Jonathan McWilliams: Napló

Valóság

Ismét ugyanaz az álom. Ahogy az az apró test egyre csak feketébb és feketébb lesz a vörös lángokkal körbevéve. Mindig ugyanaz az álom, de mindig másféle halálnem. Számtalanszor, újra meg újra kell átszenvednem ezt a pillanatot. Ezúttal a test lassan elszenesedik, majd hamuvá válik. Már várom, hogy riadva ébredjek fel, de ez az álom most más. Magam is lángolok, érzem, ahogy a lángok mardosnak, égetik le rólam a bőrt, a húst. Majd lassan csontvázzá válok és ekkor jön csak a megváltó ébredés.
Sötét szobában ébredek ismét. Minden ugyanolyan. Rólam tengert fakasztva ömlik le az izzadság, reszketek és százszorosan dobog a szívem. Muszáj megnyugodnom, de nem megy. Segítségért kiáltanék, de nem jön szó az ajkaimra. Próbálok felülni, a levegő felé kapok és egy láthatatlan árny karol belém. De a kéz érintése helyett visszahullok az ágyba és lassan elsötétül ismét minden. Hallom még, amint az ajtó kicsattan, de csak ennyi. Semmi más.

- Milyen nap van ma? - kérdezem nehezen, lassú hanglejtéssel a mellettem ülő férfit.
- Vasárnap - válaszol kurtán. Lehajtott fejjel ül egy régi széken az ágy mellett, amiben fekszem. A tegnapi ruhája van még rajta, valószínűleg éjszakázott és fáradtan egyből az ágyba esett.
- Akkor azért vagy itt ilyen korán - erőltetek egy kis mosolyt az arcomra, bár abban a mosolyban semmi öröm nem lakozik. - Mi a mai menü?
- Erőleves. Meg egy kis karalábéfőzelék. Semmi extra. - Feláll és nagy nehezen felültet. Végig belém nyilall a fájdalom, minden tagomat átjárja. Ám én mégsem adok ki, még egy pisszenést sem. A tálcát az ölembe helyezi és átnyújtja a kanalat. Lassan kanalazgatni kezdem a levest. Meleg, de mégis égeti a tüdőm. Képtelen vagyok megenni azt az ételt, ami forró. A meleg már viszonylag jó, de még így is égeti a tüdőm. A belső égési sérüléseknek köszönhetem.
- Utálom a karalábéfőzeléket - jelentem ki belekóstolva a második fogásba. Sven mindig is jól főzött, de valahogy mindig sikerült eltalálnia azokat az ételeket, amiket nem nagyon kedvelek.
- Ahhoz képest, hogy tegnapig meg sem szólaltál... - rázta a fejét rosszallóan.
- Most más volt - feleltem félretéve az ételt. - Vele együtt égtem, és láttam... a lányt is.
Lesütötte a szemét. Éreztem, hogy nem tudja mit mondjon. Tanácstalan. Ahogy eddig is az volt. Nem sokkal azután, hogy az ágyban találtam magam, nyílott az ajtó és Sven állt ott. Tudta, hogy mi történt, és hogy egy lány hozott ide. Ennyit, nem többet. Hat napja vagyok itt, - legalábbis a nappalokból és éjszakákból erre jutottam - és ma volt az első nap, hogy megszólaltam.
- Ki tud róla, hogy itt vagyok? - kérdeztem, és azt a választ vártam, hogy senki.
- Senki. Kivéve a lányt, aki idehozott. Nem tudom ki Ő, nem mondott semmit magáról, hiába kérdeztem. - Látszólag nagyon bántotta, hogy nem segíthet nekem.
- Köszönöm. Pár napig még maradnék, amíg rendbe nem jövök.