Valentin Event 2016 (18+)

A poéta emléke

Egyedüli társaim a könyvek voltak hosszú utamon mielőtt otthonomba értem. Velük éltem át fájdalmat, szenvedést, örömöt. Ők adtak nekem álmot, a versek reményt, a novellák útmutatást. Szenvedélyemmé vált az olvasás, egy más világba való elmerülés. Nem csoda, hogy egy költő vált lelkem pár napnyi „sötét” titkává.
Egy újabb könyvet fejeztem be, de nem éreztem elégnek, tovább akartam oltani az irodalom irányába gyúlt szomjomat. Gyermekként nem sok esélyem volt ismerkedni az irodalommal. Senkit nem ismertem, aki bevezetett volna a szépségébe, elmondta volna az értékét. Felnőtt fejjel egy segítségnyújtás után kaptam első verses kötetem egy idős asszonytól, aki „csak” ezzel tudta meghálálni, hogy lehoztam imádott macskáját a fáról. Mai napig nem tudja, hogy milyen sokat jelentett ez számomra, de egyszer meg fogom neki köszönni. De ez egy másik történet. A kisváros, ahol leszálltam egy antikváriummal rendelkezett a legnagyobb örömömre. Beléptem az ajtón, megcsapott a könyv és a doh együttes illata. Régi kötetek sorakoztak szorosan egymás mellett, várva, hogy új olvasóra találhassanak, ám nem csak a könyveket találtam csábítónak a kis helyiségben. Az eladóval egy magas, szőke hajú fekete szemű férfi beszélgetett. Hangja mély volt, arca pedig kisfiús. Fürtjei kuszán álltak fején és szemüvege kicsit ferdén lógott pisze egyenes orrán. Nem mondanám jóképű férfinek, mégis volt benne valami különleges. Észrevette, ahogy rápillantok, viszonozta a gesztust és éreztem, ahogy egy nagy érett paradicsommá válik a fejem. Szégyelltem magam és hogy ezt elrejtsem lekaptam egy könyvet a polcról. Végigpörgettem a lapokat, beszívtam az ódon illatot, majd egy véletlenszerű oldalba beleolvastam. Novellák voltak, amelyek az élet minden területét taglalták. A hátamon éreztem egy szúrós és egy érdeklődő pillantást is, ami felettébb zavart, így gondolkodás nélkül kifizettem a könyvet és sietve távoztam a boltból. Kint már lassítottam lépteimen. Végig tudtam, hogy a fiú nem veszi le rólam a szemét és hazudnék, ha azt mondanám nem reméltem, hogy utánam jön. Kezdtem elbizonytalanodni, lépteimet kicsit felgyorsítottam, de ekkor ajtócsapódást hallottam és azt a kellemes baritont, ami egyből a lelkembe lépett.
- Várj! – futott utánam a férfi. Tudtam, hogy nekem szólt. Gyomrom összeszorult, izgatottság lett rajtam úrrá. Beleharaptam alsó ajkamba, majd megpróbáltam elrejteni az érzelmeim és csak utána fordultam meg.
- Igen? – kérdeztem érdektelenséget színlelve, bár biztos voltam benne, hogy a szemem és a hangom elárul.
- Nem bánod, ha elkísérlek egy darabon?
- Nem. – vágtam rá hirtelen.
- Byronnak hívnak. – valahol belül tudtam, hogy nem kellene megbíznom benne és csak ott kellene hagynom, de a kíváncsiság hajtott. Így visszagondolva abban sem voltam biztos, hogy tényleg így hívták, de az akkor egy cseppet sem izgatott.
- Nati. – mutatkoztam be és viszonoztam a kéznyújtást.
- És merre mégy? – jah igen. Abba beleegyeztem, hogy elkísérjen, de arról még gőzöm sem volt merre induljak. Zavartan pislogtam párat, ő pedig csak kacagott.
