Lance Throum

Tárgy: Lance Throum Szer. Júl. 25, 2012 9:55 pm

Név: Lance Throum
Nem: Férfi
Életkor: 22
Mágia: Csillaglelkű Mágus
Klán: Grimoire Heart

Kinézet: 175 cm, 85 kg, a haja és a szeme is barna, a bőre pedig sápatag, de ezek a részletek már nem látszanak, amióta megkapta a testét fedő fekete ruházatot. Az öltözéke csak kevés ruhát számlál pont emiatt; a fekete overál fölé csak kabátot vagy mellényt vesz fel, hogy az takarja a külsejét, illetve nadrágot, vagy edzőszoknyát hord a mozgása szabadságáért.

Jellem: Lance szigorú önmagával és mindenki mással maga körül. Nem érdekli az emberek státusza, sem bármilyen rang de még parancs sem, ha nem képes egyet érteni azzal amit mondanak neki. Már-már kedveli is azt a látszatot kelteni, hogy nem érdekli senki más; így könnyebben veszi rá magát arra, hogy haladjon a céljai felé és saját megítélése szerint szüksége is van rá, hogy ne kerüljenek hozzá túl sokan. Akik számára ezt mégis megengedi, szívesen kinyílik és elfelejti az önző viselkedést, mondván még a legrövidebb út sem lehetne gyorsabb, mint az, amin társakkal együtt juthat el az ember.

Felszerelés: Ezüst kulcsok: Orion, Sagitta
Az oriontól kapott öltözéke egy fekete overál, amihez maszk is tartozik. Az overál nagy része bőrnek tűnő anyag, míg az életvitelhez szükséges területeket fekete leoldható szövet takarja. A ruházat nagyon könnyű és vékony érzetű, arra készült, hogy semennyire se akadályozza a viselőjét semmilyen mozgásban és elrejtse a kívánatlan pillantások elől. A ruha celesztiális anyagokból készült, így a viselője mágiájából lassan képes újraépülni.

Előtörténet:

Ez a történet egy egyszerű napon kezdődött, egy nagyon is egyszerű, és annál is hétköznapibb jelenettel. "Tolvaj, tolvaj" kiáltotta a férfi, majd a piac tömege, már az a része, amelyiket ez még meglepte vagy érdekelte, láthatta, ahogy a fiatal fiú kirohan a tömegben a piac teréről. A többség ekkor már tudta, hogy nem lesz nyomra kerülés; egy utcakölyök jobban ismerte a város útvesztőit mint az őrök, így a vesztett holmi már vesztett is maradt, a tapasztalt városlakó sosem tért el otthonról lopható holmival ha a piacra tartott, senki sem akart élő céltábla lenni.
Pár utcával lejjebb azonban a fiatal fiú megállt, így a nagyobb darab szemfüles tolvajok könnyedén a nyomára bukkantak. Ők abból a fajtából voltak valók, akik inkább a számokban és a fegyverek ijesztő erejében bíztak. Tömegben minden józan ember azonnal kitért előlük, a többség pedig már az utca elején elfordult, ha meglátta őket, így nekik kellett vadászni. Az utcakölyök pedig túl ostoba volt: vagy nem utcakölyök volt, vagy csak nem idevalósi, mert nem menekült hosszabban és nem is rejtőzött el jól, így a megállását követő percben már öten állták körbe.
- Na ide a szajrét kölyök - mondta a vezérük, és egy késsel adott nyomatékot a mondatának.
- Mi is láttuk már azt a ficsúrt. Az a lánc és a medál színtiszta ezüst.
- Az ilyenekért százezret is kipengetnek a nemesek, na add csak ide nekünk, és még egy darabban maradsz, talán meg se halsz, kölyök - azzal a fickó nevetésben tört ki, a társai pedig lépésről lépésre közelítettek. A fiú a falig hátrált, majd amikor érezte, hogy nincs kiút, megszorította a kulcsot, és kirontott. A kést talán csak egy milliméterrel kerülte el, és az egyik fickó oldalába vetődött, aki fájdalmasan dőlt el, azonban a többiek azonnal lerúgták róla. A fiú végül a rúgásoktól és a falnak vágódástól nyögve, fájdalmakkal teli állt fel, de valamiért nem adta fel. Ő maga sem tudta miért, de érezte, hogy nem jelentett volna semmit, ha szimplán feladta volna. Talán akkor is meghalt volna. Talán egyáltalán nem érte meg feladni...
A fiú szeme automatikusan hunyódott szorosan össze, a felé száguldó kés láttán, de nem történt semmi. A kezében levő medál mintha izzott volna, és a férfiak hangjai mintha ijedelmet tükröztek volna, minden a feje tetejére állt.
- Te voltál, aki megidézett - kérdezte egy szigorú hang. A fiú kinyitotta a szemét, és egy férfi nézett rá, aki egyetlen kézzel mozdulatlanságra kényszerítette a kést még mindig őrülten szorongató tolvajt. A férfin nem voltak hagyományos ruhák, csupán sötétlő bőr és fém, egy félvértezet, és szinte semmi más, a hátán lógó pajzsot és dárdát, illetve az övén lógó kardot nem tekintve. - Fiú, válaszolj!
A fiú persze nem tudta mi történt, csak érezte az izzó medált a kezében, majd kinyitotta a markát. A medál egy kulcs volt, amin fényesen felizzott egy titokzatos jel, ami addig nem volt látható. A srác felnézett a férfira, aki kimérten bólintott, és eltörte a tolvaj kezét.
A banditák rég kereket oldottak, amikor a páros között újra szó hangzott fel.
- Ki vagy te?
- Orion, a harcos. Mostantól a te szolgálód és katonád... Kapitányom.
- De hogyan?
- Te idéztél meg - mutatott a kulcsra. - A csillagjegyem izzott a kulcson, tehát te magad idéztél meg, ifjú mágus.
- Mágus? Én?

