Dreadlord

Név: Raghnall Ainsworth
Faj: ember
Nem: férfi
Életkor: 21

Személyiség: Általában rejtőzködő (csak azokkal hülyéskedik, viccelődik, akikkel sokat van együtt és megkedvel, ergo bízik benne) szereti a rejtélyes félelmetes kinézetet mutatni a nagyvilág felé, de igazából vidám karakter az életben. Küldetéseken nem fél ölni, annyira nem kegyetlen, de azért ne játssz a tűzzel, mert elgurul a gyógyszer. Szereti a pénz létét, de ezért nem fog lemészárolni egy falut. Ártatlanokat nem szokott bántani, kivéve, ha van valami oka rá. Nem szereti, ha lenézik. Ha valakit a barátjának vall, megvédi az élete árán is.
Összefoglalva: rejtélyes, erős, félelmet keltő, de a barátaival kedves, vidám, és vigyáz rájuk. Szereti a rímeket, szeret másokat megviccelni, és kivételesen jó cuccokért képes bármire, ami nem ütközik barátai érdekébe. Nem öl rögtön, de nem is irtózik tőle. Krumplit is meg tanult főzni. Kevés barátja van, de ez még változhat.

Jellem: Kaotikus Semleges, + gonoszra való hajlam

Kinézet: 198 cm magas, 94 kg izmos, atlétikus alkat habár ezt elsőre senki nem mondaná meg, mert általában csuklyás köpenyt visel, ami eltakarja testét. Furcsa kinézetéhez hozzájárul, hogy bal szeme barna, míg a jobb zöld színű. Vállig érő sötét barna haja van, mely akkor változtatja színét mikor megidéz egy csontvázat. Csontvázakként egy tincs változik csont fehérré. Idővel ez a fehér, halottas szín visszaáll eredeti állapotára. Jóképű, rövid körszakálla van, és egy vágás hasítja fel bal szemét. Ha kibújna köpenyéből és nem lenne ilyen rejtélyes, minden lány utána szaladna. Csak kevesen látták igazi kinézetét mindig próbál rejtve maradni. Vastag, strapabíró köpenyén csontból faragott vállvért illetve csont és koponya díszítő elemek találhatóak. Arcát elszokta takarni egy maszkkal, ha nem szeretné, hogy felismerjék.

Mágia: Nekromanta mágia - Csont mágia

Név: Necromancer Magic /Nekromanta Mágia/
Szint: 1
Leírás: A nekromanta kényére-kedvére játszik élettel és halállal. Halott testeket képes az irányítása alá vonni, csontokat idéz meg és használ mágiáihoz, rontásokat ás átkokat szór az ellenfeleire. A mágiának több alága is van, melyekre a nekromanták szakosodhatnak. Egy magas szintű nekromanta azonban már mind a három ágat mesteri módon űzi.
Típus: alap/kezdő

Név: Death Spike / Haláltüske /
Szint: 1
Leírás: A nekromanta az egyik markát odanyomja a tenyeréhez, majd elhúzva onnan egy 100-150 cm hosszúságú csontból készült dárdát materializál. Közel- és távolharcra egyaránt hasznosítható, vagy odaadható egy élőhalott szolgájának.
Típus: támadó, kiegészítő

Céh/Szervezet: Blackened Tears

Felszerelés:
Név: Magic Cloak / Mágikus Köpeny /
Szint: 1
Leírás: A köpeny véd az esőtől, hótól, széltől, folyamatosan a használójának kényelmes hőfokot biztosít emellett nem koszolódik, minden sérülés után néhány perc alatt helyre állítja magát. Persze a használóját nem védi meg a mágikus támadásoktól vagy egyéb ütésektől, szúrásoktól.

Meg egy kis könyv, amibe irkálok+ceruza. Egy kulacs víz. Apró holmik, ami egy utazónak kellhet.