- Gondolom több napig maradsz. – naná… - Gyere, elkísérlek a legjobb fogadóba. – ajánlotta fel segítségét és én elfogadtam. Az úton megtudtam róla, hogy költőként dolgozik és most ihletet gyűjteni jött el otthonról. Egyre izgalmasabbnak találtam az ismertséget. Igazából ő csak ennyit mondott el magáról, az út nagy részén én beszéltem, ami láthatólag egy cseppet sem zavarta. Az ég hirtelen beborult és szakadni kezdett az eső, mi pedig csak sétáltunk tovább. Az idő még így is kellemes volt és nem akartam sietni, nehogy hamarabb eljöjjön a búcsú ideje.
- Jajj ne haragudj, te nem is jutsz szóhoz…
- A rózsa akkor a legszebb, mikor kihajt a szakadó esőben. – csak ennyit felelt, s közben kezeit zsebébe dugta.
A fogadóhoz érve csak egymásra bámultunk. Nem tudtunk mit mondani a másiknak. Reméltem nem akar csak úgy ott hagyni, de azt sem tudtam miként folytatjuk, ha ott marad. Végül egy puszit nyomott az arcomra, és a fülembe súgta, hogy reméli még lát valamikor. Az arcom vörös volt, reményeiben pedig osztoztam. Csurom vizesen léptem be az ajtón, a fogadós hölgy pedig egyből beljebb invitált és adott nekem egy szobát. Első utam a fürdőszobába vezetett. Hosszú percekig engedtem magamra a forró vizet és azon gondolkoztam, ami történt. Tényleg csak ennyi lett volna? Egy apró puszi miközben mind a kettőnkben óriási vágy lakozott a másik iránt? Igazságtalannak tűnt. Nem jósoltam hosszú életet a dolognak, de bármi többel megelégedtem volna. Törölközőbe csavartam magam és a tükör elé álltam. A párás üvegen át is látszott, hogy a forró víz nem segített benne, hogy visszanyerjem eredeti arcszínem. Vagy az is lehet, hogy a gondolataim nem engedték eltűnni a pírt. Kisétáltam a szobába, és majdnem elakadt a lélegzetem. A fehér ágyneműn egy csokor vörös rózsa hevert, köztük egy kártyával. Lepattantam az ágyra, és olvasni kezdtem a kis papírt.
„Arcodhoz és vágyamhoz illik e rózsa színe,
agyamból nem tud kiszökni ajkadnak íve.
Kérlek ha érted amit a virág jelent nekem,
tölts el egy vacsorát este itt lent velem.”
Majd kiugrottam a bőrömből, úgy örültem. Rettentően izgultam, alig vártam, hogy vacsoraidő legyen. Pontos időpontot nem írt Byron, de nem is kellett neki, ötre átöltöztem, kicsíptem magam és az ágyon olvasgatva vártam, hogy jöjjön értem. Egy órán belül meg is érkezett. Kinyitottam az ajtót és ő abban a pillanatban egy gyengéd csókot nyomott az ajkamra. Nem tudtam, hogy haragudjak e vagy nem, bár a verse és az ajtónyitásom után egyértelművé vált mind a kettők szándéka, úgyhogy elengedtem magam mellett a történteket. Vagyis nem. Jó mélyen magamba zártam. Annyi érzelem még sosem áramlott át belém, mint akkor.
- Mehetünk? – kérdezte és nyújtotta karját. Én bólintottam és belekaroltam. Levezetett az étteremhez, ahol csak egyetlen asztal volt díszítve. Egy fehér terítő mindenféle színű virágszirmok voltak szétszórva és az asztal közepén egy gyertyatartó állt. Soha senki nem tett értem ilyen gesztust. Úgy éreztem, hacsak egy pillanatra is, de igenis számítok valakinek, valaki velem akar lenni. A vacsora mennyei volt, ahogy a társaság is. A felszolgáló egy középkorú úriember volt, akinek láthatólag azt a feladatot adta Byron, hogy mindig álljon készen, amikor a pezsgőspoharam kifogy. Milyen naiv volt a fiú, azt hitte le kell itatnia. Kellemeset beszélgettünk, irodalomról, költőkről, az életről. A magánéletet egyikünk sem hozta fel, vagy ha valamit megkérdeztem egy frappáns idézettel terelte el a témát. Megértettem a jelet, jobban jártam, ha nem firtattam. Valószínűleg az igazság elhallgatásával rengeteg fájdalomtól akart engem megkímélni. Az étteremből már mindenki elment. Mi még mindig ott ültünk, a gyertya lassan csonkká égett. Byron a kezemet fogta az asztalon, amikor a pincér odalépett.
