Karoline Vassalor

Név: Karoline „Kara” Vassalor
Faj: ember
Nem: nő
Kor:22
Személyiség: Az idő legnagyobb részében megfontolt, nyugodt és vidám, kissé talán már túl gyermeteg is, de ha harcra kerül a sor, előjön énjének másik fele. Harcban (főleg, ha egy másik nekromanta az ellenfele) nem ismer irgalmat, örült és meglehetősen kegyetlen. Nem bízik meg, és végképp nem tisztel akárkit, addig bárkinek beszól, aki nem bizonyított neki, legyen akármekkora rangja.
Jellem: Kaotikus Semleges
Kinézet: vállig érő (hátulról felcsatolt) barna haj, 170cm magas. Ruha: egyszerű hosszú fekete ing, fekete térdig érő nadrág, sötétbarna geta-szandál, jobb felkarján tetoválás („Credo in Domino”), hosszú fekete körmök
Érdekesség: szeret más nyelven (értsd. latinul) beszélni
Mágia: Nekromanta mágia
Céh: -
Felszerelés: Csontból faragott bot, varázskönyv

22 évvel korábban.

A Rasten nevű falu határán egy megfáradt fiatal nő akart átkelni a temetőn. Bár rossz érzése volt ezzel a hellyel kapcsolatban, tudta, hogy ez a legrövidebb út a házához. Nagy levegőt vett, és nekiveselkedett a sírok szegélyezte ösvénynek. A lemenő nap fényében minden alak egyre ijesztőbbé vált, még a fák is kezdtek hasonlítani inkább démonok árnyaira, semmint a természet egy ártalmatlan lényére. A nő félelme egyre csak nőtt. Gyógynövényekkel telt kosarát mellkasához szorítva, lépteit megkétszerezte. Egyszer csak egy éktelen ordítás csapta meg a fülét, az egyik közeli sír felől. Bár először megrettent, mégis közelebb merészkedett. A félhomályból egy rongyokba csavart kis csecsemő alakja körvonalazódott ki, aki még a holtakat is felkeltette szívbemarkoló üvöltésével. A nő arcán kedves mosoly terült el. Felvette a nyirkos földről a gyermeket, és már sokkal határozottabban indult meg a házához.
Otthonában aztán megvizsgálta az immár aranyosan gőgicsélő újszülöttet. Kislány. Adott neki egy kis langyos kecsketejet, majd a kis csöppség rögtön álomba is merült. A nő merengve nézte a kisbabát.
- Milyen kegyetlen szüleid lehettek, hogy otthagytak meghalni téged. De ne félj, én nem hagyom, hogy bármi bajod essen… Kara…

"22 év telt el azóta, hogy Sasha, vagyis anya megtalált, és a gondjába vett engem, kis elhagyott árvát. Emlékszem, sosem unatkoztunk, mivel ő volt a falunk vajákosa, akinek mindig kellett segítenie, hol szülések levezetésében, hol betegek gyógyításában. Szerette is mindenki a faluban, ahogyan engem, a kis „tanoncát” is. Anya próbált tanítani a gyógynövények meg egyéb szerek használatára, de csak annyit ért el, hogy tudtam, mit kell neki odaadnom, ha gyógyfőzetet készített. Nem azt mondom, érdekes volt ez is, de engem már kiskoromban sem ez vonzott. Minden szabadidőmet a temetőben és környékén töltöttem, anya nem kis riadalmára. Nem szerette, ha ott játszadoztam, de engem vonzott az a hely, akkor még nem tudtam miért. Aztán egyik nap…"

