Név: Yuzuha
Nem: nő
Életkor: 20
Mágia: villám/szél/fény elemi mágia, mind alapfokon
Klán: Titan Nose
Kinézet: Hosszú, barna haj, melyet harc előtt hátraköt, világoszöld szem, átlagos magasság és súly. Szereti a kényelmes, mozgását nem akadályozó ruhákat.
Jellem: Szertelen, kedves, empatikus, de céljai érdekében határozott is tud lenni. Nehéz kihozni a sodrából, rendkívül türelmes és megértő. Krízishelyzetben összeszedett. Barátaihoz erősen ragaszkodik. Olykor elfogja a hiúság, de ezt is kedvesen, gyerekesen csinálja.
Felszerelés: egy kis selyemzacskó benne hamuval, övében katana
(történet Yuzuha szemszögéből)
- A bal lábszáramra kérem - mosolyogtam, amikor feltették a kérdést, hová szeretném a Titan Nose szimbólumát. Még mindig alig tudom elhinni, hogy ezentúl ugyanabban a klánban töltöm majd időm nagy részét, mint ahol Garryn dolgozott oly sok éven keresztül. Kíváncsian néztem végig az itteni mágusokon - klántársaimon, emlékeztettem magam - és örömmel, pirulva fogadtam az odasietők gratulációját. Azt hiszem, a felvételi vizsga fáradalmai után, meg is érdemlem az elismerést. Egy jó fél órás, kimerítő harci teszt után engedélyezték csak csatlakozásom.
- Mindenkinek más vizsgát kap - mondta a mester, amikor teljesen kimerülve kijöttem a gyakorlóteremből. - Sok jót hallottunk rólad Garryntől, úgyhogy csak a harci képességeidre voltunk kíváncsiak. Isten hozott a Titan Noseban!
Kedvtelve nézegettem a tetoválásomat, és többen is invitáltak az asztalukhoz, hogy jobban megismerjenek.
Kellemesen elbeszélgettem újdonsült bajtársaimmal, olyannyira, hogy időközben leszállt az éj. Bár csábító volt a lehetőség, hogy böngészgessek a küldetésfal ajánlatai közt, úgy éreztem, hogy rögtön összeesek, ha nem jutok egy kádnyi forró vízhez meg egy jó éjszakai alváshoz - így hát jó éjszakát kívántam, és elindultam bérelt házam felé. Egész jó kis helyet sikerült kifognom... közel a klánházhoz, de messze a piac zűrzavarától. Egész tágas, van benne konyha, fürdő, háló két személyre... Kényelem szempontjából ugyan messze elmarad gyermekkori otthonomtól, de a tanulóéveim alatt átélt remeteszerű körülményekhez képest határozott javulást jelent. Bár jobban belegondolva, gyermekkoromban sem volt olyan rózsás a helyzetem...
Félreértés ne essék, meglehetősen jómódúnak születtem, jóformán mindent megkaptam, kivéve az apai szeretetet... édesapám ugyanis születésem után nem sokkal meghalt. Az arcára csupán a hallban lévő portréról emlékszem, de állítólag jó nevű mágus volt, ebből alapozta meg vagyonát. Édesanyám, mintegy az apa hiányát kompenzálandó, mindent megadott, amit csak lehetett, és már korán megpróbálta bemutatni a családi birtok működését, hogy később tovább tudjam vinni azt. Úgy éltem, mint egy hercegnő, egyetlen kívánságom sem maradt beteljesületlen. Hogy mégsem merültem el teljesen az úri világban, és lettem végzetesen elkényeztetve, az Garrynnak köszönhető, aki apám és anyám régi barátja lévén olykor nálunk vendégeskedett. Apám helyett is apám volt - gyakran szórakoztatott apró mágikus trükkökkel és kalandjainak történetével. Emlékszem, mindig ámulva hallgattam, és az ő történetei ültették el bennem az előkelő nemesasszony jövőképe ellen csírázó lázadást. Sokszor veszekedtünk anyámmal emiatt - én a kalandok és a mágia világa felé húztam, ő jobb szerette volna biztos kézben látni apám életének gyümölcsét. Bármennyire is tiszteltem anyám, nem tudtam azonosulni elképzeléseivel. Halála zárta le nézeteltérésünket: mivel nem jelölt meg örököst - én túl fiatal voltam ahhoz, hogy az enyém lehessen a vagyon - családunk vetélytársai elorozták a birtokot. Amennyire megsirattam édesanyámat, annyira fogadtam belenyugvással kisemmizésem. Az én álmom nem ott rejlett, az előkelő bálok és a jobbágyok szenvedése közepette. Zokszó nélkül, bár a jövő bizonytalanságától kissé félve csomagoltam el holmimat. Garryn hálistennek - mintha csak megérezte volna anyám közelgő halálát - éppen nálunk volt, különben igen könnyen az utcán végeztem volna. Soha nem felejtem el, ahogy megsimogatta a fejem, és a kezét nyújtotta felém.
