzen magának mint zsoldosokat. Hatalmas fizetséget ígért, saját szállás és ellátást ígért a céh épületében két munka közötti pihenő idején és sok minden mást amire most nagy szükségünk volt. Végül beleegyezünk és elindultunk az öreggel a klánépület felé, hogy felcsapjunk a Fekete Skorpió zsoldosainak.

Alig telt el néhány nap és az öreg újra hívatott bennünket. Mivel kikötötte, hogy díszegyenruhánkba jelenjünk meg nála tudtuk, hogy fontos vendéggel fogunk találkozni. Miután felöltöttük a fehér alapon stilizált fekete vízcseppes ruhánkat elindultunk, hogy jelentkezzünk az öregnél. Mikor beléptünk az öreg éppen egy férfivel tárgyalt. A férfi eléggé fiatal volt, de öltözékén látszott, hogy magas posztban szolgál egy nemes úrnál. Nemes vonású, markáns arcélű kifejezetten jóképű férfiú. Testalkatilag magas és karcsú ember. Mozgása ruganyosnak mondható, már amennyire következtetni tudok az öreggel folytatott beszélgetés során tett mozdulataiból. Bőre nap cserzett, szemei áttetsző kékek. Haja hollófekete és rövidre nyírt mondhatni katonásan hordja. Arcát kackiás kis bajusz díszíti máshol simára borotvált. Bőrnadrágot és bőrcsizmát visel, továbbá egy hófehér inget és egy bőrmellényt. A mellény elejére egy számomra ismeretlen ház címerét hímezték. Kezében kesztyűit tartotta, vállán sötét csuklyás köpeny. Derekán, fegyverövön hárító tört és hosszú keskeny pengéjű hosszú kardot viselt. Mikor közelebb léptünk hozzájuk abbahagyták a beszélgetést és felénk fordultak.
- Üdvözöljük mester. Üdvözöljük uram. – köszöntöttük őket egyszerre.
- Üdvözletem az uraknak. Örülök, hogy megismerhetem önöket. – mondta a férfi
- Üdvözlöm önöket. Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. – mondta az öreg. – Éppen az úrral tárgyaltam meg az új feladatuk részleteit.
Nem mondtunk semmit, csak álltunk ott és vártuk, hogy az öreg tovább folytassa. Mintha csak ott sem lennénk az öreg és a férfi tovább folytatták a beszélgetést.
- Ők a legalkalmasabbak a feladatra? – kérdezte az ismeretlen férfi.
- Ők a legjobb embereim, erre a feladatra ők a legalkalmasabbak. – mondta az öreg.
~ Már megint olyat mond, amiről szerintem be tudnánk bizonyítani az ellenkezőjét. – gondoltam magamban.
- De erről most már ne beszéljünk. Inkább ismertetem velük nagyjából a feladatot.
- Ahogy akarja – mondta a férfi.
Az öreg felénk fordult és hozzáfogott a mondandójához.
- Az urat Fujikage Hidemichi-nek hívják. Hidemichi úr egy nemes embernek dolgozik, aki elküldte őt, hogy tárgyaljon velünk egy bizonyos dologról. Ez a bizonyos dolog a maguk új feladata lesz. A feladatuk nem lesz más, mint hogy az úr gazdájának lányát kell majd megvédeniük. A részleteket, majd elmondja az úr. Ma feladatra általános felszerelést kell vinniük, a feladat körülbelül egy hónapig fog tartani. Egy órájuk van, hogy becsomagoljanak és utána Hidemichi úrral elindulnak a gazdája birtokára. Az találkozási pont az istálló, ha esetleg nem tudnák. Van kérdés?
- Nincs uram. – mondtuk egyszerre.
- Akkor induljanak. Sok dolguk van még. – mondta az öreg.
Meghajoltunk majd kiléptünk a szobából. Ez után visszasiettünk a szobánkba és összepakoltunk az útra. Miután ezzel megvoltunk lementünk az istállóba ahol Hidemichi úr és a kísérete már vártak ránk.

Miközben lassan haladtunk Hidemichi úr fogatával a gazdája birtokára bővebben elmagyarázta a feladatunkhoz szükséges információkat. Megtudtuk, hogy a gazdájának lányát már hetek óta szinte minden nap megpróbálják elrabolni Azt nem, tudják, hogy ki és miért csinálja ezt csak annyit tudtak, hogy egy helyi zsoldos bandát béreltek fel erre a feladatra. Eddig sikerült visszaverniük a támadást, de minden egyes támadás egyre erősödik így Hidemichi úr gazdája parancsot adott neki, hogy béreljen fel néhány harcost, aki megvédi a lányát. További kérdéseinkre válaszolva megtudtuk, hogy az ura egy teljes várost irányít valahol a messzi távolban. Mivel az ura eléggé befolyásos és jómódú ezért számtalan ellensége akad. Mint kiderült van egy-két gyanúsított is, akire gyanakodnak a mostani incidens kapcsán. Továbbá megtudtuk Hidemichi úr gazdájának, kastélyának azon titkait, amikre szükségünk volt, mint titkos bejáratok, búvóhelyek és a teljes felépítését. Hidemichi úr megmondta még ezen felül még az, hogy mennyien állnak a gazdája szolgálatában. Mikor Hidemichi úr befejezte az információ átadását addigra megérkeztünk a gazdája birtokára és közben be is esteledett. Mivel elég gyorsan haladtunk így nem sok mindent láttunk a városból. A látottak alapján meg tudtuk állapítani, hogy s város a gazdagabb és a fejlettebb városok közé volt sorolható. Végül megérkeztünk Hidemichi úr gazdájának, birtokának a határába. Egyszer csak riadókürt hangja harsant fel az éjszakában. Kinéztünk a hintónk ablakán és láttuk, ahogy egy tucat lovas elvágtat mellettünk. A lovasok egyszerű emberek voltak, de mindegyiküknél fegyvervolt. Néhány perccel később újabb csapat lovas közeledett. Ezek a lovasok viszont már páncélban feszítettek, aminek az elején olyan címer volt, mint Hidemichi mellényén. Kezükben fegyvert tartottak és látszott rajtuk, hogy nem csak mutatóba vették elő. Hidemichi úr kiszállt a hintóból, majd odaordított a közeledő lovasoknak.
- Mi az ördög folyik itt?
A lovasok többsége tovább haladt, de négy lovas megállt majd az egyikük egy szőke hajú fiatal lovag azt mondta Hidemichi úrnak.
- Az urunk lányát elrabolták.
- Micsoda? – kérdezte csodálkozva Hidemichi úr.
- Elrabolták a kisasszonyt. Éppen az el rablóit üldözzük.
Mikor meghallottam ezt a mondatot, már tudtam mi fog következni.
- Akkor gyerünk utánuk. – mondta Hidemichi úr, majd a kocsi hajtójához szólt.
- A lovakat elvisszük. Szerezzen máshonnan lovat, amivel beviheti a fogatot.
Ezután felénk fordult és határozottan azt mondta.
- Maguk is jönnek.
- Ez csak természetes. – mondta Szürke. – Hisz ezért fizettek meg minket.
- Végre egy kis testmozgás. – mondta Páva és közben nyújtózkodott. – Teljesen elgémberedtek a tagjaim az úton.
Ezután Páva és Szürke magukhoz vetté a fegyvereiket én pedig megidéztem a katanamat és az egyik pisztolyomat majd lóra pattantunk és a lovasokat követve a csoport másik fele után indultunk. Nem kellet sok idő és utolértük a csapat másik felét és becsatlakoztunk az üldözésbe. Lassan kezdtük utolérni a rablókat, de azok egyszer csak bevágtattak az erdőbe és egy ideig nyomukat vesztettük. Végül sikerül megtalálnunk őket, de csak nagyon nehezen sikerült. A rablók az erdő és egy közeli hegynél lévő koponya alakú barlangnyílásnál voltak. Az egy kis csoport valamit cipelve bement a barlangba a többiek azonban kint maradtak és védelmi alakzatot vettek fel a barlang bejáratánál. A csapatunk közelebb lépetetett lovaik hátán, majd Hidemichi úr az élre lépett és megszólította a rablók társaságát.
- Maguk az én uram Ichigawa Kazuma földjére hatoltak be illetéktelenül, ezen felül még az lányát is elrabolták. Ha most azonnal átadják a lányt és eltakarodnak erről a földről, akkor ezt az egészet semmisnek nézzük, és nem esik bántódásuk. De ha nem akkor én és az embereim megöljük magukat.
Ekkor egy fekete köpönyegbe burkolózó alak lépett ki a rablók tömegéből és gúnyosan azt mondta.
- Azt képzelik, érdekel minket a maguk ura. Mi csak a mi urunk Tharr parancsait követjük és ő azt mondta nekünk, hogy áldozzunk fel neki egy nemesi vérű szűzlányt. Így hát a lányt nem adjuk, vissza maguknak legfeljebb a holtestét kaphatják vissza, ha az urunk megengedi. És most ha maguk nem takarodnak el urunk által megszentelt földről, akkor az urunk nevében egytől egyig lemészároljuk magukat.
Hidemichi úr megőrizte a hidegvérét, pedig látszott rajta, hogy nem tetszett neki azok a mondatok, amik elhangzottak annak a pokolfajzat szájából. Előrántotta a kardját, majd felénk fordult és azt mondta.
- Maguk amint átvágjuk magunkat a rablók védőgyűrűjén induljanak megmenteni az uram lányát. Mi addig feltartóztatjuk, akik itt vannak.
Ezután visszafordult és kiadta mindenkinek a parancsot.
- Roham!
Megindult a lovasroham, de a rablók sem maradtak tétlenek. Még hárman léptek elő a tömegből majd varázslatba kezdtek. Mire éppen megközelítettük volna őket a földből egy körülbelül három méter hosszú és kilenc méter hosszú csontfal emelkedett fel előttünk. Megállásra kényszerültünk, de némelyik harcosnak nem sikerül így lovával együtt belecsapódott a falba és ezzel véget ért a pályafutása. Itt viszont nem ért véget a dolog, pár másodperccel később csontkezek emelkedtek ki a földből, amik elkezdték lerángatni a lovakat a föld alá. A lovasok lepattantak a lovaikról és elkezdték megkerülni a falat. Mikor sikerül megkerülnünk a csontfalat újabb nehézségekkel kellet szembenéznünk. A fal mögött már egy hatalmas csontvázsereg várt minket, akik között ráadásul még ott voltak a rablók is. Ráadásul ott voltak a fekete mágusok, aki további sötét praktikáikkal további nehézségeket okoztak nekünk. De nem volt mit tenni, ezért voltunk megfizetve. Páva és Szürke engem fedezve megindultunk előre és minden utunkba kerülő ellenséget a kárpit túloldalára küldtünk. A csontvázak egyre csak hullottak ezért a fekete mágusok taktikát váltottak. Egyszer csak a mellettünk lévő csontváz egyike darabokra robbant és a csontjainak maradványai kartácsként robbantak közénk. Szerencsékre csak néhány darabka talált el, de azok is mély sebeket okoztak. Ennek ellenére mi haladtunk tovább és közben egyre közelebb kerültünk a barlanghoz. Végül a nagy mázlinknak köszönhetően elértünk a barlang bejáratához. Tovább folytattuk a járatokban az utunkat, hogy megtaláljuk az elrabolt lányt. Itt se maradt nyugtunk, szinte minden sarokban ellenségbe futottunk. Lassan de biztosan miután minden ellenféllel megküzdöttünk majd haladtunk a barlang mélye felé. Egyszer csak egy kis terembe érkeztünk ahol egy emelvény volt. Az emelvényt a rablók és a csontváz harcosok védték. Az emelvény tetején, az áldozati oltáron egy fiatal lány feküdt, az oltár mellet pedig egy vérvörös köpenyeges ember állt tőrrel a kezében.
- Ki mer ide belépni? – kérdezte túlvilági mély hangján a férfi.
- Az, aki szétrúgja a seggedet, mert bántalmaztál egy fiatal védtelen lányt. – mondta Páva.
- Micsoda arrogancia. – mondta lekezelő hangon a férfi. – Honnan veszitek, hogy akár egyetlen újjal is hozzám tudtok érni?
- Miért ki vagy te? Csak nem valami őrült, aki legyőzhetetlennek hiszi magát?
- Már pedig az vagyok. – monda a férfi. – Az én uram Tharr megajándékozott azzal, hogy halandó férfi soha ne ölhessen meg engem, mert már évek óta az ő szolgálatában állok.
- Komolyan. – gúnyolódott Páva. – Ez nagyszerű. De most van egy icipici probléma. Ugyan is a te kis uraságodnak kénytelen lesz csalódni. Ugyan is most vereséget fogsz szenvedni.
- Azt majd meglátjuk. – mondta a férfi, majd intett egyet a kezével.
Az őrök nekimozdultak mi pedig feléjük vetettük magukat. Nem tudom, hogy miféle praktikát alkalmaz a fickó, de az ellenünk harcolók sokkal szívósabbak voltak, mint az előzőek. Miközben kínlódtunk az ellenfeleinkkel a fickó valami különös rituáléba kezdett. Ahogy a fickó mondta a szöveget a terem sötétedni kezdett.
~ Ez nem jó jel. Muszáj lesz tennem valamit.
Kardommal magam körül hadonászva megindultam az emelvény felé. Mikor felértem az ott lévő kis kövön lerugaszkodtam és a férfi felé vetettem magamat. Tervem szerint magasabbról indított támadással megpróbálom kettévágni az férfit még mielőtt, befejezné, a rituálét vagy észre nem venne. Ez nem sikerült a férfi megfordult és kitért a csapásom elől. Ezután követhetetlen sebességgel mellettem termett és torkon ragadott és a levegőbe emelt. A kardot kiejtettem a kezemből, ami a lány mellé esett az oltárra. A férfi túlvilági tűzben égő szemével rám nézett és azt mondta.
- Megmondtam halandó. E világi férfi engem nem ölhet meg.
- Dögölj meg. – mondtam, majd ráemeltem a pisztolyomat és az arcába lőttem.
A lövedék semmi kárt nem okozott, de sikerült még jobban felhergelnem a fickót. Ez után a kis akcióm után a férfi növelte a szorítást a torkomon így kezdett elsötétülni a világ. Egyszer csak még mielőtt elsötétült volna teljesen a világ egy lány hangját hallottam meg.
- És mi a helyzet a nőkkel te vadbarom!
Ezután egy villanást láttam, majd elnyelt a sötétség.

