A poéta emléke
Egyedüli társaim a könyvek voltak hosszú utamon mielőtt otthonomba értem. Velük éltem át fájdalmat, szenvedést, örömöt. Ők adtak nekem álmot, a versek reményt, a novellák útmutatást. Szenvedélyemmé vált az olvasás, egy más világba való elmerülés. Nem csoda, hogy egy költő vált lelkem pár napnyi „sötét” titkává.
Egy újabb könyvet fejeztem be, de nem éreztem elégnek, tovább akartam oltani az irodalom irányába gyúlt szomjomat. Gyermekként nem sok esélyem volt ismerkedni az irodalommal. Senkit nem ismertem, aki bevezetett volna a szépségébe, elmondta volna az értékét. Felnőtt fejjel egy segítségnyújtás után kaptam első verses kötetem egy idős asszonytól, aki „csak” ezzel tudta meghálálni, hogy lehoztam imádott macskáját a fáról. Mai napig nem tudja, hogy milyen sokat jelentett ez számomra, de egyszer meg fogom neki köszönni. De ez egy másik történet. A kisváros, ahol leszálltam egy antikváriummal rendelkezett a legnagyobb örömömre. Beléptem az ajtón, megcsapott a könyv és a doh együttes illata. Régi kötetek sorakoztak szorosan egymás mellett, várva, hogy új olvasóra találhassanak, ám nem csak a könyveket találtam csábítónak a kis helyiségben. Az eladóval egy magas, szőke hajú fekete szemű férfi beszélgetett. Hangja mély volt, arca pedig kisfiús. Fürtjei kuszán álltak fején és szemüvege kicsit ferdén lógott pisze egyenes orrán. Nem mondanám jóképű férfinek, mégis volt benne valami különleges. Észrevette, ahogy rápillantok, viszonozta a gesztust és éreztem, ahogy egy nagy érett paradicsommá válik a fejem. Szégyelltem magam és hogy ezt elrejtsem lekaptam egy könyvet a polcról. Végigpörgettem a lapokat, beszívtam az ódon illatot, majd egy véletlenszerű oldalba beleolvastam. Novellák voltak, amelyek az élet minden területét taglalták. A hátamon éreztem egy szúrós és egy érdeklődő pillantást is, ami felettébb zavart, így gondolkodás nélkül kifizettem a könyvet és sietve távoztam a boltból. Kint már lassítottam lépteimen. Végig tudtam, hogy a fiú nem veszi le rólam a szemét és hazudnék, ha azt mondanám nem reméltem, hogy utánam jön. Kezdtem elbizonytalanodni, lépteimet kicsit felgyorsítottam, de ekkor ajtócsapódást hallottam és azt a kellemes baritont, ami egyből a lelkembe lépett.
- Várj! – futott utánam a férfi. Tudtam, hogy nekem szólt. Gyomrom összeszorult, izgatottság lett rajtam úrrá. Beleharaptam alsó ajkamba, majd megpróbáltam elrejteni az érzelmeim és csak utána fordultam meg.
- Igen? – kérdeztem érdektelenséget színlelve, bár biztos voltam benne, hogy a szemem és a hangom elárul.
- Nem bánod, ha elkísérlek egy darabon?
- Nem. – vágtam rá hirtelen.
- Byronnak hívnak. – valahol belül tudtam, hogy nem kellene megbíznom benne és csak ott kellene hagynom, de a kíváncsiság hajtott. Így visszagondolva abban sem voltam biztos, hogy tényleg így hívták, de az akkor egy cseppet sem izgatott.
- Nati. – mutatkoztam be és viszonoztam a kéznyújtást.
- És merre mégy? – jah igen. Abba beleegyeztem, hogy elkísérjen, de arról még gőzöm sem volt merre induljak. Zavartan pislogtam párat, ő pedig csak kacagott.
- Gondolom több napig maradsz. – naná… - Gyere, elkísérlek a legjobb fogadóba. – ajánlotta fel segítségét és én elfogadtam. Az úton megtudtam róla, hogy költőként dolgozik és most ihletet gyűjteni jött el otthonról. Egyre izgalmasabbnak találtam az ismertséget. Igazából ő csak ennyit mondott el magáról, az út nagy részén én beszéltem, ami láthatólag egy cseppet sem zavarta. Az ég hirtelen beborult és szakadni kezdett az eső, mi pedig csak sétáltunk tovább. Az idő még így is kellemes volt és nem akartam sietni, nehogy hamarabb eljöjjön a búcsú ideje.
- Jajj ne haragudj, te nem is jutsz szóhoz…
- A rózsa akkor a legszebb, mikor kihajt a szakadó esőben. – csak ennyit felelt, s közben kezeit zsebébe dugta.
