Imolatus (Kész)

Név: Imolatus (teljes nevén Imolatus Tremblewick, de a családnevet nem használja)
Nem: Férfi
Életkor: 22
Jellem: Imolatus mindig arra törekszik, hogy helyesen cselekedjen, mert úgy hiszi, a jó embereket megjutalmazza a sors. Habár érdeklődik a filozófia és a bölcsesség iránt, sokszor igen naiv és figyelmetlen. Többnyire kedves és udvarias másokkal, de a tudatlanságból és akaratgyengeségből eredő hibákat ostorozza. Szeret hosszan szónokolni és társait tanácsokkal ellátni (akár akarják, akár nem). A csatában próbál higgadt és összeszedett maradni, esztelen hadakozás helyett az ellenfél gyenge pontjait támadni.
Mágia: Alakváltó mágia – Divine Soul
Kinézet: Rövid, félgöndör barna haj; átható, kék szem; mosolyra görbülő száj. Magassága közepes, alkata edzett, de nem túl izmos. Többnyire világosbarna bőrzekét, kék nadrágot és puha bőrcsizmát hord.
Felszerelés: Az övére erősítve egy mágia által védett könyvet hord, amelybe Fiore nagy bölcseinek mondásait gyűjtötte össze. Ebből gyakran idéz másoknak, de van, hogy saját gondolatait is ide jegyzi le. Egy hátizsák, benne a kalandozáshoz szükséges holmikkal (élelem, hálózsák, gyufa stb).
Céh, amihez szívesen csatlakozna: Golden Phoenix

Imolatus Tremblewick apai ágról egy mára már elszegényedett ősi nemesi vérvonalat (és egy fellengzős családnevet) örökölt, míg anyai ágon egyszerű, ám praktikus gondolkozású iparos famíliát mondhat magáénak. Egyedüli gyermekként nőtt fel átlagos jólétben. Szülei mindent megtettek, hogy megfelelő iskoláztatásban részesüljön. Nyaranta, hogy egy kis zsebpénzhez jusson, a városában található Zentopia katedrálist takarította.
Habár nem volt különösebben vallásos, az ifjú Imolatust mindig ámulatba ejtette a monumentális épület, amely egyszerre sugárzott erőt és megnyugvást. Napi teendői végzése közben szívesen hallgatta a lelkészt, aki érdekes és tanulságos történeteket mesélt az angyalokról a templomba sereglett hittanos csoportnak. Az ifjú Tremblewicket lenyűgözték a fény szárnyas őrzői, akik az igazság bajnokaiként a falakat borító freskókon harcoltak a Fiore királyságára törő veszedelmekkel.
Egy meleg júliusi napon, amikor Imolatus 15 éves lehetett, padsöprés közben fura szónoklat ütötte meg a fiú fülét.
- Zentopia egyháza az egyetlen igaz egyház! A mi oldalunkon állnak az angyalok, és a mi feladatunk megtisztítani a világot a szennytől! Azok, akik csatlakoznak hozzánk, megdicsőülnek, míg azok, akik hátat fordítanak a Zentopia által sugárzott fénynek, ki lesznek söpörve a démonokkal együtt! Halljátok hát szavam, és féljétek az Egyházat!
Imolatus megállt munka közben, és állát a seprűnyélre támasztva hallgatta a pufók papot, aki vörös fejjel, magából kikelve ordított a katedrális közepén. Biztos ő lehet Meffer atya utóda, aki hajlott korára való tekintettel visszavonult az aktív egyházi élettől – gondolta Imolatus. Nagy kár, Meffer atya olyan jó történeteket tudott mesélni, és sosem üvöltött így, még akkor sem, amikor a lábára esett az egyik orgonasíp – fűzte tovább a gondolatot homlokráncolva.
A pap eközben pillanatnyi szünetet tartott, hogy kifújja magát, és észrevette az őt figyelő fiatal Imolatust.
- Hát te meg minek húzódtál oda hátra? Tán bántja a szemed az igaz hit fénye, és azért bújtál az árnyékok közé? Azonnal gyere ide, és hallgasd a Tanítást! – parancsolta a pap ellentmondást nem tűrő hangon.