Előtörténet:

21 évvel ezelőtt születtem Raghnall Ainsworth néven egy Knothole Glade nevű faluban. Édesanyám egyszerű szövőasszony volt, édesapám pedig kereskedéssel foglalkozott. Furcsa mód ahányszor rákérdeztem, hogy mit adott el aznap mindig csak ezt felelte: „ezt meg azt” vagy „hogy még kicsi vagyok hozzá”. Édesanyám arca is komorrá vált mikor apa egy kisebb vagyonnal tért haza. Sejtettem, hogy valami nincs rendben.
Egy idő után apám egyre feszültebbnek tűnt és egyre kevesebbet is hozott haza. Ez akkoriban nem is tűnt fel nekem annyira, hanem egy nap mikor Rogerrel, a legjobb barátommal a falu határánál játszottunk, messziről észrevettük apámat, miközben fura sötét alakokkal beszélget. Mondtam neki, hogy most végre meglesem, mit dolgozik édesapám. Nagy nehezen rávettem, hogy tartson velem. Sajnos ő mindig is tartott Mr. Ainsworth-től, ahogy ő emlegetni szokta. Távolról követtük őket, nehogy észrevegyenek, de így sajnos nem hallottam, hogy mit mondanak egymásnak. Egy régi bányabejárathoz vezette apám az idegeneket. Minden falusi gyerek tudta, hogy nem szabad a bánya közelébe menni, mert veszélyes, ócska és ránk omlik. Ebben a tévhitben maradva sose mentünk a közelébe eddig.
Mikor odaértünk a bányabejárat közelébe, láttuk, hogy egy páncélozott rusnya emberi lény őrködik ott. Édesapám mutatott neki valamit, ami a nyakában lógott és az őr odébb állt. Apa mindig viselte azt a nyakláncot és egyszer még én is felhúzhattam, igaz, csak rövid időre. Megpróbáltunk az őr mellet besurranni, de sajnos rajta kapott, és azt mondta, ha még egyszer meg lát itt, akkor úgy elátkoz minket, hogy soha többé nem leszünk önmagunk. Fejünk fogva menekültünk keresztül kasul a dombok között és egyszer csak beszakadt alattunk a föld. Oly hirtelen és oly gyorsan zajlott le, hogy feleszmélni se volt időnk. Szerencsére nem függőlegesen estünk le, hanem csak lebukfenceztünk, így komolyabb bajunk nem esett.
Körbenéztünk és egy folyosón találtunk magunkat mely három irányba ágazott szét. Roger azt mondta, hogy menjünk jobbra, mert ott nem lehet kobra. Mondtam ám legyen, menjünk keresztül e hegyen. Bár viccelődtünk egymással, még nem igazán fogtuk fel, milyen helyzetbe is kerültünk… Elindultunk hát jobbra, mert ez tűnt a legbiztonságosabbnak. Kalandvágyó kisgyerekként izgalommal fogadtuk és vártuk mit találunk a fáklyákkal kivilágított folyosó végén. Vajon kincset? - kérdezte Roger. Vagy rémisztő embereket, mint az az őr odakint? Telt múlt az idő, s egyszer csak ijesztő hangokat hallottunk a folyosó vége felől. Emberi lehet? Vagy netán démonok? Egyre hangosabban, és tisztábban értettük… ezek emberek! Nagy kő esett le a szívünkről, és már azt hittük, ez a faluba vezető kiút.
A folyosó végén megtorpantunk, hisz a falunk helyett egy hatalmas csarnokra bukkantunk, ahol hosszú sorokban árulták a furcsábbnál furcsább portékákat és tele volt ijesztő, köpönyeges alakokkal. A szűk hely, ahol voltunk a bazársor mögött húzódott és így nem igazán vettek észre minket. Roger rögtön kiszúrt egy érdekes nyakláncot melynek közepén egy kristály világított és nyomban a kezébe vette. Mondtam neki, hogy tegye azt vissza, mielőtt valaki meglátja, így se kéne itt lennünk, de Roger addig babrált a nyakékkel míg az kicsúszott a kezéből és földet érve összetört a benne léve színes kő. A lármára hátranézett az öregember, és amint meglátta a földön a darabokban heverő ékszert rögtön bíborvörösre váltott a feje, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. A fülünknél fogva rángatott minket s közben rugdosott is. A nagy lármára mindenki felfigyelt, igazi felfordulást keltettünk. Egy varázslattal megkötözött minket s elkezdett keresni valamit a holmija között, majd elővett egy hatalmas kardot és azt mondta, hogy kéz nélkül nem törsz