Három évvel később...

- 221.
- Nem gondolod, hogy túl szigorú vagy önmagadhoz, kapitány? - A kérdést Orion tette fel. Lance nem állt meg, de eltűnődött kérdésen pár pillanatot.
- Nem. 222 - újra levágódott a földre, majd feltornázta magát, majd újra, és újra, de Orion pillantása mit sem változott. - Miért kérded? 225.
- Tudod, a mi világunkban az idő sokkal gyorsabban telik. Amíg te egy hónapot töltesz el edzéssel és a küldetéseiddel, én csupán a csillagaink harmadát látom megfordulni az égen. Mindeközben persze elhívsz, és együtt harcolunk vagy edzünk. Képtelen vagyok felfogni, hogy mi tart mozgásban - Lance számára zavaró volt látni Oriont: a szellem sosem kérdezett még tőle semmit, sosem mutatta jelét, hogy nem érti őt, sosem tett még maga lépést parancs nélkül.
- Azt hittem tudod mire tettem fel az életemet, hiszen minden egyes alkalommal azért küzdünk együtt.
- Tényleg létezik az az erő - Orion egyenes tekintete a szokásos maradt, de a szorítása Lance lábán egy kicsit hezitálni érzett - amiért mindezt megteszed, kapitány?
- 228. Kérdezhetek valamit én is? - Orion bólintott, Lance pedig újra felült. - Miért kérdezed ezt most?
- Habár katonaként nem gondolkodni, hanem a feladatomat teljesíteni vagyok hivatott, a szellemem erős. Az évszázadok, amik számotokra elteltek számunkra tanulság, minden ismétli önmagát, így számomra sem nehéz keménynek és ugyanolyannak maradni, azonban az időm, amióta téged követlek, hosszabbra nőtt, mint valaha. Számomra szokatlan az ilyen töretlenség... Egy embertől... Elnézést kérek a szókimondásért, kapitány!
- Bánod, hogy ilyen vagyok?
- Nem! - Orion szinte mentegetőzött, még a keze is megmozdult volna, hogy feltehesse, de azonnal vissza is fogott, amikor Lance újra felült. - Sok csillagszellemnek nem adatik meg ilyen mester. Sokunknak van csodás és szerető gazdája, a szellemek között pedig alig van manapság olyan, aki szenvedne a sorsától, viszont nem tudok sok olyan társamról, akit a gazdájuk ennyiszer hív, így nem is tudok másokkal beszélgetni erről... Az emberek világát látni számunkra öröm, számomra pedig rengeteg feladat van itt a kezed alatt. Mint katona ezért tisztelettel tartozom feléd, de...
- Ugye tudod, hogy most - 231 - gyengének hangzol. És nem azzal van a baj, hogy annak hangzol - 232 - hanem azzal, hogy ha annak hangzol, akkor valami nincs rendben - 233.
- Mert nem látom, hogy téged mi vezet, és amikor nem látom a célt amiért küzdök, a kapitányom folytonos gyötrődése, hogy erősebb legyen... Úgy tűnik, mintha csak a halált várnád, kapitány.
- Bízz bennem - 236 - és előbb-utóbb meglátod a célt.
- Igenis, kapitány - mondta Orion és fejet hajtott.