- Köszönöm, de nem, a maga hangját innen is jól lehet hallani – válaszolta Imolatus közönyösen. A válaszát elfojtott kuncogás kísérte a csenevész hittanosok köreiben. A pap halántékán viszont egy ér vészesen lüktetni kezdett.
- Nem hallottad, amit mondtam? Gyere ide de azonnal! – A fiú kénytelen-kelletlen odament hozzá.
- Mi a neved, fiú? Áruld már el:miért nem tartasz az istenfélő társaiddal?
- Imolatusnak hívnak, és nem vagyok hittanos. Én csak a katedrálist jöttem takarítani.
- Bah! Csak így leplezed, hogy süket vagy a Tanra, amely segítségével megtisztíthatnád a világot! Inkább imádkoznod kellene! – fújtatott dühösen a pap.
- A katedrálist belepő por ellen az ima sem véd meg – vont vállat Imolatus. A hittanosok itt már hangosan nevettek. Nem úgy, mint a prédikáló pap.
- Tessék? Azt akarod mondani, hogy a Mindenható éltetése fölösleges? – kérdezte baljóslatú hangsúllyal.
- Nem, de ha nem csinálnánk mást, mint imádkoznánk, a világ kerekei megállnának forogni.
- Istenkáromló suhanc! Démonok fattya! Te nem akarod elhozni a földi mennyországot!
- Valóban nem, abban semmi jó nem lenne – válaszolta halvány mosoly keretében Imolatus. A hittanosok, akik eddig vidáman sutyorogva figyelték a két évődő felet, egy csapásra elnémultak. A vörösfejű pap kaméleonokat megszégyenítő módon váltott pirosból halottfehérbe. A fiú érezte, hogy magyarázatra szorul.
- Úgy értem, hogyha a mennyország tényleg a legszebb hely a világon, és én azt mondjuk mindig láthatnám az ablakomból, akkor Fiore nem tudna több szépséget tartogatni, így nem is lenne érdemes várni a holnapot. Eltelnénk a sok szépséggel, és a világ unalmas hely lenne.
A magyarázatot döbbent csend fogadta. A kisgyerekek vihart szimatoló nyulakként kezdtek hátrahúzódni. A pap olyan vicsor keretében nézett Imolatusra, mint aki nem képes eldönteni, hogy a kitépett májához zöldköretet egyen vagy csak úgy magában fogyassza. Lassan a feje fölé emelte a remegő kezét.
- Istentelen gyermek! Téged megszállt az ördög! De én a hit erejével addig foglak ütni, amíg egy csepp erő is maradt benned. Majd az égiek gondoskodnak fertőzött lelkedről.
Imolatus rémülten kezdett hátrálni. Egész idáig fel sem fogta, mekkora veszélyben van. Azt hitte, ez is csak olyan filozófiai vita, amit Meffer atyával folytatott. A pap vészjóslóan követte, szeme megszállottságtól csillogott. Már épp készült volna lesújtani, amikor valaki elkapta hátulról a kezét. A katedrális főpapja volt az.
- Nem emlékszem, hogy a fiatal ifjoncok pusztakezes lincselése a maga feladatkörébe tartozna, kedves Vermor atya – mondta az ősz hajú, fehérszakállú főpap, akinek hangja ugyan udvarias és kedves volt, de a szemüvege mögött a barna szemei villámokat szórtak.
- De főpap úr! Ha hallotta volna milyen egyháztagadó dolgokat mondott a gyerek! Ha hallotta volna…
- Hallottam. Biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat. Viszont a magáéval ellentétben az ő szavaiban több bölcsességet véltem felfedezni. Egyébként pedig új kötésű kánonkönyvek érkeztek a könyvtárba, miért nem megy, és ellenőrzi őket? Biztosra veszem, hogy azokban semmi istenkáromlóval nem fog találkozni.
Vermor atya fogcsikorgatva eltávozott, a hallgatóközönége pedig szétszéledt, suttogva tárgyalva az imént hallottakról. Kétség sem fért hozzá, hogy ebédidőre az egész város értesülni fog a templomban történt összetűzésről. Imolatus magára maradt a főpappal. A fiú idegesen tördelte a kezét. Végül kibukott belőle a kérdés.
