Fall-from-Grace

Árva könnycsepp sem hull, kiket tragédia sodor romlásba.
Hófödte, kihalt falú, s a havat vér festi vörösre, koromfeketére. Falunak nevezni a helyet is bűn, romhalmaz csupán mi maradt. Holtak lelke népesíti be a tájt, de halandó szemekbe színük nem jut be, halandó szemek nem látják a holtak népét. Egyetlen halandó jár most csak itt: emlékeket keres, vagy élelmet, bármit, ami erőt ad neki, hogy tovább menjen a hosszú úton, amit életnek hívnak.
Ez a halandó vagyok én. Emlékszem a mai napig tökéletesen, hogy mi történt, mintha a 19 év egy nap lezajlása alatt történt. Mostohacsaládommal éltem itt. Nem ismertem igazi szüleim, se azt, hogy hogyan kerültem ide. Egy barna hajú, barna szemű nő fogadott be két gyermeke mellé. Egyikőjük egy nálamnál idősebb fiú volt, Querani. Már fiatal korában magas volt, és izmos. Hosszú kék haját mindig copfba kötve tartotta, és kék szeméből a szeretet sugárzott. Mindig segített nekem, és a húgának, tanított minket, játszott velünk, mikor ráért. Húga, Tiar, pedig még nagyon kicsi volt, mikor utoljára láttam, de amennyi haja volt neki is kék volt, úgy, mint a szeme. Ebből tudtam, hogy én nem tartozom teljesen ide, hisz nekem fekete hajam, és fekete szemem van, de soha nem érdekelt kimondottan a származásom.
Idilli békében éltem a faluban, senkinek nem volt semmire sem gondja, mindenki ismert mindenkit, mindenki segített a másikon. Ez volt a béke szigete, a paradicsom. Egészen addig, amíg ők nem jöttek. Páncélos, maszkos emberek hálókat, fáklyákat és hideg acélt cipelve. Hajnalban ért partot hajójuk, figyelmeztetés nélkül, könyörtelenül támadtak ránk. Foglyokat ejtettek a hálóikkal, de csak akiket méltónak találtak. Akiket nem, azokat szó nélkül aprították miszlikbe: gyengéket, újszülötteket, csecsemőket, véneket. Mintha az egész falú rémálma egyesült volna, és vált valóra. Aki tudott, az a vadonba menekült. Négy napig éltem olvasztott havon, és azon kevés ehető növényen, amit találtam. Gyenge voltam, de amikor csak tellett erőmből rá felkerekedtem, hogy megkeressem a családom, de a szerencse sose mosolygott rám. A többieknek még annyi szerencséje sem volt, mint nekem. Minden órában egy megfagyott, egyet a vadak vittek el, és háromfős csoportok merészkedtek mindig vissza a faluba, de vissza sose tértek. Minél kevesebb lett az élő fiatal szívem annál közelebb került a megszakadáshoz, fiatal eszem az őrülethez. Minél kevesebb lett az élő, annál több ruha, és élelem jutott a többieknek. Végül csak én maradtam. A magány, az egyedülléttől való félelem vett rá, hogy kimerészkedjek a rejtekből, vissza a faluba. Vér áztatta, korom szennyezte hó, faszilánkok, és kőromok mindenfelé. A felismerhetetlenségig torzult a falu. A romok látványa szemeimbe könnyeket csalt. Ezt a helyet hívtam otthonnak, évszázadok csiszolták ezt a helyet olyanra, amilyen, és a barbárok egy éjszaka alatt porrá égettek mindent. Házról házra jártam, élelmet keresve, emlékeket, de mindent elégettek, mindent elloptak. A szenesre éget holttestekből csupasz síremléket emeltek a falu közepén. Csak futó pillantást mertem rá vetni, bele se mertem gondolni, hogy barátaim, osztálytársaim… családom is ott fekhetnek.
Ösztönösen az otthon felé vettem az irányt, de a romok között nem volt már ház, amit akárki is otthonnak nevezett volna. Nehéz volt megtalálni a kőkupacot, amiben idáig éltem. A látványtól a gyomrom is összeszorult. Belül semmi nem maradt ép és érintetlen. Az asztal romokban, a szekrényekről az ajtó leszakítva, a polcok letörve. Az ablakok üveg nélkül tátongtak, üresen, az ajtókon repedések, a falon hol kisebb, hol nagyobb lyukak ásítanak. A tetőn cserepek csak foltokban maradtak, azok is töröttek. Semmi ép nem maradt, amit megérné magammal vinni. Elindultam hát kifelé.
- OTT VAN MÉG EGY!!! - hallottam, ahogy kiléptem az ajtón. A hang forrásának irányába néztem, három emberrablót láttam, egyikőjük ujjával felém mutatott. Nem tudtam mit keresnek még mindig itt, látszólag ők is meg voltak lepődve a jelenlétemen. Nem tétováztam soká, azonnal futásnak eredtem, de most nem volt káosz és zűrzavar, amit ki tudtam volna használni, csak rám összpontosítottak, és még a sarok előtt elkaptak. Szívem hevesen vert, mikor orra buktam a lábamat összeütő bolától. Meg se kötöztek, miért tették volna? Hiszen kicsi vagyok, és gyenge hozzájuk képest. A hajóra cipeltek, egy alsó szintre, a tömlöcbe vetettek, ahol sok más ismerős arcot véltem felfedezni, de a családomat sehol, és voltak ismeretlenek is. Nem volt sok fogoly, a cellákban kettesével voltunk elhelyezve. A cellák hat embert voltak képesek egyenként befogadni. A tömlöcben, ahol voltam összesen nyolc ilyen cella volt, a fal körül körben elhelyezve, középen egy szabadon hagyott rész, ahol a fogva-tartóink járhattak. A hajó falán apró repedéseken szűrődött be egy kevés fény, annyi, hogy fél szememben elfért volna. A cellákban nem volt se ágy, se szék, csak egy kupac szalma, ágy gyanánt.
Az én cellatársam egy felnőtt lány volt, haja és szeme kék, de nem olyan árnyalatú, mint mostohatestvéreimé, bőre fakó, a fény lilásan csillogott rajta. Álla gömbölyű volt, orra apró, szeme nagy. Szép lány lett volna, ha nem lett volna lesoványodva annyira, hogy arca beessen. Ruhája egy szétkopott fehér rokolyából állt, kék nadrágja hasonlóan tépett. Nem foglalkozott velem az egész úton, mintha már rutinos lenne a hajón, minden reggel imádkozik, de imái halkak voltak, fülembe sose jutott el könyörgésének szava. Mikor kérdőn néztem is rá, ő csak visszanézett, sose mondta meg kihez fohászkodik. Imája után megreggeliztünk, majd ő ismét imádkozott, egészen ebédig, ima vacsoráig, vacsora, ima takarodóig és alvás. Nagyon vallásos lehetett.
Fogságba esésem után még három napig volt a hajó kikötve, ezzel pont egy hetet állt a szigetünknél, és minden sziget, melynél megálltunk kerek egy hetet töltöttünk. Kéthetente kötöttünk ki mindig új szigetnél, ilyenkor új foglyok érkeztek a hajóra. Ugyanúgy fiatalok, erősek, mint tőlünk. Nem tudom mi szállta meg az embereket, de soha senki nem váltott egy árva szót sem a másikkal.
Így ment ez majd fél évig: kikötöttünk, új foglyok, aztán egy hét után továbbálltunk. Hetekig hajóztunk, majd újra kikötöttünk. Már nem is számoltam hányszor kötöttünk ki. Észre se vettem mikor szoktam rá cellatársam imádkozására. Nem tudtam kihez fohászkodik, nem tudtam kihez fohászkodjak, igazából nem is kántáltam szavakat, csak tátogtam vele. Nem tudom, hogy az ő figyelmére vágytam, vagy valóban egy mennyei entitás könyörületére vártam. Próbáltam utánozni rabtársam ajkának mozgását, hosszú ideig tartott, mire közel tökéletesen le tudtam utánozni. A Hold kétszer fogyott el teljesen, mikor tudomást vett erőfeszítéseimről, és végre hozzám szólt.
- Miért könyörögsz, ha nem is ismered, akihez szólsz? - Hangja gyengén csengett.
- Nem kell arcát látnom, hogy meghallgassa szavam. - Oly rég hallottam már saját hangom, hogy idegennek hangzott saját fülemben. Válaszomon nevetett.
- Szeretnél hallani az úrról, kihez szólok? - Kérdezte mosolyogva, kérdésére bólintottam.
- Igen, kérem. - Azzal leült a kupac szalmára, kényelembe helyezte magát, már amennyire tudta, s intett nekem, hogy cselekedjek hasonlóképp.
- Argenteoque a neve. Népem szerint valaha létezett, élt, úgy járta ezt a földet, akárcsak mi, de elpusztították a sötét erők. A nagyúr messze északon uralkodott megannyi szigeten, és a főszigeten, amit róla neveztek el áll a nagy templom, ahol őriznek egy követ, a Fagyott magot, és a monda szerint abban van a nagyúr lelke. Mint már bizonyára rájöttél, ő a tél ura.
- Hogyan győzték le, és kik?
- Egy gonosz isten volt, a neve Droroba. Ádáz küzdelemben megmérkőztek, de erejük egyenlőnek látszott, egészen addig, míg Droroba hibát nem vétett, és ezt a mi urunk kihasználta, egy csapással hét részre szakította a gonoszt, de az aljas cselhez folyamodott, és egy kőbe zárta Argenteoque lelkét.
- Hogy fogtak el?
- Épp a Fagyott kőhöz zarándokoltam, mikor rajtaütöttek a hajónkon ezek a kutyák. Mi a neved?
- Kitsume Blackrose.
- Illik a hajadhoz. Az én nevem Alsius.
Kapcsolatunk ezek után mind barátságosabbra fordult, már nem imádkozott egész nap, velem beszélgetett sokat. Úgy éreztem egyre közelebb kerülök hozzá, és az út végére már nővérként tekintettem Alsiusra. Összesen fél évig voltunk a hajón, a rabokból összeszedett banda egyre csak nőtt, de nyomorognunk sose kellett. Mikor végleg kikötöttünk egy csapatnyi őr jött a fogdába.
- Arccal a falhoz! Kezeket hátra! - Senki nem mert ellenszegülni nekik. Oldalra néztem, fel Alsius arcára, tekintetem mosollyal viszonozta, megnyugtatott vele.
Három őr jött be a cellánkba, megbilincseltek minket, majd az összes rabot sorba állították a folyosón, és felvittek minket a fedélzetre. Fél éve nem láttunk ilyen sok napfényt, hunyorogni kezdtem, kezem a szemem elé kaptam volna, de nem tudtam a bilincstől. Egy apró szigetre hoztak el minket, alig egy falu fért volna el rajta. De nem falu volt rajta, csak egy torony, egy hatalmas torony. Még nem állt készen, a tetejét még csak a váz jelezte. Nehéz volt feltekinteni, szemünket még bántotta a fény. Sokak elámultak a torony láttán, nem hétköznapi torony volt, azt közönséges ember is érezte. Romlott mágiák játszották itt csúf játékuk.
- Miféle építmény ez? - kérdezte egyik fogolytársunk, de válaszra senki nem méltatta, helyette az egyik őr a lándzsájával gyomron vágta, a rab összeesett, kezét nem tudta hasára szorítani a bilincs miatt, felállni se tudott egyedül. Az elrettentő példa hatásosnak bizonyult, senki nem mert megszólalni ezek után.
- Nem kérdez!
Az egyik őr talpra rángatta a rabot, majd erőszakosan, tuszkolva, lökdösve minket bevezettek a torony belsejébe.
- Itt fogtok élni és dolgozni az elkövetkezendő években, ha jól teljesítetek nem kell majd éheznetek, a lazsálást azonban halállal jutalmazzuk! - Senki nem merte megkérdezni, hogy meddig leszünk itt.
Az élet nem volt szép ez idő alatt, míg a toronyban dolgoztunk. Építenünk kellett a konstrukciót. Reggel építettük, nappal építettük, este építettük, csak hajnalban kaptunk időt aludni, reggel reggeli, este vacsora, ebéd nem volt. A földön aludtunk, takaró nélkül, szerencsére Alsiussal ott voltunk egymásnak, egymás testének melegét kihasználva, összebújva aludtunk esténként, mikor véletlen több ételt adtak, és nem bírtam megenni azt neki adtam. Így ment el nyolc hosszú, kínkeserves év.

Nyolc évvel később.