Azóta a beszélgetés óta újabb két éve telt el. Orion azóta sem ingott meg, sőt, Lance szemében egy idő után a mindig egyenes és dolgos katona már jóval több volt, mint követő, mint fegyvertárs. Az Orion akit megismert egy buzgó katona volt, de az azóta eltelt öt év során igazi társsá nőtte ki magát, aki nem csak a maga útján akart segíteni. Ő volt az, aki rávette Sagittát is, hogy jöjjön az emberek világába, és végül ott volt, amikor a zárkózott szellem, hosszú idő után végül, de szerződést kötött egy emberrel.
Orion és Sagitta pedig folyton ott voltak mellette, tanították és edzették, segítették és vállt vállnak vetve harcoltak mindannyiszor ahányszor Lance útjába akadt egy újabb rablóbanda vagy orvgyilkos, céhnek se nevezhető söpredék - merthogy Lance útját a ilyenek soha sem kerülték el. A szellemeinek csupán egy pillantásba tellett felismerniük a helyzetet mindahányszor megtörtént, és ők egymás között is, akárhogyan is, de érezték a Lance felől áradó impulzust, a sugallatot, amiről soha sem tudták mi volt az. Egy dolog biztos volt, ez a valami vonzotta a bajt, mintha csak egy mágnes lett volna az éjszakában, amiben az aljas söpredék volt a szeg, ami a leggyorsabban röpült felé, Fioréban pedig a hírek elég gyorsan szállnak ahhoz, hogy ez feltűnést is keltsen.
Egy múlt nélküli, virtuálisan ismeretlen mágus, aki sorra akadt össze és rombolt le bandákat és más mágusok hevenyészett csapatait felkeltette az érdeklődést. A Mágikus Tanács egy időben követte is Lancet. A tanács árulását és az újraszervezést követő időszakban újra szabadon járhatott, ugyanúgy, ahogy sokan mások is; Lancet egyre másra környékezték meg felhajtók és gőgös, fellengzős mágusok, hol gyengék, hol erősek, hol fenyegetőek, hol pedig mézes madzagot húzogatóak. Egyikük sem vonzotta, ha nem egyenesen taszította Lancet, aki mindenkit visszautasított.
Pont egy ilyen alkalom után történt, hogy Yomazu rátalált. Lance három mágust küzdött le egy keleti kisvárosban, akik végül hír nélkül eltűntek a sereg érkezésének láttán, amikor a furcsa figura felsegítette, majd elvitte a helyszínről...
- Van benned tehetség és bátorság, kölyök. Ez tetszene mindenkinek a céhben, legalábbis mindenkinek, aki lényeges. Ha velem jössz megláthatod. A Grimoire Heart nem olyan, mint a többi céh, amiket a "rend" és a tanács szabályai korlátoznak, amikben kötve vagy és hosszabb azoknak a listája amit nem tehetsz meg, mint amiket megtehetsz. A Grimoire Heart az erőt képviseli, ami megváltoztatja majd a világot!
- Egy céh, amivel elérhetem a csillagokat is? Jól hangzik - Lance nevetett, nevetett a helyzetén, egy kecske mentette meg, és aztán fel is ajánlotta neki, hogy csatlakozzon egy céhbe, ahol mindenki saját célja helyet kap. Ha csak a fele is igaz volt annak, amit Yomazu mondott, már megérte volna a csatlakozás. A mágus a nap nyugvása előtt köszönt el tőle, és még utoljára elhívta, hogy csatlakozzon a céhébe, Lance azonban csak nevetett. Nem tudta miért csatlakozzon, csak azt tudta, hogy akkor és ott a baj elől futna, ami nem vallott rá. Nem akarta, hogy valljon rá...