- Gyere, Yuzu... itt már nincs több dolgunk.
Felnéztem bátorítóan mosolygó arcra, majd lesütöttem a szemem. Csak egy bólintásra futotta az erőmből... Átdobta a vállán csomagomat, gyengéden megfogta a kezem, és elindultunk... Mindössze nyolc éves lehettem.
- Garryn?
- Igen?
- Megtanítasz varázsolni? - kérdeztem félénken.
- Hát persze - adta meg a választ, én pedig kissé megnyugodva és reményteljesen hagytam, hogy vezessen.
Meglepetten vettem észre, hogy egy kies szépségű, hegyekkel szabdalt erdős tájhoz érkeztünk. Egy, a sziklafal lábánál fekvő kunyhóra mutatott:
- Megérkeztünk.
- Ide?! - kiáltottam, majd halkabbra vettem a szavam, amikor hallottam, hogy a hegyek gúnyosan visszakiáltják kifakadásom. - De te a Titan Nose mágusa vagy! Miért nem oda mentünk...?
Kissé elborult erre az arca. Nem szívesen járok vissza oda - morogta magának, és elindult a kalyiba felé. Fintorogva követtem, gyanúm pedig beigazolódott, ahogy beléptem a poros viskóba: nem egy tündérpalotába érkeztünk. Rögtön neki is láttunk a takarításnak, mivel Garryn jó pár hete nem volt itthon. Elmagyarázta, hogyan mossam fel a padlót, amíg ő fát gyűjt és ivóvizet hoz. Soha nem csináltam ilyet - édesanyámnál a személyzet mindent elintézett, így tapasztalat híján lassan haladtam. Végül kimerülten dobtam a vödör vízbe a felmosáshoz használt rongyot, fáradtan nézve, ahogy a kosz szétkúszik a gyűrötten lebegő rongyból. Garryn épp visszaért a vízestömlőkkel a pataktól. Bár úgy éreztem, hogy kissé ügyetlenül végeztem el a feladatom, ő megdicsért, és ez nagyon jól esett. Az első alkalom volt, hogy egy feladatot saját erőmből végeztem el, és dicséretet kaptam érte.
- Most pedig jutalomképp - emelt ki egy könyvet egyik ládájából - nézzük csak, milyen mágiához van tehetséged.
Boldogságtól sugárzó arccal szaladtam hozzá, és kezdtük olvasgatni a mágia alapjaival foglalkozó kötetet.
Teltek-múltak az évek: ahogy magam mögött hagytam őket, egyre erősebbé váltam mágiámban. A villámok és a szél mellett döntöttem, bár Garryn megtanított néhány fénymágia-trükkre is: ezeket különösen kedveltem, mert érdekes fényjátékokat lehetett velük a levegőbe varázsolni. Aztán egyik nap megjött Arashi. Emlékszem, rögtön féltékeny lettem. Ki ez a srác? - kérdeztem, és gyanakodva figyeltem az elkövetkező napokban. Némileg sértve éreztem magam.