- Boldog tizennegyedik születésnapot, Kitsume! - Keltett egy reggel Alsius. Mindig felköszöntöttük a másikat a születésnapján.
- Ugyan mi boldog van ebben? - Keltem fel, és dörgöltem meg a szemeim. - Nem jelent ez mást, csak azt, hogy már nyolc éve itt rohadunk.
- Ne légy ünneprontó, a mai különleges nap lesz, érzem!
Hűvös tavasz volt, úgyhogy mindenki ruhában aludt, nem kellett reggel felöltöznünk. A higiénia nem volt a toronyban erősség, fürödni akkor tudtunk, mikor esett az eső, egy ruhánk volt, az is szakadt, csak a fiatalok kaptak új ruhákat, mikor a régit már kinőtték, de akkor is csak mások kinőtt ruháit kaptuk meg.
Nyolc év már eltelt, mióta idehoztak minket. Azóta sok minden változott. A régiek közül sokan meghaltak, helyükre sok újoncot hoztak. A torony is szépen épül, már nem az a puszta vázszerkezet, mint ami volt, mikor idehoztak, szinte már majdnem kész. Én magam is sokat változtam, a toronyban nincs tükör, se tükröződő felület, így arcom változásait csak Alsius elbeszéléseiből tudom. Arcomon kívül azonban egyértelmű, hogy megnőttem, két fejjel vagyok már magasabb, mint Alsius, sokkal nőiesebb is lettem. Alsius mindig viccelődött vele, hogy hogyan tudtam ekkorára megnőni ilyen gyorsan a csekély eleség mellett.
A nyolc év során kiderült, hogy a tornyot A mennyország tornyának nevezik, és azt a célt fogja szolgálni, hogy visszahozzon az életbe valakit. Nem gondoltuk sokáig azt, hogy jó célért dolgozunk, hiszen rabszolgasorban tartanak, vajon miféle romlott teremtést kíván a torony építője feltámasztani?
A napunk ugyanúgy zajlott ezek után, ahogy eddig az összes tette. Reggeli, majd kimentünk a munkánkhoz, nem kellett sokat sétálni, mert mindig a közelében aludtunk, kijelölt háló híján. Rutinosan, már szinte robotként pakoltuk egymásra a mágiával átitatott építő elemeket. Alsius szerint már bőven töltöttünk annyi időt el a mágikus kövek között, hogy könnyűszerrel megtanulhatnánk varázsolni, még akkor is, ha nem mágikus affinitású családból származom.
A nap azonban nem úgy végződött, ahogy azt megszoktuk már. Az alsó szintekről, ahol a fiatalabbak dolgoztak, bár nem voltak ők annyira fiatalok, három évvel voltam idősebb tőlük, az alsó szintekről zajok törtek fel: lázadás hangja. Még aznap megtudtuk a pletykát, hogy egy vörös hajú lány lázadást forralt, de egy kék hajú fiú magára akarta vállalni a felelősséget, de mégis a lányt vitték el a nevelő fogdába. Tudtuk, hogy mi vár rá a fogdában, és nem is kivételeztek vele: a halál torkába kínozták, fél szemét el is vesztette. Megérdemelte a balga, a fiatal újoncok mindig megpróbáltak valami zagyvaságot, de soha senki nem menekült még el. Nem tartották a lányt sokáig az elvonóban, talán két napig lehetett benn. Ám a harmadik nap ismét zűrzavar tőrt ki az alsó szinteken, olyannyira, hogy már a torony varázslóit kellett riasztani, hogy állítsák a rendet helyre, de a zűrzavar csatába, majd a csata mágikus harcba torkollott. A vörös hajú lányban és kék hajú társában felébredt a szunnyadó mágikus erő, és harcba szálltak a katonákkal. Bírták is velük az iramot, rengeteg más rab is csatlakozott hozzájuk, de sokan már futottak lefelé, a kikötő felé. Eszembe jutott, mikor nyolc éve megtámadták falvam az emberrablók. A káoszt kihasználva könnyedén meg tudunk szökni. Nem is haboztam soká, megfogtam Alsius kezét, és húzni kezdtem magam után lefelé. Nem ellenkezett, mintha pont erre várt volna.
Akadály nélkül értük el a földszintet, bár az út igen megterhelő volt. Lent szerte se kellett néznünk, az egyik hajóról már integettek nekünk, így sietve, ahogy lábunk bírta futottunk felé. Nem tudtuk követnek-e, de nem is akartuk megtudni.
- Várunk még egy kicsit, aztán vitorlát bontunk. - Szólt egy férfi, aki látszólag az elkötött hajó kapitányának vélte magát. Nem vártunk sokat, nem jött utánunk már senki. Felvontuk a rámpát, a vasmacskát felhúzták, vitorlát bontottunk, és már távolodtunk is a sötét toronytól. Érdekes volt ismét kívülről látni. Nyolc év alatt sokat haladt az építés. Alsius oldalán sokáig álltam, együtt néztük, ahogy a horizont alá süllyed a torony. Mindketten nagyot sóhajtottunk, én egyszerűen leültem a korlát mellé, Alsius pedig a kapitányhoz ment, elárasztani őt kérdéseivel.
- Merre vettük az irányt?
- Fiore partjai felé. Sokan voltak a toronyban onnét, köztük jómagam is. Fiore van a legközelebb, ott kiteszem a helyieket, feltöltjük a raktárakat, és viszem a többit tovább.
- Honnan lesz pénz készletekre?
- A hajón van pár dolog, amit el tudunk adni.
- És mikor érünk Fioréba?
- Hááát... ha a szél kedvez nekünk, estére.
Visszajött mellém, leült.
- Este már szabadok leszünk.
- Már most szabadok vagyunk. Igazad volt, tényleg jött egy különleges nap. - Nevetett, aztán folytatta velem a beszélgetést. A terveimről kérdezgetett, hogy mihez kezdek majd, ha partra szálltunk. Nem tudtam eldönteni, nem ismertem a világot, nem ismertem az életet: a családom, a gyerekkorom elrabolták, mikor engem is elraboltak szolgának.
- Nem tudom mihez kéne kezdenem. Építésen kívül semmihez nem értek. Írni és olvasni se tudok.
- Várj egy kicsit. - Ismét felállt és a kapitányhoz ment.
- Van már terve, hogy merre megy Fiore után?
- Nyugat felé, aztán északra. Körbehajózzuk a kontinenst.
- Argenteoque felé nem megy? - A kapitány szemébe kiült a félelem, megborzongott, még egy kicsit hátra is torpant.
- Abba a fagyos pokolba én biz be nem teszem a lábam. - Alsius arcán nem látszott csalódottság, szó nélkül hagyta ott a kapitányt, és jött vissza hozzám.
- Úgy néz ki egy másik hajóval kell majd Argenteoque szigetére utaznunk, ahhoz pedig pénzre lesz szükségünk. Építeni gondolom már nem akarsz? - megráztam a fejem. Nyolc éven át a „kőműves iparban” dolgoztam, nincs kedvem folytatni. - Akkor lehet nem lesz más választásunk és szolgamunkát kell vállalni egy gazdagabb háznál. - Rémület ült ki az arcomra a szolga szó hallatán, ami Alsiusnak fel is tűnt. - Ne aggódj, nem rabszolga. Csak kisegítünk a ház körül. Engem biztos beállítanak valami kemény munkára, téged pedig a konyhába. - Nem értettem, hogy mi az a konyha, úgyhogy megkértem Alsiust, hogy magyarázza el.
A nap már félig a vízbe süllyedt, mikor felkiáltott valaki: föld!!! A hajó széléhez siettünk, megkapaszkodtunk a korlátban, és onnan bámultunk a hajó orra felé. Sötét volt már, de ki lehetett venni: körvonalak az égen, és apró fénypontok a horizonton, házak, és utcák lámpái. Mikor kikötöttünk a Nap már rég elsüllyedt a tengerben, a Hold pedig magasan járt az égen. Alsius-al Hargeon utcáin találtuk magunk, nincstelenül.
- Hamar megtanulod majd, hogy az emberek a külső alapján ítélnek. Szakadt ruhában senki nem fog minket befogadni, úgyhogy ma idekinn éjszakázunk. Gyere, keressünk egy csendes helyet. - Nem bolyongtunk sokáig, Alsius szinte céltudatosan mozgott a városban. A külváros felé vette az irányt, ahol rövid keresgélés után rá is bukkantunk egy szűk, üres sikátorra. - Keresve se találnánk jobbat.
- Rá se ránts. Nyolc évig a semmin aludtunk, nem fogok panaszkodni, ha még néhány évig itt alszunk.
- Holnap már jobb dolgunk lesz. - Mosolygott, majd intett, lépjek közelebb. - Kénytelenek vagyunk ismét összebújva aludni, ha nem akarunk fagyoskodni. - Így is tettem.
Hajnalban ébredtünk a csípő hidegre. Tavasz van még, így nem csoda, hogy reggel köd, szél és hideg fogadott minket. A dolgot még rosszabbá tette, hogy még mindig a fogoly ruhánk volt rajtunk, a folt hátán folt nadrág és ing.
- Jó reggelt. - Köszönt nekem Alsius nyújtózkodás közben. Neki is fájhatott mindene a földön való éjszakázástól. Mindenem sajgott, így én is nyújtóztam egyet. Recsegett-ropogott mindenem. De a fájdalmat ellensúlyozta, hogy végra valahára tényleg szabadok vagyunk. Nem csak a tenger örökös zúgására, és az őrök kiabálására ébredtünk, hanem madarak csicsergésére.
- Akkor? Mai terv?
- Ilyen ruhákban nem állhatunk oda egy ház kapujába, hogy szolgálatot vállalnánk, szereznünk kell valami csínosat. Sajnos pénzünk, eladható értékeink nincsenek, lopnunk kell valamit, aztán a tengerben megfürdünk.
Azonnal lementünk a piacra, de fiatal volt még a reggel, árusok is alig voltak, nem hogy vevők, kik között elbújhattunk volna. Alsius ötletét követve inkább egyből a tengerpartra mentünk, kissé távol a várostól. Rövid séta után találtunk egy erdős partszakaszt, ahol senki nem járt, a nyomok hiányából ítélve biztosra állíthattuk, hogy nem gyakran tévednek emberek erre. A parton vetkőztünk le, és hagytuk ruháink, úgyse viszi el azokat a szakadt rongyokat senki.
A víz eléggé hideg volt, de nem volt más választásunk, ha egy kicsit tiszták akartunk lenni, tűrnünk kellett a hideget. Fél órán át lubickoltunk a vízben, majd kimentünk a vízből és felöltözködtünk. Még fél órán át szárítottuk magunk a parton, majd visszamentünk a piacra.
A piac immáron megtelt áruval, és emberrel. Talpalatnyi föld se volt szabadon, egymás vállát érték a vállak, és nem lehetett úgy megmozdulni, hogy ne kelljen valakit arrébb lökni. Nem értettem a lopás művészetéhez, így Alsius utasítására kikecmeregtem a tömeg árjából, és a piactól nem messze vártam őt meg a zsákmánnyal. Nem váratott magára soká, tán tíz perc múlva meg is jelent két teljes szett öltözettel. Nem módos emberek öltözete volt, de nem is jobbágyoké, egyszerű polgári ruha volt.
- Akkor... - kezdte mosolyogva. - visszamegyünk az erdőhöz átöltözni? - Mosolyára mosollyal válaszoltam, és bólintottam. A városban nem pucérkodhattunk volna egy pillanatra sem.
Visszasiettünk a partra, a fákkal takart részre, majd gyorsan átvettük a ruháink. Megfelelő volt a méret mindkettőnk számára, és még jól is állt rajtunk. Nem tűntünk túl gazdagnak, se túl koszosnak bennük. Nem vesztegethettük az időt, még az éjszaka leszállta előtt találnunk kellett valakit, aki alkalmaz minket. Visszasiettünk a városba, és ajtóról ajtóra járva jártuk a házak sorát. Felváltva kopogtattunk be, és beszéltünk a ház lakóival. Próbálkozás próbálkozást követett, kudarc kudarcot. A nap már vörösödött a horizont felett, mikor végre Argenteoque nagyúr megsegített minket. Egy emeletes házba kopogtunk be, fény alig szűrődött ki az ablakon, már azt hittük senki nincs itthon. Egy cseléd nyitott nekünk ajtót. Olyan magas lány volt, mint Alsius, és alig pár évvel lehetett idősebb, mint én. Hosszú, fekete haja lófarokba kötve, zöld szeme kérdőn meredt ránk.
- Segíthetek valamiben?
- Igen. Munkát keresünk, de látjuk, ennek a háznak már van szolgálója. - Alsius tett egy lépést hátrafelé, és száját már nyitotta volna a búcsúszóra, de a cselédlány megelőzte őt.
- Várjon! - Megtorpantunk mindketten, figyeltünk mondandójára. - Én csak az úrnő személyes szolgálója vagyok, a házimunkát mások végezték... de ők pár napja felmondtak.
- És tudna a ház feje alkalmazni kettőnket?
- Arról én nem dönthetek, de fáradjanak be, és beszéljenek vele. - Tágasabbra nyitotta az ajtót, majd félreállt az útból, utat engedve nekünk a házba.
A szoba, amibe érkeztünk igen kicsi volt, még szűkebbé tette a közepén elhelyezett alacsony teázó asztal, és az azt körülvevő székek, falakhoz állított vitrinek, bennük étkészletek.
- Az úrnő a felső emeleten van, kövessenek. - Becsukta mögöttünk az ajtót, és az ajtóval szemben álló lépcső felé vette az irányt. Alsius követte, így én is. Az emeleten egy folyosón találtuk magunkat. A cselédlány balra fordult, végigment a hosszú folyosón, Alsiussal ketten épphogy elfértünk egymás mellett. A folyosó végébe mentünk, útközben jó néhány ajtó mellett elhaladtunk. A cseléd bekopogott, megvárta bentről a feleletet, majd benyitott, minket előre engedve.
Ismét egy kis szobában találtuk magunkat. Egyik sarokban ágy, ruhásszekrények a falhoz állítva, ablak az ajtóval szemben, mi a hátsó kertre néz, a fal közepén kandalló, előtte hintaszék, s benne egy agg éveiben járó hölgy ült nekünk háttal.
- Oh, vendégeket hoztál, kedvesem? - Nem tudom miként vett észre minket, lépteink nem vertek zajt. - Legyetek üdvözölve. Mi járatban vagytok?
- Elnézést a kései zavarásért. Nincstelen útonállók vagyunk, szállást és munkát keresnénk.
- Szállás az akad itt ezrivel. Mióta az unokáim a családjukkal kiköltöztek, a házban csak a jó szolgálóm, és magam élünk. Munkát is tudnék adni, de félek, hogy pénzt, azt nem sokat.
- Nincs sok pénzre szükségünk, tán csak félmillióra.
- Félmillió az nem sok pénz. Rendben van, alkalmazlak titeket. Nem ígérek semmit, talán egy év alatt össze tudok nektek annyit kaparni.
- Köszönjük szépen. - Mondtuk egyszerre, majd az idős hölgy megfordult székével. Szemei csukva voltak, kezeit ölében pihentette. Arcát megviselték az évek, számos mély ránc csúfította.
- De udvariatlan vagyok, még se mutatkoztam. Az én nevem Brerotheld, a szolgálóm pedig Yin.
- Én Alsius vagyok, ő pedig Kitsume.
- Yin majd megmutatja nektek a házat. - Mosolygott el kettőnk között a semmibe. Talán vak?
- Erre tessék. - Intett nekünk a lány, majd kivezetett arra, amerről jöttünk.
Nem volt olyan hatalmas a ház, mint azt először gondoltam volna, de nem is ez foglalkoztatott. Az út egészén azon járt a fejem, hogy végre ismét falak között alszok, ágyban, takaró alatt, és nem az aznapi ruhámban. Kádban, meleg vízben fürdöm, és nem a fal réseinél kell verekedni az esővízért. A túra során megmutatta nekünk a szobánkat, mondta, hogy nyugodtan pakoljunk le... ha lett volna poggyászunk. Megmutatta a konyhát, a fürdőt, az étkezőt. A hátsó kertet is megmutatta volna, de mikor kinyitotta az ajtót látta, hogy odakinn már besötétedett.
- Akkor ezt majd reggel. Alsius, téged arra szeretnélek megkérni, hogy a konyhában dolgozz. Csinálj reggelit, ebédet, vacsorát az úrnőnek, és nekünk, nem kell nagy lakomát csapni az étkezőben, de valamennyire látszódjon a módi. - kacsintott egyet. - Ha vannak vendégek, akkor úgyis megterítek én.
- Rendben, számíthatsz rám.
- Kitsume, te is segíthetsz majd a konyhában, de neked más munkát is szeretnék adni. - bólintottam. - Szeretném, ha a kertet tartanád rendben, nincs vele túl sok munka. És van még hátul az istállóban két ló, azokat is rád szeretném bízni. - bólintottam újra. Mondjuk életemben nem láttam még lovat, remélem Yin csak segít majd velük eleinte.
Mikor mindkettőnknek megmordult a gyomra jutott eszünkbe, hogy ma még nem is ettünk semmit. Alsius azonnal a konyhába sietett feltérképezni a készleteket, és hogy összedobjon nekünk valamit. A kései vacsoránk után Alsius úgy döntött, hogy megfürdik. Hosszasan áztatta magát, rendesen megváratott. Mikor végre bemehettem, szinte csodálatos érzés volt, ahogy megnyitottam a csapot, és elkezdett a forró víz lassan körbevenni. Nem is tudtam, hogy a víz ennyire meleg tud lenni, még reggel a tenger is hideg volt. Már értettem, hogy Alsius miért pacsált annyit, én is orrig megmártottam magam a vízben, és majdnem el is aludtam. Eszembe jutott, hogy tisztálkodni jöttem. A hajam is megmostam, és csak most jutott ennyi év után eszembe, hogy sose vágtuk le, sose tűnt hosszúnak, a kosz egybefonta, egészen ma reggelig, viszont ma reggeltől a tenger sós vize fonta egybe. Most, hogy megtisztult minden szennyeződéstől éreztem csak, hogy alaposan a lapockámat veri a vége. Fürdés után felöltöztem, a házban találtam rám illő ruhákat, amiket szabadon kölcsönvehettünk, majd egyből az étkezőbe mentem, ahol már Alsius várt a vacsorával. Mikor beléptem a terembe azonnal megdicsért.
- Szép a hajad, nem is tudtam, hogy ennyire megnőtt... - kuncogott egyet. - és jó az illatod.
- Ne heccelődj. Segíts majd levágni ezt a sok hajat a fejemről.
- Nocsak? Nem tetszik?
- Még a te hajadnál is hosszabb. Zavaró, csak útban lesz majd.
- Nekem tetszenél hosszú hajjal. - Nagyon csipkelődő kedvében van. Leintettem huncutkodását és az asztalhoz ültem. Nem tudom, hogy az éhség tette, vagy a nyolcévi moslék, talán mindkettő, de sose ettem még ennyire jót. Mikor befejeztem visszamentünk a fürdőbe, Alsius menet közben kért Yintől egy ollót, majd nekiesett a hajamnak, szinte éreztem, ahogy megszűnik a teher a nyakamon. A rengeteg fekete hajtincs hangtalan hullt a csempékre.
- Ennyi hajból már faraghatnánk egy oroszlánt.
- Ugyan hogy nézne ki egy fekete oroszlán? - Nevetett Alsius. A hajamat vállig érőre vágtuk, a fodrászat után a szobánkba mentünk, ahol végre Alsius nyugodtan alhatott. Kaptunk pizsamát is, a két ágy a szobában meglehetősen távol volt egymástól. Másnap reggelre a hajam teljes mértékben visszanőtt, talán most még hosszabb is volt. Mégis milyen gyorsan nő?