De nem csak a baj, hamarosan a szellemek is ugyanúgy felfigyeltek rá. Miután Sagitta és Orion egyre jobb partnerek lettek a szellemek világában is, holott Sagitta időtlen idők óta magányos és zárkózott volt, Orion pedig senkivel sem tudott huzamosabb ideig egy társaságban lenni rigolyás és sokak által túlzó értékrendje miatt. Így jött el a újra a nap, hogy Lance előtt egy újabb szellem jelent meg.
- Orion - Lance hangsúlya felszaladt, nem is volt mit kérdeznie, Orion ebből is tökéletesen értette már.
- Ő itt Perseus, kapitány - szólt a szellem, és semleges irányba fordult, mint aki nem kíván beleavatkozni a tisztje dolgába.
- A kardok mestere, igaz?
- Igen - a büszke belépővel együtt jött a hasonló válasz. Perseus nem hajolt meg, nem tisztelgett, ahogy Orion szokott, csupán kihívóan lépett előre.
- És miért vagy itt?
- Orion, na meg Sagitta is, mesélt rólad már. Sokat változtak, mióta veled vannak, és érdekelt, hogy miért.
- Nem tudom miért - tette szét a karját Lance. - De ha tudnám se érdekelne. Orion megtanított harcolni, és ő volt az, aki elém hozta Sagittát is, aki nekem adta a kulcsát.
- Ennyi? - Perseus széttárta a karjait.
- Mi más?
- Amikor a társunk visszatér, akármennyire is csupán pillanatoknak tűnt a távozása, mégis a szemeiben több van. Sagitta is, a büszke Sagitta, maga jön el a világunkból érted. Miért küzdesz és dolgozol ennyit? - A szellem mozdulatai hevesek voltak, és a beszéde végére ismét előre lépett egyet. Ha Lance nem Orion mellett edződött volna egészen odáig, talán megijedt volna Perseus hevességétől, de azzal az öt évvel a háta mögött... Nos, csak elterült a földön, és lomhán megőrölte a gondolatait, mielőtt bármit is mondott volna.
- Mert ezt látom helyesnek - Lance válasza olyanok volt, mint amit az az ember mond, akinek nincs rejtegetni valója, sem oka, hogy bármit elhallgasson. A fedetlen egyszerű valóság csupán túl sutának és hihetetlennek tűnt abban a világban, ahol az erő utáni vágyat vagy egyéb önzés, vagy őrület vezette. Lance viszont csak feküdt Perseus előtt és a világ legegyértelműbb válaszaként kezelte, hogy nem kellenek okok minden cél mögé, vagy ha vannak is, akkor azok olyan egyszerűek, mint a tény, hogy mindketten egymásra néztek. Lance végül sóhajtott egyet, és belekezdett egy új érvelésbe.
- Szoktátok a holdat nézni, ti szellemek?
- Ritka látvány számunkra...
- Akkor talán még kíváncsibbak lehettek rá, mint én - kezdett bele, majd elhallgatott egy kicsit. - Egyszer eljutok a holdig, Perseus. Egyszer a lábam a Hold ezüstös porát fogja taposni. Ki tudja, lehet hogy utána azt mondom, nem ért annyit az egész, de addig legalább van mi hajtson. Ha pedig nem érhetem el, akkor is legalább annyit látni fogok a vég előtt, hogy mennyit értem el - Perseus zavarodottan tekintett Orionra, aki az egyenes tekintete mellé immár mosolygott is. - Mi értelme van azt kérdezni, hogy miért? Mire jó, ha azt mondogatjuk magunknak, hogy mit tudunk megtenni és mit nem? Öt évvel ezelőtt... - Lance felnézett, és az éjjeli eget pásztázta tekintetével. Pár percig nem szólalt meg újra.
- Öt évvel ezelőtt csupán egy kölyök voltam zavaros ötletekkel, analfabétán, egy bottal és egy mindig üres batyuval a kezeimben. Az életem egy mondatban, egy szóban össze lehetett foglalni. Semmim nem volt, se étel, se hely ahol éljek, se rokonok, se kilátás. Talán a hasamnál tovább se láttam, nem hogy magam köré a világban. Nézd meg most hol vagyok és mi mindent meg nem tettem azért, hogy láthassam és érthessem az éjjeli eget. Lehet hogy nem sok, de számomra ez az út az egész világomat adta, és érzem, hogy minden pillanattal, még egy mégoly tétlennel is, mint ez, fejlődök és nőnek bennem a kérdések. Mindazok amit még látni és érteni akarok - Lance kifújta magát, és nevetett egyet. - Köszönöm, Orion. Már egy ideje nem gondolkodtam el rendesen.
- És ha szabad megjegyeznem nem is nevettél, kapitány - a szokásos lemaradhatatlan dübbenés, amint Orion elnézést kérően szalutál a szókimondásáért ismét megmosolyogtatta Lancet.
- Ahogy mondod! Perseus, remélem már érted amit érteni akartál, mert többet nem tudok mondani - azzal fel is pattant állóhelyéből, Orion felé fordult, és támadóállásba lőtte magát - Na, még egy párbaj mielőtt visszamész - Orion engedelmesen fordlt Lance felé, és ledobta felszerelését a földre.
- Nem értem - szólalt meg Perseus. - A király legyek, ha értem, de azt tudom, hogy érdekes ember vagy, Lance Throum. Várni fogok az időre, amikor az erős híre elér a csillagokat. - Lance felegyenesedett, mire Orion vetődő alakja elsodorta Perseus mellől.
A birkózó felek arrébb gurulva ütlegelték egymást tovább. Perseus csak nézte, ahogy a birkózás végkifejlete egy igazi megfeszített döntetlenben ér véget, majd a két harcos egymást felsegítve tápászkodik fel. Éppen távozni készült, amikor Lance még utána szólt. - Ha legközelebb visszatérsz hozzám hordj magadnál két extra kardot. Szükségünk lesz rá - a harcos értetlen tekintetére Orion válaszolt. Fejével a saját fegyverei felé bökött; nem csak egy pajzs és dárda feküdt a fűben, hanem kettő-kettő.
- A kapitányom... A kapitányunk bajtársként harcol velünk, Perseus. - A büszke szellem csak bólintott, és a csillagok fényével tovatűnt. A következő pillanatban a közeli fák egyik lobja is felvillant, és egy nő alakja is csillámló fénnyé veszett. Lance biccentett Orion felé, aki egy utolsó szalutálással végül úgyszintén hazatért.