- Sajnos ma estére az összes pezsgő elfogyott. – mondta viccesen jelezve, hogy ideje indulnunk. Byron intett neki, majd felállt az asztaltól és kihúzta nekem is a széket. Meglepően józan voltam a fogyasztáshoz képest. Éreztem, hogy van bennem alkohol, de még a mozgáskoordinációm és az elmém is a régi volt, aminek örültem, mert ami akkor történt arra megéri emlékezni. A fiú felkísért a szobámhoz ám mielőtt kinyithattam volna az ajtót erősen átölelt majd mikor engedett a szorításból, az ajka egyre közeledett és végül hozzáért az enyémhez. Pár másodpercig csak ott álltunk és csókolóztunk.
- Most, hogy megbizonyosodtam kinyithatod az ajtót. – nevette el magát, én pedig már ügyeskedtem is a kulccsal, hogy bekerüljünk. Mérhetetlen vágyat éreztem magamban és csak egy utat láttam a csillapítására.
Az ajtón belül kattant a zár. Byron újra hozzám lépett és ismét hevesen csókolni kezdett. Lassú léptekkel egymásba kapaszkodva eljutottunk az ágyhoz. A férfi keze lassan becsúszott a blúzom alá, majd amint lehetősége támadt eltávolította azt rólam a többi ruhadarabommal és a gátlásaimmal együtt. Ott feküdtünk egymás karjában, heves érzelmektől fűtve egészen addig ameddig a tettek mezején le nem tudtuk állítani magunkat. Szörnyen jó érzés volt. Hosszú élvezetes óráknak tűntek a percek, amiket amennyire csak lehetett kihasználtam. Utána úgy aludtam el, hogy a mögöttem fekvő férfi, aki szorosan átkarolt a hajamat simogatta és a versei egy-egy részletét suttogta a fülembe. Alig mertem elhinni, hogy velem ez megtörtént. Éjszaka közepén felkeltem. Byron ott ült mellettem az ágyon kezében papírral és tollal.
- Mit csinálsz? – kérdeztem tőle álmosan.
- Megihletett a múzsám. – megint érzelmekkel fűtve megcsókolt. – Alkotok. – csak elmosolyodtam és közelebb bújtam hozzá.
- Felolvasod mit írtál neki? – kérdeztem incselkedve. Bólintott, majd olvasásba kezdett.
- Hol szív szava csengett át a határon,
ott marad nékem friss csókod a számon.
Máshogyan csillog csillag az égen,
máshogyan nyílik rózsa a réten
ha szerethet téged elhagyott énem.
Mondd, ugye bízol, mint ahogy érzem?
Mert megismertelek s feledni képtelen lettem,
mert megismertelek s felolvadt a lelkem.
Múzsám lettél, rólad írom összes dalom,
emlékeddel élem éjszakám, s nappalom.
Mondd, ugye kelsz még itt jó puha ágyon?
És ízed hagyod érezni remegő számon?
Mert kezem most dús hajad közé akadt,
s mikor csókollak meghasad gyenge szavad.
Maradni melletted pokolian fáj,
te a valós démonommá váltál.
- Ez gyönyörű. – szemem csukva volt ameddig hallgattam a költeményt. Végig bizseregtem és teljesen beleéltem magam.
- Mert a nő is az, aki ihlette. – Byron lecsusszant mellém a párnáról és újra megcsókolt.