Egy év múlva.

- Holnap kapjuk meg a fizetésünk, és ha jól számolom, ezzel meg is lesz a pénz az útra.
Mondta Alsius egyik este dolgunk végezte után. Már egy éve dolgozunk itt, a munka nem volt annyira kemény, mint a toronyban. Akkor tartottunk szünetet, amikor akartunk. A kerttel valóban nem akadt sok dolgom, a lovakkal eleinte hadilábon álltam, de Yintől gyorsan megtanultam mit, és hogyan kell, még lovagolni is megtanított. A bőséges ételnek hála Alsiussal fizikumunk is helyreállt. Mindketten „húsosabbak” lettünk, olyannyira, hogy mellben szűk lett az összes ruha. Az egy év alatt nem jött vendég a házba egyszer sem, sok szabadidőnk volt. Java részét a könyvtárban töltöttem, Alsius tanított írni, és olvasni, no meg Argenteoquei nyelvre. Yintől pedig a világról tanultam sokat. Házigazdánkról kiderült, hogy valóban vak, és nagyon el se hagyja a szobáját, csak ha az unokái jönnek, akik nem jönnek túl gyakran.
A másnapi, az utolsó napi munkánk se volt túl megterhelő, csak a szokásos, de valahogy mégis lassabban telt. Nem kellett sokat dolgozni, de ebbe a kevésbe is beleadtam mindent. Egész végig csak a pénz járt a fejemben, és hogy holnap végre ismét hajóra szállunk és elindulunk Argenteoque szigete felé. Furcsa, olyan érzés volt, mintha hazafelé tartanék.

- Ismét eltelt egy hónap? - Kérdezte Brerotheld inkább magától, mint tőlünk. - Yin, kérlek, fizesd ki munkájukat. És ezzel el is telt az egy év? Hmm... úgy repül az idő, ha az ember nem látja a Napot és a Holdat. Feltételezem, akkor hajóra szálltok?
- Igen, és köszönünk mindent. - Legyintett.
- Ugyan, szóra se érdemes. Még ti segítettetek ki engem. Annyit kérhetek még utoljára, hogy megnézhessem az arcotok?
Nem értettem eleinte, hogy mire céloz ezzel, hiszen... oh, hisz vak, sose látta az arcunkat. Alsius odalépett az idős hölgy elé, aki megemelte mindkét kezét, Alsius megfogta és az arcához vezette őket. Hosszasan tapintotta, szinte úgy tűnt, mintha simogatná az arcát, majd elengedte, megköszönte, és Alsius ellépett, utat engedve nekem. Én is hasonlóan tettem, megérezhette jelenlétem, hogy előtte állok, megemelte kezeit, és én is az arcomhoz segítettem őket. Furcsa volt számomra, anyámon kívül még soha senki nem érintette meg az arcom. Furcsa, hogy ami számomra ennyire ritka, és különleges az számára teljesen hétköznapi és megszokott.
- Vigyázzatok magatokra és egymásra utatok során.
Elbúcsúztunk, majd Yin kikísért minket a házból. Kaptunk táskákat, és ruhákat ajándékba Brerotheldtől, úgyhogy még pénzt se kellett erre kiadnunk. A kikötőbe hamar leértünk, míg Alsius a jegyeket vásárolta nekem kellett a táskákra vigyáznom.
- A hajónk fél óra múlva indul. Az lesz ott az. - Mutatott Alsius egy hajóra. Elég masszív építménynek nézett ki, ez nem is volt csoda, ha az ember belegondolt, hogy egy fagyos vidékre igyekszünk.
Felszállhattunk a hajóra, és így is tettünk, azonnal a szobánkba mentünk lepakolni.
- A mienk az utolsó előtti kikötő. Egy hétig fogunk utazni.
- Ugyan, egy hetet csak kibírsz. Hiszen már 9 éve egymás nyakán vagyunk. - Alsius mosolygott. Érezhetően csökkent a feszültsége, de nem sokkal.
Az egy hetes utunk meglehetősen eseménytelenül telt el. Javarészt Alsius mesélt nekem a szülőhazájáról, amit mindig hó borít. Az egyetlen dolog, amit nem értettem, hogy vajon Argenteoque egy külön ország? Hiszen van saját területe, kultúrája, vallása. Alsius nemmel felelt, az országhatárokat a politika szabja meg, nem a vallás, vagy a hagyomány. Utunk negyedik napján érezhetővé vált, hogy kezd a levegő hűlni. Egyre közelebb és közelebb kerültünk célunkhoz. Ezt az is jelezte, hogy Alsius egyre jobban zsongott, ami nem is csoda, hisz ő is 9 éve nem járt otthon. Engem is egyre jobban hatalmába kerített az izgalom. A porrá égetett otthonom már rég elfelejtettem, azt se tudom, melyik országban van, mi a település neve, melyik utcában laktunk, kik voltak a szomszédjaim. Arcok, nevek, mind eltűntek. A mostohatestvéreimre is alig emlékeztem már. Egyedül Alsius volt a számomra.