Mikor magamhoz tértem egy szobában voltam és egy ágyban feküdtem. Mellettem valami féle kirurgus látta le a sebeimet szótlanul. Mivel nem tudtam felkelni, mert amint megpróbálkoztam a kirurgus visszanyomott az ágyra. Így hát nyugton maradtam csendben tűrtem, hogy gyógyítsanak. Egyszer csak Páva szólalt meg valahonnan a szoba egyik pontjából.
- Elég rosszul nézel ki.
- Gondolom. – nyögtem ki miközben a fejemmel megpróbáltam a hang irányába fordulni. Ekkor Szürke szólalt meg a másik irányból.
- Nem volt semmi, amit a lányka leművelt. Nem néztem volna ki egy nemes lányából.
- Miért mi volt? - kérdeztem tőle és őt is megpróbáltam megkeresni a tekintetemmel.
- Hát csak annyi hogy a pokolra küldte az a nyavalyást. A te kardoddal, amit kiejtettél a kezedből. – mondta Páva.
- Ha nem akarjátok, hogy kitörjön, a nyakam akkor gyertek már közelebb. Nem látlak titeket. – mondtam nekik mérgesen.
- Ahogy parancsolod kölyök. – mondta Szürke, majd néhány másodperccel később mind a két barátom megjelent az ágyam mellet.
- Nem lett volna így egyszerűbb? – kérdeztem tőlük.
- De csak nem akartuk zavarni a doktor urat. – mondta Szürke vigyorogva.
- Értem. Na és akkor. Most mi a helyzet? – mondtam neki.
- Hát a rablókat legyőztük és a lányt visszahoztuk az apjához. Most éppen nála vagyunk.
- És miután meggyógyítottak megyünk haza? – kérdeztem tőlük.
- Nem egészen. – mondta Szürke.
- Miért? – kérdeztem vissza.
- Szükségük van még ránk. Ugyan is a nemes úr úgy gondolja, hogy nem múlt el a veszély.
- Értem. Akkor hogyan lesz a dolog?
- Amint bekötöznek, el kell kezdenünk a feladatunkat. Ami mint tudod, hogy őrizzük a lányt. De előbb meg kell jelennünk nála, mert az előző feladatért megkapnánk az ígért jutalmat.
- Akkor gyorsan csinálja. – szóltam oda a fickónak. – Még sok a dolgunk.
Beletelt egy kis időbe, de végül a kirurgus minden sebemet ellátta. Ezek után Szürke és Páva vezetésével elmentünk a nemes úrhoz, hogy átvegyük tőle a jutalmunkat. A nemes úrral a dolgozó szobájában találtunk rá, éppen a birtok ügyeit intézte számos talpnyalója társaságában. Mikor meglátott minket hálálkodott amiért megmentettük a lányát és megkért minket arra, hogy vigyázzunk továbbra is a lányára. Mikor megmondta, hogy erről már beszélt a főnökünkkel és az bele is egyezett a dologba, már egyikőnknek se volt kifogása ez ellen. Ez után a nemes úr intett a szolgájának aki elénk hozott egy kisebb fajta ládát amiben az előző munkánk fizetsége volt. Ezután a nemes úr még egyszer megköszönte, hogy megmentettük a lányát majd közölte, hogy a mai illetve a holnapi napot megkapjuk szabad napnak, hogy kipihenhessük magunkat. Miután távoztunk a közeli falu felé vettük az irányt, hogy egy kicsit kipihenhessük magunkat még mielőtt újra megkezdődne az igazi munka.

Már egy ideje szolgálunk az öregnek, és a legutóbbi munkánk, amit a nemesnél teljesítettünk olyan nagy lépést jelentett a szamárlétrán, hogy most már olyan küldetéseket kapunk, amikre egyedül küld el minket az öreg, hogy kisebb csapatok élén végezzük el. Egyik nap pont egy ilyen küldetést bízott rám az öreg. Mint mindig most is a dolgozó szobájában fogadott, de most csak négyszemközt voltunk.
- Lenne itt egy megbízás sorozat, amit rád bíznék Gempachi. – mondta az öreg, miközben fel sem nézett az irat halmai közül.
- Értettem mester. – mondtam az öregnek. – Amint közlöd velem a szükséges információkat, akár azonnal indulnék is.
- Természetesen. – mondta az öreg, majd miután egy kicsit abbahagyta a munkáját és rám emelte a tekintetét, már is elkezdte ismertetni velem a küldetésemet.
- Mint tudod, vannak más hozzánk hasonló klánok, akik azzal akarnak magasabb helyre jutni, hogy minket legázolnak. A két legnagyobb klán, akik a legveszélyesebb ellenfeleink a Csontnyelők és a Smaragdszeműek. Már évek óta harcolunk velük, de eddig nem tudtunk olyan hatalmas sebet ejteni rajtuk, hogy egy időre vagy akár végleg megszabaduljunk tőlük. De most itt a lehetőség. Mint azt te is tudod a hozzánk hasonló klánoknak kellenek olyan törvényes üzletek, amelyeken keresztül tisztára mosatják a pénzüket feltűnés nélkül. Hosszú időbe telt, de végül rátaláltunk a két klán legfontosabb ilyen épületeire, de végül rátaláltunk. neked csak annyi lenne a feladatod, hogy elutazol ezekre a helyekre és egy kis csapat segítségével megszerzed, ezeket a javakat nekünk vagy pedig megsemmisíted ezeket a helyeket az ott lévő javakkal együtt.
- Értem. – mondtam tiszteletteljes hangon. – Mi lenne az első feladat?
- A Csontnyelők klánjának egyik raktárja ahol különböző műkincseket és egyéb javakat halmoztak fel. Kémeink kiderítették, hogy ebben a hónapban, valamilyen nagy horderejű dolog készül így arról a helyről elvonnak számos emberüket így csak egy kis létszámú őrség maradna ott. Neked az lenne a feladatot, hogy a csapatoddal végzel az őrséggel, majd az ott található javakat pedig elhozod nekünk.
Csak bólintottam, mikor a mester befejezte a mondandóját, majd amikor egy ideig nem mondott semmit megkérdeztem:
- Van még valami?
- A többiről, majd a helyszínen tájékoztatnak. Most meny és teljesítsd a feladatot. – mondta a mester, majd ismét a papírjai közé merült.
Az előírásoknak megfelelően meghajoltam, majd sarkon fordultam és elindultam a szobámba, hogy összepakolja, és utána pedig elinduljak.

A raktárerőd a kereskedőnegyed legszélén, egy régen elhagyott szentély szomszédságában állt, cseréptetejének legmagasabb pontján sárgaréz szélkakas forgott az egyre erősödő szélrohamok kedvére. Az épület keskeny, vasráccsal védett ablakain nem szűrődött ki lámpafény, tejfehér üvegein csak az odakint pislákoló lámpások világát tükrözték. Én az egykori szentély faragott oszlopokkal díszített árkádjának árnyékából szemléltem a raktár falait.
- Mindenki a helyén van? – kérdeztem a mellettem várakozó kapitányomat, miközben nyugtalanul néztem az oldalán rejtőzködő fegyveresek felé. Ez volt az első alkalom, hogy én személyesen vezettem egy rajtaütést, főleg úgy, hogy nekem kellett parancsolni a rám bízott klán társaimat.
- Úgy tűnik. Négy íjász volt a tetőn, de a mieink gond nélkül becserkészték őket. – mormogta a kapitány. – Nekilátunk?
Idegesen vakargattam a nemrég szerzett sebemet az alkaromon. Meztelenül éreztem magamat Páva és Szürke nélkül, bár panaszom nem lehetett az alám rendelt frissen belépő klán társaimra. A gyakorlásnak hála összeszokott, képzett csapatként mozogtak, pillanatok alatt megszállták a Csontnyelők klánjának, raktárjának környékét.
- Még várunk. – mondtam a kapitánynak, majd előrébb húzódtam az egyik oszlop oldalán kuporgó szárnyas márványszobor árnyékába, onnan fürkészve az erődnek is beillő raktárépület környékét.
~ A megérzéseim sokszor mentették meg az bőrömet. Valami azt súgja, hogy egy kicsit még várnunk kell. – gondoltam magamban.
A raktárerőd köré épült épületek szellősen, üresen hagyott telkekkel és földig rombolt épületekkel elválasztva álltak, oldalaikat beszőtték a bojtorján lánc virágos indái. A macskaköves utakon hol széles, hol sikátorokba szűkülve kanyarogtak, a falakról lógó vaslámpások szakaszonként sárga fénytócsákat festettek a kopott kőkockákra. Kevesen jártak az utcákon, az itt élők többsége az alacsonyabb néprétegből kerültek ki: állástalan matrózok, céhen kívüli mesteremberek, hajóépítő munkások, kiöregedett mágusok és zsoldosok. A városi őrség fegyveresei csak igen ritkán járőröztek itt, akkor is a sűrűbben lakott részeket fésülték át.
Félórányi várakozás után, mikor már semmi nem mozdult a környéken kiadtam a parancsot.
- Add meg a jelet! Indulhatnak. – fordultam a kapitányhoz, aki intett a mögötte várakozó Archívum mágiába beavatott Gealdornak. Az épp csak felserdült kölyök a la mellől félrerugdosott téglatörmelék halmai között kuporgott, és a jelzésre a szemét lehunyva sorra támadásra parancsolta a raktárerőd körül rejtőzködő fegyveres egységeket.
Szinte azonnal megelevenedett az éjszaka, két tucat, bőrvértbe, láncingbe öltözött fegyver mágust és harcost fialt az épület körül. Négyfős csapatokban indultak a raktár oldalai felé, hátukat a közeli tetőkön felemelkedő elemi mágus íjászok fedezték, különböző elemi vesszőik hegye a téglából rakott épület kijáratait célozta.
- Gyerünk! Gyerünk! – dünnyögtem magam elé, közben pedig kihajoltam a régi szentély oszlopainak árnyékából, hogy jobban lássam a támadásra lendülő fegyvereseket. Az egyszerű harcosoknál kard és nyílpuska volt, míg a fegyvermágusoknál valamilyen mágikus fegyver.
Időközben a támadók elérték az előre kijelölt helyüket: oldalt lapultak, a raktár széles, kétszárnyú ajtaja mellet, hátukat a falnak vetve. Vezetőjük, egy szálas termetű fegyver mágus közelebb lopódzott a bejárathoz, és kétökölnyi csomagot akasztott a deszkaszálakat összefogó vasalásokra.
- Mi az? – kérdezte a mellettem álló kapitány, miközben a csomagokra mutatott.
- Valamilyen Lakrimából készült ördöngösség. Képes még falakat is lerombolni, és megbízhatóbb, mint bármilyen más robbanó szerkezet.
A fickó végzett az ajtóval, és távolabb húzódott a kisé vörösen világító és pulzáló csomagoktól.
- Hátrább! – intettem a körülöttem lapuló embereimnek, majd én is beljebb húzódtam az oszlopok takarásába. A raktárerőd ajtajára erősített holmi abbahagyta a világítást és a pulzálást, majd menydörgő robajjal tépte darabokra a vaskos kapuzatot. Nagyrészt befelé robbant, de a szentély környékét is beborította az arasznyi faszilánkok, amelyek közé tucatjával keveredtek a vasalás darabjai.
- Most! Előre! –mondtam, miközben a fájdalmasan csengő fülembe csak halkan jutott el a rohamra lendülő embereimnek a kiáltása.
Ezután óvatosan kilestem a oszlop mögül ami mögé a robbanás elől behúzódtam, hogy szemügyre vegyem a bejárat környékét.
A vasalt kapu közepén széles, kétembernyi lyuk tátongott, amelynek torkából feketén kavaró füstfelhő bodorodott elő, egymás után nyelve magába az embereimet. Odabentről, a raktárerőd mélyéről riadt kiáltások hallatszottak, amibe aztán hamar belekeveredett az egymásnak csattanó acél csengése és a különböző mágiák becsapódása. Alig néhány perccel később az épület oldalajtajai kivágódtak, utat nyitva a kifelé menekülőknek. A tetőkön várakozó elemi mágus íjászok azonnal munkához láttak, pontos lövéseik nyomán egymás után hullottak földre a kifelé igyekvők.
~ Ez egész gyorsan ment. Mondjuk mire is számítottam. A mester előre mondta, hogy kevesen maradnak a raktár védelmére. Kár, hogy semmi kihívás nincs ebben a küldetésben. – gondoltam magamban.
Már nem is számoltam, mennyivel végeztek, mikor a berobbantott kapuzat felől támadt kiáltozás vonzotta odavonzotta a tekintetemet. Kékesen sistergő villámok csaptak ki a szilánkokra hasadt tölgykapu maradványai közül, egymásba fonódó nyalábjaik két fegyvermestert is kisodortak az épület elé. Az első kettőt három fegyverforgató is követte, az egyik lángoló ruhákban, a másik kettő pedig kábultan tántorogva, miközben vért öklendeztek és próbáltak minél messzebb jutni a bentről előretörő kékes villámoktól.
Hátuk mögött, a füsttel és acélcsattogással teli épület belsejében újra villámfény lobbant, majd egy magas, egyenes derekú férfi sétált ki a kapu romjain, testét kéken ragyogó mágikus energiák övezték, sistergő örvénylésbe zárva alakját.
Az elemi mágus íjászok azonnal célba vették, de a különböző lövedékek ellenére egy lövedék sem tudott eljutni a Csontnyelők klán tagjának testéig, kartávolságban megakadtak a levegőben, majd kékes villanással semmivé foszlottak. A Csontnyelő pillantása megkereste az épületek tetején gubbasztó lövészeket, majd magasba emelt baljának mutatóujjából diónyi, sárgás fénylövedékek röppentek az íjászok felé. Három célba is talált: az elemi mágusok üvöltve, lángoló hajjal, parázsló ruhában zuhantak az utcakövekre.
~ A fenébe. Arról nem volt szó, hogy egy Csontnyelő mester fog minket várni. Most mit tegyek. – gondoltam magamban, miközben figyeltem a Csontnyelő által okozta pusztítást.
- A rúnagömböket! – sziszegtem, arcom kékesen izzott a hamis villámfényben. – Gyorsan!
Két emberem – akik eddig tétlenül várakoztak a szentély árnyékában – előrébb léptek, magasba emelték a kezükben tartott, átépített számszeríjaikat, amiket a klán fejlesztett ki. Már korábban szemrevételeztem a különös szerkezeteket és a vájatukba helyezett agyaggolyókat. Leginkább a páncéltörő számszeríjjakra hasonlítottak, acélhúrjuk közepén tenyérnyi bőrdarab feszült a lövedék köré.
A lövészek felemelték a fegyvereiket, a Csontnyelő körül kavargó mannavihart célozva. Fémes csattanással csapódtak előre az acélívek. A golyóbisok halkan surrogva szelték át a távolságot és vágódtak a fickó alakját óvó, energiából szőtt páncélba. Eközben megidéztem az íjamat, majd megcéloztam a Csontnyelő karját, amiből az embereimet pusztító sárgán fénylő villámgolyókat lőtte és koncentrálni kezdtem. Eközben a rúnagömböknek keresztelt varázstárgyak oldalába vésett rúnák éhesen lobbantak fel, mohón nyelve a szabadon örvénylő mágikus energiákat. A Csontnyelő észlelte a bajt, de már nem maradt ideje cselekedni. A testét védelmező varázslatok erejüket vesztve sorvadtak el, megpecsételve ezzel a sorsát.
Elsőnek az én Critical Arrow-m, amit a szentély tetejéről indítottam és a háta mögül, az épület belsejéből hajított dobótőr vágódott a testébe. Utóbbi a bal vádlijába fúródott kibillentve egyensúlyából, míg előbbi a bal vállába fúródott így baljából áradó, most már kékesen izzó villámok nem az embereimet, hanem az utcaköveket perzselték végig. Közben a tetőkön rejtőzködő elemi mágus íjászok újra célba vették fegyvereikkel, valóságos elementáris erőnyílzáport zúdítva a védtelenné vált Csontnyelőre. Három szívdobbanás múlva már a földön hevert, testéből nem sokat hagyott a felé küldött pusztító nyílzápor.
- Jól van. – fordultam vissza a hátam mögött várakozó Archívum mágiába beavatott Gealdorhoz, mikor a Csontnyelő végül a földre került. – Küldd be a tartalékot, és hívd a szekereket! Végezzünk gyorsan!
A kölyök bólintott, majd a homlokát ráncolva meredt maga elé, miközben a halántékáról lassú cseppekben folyt az izzadtság. Az árnyékban rejtőző fegyveresek azonnal megrohanták a berobbantott nagykaput. A második hullámban már nem akadt fegyvermágus vagy gyakorlott fegyverforgató, de e hiányosságaikat létszámukkal pótolták. Beözönlöttek a raktárerődbe, fáklyáik fénye torz árnyalakokat rajzolt a koromtól mocskos falakra.
Odakint, a hátuk mögül lassan előrezörögtek az eddig a szentély mögött várakozó szekerek: mindegyiket két ló húzta, a bakokról lőfegyverrel felszerelt fegyvermágusok figyelték a környéket, a hajtók mellet gubbasztva. A főkapu előtt álltak meg, amelynek roncsai közül azonnal hordani kezdték kifelé az elmúlt években felhalmozott holmikat. Gyorsan és fegyelmezetten dolgoztak, alig félóra alatt felpakolták a raktárban talált ládákat, amelyek az utóbbi időben összegyűjtött zsákmány tartalmazták –értékes bútorokat, fegyvereket, páncélokat, bundákat, néhány szobrot és ősi relikviát. Gyémántból és egyéb ékkövekből nem akadt egy darab sem, a Csontnyelők hája pénzmestere azonnal rátette a kövér kezét minden egyes morzsányi gyémántra, a drágaköveket és ékszereket pedig a Rotlab testvére, a klánjuk legjobb orgazdáihoz kerültek.
- Vigyétek a kikötőbe! – adtam ki az utasítást a kocsikat őrző embereimnek. – A hajó a megbeszélt helyen vár rátok.
Ez után a kapitány felé fordultam és azt mondtam neki:
- Innentől a te kezedbe adom a parancsnokságot. Remélem nem lesz gond biztonságban eljuttatni a kocsikat a kikötőbe. Ha bármi gond adódna, ennek ellenére akkor a mester előtt kell majd felelned.
Több szót nem is vesztegettem az embereimre, hátat fordítottam a raktárháznak és az ott lévőknek, majd miután lejutottam a szentélyről elindultam a kikötő felé, hogy a hajón várjam meg a zsákmányt szállító szekereket.

