Henric Hex VS Anoya De Hielo

Vöröslő arccal léptem be a küzdőtérre. A nő, lány, ki idáig vezetett engem, nem örült a közeledésemnek és egy pofonnal tartott magától távol engem. Az ujjai érintését még sokáig éreztem, égett a bőröm, hol érintett engem.
Emlékeztem vissza csodás, aranysárga szemeire, azonban arcom előtűnt az árnyékból és a Nap sugarai kegyetlen mód vakítottak meg engem. Hunyorítottam, míg meg nem szoktam a fényt, majd tátott szájjal, csodálkozva néztem körbe, hogy mennyien ültek a nézőtéren.
A feladatom egyszerű volt, megnyerni a küzdelmet, azonban vártam még az ellenfelemre. Míg meg nem érkezett ő, addig a küzdőteret tanulmányoztam. Tüskék sokasága volt mindenfele, ugyanakkor nagyobb szikladarabok is helyezkedtek el itt, miken meglehetett állni. Nem akartam leesni, azonban ugrani kellett a következőre, ha haladni is akartam valamerre.
A tér másik oldaláról egy hercegnő érkezett hozzám. Távol volt tőlem, de kék szemei pillantását magamon éreztem és csábított el vele engem. Fehér hajszíne szokatlan volt, de a derekáig érő hajzuhatag illett az arcához és a teste színéhez. Sápadt volt, mintha nem lett volna elég vér benne, vagy a kevesebbnél is kevesebbet lett volna eddig a napon. Lépései határozottak, mozgása kecses volt, és estem szerelembe én.
Fejemben némán terveztem az útvonalat hozzá, majd, hogy sikerült megtalálni a legrövidebb utat, indultam is meg felé. Szikláról sziklára közlekedtem, azonban melyiken ő állt, távol volt és utolsó ugrásom gyenge volt hozzá, hogy gond nélkül átérjek rá. Testem félúton megállt a levegőbe és menetének irányát vízszintes helyett függőlegessé változtatta.
Megijedtem, hogy a hegyes tüskék áldozata készültem lenni, így a mágiámat használva tettem testem könnyebbé és löktem magamon a levegőben, hogy átérjek a sziklára. Az erőlökés elég volt hozzá, hogy talpaim alatt újra szilárd talaj legyen és nyugodtam meg, hogy nem tűztem nyársara saját magam a szerencsétlenkedésemmel.
- Azta, ez közel volt. - sóhajtottam, majd néztem a királynőm felé - Örülök a találkozásnak, Henric vagyok. - léptem közelebb hozzá és nyújtottam a karom.
- Anoya De Hielo… - mutatkozott be ő is, mesés alakjához gyönyörű név tartozott - Viszont... nem cseverészni jöttem. - fordult meg és ugrott át egy másik sziklára - Készülj fel, mert nem foglak kímélni!
Csalódottan vettem észre, hogy menekült előlem, de nem adtam fel, követtem őt. Biztos voltam benne, hogy nem voltam olyan félelmetes.
- Ne fuss el!
- Nem mintha menekülnék. - szólt majd mágiáját használva egy kardot idézett a kezébe, mely jégből készült. Jégkirálynő. A szívét akartam melegíteni neki, minthogy ő is azt tette az enyémmel.
- Ó jaj, így nehéz lesz. - kellett belátnom, hogy a fegyverrel távol akart tartani magától - A kardod helyett, nem tudnád a kezed nyújtani? - térdeltem le a szavaim közben.
Egy ilyen szépséget nem hagyhattam veszni hagyni, így leánykérésre készültem. Bár rá kellett jönnöm, hogy nem ez volt a legromantikusabb környezet, mégse halaszthattam ezt tovább. Akartam őt, magamhoz akartam láncolni.
- Nem hiszem, hogy ez a legjobb pillant erre, pláne, hogy most láttalak először. Szedd össze magad, különben egy kettőre végzünk... - szavai nem voltak kedvesek.
- Ó, valóban most találkoztunk először, - adtam igazat neki - de akkor ismerkedjünk, ha ez zavar. - álltam fel - Hogy vagy?
- Ne szórakozz velem. Tudod te egyáltalán hol vagy, nem valami fogadóban ahol leülünk és beszélgetünk. - emelt a hangerején, pedig nem akartam felidegesíteni - Ez egy harctér, ahol, ha nem vigyázol... - tartott szünetet és rugaszkodott el a földtől - Könnyen megsérülhetsz!