- Föld a láthatáron! - Hallatszott a kiáltás három nap múlva. Megérkeztünk.
Gyorsan összekaptam a szerte levő holmimat, és a táskámba gyömöszöltem, majd Alsius nyomában a fedélzetre siettem. Nagyon hideg volt. Egyedül Alsius álldogált hétköznapi öltözetben. Szememmel a hajó orra felé néztem, a távolban már látni lehetett egy apró fehér foltot.
- Nem kellett volna még felsietniük. Még vagy két óra, mire elérjük a szigetet. - mondta egy matróz dideregve.
Nem sok utas volt a hajón, köszönhető főképp annak, hogy hamarosan útja végére ér. Nem mentünk a szobába vissza, ha már egyszer felcipekedtünk, bár én szívesen visszamentem volna. Akkor még nem tudtam, hogy hogyan fogom ezt a hideget bírni. A sziget szép lassan közeledni látszott felénk, egyre nőtt, és egyre több részletet lehetett kivenni: Elég nagy volt, két heggyel, fenyvesekkel borítva. Alsius elmondása szerint miután Argenteoque-t legyőzték, az ellenség, Droroba emberei még uruk nélkül is folytatták a vadászatot, így Argenteoque követői alaposan megcsappantak, és idővel mind erre az egy szigetre vonultak. Alsius is egy ilyen támadás elől menekült épp, mikor elfogták. Elmondta még, hogy a szigetet egész évben hó fedi.
- A szigeten nincs kikötő, úgyhogy csónakkal visznek majd minket partra. - mondta Alsius, és intett, hogy készülődjünk az említett csónak felé. Két matróz már várt minket benne. Átvették a csomagjainkat, és elhelyezték úgy, hogy senkit ne zavarjon majd később. Követtük mi is a csomagokat, és kényelmesen elhelyezkedtünk a szűk fatákolmányban, amiben négyen, a batyukkal épphogy elfértünk.
Éreztem, ahogy a gyomrom egyre jobban összeszűkül. Furcsa gondolatok kezdtek el szállingózni a fejemben: nemsokára hazaérek, egy otthonba, ahol még sose jártam, amit még sose láttam. A csónak megrezgett alattunk, levettem szemem a szigetről, oldalra pillantottam, két matróz épp erősen markolta a csónakot tartó kötelet, majd lassan engedni kezdték, és a csónakunk közeledni kezdett a víz felszíne felé, enyhe csobbanással jelezte, hogy beleért, és úszásra kész. A matrózok nem totojáztak soká, megfogták az evezőket, és már indultunk is a havas sziget felé. Dél lehetett, egy felhő nem látszott az égen, de meleg mégse volt, vacogtam, dideregtem, a fogaim kocogtak, míg Alsius szemrebbenés nélkül tűrte a hideget. A csónak lassan szelte a nyugodt vízfelszínt, és néhány pillanat múlva partot is értünk. A partra hajigáltam a táskáinkat, majd ő a partra lépett, és kisegített engem a csónakból. Nem lett volna túl jó, ha belecsobbanok a hideg vízbe, utána meg még a hóban meneteljek vizes cipővel. Elbúcsúztunk a matrózoktól, akik azonnal visszaindultak, mi pedig nekiindultunk egyenesen a vadonnak. Nem tudom Alsius járt-e itt valaha, de úgy tűnt elég jól ismeri a helyet. Magabiztosan menetelt, egyenesen, a vékony hóréteg halkan ropogott a talpunk alatt.
- Ha itt sokat esik a hó, és sosincs meleg, hogyhogy ilyen kevés hó van?
- Ha sok hó lenne, az akadályozná a mozgásunkat, így mindig ilyen vékony hóréteg van. - Van valami abban, amit mondd. Kicsit szégyelltem magam, hogy logikátlannak tartottam Argenteoque nagyurat.
Fél óra séta után végre a távolban feltűnt egy csoportnyi ház. Javarészt emelkedőnek mentünk, úgyhogy a lábam már alig bírta a lépést, de ki kellett tartanom, míg odaérünk, ha én összeesek itt a hóban, biztos, hogy halálra fagyok. Erőt nyertem abból, hogy hamarosan odaérünk, hamarosan láthatom új otthonom, új családom. Vajon ebben az új otthonban hogyan fognak engem, mint kívülállót fogadni? A választ hamarosan megkapom.
A kevés ház mögé, ahogy közeledtünk újabb házak sorakoztak fel, egészen odáig, hogy amit eleinte kis falúnak neveztem volna, mostanra már nagyváros lett. A határban gyerkőcök játszadoztak, az utcákon felnőttek mentek a dolgukra, beszélgettek egymással. Távolról is látszott, hogy mindenkinek kék haja van, kivétel nélkül. Nem volt olyan tömeggel teli, mint Hargeon volt. Itt az embereknek nem kellett oda-vissza szaladgálni fontos ügyeket intézve. Itt az emberek csak éltek, építettek a bővülő generációknak, fát vágtak és ültettek, élelmet szereztek, termeltek, bár hogy ezt hogy valósítják meg ebben a hidegben még nem tudom, és elosztják. Tán még a pénz fogalmát sem ismerik. Ahogy közeledtünk észrevettek minket, sokan mutogatni kezdtek, látszólag kiabáltak „jön valaki!”. Rémültnek tűntek, Alsius szerint azért, mert amúgy is kevés ember jár erre, és akik járnak azok is Argenteoque követői. Ritkán látnak más hajszínű embert, ezért félnek tőlük. Fekete, hosszú lobogó hajam pont jól jött, már kilométerekről kilehet szúrni ebben a fehér, halványzöld rengetegben. Mire beértünk a faluba, addigra a gyerekeket már beterelték otthonaikba, egyedül felnőttek maradtak az utcákon, kezükben fegyver, szemükben gyilkos tekintet. Idiótának, vagy vaknak kellett lennie az embernek, hogy ne érezze: nem szívesen látják itt. Sajnos más választásom nincs, nem tudom mikor jön a hajó visszafelé, nem is lenne hová mennem, úgyhogy kénytelen vagyok maradni. A bősz tömeg gyűrűjét egy öreg férfi törte meg, ahogy átverekedte magát rajta. Két fejjel volt kisebb, mint én, és ahogy most elnéztem a többieket is, mindenki alacsonyabb nálam. Az öreg valami főpap lehetett: földig érő ruházat, magas fejfedő, mind kék és fekete színben. Jeges kék szemével gyors tekintetett vetett rám, majd Alsiusra, és vissza rám.
- Alsius, lányom, mért hoztad ezt a varázslót a nyakunkra? - Varázsló? Hol? Ki? Én?
- Ő nem varázsló, nagy Dohan, csak egy lány, nem veszélyes. Ő segített engem az utam során, de teste még nem tűri a mi hidegünket, kérlek, vigyük meleg helyre, és ott majd elmesélek mindent. - Az öregúr ugyanúgy zsémbes maradt, szeméből hidegség, semmi meleg fogadtatás nem sugárzott. Nagyon csúnyán nézett rám, akár a többiek, és ez nem enyhült egészen addig, amíg meg nem szólalt. És ez az én szemszögemből jöhetett volna hamarabb is.
- Bízom szavadban. Le a fegyvert! - a város társasága leengedte fegyverét. Valahogy nem volt a legmegnyugtatóbb azt hallani, ahogy ötszáz fegyver áll egyszerre pihenj-be. - Gyertek velem. Utat! - Intett a tömegnek, ami félbe szakadt, folyosót nyitva nekünk az embertömegen át.
Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a csekély túlerőn átsétáltam. Az öreg pap előttem, mögöttem Alsius, mellettem kétoldalt a bősz tömeg, ugyan leengedett fegyverrel, de szemük metsző hideg pengéi csak úgy repültek felém. Mindnek kék haja, kék szeme, némelyiknek sötétebb, némelyiknek világosabb. Egész úton a tömegen át a cipőm orrát kellett figyelnem, féltem, hogy egy szemkontaktus valakivel az a legnagyobb sértés lenne számára, esetleg agresszió, vagy dominancia jelének tekintené, aztán a bősz tömeg figyelmeztetés nélkül ugrana nekem és tépne szét. A tömegen átjutva már nyugodtan bámészkodhattam, amerre akartam, miután otthagytuk őket feloszlottak, leszereltek, és folytatták mindennapi teendőiket... egészen addig, míg újra meg nem pillantottak. Az épületeken észrevettem, hogy ugyanolyan stílusúak, mint amilyeneket Hargeonban láttunk. Tetőcserepet egyiken se lehetett látni, mert mindet hó fedte. Ami még érdekes volt, hogy kémény sehol se volt, gondolná az ember, hogy egy ilyen hideg helyen kéne, de ezek az emberek látszólag röhögve bírják. Az atya a város egy másik végébe vitt minket, egy eléggé apró épülethez, ami leginkább egy háromemeletes fogadóra emlékeztetett. Talán ez volt az egyetlen épület, amin volt kémény.
- Ez a kívülállók fogadója. Nem használjuk gyakran, úgyhogy eléggé elhanyagolt állapotban van. A jó hír azonban az, hogy tied lehet az egész, úgyhogy kezdesz vele, amit csak akarsz. Fát találsz a pincében, ha kell még, szólsz az erdészünknek. - Remélem nem engem csap félbe a baltájával, mondván, hogy pazarolok, ha hetente megyek hozzá. - Eleséget majd Alsius-al biztosítok számodra. Bármi egyébre szükséged lesz, jelzed nálam. Most pedig, ha megbocsájtasz, Alsius-al kell beszélnem, de később visszajövök veled is tárgyalni. Addig tedd magad otthonossá. - Tegyem magam otthonossá, érezd magad otthon. Könnyű ezt mondani egy olyan embernek, aki retteghet attól, hogy mikor akarja őt megnyúzni, és a maradványait felgyújtani egy egész város.
Alsius a figyelmemre bízta a saját batyuját is, nem akarta feleslegesen cipelni. Nem volt sok kedvem tovább a hidegben ácsorogni, így az ajtóhoz léptem. Ha nem használják túl gyakran, akkor lehet az ajtó sem a legjobb. Erősen megragadtam a kilincset, és szinte teljes testtel rántottam meg az ajtót, de sajnos túl sok erőbevitelt alkalmaztam, az ajtó könnyedén kinyílt, majdnem kitéptem az egészet. A szálló bejárata leginkább egy kocsmára emlékeztetett, az egyetlen különbség az volt, hogy teljesen üres. A pult mögött nem állt senki, a polcokról hiányoztak az üvegek és a poharak. A teremben bal és jobb oldalt egyaránt négy-négy kerek asztal állt, mindegyikre felrakva négy szék, furcsa mód semmi sem volt poros. A terem két belső sarkában lépcsők foglalták el a teret, amik a felsőbb szintekre, a szobákhoz vezettek. Az ablakon beszűrődött annyi fény, hogy ez a magányos, magára hagyott szoba ne tűnjön rémisztőnek. Miután kigyönyörködtem magam inkább felkaptam magamra a két táskát, és a lépcsők felé vettem az irányt. Csak az első emeletig mentem, folyosóra érkeztem, mindkét oldalán ajtók, melyek, egyforma szobákba nyílnak. Gondolom valahol azért egy mosdó is van. Nem variáltam túl sokat, a bal oldali lépcsővel szembeni ajtóhoz léptem, most óvatos voltam vele, kinyitottam, és beléptem a szobába. Semmi extra nem volt benne: két fa ágykeret, üresen, majd matracot és ágyneműt kérnem kell. Két szekrény, egy szögletes asztal két székkel, egy ablak, kandalló, a kandalló párkányán pedig gyújtóeszköz: gyújtóolaj és két kő. Ahogy az öreg említette lementem a pincébe, ami az épület hátuljából nyílt, kintről egy csapóajtón keresztül kellett lemenni. Nem volt lenn semmi más fán kívül. Magamhoz vettem egy adag gyújtóst, meg egy nagy rakat tűzifát, és visszamentem a szobámba begyújtani. Miután átmelegedtem elmentem felderíteni az épületet, de fürdőt sehol se találtam, majd erre is rá kell kérdeznem. Már épp átmelegedtem volna, mikor Dohan, és Alsius visszatértek. Látszólag nem zavarta őket a meleg.
- Alsius elmesélt mindent. Maradhatsz a városban, amíg nem okozol gondot. Most, ha van valami kérdésed, tedd fel őket, utána pedig én mondok még pár dolgot.
Szóltam neki a hiányzó ágyneműről, válasza az volt, hogy tud róla, és már intézkedett. Megkérdeztem a fürdőt, amire annyit kaptam vissza, hogy a város közös fürdőzőjét kell használnom. Tettem fel kérdést arról is, hogy vállalhatok-e valami munkát a városban, vagy életem végéig itt kell ülnöm, mint egy rab, és várni, hogy életem véget érjen, erre csak azt felelte, hogy pontosan erről szeretne velem beszélni.
- Alsius elmondása szerint elég erős a hited Argenteoque-ban, annyira, hogy képes lenne néhány hívőnket megszégyeníteni kívülálló létedre. Hajlandó vagyok neked a szerzetesek közt helyet biztosítani. Szabad hozzáférésed lesz a teljes könyvtárhoz, azonban a legmélyebb szentélybe nem léphetsz be. A legmélyebb szentélyben van Argenteoque köve, a fagyos mag elhelyezve, csak azok léphetnek be, és tekinthetik meg, akik bebizonyították, hogy méltók erre.
Mivel más lehetőséget nem állított elém, és máshoz talán nem is álltam volna úgy oda, mint ehhez, ezért elvállaltam, és másnap már hivatalos tanonc voltam. Ugyan a helyiek mindig megugrottak, mikor beléptem egy terembe, szobába, és megláttak, és ez sose múlt el, csak a nyugalmuk hamarabb tért vissza. Egyesek kevésbé voltak velem diszkriminatívak, ezek főleg a gyerekek voltak, de akadt néhány felnőtt is.