Miután visszaérkeztem a hajóval a megadott helyre, azonnal elindultam, hogy jelentkezzek a mesternél. Beletelt egy kis időbe, míg a mester fogadni tudott, mivel fontos tárgyalása volt néhány fontosabb szövetségesünkkel. Végül, amikor véget ért a tárgyalás és a mester felkészült a fogadásomra beléptem az öreg dolgozó szobájába. Miután megvoltam az ilyenkor szokásos köszöntési formuláknak így szóltam a mesterhez.
- Elvégeztem a rám bízott munkát mester.
- Kitűnő. – mondta vigyorogva a mester, majd megkérdezte. – Voltak veszteségeink?
- Voltak. Néhány kardforgató, fegyver mágus és elemi mágus áldozatául esett az ott lévő Csontnyelő klán tagjának.
- Hogyan? – kérdeztem mérgesen a mester.
- Sajnálom mester, de nem készültem fel arra, hogy a klán egyik tagja ott fog ránk leselkedni. A kémeid nem jelentették azt, hogy egy a Csontnyelők klánjának elit harcosa ott lesz a búvóhelye.
Egy ideig a mester nem szólt semmit majd megkérdezte.
- És mi lett vele?
- Szerencsére az nemrég kifejlesztett rúnagömböknek hála sikerült likvidálni a Csontnyelőt, még mielőtt nagyobb kárt okozott volna. – mondta némi büszkeséggel a hangomban.
Az öregnek is megváltozott a viselkedése és a hangneme is mikor meghallotta ezt.
- Rendben van. Nem büntetlek meg, mivel sikerült megoldanod ezt a veszélyes helyzetet. És sikerült a raktárt kiüríteni?
- Itt vannak a zsákmányolt tárgyak leltára. – mondta, majd átadtam neki a hajón elkészített leltárt és a várható összeget, amit a tárgyak eladása után kaphatunk.
Az öreg gyorsan átfutotta a papírokat, majd az asztala fiókjába nyúlt ahonnan egy bőrerszény vett elő.
- Meg vagyok elégedve a munkáddal. – mondta majd odahajította a kezében tartott erszényt. – És most menny. Pihend ki magadat, hamarosan újabb feladatot fogsz kapni.
- Köszönöm mester. – mondtam, majd miután a szokásoknak megfelelően elköszöntem tőle elindultam, hogy megkeressem barátaimat, Pávát és Szürkét.

Néhány nap telt csak el azóta, hogy a mester megbízásából a Csontnyelők klánjának egy kis nehézséget okoztam, mikor megkaptam a következő megbízásomat. Éppen az egyik helyi lebujban töltöttem az időmet két legkedvesebb barátommal, Pávával és Szürkével, mikor a klán egyik küldönce meghozta a behívó levelemet az öregtől. Nem volt mit tenni így otthagytam a lányokat és a két barátomat, hogy jelentkezzek az öregnél. Siettem, ahogy tudtam, de mivel elég sokat ittam ezért nem nagyon ment a dolog. Végül az isteneknek hála eljutottam az öreg szobájáig. Mikor beléptem a szokásoknak megfelelően köszöntöttem őt, majd vártam, hogy ismertesse velem a feladatomat. Miközben vártam, hogy az öreg rám emelje a tekintetét a papírjai halmain át próbáltam magamat egy kicsit rendbe hozni, mivel elég viseltes állapotban voltam. Mikor végre az öreg rám nézett, ahelyett hogy elkezdte volna ismertetni a feladatomat inkább beleszagolt a levegőbe és egy eléggé kínos kérdést tett fel.
- Csak nem parfüm és bor szaga árad belőled Gempachi?
- Hát az úgy volt… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, amikor az öreg intett a kezével, hogy hagyjam abba.
- Nem érdekelnek a kifogásaid. – mondta mérgesen az öreg – Mint mondtam a legutóbb pihend ki magadat, mivel bármikor hívhatlak a következő megbízatásodra. És azt csak úgy tudod teljesíteni, ha teljesen tiszta a fejed és kipihent vagy. Amilyen állapotban vagy most még egy egyszerű levélkézbesítési feladatot sem bíznék rád.
- Elnézéstét kérem mester. – kezdtem bele könyörgő hangon. – Tudom, hogy úgy látszik, képtelen vagyok bármit is megcsinálni, de biztosíthatom, hogy mire a küldetésem helyszínére érek, nem leszek már ilyen és teljesen tiszta fejjel és kipihenten tudom majd elvégezni a rám bízott feladatot.
Az öreg egy ideig gondolkodott az elhangzottakon, végül pedig belegyezően bólintott és azt mondta:
- Rendben van. Bízok benned, és a képességeidben. Ne okozz nekem csalódást.
- Köszönöm mester. – mondtam az öregnek, majd vártam, hogy nekikezdjen a küldetésem ismertetésébe.
- A mostani feladatod is hasonló lesz, mint az előző. Abban a kis különbséggel, hogy itt nem el kell hoznod az árut, hanem meg kell semmisítened. A mostani célpont nem más, mint a Smaragdszeműek egyik kikötőben lévő raktárja ahol a hadihajók tűzköpőinek gyúelegyéül szolgáló nagy mennyiségű nyersanyagait őrzik. Neked az lesz a feladatod, hogy a raktárba bejutva ezeket a nyersanyagokat felrobbantsad. A raktár környékén számos más raktáraik is vannak így a célpontod felrobbantásával, azokkal is végzel. E miatt az akció miatt, már számos más helyen is rajtaütöttünk a Smaragdszeműek fontosabb létesítményein, így arról a helyről elvonták a tartalék illetve a tapasztaltabb csapatokat, hogy máshol teljesítsenek szolgálatot. Így valószínűleg nem fogsz túl nagy ellenállásba ütközni, de ennek ellenére készül fel minden eshetőségre.
Ekkor az öreg elhallgatott, és amikor egy ideig nem szólalt meg újra megkérdeztem tőle.
- Van, még amiről tudnom kell?
- A többiről, majd a helyszínen tájékoztatnak. Azt előre meg tudom mondani, hogy előfordulhat, hogy egyéb más kisebb feladatot is el kell ott végezned, ami a klán érdekeit szolgálja, de hogy pontosan mit arról nem tudok neked információt adni. Most meny és teljesítsd a feladatot. – mondta a mester, majd ismét a papírjai közé merült.
Az előírásoknak megfelelően meghajoltam, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé a szobából. Éppen kiléptem volna az ajtón mikor az öreg még utoljára odaszólt nekem.
- Ha nem lesz semmi gond a küldetés során, akkor eltekintek attól, hogy a mai megjelenésed és kicsapongásod miatt büntetést szabjak ki rád.
Csak bólintottam, majd elindultam a szobámba, hogy egy kissé felfrissítsem, magamat mielőtt elindulok. Mikor valamennyire kiűztem a fejemből a lebúj borának és lányainak emlékét és rossz mellékhatásait, felkaptam a cuccomat és elindultam, hogy teljesítsem a küldetésemet.