Bár örülnöm kellett volna, hogy közeledett felém, ez még se az a bizonyos szerelmes közeledés volt részéről, még csak ölelésre sem készült. Hogy bántani akart, hátráltam, nem tudtam volna a kardja ellen védekezni.
- Boszorkány. - változott a véleményem, bár hogy haját a szellő fújta, mesébe illő látvány tárult a szemeim elé és álmodoztam akaratlanul is. Nem volt ő boszorkány, csupán csak harcra vágyott. Egy gyönyörű amazon volt ő, kit szelídíteni kellett még.
- Jobban tennéd, ha végre komolyan vennéd ezt a helyzetet.
A szavai felébresztettek, bár nem értettem mondatát. Eddig is komolyan vettem a helyzetet, komolyan akartam őt.
- Ööö... Rendben, de ha vége, ráérsz találkozni velem? Egy randi, te és én.
Csak kérdeztem őt, szavai is elegek lettek volna, mégis a kardjával rontott nekem. Elhajoltam a jégpenge elől.
- Ha legyőzöl... meglátjuk... - örültem hirtelen, hogy ezt mondta, majd jutott eszembe, hogy a győzelemhez ütnöm kéne őt, mit nagyon nem akartam. Teste, mint a jege, törékenynek tűnt.
- Ha legyőzlek, kapok egy csókot?
- Ne ess túlzásokba. – támadt nekem ismét.
Gyors volt és ijedtem meg tőle. A kardja éle a hajamat vágta, miközben elhajoltam előle, majd a tenyeremet a hasára tettem és használtam az erőlökés mágiámat, taszítottam távolabb őt.
Megállása után a távolból támadott. A nyíl gyorsan haladt felém és karcolta a vállamat, újdonsült fehér ingemet pedig a vérem tarkította és fájlaltam a vágás helyét. Távol volt tőlem, ahhoz hogy bármi hatásosat tegyek ellene, így futva felé közelítettem hozzá. Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem, hisz ütni őt nem akartam, de még is nyernem kellett.
Várt és várt reám, majd az átkozott jegéből pajzsot teremtett, minek a megállás hiányába teljes lendülettel futottam neki. A találkozás nem volt forró, sem meleg, langyosnak is túlzás lett volna mondani. A csók a fallal nem volt kellemes, sőt, fájdalmas is volt, ráharaptam a nyelvemre! Kevesebb rosszabbat éreztem eddig és a földön is elterültem. Hirtelen ötletként a lábát akartam rúgni, hogy essen mellém.
Mint egy kicsi bocs, vagy egy nagyobb kutya, úgy morgott rám, nem örült, hogy egy szintre került velem.
– Szóval, ha nyerek, találkozunk? - kérdeztem újra, hogy biztos legyen.
- Nem nyersz te semmit! - ismét egy jégkarddal készült lesújtani rám.
Látva a fegyverét odébb gördültem a földön, de lassú voltam és vágott meg újból. A vágás nem volt kellemes és szabadított meg a fél ingemtől is.
- Kezet kérni nem megfelelő alkalom, de vetkőztetni persze lehet. - szitkozódtam hangosan.
- Nem az a cél, - füllentett - a bőrödet akarom lenyúzni, csak nem maradsz nyugton!
- Hát valahogy nem akarok megválni tőle. - nevettem kicsit.
Dünnyögött valamit az orra alatt, mit nem értettem, majd rohant felém.
- Még hogy én menekülök...
- Ha melegebb lenne a szíved, nem menekülnék. - karomat magam elé emelve vártam a találkozást.
A megállás szándékát nem mutatva futott felém, mi kétségbe ejtett engem, féltem, remegtem, majd ugorva a lábaival landolt az arcomba.
A rúgása a mélybe taszított és kellett megkapaszkodnom a szikla szélébe, hogy ne essek tovább. Éreztem, hogy az orrom vérzett és remegni kezdett a kezem, miként kapaszkodtam. A korábbi vágás nem tett jót neki és nem segített rajta a mostani terhelés sem. A sebem tovább nyílt. Testem ismét könnyebbé tettem és löktem fel magam újból.
Az ingemet tépve magamról tettem azt az orromhoz és átkoztam a fehér hajú boszorkányt, míg rá nem néztem és estem újból a bűvöletébe. A véremet kívánta és adtam volna neki azt a szerelméért.