Tíz évvel később.

És aznap, ismét elkezdődött minden. Tizenkilenc éve mindig ugyanaz a hang ébresztett fel, akkor még nem tudtam, de ennek ma vége szakad.
Alsius ébresztett, úgy, ahogy azt mindig is tette. Velem lakott a kívülállók szállóján, ketten osztoztunk a szobán, és az egész épületen, senki nem jött be, alul a fogadó mindig üresen tátongott, mióta idejöttem, a mai napig teljesen érintetlen maradt.
A tíz év alatt vallási pályám olyan jól sikerült, hogy mára már mátriárka lettem, felettem már csak Dohan állt, mellettem pedig két másik pátriárka. Eleinte ellenezték, hogy egy kívülállót ilyen magas rangra helyezzenek, de a többség, furcsa módon mellette döntött. A pátriárkák már bemehettek a Fagyott maghoz, engem azonban kívülállósságom miatt még mindig nem engedtek be. Külsőm miatt az emberek is még meg-megijedtek, de mikor felismertek, köszöntek: Üdvözlöm, Blackrose mátriárka. És legalább már nem fegyverrel fogadtak, ahogy azt első nap tették. Alsius is roppant büszke volt rám, hogy ilyen magas rangra voltam képes felmászni, miközben annyi minden ellenem szólt.
A pápai könyvtárat gyakran látogattam, és ahogy másztam feljebb a rangokban egyre több és több információ nyílt meg a számomra. Mátriárkaként még a mágikus könyvekhez is hozzáférhettem szabadon. Mikor onnan vettem ki könyvet mindig rossz szemmel néztek rám, érthető miért. A népnek nagyon gyenge volt a mágikus affinitása, ritka volt az, hogy valaki mágus legyen közülük, ha valaki az is lett, az átlagnál gyengébb mágus volt. Viszont a hatodik érzékük erős volt, könnyedén megérezték a mágikus kisugárzásokat, ezért nem szerettek engem annyira: a nyolc év, amit a Mennyország tornyában töltöttem alaposan átitatott engem mágikus energiával, így, mondhatni, született, vagy inkább csak botcsinálta mágus alapanyag voltam. A könyvekben látott varázslatokat mind megpróbáltam végrehajtani, de egyik sem sikerült. Lehet, hogy a potenciál megvan, de a technika hiányzik.

A templomban voltam, a nap épp delelt, egy csoportnyi hívővel foglalkoztam, mikor egy férfi rontott be az ajtón, levegőért kapkodott, külseje zilált volt.
- Megtámadtak... - mondta, majd arccal a földre esett, hátából két nyílvessző állt ki, ott, ahol testébe fúródtak a fa körül lassan csorgott ki a vér. A hívők és én egy pillanatra ledermedtünk, azonban én nem voltam már olyan pozícióban, hogy tétovázhassak. Hangos üvöltésemmel megtörtem a hívők csoportjának hipnózisát.
- SZÓLJATOK AZ ATYÁKNAK! RIADÓ VAN!!! - Hamar vették a lapot, és szaladtak is, hogy minél több papot összeszedjenek, én pedig szaladtam át a nyitott ajtón, riasztani a milícia vezéreit.
A városban nem volt rendes őrség, békében élt a nép, senki nem számított támadásra. Bizony a kényelem a gyengék atyja. A milícia kapitányai nem voltak a helyükön, miért is lettek volna? De ez nem volt túl nagy probléma, végigüvöltöztem az egész várost, és az emberek nem is vesződtek soká, láttam, ahogy az utcákra a házakból felfegyverkezett emberek jönnek ki, és szaladtak arra, amerre a veszélyt sejtették. Szerencse, hogy legalább riadó terv volt, így legalább mindenki tudta mi a teendője: az öregek, fiatalok, és harcképtelenek egymást segítették a menedék felé, míg azok, kik képesek voltak fegyvert ragadni, fegyvert ragadtak, és emelt fővel szálltak szembe otthonuk fenyegetőjével. Riadó körjáratomat átvette tőlem három hívő. Hárman több felé el tudnak szaladni, mint én egyedül, Egyikőjük kezembe adott egy íjat, és egy tegez nyílvesszőt, bólintott, és elfutott riasztani a nép maradék részét. Felfegyverkezve én is a frontvonalra siettem.
A város főbejáratánál tódult fel az ellenfél, ugyan konfrontáció még nem alakult ki, az ellen néha-néha lőtt egy nyílvesszőt, amit a fronton felállt katonák pajzzsal hárítottak. Hátul volt egy szem sérült katona, a májába kapott egy nyílvesszőt, őt faggattam, hogy mi a helyzet. Elmondása szerint Droroba emberei vannak itt, ami nem a legjobb hír. Argenteoque számára ez a sziget és város az utolsó menedék, ha sikerül elpusztítaniuk, akkor ez a nép odavész. Ezt nem hagyhattam. Az ellenség a közeli erdőben bújt meg, szabad szemmel nem láttam egyet sem közülük.
- Hányan lehetnek?
- Többen, mint mi!
A terep ugyan nekünk kedvez, a szűk utcákon nem férnek el annyian, hogy az egész seregükkel egyszerre keljen szembenéznünk, azonban a túlerő még mindig ott van náluk. A könyvtárban volt néhány könyvben szó Droroba katonáinak hadviseléséről: íjászok, kardforgatók, harci kutyák, és mindig egy varázstudó vezette a sereget.
- A varázslójuk még nem fedte fel magát. - Most vettem csak észre, hogy a milícia kapitánya volt az, aki beszélt. Ez megmagyarázza, hogy miért nem találtam őt.
- Van valami ötlet?
- Nekem aztán nincs.
- Hadd gondolkodjam. - A szűk terep egyértelműen nekünk kedvez, azonban nem tudjuk, hogy a varázslójuk mire képes. A szűk utca a mienk, azonban ahogy telik az idő egyre több katonánk ér ide, egyre nagyobb lesz mögöttünk a torlódás, és ha hátrálni kell nem lesz rá helyünk. - Minél korábban ki kell tőlük provokálni a támadást! Védelemre játszunk! Semmi hősködés, semmi kirohanás, csak védekezzetek! Van itt íjász rajtam kívül? - Hosszas hallgatás. - Rendben. Kapitány, az ön vére jobban érzi a mágikus forrásokat, mint az enyém, kérem, irányítsa a kezem a varázslójuk felé!
Egy nyílvesszőt az idegre helyeztem, és keményen felhúztam a fegyvert. Soha nem lőttem még íjjal, de csak nem lehet túl nehéz. A kapitány kimászott a tömegből, és mögém állt. Nem értettem miért nem adom át neki a fegyvert. Követtem utasításait: egy kicsit jobbra, még egy kicsit, a szelet is beleszámítva kicsit vissza, balra, feljebb. Tűz! A nyílvessző hangosan megpendítette a húrt, majd süvítve szelte át a levegőt. Kisvártatva hangos csattanás, majd tompa puffanás jelezte, hogy valakit sikerült eltalálni. Az ellenfél hangos bömböléssel válaszolt, de senkit nem rémisztettek meg közülünk. Újabb nyílvessző az idegre, igyekeztem ugyanoda célozni, de a kapitány szólt, hogy a parancsnokuk helyzetet vált. Ismét követtem az irányítását, újabb lövés, csattanás, puffanás, folytattam ezt egészen az utolsó nyílvesszőig. Nem tudom hogy, valószínűleg a kapitány útmutatásának köszönhető, de mindig sikerült eltalálnom valakit az ellenség soraiban. Az utolsó nyílvesszőnél unták meg, és rontottak ránk. Hangosan bömbölve rohantak ki az erdőből, emberek száza: feketébe, vörösbe és aranyba öltözve. Nem volt több nyílvesszőm, nem tudtam már tüzelni, így csak ösztökélni tudtam az embereim, hogy tartsanak ki. Ismét próbálkoztam mágiával, de semmi siker. Hiába képzeltem el, ahogy megtörténik, hiába összpontosítottam az erőt a kezeimbe nem történt semmi.
Az emberek tudták, hogy mi a dolguk: a pajzsosok erősen tartották pajzsukat maguk elé, védve mindenkit maguk mögött, barikádot állítva az ellenségnek, a lándzsások beálltak mögéjük, biztos távolságból, és védelem mögül szurkálva azokat, akik megkísérelnének áttörni. Az ellenség árja egyre csak közeledett, majd hangos csattanással csapódtak a testek a pajzsokhoz, üvöltések jelezték a sérüléseket, és véres szökőkutak a sebek súlyosságát.
- Mátriárka asszonynak nincs már itt keresnivalója. - zavart el a kapitány engem, és igaza volt, fegyver, és harcképzettség nélkül csak stratégának voltam jó, de itt már nincs szükség stratégiára, már csak túlélni kell az ellenség invázióját.
Visszasiettem a templomhoz, hiszen az én feladatom volt a szentély védelme. A templom előtt már a távolból láttam a hat különös alakot. Argenteoque jeges lovagjai. Minden pátriárka kettőért felelt. Ezek a katonák nem emberek voltak, Argenteoque középrangú démonai, csak szükség esetén szólítják őket, és mikor nincs rájuk szükség a Fagyott mag körül állnak mozdulatlanul. Fekete páncéljuk vállvédőit, és övcsatját koponya díszítette, melynek szeme, és orra türkizkéken izzott, és gőzölgött. Szemük is hasonló volt. Sisakjuk két részből állt: alul egy sötét maszk, mely a szájukat és orrukat takarta, alul körbe fogsor minta, orrlyukuk helyén pedig hiányzó orrcsont motívum. A felső része pedig egy sisak volt, két oldalt szárnyak, a tetején pedig szarv, melynek tetejébe egy ékkövet ékeltek. Ahogy közeledtem, a szolgálatomban álló két lovag azonnal vigyázzba állt, páncéljuk hangosan zörgött. Mellkasuk előtt összetették kezüket, és a semmiből előtűnt egy kard, aminek pengéje leginkább egy kristályra emlékeztetett. Megálltam előttük.
- Pihenj. - Eltüntették fegyvereiket, és kezüket testük két oldalán pihentették meg, fejükkel pedig rám meredtek. Rémisztő teremtések voltak, majd két és fél méter magasra emelkedtek. Hangjuk olyan volt, mint a metsző téli szél, még az Argenteoqueiakat is kirázta a hideg tőle.
- Rendelkezzék velünk.
- Droroba támadást intézett ellenünk, a Fagyott mag veszélyben van! Az embereink harcba keveredtek velük, segítsetek nekik! - Mutattam az útra, ahonnan jöttem, ők pedig azonnal ismét fegyvert rántottak a semmiből, és már szaladtak is az irányba. Lépteik nyomát a köveken törések jelezték, lépteiket pedig hangos puffanások. Magamra hagyva a templom ajtajához léptem, aminél a négy másik lovag állt őrt.
- Dohan parancsára be kell fáradnia, úrnő, és a veszély elmúlásáig benn kell maradnia. - A parancs érthető volt, és így is tettem.
A templom tele volt azokkal, akik nem tudtak fegyvert ragadni. Jelenlétem nem tett jót a lelküknek, mind féltek eddig is, én csak pillanatnyilag rosszabbá tettem számukra a helyzetet, de furcsa mód a szemeikben nem a rémületet láttam, ahogy rám néztek, hanem a reményt. Néhányan látszólag suttogtak valamit, próbáltam fülelni, de a rengeteg suttogás közepette nem tudtam egyet sem elcsípni. Fél fülemet befogva próbálkoztam, és végre megértettem néhányat: Argenteoque oltalmazz, a gonosz nyerje el büntetését, Blackrose mátriárka megvéd minket. Nem tudtam miért fektetnek ilyen sok hitet belém.
A menekültekkel együtt húztam meg magam a templom falai között. Szemeimmel Alsiust kerestem, és meg is találtam, csendben gubbasztott egy sarokban, odamentem hozzá, de egyikünk se szólt. Hihetetlenül nyomasztó érzés volt tehetetlenül ücsörögni, miközben odakinn mások harcolnak helyettünk. A harc zöreje nem jutott el a templomig, addig tudtuk, hogy embereink tartják a frontot. A percek órák lassúságával teltek. A halálos csendet végül a templom ajtaja előtt álló négy lovag kiáltása törte meg: az ellenség betört. A fegyverek csörgésétől mindenki összerezzent, szagolni lehetett a félelmet.
Felálltam Alsius mellől, az utcára néző ablakhoz akartam menni, kinézni, hogy mégis mennyire rossz a helyzet. Sokan követték tekintetükkel lépteim. A szűk ablakréshez lépve ide-oda kellett lépdelnem, hogy jól kilássak. Nem maradt az ellenségből sok, tán ötven ember, a lovagok hősiesen tartották őket, igaz, egyikőjük már elbukott. Droroba emberei fekete, vörös és aranyszín páncélba voltak bújtatva, kezükben kard, vagy balta. Ha betörnek, varázsolnom kell, nincs más választásom. Minden tízedik ellenség után egy lovag elbukott, végül az utolsó is, és úgy tizenöt bősz, vértől áztatott katona feszült az ajtónak. A baltások nem tétováztak, fegyvereikkel estek neki, amit pillanatok alatt apróra forgácsoltak. Ahogy egyesével léptek be kacagtak, hangosan. Nem engedhetem, hogy ártsanak a védteleneknek! A templomban lobogó gyertyák fénye számos árnyékot vetettek körém, ekkor jutott eszembe, hogy az árnyékok művészetét még nem próbáltam.
- Shadow: Shadow fist! - mondtam, miközben elképzeltem, ahogy a mágia megtörténik, beleadtam mindenem, amit tudtam. Éreztem, hogy még a hívők ereje is velem van.
Legjobb próbálkozásaim sem hoztak gyümölcsöt, bárhogy is próbáltam megközelíteni a varázslat létrejöttét, az mind makacs mód megszületetlen maradt. Urrá lett rajtam a kétségbeesés. Mit ér a magas rang, mit ér az, hogy mások számítanak rád, ha egyszer semmire nem vagy képes? Még csak lelassítani se bírtam őket.