- Főpap úr, maga szerint bölcs dolog volt ez?
- Amit mondtál, az kétségtelenül az volt. Az, hogy kimondtad, már nem feltétlen –felelte somolyogva az idős férfi.
- De bölcsnek lenni jó dolog, nem?
- Bölcsnek lenni a legjobb dolog a világon, mert csak a bölcsesség garantálja a helyes cselekedetet.
- Akkor az angyalok mind bölcsek?
- Úgy hiszem, igen.
- Azért remélem, Vermor atya sem téved nagyot.
- Mégis miért? – kérdezte mosolyogva a főpap.
- Mert ha kiderül, hogy egy kicsit sem bölcs, és amit egész életében tesz, ostobaság, a túlvilágon hatalmasat meglepetés fogja érni.
- Az már legyen az ő gondja – nevetett az idős főpap. - Mindazonáltal úgy látom, valaki el van maradva a takarítanivalójával.

Onnantól kezdve a főpap patronálta Imolatust. Segített a tanulmányaiban, tanácsokkal és olvasnivalóval látta el. Ő fedezte fel a fiúban a mágikus tehetséget, és még egy ösztöndíjas pozíciót is elintézett neki a mágikus akadémián. Minden jól ment, egészen két évig.

- Hivatott, uram? – Imolatus félve lépett be a főpap irodájába.
- Á igen, kedves tanítványom. Fontos dolgokat kell megbeszélnem veled. Gondolom hallottad, hogy a holnapi naptól kezdve a pozíciómat át kell adnom Vermor atyának – Imolatus hallotta. Attól a bizonyos naptól kezdve az álnok szentfazék minden követ megmozgatott, hogy kitúrja onnan a főpapot.
- Nem hiszem, hogy a katedrális jó kezekbe kerül – felelte gondterhelten Imolatus.
- Amiatt ne aggódj. A katedrális nem több egy akolnál, ahova a nyáj gyűl. Sokkal fontosabb az a titok, amiért életre lett hívva. Az a tudás, ami semmiképp sem kerülhet leendő utódom kezébe.
A főpap azzal a szobájának csupasz kőfalához sétált, majd a kezével megérintve egy szent rúnát helyezett el rajta. A fal eltűnt, átadva a helyét a mélybe vezető lépcsőnek.
- Kövess, ifjú barátom – mondta az öreg férfi, és fáklyával a kezében elindult lefelé. Imolatus álmélkodva követte. Soha nem gondolta volna, hogy rejtett folyosók is voltak a katedrálisban. Úgy tűnik mindenkinek megvannak a maga titkai, még a jó öreg katedrálisnak is. A lépcső vége egy ajtóhoz vezetett, amit a főpap szintén egy rúnával nyitott ki.
Odabent egy szerény kis szoba volt, közepén egy oltárral. Az oltárhoz lépve a mester kezét összetéve varázsszavakat mormolt. Erre az oltár felülete a víztükörhöz hasonlatossá vált. A főpap belenyúlt, mintha csak egy vödör vízbe túrna bele. Mikor kiemelte a karját, azon egy csepp folyadék nem volt látható. Viszont a markában tartott egy pergamentekercset.
- Parancsolj fiam, ez a tiéd – azzal átnyújtotta szerzeményét Imolatusnak, aki csak félve merte átvenni.
- Mégis mi ez, uram?
- Tudás, fiam, szent mágiáról. Ezen a tekercsen egy olyan varázslótudomány alapja olvasható, amelyet valaha a papok és mágusok közösen dolgoztak ki, hogy a használatával harcba szállhassanak a gonosz erőkkel.
- Ez valamiféle szent ima? Én nem igazán szeretnék pap lenni.
- Nem, ez mágia. Ezt a mágiát Divine Soulnak hívják. Segítségével saját testedből és lelkedből kovácsolhatsz mennyei fegyvert.
- Fegyverré alakulhatok? – kérdezte hitetlenkedve Imolatus.
- Angyallá. Ezzel a mágiával angyalok alakját veheted fel. Átmenetileg, természetesen.