Anoya nemes egyszerűséggel indult meg felém a kardját előre szegezve. Nem volt ötletem, hogy mit kellett volna tennem ellene, így a véres ingemet akartam az arcába dobni, hogy megállítsam a rohamát, azonban a kardjával egyszerűen dobta félre azt.
- Állj! Állj! - kiabáltam, de mit sem ért ez és kezdtem el futni előle - Nem adsz nekem is egy kardot, hogy egyenlő esélyeink legyenek? - néztem vissza lépéseim közben.
- Hogy jöhettél ide, ha még csak fegyvered sincs, amivel harcolhass. Azt hittem, valami normális mágiád van, ami támadásokra is jó, de látom, csak futni tudsz. – szólt nekem, majd ugrott a magasba és mágiáját használva nyilakat küldött felém.
Lábaimban elesve tértem ki akaratlanul is a hegyes vesszők elől, majd gyorsan tápászkodtam fel a földről.
- Voltak már tőled agresszívabb visszautasítóim is, így már mondhatni meg tanultam futni. Ez gáz, na mindegy. - sóhajtottam, majd gondolkodtam mit tegyek, hogy ne fussak előle.
Egy kisebb kavicsért hajoltam le gyorsan, feldobtam azt, majd taszítottam rajta az erőlökés mágiámmal és kezdett el az sebesen Anoya felé száguldani.
Mit sem sejtő támadásom sikeres volt, pedig én sem hittem benne, hogy elérek vele valamit. A kavics a vállát találta, talán még át is fúródott rajta, de azt innen távolról nem láttam.
- Te kis ravasz szemét... - örültem e becses jelzőnek, majd jegével gyorsan ápolta a sebét és nyilak újabb seregét küldte felém.
Könnyítve a testemen ugrottam fel egy elől, hajoltam el egy másik elől. Karcolta egy harmadik a lábamat, mi okán a földre térdeltem és szúródott egy a földbe előttem. Kihúzva a földből dobtam azt most Anoya felé a kavics helyett és toltam rajta ismét a mágiámmal.
Nyilván a kicsiny kavics esetéből tanulhatott, azonban valamiért nem tért ki a saját jege elől és sértettem az arcát vele. E szörnyű cselekvés miatt sötétült el minden körülöttem. Rondítottam egy szép lány arcát! Kegyetlen voltam és ostoba, hogy ilyet tettem.
- A fenébe. - valóban támadás szándékával dobtam vissza a nyilát, de nem akartam a gyönyörű arcát sérteni vele - Bocsánat!
- Most mit kérsz bocsánatot, hülye! – egy újabb jelző tőle szerény személyemnek, majd a nyilaknál jóval nagyobb lándzsát idézet maga elé és dobott meg vele.
- Mennyi fegyvered van még? - voltam dühös egy újabb alkotása miatt. A lándzsa vége a hajamat szelte és rájöttem közelebb kell jutnom hozzá, ha valamit is el akarok érni ellen és indultam meg felé. Futottam.
Hogy egy kard megjelent a kezébe, egy tervvel álltam elő. Nem őt támadtam, hanem a fegyverét. A kardját akartam megszerezni tőle, hogy legyen mivel támadnom őt. A kard markolatához igyekeztem minél közelebb kerülni.
- Hahaha. – sikerült ki ütnöm azt a kezéből, majd akartam megfogni a kardot, de a jég csúszott és esett ki az ujjaim közül és tört darabjaira a földön - Ne már! - átkoztam magamban magam.
- Ezt már nagyon megérdemelted te kis taknyos. – kiabált rám, miután felpofozott. Szokatlan támadás volt tőle, bár az ujjai nyomát még mindig sokáig éreztem az arcom. Egy érintése égette a bőröm, forró volt és szenvedélyes. Kellett rájönnöm, ez a szerelem. E szép gondolatok közepette éreztem, miként a lábával tolt el magától engem.
A rúgása fájt, de közelebb lépve hozzá rúgtam én is vissza, csak hogy olyan sok fantázia legyen a harcunkban. Mint egy majom utánoztam az ő mozdulatát.
Meghúztam a haját! Megcsíptem a felkarját! Majd az ujjamat az oldalába állítottam! Ördögi támadásaimat sikernek könyveltem el.