"Nevetséges"

Zengett a templomban egy túlvilága, alaktalan hang. Mindenki, a hívők, de még Droroba emberei is kapkodni kezdték a fejüket jobbra-balra, hogy vajon ki beszélhetett. De nem hallatott magáról újra, csupán a templomban rohamosan hűlni kezdett a levegő. Az argenteoquei nép ebből mit sem érzett, azonban Droroba népe, és én alaposan kezdtünk csontig átfagyni.
- Lenyűgöző. Nem is gondoltam volna, hogy ezek a hitványok képesek lesznek eldobni rasszizmusuk, és maguk közé venni egy kívülállót. Ha már felbéreltek egy varázslót, hogy megvédjen titeket, miért nem egy tapasztaltabbat hoztatok? – Lépett ki talpasai mögül Droroba varázslója. Középmagas, fiatal fiú volt, feje kopasz, szemei sárgák, Arcvonásai kisfiússá tették őt. - Mutass még valamit! - Ez a bolond azt képzeli, hogy én varázsolok?

„Takarodjatok a földemről!”

Hallatszott újra a kísérteti hang, és vele együtt megjelent az Argenteoque szentélyébe vezető ajtók rései közül egy apró világoskék gömb, vízpárát görgetve maga körül, gyorsan repülve felénk.
A fagyos levegőgombóc belém szállt, csak egy pillanatig lehetett bennem, de éreztem, hogy testem elviselhetetlenül átfagy, és szemeim előtt megjelent egy rövid pillanatra, kitöltötte látóterem egy rémisztő, páncél rétegelt arcú, üres szemű, szájtalan démoni arc. A gömb aztán elhagyta testem, de nem apró gömbként, hanem hatalmas jégcsapként. Még gyorsabban is repült az ellenség felé, mint a gömb, elsőként a varázslót nyársalta fel, majd akik mögötte és mellette álltak. Maga előtt tolva áldozatait kirepült a templom ajtaján, majd hangos csattanással ért földet a templom előtti téren. Akiket nem talált el a jégcsap, azok hanyatt-homlok menekültek, gyáván féltve éltűket, inkább visszakucorodnak ahonnét jöttek, és soha többé nem teszik lábukat be ide.
Nem tudtam sokáig gyönyörködni az ellenség nyársalt, a jég súlya alatt felismerhetetlenségig szétpasszírozott testén, én is megkaptam a magam részét a fagyból. A hideg minden volt erőm kiszívta, térdre estem, majd arccal a földre, eszméletemnél voltam, de mozdulni nem tudtam.
- Mi történt? – Hallottam Dohan hangját, és az ajtó zörgését, ahogy kiszaladt a szentélyből. Próbáltam fejem felé fordítani, és magam elmagyarázni a történteket, de testem nem engedelmeskedett semmilyen parancsnak. Végül egy hívő lépett oda hozzá, és magyarázta el a történteket neki. Nem láthattam arcát, de tudtam, hogy tisztában van a történésekkel. Az a kis gömb, és a hang kétségkívül Argenteoque műve volt. – Vigyétek Kitsume-t a lakására, és gondoskodjatok róla, amíg vissza nem melegszik a teste, utána pedig küldjétek azonnal hozzám.

A kúrálásom tovább eltartott, mint azt hittük volna. Egyszerű fagyást néhány óra alatt meggyógyítanak, mágikus jellegűt egy hét, Argenteoque nagyúr fagyasztása azonban két hónapba tellett. Két hónapig főztek engem egy vas kádban, amibe rendszeresen cserélték az elpárolgó vizet, és a tűzifát alatta. Ha ez még nem lett volna elég, a szobát, amiben a kád volt két kemence fűtötte. Lehetett benn úgy 65 Celsius fok, kész pokol a helyieknek. állapotom folyamatosan javult. A fejemtől kezdtem felengedni: elsőként az állkapcsom voltam képes megmozdítani, majd a nyelvem, aztán a nyakam, a kezeim, a törzsem és így tovább lefelé. Mikor végre sikerült kievickélnem a kádból, a bőröm már annyira átázott, hogy olyan volt, mint egy nagymamáé, de hála a szobában tartott bitang nagy hőségnek gyorsan megszáradtam, és menekülhettem a forró helyiségből. Meglepve érte az ajtónállókat, ahogy pucéran kiszaladtam, de nem ácsorogtak soká, hiszen még mindig mátriárkaként tekintettek rám, azonnal ruhákért siettek. Miközben öltöttem magamra a ruhát vettem csak észre, hogy régi szép emberszínem megfakult, bőröm kifehéredett, sápadt lett, mint a hó. Argenteoque varázslata az én testemen is maradandó nyomot hagyott.
Emlékeztem még, hogy a Dohan beszélni kívánt velem, ahogy felépültem, nem is kívántam őt megvárattatni. Megköszöntem a szolgálóknak a kéthavi gondoskodást, majd a főpaphoz vettem az irányt. Kora reggel volt, hajnal. Ilyenkor még nem a templomban szokott lenni, hanem otthon. Tudtam én is, és ő is, hogy amit mondani akar, az nem tűr semmilyen halasztást, így szégyenérzet nélkül mertem bekopogni ebben a korai órában otthona ajtaján. Morcosan, álmosan, pizsama köntösben nyitott ajtót.
- Kitsume. Fáradj be. – Félreállt az ajtóból, utat engedve otthonába.
Még nem jártam nála sose, de belül az fogadott, amire számítottam. Nem volt nagy otthon, módos kis kuckó. A fogadószoba nem állt másból, csak egy apró asztalkából, körbepakolva székekkel, és néhány festmény a falon. Leültetett az asztalhoz, nem kínált étellel, és itallal, inkább azonnal a lényegre tért, megkért, hogy várjak még egy kicsit. Besétált az egyik ajtón, majd hamar vissza is tért három vaskos könyvvel, és egy tekerccsel a kezében, az asztalra helyezte őket, gerincük nem felém nézett, így nem tudtam elolvasni, hogy mi a címük.
- Lányom. Nehéz lesz, amit mondani fogok. Droroba emberei nem támadnak gyakran, mint azt te is láttad hosszú ittléted alatt. De mikor mégis eljönnek, Argenteoque nagyúr felszólal, és parancsára útra kelnek a harcképes fiatalok, és elüldözik a szigetről az összes kívülállót. Megbecsült tagja vagy társadalmunknak, és mindig az is maradsz. A nép tisztel, szeret téged, de mélyen belül mind félnek tőled. Hiába vagy mátriárka, nem folyik ereidben vér a mi vérünkből. Így, a másik két pátriárka, és jómagam hosszasan gondolkodtunk, hogy itt tartsunk, mert mátriárka vagy, ám úgy láttuk helyesebbnek, ha kívülállóként tekintünk rád. Nem kívánunk Argenteoque nagyúr türelmével játszani, így lehetőleg minél előbb hagyd el a szigetet, kérlek. Utazásodról a legapróbb részletig gondoskodva lett: a nép hajót épített neked, és az összegyűjtött kívülálló hajótöröttekből személyzetet eszkábált. Ők majd elvisznek téged. Tiszteletbeli helyed, mint Blackrose mátriárka pedig örökre megtartjuk, hogy lássák az utódok, hogy nem minden kívülálló szörnyűséges. Gondolom kíváncsi vagy még, hogy mik ezek a könyvek. Ajándékba kapod őket. A könyvtáros nemrég találta meg őket, egy eldugott zugban, sok más könyv mögött. Ha varázslói útra kívánsz lépni, ezekkel még megpróbálhatod a bűvészkedést, a könyvben leírtak szerint ehhez a fajta mágiához abszolút nem szükséges egy tapasztalt varázsló útmutatása. A három könyv pedig Alakváltó mágia, Anatómiai Analitika, és egy bestiárium. Bármire, amire még szükséged lehet, azt gyűjtsd össze. Ha kérhetlek, ne húzzuk az időt, még naplemente előtt hagyd el a szigetet.
Istenem megtagadott engem, és alakom látványától a nép szívébe bújt félelem miatt most legújabb, sokadik otthonom ismét el kell hagynom. Sírni tudtam volna, de elfojtottam inkább a könnyeket. Ez az elszakadás fájt mind közül a legjobban, hiszen most nem csak egy, de sok dolgot veszítettem el egy csapásra. Akkor döntöttem úgy, hogy kegyvesztettségem miatt ezentúl nem Kitsume Blackroseként fogok majd bemutatkozni, hanem mint Fall-from-Grace.
- Ne légy bánatos, mert van itt még valami. A szigetet el kell hagynod, de Argenteoque szolgálatait folytathatod, még akkor is, ha nem hordod papjai ruháját, és nem adja nevét tetteidhez. Az egyik elfogott Droroba katonát kivallattuk, sokáig kellett kínozni, de végül elmondta, hogy kifejlesztettek egy mágiát, amivel képesek fellelni Droroba szétszórt darabkáit. Ezáltal Droroba emberei közelebb vannak istenük feltámasztásában, mint mi. Ezen a tekercsen van leírva, hogy hogyan tudod ezt a mágiát megtanulni és végrehajtani. Neked kell odaérni hozzájuk előbb, és vagy elzárni őket újra, vagy elpusztítani. Nem tudjuk pontosan, hogy Droroba darabjai milyen formában léteznek. Ennyi volt, amit mondani szerettem.
Nem váltottam vele szót, nem jött szó a számra, világosan tudtam, hogy mi a teendőm: mágiát tanulni, és a háttérben szolgálni Argenteoque nagyurat. Dohan parancsára nem időztem soká a városban. Táskába tettem a könyveket, és a tekercset, amiket kaptam, búcsút vettem Alsiustól, hosszasat, fájdalmasat. Megígértem neki, hogy egyszer, mikor Drorobát elpusztítom visszatérek hozzá. Felszálltam a hajóra, hogy visszatérjek Fioréba.