Reggel amikor felkeltem Byron nem volt ott, csak egy üzenet, hogy dolga van este újra eljött. Így is történt ám amikor odaért éreztem, hogy neki ez csak egy kaland volt ahogy nekem is. Az egymás iránti vágyunknak utat adtunk. A „szerelmünk” olyan volt mint egy hurrikán. Gyorsan jött, teli érzelemmel, szenvedéllyel és úgy suhant el, hogy mindent rommá döntött. Elhurcolta a kíváncsiságot, az újdonság pillanatok alatt elmúlt. Még két csodás estét töltöttünk együtt. Közösen csak az étteremben mutatkoztunk és minden nap eljutott hozzám valami apró költemény esetleg egy átirata valaminek. Aztán a negyedik reggel a megszokott kis papír helyett csak egy galacsin feküdt mellettem. Tudtam, hogy mit jelent. Vége, elment. Tényleg csak múzsa voltam, egy gyors kaland, de nem bántam. Biztos voltam benne, hogy ennek még jelentősége lesz az életemben és egy olyan földöntúli varázslatos élmény volt számomra, amelyet nehezen fogok elfelejteni. Elolvastam ami az összegyűrt papíron volt.
„Búcsúszó (ez után rengeteg rím és firka volt, végül egy két soros üzenet.)
Nem tudok mit írni, csak azt hogy sajnálom. Tovább nem maradhatok. Kívánom, hogy olyan szenvedéllyel fordulj egy olyan férfihez aki megérdemli, mint ahogy hozzám fordultál. Csak tartsd meg számára örökre.”
Rá pár hónapra megjelent Byron könyve, amit természetesen megvettem. Túl voltam rajta, csak kíváncsi voltam hol áll most az életben. Az ajánlásban feleségét említette meg. Ez volt az a titok amit jobbnak vélte, ha nem tudok és igaza volt. Hirtelen nagyon rosszul esett ami történt. Azzal vigasztaltam magam, hogy még ha sejtettem is nem tudtam a nőről, se Byron viseltes dolgairól. Ami végleg bebizonyította, hogy ez az ember nem érdemelt volna meg komoly kapcsolatot az az volt, hogy a számomra írt verset is bele tette a kötetbe. Valahol hízelgőnek éreztem. De ezt CSAK én tudhattam. Egy ismeretlen múzsává váltam, aki egy feleség árnyékában töltött el a poétával néhány emlékezetes éjszakát.
Valamit mégis tanultam. A vágynak utat kell adni. A romantika egy olyan dolog ami néha elveszi az ember fejét. Hinni kell ha valami azt súgja ne bízz, főleg ne túl hamar. Ha komolyan veszem talán még ma is siratom azt a testi élvezetet amit ez a kaland nyújtott. Hála Istennek eszemnél voltam és tudtam mit remélhetek.

Mér jócskán elmúlt dél mikor is az emberek tanácstalan, próbálták meg kitalálni mi is legyen. A haramiák, akik az apró falura támadták. Teljesen bekerítették azt és minden lakot vissza szorítottak az apró templomba ami a addig talán még nem fogadott magába annyi embert egyszerre. Pedig jó ha fél százan lehettek. Nagyrészt nők, gyerekek és idősek. Ezzel szemben a támadói nagyjából ugyan ennyin ha nem kicsivel többen lehette. Mind férfi és felfegyverkezve. Ott vártak a templomot körbe állva. Már az összese épületet kifosztották. Bár amilyen kévés volt nem is volt nehéz dolgok. Az apró templom körül elhelyezkedve is éppen kiadtak három gyűrűt. A banditák éppen ezét tudtak olyan gyorsan végezni velük. Na meg a lakosaik sem voltak túl gazdagok csak egyszerű földművesek a maguk tisztes életmódjával. Talán éppen ezért is eset rájuk a választás. Rabszolgának még érhettek eleget. Éppen ezért akartak minél többet élve elfogni a támadók. A szerencsétlen emberek kiket bekerítettek már nem reménykedhettek semmiben csak a gyors halálban. Azonban a sors fintora közbeszólt. Egy magányos utazó járt arra. Akinek hosszú ezüstszínű haja már messziről kitűnt. A férfi átlagos testalkatú volt semmi különleges nem látszott rajta. Csak az arca szélén lévő két-két lila agyar minták és a homlokán lévő lila holdsarló, ami meg különböztette őt másoktól. A férfi nem más volt, mint Kes egy kóbor lélek. Aki éppen arra jár. Ahogy haladt látszott rajta hogy nem épp jó a kedve. A lépte döngött a földúton, ahogy haladt. Egy rosszul sikerült munkán volt túl, amivel csak az idejét vesztegette. Ráadásul még a bal karja is meg sérült. Emiatt volt dühös nagyon. Nem akart mást csak nyugodtan tovább menni egyenest a semmibe. Azonban a banditák pont az útjába kerültek. Ők már messziről látták és várták hogy oda érjen. Egy újabb préda volt csak számukra, aki önként rohan a karmukba.