14 évvel korábban

- Üdv bácsi. Kit keres? – A férfi középkorú volt, hosszú fóhefér hajjal és ezüst szemekkel. Meghajolt, majd mosollyal az arcán megszólalt.
- Amicum antiquum. (Egy régi barátot)
- Úgy ismerem ezt a temetőt, mint a tenyeremet, de ha nem mondja barátja nevét, akkor nem tudok segíteni. - elképedt a megjegyzésemtől.
-Értetted, amit mondtam?
- Csak az elsőt. Anyukám megtanított pár szót, meg mondást latinul. - leugrok, a kerítésről még előre billenek.
-Karoline a nevem. Hát a bácsinak?
-Nevem Ixaram Vassalor. – hajolt meg ő is – és te Kara kisasszony egy nagyon érdekes kis csöppség vagy. Gyermek létedre nem félsz a terra mortuisén (halottak földje) lenni?
-Én már nem vagyok gyerek! – fújtam fel magam – 8 éves vagyok!- felnevetett, és megsimogatta a fejemet.
-Pedig itt most nagyon veszélyes lenned ma.
-A Samhain miatt?- ettől a szótól még jobban kikerekedett a szeme.
-Gondolom erről az ünnepről is anyukád mesélt.
-Nem. Ők meséltek róla .- mutatok az egyik sírcsoport felé. Ő odament és elkezdte fürkészni a sírokat.
-Ezek már…Et fui mortuus , et multo ante (ők már rég meghaltak). Mégis hogyan…?
-Kérem, nem mondja el anyunak, hogy tudok ilyet! Nagyon megijedne. - Ixaram csak sóhajtott egy nagyot, és még egyszer megsimogatta a fejem.
- Ego autem non potest facere quicquam (pedig nem tehetek mást). Anyukádnak tudnia kell róla, milyen erőkkel is rendelkezel.
- Erőkkel?- nézek rá értetlenül. Itt megfogta a kezem és arrébb húzott a sírtól, majd azzal a lendülettel a botját beleszúrta a földbe. Az egész temető remegni kezdett, majd földöntúli sikítások és üvöltések hangja lepte el az egész környéket. Én megragadtam Ixaram lábát, összerezzentem a félelemtől. Az ő arcáról azonban nem tudtam ugyanezt a félelmet leolvasni. Csak állt mellettem nyugodtan, és folyton ezt a mondatot ismételgette.
-Ego non praecepi aliquis, et mandavero et ecce omnes cadavera mortuorum (én vagyok az, kinek élő nem parancsol s én parancsolok minden holtnak) Tudom, hogy ma nektek kéne szórakozni, de még várnotok kell egy újabb évet. – ahogy befejezte, a remegés és a sikolyok is abbamaradtak. Görcsösen kapaszkodtam a lábába, ő viszont csak szelíden mosolygott.
-Na, akkor hol is….
-Karoline!- halottam a távolból anyu kétségbeesett kiáltását- Karoline, kicsim jól vagy?!-Mikor odaért hozzánk és meglátta Ixaramot, elsápadt.
-Maga kicsoda, és mit akar a lányomtól?! - odafutottam anyuhoz, ő letérdel mellém, így át tudtam fogni a nyakát. Ixaram bácsi csak meghajolt anyu előtt, majd komoly arccal ránk meredt.
-Asszonyom, beszélnünk kell a lányáról.

Jelen

-Itt kezdődött minden…- mondom a régi sírcsoport előtt állva. Rég belepte őket a moha és az indák, látszik, hogy senki nem gondozza őket. Óvatosan letörlöm a fölösleges növényzetet. Már a nevek és az évszámok is lekoptak róluk, csak egy halvány felirat vehető ki a legelöl lévőn: Tiszteld az elhunytakat.
-Hmmm….honorem defuncti sunt. Erre a mondásra itt nem is emlékeztem.
-Néni, nem venne egy pár szál virágot?- mélázásomból egy aranyos kis vörös fürtös kislány nevető hangja zavar fel. Ránézek, majd mosolyogva elveszem a felém nyújtott pár kis szirmos gyönyörűséget.
-Gratias ago tibi. (köszönöm neked) Mennyibe lesz?
-Négy ékkő. - ugrál vidáman a kislány. Odaadom neki a pénzt, majd elindulok a szemben lévő halottasház irányába. Az előbbi kislány sikítva indul meg utánam, és megragadja a bal kezemet.
-Ne menjen be oda, kérem! Nagyon rossz dolgok történnek ott mostanában!
-Tudom. Noli timere, quia me (ne félts engem). Azért vagyok itt. De te menjél biztonságos távolságba, nehogy bajod essen. - több se kell neki, azonnal elfut az egyik utcán. Nagy levegőt veszek és benyitok. Az egész épületet belepi a dögszag és a mérgező váladékok. Dühömben toppantok a padlóra.
-Ti ócska módón visszahozott testek! Hát a mesteretek nem tanította meg nektek mi az illem? Így kell üdvözölni a vendéget?- erre az épület minden réséből kezdenek előmászni az élőholtak. Megint a szokásos vigyor lepi az arcomat, ahogyan vicsorognak rám.
- Na, ezt már szeretem…- és megindulok feléjük.