A fekete mágus a raktár padlójára rajzolt krétakörben kucorgott, és a baljában tartott csontláncot csörgette. A mágikus energiával átitatott fémhuzalra felfűzött csigolyák szárazon csattantak össze, minden mozdulatra vörhenyes fény kelt a mágus keze körül. Két tanítványa a háta mögött térdelt, varázserejük a padlóra rajzolt jeleken keresztül áradt felé, lassú lüktetéssel. Előttük, a raktár túl végében álló élőhalottak lassan imbolyogtak álltukban, miközben féregrágta arcukat az egymásnak csapódó csontok felé fordították. Bűzlött tőlük az egész hodály, noha viszonylag frissek voltak – az utóbbi napok esőzései nem tettek jót az állapotuknak.
Utálkozva szorítottam az arcom elé a zsebkendőmet, amelyet már jó előre eukaliptusz kivonattal hintettem be, számítva a kellemetlenségekre.
- Finom illatuk van, nem igaz? - a mellettem várakozó kapitányom kérdése kibillentett a fekete mágusok szertartásának és az élőholtak bámulásából. Az egykor a rendfenntartó egységnél szolgáló fegyver mágus varkocsba fogott haját rágcsálta unalmában. – Remélem, nem hiába vesződtünk velük.
- Számos más sötét céh is használja a csatornáik őrzésére ezt a fajta módszert. – fordultam oda a kapitányhoz. – Megteszik a dolgukat, és nem kell állandóan felügyelni őket. – A fekete mágus élőhalottait a frissen elfoglalt és megerősített mezsgyeház alatt húzódó alagutak őrzésére szántam, melyek vízzel elárasztott, levegőtlen járatait nem vigyázhatták állandóan búvárok. Egyszerűbb volt a munkát a holtakra bízni, akik természetükből adódóan nem tiltakoztak a mostoha körülmények és a levegő hiánya miatt.
- Ha mégis gond adódna, arról majd a merülők gondoskodnak. – pillantottam hátra a vállam fölött a csónakház túlsó végébe, ahol a klánhoz frissen csatlakozott búvárok csomagolták ki a felszereléseiket, állványokra, munkaasztalokra rakosgatva mesterségeik kellékeit. Egy régóta a klán védelme alatt álló partvidéki csoport roncsjárói voltak, angolnazsírtól síkos ruhájuk, sokat látott halemberek, akik sokszor a nyílt tengeren elsüllyedt hajók kincseit menekítették ki megbízóik akaratából. Pengéiket nem fogta a rozsda, és ha a szükség úgy hozta, akár a tengerek mélyén lakó szörnyetegekkel is összecsaptak a hullámok alatt. Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy az öreg mit tett a csoport érdekében, ami egész hátralevő életében a lekötelezettjükké tette őket.
- Szedd össze az embereket! – mondtam az egykori rendfenntartóra. – Még sötétedés előtt el akarok indulni. Négy fegyveresnél több ne legyen egy csónakban!
- Mi legyen a fekete mágusokkal? – intett a kapitány a padlón kuporgó mágusok felé.
- Az egyik tanonc itt marad, a másik veled megy. A mesterük – intettem a csontláncot csörgető férfi felé – az én csónakommal jön. Hozzátok a parázsmagokat is! Legalább öt legyen minden csapatnál!
- Úgy lesz! – bólintott a kapitány, majd átment a gyékényfüggönyökkel kettéválasztott csónakház túlsó oldalára, ahol az épület mellet futó csatorna egyik gránittal rakott szegélyű holtága végződött.
Én a mágusok mellett maradtam, akik néhány elmormogott varázsige után feltápászkodtak a padlóról, és a fekete mágus mestert leszámítva – aki az övére akasztotta a még mindig vörösen derengő csigolyafűzért – szintén csatlakoztak az induláshoz készülődő csapatokhoz.
- Készen vagyunk. – lépett mellém a kopaszodó férfi, akinek a homlokát széles, rúnákkal hímzett selyemszalag övezte. – A kötések erősek, nem lesz panasz a hideg népségre. – mondta, hegyesre köszörült fogakat villantva rám. – Talán csak az odalent próbálkozó halemberek fognak panaszkodni, már ha sikerül a levegőre jutniuk.
Elégedetten bólintottam a fekete mágus mondandóját hallgatva.
A kopaszodó fekete mágus a Sötét térítők rangidős fekete mágusa gátlástalan, mindenre kapható embernek tűnt, nem is lehetett másként az ő szakmájában. A Sötét térítők Fort Term születésű szervezet volt, akiket az alvilági háborúság vetett ki onnan. Kényszerből ajánlották fel a szolgálataikat az öregnek, és amikor az öreg elfogadta az ajánlatukat, azonnal megragadták azt. Nagyon reméltem, hogy méltók lesznek a bizalomra, mivel a fekete mágusokról eddig csak rossz tapasztalataim voltak.
- Küldd le őket! – intettem végül a csónakház végében nyitott padlóajtó felé, amelynek nyílása alatt olajos feketén hullámzott a csatorna vize.
A mágus bólintott, majd sziszegett valamit a türelmesen várakozó holtaknak, aki azonnal mozgásba lendültek a parancsra, és egymás után a padló alatt hullámzó vízbe ugrottak. Mikor az utolsó is eltűnt a szennyes habok között, intettem az embereimnek. akik lehajtották a nyílást lezáró, vaspántokkal megerősített ajtót, és bereteszelték a csukló vastag zárnyelveket.
- Szedjétek össze a holmitokat! – mondtam a fekete mágusnak. – Azonnal indulunk. Az víz elemi mágusok, akik fedezik az urunkat mindig pontosak, így hamarosan megérkezik az fedezetül szolgáló köd. – A cápamosolyú mágus bólintott, és magához vette a padlóra rajzol kör mellet lévő varázslataihoz szükséges kellékeit.
Én eközben elhagytam a még mindig dögszagú kamrát, és átmentem a gyékényfalon túl készülődő embereim mellé, akik idegesen beszélgettek a csónakok mellett, vaskos tréfákkal, vad történetekkel oldva a feszültséget. Nem véletlenül csatlakoztam hozzájuk, korábban mikor még mások alatt szolgáltam tapasztaltam, hogy a vezető alá rendelt fegyveresek akkor fogadják el a leghamarabb a vezetőjüknek, ha a vezető is a vérét hullatja mellettük, akár egy egyszerű harcos. Ez volt a második rajtaütés, amire készültünk, de ezúttal úgy válogattam az embereimet, hogy csak egyszerű harcosok legyenek közöttük, csak a parancsnokok voltak mágusok.
A terv, amit közösen dolgoztam ki a kapitánnyal nem volt túlbonyolítva. A klánunk víz elemi mágusai ködöt idéznek éjszakára a tároló környékére, majd az utunkba kerülő őröket levágva megtörjük a tűztől óvó rajzolatokat, és parázsmagokat vetünk a hordók közé. A többit majd a tűz elintézi. A veszteség majd térdre kényszeríti a Smaragdszeműeket, és majd eszükbe jut majd, hogy nem kellet volna kikezdeniük az öreggel és a klánnal.
- Készen álltok? – kérdeztem az embereimtől, mikor odaértem a csatorna bakjaihoz kikötött csónakok mellé. Csak néhány izgatott bólintást és ideges mormogást kaptam válaszul. – Rendben. Induljunk! Időben oda kell érnünk. – Több időt nem is vesztegettem, parancsot adtam a vízi kapuk megnyitására.
A csónakházba benyúló csatorna bejáratát őrző vasrácsozat zörömbölve emelkedett fel, utat nyitva a két pár evezővel hajtott dereglyének. Gyors csapásokkal hagytuk magunk mögött a mezsgyeházat, és a csatornából kievezve indultunk keletnek, a kikötőöböl vizén. A leszálló köd elrejtett minket a kíváncsi tekintetek elől, legfeljebb néhány közelben horgonyzó hajóról vehettek észre az őrszemek, derengésben, mire az orrban kuporgó mágus felemelte a kezét, nyugalomra intve az evezősöket.
A hegyesre köszörült fogú fekete mágus mellé húzódtam, aki egy gyógynövény gyökerét rágcsálta feszülten.
- Megérkeztünk? – kérdeztem a mágust, aki a kezében tartott csontdarab véseteinek tanulmányozása után elégedetten bólintott.
- Helyben vagyunk. Érzem a rúnák hívását. – A mágus a két nappal korábban vízbe ejtett érmékről beszélt, amelyek segítségével a sűrű ködben is elkalauzolt minket az olajraktárakhoz.
- Akkor ne várjunk tovább! – mondtam, és halkan odafüttyentettem a csónakunk mögé felsorakozó dereglyéknek, amelyek néhány evező húzás után szinte egyszerre fordították orrukat a part felé. A megbeszéltek szerint lassan, minden loccsanásra ügyelve eveztek a partokhoz. Először a vízbe állított cölöpöket értük el, aminek oldalát valami alkimistaműhelyben kevert festékkel kenték le, mivel halványan derengtek a sötétségben. A comb vastag farönkök mögött néhány húzás után már ott sötétlett a terméskövekkel kirakott rakpart oldala, a csónakok vasalt orra halkan koccant a köveken.
- Csendesen! – mondtam halkan, majd elsőnek kapaszkodtam a móló szélére. Körülpillantottam, elégedetten állapítva meg, hogy jól navigált a mágus. Egy hatalmas, két emelet magas rakodódaru magasodott fölém, már amennyi látszott a ködfelhő közé veszett óriásból. A elemi mágusaink jó munkát végeztek, a raktárház környékén alig néhány méterre lehetett csak ellátni, és a párafelhők tovább sűrűsödtek.
Közben a csónakokkal érkezett embereim összeszokott mozgással foglalták el a daru gerendavázának környékét, védőgyűrűbe vonva engem és a három fekete mágust. Egy darabig feszülten hallgatóztam, majd amikor nem észleltem semmit, kiadtam a parancsot az indulásra.
- Gyerünk! Előre! – Az ötfős csoportok – mindegyikben három kardforgató, egy számszeríjász és egy mágus – gyorsan, egymást fedezve nyomult előre a tejfehér párafelhők között. Gond nélkül elértük a földbe süllyesztett hombárok oldalát, amelyek cserépteteje alig emelkedett a közöttük kanyargó, kőlapokkal lefedett járdák szintje fölé. Strázsák nem akadtak az utunkba, az elmúlt napokban itt szolgáló fegyveresek – alaposan megfigyeltük őket az akció előtt – nem igazán erőltették meg magukat a járőrözéssel.
A védelmemre parancsolt kardforgatók fedezékében a legszélső olajtároló mellé húzódtam. A másik csapat behatolta a raktárépületek közé, a távolabb álló két hombárhoz. Az épületek bejáratához rövid lépcsősor ereszkedett a széles, kétszárnyú kapuzathoz, amelynek keresztvasain kékesen derengő varázsjelek ragyogtak. Itt már minden más bűzt elnyomott a kátrány és nyersolaj szaga, nehéz lepedékként tapadt meg az orromban.
A cápamosolyú mágus közelebb óvakodott a gádorhoz, és szemügyre vette a rúnákat. Néhány szívdobbanásig tanulmányozta a véseteket, majd rálehelt a jelekre, és fojtott hangon néhány varázsigét suttogott a párától gyöngyöző vasaknak. Némi hunyorgás után az összes jelvény kilobbant, szabad utat engedve a pincébe.
Követtem a lopakodó embereimet a fog vacogtatóan hideg, szúrós szagú félhomályba, hogy aztán megtorpanjak velük együtt a raktár peremén, és felmérjem az elém táruló látványt. Odalent a két sorban elnyúló hordórakatokat téglafalak választották el, fejmagasságban mindenhol a kapuéhoz hasonló rajzolatok derengtek, véseteik fagyos hideget árasztottak. Többtonnányi bálnaolaj és naftaszurok lehetett idelent.
- Törjétek meg a rúnákat! – mondta a fekete mágus, miután szemügyre vette a rajzolatokat. – Itt nincsenek pecsétek, elég, ha késsel megsértitek a jeleket.
Eközben közelebb léptem az egymásra halmozott hordókhoz, és szemügyre vettem a legközelebbi rakat előtt felszögezett réztáblát. Az írás szerint a kétakós, tölgyből készített hordók Hargeonból származó szűzkátrányt tartalmazzák.
- Ez aztán jól fog égni! – mondta a fekete mágus miközben mellém lépett.
- Tegyünk is róla, hogy így legyen. – morogta, majd a sürgölődő embereim felé fordultam. – Törjétek meg az összes rajzolatot! Parázsmagokat a sorok közé, minden oldalra kettőt, valahova középre. Gyerünk! – Az embereim némán tették a dolgukat, hamarosan az összes rúna kialudt. Gondosan a hordóhalmok közé ékelték a parázsmagokat, amelyek halvány, vörös fénnyel világítottak a raktár homályában, egyre erősödő lüktetéssel pulzálva.
- Gyorsan! Gyorsan! – sziszegtem – Nincs sok időnk. Ezek a magvak hamar kikelnek. – Először két kardforgatót küldtem ki, aztán mikor azok jelezték, hogy tiszta a levegő, mindannyian visszakapaszkodtunk a raktárakat körbeölelő járdák kőlapjaira.
- Ennyi. Ha minden jól ment, mostanra már a többiek is végeztek. – mondtam a mágusnak, majd körbesandítottam a köddel borított területen. Már éppen parancsot adtam volna a visszavonulásra, mikor balról fájdalmas ordítás törte meg a köddel megült csendet, majd éles, dobhártyát repesztő sípszó sivított ugyanabból az irányból. Hamarosan újabb kiáltások harsantak, mágia sistergett végig az épületek között, ragyogása átvilágított a vaskos ködtakarón, elnagyolt rémalakokat rajzolva a párafelhőkbe.
- Vissza! – mordultam idegesen, és közben megidéztem a rövid kardomat. – Vissza a csónakokhoz! – Magam mellé szólítottam az egyik kardforgatót, azzal az oldalamon indultam az összecsapás irányában. Nem értettem, mi lehet a baj. Napokig figyeltettem a raktár környékét, gondosan feljegyeztetve mindent az őrök mozgásáról. Tucatnyian, ha lehettek, és legtöbbjük elhízott, kiöregedett éjjeliőrnek látszott.
Félúton járhattunk a raktár felé, mikor jobbról, a raktárak közül két jókora szelindek rontott ránk acsargó morgással, akár a démonok. Borjú nagyságú, medveölők voltak, torkuk körül szegecsekkel kivert nyakörvvel. Az oldalamat vigyázó kardforgató torkából rémült kiáltás szakadt fel, ahogy megpróbált szembefordulni velük, de nem volt elég gyors. Az elsőnek érkező véreb földre döntötte a kardforgatót, nyálhabbal borított pofáját összezárult a férfi maga elé kapott alkarján, és morogva tépni kezdte, jobbra-balra rángatva az állkapcsát.
Hátraugrottam a második szörnyeteg elől, amelyet tovább vitt a lendülete, é a koponyája nagyot csattant a rakpart szélére halmozott farakás oldalán. Szinte azonnal talpra ugrott, megrázva loncsos, szürke bundával borított fejét. Sárgán ragyogó szeme újra az áldozata felé villant, majd az állat rekedt hörrenéssel rontott egyenest a torkomnak.
Káromkodva emeltem magam elé a fegyveremet, orrom megtelt a kutya nyirkos bundájából áradó, állatias szaggal. Feszülten koncentráltam, próbáltam jól időzíteni a csapást. Gyorsan oldalra léptem az acsargó medveölő útjából, kardommal végighasítottam a véreb oldalát. Nem sebeztem meg súlyosan, a sűrű szőr felfogta a vágás nagyját, a fájdalom pedig csak az állat dühét növelte. Másodszorra már óvatosabb volt a dög, a földhöz lapulva kapott a bokáim felé, szájából nyálcsomók fröcsögtek a földre. Szitkozódva rántottam félre a lábamat, miközben próbáltam a bestia szemébe döfni a kardomat, de a rövid penge nem érte el. Végül a segítség a hátam mögül érkezett, egy zöldeskék fénnyel ragyogó villám formájában, amely oldalról kapta a medveölőt, és bundáját lángra lobbantva legalább tízméternyire taszította a közelemből.
Nem vesztegettem az időmet, odaugrottam a földön fetrengő emberem mellé – akinek a karját egyre csak marcangolta a vértől megveszett véreb – és kardomat a bestia oldalába vágtam. A medveölő azonnal elengedte áldozatát, és vonyítva hengeredett odébb, estében kirántotta a bordái közé döfött pengét.
Térdemen támaszkodva kaptam levegő után, miközben próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétemet. Az égett szőr és a kiontott vér szagától felfordult a gyomrom, kis híja volt, hogy nem láttam viszont a vacsorámat. A cápamosolyú mágus – aki a vérebet elsöprő villámot küldte – megveregette a vállamat, miközben a körülöttünk kavargó ködöt kémlelte.
- Remélem meg vagy elégedve a szolgálatainkkal. Bár ha legközelebb nyílt összecsapásba vezetsz minket, akkor alaposan át kell gondolnunk a kontraktus feltételeit. A mi mágiánk nem igazán a harctérre való.
Csak bólintottam, mivel még mindig nem volt elég levegőm a beszédhez. Miközben lihegtem és leráztam a karomról a nyálhabot, a fonott hajú kapitányom vezetésével a másik raktárhoz küldött egység is visszaérkezett. Az ötfős csapatból kettőt úgy vonszoltak magukkal, főleg a fekete mágus szorult segítségre, akinek a bal oldalán alig maradt épp ruhadarab, lábán pedig egész a vádlijáig vörösen csillogott a tépett hús.
- Pokolba velük! –sziszegte a kapitány, mikor a többieket fedezve mellénk ért. Átharapott jobb kezéről kövér cseppekben csöpögött a vér. – Az átkozott őröknél csontsíp volt. a kutyákat meg valami földalatti ketrecben tartottá, azért nem láttuk őket napközben. Csak akkor jöttek elő, mikor ezek a fattyak megfújták a sípokat.
- Mindegy! – intettem le, és miután eltüntettem a kardomat felhúztam a földről a sebesült emberemet. – El kell tűnnünk innen, amíg lehet. A parázsmagok lassan átégetik a hordók dongáit, és én azt már nem akarom itt megvárni. Gyerünk vissza a csónakokhoz! – A visszavonulás cseppet sem volt dicsőséges, vércseppek és elszórt felszerelés darabok szegélyezték az utunkat. Megkönnyebbülten másztam be a csónakba, és elégedetten telepedett le a széles padra. Nem is emlékeztem rá, mikor éreztem ennyire elevennek maga. Közben az embereim beemelték a sebesülteket, és a csáklyákkal ellökdösték magukat a rakpart oldaláról.
- Evezzetek! – adtam ki a parancsot, és hogy jó példával járjak el, magam is kifeszítettem a lábamat a padok között, majd megragadtam az egyik evező rúdját és evezni kezdtem. A kikötőöböl vize olajosan keveredett a fel az evezők nyomán, és a három csónak gyorsan távolodott a parttól. Széles ívben kanyarodtunk vissza a csónakház irányába, egyre távolodva a naftával töltött hordók között ébredező parázsmagoktól.
- Húzzátok még! – lihegtem, és teljes súlyommal belekapaszkodtam az evezőmbe. A három dereglye nagy sebességgel ért be a közelben horgonyzó vitorlások közé, ahol már a raktárak közé parancsolt köd is megritkult kissé.
- Elég messze vagyunk már? – kérdezem a cápamosolyú fekete mágust, mikor elértük a kikötőmóló vonalát.
- A fene tudja. – rántott egyet a vállán a mágus. – De az idő lassan lejár. A magok hevét nem lehet pontosan szabályozni; ha eltöröd a héját, akkor már csak… - eddig jutott a mondandójában, mikor a hátunk mögött égzengést idéző robajlással hatalmas tűzfelhő robbant az égre, vakító, nappali fényességgel ragyogva be a kikötő keleti oldalát. Forró szélvihar csapott az arcunkba. a csónakokat hirtelen született hullámok kapták oldalba, alaposan megtáncoltatva a dereglyéket.
- Azt a jó…. – nyögtem fel, miközben az izzadtságtól nedves arcomat beletartottam a forrón örvénylő szélbe. – Azt hiszem, némileg túllőttünk a célon. – fordultam a mágus felé, aki vigyorogva tárta szét a karját, és üdvözölt mosollyal figyelte a levegőbe emelkedő, sárkányforma tűzfelhőt.
- Ha ebből nem értenek a Smaragdszeműek, akkor kár is erősködni velük. Ami igaz a többire is. Erről mindenki hallani fog. Mostantól elég lesz megemlíteni a kikötői tűzsárkányt, és egyből megjön az esze a sok bolondnak, aki velünk akar ujjat húzni.
- Ja. Remélem, hogy azok a rohadt dögök megsültek. – morogta az egyik sebesült a csónak aljából, akinek a karját teljesen átharapta a medveölő.
Már nyitottam volna a számat, hogy lehordjam, de végül inkább elfordultam, hogy elrejtsem a mosolyomat. Az öreg azt akarta, hogy minél előbb értessék meg a klánunkkal szembeszálló céhekkel: nincs senki aki megálljt tud nekünk parancsolni. Aki ebből az apróságból nem ért, az vagy bolond, vagy megunta az életét.