- Útban vagytok, álljatok félre! – Szólította fel őket Kes ridegen, ahogy odaérve eléjük meg állt. Nem akart harcot csak tovább menni. Azonban a díszes társaság más véleményen voltak. Ők meg akarták mutatni, miből faragták őket és a bent lévő szerencsétleneket még jobban megrémiszteni.
- Mi van? Azt hiszed, parancsolsz nekünk. Ezért megdöglesz! – Kiáltotta az egyik, aki talán vezér akart lenni. És egyből egy kardal a kezében neki fordult Kes-nek. Aki előkapta a dupla pengés kardját és kivédte a támadást. A díszes penge mindenki figyelmét fel keltette. Azonban a forgatója védekezésből azonnal átment támadásba. És egyetlen mozdulattal elvette az ellenfele életét. Na ez mát betett a többinek is és egy ként üvöltve rohamozták meg az idegent. Mire ő felfedte a fegyvere igazi erejét és egy ezüstszínű aura, vette körbe, ami külsőre, egy farkasra hasonlított. Aztán elkezdte az ellenfeleit egymás után az első után küldeni. A hangzavar, ami kintről a templomba szűrődött. Senki sem tudta mi az. Azonban ahogy kinéztek az egyik ablakon meg látták mi is az oka a zajnak. A különös látvány minden kit meg döbbentett különösen egy Izajosi nevű fiatal lányt. Aki életében akkor látott először mágust. Addig csak olvasott róluk és pletykákat halott. De most ott volt előtte és a saját szemével látta, hogy milyen is valójában a mágia és az, aki használni is tudja. Mint ha egy hatalmas ezüstszínű farkas kezdett volna tombolásban az emberek között. Azok bárhogy is próbálták akkor sem tudták meg állítani. Egy igazi tündér meszének tűnt ahol a hős a bajbajutott hölgy segítségére siet és megmenti azt. A fiatal szíve olyan hevesen kezdett el dobogni mintha körbe futotta volna az apró falút többször egymás után. Nem értette, mi történik vele csak azt tudta nem akarta levenni a szemét az idegenről. Akit minél többet nézett annál vonzóbbnak talált. A vér, amit kiontott a számár idegen férfi cseppet sem zavarta. Elkerülte a figyelmét. Csak a megmentőre tudott figyelni és a világ körülötte megszűnt. Látta ahogy az utolsó bandita is meg hal és az idegen csak úgy tovább áll mintha misem történt volna. Egyenesen a közeli erdőbe gyalogolt. A lány nem értett semmit csak nézte, ahogy a férfi eltűnik a fák takarásában. Csak azután volt képes újra a külvilágra figyelni. A többi ember örült a szerencsének, hogy meg mentette őket valaki, azonban ugyan akkor féltek is. Mivel egy rendes törvénytisztelő mágus nem vetemedne, arra hogy csak úgy lemészároljon ennyi embert. Az emberek egy sötét mágusra gyanakodtak, aki talán még azoknál a banditáknál is egyetlenebb dologra képes. Nem tudták eldönteni most mitévők legyenek. Hiszen egy mag ölt meg annyi embert. Az emberek ügy döntöttek inkább nem háborgatják a férfit, hanem a károkat hozzák helyre. Azonban Izajosi esze máson járt ő látni akarta a megmentőjét és megtudni a nevét. Hogy meg köszönhesse azt amit érte és a falujáért tett. Éppen ezért ahogy alkalma adódott elszökött az emberektől. Az erdőben próbálta megtalálni a vándor nyomait. Amit nem volt túl nehéz mivel rendesen belenyomódtak a talajba. És amúgy is egyenesen haladt nem tért