Fiore északi részén kötöttünk ki. Település gyanánt csak egy falu akadt a közelben, a tengerészekkel ott szálltunk meg: ők a fogadóban, én pedig saját szobát béreltem magamnak. A szobát mindennek lehetett nevezni, csak nagynak nem. Ágy, mellette íróasztal egy székkel, hogy a szék már az ágy szélét érte, a falon szembe felül apró szekrény. Az asztalra helyeztem könyveim, bezsúfoltam a szekrénybe a ruháim, és levetettem magam az ágyra: kényelmetlen volt, szinte csak akkor tudott az ember jól megpihenni rajta, ha nagyon fáradt volt. Inkább az asztalhoz ültem, és kezembe vettem a mágiáról szóló könyvet. A hajón elő se vettem őket, egész úton Fiorei nyelvtudásom frissítgettem a tengerészek segítségével.
Ez a könyv érezhetően más volt, mint a többi. A többi könyv úgy kezdett mindent, hogy hogyan kell a mágiát létrehozni. Ez azonban hosszadalmasan írt arról, hogy kezdő varázslóként először meg kell tanulnunk irányítani, kordában tartani erőnket. Rengeteg meditációs gyakorlatot írt, és egyszerűbb varázslatokat, bűvész trükköket. Kártyákkal, és érmékkel kezdtem el bűvészkedni, amik gyakorlással egyre gyakrabban jártak sikerrel. Mikor végrehajtottam az összes gyakorlófeladatot úgy éreztem, hogy végre tovább lapozhatok. A következő oldaltól hatalmasat dobbant a szívem: közepén nagy betűkkel: bevezetés az alakváltás alapjaiba. Az első oldalak arról szoltak, hogy hogyan tudom az emberi megjelenésem megváltoztatni: hajszín, szemszín, bőrszín, de kinek kellenek ezek? Igaz, jól fognak jönni kémkedéshez, de előbb nyílt harci tapasztalatokra lesz szükségem. Átpörgettem oda, ahonnan az érdekes rész kezdődik: „ahhoz, hogy a varázsló képes legyen felvenni egy lény alakját, ahhoz tüzetesen ismernie kell annak a lénynek minden egyes részletét.” De hogyan fogom én valaminek minden apró részletét megismerni? Szemem lassan átvándorolt a másik két könyvre: anatómia és bestiárium. Érdekesnek ígérkezik ez a varázslósdi. Röviden, nincs más dolgom, csak elfogni egy kiszemelt teremtést, és felboncolnom.
Még aznap elmentem beszerezni egy túrához, vadászathoz, és műtéthez a kellékeket. Másnap útnak is indultam, táskámban a felszereléssel, és a három könyvvel. A helyiek elmondása szerint a közelben volt egy nagy tó, ami ideális piknikezésre. De nem piknikre kellett a tó nekem: első kiszemelt áldozatom a bestiáriumból egy Kappa lett. Vizi humanoid teremtés, így hát hol máshol keresném, ha nem egy tó közelében? Nem volt messze a tó falutól, kellően távol, hogy a széléről ne lássanak el idáig, és tán még ahhoz is elég távol, hogy kiáltások se hallatszódjanak be. A partra érve lepakoltam, és hozzáláttam, hogy magamat csaliként használva csapdába csaljak egy kappát. Leterítettem egy lepedőt és uzsonnázni kezdtem.

A csapdám nem vált be, a víztükör még csak meg se moccant. Lehet nincs ebben a vízben kappa? Nem! Nem terelhetnek el engem negatív gondolatok! Kell a vízben kappának lennie, hiszem, hogy van benne! Sebesen járni kezdett a fejem, hogy vajon mitévő lehetnék, és hirtelen eszembe ötlött: szerencse, hogy hoztam pótruhát. Levetettem magamról a ruhámat, nem féltem attól, hogy meglát valaki, ugyan mit kéne szégyellnem magamon? Mások megirigyelhetnék a testem. Magamhoz vettem egy hosszú tűt, majd a vízbe mentem. Hideg volt még, így kora reggel, de nem volt a víz hidegebb, mint amit Argenteoque szigete kínált. Nem féltem attól, hogy megfázom, áldozatokat hoznom kell a sikeremért. Lubickolni kezdtem, úszkálni, bementem a vízben olyan mélyre, hogy már nem ért le a lábam, igazi, mit sem sejtő strandoló képét igyekeztem hozni. És próbálkozásaim meg is hozták gyümölcsét. Valami megragadta két kézzel a bokám, és hirtelen mozdulattal a vízbe rántott. Tudtam, hogy ez lesz, nem rémültem meg, nem lélegeztem be a vizet, szememet nyitva tartottam, és lefelé nézve láttam, ahogy egy zöld kis lény, szája helyén csőr, szemei hatalmas fekete gombok, feje búbján tányér, markolja a bokám és igyekszik a vízben tartani. Nem a fenékre próbált lehúzni, csak a vízbe fojtani. Hátradőltem, mintha hanyatt akartam volna esni, ám szándékom az volt, hogy megforduljak, kezeim közel kerüljenek a kappához. Az mit sem sejtett szándékomról, biztosan azt gondolta, hogy a pánik miatt mozgok így, ám rájött, hogy vadászból vad lett, mikor a mellkasába döftem a tűmet. Kerek szemei kiszélesedtek a meglepődöttségtől, de én voltam az, aki jobban lett meglepve. Lehet, hogy nagyon hasonlít egy emberre, de mégis egy kappa. A tű a páncéljától kigörbült. Visszanyertem lélekjelenlétem, szabad lábammal a könyökhajlataiba rúgtam, kiszabadítva magam a fogságából és amilyen gyorsan csak tudtam a partra úsztam. Alábecsültem, szemtől szembe nem leszek képes legyőzni, de akkor mégis hogy? A vízbefúlás félelme még ott lebegett a fejemben, nehéz volt ettől a rettegéstől gondolkodnom. Kutatni kezdtem apró táskámban a bestiárium után, és meg is lett, hamar a kappához lapoztam, és olvasni kezdtem az aláhúzott, fontosnak ítélt részeket: „A fejük csúcsán lévő tányér vizében van az erejük. Udvariasak. A gyermekhúsnál is jobban szeretik az uborkát. Szeretnek birkózni az emberekkel.”
Hát persze, reggel, indulás előtt vettem is néhány uborkát, hogy a partra csaljam. Ha ez előbb eszembe jut, nem kell a bőröm kockára tennem. Felöltöztem, majd ruhám szárába egy másik tűt csúsztattam. Elővettem a táskából az uborkát, és egy kést, és félbevágtam. Egyik felét a partra dobtam, másikat magamnál tartottam, és vártam. Hosszú másodpercek teltek el, de végül a víztükör megremegett, és lassan kibújt belőle valószínűleg ugyanaz a kappa. Berántotta a vízbe magával a fél uborkát, de mikor megpillantotta, hogy van nálam még több kimerészkedett a vízből. Nyertem. A kappa alig volt egy méter magas. Óvatosan kezdett el közelíteni. Lassan felálltam, majd meghajoltam előtte, de túl gyors voltam, és megrémült, majdnem visszaugrott a vízbe. Nem egyenesedtem fel, úgy maradtam, derékszögben meghajolva, egészen addig, amíg ő nem viszonozta. A bestiáriumom szerint udvarias lény, viszonoznia kell. Félelme lassan elszállt, egyenesbe állt, és meghajolt. Csőbe húztam a kis mitugrászt. Tányérjából rengeteg víz kiömlött a földre, de még mielőtt észrevehette volna, és visszament volna a vízbe újratölteni felvettem egy szumó birkózó állását, és odakiáltottam neki:
- Dosukoi
A kappa is felvett egy hasonló állást, és különös, vékony hangon visszakiáltotta a dosukoi-t nekem, ezzel jelezte, hogy elfogadja a kihívást. Mint a jó szumósok egymásnak szaladtunk, nevetségesen nézhetett ki, ahogy birkózik egy magas, sápadt lány egy zöld kisgyerekkel. Szívós volt a kis rohadék, neki jobban mentek a fogások, révén rajtam több szabad felület volt, mint az ő testén, nem is beszélve arról, hogy az ő bőre még csúszott is. Könnyűszerrel fektetett két vállra, felkelt rólam, majd diadalittas táncot kezdett lejteni, és akkor jött el az én időm. A birkózástól még a maradék víz is kiömlött a tányérjából, így már könnyű préda volt a számomra, hiszen én vagyok a nagyobb. Kirúgtam a lábát, fölé gurultam, majd ezúttal a tűt a halántékába szúrtam, ahol nem védte őt se páncél, se csont. Az éles eszköz elérhette agya első lebenyeit, szeméből az élet fénye hirtelen, és gyorsan hunyt ki. A parton bitang nehéz volt a dög, révén teste tele volt vízzel. Nem is szenvedtem a rángatásával, inkább a táskámat vittem oda hozzá. Még friss hullaként is kellően büdös volt, nem csoda, hiszen egy hal, de vajon milyen lesz, ha felvágom? Alaposan átbújtam a könyvet, tudtam, hogy egy emberi testen hol kell vágni, és ez a kappa nem sokban különbözött egy embertől kívülről, rengeteget gyakoroltam egy darab szalonnán, hogy egyenes vágásokat ejtsek, ne remegjen a kezem.
Először az izomrendszerére voltam kíváncsi. A felkarjánál kezdtem a vágást: bicepsz, tricepsz, deltoid, majd az alkar, kézfej. A lábaival folytattam, kezdve a fenékizmainál, haladva lefelé a combján át egészen a lábfejéig, utána a mellkas, has, hát, és az arcizmok. Minden egyes vágástól vörös vér buggyant a zöld bőrre, ügyelnem kellett rá, hogy a kezemen kívül mást ne vérezzek össze. Nem lett volna szerencsés véres arccal, visszamenni a faluba, és a jegyzeteimet se akartam tönkretenni. Szorgosan rajzolgattam a vonalakat, hogy hogyan tevődik össze az izomzata a lénynek, majd az érrendszerét is feltérképeztem. Jöhettek a belső szervek. A belső felépítése, és a szervei is hasonlítottak az emberére, ugyanaz a tömeg, méret, alak, szín, csak a tüdeje volt valamivel kisebb, a kopoltyúja volt az egyetlen, amit részletesebben át kellett vizsgálnom. A belső szervek eltávolítása viszont már tényleg nagyon büdös, és undorító volt. Rendesen kellett hozzá gyomor, hogy hozzájuk merjek egyáltalán érni… eleinte, de ahogy megszoktam, belejöttem, már simán ment az egész. A következő boncolásom már szinte profi szinten fog zajlani. Legvégül a csontvázáról készítettem képet. Egy nagyobb, szélesebb késsel sebtében lekaptam a húst a csontokról, és otthagytam a parton a művem. Valami csak megeszi majd. Szép volt így visszanézni, és visszagondolni, hogy hogyan bomlott elemeire a kezem alatt a kappa egész teste, és most hogyan fekszik ott, vértengerben, gondosan szétválogatott elemekkel: egy helyen a bőre, egy másikon a csontváza, harmadikon a szervek, negyediken pedig a hús.
A tóban lemostam annyi vért a kezemről, amennyit csak tudtam, most pedig kezdődhet a neheze. Át kell változnom a kappává, amit épp most daraboltam fel. A víz szélére álltam, hogy lássam magam a tükrében. Hozzáfogtam, hogy átváltozzam kappává, mindent úgy csináltam, ahogy a könyv írta. Az első alkalom mindig hosszadalmas, de gyakorlással egyre gyorsabban, és gyorsabban fog menni. Elképzeltem, láttam magam előtt minden adatot, amit feljegyeztem, minden képet, amit rajzoltam. Lassan érezni kezdtem valami furcsát, megmagyarázhatatlant, majd megtörtént. Mintha testem porfelhővé változott volna, eltűnt egy füstfüggönyben, majd mikor eloszlott ott álltam, kizöldülve, füleim meghosszabbodtak, beléjük lógó fülbevalók kerültek, fejem tetején tányérszerű képződmény volt, és nyakam körül megjelent egy öv. Arcom hófehér maradt, leszámítva a szemeim körül húzódó zöld vonalkákat, ajkam is megzöldült. Mellkasom is a szegcsontjaim alatt, az oldalvonalamig, és a lágyékomig teljesen fehér volt. Ujjaim közé úszóhártya nőtt, a hátamra pedig egy teknősbéka páncélja. Na, lássuk mire képes ez a test. Emberként semmi mágia nem ment, de talán így sikerülni fog. Water Ball-al próbálkoztam meg, elképzeltem, ahogy a forró vízgömb alakot ölt kezemben. Tenyeremet kitartottam az ég felé, és éreztem, láttam, ahogy tenyeremben lassan gyűlni kezd a víz, majd szökőkúttá szökken, és felülről lefelé felveszi alakját, gőzölögve örvénylett kezemben az apró golyó. Sikerült, alig tudtam elhinni, de sikerült! Egy nap alatt az első boncolásom, az első alakváltásom, és az első mágiám! Ünnepélyesen meglendítettem a gömböt, és az ég felé hajítottam. Szállt a gömb a magasba, majd egy pillanatra megállt, és engedelmeskedve a gravitációnak visszaindult, hangos csobbanással érkezve a tó vizébe. Hasonlóan, ahogy átalakultam visszanyertem igaz, emberi külsőm. Most, hogy ez mind megvan, már csak egy céhre lesz szükségem. Összeszedtem a cókmókom, és visszaindultam a faluba információt gyűjteni.