- Idegesítő vagy. – szólt és térdelt a hasamba. Nem akartam elismerni, de egy támadásával felülmúlta az enyémeimet. A gyomromba térdelt, de közben rúgtam ki a lábát, minthogy egy lábon nem tudott támaszkodni. Fájt a hasam, de éltem a lehetőséggel, ugorva ültem rá és fogtam a kezét míg fölötte voltam.
- Francba eressz el te nyomorult. – meg kellett volna már tanulnia, hogy a csúnya jelzők, mikkel illetett, nem különösebben hatottak meg engem.
Mondhatni zsákutcába szorult. Gondoltam rá, hogy egy csókot adok neki így, de a nyelvemet harapta volna le, így elvetettem az ötletem. Egyszerűen csak a homlokommal törtem fel a kemény fejét és fejeltem le őt könnyed egyszerűséggel.

Felette voltam és nem mozdultam, egyszerűen nem akartam, azonban a homlokom fájni kezdett, majd láttam, hogy miként csöppent a vérem az ő arcára.
- Aucs, ezt nem gondoltam át elégé. – ha tudtam volna mi lesz a fejelésem eredménye, lehet, hogy visszakoztam volna ezt illetően.
- Keményebb az én fejem, mint azt gondolnád. – lehetett érezni hangján, hogy ő is megérezte a találkozást, ugyanakkor rúgott is meg - Most pedig szállj le rólam.
- Nem akarok. – ám nem akarásnak nyögés a vége, vagy valami ilyesmi és a rúgása bőven elég volt, hogy mellé kerüljek a földre.
- Márpedig kénytelen elszel, te kis takonypóc. Most aztán kihúztad a gyufát. Készülj fel, mert a pokol hetedik bugyrában fogsz élve elégni.
- Égni, tűzmágus is vagy? - csodálkoztam és távolodtam tőle, hogy ne érjen el az idézett kardja.
- Oh, ugyan, majd miután a csontodig is megfagyasztottalak, végre meghalsz és a pokolra jutva fogsz elkárhozni ezt garantálom. – úgy beszélt, mintha bűnös lettem volna és suhintott folyamatosan a kardjával. Úgy ahogy tudtam kerülni őket. Ügyetlenebb lett, mint a mérkőzésünk elején - Ice make: Arrows!
- A fenébe! - nem volt ötletem, a mágiámnak is híján voltam, így csupán csak egy kisebb szellőt tudtam felé lökni, mi csak a haját borzolhatta. Nem volt időm védekezni a nyilai elől.
- Tűnj el végre a szemem elől! – ennyire se utáltak még és a támadása okán két nyila a vállamba állt és estem is a földre.
Lépéseit nem siette el, miként felém közeledett, majd hajolt is fölém.
- Azt hiszem nyertél, vagy ha ezt nem nyilvánítják ki, akkor feladom. - fájt a két seb a testemen és nem jutott más az eszembe, hogy enyhítsem szenvedésem. Fellöktem magam, használtam a lebegés mágiámat is egy pillanatra és csókoltam őt, hogy rá koncentráljak.
- Te szemét, hogy volt képed ellopni egy csókot ajkaimról? Gusztustalan... – véleményünk ismét eltérő volt.
- Tekints tolvajnak akkor. - mosolyogtam és zuhantam vissza a földre.
- Mégis mire volt ez jó neked? Gondolom, nem én vagyok az első akivel így játszadozol. – és itt nyilvánítottam kiakadásnak a viselkedését.
- Nem játszadozom senkivel sem. Szerelmes vagyok. – és őszinte.
- Na ne röhögtess... ezt nem veszem be...
- Ismét egy plátói baleset, ez a te formád. - beszéltem magamnak és vertem a fejem a földbe.
- Nem is ismerlek... te se engem. És amúgy is harcolni jöttünk ide, nem randizgatni. Gyerünk kell fel és harcolj amíg véged nem lesz. - mutatott rám a fegyverével.
- Nem tudok felállni, nyertél. - ismételtem.
- Nem hiszem el, hogy ennyire puhány vagy. Gyerünk légy férfi, te nagy hős szerelemes! – üvöltött.
- Vége. – szégyenkeztem, majd kaptam egy erős pofont.
- Ennyire puhány lennél? Ennyire nem érdekel semmi? Haszontalan vagy. Szedd már össze magad. Így csak megöleted magad. És az egyességünk? Már nem akarsz eljönni velem egy találkára? Ennyit érnek az elhatározásaid, puhány! – és a szavaival kísérve vált az pofonja a legfájóbb sebé.