A nehéz idők azonban nem értek véget, és mivel még gyenge volt, hogy egymaga megnyissa Sagitta és Perseus kapuit, csak Orionra számíthatott. Lance így sem hátrált meg vagy bújt el, továbbra is harcolt és továbbra is le kellett küzdenie a folyton felbukkanó veszélyeket, a sötét céheket, a bűnbandákat, fejvadászokat, a kulcsaira pályázó szerencsevadászokat, és el is jött az idő amikor már érezni kezdte, nem halad tovább.
Az egyik veremből a másikba ugráló, folyamatosan veszélyes élete közben kezdtek elmosódni a napok és a hetek, amiket arra áldozott, hogy túléljen és erősödjön, azonban annak, amit egyedül tudott tenni már határa volt elég ereje még nem volt, hogy ténylegesen partnere legyen a szellemeinek, tudása pedig semennyi arról, hogy mit kellene tennie, hogy ez változzon. Yomazu szavaival a fejében indult a Grimoire Heart keresésére, majd heteken át tartó utazások és hamis rávezetések kergetése után végül rátalált a hajóra Fiore déli hegységei fölött.
A feljutás sem volt egyszerű: Lancenak követnie kellett a hajót, amíg végül az meg nem állt, így napokig csak akkor pihenhetett, ha a hajó üteme lassulni látszott, és csak akkor próbálkozhatott feljutni, mindig hiába, ha az lejjebb ereszkedett.
A szerencséje végül utolérte: Sagitta segített rajta, miután Orion mérföldeken át cipelte a hátán az alvó Lancet. Az elf csupán előtűnt, amikor Lance a földön ülve ébredezett, majd egy ezüstös, könnyed kötél végét adta a kezébe, és a íját megfeszítve lőtt. A vessző lágy ívben tört a hajó felé, majd egy távoli koppanás után a Lance kezében levő kötelet mozgatni kezdte a szél, az nem adta meg magát, és az újra meginduló hajóhoz ragaszkodva vonta magával a bele kapaszkodó Lancet is, aki mániákusan kapaszkodott, és futott a szakadék felé, ami hamarosan eltüntette a lába alól az utolsó köves párkányt is.
Lance a kötélen lógva hintázott előre és hátra, a szélben dobálva, mintha csak egy pamacs lenne a pálcára ragasztott cérna végén, de közben lassan és biztosan araszolt felfelé. A menet nem volt gyors, sőt, akár egy kínzással is felért a vágó szél hidegével és az izmot próbáló dobálózó viszontagságokkal, de végül megérte. Ahogy felkapaszkodott a hajó korlátján, egy ismerős hang mekegett rá.
- És valaki tényleg be akart jutni a hajóra. Dee ha jól sejtem annyira nem is vagy ellenséges, igaz-e, Lance Throum? - A mekegő Yomazu volt, a maga szokásos büszke szerelésében és tartásával, egy hozzá hasonló társának, aki ugyanúgy mint ő, egy állat jegeit viselte magán. Az egy fejjel magasabb illető egy kakas-ember volt, és agresszívan villanó szemekkel méregette Lancet.
- Szóval ismered?
- Igen. Én hívtam meg annak idején a céhünkbe. Csak azt nem értem, mi tartott ennyi ideig.
- A felismerés sosem jön könnyen - mosolygott Lance, és ült le, már a fedélzet oldaláról, a korlátra.
- Miféle felismerés?
- Az a fajta, ami a különböző célokat is képes eggyé változtatni.
- Emlékszel a szavaimra. Megtisztelő.
- Te pedig a nevemre is emlékeztél, és vártál rám.
- Az a dolgom, hogy növeljem a Grimoire-t, a céhünk tudását és erejét. Tudnom kell.
- Akkor azt is tudod, hogy miért vagyok itt?
- Hogy elérd a célod, avagy hogy elég erős legyél hozzá, hogy elérhesd.
- És ez elég?
- Ha képes vagy ezért egy közös utat járni a Grimoire szívével, akkor elég - mindketten bólintottak. Yomazu intett, így a két humanoid megfordult, majd távoztak a hajó belseje felé. - Hamarosan jön valaki, és megmutatja a lakodat, adj egy kis időt és rendezkedem.
Lance pedig várt. Nem telt bele sok idő, talán negyed óra, és egy unott képű alak megkereste, majd elvezette, hosszú folyosók során át az új szobájába. A szoba egyszerű volt, egy ágy, egy asztal, szék, és szekrény volt benne, meg egy ablak, az örökké mozgó égre nézve. Lance belépett a szobába, csak, hogy az asztal fölött megpillanthasson egy kis alaprajzot, azonban a világ megfordult vele. Újra szembe nézett a csirke fazonnal, akinek a pillantása ezúttal, ha lehetett még agresszívebb volt.
- Nem egy alakot iktattam már ki, aki ostobán tette be ide a lábát. Szerencséd, hogy Yomazu maga volt aki megtalált, egyéb helyzetben már a föld felé tartanál és várnád, hogy kilapulhass, te szánalmas kis majom. Remélem érted a helyzetedet, és azt is, hogy nem mindenki olyan egyenes és könnyed, mint amilyen ő. Jobb ha ezt is észben tartod, főleg amíg nem bizonyítottál eleget - azzal a fickó eldobta Lancet, aki a falról pattant vissza, és esett az újdonsült ágyára. Nem félt, de nem is tudta mit kezdjen a figyelmeztetés nélküli hadüzenettel, és azt sem értette, hogy mire a különbség a két figura között. Végül a gondolataiba merülve aludt el fel sem kelve az ágyról még két napig...