Angyallá változni? Döbbenet. Imolatus sose merte volna beismerni, de egészen kicsi kora óta vágyott rá, hogy megtapasztalja az angyali létet. Nem is a pénzért járt a katedrálisba takarítani, hanem azért, mert úgy hitte, így majd a túlvilágon esélyt kap, hogy angyal lehessen.
- De uram, ez mégiscsak nagyobb biztonságban lenne magánál. Ön sokkal érettebb és bölcsebb nálam.
- Fiam, ennyire tisztelettudóan még sosem neveztek öregnek – mondta nevetve a főpap. Majd hirtelen elkomorodott. – Nem, ezt neked szántam. Amikor kineveztek főpapnak, rám bízták a tudás őrzését is, és hogy keressem meg azt az ifjút, aki méltó egy ilyen erő birtoklására. Aki képes bölcsen és helyesen élni, aki nem él vissza vele a kapzsiság vagy a fanatizmus szavára hallgatva. Úgy hiszem, nálad jobb kezekben nem is lehetne.
A főpap szemébe a büszkeség könnyeket csalt, Imolatus pedig a meghatottságtól szóhoz sem jutott. Végül csak bólintott. Már felfelé kaptattak a lépcsőn, amikor rekedten ki tudta bökni:
- Ígérem, méltó leszek a mágia használatára egész életemben.
- Nem is vártam tőled kevesebbet – felelte barátságosan a főpap, és megveregette a fiú vállát.
Felérve még kinyitotta a fiókját, és egy kis zsák érmét nyújtott át Imolatusnak.
- Fiam, a tekercset úgy adtam neked, mint mester, de ezt úgy adom, mint barát. Fogadd el, egy kis útiköltség, amíg nem leszel elég erős, hogy a saját lábadra állj.
- Miért, mennem kell valahova? – kérdezte meglepetten a fiú.
- Tőlem itt is maradhatsz, de amint az új főpap fülébe jut a te kis ajándékod, az egész egyházat ellened fordítja – válaszolta a leendő ex-főpap hamiskás mosoly keretében. Való igaz, Vermor atya mindig is szívesen példálózott az inkvizíció megtorlásával. Ha értesülne a tekercsről, az egy örök életre szóló kín-tortúrával lenne egyenlő Imolatusnak és egész rokonságának.
- Akkor hát szólok a családomnak, hogy beláthatatlan időre tanulmányi körútra indulok.
- Tégy úgy. Azt hiszem az én öreg csontjaimnak is kijár egy kis nyaralás.

A főpapról többet senki nem hallott. Sem a város, sem az egyház, sem Imolatus. Vermor frissen felavatott főpap ugyan dühöngött egy darabig, de elődjének hirtelen távozását a saját hitének diadalával magyarázta. Azt viszont kifejezetten örömmel fogadta, hogy Imolatus önként zarándoklatra jelentkezett, és még pénzt sem kért rá. Imolatus a családjától való könnyes búcsú után nekivágott Fiore királyságának, és eltökélte, hogy amennyire embertől telhet, elsajátítja a Divine Soul mágiáját, így segítve a világon.

Imolatus öt évig vándorolt Fiore királyságában. Ezalatt folyamatosan gyakorolta a mágiahasználatot, tanult, olvasott. Kiismerte a vadonban való kalandozás fortélyait, és minden olyan tudásra szert tett, ami elengedhetetlen az utazók számára. A magányban eltöltött idő után kedve támadt újra egy közösség tagja lenni, ezért úgy döntött, hogy csatlakozik egy céhhez. Egy legális céhhez, ahol barátokra lel, és aminek öregbítheti a hírnevét mind Divine Soul mágus. Imolatus választása hosszas mérlegelés után a Golden Phoenix-re esett.