14 évvel korábban, este

-Nem! Nem viheti el a lányomat!- hallottam a nappaliból anyu kiáltását. A közös vacsora után egyből be lettem küldve a szobámba, de így is az ajtó mellett ülve hallgatóztam.
-De értse meg kérem! Ő olyan, mint én. Ő is egy a dominus mortuorum (Halottak ura) közül.
-Az isten szerelmére, érthetőn beszéljen! Nem vagyok latinszótár!
-Karoline egy nekromanta!- A kijelentésétől egy pillanatra megállt bennem az ütő.
-„Nekromanta?! Az, aki a holtakat irányítja?! Nem. Az nem…”
-Nem! Ő nem lehet az. Ő egy kis színtiszta jóság. - roskadt le anya a nyikorgó székébe. Ixaram pár pillanatig nem szólt semmit, csak járkálni kezdett fel-alá a szobában, majd megállt.
-Én sem születtem gonosznak, és ez az erő is alapvetően nem rosszindulatú. De látja!- itt felemelte a hangját- maga is, aki az anyja, egyből arra asszociált, hogy a kislányból majd egy fekete mágus lesz.
-Nem! Én nem…
-Ez van, ha nem vagyunk tisztában egy erő mikéntjével, és csak mások beszédére hagyatkozunk.
-Elég legyen!- csaptam ki az ajtót. – ne beszéljetek úgy rólam, mintha nem lennék itt!
-Verax es puer (igaza van a gyereknek). Nem tehetünk úgy, mintha az ő szava nem számítana. - anya felcsattan.
-De ő még csak egy gyerek! Honnan is tudhatná, hogy mi a különbség jó és rossz között. - ekkor fagyos légkör járta át a szobát, ahogy Ixaram érzésnélküli szemekkel meredt anyura, majd újra megszólalt.
-A különbségtevés non est nostrum officium (nem a mi feladatunk).A halál sem tesz különbséget jó és rossz, helyes és helytelen között. Csak végzi a rá kiszabott munkát –fordult felém – ahogyan mi is, parva discipulo (kis tanítványom).
-Tanítvány?- elképedek, majd a szemem lassan megtelt könnyel, és a mamához futottam. Befészkeltem magam az ölébe és tovább bömböltem.
-Nem akarom elhagyni anyut! Nem! Nem!- üvöltöttem, miközben anyu is kétségbeesetten szorított magához. Mikor visszafordulok, látom, hogy Ixaram arca egy rezdülésnyit sem változott. Felülök, kezemet a lábaimhoz szorítottam, és úgy kezdtem el motyogni.
-Ha veled tartok, video etiam meum et matrem? (Láthatom majd még az anyámat)- Válasza rövid és kegyetlen volt.
-Non.(nem) Mert ő hamarosan úgy is meghal. - tekintetét anyára szegezte. - nincs igazam?
-MI?- csak néztem előre, majd valami nedveset éreztem az arcomon végigfolyni. Anyu könnyei hullottak rám, miközben egyre szorosabban ölelt.
-Anyu…?
-Bocsáss meg… Nem akartalak ilyen hamar itt hagyni… de, a betegségem… nem kegyelmez senkinek… Bocsáss meg Kara…
-Mama!!!- bújtam hozzá még erősebben.
-Ígérje meg…– mondta anyu a könnyeivel küszködve – ígérje meg, hogy vigyázni fog rá.
-Ameddig ő akarja, hogy megvédjem, addig az árnyéka leszek. –mama csak mosolygott, majd felállt és odavezetett Ixaramhoz. A kezemet az övébe tette, majd rám adta a kis kabátomat, és elindult a bejárai ajtó felé. Lassan elindultunk kifelé, ahogy elhaladtunk a ház mellett, még egyszer visszanéztem. Mama csak integetett, és a kendőjével törölte a szemét.

„….Mindig szeretni foglak kicsikém….”