Tárgy: Crocus V. Pént. Aug. 31, 2012 5:21 am

Crocus V
A találkozás

Hosszú út volt. Lancet a léghajó messze északon tette le, és minden további nélkül ment is tovább, miközben ő ott maradt egyedül egy feladattal, amihez azt sem tudta, hogyan kezdhet hozzá. Csak Rohandar kinézetéről és a feladatának céljáról tudott, illetve arról, hol találhatja azt a bizonyos céhet, ahol Rohandarnak lennie kellett volna. Merthogy Hades valahogyan megtudta, hogy a céh mestere, akinek Rohandar dolgozott, meghalt. Hades valahogy megtudta, de hogy hogyan tudta meg, illetve hogy akkor miért nem tudta Rohandar mit csinált, az már egy másik probléma volt.
Lance tehát felderítő volt, éppenséggel azt is csinálhatta amiben a legjobb volt, így nem is különösen gondolt nehezen Hades parancsára, ami eddig csupán a második volt felé. Tényleg nem volt nagy a kötöttség a Grimoire Heartban, és tényleg azt tehetett amit akart. Csak azt nem látta, ez hogyan fogja segíteni. Nem látott bele senki más céljaiba, és azt sem látta, hogyan lett volna több a céh az állítólag egy irányba tartó céloktól, amik így belülről annyira nem is tűntek egyirányúnak, sokkal inkább tűerdőnek, ahol meg kell tanulni hova kell lépni, nehogy egy tűbe vagy akár az útjába lépjen az ember...
Közeledtek. Három napnyi talpalás kellett, hogy Lance végre elérje a központi hegység láncait, amelyek a szemei előtt nőttek felfelé és az erdőségek körülötte gyérültek meg, egyre-másra engedve a lombok napsütötte smaragdjából a sötét mohazöld tűlevelűeknek. Lance itt állt meg, és idézte meg Sagittát, aki, mint mindig, most is szó nélkül hajolt meg a megjelenésekor.
- Üdv Sagitta. Szükségem van a szemeidre és füleidre.
- Mit keresel, kapitány?
- A környéken kell lennie egy búvóhelynek, ahol meg kell találnom Rohandar Blacksteelt.
- A holtak mesterét akiről már beszéltél? - Sagitta nem csupán kérdezett, ezúttal a tekintete el is kalandozott észak felé, hosszasan.
- Igen. Máris tudsz valamit?
- A két lábon járó halál arra van. Minden állat menekül a környékről. Csönd van.
- Annál jobb - válaszolt Lance, és meg is indultak. - Milyen messze?
- Órákra még.
- Akkor menj. Majd hívlak.
- Igen, kapitány - az elf meghajolt, majd eltűnt szem elől.
Az út tényleg eltartott még pár órát, Lance pedig csak azon gondolkodott el az út közben, hogy Sagitta vajon hogyan volt képes érzékelni olyan nagy távolságból Rohandar jelenlétét. Elfek, gondolta magában, milyen jó lenne tudni miben is különb a gyönyörű Sagitta tőle, vagy bárki mástól. Bizonyára nem csupán az a pár testi különcsége tette...
Az ábrándozásból a csönd keltette ki. Csönd, ami nem volt már természetes, így Lance ébersége sem aludt, csak menetelt, még két órán át, amíg egy tisztás széléhez nem ért. Majdnem, hogy hirtelen érte a széles tér, és a nyílt látómezőben megjelenő ház, az első jele a civilizációnak napok óta.
Újra megidézte Sagittát, aki érkezésekor felkapta a tekintetét, majd Lance felé nyúlt. Lance számára arra sem maradt elég idő, hogy felemelje a saját kezét: már csak annyit érzékelt, hogy Sagitta fájdalmas arccal ragyog fel, majd tűnik bele az éjszakába, miközben számára elsötétült minden.