Már késő napnyugta volt, amikor elérte a völgyet, ami a céhépületnek adott otthont. Imolatus nagy levegőt vett, és benyitott. Odabent csend és nyugalom fogadta. Néhány tag lézengett csak az előtérben, a székeket felpakolták az asztalokra, a személyzet már nekilátott takarítani. Imolatus nem akart egy újabb napot pocsékolni a várakozással, ezért a pulthoz sietett, ahol egy kecskeszakállas férfi beszélgetett fiatalabb társával. A fiú úgy sejtette, hogy az idősebb lehet a rangidős személy, mivel díszes kimonót hordott, és beszélgetőpartnere mély tisztelettel beszélt hozzá. A diskutájukban beálló csöndet kihasználva megszólította őket.
- Üdvözletem uraim. Ha meg nem sértem önöket, meg tudnák mondani, hol találom a céh mesterét?
- Fölösleges keresned, megtaláltad - felelte kimérten a férfi. - Talán valami üzenetet hoztál nekem?
- Nos nemegészen. Tudom, hogy nem a nap legalkalmasabb időpontjában kopogtatok vele, de csatlakozni szeretnék a céhhez. Sok éves mágikus tanulmányt tudhatok magaménak, emellett van tapasztalatom a kalandozás területén is.
- Egy mágus sem győzött a csatatéren pusztán az elméletnek köszönhetően. Milyen mágikus erőt birtokolsz?
- Egy igen ritka mágiát, amely erejének köszönhetően alkalmassá tehet a világ megmentésére is. Sajnos borzasztóan komplex, így még nem sikerült elsajátítanom.
- Ezt vegyem úgy, hogy semmilyen konkrét varázsigével sem vértezted fel magad? - kérdezte szemöldök ráncolva a céhmester. Imolatus már látta a szemében formálódni az elutasító választ.
- Barátom, talán túl nagy fába vágtad a fejszéd - a fiatal céhtag barátságosan Imolatus vállára tette a kezét. Az aurája melegséget sugárzott. - Először érdemes lenne valamilyen hétköznapi mágiaággal próbálkoznod, és ha kellő bölcsesség birtokába jutottál, újra nekiveselkedni ennek a nemes feladatnak.
- De én már így is bölcs vagyok! A mesterem éppen ezért bízta rám a szent tekercset! - Imolatus kezdett ideges lenni. Habár az elmúlt öt év alatt nem sikerült végrehajtania a tekercseken szereplő varázslatokat, úgy hitte közel áll az áttöréshez. De most, ahogy ott állt a két képzett mágus előtt, hirtelen a kétely árnya suhant át elméjén.
- Tényleg? Vajon mi ez a tudás, amit csak a hozzád hasonló kiválasztottak nyerhetnek el? - kérdezte leplezetlen éllel a hangjában a céhmester.
Imolatus vonakodott kiadni egy ilyen titkot. Végtére is a Divine Soul mágiáját a főpap rá bízta, mert megbízhatónak találta. Végtére nem is ismeri őket. Másrészről viszont sértette az önérzetét a céhfőnök lenézése. A fiatal férfira nézett, aki mindvégig bátorítóan szorította a vállát. Talán ha ha csak a nevet árulja el, abból nem lehet baj...
- A mágiát Divine Soulnak hívják -bökte ki vonakodva.
A két férfi meglepetten nézett egymásra. De a szemükben nyoma sem volt a nagysággal való szembesülés döbbenetének. Sokkal inkább olyan érzést keltettek, mint akik ugyanarra gondolnak: ez most komoly?
- Te most szórakozol velünk? Viccesnek hiszed magad? A közeli faluból küldtek a barátaid, valamilyen gyermeteg bátorságpróba keretében? - hangjában megvetés és harag csengett. Imolatus nem akart hinni a fülének. Valami rosszat mondott talán? A helyiség hirtelen forogni kezdett vele.
- Ez nem vicc uram. Ezt a mágiát Zentopia egyik neves főpapja bízta rám, miután leváltották. A tekercsek és a tudás addig rejtve voltak.
- A Divine Soul egyáltalán nem egy titkos mágia. Épp ellenkezőleg, igen népszerű a fiatalok körében - mondta gondterhelten a segítőkész férfi. - Habár elismerem, a használatához előfeltétel a tiszta lélek. Már ha ugyanarra gondolunk. A te mágiáddal is az angyalok alakját veheted fel, nemde?