el semerre sem. Amikor megtalálta Kes-t ő egy nagy fa tövében annak nekidőlve feküdt és pihent. Látta rajta hogy elég megviselt állapotban van. És azt is hogy a bal karját dörzsöli ami talán megsérült. Azonban mégsem látszott az arcán hogy fájna vagy valami. Csak ott feküdt a fa tövében és pihent a harc után. Izajosi nem tudta mit tegyen nem, mert túl közel menni. De mégis valami hajtotta. A szíve már a torkában dobogott és épphogy ki nem ugrott. Meg akarta tudni a nevét a számára oly bájos idegennek. És már indult volna, hogy széthajtsa a bokrot, ami mögött kuporgott. Azonban valami mégis visszatartotta. És a keze meg állt. De nem elég gyorsan az ágak megmozdultak és elárulták a jelenlétét. Erre nagyon meg ijedt. Egy percre még a heves szívverése is abba maradt. Pláne mikor a fa tövében fekvő Kes felé fordult és neki szegezte a kérdését ridegen és kegyetlenül.
- Ki van ott? - És már készült is a harcra. Amikor a bokrok mögül Izajosi elkezdett szaladni. Hosszú fekete haja, mint az ében fekete függönyként takarta el alakja nagy részét. Azonban még így is kilehetett venni a karcsú testének vonalait, amit egyszerű ruhája sem takart túlságosan. Kes nem törődött vele nem vette fenyegetésnek. Azonban szegény lány olyan messe futott amíg ki nem fulladt. Ekkor megpihent és furcsa öröm lett úrrá rajta. Nem tudta kiverni a fejéből azt az arcot, ami akkor ránézett és azt a pillanatot, amikor a tekintetük találkozott. Percekig liheget mire megnyugodott. De az öröm a szívében nem múlt el. Éppen ezért nem ment vissza a faluba az emberekhez, hanem a közeli mezőre ment, ami a kedvenc helye volt az ezernyi gyönyörű virág miatt. Ott szeretett lenni a legjobban. Nem csak a virágok miatt, hanem azért is mert a mező egy nagyobb domb tetején volt ahonnan mindent be tudott látni a környéken. Oda ment és ott kezdet el a különböző virágokból csokrot készíteni. Minden egyes virágot meg szagolt és saját ízlése szerint rendezte el. Ahogy ezzel végzett ott ülve a fűben elővette kedvenc fuvoláját, amit annyira szeretett. Elkezdett rajta játszani egy lágy és könnyed dallamot, ami a szívében született. A zene hangja szépen lassan egyre messzebb és messzebb jutott el. Míg nem elérte Kes-t is. A zene kellemesen és nyugtatóan hatott a férfire, aki a fa tövében pihent. Nem tudta honnan szól a muzsika csak hallgatta. Nem hiába a zenecsodákra képes. Az addig felgyülemlett fusztráció elkezdett múlni. Már nem volt rossz a hangulata. Meg nyugodott. Azonban Izajosi ezt nem tudta ő csak saját magának játszott a virágok között. Ám egyszer csak furcsa dolgot vélt felfedezni a távolban. Az erdő lángolt és a tűz furcsamód terjedt. Mintha valaki szándékosan gyújtotta volna fel azt. A tűz útja egyenesen Kes felé tartott, aki erről mit sem tudott. A lány nem tudta mi van, azonban észrevette, hogy a férfi kit megkedvelt veszélyben van. Azonnal meg indult hogy szóljon neki a tűzről. Ezen még gondolkodnia sem kellet a szíve, súgta neki hogy tegye meg. Rohant ahogy csak bírt hogy minél előbb oda érjen a férfihez. Azonban a tűz sem tétlenkedett. Terjedt és terjedt meg állíthatatlanul. A lány