***

A két férfi némán nézett egymásra. Hosszas beszélgetésen voltak túl, ami mindkettejük fejében még hosszú napokig ülepedhetett. A csendet senki sem törte meg, minden állat és ember várta, amíg volt okuk mozdulni. Az olyan találkozókkor, amikor annyi titok cserélt gazdát, amennyi az elmúlt időben kettejük között, a hirtelen mozdulatok nem voltak szívesen látott vendégek.
- Valami nem stimmel a környéken. Van itt még valami rajtunk kívül - súgott bele Froozer a csöndbe szeleburdian, láthatóan elveszve egy kicsit a saját érzékelésében.
- Én is érzem. Mintha hallottam volna megérkezni - szólt Kao fülébe Kuudo hangja. Kao csak intett neki, és összebólintottak, majd a bagoly kirepült a tető beszakadt résénél.
Nem is kellett sok, csak pár másodperc, hogy vissza is érkezzen a hírrel: egy feketébe burkolt alak állt a tisztás közel eső szélén a fák között egy furcsa kinézetű társával, akiből mágia illata áradt. Kuudo ilyet még azelőtt soha sem érzett, láthatóan zavarta is a tapasztalatlansága.
- Mindjárt intézkedem - szólalt meg Rohandar, meghallgatva Kuudo jelentését a ickó hollétéről, majd kilesett az ablakon, és a saját árnyékába veszett, majd el is tűnt a szobából. Kao magában jegyezte, hogy mivel kellhet még számolnia a férfitől, de a furcsa szagú társról sem akart lemaradni.
- Mi az hogy furcsa a szaga?
- Hát... Olyan mint a mágia.
- A mágiának van szaga? - Kuudo félszegen bólintott, de több idejük sem volt, Rohandar már vissza is tért, kezében egy valóban feje búbjától a talpáig egy fekete, maszkos-kesztyűs sztreccs-overált viselő férfit. A ruha a cirkuszi tornászokra emlékeztette Kaot, attól eltekintve, hogy azoknak a testükre simuló ruhájáról nem hallott még olyat, hogy megjavítják magukat. Rohandar kelletlen bánásmódjára a felrepedt ruha azzal válaszolt, hogy szépen lassan, szálanként összeolvadtak a sérülései, miközben a gazdája éppen ébredezni kezdett volna.
- Őt találtam odakinn. Aki vele volt, abban a pillanatban eltűnt, amikor kiütöttem a kölyköt. Bár nem vagyok jártas ezen a téren, de meg merem kockáztatni, hogy egy csillagszellem volt. Ezt bizonyítaná az is, hogy kulcsok voltak nála. Megkötözné valaki? Nálam sajna nincsen kötél. - Rohandar láthatóan úgy érezte magát, mint aki jól végezte dolgát, tény az is, hogy a mágus, aki éppen a földön feküdt kettejük között, épp csak pár pillanatba tellett, hogy elfoghassa, ami pedig nem éppen mindennapi egy tény.
- Ez jobb mint a kötél - szólalt meg Kao, és megérintve a férfit, pár pillanat alatt finom kristályréteget képzett köré.
- Tökéletes mozdulatlanság - tette hozzá Kuudo - semmi kézjel.
- Ha valóban csillagmágus, akkor tudtommal a kulcsok nélkül úgyis használhatatlan, de ettől függetlenül igaz - válaszolt Rohandar. "Már ha éppen nem ismer más mágiát, ami egy a kulcsai nélkül használhatatlan mágustól viszont elvárható..."
- Biztosan mondhatom, engem ide senki nem követett - vetett egy jelentőségteljes pillantást Rohandar felé Kao. - Esetleg tudod ki lehet?
- Hmm, mintha ismerős lenne, de fogalmam sincs, hogy honnan. - Rohandar úgy tűnt gondolkodott a dolgon, de hamar felhagyott vele, és legyintett. - A legjobb az lesz, ha megvárjuk, hogy felébred és dalol nekünk. - Szerencsére az amúgy sem éppen álmodó fickó végre magához tért. A fájdalmas remegés abba maradt, és ahol az overál szemeinek kellett volna lenni, ott lágy fények gyúltak. Kao erre hátrébb lépett kettőt, majd egy újabbat is. A mágikus ruha nem sejtetett jót. Shasu, mintha csak gyakoroltak volna ilyesmit bármikor, Kao elé lépett, a hátával eltakarva minden kilátást az arca felé.
- Na mi az, csak nem berezeltél tőle? - kérdezett Rohandar nagy mosolyogva. - Egyetlen ütéssel elkaptam a tagot, nem kell tőle félni.
- Csupán védem az inkognitómat. - Kao immáron csupán az egyhangú suttogásával beszélt.
- Ohh! - emelte a fejét Rohandar. - Na ez egy olyan dolog, ami engem hidegen hagy. - Leguggolt a fickó mellé, és el is kezdte a kérdezősködést. - Üdv öcsi! Most hogy így szépen ki lettél terítve, beszélnél nekünk arról, hogy mégis mit keresel itt? - A férfi először csak körbe nézett, majd megállapodott Rohandaron a szeme.
- Rohandar Blacksteel - a hangsúly kérdő is lehetett volna, de a fickó inkább megint égigmérte, és bólintott is. - Hades küldött. Tudni akarja, hogy mi történt [...] és eljes jelentést vár, gondolom legalábbis. Semmit nem kötöttek az orromra, így csak ennyit mondhatok...
- Szóval a Grimmoire Heart embere vagy?
- Nem. A Pink Pratchetté.
- Ha-ha-ha. Ha Hades küldött, akkor miért nem jöttél egyenesen értem? Minek kellett bújkálnod? Tudhatnád, hogy nem vagyok olyan gyenge, hogy ne vegyelek észre!
- Nem nagyon volt időm. Épp csak a közelbe értem, amikor elkaptál. Ha kérdezel elhiheted szívesen jövök magamtól is...
- Egye fene, Kristály, szedd ki kérlek ebből a valamiből. - Rohandar, még ha egyértelmű is, hogy ami lefogta a férfit kristály volt, lehetett volna tapintatosabb az álnévvel, minden esetre a gyors gondolkodás igen csak jó jel volt a részéről is.. - Te meg, amint kienged, megmutatod a céhpecsétedet, különben nem leszünk jóban! - Minden úgy történt ahogy a helyzetet uraló rohandar akarta, a kristály felbomlott, a férfi pedig feltápászkodott.
- Egy kést - szólt, és nézett farkasszemet Shasuval, aki pont előtte volt amikor felállt. Shasu kihúzta a kését a rejtekéből, de engedni nem engedte azt. A férfi végül odatartotta a karját Shasunak, aki felmetszette az anyagot.
- Celesztiális öltözék - jegyezte meg Kao, és kilépett Shasu mögül. - Rohandar, nem is mondtad, hogy egy ilyen szellemek által nagy becsben tartott újoncunk is van. - Kao végig Rohandarra nézve mondta végig a mondatát, majd egyet biccentett felé, mielőtt az idegenre nézett. - Van már mentorod, fiú?
- Ennyire kelendő lenne egy szellemmágus? - A fiú hamar megkedvelte az azonnali érdeklődést, és láthatólag nem is volt ellenére, hogy kimutassa ezt az érzést.
- Ne aggódj, a kulcsaid nálam vannak - lobogtatta meg a kulcsokat Rohandar. - Szóval úgyse mennél semmire. - Az említett feltartotta a kezeit, és válaszolt.
- Te vagy a főnök, én elvégeztem amiért jöttem, de gondolom ha úgy érzitek akkor még ti is megbíztok ezzel-azzal.
- Inkább menj vissza a mesterhez, és mondd meg neki, hogy én is megyek hamarosan, és viszek neki egy érdekes vendéget is. Vagy még nem szeretnél vele találkozni? - Rohandar hirtelen újra Kaohoz fordult. Kao nem érezte Rohandaron, hogy az teljesen vette volna az utalást, ezért egy kissé kirészletezte azt a válaszával.
- Nem, sajnos még mindig nem tudok visszajutni a hajóra, azonban egy kis segítségre szükségem lenne. Mit gondolsz? A mester megsértődne, ha az ifjú mentorálását átvenném egy időre? Az a helyzet, hogy kiválóan illik a feladatra...
- Passzolom. Hadest, ahogy már mondtam, elég nehéz kiismerni. Bár... nem hiszem, hogy egy ilyen szintű mágus hiányát megérezné, már bocs - nézett együtt érzően az említettre ismét, aki megvonta a vállát.
- Nekem viszont nagy szükségem lenne rá pont ezek után. A szellemeket nem lehet lemásolni...
- Remek - Rohandar felnevetett az utaláson, majd hozzátette a maga részét is a dologhoz. - Szóval vele szeretnél szembeszállni, vele? Szeritem nyugodtan vidd.
- És az én szavam az egészről? - kérdezett közbe a fiú, akiről "majdnem" meg is feledkezett a másik kettő. ao tekintete Rohandar reacióját vadászta.
- Ő kérdezett, én válaszoltam. Csináljatok, amit szeretnétek, én nem szólok bele. - mondta, majd jelzésül kijjebb is húzódott a figyelemből, és a sarokban lévő Froozerhez ment oda társalogni.
- Készen érzed magad egy hosszú feladatra, fiú? - Kao Rohandar kihúzódásával nem akart agresszív, sem megfélemlítő lenni, sokkal inkább indított volna egy harmonikus apcsolatot, hátha az ifjú lojális típus volt.
- Mi van benne nekem?
- Helyes gondolkodás. Ha velem tartasz kegyetlenül meg foglak gyötörni, amíg elég erős nem leszel, hogy önmagad is szembeszállhass egy egész céhhel.
- Már bocsi, de ez még neked... nekünk is sok lenne, hogy akarod őt ilyen szintre hozni? - Rohandar váratlan iszólása egy nagy vigyort ért Kaotól.
- Szövetségeseket tud magához hívni, ami tökéletes képesség ha egyedül harcol, és ne feledd, egy céh általában nem a mi szintünket ütő mágusoké. Az igazi probléma a mágikus egyesülések legnagyjával, hogy túl sokan vannak, és egy célért cselekszenek, nem az, hogy milyen erősek.
- Oké, már megint kezdem elveszteni a fonalat...
- Még mindig jól teszed a hülyét, de ez már nem is lényeges - legyintett Kao, miközben egyre jobban furdallta, vajon Rohandar annyira jó játszott, mint amilyennek tűnt, vagy tényleg olyan sötét volt amilyennek tűnt. A két lehetőség veszélyesen közelinek tűnt Kao szemszögéből.
Mindeözben viszont Kao és társai megindultak végre. Az egy helyben való ülés nem volt a legjobb kedvtelésük, főleg akkor, amikor annyi teendő volt a kezüknél, mint amennyi ezek után az órák után várható volt. Egy utolsó szóra még visszafordult azért, mielőtt tényleg kilépett volna az ajtón.
- Rohandar, leköteleznél, ha továbbítanád Hades mesternek a terveimet. Túúl sok teendőm van ahhoz, hogy átutazgassak Fiorén csupán egy találkozásért, és lehet, hogy az érkezésem szükség is lesz egyben. - Azzal átnézett a fiú felé, aki tanácstalanul állt a szoba közepén. - Mi a neved?
- Lance Throum.
- Akkor mozdítsd meg a segged, Lance!
- Még mielőtt elmész - vágott közbe váratlanul Rohandar ismét, egy lépéssel az ajtó után. - Az, hogy ismertessem vele a terved... Azt úgy érted, hogy mindent--- Kao azonban feltartotta a kezét, megakadályozandó, hogy Rohandar esetleg rákérdezzen valamire direkt módon.
- Amit magadnak akarsz megtartani azt tartsd meg magadnak, a többi az a mesterre is tartozik.
- Vettem - szólt Rohandar válasza. Mosolygott, Kao érezte, még félig távozóban, háttal is, így nem is gondolta, hogy bármi másra várnia ellene még. Lance egy utolsó pillantásra még Rohandar és Froozer rá se hederítő párosa felé nézett, majd megvonta a vállát, és Kao után indult.