Jelen, a halottasházban

- Szóval…-lép elő a lények mögül egy fiatal, hetyke kisrác. Vigyorogva csettintget jobbra-ballra, a ghouljai meg közrefognak. Az undor csak úgy sugárzik rólam. Alapszíntű megalkotás, ocsmány kivitelezés.
- Legalább friss hullákat használtál volna! Ezek itt már több hetesek! És, hogy raktad össze őket?! Nec cum receptui superfluum! (még a visszahívásuk is időpazarlás volt)
- Mit mondtál?
- Jól hallottad!
- De nem – hökken meg a gyerek –az első három mondatot még értettem, de utoljára mit mondtál?- Még nagyobb undor ül ki az arcomon.
- Tehát nem érted a mortuus est labium (a holtak nyelvét)? És még te mered magad nekromantának tartani?! Szánalmas! DEATH SPIKE!
- MI? Mi a….- de már nem tudja befejezni a mondatát, mert a tüském hegye átszúrja a szívét. Vele együtt a teremtett lényei is vad hörgésbe kezdenek, majd szétesnek. Amíg még leledzett benne egy kevéske élet, mellélépek.
- Az erősebb ghoulok képesek még az után is élni és harcolni, hogy a mesterük elhunyt. Ezzel nem mondom, hogy erősebb lennék, mint te, de egy olyan nekem ne terrorizálja az embereket, aki még a holtak nyelvét sem beszéli…- végigmondom azt, amit gondolok de ő már az első mondat végén meghal. Heh. Szánalmas kis féreg. De, ez valamiképp nosztalgikus is volt. Mikor is esett meg utoljára, hogy ilyen rosszul megkreált is mocsadékok ellen kellett harcolnom? Talán amikor a mesterem először tesztelt le…

8 évvel korábban

- Mester! Nem akarnak eltűnni!
Erre nem reagált semmit.
- Mester!
Ismét semmi válasz.
- Doctorem meus, quaeso ut auxilium?! (Mesterem, kérhetem a segítséged?)- ő meg csak csettintett egyet.
- Evanescunt. (eltűnni)- és az általa pár perce megidézett lényeknek már hűlt helye sem volt. A mester elég morcosan nézett rám.
- Mond, hogy akarod majd őket uralni, ha félsz tőlük?- duzzogok, és előveszem a varázskönyvemet.
- Nem félek tőlük. De én nem ilyen hasznavehetetlen dögöket akarok idézni. Olyan ocsmányak és gyengék.
- Mindenki az ocsmánnyal és a gyengével kezdi, legyen akármilyen hatalmas az ereje. Ez rád is vonatkozik parva discipulo. (kis tanítványom). Érted?- még mindig duzzogva, de odamentem hozzá, felmásztam a fejére elkezdtem játszani a hajával.
-Inquam (értem), Ixaram mester.
- Akkor folytassuk a gyakorlatot. Emlékszel a feltámasztó igére?- kihúztam magam és elindulok a botom felé.
- Igen. Tegnap este azt magoltam…. whiii!- és sikerült is eldőlnöm a bottal (tekintve, hogy kétszer akkora, mint én).
- Ne bolondozz!- lendített egy csonttüske záport felém a mester, amit nagy nehezen sikerült túlélnem.
- Nem akartam bolondozni, csak nehéz ez a valami!
- Szokj hozzá, mától csak ezzel idézhetsz!
-Hümmppp….- puffogtam, amit követett egy újabb zápor, majd miután előmerészkedtem az asztal alól, nekiálltam a rituálénak.
- In desiderio animae aeternam, dimisi* a morte. (az öröklét után sóvárgó lélek, felszabadul a halál alól) audivi vocem et facta est ancilla! (halld szavam, és légy a szolgám)- ami azután történt, az egy hatalmas robbanás, és vele együtt a könyvtár a feje tetejére állt. Ixaram rám rivallt.
- Idióta! Nem dimisi, hanem dimisit!
-Sajnálom… köhöhhh… mester!- köhögtem a port két hajlongás között. Ő csak morcosan szemlélte a rendetlenséget.
- Még szerencse, hogy ezek a könyvek és tekercsek robbanásállók, különben felbecsülhetetlen információk vesztek volna kárba.
- Sajnálom….
- Ne sajnálkozz már. Inkább gyere, és ezeket rakd a helyére. - itt a kezembe nyomott egy valag könyvet, amik a 20 emeletes polc legtetejéről valók voltak. Kénytelen-kelletlen, de elkezdtem felmászni a jó vaskos könyvekkel a polcon (mivel a létra a tropára ment). Közben a mester még lent pufogott.
- Ha mindig ilyen laza módon tanulod meg az igéket, sosem válik belőled erős nekromanta. Így hogy akarod majd viselni a nevemet?
"már megint kezdi. Mindig ezzel a neves dologgal jön, ha valamit elszúrok."
- Ki akarná viselni a nevedet?- abban a pillanatban megéreztem a lentről jövő gyilkos aurát. Nem mertem lenézni, tudom, hogy bepipulva milyen a mester.
- Remélem, tudod, hogy ez ma már a harmadik csontzáporod lesz?!- és megint kezdődik a menekülés előröl.
- Uvááááá! Sajnálom! Bocsáss meg!
- MIT MONDTAM A BOCSÁNATKÉRÉSRŐL???!!!