Mikor végre újra otthon voltam és ismét a mester szobájában álltam ki se kellet nyitnom a számat, már is megkaptam a küldetés teljesítéséért járó bőrerszényt, amiben a gyémántok lapultak.
- Nem is kell semmit mondanod, a hírek előbb ideértek, mint ahogy te a partjainkra tetted a lábad. Ezzel az akcióval egy ideig megszabadítottad a klánunkat a támadóinktól. Megbocsájtom azt a kis apróságot is, amit a küldetés előtt csináltál és azt is, hogy néhány emberünk megsebesült az akció során. De nehogy azt hidd, hogy ezzel véget értek a feladataid. Hamarosan új feladatokat kapsz, de addig is pihenj. És ha lehet, tényleg pihenéssel töltsed az idődet ahelyett, hogy azzal a két gazfickóval kergetnéd a lebujokban a nők szoknyáit. Most már távozhatsz. - azzal újra elmerült az iratok tengerében.
A szokásoknak megfelelően elköszöntem a mestertől, majd elhagytam a szobát. Először a mester parancsát követve elindulta a szobám felé, hogy kipihenjem a küldetés fáradalmait, de amikor eszembe jutott, hogy mit szólnak, majd ha elmesélem a mostani kalandomat Szürkének és Pávának, azonnal kifelé vettem az irányt és rohamtempóban indultam meg a lebúj felé.

Nem sok időm maradt a pihenésre, mivel az öreg rögtön megbízott egy új feladat teljesítésével, pedig csak néhány nap telt el a kikötői raktár balhé óta. Mint mindig azonnal elindultam az öreghez, és mikor végre beléphettem a dolgozó szobájába a szokásoknak megfelelően köszöntöttem őt. Egy ideig nem kaptam semmi visszajelzést arra, hogy észlelte volna a jelenlétemet, pedig tudtam, hogy pontosan tudja, hogy itt vagyok. Végül felemelte a tekintetét elmaradhatatlanul hozzánőtt papírhalmai közül és rám emelte a tekintetét.
- Bocsáss meg Akamatsu, hogy ilyen korán újra feladatot bízok rá, de az ügy nem tűr halasztást. Nem hagyhatjuk, hogy a Csontnyelők és a Smaragdszeműek újra talpra álljanak. – mondta az öreg miközben kivett egy borítékot az asztala egyik fiókjából.
- Ne aggódjon mester. – mondtam, miközben közelebb léptem az asztalhoz majd leültem az előre odakészített székre. – Bármit feláldozok a szent cél érdekében, ha tudom, hogy azzal a klán békés és biztos jövőjét biztosíthatom.
- Jó ezt hallani tőled. – mondta az öreg, majd átadta nekem a kezében lévő borítékot.
Mikor átvettem tőle, nem nyitottam ki inkább vártam, hátha valamit akar mondani még a mester. Mivel nem mondott semmit se, ezért kénytelen voltam én kezdeményezni a beszélgetést.
- Mi az új feladatom?
- A feladatod, részleteit és a szükséges információkat megtalálod a borítékban, amit átadtam neked. Minél hamarabb kelj útra, hogy a feladatodat minél előbb teljesíteni tudd. – mondta, és a mondandóját nyomatékosítva ismét a papírjai közé merült.
Nem maradtam rest, felkeltem a székből, majd miután a szokásoknak megfelelően elköszöntem a mestertől a szobám felé vettem az irányt. Közben kinyitottam a borítékot, és elkezdtem áttanulmányozni a benne talált papírokat. Miközben pakoltam és a papírokat böngésztem gondolatok tömkelege suhant át a fejemen.
~ Vajon mikor lesz vége a háborúnak? Még hány embernek kell még elhullania a cél érdekében? Mikor térhetek vissza a békés semmittevéshez Szürkével és Pávával?

A Holtág játékbarlang – nevéhez méltóan – egy hínártól és békanyáltól zöld, rég elzárt csatorna ölelésében ázott. Egykoron tengerjáró hajónak készült, majd mikor tulajdonosának vagyona odaveszett egy félresikerült üzletben, a felhalmozott tartozások fejében a készítőik kezén maradt. Az öreg megvásárolta a félig-meddig elkészült hajótörzset, és némi belső átalakítás után félrevontatták a sólyák közül, egy félreeső csatornába horgonyozva le. Közel egy évszázada árválkodott már itt, hála a megvesztegetésre mindig kapható kikötőmesterek generációinak. Árbocait régen leszedték, akárcsak az orrdíszéül szolgáló szobrot, amelyet aztán az oldalára vágott, kétszárnyú bejárat fölé szegeztek néhány ácskapoccsal. A környék legjobb játékterme rejtőzött a falai között, kártya, kocka, kakas- és kutyaviadalok otthona. A tatbástya kabinjaiban kurtizánok és herbalisták üzleteltek, hússal és áfiumokkal űzve el a kártyaasztalok mellet vesztes szerencsejátékosok szomorúságát.
Évek óta a klán egyik legjelentősebb bevételi forrásának számított, asztalai és homokkal felszórt vermei számolatlanul fialták a gyémántokat, legalább is a háború kitöréséig. A játékbarlanghajó igazgatásával megbízott Madarame Shion egy fegyvermágusokból álló család utolsó sarja a háború kitörésekor átállt a Smaragdszeműek oldalára. Bevételeit innentől kezdve nem a klánnak, hanem a Smaragdszeműek nek adta át, cserébe pedig azoktól védelmet és tagságot kapott, hogy megvédjék a klánunk bosszújától.
Én viszont úgy gondoltam, hogy nem voltak eléggé elővigyázatosak.
A Holtágat dajkáló csatorna keleti oldalán magasodó daru ellensúlyán ücsörögtem, miközben egy távollátó lencséjén keresztül szemléltem a hajó fedélzetén posztoló őröket. A Smaragdszeműek klánjának fegyvermágusai voltak, akik igen komolyan vették a feladatukat, mivel talpig vasba öltözve járőröztek a korlátok mellett. Két szakaszra való fegyveres őrizte a palánkok takarásában rejtőzködő a klánjuk tucatnyi fekete mágusa. A vasalt deszkalapok fölött két sárkányformára kovácsolt naftavető nézett a csatorna partja felé, kezelőik ponyvák oltalmában kuporogtak a fémszörnyetegek mellett. Ezekkel együtt már igazi erődítménnyé változott az egykori hajó, legfeljebb rohammal lehetett volna bevenni, bár a naftavetők jelenléte miatt igen kétséges végkimenetellel.
Az alattam kuporgó Gealdor felé fordultam, majd megadtam neki a jelet, hogy küldje meg a támadásra felszólító parancsot a csapataim mellet lévő társainak. Szinte egyszerre kapták meg a jelet, így szinte egyszerre indultak meg az embereim a hajó megtámadására. Eközben én megidéztem a katana-mat, viszont nem indultam meg azonnal a többiekkel. Nemrég felvett szokásomhoz híven, inkább a második hullám vezetését vállaltam magamra.
Szárazon zizegő percegést hallottam valahonnan a fejem fölött, és a daru érezhetően megremegett a talpam alatt. Felsandítottam a csuklyám árnyékából, de mivel nem láttam semmit az acélkapcsokkal összefogott gerendák szövevényében, inkább újra a fedélzeten járőröző fegyveresek felé fordultam. Gyanútlanul járták szokásos útjukat, mozgásuk mintáját követve kivárható volt a pillanat, amikor többen is pengehossznyi távolságra kerültek egymástól.
Sápadt zöld, karokból és lábakból álló idomtalan árnyék hullott a hajó fedélzetén összeverődött zsoldosokra, eltakarva a fényesen ragyogó hold fényét. Csak az egyik harcos vette észre a veszélyt, de kiáltani már nem maradt ideje. Sok éves kutatásoknak hála a klán kitenyésztett egy újfajta lényt, amit sáskaharcosnak neveztek el. Ezt a lényt az ember és a sáska kombinálásával érték el a kutatóink, igen hosszú kutató munka kellet ahhoz, hogy végül a kutatóink létrehozzák a tökéletes lényt. Ez volt az első alkalom, amikor a laboratóriumon kívül teszteltük le a képességeit ezeknek az új lényeknek, és eddig az összes elképzeléseinket felülmúlták. A sáskaharcos a daru előrenyúló gémjének végéről ugrott le, és pontosan a hajó orra elé érkezett. Ezután meglendítette fűrészes vágókarjait, és széles ívű csapással felhasította a fegyvermágus testét, még a páncélját is átmetszette. A sáskaharcos fürgén megpördült a tengelye körül, és további három fegyvermágussal végzett, mire az első figyelmeztető kiáltás felharsant. A korlátok mellet kialakított őrhelyeken gubbasztó fekete mágusok felpattantak a helyükről, néhány célba is vette a szörnyeteget, de a csontdárdáik hatástalanul pattantak le vastag kitinpáncéljáról.
- Készüljetek! – szóltam a hátam mögött várakozó embereimhez. Közben az első hullámba parancsolt embereim ék alakzatban törtek a partra engedett széles rámpa felé. Odabent valaki félrevert egy harangot, mire egyre több és több mágus és harcos jelent meg a bejáratnál, acéljuk és mágiáik éhesen villogott a holdfényben.
A sáskaharcos végzett a fedélzeten őrködő fegyveresekkel és mágusokkal, valóságos mészárszéket hagyva a deszkákon. Mindenfelé letépett végtagok és tetemek hevertek a szerteszét szóródott fegyverek, páncéldarabok és a különböző mágiák által hagyott nyomok között. A sáska átugrott a palánkok fölött, egyenest a széles főbejárat elé, a riadóra elősereglő emberek közé. Azonnal nekik rontott, nem hagyta, hogy rendezzék soraikat. Vágókarja végtagokat szelt át, pajzsokat roppantott be, egy-egy fejet is lecsippentett tulajdonosa nyakáról. Épp elég ideig tartotta fel a kapuhoz érkező ellenséget ahhoz, hogy a mi embereink elérjék azt.
Megvártam, míg eltűnnek a bejárat árnyékában, majd a daru ellensúlyáról leugorva magam után parancsoltam az embereimet, futólépésben vezettem át őket a ládahalmokon és gerendarakások között. Zavartalanul kapaszkodtunk fel a széles gerendákból rakott rámpán – csak a kifelé menekülő vendégeket kellet kerülgetnünk. -, egyenest be a főkapu szélesre tátott pofáján. Átugráltunk a holttestek felett, még a szegekkel kivert talpú bőrcsizmám is megcsúszott a vértől iszamós deszkákon.
A hajó mélyére vezető folyosón át egy széles terembe jutottunk, amelynek padlóján három, homokkal felszórt küzdőkört is kialakítottak, derék magas gerendakorlátokkal övezve. Középütt, a szélesebb harctér oldalfalainak ölelésében lándzsával keresztülszúrt véreb hevert, oldalán néhány levágott zsoldossal a játékbarlanghajó személyzetéből. A sáskaharcos a kör közepén gubbasztott, karjaiban egy másik, harcra nevelt kutya dögével, és békésen falatozott, ügyet sem vetve a terem magasában körbefutó galérián zajló ütközetre.
- Mit csinálsz itt, te pokolfattya csótány! – bődültem el, mikor megláttam. – Nem azért vagy itt, hogy az én kontómra ebédelj! – miközben ordítottam, embereimet a felém kanyargó lépcsők felé intettem, ahol még jó néhány ellenálltak a Smaragdszeműek emberei.
A sáskaharcos oldalra billentett fejjel meredt rám, kristályként csillogó szemei visszatükrözték az olajlámpások fényeit.
- EGYEZTÜNK MEG. LEGALÁBB KÉT TUCAT HALÁL. –peregte fémesen zizegő hangján – ÉN TÖBBET ÖLNI MINT AZ EGYEZSÉG. ÉN MAGAM TARTANI BE SZAVAD.
Morogtam még valami szitkot, majd rálegyintettem a sáskára, és futva indultam az embereim után. A felfelé vezető lépcsősor tetején újabb holttestek vártak; balra széles, kártyaasztalokkal telerakott terem nyílt, amelynek végében rácsos álfalak választották le a hajó gazdájának lakrészét. Valóságos háború dúlt arra, egymásnak csapódó kardok acéldala betöltötte a termet.
Elöl, a felborogatott asztalok között számszeríjak csattantak, majd mágia lobbant, kékes derengése beragyogta az aranyfüsttel borított tartóoszlopokat. Valahol a torlaszok árnyékában legalább egy fekete mágus rejtőzött, hatalmával három emberemet is a földre sújtotta az első hullámba parancsoltak közül. Villámai feketére égették a húst, erejüket megsokszorozta az áldozatok testére aggatott páncélok acélja.
Nem tétováztam, egyenest a mágus felé indultam, embereimet hátra parancsoltam. Átkígyóztam a felborogatott asztalok között, és szembe találtam magamat a védekező állásba rendezkedett Smaragdszeműek vonalával. Félreütöttem egy, a szememet kereső lándzsát, majd gyors pengeváltásba bocsátkoztam egy könnyű vértbe öltözött fegyvermágussal, akinek a szablyája kétszer is végigvágott az oldalamon, mire a pengém átbújt a felfelé lendülő kard alatt, és keresztüldöfte az ellenfelem mellkasát. Hátrább, a kardforgatók mögött újra kántálni kezdett a mágus – tetovált képű, díszes ruhájú férfi – baljának göcsörtös, gyűrűktől csillogó ujja egyenest a mellkasomra mutatott. Fél szememet rajta tartva hasítottam fel egy újabb harcos mellkasát, majd amikor a fekete mágus kezében felparázslott a mágia fénye, egy rövid koncentrálás után én is útjának engedtem a mágiámat. A tetovált képű markából előcikázó villám egyenest az én mágiámnak csapódott, rátekeredett a kéken fénylő nagy félholdra. A mágiám kíméletlenül rázta le magáról a fekete mágus varázslatát, majd tovább száguldva ketté szelte a meglepett arckifejezéssel rám néző fekete mágust.
Megforgattam a kezemben tartott katanát és mágiámmal megerősített burkot vontam köré, majd néhány gyors lépéssel a talpon maradt harcosok közé rontottam. Csapásaim alatt darabokra szakadtak a láncingek és a bőrvértek, kardom átmetszette a fémből kovácsolt alkarvédőket, kettévágta ellenfeleim pengéit. Mire végeztem, mindenfelé hullák és haldoklók hevertek körülöttem, eddig hófehér ruhámat most már tenyérnyi foltokban vér borította. Lihegve torpantam meg a mészárszék közepén, hörögve kaptam levegő után. Bár erőnlétemre gondosan ügyeltem, meglátszott, hogy már hónapok óta nem keveredtem komolyabb összecsapásokba. A mindennapos gyakorlással elkerültem, hogy elveszítsem az erőmet, de állóképességem alaposan megkopott az utóbbi időkben. Letöröltem a homlokomról csorgó verejtéket, és körülnéztem a csatatérré változott kártyatermen. Az összecsapás utolsó hulláma a tatbástya túlsó oldalán dúlt ahol már csak egy apró csapat tartotta magát a székekből, asztalokból összedobált barikádok mögött. Egy teljes vértezetbe öltözött harcos parancsolta őket, aki valahonnan még egy hoplita pajzsot is szerzett magának. Legutóbb az öreg dolgozó szobája előtt láttam ennyire felvértezett harcost: orrvédős sisak, mellvért, szárnyas vállvasak, alkar- és lábszárvédők, csataszoknya.
Miközben az acélba öltözött harcost figyeltem, szemem sarkából észrevettem az embereim között a rangidős kapitányomat, aki vállára kapott sebét markolva hátrált el a barikád közeléből.
- Ki a fene ez az őrült teljes vértezetben? – kérdezte tőlem mikor mellém lépett.
Összehúzott szemmel figyeltem a kardforgató mozdulatait, próbáltam felmérni a réseket a védelmén.
- Madarame Shion. Ennek a helynek a jelenlegi tulajdonosa, de ez már nem lesz sokáig így.– mondtam aztán, mikor felmértem magamnak a technikáját. – Régebben ő is a kardjával kereste a kenyerét, állítólag még a Rúna hadseregben is szolgált.
Kapitányom csak horkantott egyet, és megcsóválta a fejét.
- Az még nem lenne baj, de úgy teleaggatta magát vasakkal, hogy nem férünk hozzá a fegyvereinkkel. Nem készültünk ilyesmire, a fene se gondolta, hogy ez az őrült egy teljesvértre való acélt hord magánál.
Vigyorogva bólintottam, majd megemeltem a kezemben tartott kardot.
- Akkor ez egy nekem való falat. – morogtam, és futólépésben indultam meg a páncélos felé, parancsaimat már messziről kiáltozva embereimnek. Azok gondolkodás nélkül engedelmeskedtek, és szétnyitották a kört, utat engedve.
Nem haboztam, azonnal támadtam, nem törődtem a lovagiassággal. Mágiával átitatott pengém sikoltva hasította a levegőt, élén még mindig elegendő mágia lüktetett ahhoz, hogy átmarja vele a vértezet acélját. A talpon maradt fegyveresek elhúzódtak a közelükből, szélesebb kört formáltak körülöttük.
Dühödt elszántsággal rontottunk egymásnak, az ellenfelem kardja – egyszerű kovácsolású fattyúpenge – állta a sarat az enyémmel szemben, hosszából adódóan még némi előnnyel is szolgált a gazdájának. Madarame gyakorlott karforgatónak bizonyult, pajzsával állandóan az oldalát védte, ezért úgy határoztam, legelőször megpróbálom megszabadítani tőle. Erőteljes csapásokkal módszeresen elkezdtem darabokra verni a pajzsot, cserébe kaptam egy vágást a karomra és egy kisebb szúrást az oldalamra, ami annak ellenére, hogy nem volt túl mély minden mozdulatomra éles fájdalom hasított belé. Végül a pajzsból nem maradt semmi, gazdája dühösen rázta le karjáról a maradványait. Ezután két kézre kapta a kardját, és lendületből rontott nekem.
Csak erre az alakalomra vártam, azonnal hátrálni kezdtem, hogy távolabb csaljam a barikádja védelméből. A barikádon kívül már több hely volt mozogni, amit ki is használtam. Körbetáncoltam a vértezetben lassan mozgó ellenfelemet, közben pedig néhány szúrást próbáltam mérni a nyakára. Félrekaptam a fejemet két magasan érkező vágás elől, majd átbújtam az ellenfelem karja alatt, és felfelé döftem a vértezet pereme fölé.
A penge megvonaglott a kezemben ahogy Madarame torkába mélyedt, ezzel véget vetve az életének. Letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadtságot, majd ráordítottam az embereimre.
- Mit tátjátok a szátokat? Tovább előre! Takarítsátok el a maradékot! – parancsoltam rá a tétlenkedő embereimre, és a barikád körül lassan kifulladó összecsapás felé intettem. – Nem érünk rá egész éjszaka! – Mikor embereim nekilódultak, lihegve térdeltem le meghalt ellenfelem teste mellé. Karjaim remegtek a megerőltetéstől, mellkasom pedig lüktetett a bordáimból sugárzó fájdalomtól. Nem voltam olyan bolond, hogy hazugsággal áltassam magamat: ha így folytatom, hamarosan olyan leszek, mint az öreg, aki egész nap a szobájában ül. Felpillantottam a mellettem várakozó kapitányomra – aki épp hevenyészett kötést rögtönzött a vállára egy széthasított asztalterítőből-, majd nagyot fújva kihúztam magamat. – Szedjétek le a vértezetét! – böktem a földön heverő tetemre. – Neki már úgy sem kell. Kár lenne egy ilyen jó acélt elpocsékolni.
A kapitányom odahívott két emberemet, aki azonnal nekiláttak lehámozni a vértezetet a testről.
- A vendégeket zavarjátok ki, a személyzetet tereljétek egybe! – adtam ki a további parancsokat. – Aki megadja magát a személyzet tagjai közül, annak nem eshet baja.
- Mit csináljunk velük? – kérdezte a kapitányom.
- Majd az öreg gondoskodik róluk. Elvileg holnap ideküld néhány szakembert, akik kipofozzák a helyet és így holnap után újra kinyithat a hely.
A kapitányom bólintott, és miután átadtam neki a parancsnokságot elindult, hogy felügyelje az embereimet. Én pedig elindultam kifelé, hogy végre elhagyjam ezt az átkozott helyet.