Itt már nem volt helye kétkedésnek, Imolatus feltépte a hátizsákját, és remegő kézzel kotorni kezdett az évek alatt meggyűrődött papírtekercsek után. A nagy sietségben az élelmét, a ruháit a földre szórta. Amikor ráakadt, átnyujtotta a mesternek, aki undorral vette át. Kiterítette a pultra, és közönyösen olvasni kezdett. A fiatal férfi, aki egészen addig pártfogolta, mesterének válla fölött kukucskált a lapokra. Nem telt bele egy perc, a mester fejcsóválva lökte odébb a lapokat. Imolatust válaszra sem méltatva otthagyta őket. A fiú nem értett semmit. A fiatal céhtag fejcsóválva lépett oda hozzá.
- Barátom, téged csúnyán átvertek. Ezek a papírok fals tudásról árulkodnak.
- Tessék? - kérdezte döbbenten Imolatus.
- Ez egy hamisítvány, és még csak nem is jó minőségű. A mágikus jelképek hibásak, a varázsszavak rossz sorrendben vannak felírva, és még sorolhatnám.
- De ez ősi tudás, biztos sokat változott a világ, amiatt van! - magyarázkodott dadogva Imolatus.
A férfi erre az egyik lap szélére mutatott: a rajta árulkodó gyártási dátum szerint a papír nem lehetett idősebb hat évnél. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Imolatus világa kezdett összeomlani. Ám a legrosszabb rész még hátravolt.
- Csodálkozok, hogy eddig ez neked nem tűnt fel. Ezt bármely gyakorló mágiahasználó kiszúrta volna. Azt mondtad, hogy vannak előtanulmányaid. Hol tanultál varázsolni?
- Egy akadémián voltam magántanuló. Az iskolát Zentopia egyházának varázshasználói működtették, ott oktatott az a főpap is, akitől a tekercseket kaptam - motyogta maga elé semmibe meredő tekintettel Imolatus.
- Zentopia egyháza, hm? Nos ők mindig igen egyedi módon viszonyultak hozzánk, mágusokhoz. Ők nemigen szoktak nyilvános iskolákban mágiát oktatni. Mondd csak, gyakran találkoztál hozzád hasonló diákokkal?
- Nem, mint mondtam, magántanuló voltam - felelte közönyösen Imolatus. Már nem érdekelte, ha megbántja a férfit, aki egész idáig kedves volt hozzá. Már nem érdekelte semmi. A világa a feje tetejére állt, értéktelenné vált. Sötét lett, és hideg.
- Értem. Nos ez megmagyarázza a varázserő anomáliáját is.
- Milyen anomáliát?
- Sajnos az a helyzet, hogy nem csak a Divine Soulról hazudtak neked. Hanem a varázserődről is. Jobban mondva arról, hogy van varázserőd. Mert valójában nincs. Sajnálom. Tényleg nagyon sajnálom.
Látszott rajta, hogy tényleg nagyon sajnálja, pedig semmi köze nem volt hozzá. De ezt Imolatus perpillanat nemtudta értékelni. Nincs mágiám? Nem leszek mágus? Nem leszek angyal? Ezek a mondatok villámként cikáztak a fejében, miközben térdre rogyott. Érezte, ahogy a harag, a megaláztatás, a kétségbeesés és a szégyen egyszerre szorítják görcsbe a szívét. Ez nem lehet! Ez csak egy rossz álom! Hogy én ne legyek bölcs, hanem egy idióta, akit átvertek, és aki hülyét csinált magából Fiore egyik legnevesebb céhe előtt? Lehetetlen! Ez nem lehetséges! A fiatal férfi mintha beszélt volna hozzá, de a szavak nem hatoltak át az elméjét beburkoló sötét fátylon. Nem! Ezt nem hagyom! Angyal leszek! Angyal mágus leszek! Mégha fel is kell mennem a mennybe, és az angyalokról egyenként letépett tollakat is kell magamra ragasztani!