Most Garryn még ezzel is foglalkozhat, és kevesebb ideje lesz engem tanítani - gondoltam, amikor megtudtam, hogy még nálam is kevesebbet tud. De a kitartás, a mágia iránti szeretet gyorsan behozatta vele lemaradását: egy év alatt felzárkózott, pedig Garryn akkor kezdett el nekünk kardforgatást is tanítani. Lassacskán megkedveltem őt is, akárcsak szerény hajlékunkat. Gyakran jártuk az erdőt, hosszú kilométerekre távolodtunk el a kis háztól... Mágiámba vetett bizalmam viszont egyre gyengült, gyakran kaptam magam azon, hogy azon morfondírozom, vajon jó választás volt-e pont ilyen mágiát tanulni.
Tizenhat éves korunkban egy nyári napon elég messzire elkóboroltunk, és a magas fák miatt későn vettük észre a tornyosuló viharfelhőket. Ha nem ismertük volna a vidéket, soha nem találtuk volna meg a barlangot, ahová behúzódtunk, szerencsére még a vihar kitörése előtt. Arashival minden eshetőségre készen gyorsan összekapkodtunk néhány száraz faágat, és bevittük a barlangba. Éppen időben; az esőcseppek már elkezdték zenéjüket a faleveleken, a barlang szája felől földillatot hozott a szél. Egyre hűvösebb lett, és egyre erősebben kezdett zuhogni, így Arashi összetördelt némi fát, és mágiájával tüzet gyújtott. Ahogy fellobbant a láng, a falakon fénylő figurák jelentek meg, hogy elkezdjék furcsa táncukat. Némán néztem, ahogy Arashi foglalatoskodik.
- Milyen jó a tűzmágia... fényt és biztonságot ad - bukott ki belőlem önkéntelenül.
Kérdőn nézett rám, mire arcom elé húztam térdeimet, úgy meredtem a tűzbe.
- De a villám... a villámok... azok csak pusztítani tudnak, nem igaz?
- Nem igaz.
Meglepetten fordultam felé.
- Elektromosság nélkül élet sem lenne - folytatta.
Örültem, hogy megpróbál vigasztalni, de nem igazán lelkesített, amit mondott. Úgy látszik, ezt ő is tudta, mert zavartan nézett kifelé. Hát igen... sokszor mondja ki gondolkodás nélkül az első dolgot, ami az eszébe jut.
- Nézd! - mutatott a barlang száján kívülre.
Egy hatalmas villám cikázott át az égen, egy pillanatra megvilágítva a tájat.
- Hát nem gyönyörű? Áthasít a sötétségen - nézte az ítéletidőt mosolyogva.
- De igen - leheltem, és közelebb húzódtam a meleget adó tűzhöz.
Sok dolog történt azóta... átéltük életünk legnagyobb veszteségét, és legnagyobb küzdelmét - mágiánk elhamvadásását, majd a harcot visszaszerzéséért... a Mennydörgésmadár tollainak hamvát azóta is magamnál tartom. Bár egy év múltán mindhárom mágiaterületen visszanyertem erőmet, csak az alapokat sikerült újra megragadnom. Arashi viszont többet szenvedett: pusztán a szél tért vissza hozzá, az is alig erősebben, mint nekem bármelyik mágiám. Éreztem, hogy gyengébbként nem lenne képes mellettem maradni, és ez be is igazolódott egy évre felépülésünk után. Őszintén elmondott mindent, és javasolta, hogy egyelőre külön úton járjunk, jövő ilyenkor pedig találkozzunk a Titan Nosenál. Némi vonakodással bólintottam rá.
Most pedig itt vagyok, és mint már akkor is sejtettem, nem tudtam kivárni, hogy ne legyek már jó előre a Titan Nosenál, arra az esetre, ha ő is korábban találna ide - amire, ismerve őt, mérget vehetek.
- Jó reggelt, Yuzuha! - köszönt felém a felszolgálólány, amikor reggel frissen és üdén beléptem a Titan Nose klánépületébe, én pedig vidáman köszöntöttem a főteremben lézengőket.
Pént. Aug. 20, 2010 12:52 pm