Néhány nappal később, amikor jobban voltam ismét az öreg szobájában álltam és éppen befejeztem a jelentésemet az akcióról. Mivel látszott rajtam, hogy még eléggé megviselt vagyok még ezért az öreg csak annyit mondott, miután odadobta nekem a jutalmamat rejtő erszényt.
- Jó munkát végeztél Akamatsu. Most meny és pihend ki magadat. Hamarosan egy újabb feladatot bízok rád.
Nem kellet kétszer mondania az öregnek. Miután a szokásoknak megfelelően elköszöntem a szobámba mentem és azonnal lefeküdtem, hogy pihenjek. Még mielőtt elnyomott volna az álom megfogadtam magamban.
~ Mostantól fogva több dologban veszek részt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elpuhuljak.

Éppen hogy csak felgyógyultam a sérüléseimből, már is megkaptam az új feladatomat. Azonnal az öreg szobája felé vettem az irányt, mikor megkaptam az üzenetét, hogy látni akar. Mikor beléptem a dolgozó szobájának ajtaján, kicsit meglepődtem az ott látottaktól. A két legjobb barátom Páva és Szürke is ott volt, az öreg pedig nem a papírjai felett görnyedt, hanem a szobájának erkélyén állt és onnan beszélt a két barátommal. Miután köszöntöttem a mestert, köszöntem a két barátomnak is. Mivel az öreg előtt álltunk ezért nem beszélhettünk, egymással pedig elég sok megbeszélni valónk lett volna. Nem is tudom mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttam őket, amióta a mester ilyen sok dolgot rám bízott nem nagyon tudtam velük lenni. Páva és Szürke jócskán megváltozott az utóbbi időben, Páva levetkőzte magáról jól ismert feltűnő stílusát és inkább szerényebb öltözéket viselt, valószínűleg a munkája követelt meg tőle, hogy elhagyja a régi stílusát. Szürke azonban nem ilyen módon változott meg. Bal kezének egyik úját valamilyen oknál fogva elvesztette arcát pedig két jókora sebhely éktelenkedett.
~ Ha majd lesz időnk, remélem meg tudom tőlük kérdezni, hogy mi történt. – gondoltam magamban, miközben vártam, hogy az öreg nekikezdjen a monológjának.
Nem kellet sokat várnom, az öreg felénk fordult és nekikezdett a mondandójának.
- Üdvözöllek benneteket. Jó újra így együtt látni benneteket.
- Mi is örülünk, hogy majd újra együtt dolgozhatunk. – mondta Szürke, majd felém fordult és rám villantotta elefántcsont színű mosolyát.
~ Szóval ismét együtt dolgozunk. Remek. – gondoltam magamban miközben belülről szétvetett a boldogság.
- Igen- Igen. – folytatta tovább az öreg. – Mivel ti hárman már régen összeszoktatok, ezért úgy gondoltam, hogy titeket foglak elküldeni egy igen fontos feladat elvégzésére. Rajtatok kívül lesznek még mások is, akiket alátok fogok rendelni, de erről majd később többet megtudtok. Most ismertetném a feladatotokat.
Csendben vártunk miközben az öreg bejött az erkélyről a szobájába majd az asztalához lépett és az ott lévő papírok között néhány perces kutatás után kivett három borítékot. Ezeket aztán a kezünkbe nyomta, utána pedig azt mondta.
- Ez a feladat teljesen más milyen lesz, mint amit eddig végeztetek. Ezt is az akciót a klánért fogjátok teljesíteni, csak más módszerrel. Csak ti és még néhány másik felfogadott zsoldos segítségével fogjátok elvégezni. A feladat pedig nem más, mint a Csontnyelők klánjának legnagyobb orgazdáinak likvidálása lesz. A feladat többi részéről a borítékban találtok több információt. Kérdéseitekre is szintén a borítékban keressetek választ. A feladatot minél előbb el kell végeznetek, úgyhogy most azonnal induljatok.
Mindhárman szinte egyszerre hajoltunk meg, majd elhagytuk a szobát. Miután kiléptünk a teremből szinte azonnal megöleltük egymást. Mikor már abbahagytuk az ölelkezést elindultunk, hogy összekészülődjünk az útra. Miközben haladtunk a szobáink felé megkérdeztem tőlük.
- Na és milyen érdekes dolgok történtek veletek?
- Majd elmeséljük útközben. Úgy is hosszú idő lesz, mire megérkezünk a megadott helyre. – mondta a szokásos nemes egyszerűséggel Szürke.
- El se fogod hinni, ha majd elmeséljük min mentünk keresztül. – mondta vigyorogva Páva.
- Hát nekem is lesz egy-két izgalmas sztorim. – kontráztam én is.
Ezután csendben maradtunk, majd amikor külön váltunk arra a kis időre, míg a szobáinkban összeszedtük a cuccainkat azt gondoltam.
~ Bár csak ne erre az egy akcióra lennénk újra egy csapat. Hiányoznak a régi szép idők.