Másnap visszaadtam a szobát, majd útnak indultam, azokba a településekbe, amiket a falusiak említettek, hogy van mágus céh. Első megállóm Fressia volt, ez volt a legközelebb a kis kikötőfaluhoz. Bízom benne, hogy a közeli céh, a Golden Phoenix bevesz tagjai közé, hiszen itt a közelében ez a csodás kereskedőváros, annyi ember fordul itt meg, megannyi kiváló mintadarab, boncolásra váró alany! Körülményes volt a bazáron átverekednem magam, hiszen nem csak a vásárlók hadában kellett magamnak utat vágnom, de még néhány akadékoskodó boltost is le kellett ráznom, akik mindenáron rám akarták tukmálni a bőrszépítő csodaszereiket. Halált érdemelnének ezért az arcátlanságért, hogy csúfnak merik csodás bőröm ítélni.
Sok időt vesztettem, de végül sikerült a város határában lévő céhházhoz eljutni. Meséltek róla, hogy egyszerűbb feljutni repülve, de mivel birtokomban nem volt ily mágikus tudás, így maradt a lépcsőzés. Hosszú, és fárasztó lépcsőút volt, de kitartásom meghozta gyümölcsét. Azonnal az ebédlőbe mentem, bent már zsongott az élet, hangzavar volt, szinte senki nem figyelt fel jöttemre. Hangosan köszöntem, de a hangzavar elnyomta a hangot, legalábbis azt hittem. Egy magas, tagbaszakadt alak lépett elém. Emberi teste volt, de feje helyén inkább egy feketepárduc feje ékeskedett.
- Segíthetek? – Öltözete egyszerű volt, könnyen lehetett volna parasztnak is nevezni. Biztosan nem egy céhes nagyágyú volt.
- Csatlakozni kívánok eme dicső céhhez. - Lehajolt hozzám, feje kétszer akkora volt, mint az enyém. Mélyen a levegőbe szippantott. – Nem illik lányokat szaglászni!
- Te nem csatlakozhatsz. Távozz!
- Esetleg az indokot megtudhatom?
- Sötét, démoni erőktől, és ártatlanok vérétől bűzlesz. Csak távozz csendesen, mi itt nem akarjuk tudni a történetet, hogy honnan szedted ezt a szagot össze.
Átkozott kappa vére. Talán várhattam volna a céhkeresgéléssel pár napot? Ah, akkora kár pedig itt hagyni ezt a céhet, olyan szép mintadarab lenne ez a párduc ember.
- Elvihetlek? – Csúszott ki ajkamon, de nem bántam meg, nem magyaráztam meg, hogy miért mondtam neki.
- Hogy mi? Hova? – érte a macskát váratlanul a kérdés, és még váratlanabbul szívébe hasító szikém. A morajlástól nem hallották fájdalmas nyivákolását, de nem kellett sok idő, hogy észrevegyék: valami nincs rendjén. Egy kis üvegcsét nyomtam a sebéhez, hogy vért vegyek tőle, majd gyorsan a kijárat felé iszkoltam. Ahogy csapódott mögöttem az ajtó elhalkult a morajlás, valaki felkiáltott: UTÁNA!
Kívülről láttam egy kifutót, ami egy tó fölött volt, arról ki tudok ugrani, és nem kell a lépcsőn ismét leszaladnom, megkockáztatva egy elfáradást, és elfogást, vagy megcsúszást és halálra zúzódást. Nem volt nehéz megtalálni a kifutót, egyedül az üldözőkkel akadt néha gondom a folyosókon futkosás közben. Hosszú volt a kifutó, és nem akadt rajta sehol egy fedezék, amire pedig nagy szükségem lett volna. Egy egész, felbőszült céh loholt a nyomomban, a legkülönfélébb mágiákat és mágikus lövedékeket vetve utánam, elém. A kifutó végét el se értem, a szélénél vetettem magam a mélybe. Azonnal nekifogtam az átalakulásnak, de tudtam, hogy nem változhatok át túl korán, bíznom kellett abban, hogy azt hiszik, belehalok a zuhanásba.
Pont röviddel a víztükör felett sikerült felvennem a kappa alakját. Hangos csobbanással értem a vízbe, ami rendesen meg is ütött. Leúsztam egész a vízfenékig, és ott, mélyen kezdtem el haladni az árral. Úsztam, amíg az alakváltás kitartott. Sikerült elég messze kerülnöm a céhháztól, de nem elég közel a városhoz, hogy észrevétlen eltűnhessek.
A közeli fák között húztam meg magam, megvártam, míg megszáradt a ruhám, közben többször is lefürödtem, hogy a következő céhekben már ne érezzenek rajtam semmilyen ártalmas szagot.
Céhről céhre jártam, de olybá tűnt a Phoenixnek nem tetszett tevékenységem, és felkérést nyújtott be minden céhhez, hogy bosszulják meg a támadásom. Valahányszor betettem lábam egy céhházba, ferde pillantások fogadtak. Volt, ahol nem ismertek fel azonnal, de később rájöttek. Volt, ahol már tárt karokkal fogadtak. Így ment ez minden céhben: Titan Nose, Phoenix Grave, Blue Pegasus, Fairy Tail, Dragon Fang, Mermaid Heel, Lamia Scale, Twilight Ogre, Hound Holy. De szerencsémre mindenhonnan sikerült sérülés nélkül eltűnnöm.

Kerülni kezdtem a településeket, és céltalan bolyongtam vadonokban, barlangokban, és elhagyott épületekben, mikor rátaláltam. Nem hallottam még róla, nem is tudtam miféle építmény volt ez, a térképeken nem volt feltüntetve, véletlen leltem rá. Eleinte csak egy apró házikónak tűnt, berendezetlen, de belül egyetlen lámpás mégis égett. A képzetlen szem nem látta meg a furcsaságokat, de egy boncmester, mint magam felfigyelt az apróságokra. A padlóban hajszálvékony rések húzódtak, megkopogtattam, hogy halljam vajon üreges, de nem a visszhang válaszolt. Ahol sejtettem a rejtett ajtó fel is tárult nekem, és egy felvonó érkezett, ráálltam, és meg is kezdte ereszkedését a mélybe. Mikor leértünk egy barlang szája előtt találtam magam. Ez biztosan nem egy törvényes céh háza lesz. Hallottam a sötét céhekről is, de nem mentem be egyikhez sem, nem tartottam magam gonosznak, de ebben a pillanatban ráeszméltem: a törvényes céhek megtagadtak engem, az ország a vérem kívánja. Akkor hát gonosz leszek, és ahhoz méltón fogok járni. Bátran léptem a barlang sötétjébe.
Rövid séta után a céh ebédlőjében találtam magam. Sötét alakok lakomáztak, beszélgettek, italoztak, a levegőben szinte érezni lehetett a ruhájukból áradó vér szagát, ahogy keveredik a sörével. Szállt a levegőben a gonoszság. Végigpillantottam a benn tartózkodókon, de sehol nem láttam egy jó mintapéldányt sem. De aztán megpillantottam: a sarok sötétjében ücsörgött egy ezüstös hajú fiú, magányosan. Ő is, ahogy én a termet fürkészte, mikor tekintetünk találkozott hatalmasat dobbant szívem. Tán szerelem első látásra? Vagy egy jel, hogy megtaláltam a tökéletes mintaalanyt? Vajon milyen színű lehet a veséje? Ah, alig várom, hogy megismerhessem.
- Héj te, téged még nem láttalak. – Zökkentett ki bájologásomból egy tőlem valamivel alacsonyabb lány. Fiatalnak látszott, de mozgásában felfedeztem az évek tapasztalatát. Kihívó öltözete volt, ami eredményként szülte, hogy megannyi férfi tekintet követte őt. – Te egy gyermek vagy? – hangja játékos volt.
- Csatlakozni kívánok eme céhhez. – arca érdeklődő színbe öltözött, és szemével pásztázta alakom, arcom.
- Nem megy az olyan könnyen. A nagy Blackened Tearsbe nem csatlakozhat csak úgy minden jött-ment… most hogy így belegondolok, hogy jutottál le ide egyedül? Honnan szerezted meg a jelszót?
- Véletlen tártam fel…
- Véletlen… véletlen nem történik semmi. Mondd, te nem az a piti alak vagy, aki miatt fel voltak bőszülve a céhek, mert bejárkált hozzájuk tagokra támadni?
- De, én lennék. – Felnevetett.
- Mindenhol van rólad egy felkérés, hogy fogjanak el, de elég csekély pénzösszeggel. Mégis mi a csudáért mentél be minden egyes céhhez megölni egy-egy tagot? - nem értem miért hiszi, hogy gyilkos ösztön vezetett a céhekbe, azonban elmondani nem akartam neki, hogy csatlakozni szerettem volna hozzájuk. Úgy éreztem itt jobb erről nem szólni.
- Ezekért… - kotorászni kezdtem kistáskámban, majd előhúztam három üvegcsét, rajtuk egy-egy céh jelével.
- Furcsa hobbid van. Vért gyűjteni emberektől.
- Nem hobbiból gyűjtöm. Kutatáshoz kellenek. – Szemei kikerekedtek.
- Érdekes vagy. Kedvellek. Legalább meghaltak, akiktől loptad a vért?
- Ez vér a szívükből. Bízom benne, hogy már nem élnek.
- Tetszik, tetszik! Ha már úgyis lejöttél ide, és tudod a jelszót vagy beveszünk, vagy megölünk. Gyere, találok neked valamit, amivel bizonyíthatsz nekünk. Héj! Hozzátok ide nekem „őket”! – Kiáltott hátra, és néhány fickó felállt a székéből, hogy kisétáljon a teremből.
- Be se mutatkoztam még, a nevem Sue Rosemund.
- Fall-from-Grace.
- Érdekes még a neved is. Örülök, hogy megismerhettelek.
- Számomra megtiszteltetés.
A bemutatkozásunk után vissza is ért a három férfi, egy-egy alakot cipelve, fejükön zsák, kezük, lábuk megkötözve. Sue intett, hogy menjünk hozzájuk közelebb.
- A három félnótás közül az egyik céhtag, de meglopta a céhet, és bizalmas információkat adott ki a külvilágnak. Ez tolerálhatatlan, halállal kell tetteiért bűnhődnie! Kérlek, derítsd ki, hogy melyik volt az, és büntesd meg.
- És a másik kettő?
- Áh, ők csak a közelben bóklásztak és elfogtuk őket szórakozásból.
Két férfi és egy nő térdelt előttem, kezük hátrakötve, fejük lehorgasztva, ruhájuk egyszerű, hétköznapi volt. Mind csak dünnyögni tudták, hogy kérem ne, meg bocsásson meg, nem én voltam, nem szándékosan csináltam, ártatlan vagyok. Hiába próbáltam szólni hozzájuk, szép szóval, nyugtattam őket, hatása nem volt, de még a durva szónak sem, mikor ütöttem őket, semmi pénzért nem akartak a könyörgéssel felhagyni. A tömegnek tetszett, mikor durván bántam velük: tapsoltak, fütyültek, éljeneztek, buzdítottak. Így nem tudok meg semmit, ha nem értelmes dolgokról beszélnek! Mérgemben magamra öltöttem hirtelen a kappa alakját, és egyetlen Water Snake varázslattal addig fojtogattam a három bűnöst, amíg minden levegő ki nem szorult belőlük, a lelkükkel együtt.
- Az egyszerű megoldás, mi? Tetszik, tetszik. Mi se értettünk velük szót, az istenért sem akartak csöndbe maradni. Mondjuk mi egy kicsit tovább kínoztuk őket. ÉS miért nem azzal kezdted, hogy alakváltó vagy te is, mint én?
- Kiérdemelte. – Jelent meg egy férfi, és szólt semmitmondó hangon. Puszta jelenléte elég volt, hogy csendbe borítsa a termet. Átadott a lánynak egy fekete kendőt, rajta egy fehér könnycseppel.
- Ahogy óhatja, Enoch Mester. – Szóval ő a céhmester. Tekintetéből, és arcáról, már amennyi kilátszik belőle a gallér alól, semmit nem lehet leolvasni. Minden egyes porcikája tiszteletet követel a környezetétől, és a gyengékben félelmet vált ki aurája. Ő az a fajta ember, akinek boncolásához bizony alaposan fel kell még nőnöm. – Akkor, Enoch mester parancsára gratulálok, mostantól tiszteletbeli tagja vagy a Blackened Tearsnek. Ez a kendő azé a fickóé volt, akit épp most fojtottál meg, viseld büszkén. De még mielőtt vakon küldetésezni kezdenél, gyere velem, el kell magyaráznom a céh rendszerét.

Így történt hát, hogy szálltam családról családra, és hogyan találtam meg végül a helyem, mint mágus. De történetemnek ezzel még nincs vége, hiszen mostoha családom darabjai valahol várják, hogy megtaláljam őket, igaz családom kiléte még titok számomra, Droroba követői még szabadon járják a világot, és megannyi érdekes lény vár rám, és bonckésemre a világban eldugva, hogy testük titkait feltárjam, és hogy erejüket a magam hasznára fordítsam!