Ám ekkor történt valami. A világ, amely gonosz vadként acsargott volna ellene, most hirtelen elcsitult. Az összes rossz gondolatát mintha elfújták volna, helyüket békének és megnyugvásnak adva át. Minden megváltozott körülötte. Minden más lett. Minden több lett. Vajon a fiatal férfi egyik varázslata lehetett? Nem, a férfi még mindig beszélt, de a szavait még mindig nem értette. Imolatus szétnézett, de nem látta sehol a hirtelen beállt változás okozóját. Ekkor a tudatát fény töltötte be. Nem tudta honnan jött, de nem az a káros, vakító fény volt, hanem az, amely bársonyként ölel át és véd. Véd a rossztól. Imolatus lehunyta a szemét, és összpontosítva a tudatát átölelte a fényt. Kicsi pontba gyúrta össze, és elengedte. A fény ugyan eltűnt, de a furcsa bizsergés és a kellemes érzés megmaradt.
Amikor kinyitotta a szemét, Imolatus szeme elé furcsa látvány tárult: a Golden Phoenix céh több tagja aggódva hajol fölé. Valaki mintha orvosért is kiáltott volna. Nagy nehezen feltápászkodott. Eddig ugyanis (saját megdöbbenésére is) a földön feküdt.
- Mi történt velem? - kérdezte kábán.
- Mi is épp ezt szeretnénk tudni - mondta homlok ráncolva a fiatal mágus, akivel eddig társalgott. - Beszéltem hozzád, de te magadba fordultál. Már éppen szólni akartam, hogy le kéne pihenned, amikor hirtelen mágikus energia gyűlt a szemedben, majd a testedet vakító fény vette körbe.
- De hiszen te mondtad, hogy nincs bennem mágia - felelte kétkedve Imolatus.
- Nos, úgy tűnik tévedtem. - azzal a férfi a körbehordozta a tekintetét az összesereglett társain.
- Ugye ti is láttátok? Fényesen világított - többen egyetértően bólogattak. - Még jó, hogy olyan átkozottul képzett mágus vagyok. Ha nem tudom hogy kell elhárítani a mágikus eredetű fényt, talán meg is vakítottál volna.
- Ne haragudj. Nem volt szándékos.
- Senki sem gondolja, hogy az volt - a komor hang visszhangot vert a teremben. Mindenki oda nézett: a mester volt az. Tekintete felhős volt, de most nyoma sem volt rajta utálatnak vagy lenézésnek. - Ilyesfajta erőlökés csak két esetben fordulhat elő: ha egy S szintű mágus hajtja végre, vagy ha valaki először szabadítja fel elnyomott látens varázshatalmát.
- Ezek szerint mégiscsak lehetek mágus? És tanulhatok Divine Soult? És tagja lehetek a céhnak? - Imolatus alig akart hinni a fülének, de mégis érezte: valami jó történt vele.
- Kénytelen leszel, ha már rajtunk gyakoroltad az éledező mágiád - mondta savanyú arccal a mester, és szó nélkül elrobogott.
- Ez most jó vagy rossz? - kérdezte Imolatus. Új keletű öröme lassan párologni kezdett.
- Azt majd te eldöntöd - mondta nevetve a barátságos férfi, és felsegítette Imolatust. - Egyébként üdv a céhban. A nevem pedig Horus.
- Az enyém Imolatus. És kösz. Mindenért.
- Szóra sem érdemes. Azt hiszem rád fér egy alapos pihenő. Megmutatom a háló részleget, holnap pedig ellátogatunk a könyvtárba, ahol nekikezdhetsz a te drágalátos Divine Soul mágiád tanulásához.

Imolatus attól a naptól kezdve oszlopos tagja lett a Golden Phoenix céhnak, mint Divine Soul alakváltó mágus. A lemaradása nem volt számottevő, és segítettek is neki behozni az elpazarolt éveket. Imolatus úgy érezte: végre igaz bajtársakra talált, akikben bízhat. És akik tényleg megérdemlik, hogy mágiájával jobbá tegye az életüket. De egyvalami nem hagyta nyugodni: a múltjának a főpappal és Zentopiával kapcsolatos kérdései. Imolatus megfogadta: egy napon, ha törik, ha szakad, választ fog rájuk találni. Ám előtte állt még egy sorsdöntő lépés.