a fák között haladva meg látta a közeledő lángokat és azt mi okozza. Egy lény volt az ami önmaga is tűzből volt. A látványa megrettentette a lányt, akinek a lába megdermedt és nem volt képes tovább futni. Csak ott állt és nézte, ahogy közelednek a lángok felé. A lény közeledtével újra futni kezdett, hogy minél előbb meg találja a kedvesét. Éppen a bokrok, hoz ért ami mik mögött nem rég rejtőzött el amikor is meg leste az idegent. A lángok már a nyomában voltak és ahogy áttört a bokrokon egy fájó, égő érzés lett úrrá rajta ami a hátától indult el. Lábai megrogytak és elesett. Azonban nem a föld volt az ami megfogta hanem két erős kar amik tompították az esését. Felnézett és ott látta maga előtt a férfit, akit figyelmeztetni akart a veszélyre. A lélegzete egy pillanatra el akadt a látványtól. Ott feküdt a karjaiban és érezte, hogy az ereje elhagyja. A férfi ránézett és így szólt.
- Meg szérűtél. Ne mozogj! – A lány tudta hogy baj van, érezte a fájdalmat az egész testében. Éppen ezét meg akarta tudni ki is az idegen aki megmentette.
- Kérlek áruld el a neved? – Tette fel a kérdést halkan remegő hanggal.
- Kes. – Válaszolta higgadtan és kimérten. Majd levette a karperecét és a lány karjára, húzta. Ez elmulasztja a fájdalmad. És így is lett. Mintha a fájdalom eltűnt volna csak egy kellemetlen érzés maradt meg.
- Köszönöm. Kedves egyetlen szerelmem. – Mondta és aztán mélyen a férfi szemébe nézett. A légzése egyre lassabb lett. A szíve, ami nem rég még oly hevesen dobogott. Most épp hogy csak vert párat. Izajosi kinyújtotta a kezét és megsimította Kes arcát. Az arcán egy hatalmas mosoly lett úrrá. Ami azután lassan kezdett eltűnni. Míg nem végül mellkasa meg emelkedett még egyszer utoljára. Még egy lélegzetvételnyi levegő. Az utolsó ragaszkodása az élethez. Aztán teste elernyedt és végleg elgyengült. Ott feküdt Kes karjában miközben ő nem értett semmit az egészből. Nem tudta mi történt. Csak nézte a fiatal lány halott testét és akkor meg látta nála a fuvolát. Azt aminek hangja megnyugtatta nem is olyan rég. Ekkor szörnyű bömbölés hallatszott és a lángoló démon előkerült. Kes tudta hogy ő tette ezt a lánnyal. Ő volt az aki meg ölte. Éppen ezért a lányt gyengéden letette a földre és felállt mellé.
- Ne aggódj. – Azzal meg indult a lény felé. – Én, elintézem ezt. – Mondta és neki indult a szörnyetegnek. Teljes erejéből harcolt és mindent beleadott. De egyetlen egyszer sem hagyta, hogy a lány testének bármi baja essen. Hiába volt a kegyetlen csata. Kes akkor is figyelt arra hogy a lány teste ne sérüljön meg ne legyen baja. Megvédte egészen addig míg a démont végleg le nem győzte. Fáradtan és kimerülve lépett oda a testhez és felvette. Bevitte a faluba és letette a templom ajtaja elé. A falusiak, ahogy meg látták szidták és káromolták. De ő nem törődött velük. Ahogy letette a lányt. Elköszönt tőle.
- Játssz a túlvilágon is. – Azzal a fuvolát mellétette. Ahogy végzett sarkon fordult és távozott. Ahogy haladt hallotta, ahogy az emberek gyilkosnak és szörnyetegnek bélyegezték. De ő nem törődött ezekkel csak nyugodtan ment tovább egyenesen a francba.