el többé semmit. Üvöltöttünk a kisgyerek fejünkkel, mondtuk, hogy véletlen volt, és még bocsánatért is esedeztünk, de nem hatott rá semmi. Először Rogerhez fordult, aki már sírt és könyörgött, hogy hagyja ezt abba. Egy csattanás, közben egy sikoly, és a háttérben a nézők kárörvendő nevetgélése, majd Roger ájultan esett a földre, miközben kezéből ömlött a vér. Egy rongyba megtörölte a véres kardot majd a kezemhez illesztette, keresve a levágás helyét. Megemelte a karját s én behunytam a szemem, készülve a legrosszabbra. Ekkor egy mély, tekintélyes hang szólalt meg a tömegből.
- Elég legyen!
Akkor kezdtem el sírni az örömtől, hiszen ez édesapám hangja volt. A boltos rosszallóan nézett rá.
- Mi szándékod van ezzel a fiúval, he? – kérdezte.
- Az az én sarjam te nokedli fejű!
- Ááá, te vagy az, te zsivány? Hát hol az a kölcsönadott lakrima?
- Ugyan, barátok között nincs türelem? - mondta apám miközben ellátta Roger sebét.
- Ezt még elnézem neked, hisz régóta ismerlek, de a kölköd eltörte a legértékesebb portékám. Ezt hogy kívánod fedezni?
- Egy törött lakrima ide vagy oda, hisz rengeteged van. - próbálta lelkesíteni az apám
- Ez a kis baleset egy millió gyémántba fog fájni és még barátian megúszod. – mondta emelt hangnemben.
- Ú bazzeg. - csúszott ki apám száján. – Mármint, bezzeg, ha nő lennék, fele annyi se lenne. Nem oldhatjuk meg máshogy ezt a dolgot?
- Hát, ha pénzed nincs akkor ez a kis takony fogja ledolgozni az árát. Holnap reggel nyolcra itt legyen! Reggel nyolcra!!
Édesapámmal szótlanul mentünk hazáig, majd egy alapos fejtágítás után így szólt:
- Hogyha fontos az életed, s a barátod sorsa reggel nyolcra ott leszel. Többet nem tehetek érted.
Majd anyámnak elújságolta, hogy nála fogok melózni. Anyám nem örült neki, de beletörődött.
Másnap reggel nyolcra ott voltam a megadott helyen, s vártam az utasítást. Megérkezett az öreg, nem is köszönt, csak mormogott a saját orra alá, hogy ezzel mennyit keres, meg, hogy ezt sose viszik el és kipakolta az árukat. Néha rám kiabált, hogy ezt vigyem ide, vagy, hogy söpörjek fel. Tulajdonképpen nem volt vészes a munka, inkább csak figyeltem az emberek viselkedését, megismertem a feketepiac rejtelmeit. Három év után az öreg lassacskán elkezdett komolyabb feladatokkal ellátni, s megkaphattam az ócska holmikat, ami neki már nem volt hasznára. Számomra elég nagy kincs volt, amit kaptam, hiszen sose volt saját varázstárgyam. Noha még mindig mogorva volt, kezdett potenciált látni bennem.
Öt év után a crocusi piacra telepedtünk át. Itt már keményebb volt az alvilági élet, nem szaladgálhattam össze vissza, a kereskedő mellett maradtam és ügyeltem, hogy véletlenül se köthessen valaki belém. A trottyal már egész jól kijöttem, szinte megkedveltük egymást. Egy hónap alatt itt is belerázódtam az életbe, bár más volt, mint eddig. Nem ment olyan jól a bolt, s adósságaink is voltak. Egyik nap felbukkant egy csuklyás ember rendkívül ijesztő küllemmel, s még itt, a feketepiacon is kitűnt a többiek közül. Tartozásunkat akarta behajtani, de az öreg reszketve mondta a hírt:
- Nincs ennyi pénzünk.
Erre a félelmetes alak felemelte a kezét, és egyik csontja elkezdett kinőni majd egy suhintással odébb vágta az öreget.
Félelem és csodálat járt át egyszerre. A kofa némi zihálás után annyit mondott:
- Én már öreg vagyok, pénzem sincs, csak e fiú szolgálatát tudom felajánlani.
Felsegítettem a mesterem, s ennyit mondott.
- Sajnálom fiam.
A nagydarab férfi rám nézett, majd nekem dobta táskáját és elindult. Csak egy gyors köszönöm-et tudtam mondani régi mentoromnak és indultam is az ismeretlenbe.
Némán követtem bazárról-bazárra ahol folytatta ügyleteit. Mielőtt beszélt volna, rám parancsolt, hogy csak „követ s nem beszél” maradjon, míg kiérünk innen, s így is tettem. Miután kiértünk, elindultunk gyalog és fél óra volt mire összeszedtem a bátorságomat, feltettem egy kérdést:
- Mi volt az, amit a kofa ellen csináltál?
- Csont mágia – felelte unottan.
- És fájt?
Rám nézett és elkezdett nevetni. Nem értettem mi olyan vicces, de hagytam ennyiben.
- Én is lehetek csont mágus? – kérdeztem reménykedve.
- Hát nem ijesztő neked?
- Egy kicsit, de azért érdekes.
- Messze vagy még attól, hogy varázsló lehess… de ki tudja? Lehet, egy nap még túlszárnyalsz engem is.
- Hahaha - nevetett derűsen.
Nem igazán értettem, hogy most komolyan mondta ezt vagy nem, de okos ember nem vitatkozik az erősebbel.
- Hova megyünk? – kérdeztem-
- Krumplit pucolni… haha.
Most mi van? Előbb attól féltem, hogy kettévág saját csontjával, most meg itt mondja a paprikás krumpli receptjét.
És még mindig mondja… csupa blah blah. Kezdett sötétedni már, és még mindig csak meneteltünk. Egyszer csak mozgolódást láttunk, egy kisebb bandita csapat áldozatai lettünk. Körbevettek minket legalább tízfős csapat volt.
Főző mester mágus elkezdett nevetni és megkérdte a banditákat, hogy álljanak félre. A banditák persze vonakodtak. Hírtelen feltűnt öt csontváz és hátulról elvágta öt bandita nyakát. Majd nyugodt hangon így szólt a mágus:
- Legyetek szívesek álljatok félre.
A maradék bandita sírva futott el.
- Megtaníthatlak téged is, de csak az alap dolgokra. A többire magadtól kell rájönnöd. Rég volt már tanítványom, de egy biztos, ha félsz a gyilkolástól, akkor ne játssz halottakkal. Most döntsd el, mert később nem lesz visszaút.
Én meg ott pislogtam és gondoltam főzök neki egy paprikás krumplit. Miután elkészült a vacsi…
- Ááá finom paprikás krumpli… látom benne vagy a mágiába tanulásban.
- Ez volt a teszt? Haha, ám legyen… készen állok a csont mágiára!
Nem tudom, hogy még álmodok, vagy ez a csávó egy troll, de mindenesetre jobb, mint ócskaságokat eladni, és így hátha tanulok pár kolompéros receptet.
Így telt el hat év, követtem a mágust mindenhova, lestem mozdulatait, mindenféle krumplit csináltam neki, ha nagyon ízlett neki még tanítgatott is. Különleges esetnek számított, amikor hasábburgonyát csináltam neki és cserébe beleolvashattam a varázskönyvébe.
Egész jó páros voltunk, bár lehet én is átvettem a hóbortjait egy kicsit… Óó, krumpli, nyamnyam!
Megkérdeztem a mágust, hogy lehet ilyen vidám, ha öldököl, és csontvázak társaságában van folyton.
A válasza csupán annyi volt:
- Az élet egy nagy krumpli. Föld alól terem és mégis jó. Csontvázaim is föld alól jönnek és életben tartanak, hogy tovább ehessek krumplit. Krumpli is és csontváz is jó célt szolgál. Mellesleg a krumpli segíti a varázserő áramlását a testben, melynek segítségével könnyebben kontrollálhatom a csontvázaimat.
Ez a csávó totál gyökér, de valamiért csipázom és mellesleg nem is rossz tanár, bár gyakran elkalandozik krumplis történeteivel. – Gondoltam akkoriban.
Utólag rájöttem, hogy a krumpli egy metafora és valójában… nem, nem jelent semmit csak egy szaros krumplit… Persze tény, hogy finom.
Szó mi szó sokat tanultam csontos mesteremtől, de még mindig többet tudok a krumpliról, mint a mágiáról. Ahhoz, hogy tovább fejlődjek, beajánlott a Blackened Tears nevű céhhez, melynek ő is tagja. Utazásaink során hidegvérrel öltünk és meleg vízben főztünk. Már amennyiben krumpli ellenes volt az illető. Örök kolompér szövetséget kötöttünk és minden vasárnap együtt lakmározunk csonttestvéreinkkel együtt. Immáron készen állok, hogy harcba szálljak a Blackened Tears emblémáját viselve. Egyetlen hátulütője a dolognak, hogy csontlevesre megsértődnek a halottaink.
Célom, hogy túlszárnyaljam az összes csontmágust, és hogy módot találjak arra, hogy a halott mágusoknak ne csak a testét, de varázserejét és személyiségét is visszahozzam az élők világába.