- Ezzel is megvolnánk. Sima ügy volt, simább, mint gondoltam.
- Mondtam én, hogy nem lesz gond, kár volt úgy izgulni.
- Nem izgultam, csak feszült voltam. Végtére mégiscsak egy angyal...
- Feszültség egy fenét! Láttam, hogy remegett a kezed. Egyébként meg úgy vettem észre, ő is kedvelt téged.
Imolatus és Horus jókedvűen évődtek, miközben a meredek lejtőn kaptattak lefele. Lassan maguk mögött hagyták a hegy tetején található kis templomot, ahol néhány órája megjelent nekik Camael. Ő volt az első hús vér angyal, akit Imolatus életében látott, és akitől eltanulta a Divine Soul alapjait. Camael valóban nagyon barátságosan viselkedett, hagyta, hogy a fiú megsimogassa a szárnyait, majd kihívta egy szkanderre. Imolatus aggódott, hogy nem lesz méltó ellenfele az angyalnak, ám félelme alaptalan volt. Ahogy jobb kezével az angyal karját szorította, érezte, a belőle áradó melegsége és erőt. Ekkor Imolatus lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett. Mire újra kinyitotta a szemét, a keze hasonlatossá vált Camael-éhez. A fiú ezután magabiztos mosollyal szorított a fogáson, és az asztalul szolgáló kőlaphoz nyomta ellenfele kezét (habár szilárd meggyőződése volt, hogy az angyal hagyta nyerni).
- Meg kell hagyni, gyorsan tanulsz - vette fel újra a beszélgetés fonalát Horus. Gyorsan elsajátítottad az angyali kéz használatát.
- Mit is mondhatnék, Istenáldotta tehetség vagyok - válaszolta tettetett beképzeltséggel Imolatus.
- De mi a helyzet a szárnyakkal?
- Tessék?
- A szárnyait is megfogtad, tehát a szárnyait is felveheted - emlékeztette a férfi.
- Tényleg, erről el is feledkeztem- Imolatus lecsukta a szemét, és maga elé képzelte az angyal szép fehér szárnyait. Nem kellett látnia, a hátából áradó bizsergő érzés tudatta, hogy sikerrel járt.
- Nos, ha ez is sikerült, akár fel is hagyhatunk a kutyagolással, hiszen lerepülhetünk a hegyről.
- Várj egy percet! Hiszen nem tudom hogy lehet ezekkel repülni - tiltakozott Imolatus, miközben idegesen az alattuk elterülő mélységbe pillantott.
- Csapkodj! - felelte komisz mosoly kíséretében Horus, majd a fiú figyelmetlenségét kihasználva a lábával a mélybe taszította őt.
- Mi?? Várj! Neeeeeeee - a sebesen zuhanó fiú kiáltása visszhangot vert a hegyekben. Horus egy darabig fülelt, de ahogy hatalmas szárnyak suhogását hozta felé a szél elmosolyodott, majd szél mágiáját szólítva ő is a mélybe vetette magát.

Az említett hibákat orvosoltam, a kellő módosításokat megtettem. Én úgy olvastam, hogy nem mindig gond, ha éssel mondatot kezdünk, habár sokszor tényleg zavaró volt, ahogy halmoztam. A narrátori részből kivettem őket, de a vége fele egyet kettőt bent hagytam Imolatus szövegében, mivel egy eufórikus állapotban lévő ifjú mágusnak csak nem róhatjuk fel, ha a nagy örömben vét a nyelvtan ellen (tehát sztori szempontból itt megbocsátható bűn, mert színesíti a szituációt).
A végére még egy mini történetet beraktam, amiben leírom a mágia alapjainak megismerését. A későbbi teljes alakváltások első használatához/tanulásához majd komplett élményt írok. Amúgy jó ötlet volt kivenni a bútorpusztítást, ugyanis féltem, hogy egy tréfás kedvű mesélő képes lesz és levonja az árát a kezdőtőkémből.
Egyébként pedig köszönöm a kritikát és a dicsérő szavakat is, bearanyoztad vele a napom. Ígérem ezentúl is hasonlóan jó minőségű írásokat küldök (vagy jobbakat).