Tárgy: Re: Lance Throum Pént. Aug. 31, 2012 3:43 pm

No, elég sok mindent megtudtam, először is, hogy a kedves Lance a te alternatív karakterkészletedből származik. A történet első felét már egyszer Erza mama elfogadta, mint játékosét, így nem kötök bele, NJK-vá válását nem akadályozza semmi. Viszont a csatlós pályázat részt nem teljesen értettem, ez lehet az én értelmi fogyatékosságomnak köszönhető, vagy csak spontán az, hogy kesze-kusza a sztori. Sajnos nem teljesen vagyok képben Rohandar-Kao, Kao és a GH kapcsolatával, így valószínűleg ezért lehet ez a problémám a sztorival. Megkérlek, Pü-ben, vagy akár ide, de vázolj fel nekem valami rövidke kis magyarázatot, addig is elutasítom.

Tárgy: Re: Lance Throum Szomb. Szept. 01, 2012 1:44 pm

No, eltekintve attól, hogy aki nem követi végig a sztoridat, az nem ért ebből a pályázatból semmit, kérésemnek eleget tettél, és felvázoltad nekem az egész történetet nagyvonalakban. Mivel összeállt a kép, és elég indokot kaptam, jól megrágtam a dolgot, de végül elfogadom.

Név: Lance Throum
Nem: Férfi
Életkor: 22
Mágia: Csillaglelkű Mágus
Klán: Grimoire Heart
Ve: 250
Felszerelés: Ezüst kulcsok: Orion, Sagitta

Természetesen ez magával vonja a tényt, hogy a Lance-et kizárjuk minden küldetésből, amin részt vesz. Kezdve az enyémmel.

» Lance Throum