Miközben haladtunk a megadott város felé, útközben Páva és Szürke elmesélte mik történtek velük abban az időben, míg nem találkoztunk. Páva egy kisebb vadász csapatot vezetett, aminek a legfőbb feladata a két ellenünk harcoló klán kémeinek és merénylőinek levadászása volt. Ezen kívül kisebb feladatokkal is megbízták Pávát és a csapatát, de leginkább az előbbi feladatokat kellet teljesíteniük. Így megtudtam, hogy Páva ízlése miért változott meg ilyen gyökeresen, hisz egy olyan feltűnő személyiség, mint ő azonnal lebukott volna az ellenség emberei előtt. Szürke ehhez képest egy igen veszélyes munkakörbe került, az öreg beosztotta a klán elit csapás mérő egységeinek egyikébe. Szürke elmondásainak alapján az ő csapatainak hála tudtam én elvégezni a feladatomat, mivel ők kötötték le máshol a klánok főbb erőit. Szürke számos olyan helyzetről beszélt, amikor majdnem ott maradt, csak is a jó szerencsének köszönhette, hogy megmenekült. Először nem hittem ezt neki, hisz amíg együtt voltunk egyszer sem került veszélyes helyzetbe, amiből ne tudott volna kimászni, ám amikor elmesélte az elveszett újának, az arcán lévő sebhelyeknek és a többi nemrég beszedett sérülésének történetét, már nem kételkedtem többé a szavában. Mire megérkeztünk a megadott helyre mindent el tudtunk mesélni egymásnak, és közben átbeszéltük a feladatunk részleteit is. Megérkezésünk után, néhány napig csak az előkészületekkel és a többi társunk megismerésével foglalkoztunk. Két társat kaptunk még magunk mellé, egy hallgatag nagydarab fickót és egy furán viselkedő elég fiatal fiút. Nem igazán tudtunk meg sokat egymásról, csak annyit mondtunk el egymásnak magunkról amennyi szükségesnek véltünk. A fickó Mosolynak hívatta magát mivel a száját valamilyen oknál fogva, amit nem közült velünk valamilyen vágó szerszámmal szélesebbre húzták. A fiú Szeráfnak hívatta magát, vagyis inkább magukat, mivel megvolt az a furcsa szokása, hogy amikor beszélt mindig többes számban beszélt magáról. Az akció idejére én is felvettem egy becenevet, mivel valószínűleg a két társunk se az igazi nevét mondta el nekünk. Az akció idejéig a Szellem nevet vettem fel, a barátaim is így hívtak. Az idő gyorsan telt, majd végül elérkezett a nap a cselekvésre. Az öreg kapcsolatait kihasználva, két-három közvetítőn keresztül vettük fel a kapcsolatot a Csontnyelők orgazdáival, egy rakás ékszert ajánlva megvételre. Én egy pénzzavarba került nemest személyesítettem meg, Szürke a testőrömet, Szeráf pedig a titkárom szerepében tetszelgett. Szürke a nagydarab termetével jó illet a feladatra, mivel úgy teleaggatta magát pengékkel, hogy egy egész zsoldos csapat felfegyverzésére futotta volna belőlük. Szeráf ellenben nem vett magához fegyvert, még egy egyszerű tőrt sem, csak az ékszerekkel telepakolt dobozt szorította a hóna alá.
A nagytiszteletű Azumamaro hamar ráállt az üzletre, a külső megbízatásokkal valószínűleg nem kellet elszámolnia a klánja felé. ránézésre nem volt elvetemült alak, de nem számított neki, mi fordul meg a kezeik között: ártatlan áldozatok nyakából letépett ékszerek, holtak szájából kifeszített aranyfogak vagy a vörös lámpás házakba kényszerített lányok testével megkeresett gyémántok. Éppolyan volt, mint a többi, embereket semmibe vevő, kérgesre száradt lelkű szörnyeteg, akit el kellet pusztítani.
Ezen morfondíroztam, miközben a rejtekhelyünket elhagytuk és elindultunk a Rotlab testvérek boltjához. Amerre mentünk a gyalogutak mellet keskeny, kövezett medrű csatorna volt, a környező épületeket fákkal, cserjékkel beültetett gyepsáv vette körbe. A díszmárvánnyal lerakott járda mellet a negyed leggazdagabb családjai és legtehetősebb kereskedők házai álltak, sok helyütt kertekkel, zsebkendőnyi parkokkal körbevett apró erődítményre emlékeztető épületek álltak. Befordultunk az egyik lefelé hajló akácfákkal szegélyezett utcába, amely mélyen a házak közé vezetett. Átkeltünk egy ősi diadalív árnyékába, majd rövid séta után egy apró, szökőkutas terecske széléhez érkeztünk, ahol fél tucat épület is magasodott a mozaikkal rakott terecske körül.
- A kék márvánnyal díszített az orgazdáké. – intettem a kétemeletes épület felé, amelynek aljában egy ékszerész üzlethelyiség üvegezett kirakata csillogott. Át kellet, kellünk a tér keleti oldalán végigfutó csatorna fölött, amely a környéken összegyűlő esővíz elvezetésére volt hivatott. Az alig kétlépésnyi széles, kövezett árok felett keskeny, faragásokkal díszített gyaloghíd vezetett át, árnyékában két darócruhás csatornamunkás dolgozott, a mederben összegyűlt faleveleket és sárkoloncokat lapátolták egy taligába.
Megálltam a hidacska közepén, hátam mögött lépdelő társaimat pihenésre intettem. A híd korlátjának dőltem és a horizontot kémleltem ahol a nap már igen alacsonyan járt. Alig fél óra lehetett napnyugtáig. Bárki is figyelt minket láthatta, hogy mivel foglalatoskodom.
- Volt valami mozgás? – pillantottam le az árok mocskában dolgozó munkásokra.
A magasabb, szája elé vöröses rongydarabot kötött férfi ledobta a lapátját és félrehúzta a kendőjét, hegyeset köpve a sárral és szeméttel borított csatorna aljába. A rongy mögül Páva mogorva képének vonásai tűntek elő.
- Mozgás nem igen volt – csóválta meg a fejét Páva, majd újabb nyálcsomót köpött a földre. – Büdös viszont annál inkább van. Valami biztos elpusztult feljebb a csatornában, annak a szagát hordja ide a szél. – hátrapillantott társára Mosolyra, aki könyékig sárosan csákányozott, egy percre sem hagyva abba fontosnak vélt feladatát. – Három vevő jött a délután folyamán, és távozott hosszabb-rövidebb idő múlva. Igaz, Mosoly? – mikor a fickó rábólintott visszafordult felém. – Ennyi. Az elmúlt órákban senki sem érkezett hozzájuk. – Páva a tér túlsó oldalán húzódó, gondosan nyírt sövényre mutatott, ahol egy keskeny, fákkal szegélyezett út vezetett be a házak közé. – Ami a rossz hír, hogy a városi őrség egyik szakaszát minden második órában erre eszi a fene. Abból az irányból jönnek, és a diadalív irányába mennek tovább. Szerintem külön fizetnek neki, hogy rajta tartsák a szemüket ezen a környéken.
A sövény felé kémleltem, miközben megkérdeztem Pávától.
- Mikor jártak itt?
- Körülbelül egy fél órája – mondta Páva. – Szóval van időnk, de azért vigyázzatok, nehogy kifussatok belőle!
- Rendben van. – mondtam Pávának. – Maradjatok itt, és tartsátok nyitva a szemeteket! Nem szeretném, ha valaki meglepne bennünket, míg odabent vagyunk. Amikor kijövünk, jelezzétek majd, hogy tiszta-e a levegő.
Páva bólintott, majd felkapta az lapátját, és folytatta tovább a munkát; kilapátolta a sárkoloncokat a taligába, amit Mosoly leszedett a csatorna faláról a csákányával.
Vettem egy mély lélegzetet, majd elfordultam a híd korlátjától és a társaim felé fordultam.
- Na, akkor menjünk. – mondtam nekik, közben pedig elindultam a kék márvánnyal rakott oldalú ház felé. Az utcafronton kialakított üzlet kirakatát díszesen kialakított rács őrizte, a kovácsmesterek szőlőleveleket, apró virágokat álmodtak a fekete vasból; amelyek beszőtték a széles kristályüveget. Az ajtó tömör tölgyfa, középütt kéttenyérnyi kopogtatóval, amely egy démon fejét formázta bronzból kovácsolva. Megragadtam a hosszan lelógó villás nyelvet, és háromszor keményen odacsaptam a tölgydeszkához. Nem kellet sokat várnunk, egy kék tunikába öltözött szolga nyitott kaput, majd beljebb tessékelt minket. Odabent csodás szőnyegekkel dekorált, nap sárga selyemtapétával díszített falú üzlethelyiség fogadott minket, amelyet üveggel fedett, széles pultok osztottak ketté. A bejáraton kívül még két ajtó nyílt innen: a vitrinek mögöttit olajosan csillogó gyöngyfüggönyök takarták, a bal oldalit, amely egy fából faragott térelválasztó közepén nyílott, vasveretek díszítették. A bronzkoronás lámpák kékesfehér ragyogása megvilágította az ékszerész áruinak tömkelegét: mívesen kidolgozott nyakláncokat, ékköveket, aranyból, ezüstből készült foglalatokban.
A helyiség védelméről látszólag két zsoldos gondoskodott, de inkább valószínűsíthető hogy a Csontnyelők klánjának fegyvermágusai voltak. Egyenruhában feszítettek a helyiség átellenes oldalán, és közbe szúrós szemmel figyeltek minket. Szemügyre vettem őket, óvatosan felmérve mindkettőt. Szíjas izmú, harcedzett férfiak voltak, egyedül a kardjuk markolata volt kopott. Közelebb léptem Szürkéhez, aki szintén végigmérte a két fickót.
- Ahogy látom nem fogunk unatkozni. – suttogtam a fülébe, de Szürke csak rántott egyet a vállán. Ez után a vitrinekhez sétáltam, ahol az üvegezett pult mögött gyöngyfüggöny halkan csörrenve adott utat a bolt tulajdonosának. Rotlab Azumamaro ötvenes éveiben járó, karó vékony férfi volt, hideg kék szemekkel. Szürke ruhákat viselt, selyemből szabott inget és bársonynadrágot, fekete bőr mellényel. Foglalkozása ellenére, csak a balján villant egy víztiszta gyémánttal ékített ezüstgyűrű.
- Üdvözlet nektek, jó urak! Miben lehetek szolgálatotokra ezen a nagyszerű napon? Talán egy ifjú hölgy számára kerestek ajándékot? Vagy saját használatotokra akartok valami férfiaknak szánt ékszert? Címeres pecsétgyűrűt, míves kardgombot, esetleg egy láncot valamely nemes anyagból?
Türelemmel végighallgattam a mondandóját, csak az után csúsztattam a pultra az öreg kapcsolatán keresztül megszerzett érmét, amelyről a bolt ajtajára erősített kopogtató démonfeje vicsorgott a levegőbe.
- Nem vásárolnánk, Azumamaro mester. Inkább eladni szándékozunk.
Az ékszerész ujjai közé fogta az érmét, és megforgatta a kezében, minta csak kételkedne a valódiságában. Végül aztán zsebre vágta.
- Az is lehet. – bólintott oda nekem, bár a hangjából máris hiányzott a kalmárok beszédét kísérő méz.
- Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar felkeresnek, de talán vehetek egy pillantást az említett ékszerekre. - Az oldalajtó felé intett, amely mellett az egyik embere ácsorgott, majd hátat fordított és eltűnt a gyöngyfüggöny mögött.
Hamarosan kitárult előttem az ajtó, az ékszerész maga húzta el a reteszeket.
- A testőröd idekint várhat, míg végzünk a dolgunkkal. – intett Szürke felé, aki oldalt pislantott rám, majd mikor jeleztem neki hátrébb lépett a bejárat mellől. Így aztán Szeráffal az oldalamon léptem be az ajtó mögé, ahol egy széles, műhelynek tetsző helyiség terült el. Szerszámokkal, csiszolókövekkel, nagyítólencsékkel telezsúfolt munkapadok és egy vaskos páncéltrezor foglalta a helyet, a sarokban parányi kovácstűzhely, alig emberfejnyi üllővel.
Rotlab Azumamaro a középső, fekete posztóval borított munkaasztal mellé invitált minket, amely fölött két lámpás is ragyogott.
- Ide kérném az eladásra szánt értékeket. – mondta Azumamaro, és a kezébe kapott egy rézfoglalatba feszített kristálylencsét. – Ahogy halottam nagyrészt ékkövekről lenne szó. Az ilyesmit előbb meg kell alaposan vizsgálnom, tisztességes árat csak tisztességes áruért tudok fizetni.
Elgondolkodtam, hogy, vajon mikor volt utoljára valami köze a tisztességhez ennek a gazfickónak, majd csettintettem egyet és Szeráf az asztalra rakta a mahagóni dobozt.
- Megértem az aggályait, Rotlab mester, de higgye el, nem kell aggódnia. Ezek az ékszerek már jó ideje a családom tulajdonában vannak, így aztán biztosan állíthatom, nem akad közöttük értéktelen holmi. – felnyitottam a ládika zárját majd az ékszerész felé fordítottam.
Az őszülő halántékú orgazda egyenként szedte ki az ékköves brossokat és medálokat, óvatosan szétterítve őket a fekete posztón. Szeme elé vette a nagyítólencsét, és hümmögve sorra megvizsgálta őket, majd három különböző kupacba rendezte őket maga előtt. Míg az ékszerész dolgozott, szemügyre vettem a műhely túlsó végéből nyíló két ajtót, és közöttük strázsáló Csontnyelőt, aki szintén egyenruhát viselt, az egyetlen különbség a kintiekhez képest a gallérjára tűzött jelvény, egy apró démonfejet formázó műremek volt. A férfi valószínűleg az itteni Csontnyelők csapatának rangidőse lehetett. Néztem egy darabig az avatott kézzel dolgozó ékszerészt, majd belenyúltam a zsebembe és elővettem egy vésetekkel díszített medált, amelynek közepén egy hétszegletű lakrimát öleltek körbe az egymásba csavarodó szimbólumok.
- Lenne itt még valami. – mondtam, majd leraktam a medált a munkaasztal posztójára. – A nagyapám egyik régi relikviája. Még régen szerezte meg egy mágustól, akit párbajban győzött le. Varázserővel rendelkezik, az érzékeket élesítésére szolgál. Ha jó árat kapok érte, talán ezt is itt hagyom.
Rotlab mozdulatlanná dermedt, csak a nyakát nyújtotta előre, úgy vette szemügyre a medált. Jól hallhatóan nyelt egyet, majd végigsimított homlokán, amit pillanatok alatt kivert a veríték.
- Uhh! – nyögte elsőre, majd megköszörülte a torkát és normálisan válaszolt. – Erről nem volt szó korábban – pillantott idegesen rám, majd a mellényéből előhúzott látóüveget az orrára biggyesztve közelebb hajolt az asztalhoz. – Érdekes, nagyon érdekes. Bár igazság szerint az ilyesfajta holmi nem az én hatáskörömbe tartoznak.
Én is előrébb hajoltam, arcomat alig kétarasznyi távolság választotta el az ékszerészétől.
- És van itt valaki olyan, aki ért az ilyesmihez? – kérdeztem meg az orgazdától.
Azumamaro hátrahőkölt előlem, idegesen vakarta meg a halántékát.
- Hát igen, megoldható. Várnotok kellene egy keveset, míg idehívom a bátyámat.
Elégedetten bólintottam, hisz pont ez volt a célom a medál elővételével. Egyszerűbb volt idecsalni a másik testvért, mint kifüstölni a saját rejtekhelyéről ahol sokkal veszélyesebb lehetett, mint általában.
- Időnk van elegendő. –tártam szét a karjaimat nagyvonalúan és várakozva néztem az ékszerészre.
Azumamaro még egyszer szemügyre vette a lakrimát – amelynek mélyén halványan parázslott némi lidércfény – majd, mintha saját magát nyugtatta volna meg, elégedetten bólintott.
- Akkor várjanak itt. Jövök, amint lehet. - hátrafordult az őrt álló férfi felé, aki le se vette rólunk a szemét. – Te gyere addig velem. – A férfi bólintott, majd elmozdult a helyéről és az ékszerész mellé zárkózott. Az ékszerész és a harcos a jobbra eső ajtón hagyta ott a műhelyt, amely mögött dísztelen csigalépcső tekergett a falba mélyesztve. Csak ennyit láttam, aztán az orgazda behúzta maga és a harcos mögött az ajtót.
Magamra maradtam Szeráffal, aki kezébe kapta az ékszerész nagyítólencséjét, és azon keresztül szemlélte meg a lilás feketére színeződött körmeit.
- Mi a véleményed? – kérdeztem meg tőle suttogva, hátha valaki kihallgatja a beszélgetésünket.
Szeráf megvonta a vállát, majd ő is ugyan olyan halkan válaszolt.
- Erős mágikus védelmeket rejtenek a falak. Szinte bilincsbe ver minket a ház megannyi védelme.
Fintorogva vakartam meg a fejemet, még mielőtt válaszoltam volna.
- Nem örülök ennek. Azt hittem, tudsz majd segíteni.
- Azt mondtuk, szinte! Segíteni tudunk, de csak a hatalmunk töredékét használhatjuk. Az lesz a legjobb, ha ránk bízod ezt az ügyet, és inkább félrehúzódsz az utunkból. Az ékszerészen kívül ne törődj senki mással!
Szótlanul bólintottam, majd az asztalon maradt ékszerek felé pillantottam. Miközben gyönyörködtem bennük, az ékszerész visszatért odalentről, társaságában egy mély lila brokát köntösbe burkolózó férfival, aki leginkább fekete mágusnak vagy herbalistának tűnt, akinek vonásainak hasonlósága alapján csak is a bátya lehetett. A kámfor- és gyógynövényszagú férfi épp olyan magas és vékony volt, mint az ékszerész, csak épp a képét díszítette néhány halovány tetoválás. Ingerülten csörtetett az asztal mellé, meg sem várva, hogy bemutassák a jelenlévőknek. Az ékszerész háta mögött visszatért a harcos is, aki most az asztal közelében lévő fal mellé állt és onnan figyelt minket. Az ékszerész kínosan érezhette magát, mivel krákogva próbálta rendezni a helyzetet.
- Uraim, ez a testvérbátyám, Atsumichi. Jól ért a mágikus hatású ereklyékhez és más efféle tárgyakhoz. Az aurája alapján felbecsüli, mennyit érne meg nekünk, ha esetleg megvásárolnánk.
A fekete mágus még most sem nézett ránk, inkább a kezébe vette a medált és azt vizsgálgatta, egészen a szeméhez emelte, majd a magasba emelte, hogy jobban lássa a benne gomolygó lidércfényt. Úgy gondoltam, jobban járt volna, ha több figyelmet szentelt volna ránk. Akkor látta volna a kölyök szemében lobbanó rőt arany ragyogást, az asztal szélébe kapaszkodó vékony ujjak körmei alól előbukkanó karmokat. Úgy véltem, elérkezett az idő, mivel a szobában mindenki a magasba emelt medált figyelte, még a falnál álló zsoldos is. Koncentrálni kezdtem, közben pedig a kölyökre sandítottam, akinek már az ujjai is karmokká görbültek, a hátán pedig mintha egy csonttaréj emelte volna meg az ujjasa anyagát. Kétszer a padlóhoz csaptam a csizmámat, vasalt sarkával erősen megdöngettem a padló deszkáit. Reméltem, hogy a rácsos térelválasztó mögött várakozó Szürke is meghallotta a jelet, és nem tétovázik sokat az odakint őrködő Csontnyelőkkel. Elsőnek a fekete mágus kapta fel a fejét, bár nem a dobbanásra. Tekintete a szörnyé változott kölyök felé vágott, mintha csak megérezte volna a vesztét. Másodiknak a fal mellett strázsáló fegyveres mozdult, jobbja villámsebesen fonódott a kardja markolatára, de kirántani már nem maradt ideje. Én is csak éppen hogy megidéztem két pisztolyomat, mikor megfagyott az idő. Legalább is úgy érzékeltem. Igazság szerint lehet, hogy csak a kölyök volt gyorsabb, minden más mézbe ragadt bogárnak tűnt.
Próbáltam szemmel követni a mozgását, de még így is csak villanásokat kaptam a körülöttem történtekből. Szeráf egy szökkenéssel átlendült a posztóval borított munkaasztal felett – karmai száraz csikorgással hasították fel a borítást és a simára csiszolt tölgylapot. – kinyújtott jobb lábának éle nedves reccsenéssel zúzta össze a fekete mágus mellkasát. A brokát köntösbe burkolózó Atsumichi hátrarepült az elsöprő erejű rúgástól egyenesen a harcosnak, aki még mindig a falnál volt.
Én még csak ekkor kezdtem meghúzni a ravaszt a pisztolyomon, amit az orgazda torkának szegeztem. Az orgazda elkerekedett szemmel, tátott szájjal kapott levegő után, dermedten a félelemtől.
Közben a kölyök egyetlen hosszú szökkenéssel a harcosra vetette magát. Lebukott az ezüstös ívet metsző penge alá, és karmokká görbült ujjaival alulról felfelé széthasította a mellkasát, az ágyékától egészen a torkáig. Nem akármilyen csapás volt, karmai parázsként izzó nyomokat szakítottak a levegőbe, hogy aztán selymet, láncinget, húst átmetszve, vérfelhőt fakasztva kétfelé repítse a harcos maradványait. Akármilyen mágiát is használt a kölyök, a zsoldos halálával véget ért az erejének, mert újra meglódult az idő a számomra. Az ujjam megszorult a pisztolyom ravaszán, mire a Hargeonban készült műremek huzagolt csövéből lakrima lövedék repült a dermedten bámuló Rotlab Azumamaro torkának. A lövedék nem robbant fel, hanem átszakította az előtte lévő akadályt majd az ékszerész háta mögötti falba csapódott és ott robbant fel. Azumamaro hörögve lépett hátra az asztal mellől, a torkán lévő sebből azonnal bugyogni kezdett a bíborvörös vér, az arca pedig azonnal hamu fehérré vált. Az orgazda mindkét kezével próbálta elállítani a sebből kifolyó vért, de hasztalanul. Végül öklendezve rogyott a padlóra, egyenest a testvére mellé.
Nem sokáig gyönyörködhettem a látványban, mivel az üzlethelyiség felől egymásnak csapódó pengék zaja hallatszott, így elindulta az ajtó felé, hogy Szürke segítségére induljak. Azonban hiába siettem nem tudtam elérni a kijáratot. Recsegő robajjal szakadt át a fából ácsolt térelválasztó, a túloldalról nekidobott harcos súlya alatt arasznyi darabokra roppant a mívesen faragott rácsozat. A férfi nyögve bucskázott keresztül a műhely padlóján, cafatokra szakadt mentéje alól csillogóan villant elő mellvértjének acélja. A levegőben kavargó festékpor és faforgács elvakított, harcra készen emeltem fel pisztolyaimat, mivel a harcosnak a kezében még mindig ott volt a kardja. Végül mégsem volt rá szükségem a fegyvereimre. A falba hasított nyíláson morogva nyomakodott keresztül Szürke, kezeiben az elmaradhatatlan rövid ikerpengéket szorongatta. Mire átmászott a töredezett szélű lyukon addigra már a fickó is talpon volt és harcra készen várta Szürkét. Szürke azonnal nekirontott, széles ívben a fickó fejére sújtott, miközben a másikkal a combja felé döfött. A fickó hárította a csapást, alkarvédője pedig félresodorta a lábát fenyegető pengét, hogy aztán azonnal riposztot irányozzon Szürke torkának. Dühödt morgással estek egymásnak, a fegyverek acéljáról pattogó szikrák izzottak a levegőben. Elismeréssel szemléltem az összecsapást, mindkét kardforgató próbálta a halál kebelére segíteni a másikat. Az erő és a tapasztalati fölény Szürke oldalán ált, de a Csontnyelők ember egy kígyó fürgeségével hajlongott félre a csapásai elől, időnként Szürke arca felé vágva pengéjével. Végül aztán elfogyott a hely a háta mögött, és nekiszorult a műhely falának, ahol már nem vehette hasznát fürgeségének. Hárított még három alacsonyra irányzott vágást, majd kapott egy szúrást a bal vállába, ami kibillentette a ritmusból, elég időt hagyva Szűrkének, hogy egy csapással széthasítsa az arcát. Leengedtem a pisztolyaimat, és végigmértem az izzadtságtól csillogó arcú barátomat, aki a térdét támasztva lihegett.
- Nem unatkoztál, mi? – Szürke nem válaszolt, csak lihegve legyintett egyet. Nem piszkáltam tovább, hanem inkább térdre ereszkedtem a padlón heverő holttestek mellé, hogy átkutassam őket. A rossz szagú fekete mágust hagytam utoljára, hátha nem is lesz szükség az ő zsebeit is átvizsgálni. Szerencsém volt, mivel az ékszerész övére akasztott tarsolyban megtaláltam a kulcscsomót, amit a kezembe kapva a fal mellett álló széfhez indultam.
- Rendben vagy? – kérdeztem Szeráfot, mikor odaértem a földön térdeplő kölyök mellé, aki a Csontnyelők vezetőjének halála óta nem mozdult a helyéről.
- Nagyjából. – nyögte a kölyök, de alig lehetett érteni a szavait. Vetettem rá egy pillantást, hogy aztán összerándult gyomorral fordítsam el a fejemet. Akárki is volt a kölyök testében, igen nagy árat kért a hatalmáért. Szeráf állkapcsa alaposan megnyúlt, fogai közül ujjnyi agyarak sarjadtak, pengeélesnek tűnő, befelé hajló csonttüskék. Meggörnyedt hátán tisztán látszottak a ruha alatt kanyargó csonttaréjok, és a padlóra támaszkodó karjai is furcsán nyújtottnak tűnt, hosszú, fekete karmokkal. – Ne aggódj miattunk! Csak átmeneti az átváltozás hatása, hamarosan minden olyan lesz, mint eredetileg volt. – mondta a kölyök, látva az arcomat.
Bólintottam, majd a feketén csillogó páncélszekrény felé indultam.
- Akkor jó, mert így nem sok hasznodat vennénk. – szóltam vissza a vállam felett, miközben úgy tettem, mintha a kezemben lévő kulcsot vizsgálnám. – Túl nagy feltűnést keltenél. – Letérdeltem az otromba trezor elé, és belepróbáltam az egyik kulcsot a zárnyílásba, s mivel szerencsém volt pont beleillet a zárba. – Ha összeszedted magadat – pillantottam hátra a vállam felett, mikor elég erőt éreztem hozzá -, akkor kapard egybe azt, amit hoztunk! Nem hagyunk itt semmit a sakáloknak. – Mikor elfordítottam a kulcsot, a reteszek kattogva félrehúzódtak a kilincsvas útjából. Még így is el kellett forgatni a fogantyúkat, de aztán a szekrény ajtaja olajozottan tárult ki, feltárva a mélyén rejtőző értékeket.
Három polccal felosztott belsejében ökölnyi bőrerszények voltak, selyemszalaggal bekötött szájjal gondosan egymás mellé helyezve. Ezeket vettem ki először, sorra kioldva a kötéseket. Ékkövek voltak a gyomrukban, épp ahogy sejtettem. Smaragd az egyikben, rubin a másikban, zafír, jáspis, és a legkisebben víztiszta csillogó gyémántok. Köpenyem belsejébe vart zsebekbe rejtettem őket.
Mikor végeztem, felegyenesedtem a zárszekrény mellől, és kinyújtóztattam a tagjaimat. Hátrafordultam a műhely felé, és elhűltem az elém táruló látványtól. Szeráf a két testvér hullája között térdelt, körmeit a holtak mellkasába mélyesztette.
- Te meg mit művelsz?
A kölyök lehunyt szemmel varázsolt, kezei közül vörhenyes derengés támadt.
- Elvesszük a lelküket. – mondta, mikor végzett, és felemelkedett a hullák mellől. – Gondolom, nem akarod itt hagyni őket, hogy a Csontnyelők fekete mágusai vagy szellemhívói előrángassák és kivallassák a lelküket rólunk. – A földön heverő harcoshoz sétált, majd karmait annak szíve fölé vágta. Miközben varázsolt, teste folyamatosan nyert vissza eredeti alakját, és nekem úgy tűnt, mintha a holtak lelkét használná a visszaalakulásához. Ennek ellenére nem tartottam vissza, ha a Csontnyelők fekete mágusokat küldenek, azok se lesznek kíméletesebbek.
- Jól van! De végezz gyorsan! Szeretnék még az őrjárat érkezése előtt eltűnni innen. – Közben Szürke is visszanyerte lélegzetét, és segített összeszedni a szerteszét szóródott ékszereket. Hamar végeztünk, majd kimentünk az üzlet külső helyiségébe, ahol kipakoltuk az üvegezett vitrinekbe rakott ékszereket is. Vetettem egy pillantást az itt heverő holtestekre, az egyik harcos homlokába tenyérnyi hajító bárd ült, markolatig a fejébe mélyedve, az inas mellkasát pedig keresztbe hasította szét egy kardcsapás.
- Még szerencse, hogy ennek nem volt ideje kardot húzni, mi? – mondtam Szürkének, miközben az inas holtteste felé böktem.
- Bánja a fene. – rántotta meg a vállát Szürke – Nem a lovagiasságomról vagyok híres. Amúgy sem volt kedvem egyszerre kettővel vesződni.
- A tied, Szeráf, de igyekezz! - mondta Szeráfnak, miközben a két test felé intettem. A kölyök bólintott, és odasétált a hullák mellé. Ismét végrehajtotta a mágiáját, magába nyelve a hullák lelkét. Csendben megvártuk, míg végez, majd egyenként kisorjáztunk az ajtón, amint megkaptuk odakintről Páva jelzését, hogy tiszta a levegő.
Én maradtam utoljára, hosszan igazgattam a köpenyem alá rejtett zsákokat és erszényeket. A Csontnyelők klánja alaposan megsínyli ezt az akciónkat, egyhamar nem tud majd talpra állni ilyen téren. Kapcsolataikat újra ki kell majd építeni, ami időbe telik, de én nem fogok hagyni egyetlen napot sem. Behúztam magam mögött az üzlet ajtaját és elindultam a többiek után, csizmám hangját hamar elnyelte a városra terülő éjszaka.