Jelen

- Ez meg mit képzel, hogy csak úgy bemegy oda?!
- Meg akar halni?!- hallatszódik kintről az időközben összegyűlt falusiak csevegése. Az ajtó elé érve, még egy pillantást vetek hátra.
- Caeli auxiliator tuus. (az ég irgalmazzon neked) és nekem is. –ezzel már kint is vagyok a halottasházból. Kint zsibong a teljes falu, és amikor bezárom magam mögött a kaput, egy emberként merednek rám. Senki sem mozdul hosszú percekig, majd a lefagyott tömegből előrohan a virágárus kislány, meg egy öregember, akinek személyében én a falu vezetőjét vélem felismerni.
- Hát mégis életben maradt néni?!- visongja a kislány hitetlenkedő örömmel. Mosolygok.
- Persze. Nem volt kemény ellenfél. De – itt az öreg felé fordulok – mit történt önnel Tano úr, hogy így megöregedett?- a férfi elhűlt tekintettel mered rám nevének hallatán. Óvatosan támaszkodva botjára közelebb lép.
- Bocsásson meg kisasszony, de honnan ismer engem?
- Hát maga nem ismer meg?- képedek el. – mondjuk igaz, jó pár éve annak, hogy eljöttem innen… még kislányként… De, –fogom meg újból az emberi csontokból fabrikált botomat – perturbationes, quibus ultra non addam (nem is zavarok tovább). Ég önökkel.
- Várj!- kiált az öreg utánam – hogy hívnak?- Elmosolyodok, és tovább gyalogolok, kifelé a faluból.
- A nevem Karoline…Karoline Vassalor…

Ahogy egyre távolodok a falutól, elönt a keserűség. Újabb megmentett lelkek, újabb emberek, akiknek okot adtam, hogy féljenek tőlem. Talán ebben mégiscsak igaza volt a mesternek.
„- Nati sumus ut sit solus” (Mi a magányra születtünk.)- Ökölbe szorul a kezem, doctorem meus (mesterem) ezen emlékezetes mondásától. Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Az embert, még ha olyan erővel is született, mint mi, nem lehet magányra kárhoztatni. Majd én megmutatom! Szerzek barátokat, társaikat, ki tudja talán még párt is!
- Nec solum ad….- (Nem akarok egyedül maradni).

Salve, kicsi lány!

Bár elsőre kicsit kusza volt a sztorid az ide-oda ugrálás miatt, de a végére minden a helyére került, és nem is tudnék belekötni, ha... az a ha ott nem volna. Azt javaslom, fusd át újra az egészet, néhol ugrálsz a jelen- és a múltidő között. Ha ezzel megvagy, dobj ide az én posztom alá egy hozzászólást, és már mehetsz is adatlapot készíteni!

ahogy így éjfél után látom, nem találok benne több időbeli hibát. Köszönöm, hogy szóltál, néha sajnos írás közben megfeledkezek erről a rossz szokásomról

Így már rendben, készítsd el az adatlapod!

Alaptőke 100.000 Gyémánt
Kezdő VE: 250