Miután két ideiglenes társunkkal megosztoztunk az üzletben szerzett javakat, búcsút vettünk tőlük és elindultunk hazafelé. Az út most sokkal hosszabb volt, mint ide felé jövet, de végül is elütöttük valamivel az időnket. Végül aztán hazaértünk a klán épülethez, azonnal az öreg szobája felé vettük az irányt. Mikor beléptünk furcsa látvány tárult a szemünk elé. A klán összes fontos embere ünnepi ruhában várt ránk, még az öreg is kicsípte magát az alkalomra. Hogy pontosan milyen alkalom volt az, amit ünnepeltek először nem tudtuk, csak az öreg beszéde után kezdtünk sejteni valamit.
- Örülök, hogy visszatérteket a küldetésből. Már egy ideje vártunk rátok. – mondta majd a körülötte állok felé intett.
Miután mindenki köszönt egymásnak megszeppenve vártuk a folytatást.
- Míg távol voltatok, összehívtam a tanácsot, hogy egy fontos dologról tárgyaljunk. Még réges-rég úgy volt, hogy csak ideiglenes tagként fogtok eltölteni nálunk egy kis időt, de ez a kiszabott idő már lejárt. És mivel számos olyan dologban segítettétek a klánt, ami igen fontos és jelentős volt, ezért úgy gondoltam, hogy az ideiglenes tagságotokat ideje lenne véglegessé tenni. A tanács egyhangúan úgy döntött, hogy befogad titeket a családba, ha ti is úgy akarjátok.
Ekkor három tanuló lépett elő kezükben egy-egy párnával, amin a klán tagjainak tradicionális fegyvereit helyezték el és természetesen az elmaradhatatlan tömött erszényt a munkánk elismerésének jelképét. Mindegyikőnk elé beállt egy fiú és várakozóan nézett ránk.
- Mi a válaszotok? – kérdezte meg tőlünk az öreg, majd várakozón nézett ránk.
- Igen. – válaszolták szinte egyszerre Páva és Szürke, majd amikor észrevették, hogy én nem mondok semmit rám néztek.
Egy ideig haboztam, majd mivel már társaim elkötelezték magukat a klán mellet én is beadtam a derekamat, pedig tudtam, hogy aki egyszer belép, a klánba az csak halála napján léphet ki onnan.
- Igen. – válaszoltam én is üdvözült vigyorral az arcomon.
A kölykök feladták ránk a fegyvereket és a kezünkbe adták az erszényeket, majd az öreg mindegyikőnk testére rányomta a klán jelét a fekete színű skorpiót. Ezután hatalmas ünnepség volt, ahol a klán össze tagja zavartalanul ehetett, ihatott és bujálkodhatott. Én pedig még mielőtt elmerültem volna az élet örömeiben, még bocsánatot kértem a szüleimtől, amiért megszegtem eskümet és ismét a rossz oldalra álltam.