A fogadóhoz érve csak egymásra bámultunk. Nem tudtunk mit mondani a másiknak. Reméltem nem akar csak úgy ott hagyni, de azt sem tudtam miként folytatjuk, ha ott marad. Végül egy puszit nyomott az arcomra, és a fülembe súgta, hogy reméli még lát valamikor. Az arcom vörös volt, reményeiben pedig osztoztam. Csurom vizesen léptem be az ajtón, a fogadós hölgy pedig egyből beljebb invitált és adott nekem egy szobát. Első utam a fürdőszobába vezetett. Hosszú percekig engedtem magamra a forró vizet és azon gondolkoztam, ami történt. Tényleg csak ennyi lett volna? Egy apró puszi miközben mind a kettőnkben óriási vágy lakozott a másik iránt? Igazságtalannak tűnt. Nem jósoltam hosszú életet a dolognak, de bármi többel megelégedtem volna. Törölközőbe csavartam magam és a tükör elé álltam. A párás üvegen át is látszott, hogy a forró víz nem segített benne, hogy visszanyerjem eredeti arcszínem. Vagy az is lehet, hogy a gondolataim nem engedték eltűnni a pírt. Kisétáltam a szobába, és majdnem elakadt a lélegzetem. A fehér ágyneműn egy csokor vörös rózsa hevert, köztük egy kártyával. Lepattantam az ágyra, és olvasni kezdtem a kis papírt.
„Arcodhoz és vágyamhoz illik e rózsa színe,
agyamból nem tud kiszökni ajkadnak íve.
Kérlek ha érted amit a virág jelent nekem,
tölts el egy vacsorát este itt lent velem.”
Majd kiugrottam a bőrömből, úgy örültem. Rettentően izgultam, alig vártam, hogy vacsoraidő legyen. Pontos időpontot nem írt Byron, de nem is kellett neki, ötre átöltöztem, kicsíptem magam és az ágyon olvasgatva vártam, hogy jöjjön értem. Egy órán belül meg is érkezett. Kinyitottam az ajtót és ő abban a pillanatban egy gyengéd csókot nyomott az ajkamra. Nem tudtam, hogy haragudjak e vagy nem, bár a verse és az ajtónyitásom után egyértelművé vált mind a kettők szándéka, úgyhogy elengedtem magam mellett a történteket. Vagyis nem. Jó mélyen magamba zártam. Annyi érzelem még sosem áramlott át belém, mint akkor.
- Mehetünk? – kérdezte és nyújtotta karját. Én bólintottam és belekaroltam. Levezetett az étteremhez, ahol csak egyetlen asztal volt díszítve. Egy fehér terítő mindenféle színű virágszirmok voltak szétszórva és az asztal közepén egy gyertyatartó állt. Soha senki nem tett értem ilyen gesztust. Úgy éreztem, hacsak egy pillanatra is, de igenis számítok valakinek, valaki velem akar lenni. A vacsora mennyei volt, ahogy a társaság is. A felszolgáló egy középkorú úriember volt, akinek láthatólag azt a feladatot adta Byron, hogy mindig álljon készen, amikor a pezsgőspoharam kifogy. Milyen naiv volt a fiú, azt hitte le kell itatnia. Kellemeset beszélgettünk, irodalomról, költőkről, az életről. A magánéletet egyikünk sem hozta fel, vagy ha valamit megkérdeztem egy frappáns idézettel terelte el a témát. Megértettem a jelet, jobban jártam, ha nem firtattam. Valószínűleg az igazság elhallgatásával rengeteg fájdalomtól akart engem megkímélni. Az étteremből már mindenki elment. Mi még mindig ott ültünk, a gyertya lassan csonkká égett. Byron a kezemet fogta az asztalon, amikor a pincér odalépett.
- Sajnos ma estére az összes pezsgő elfogyott. – mondta viccesen jelezve, hogy ideje indulnunk. Byron intett neki, majd felállt az asztaltól és kihúzta nekem is a széket. Meglepően józan voltam a fogyasztáshoz képest. Éreztem, hogy van bennem alkohol, de még a mozgáskoordinációm és az elmém is a régi volt, aminek örültem, mert ami akkor történt arra megéri emlékezni. A fiú felkísért a szobámhoz ám mielőtt kinyithattam volna az ajtót erősen átölelt majd mikor engedett a szorításból, az ajka egyre közeledett és végül hozzáért az enyémhez. Pár másodpercig csak ott álltunk és csókolóztunk.
- Most, hogy megbizonyosodtam kinyithatod az ajtót. – nevette el magát, én pedig már ügyeskedtem is a kulccsal, hogy bekerüljünk. Mérhetetlen vágyat éreztem magamban és csak egy utat láttam a csillapítására.
Az ajtón belül kattant a zár. Byron újra hozzám lépett és ismét hevesen csókolni kezdett. Lassú léptekkel egymásba kapaszkodva eljutottunk az ágyhoz. A férfi keze lassan becsúszott a blúzom alá, majd amint lehetősége támadt eltávolította azt rólam a többi ruhadarabommal és a gátlásaimmal együtt. Ott feküdtünk egymás karjában, heves érzelmektől fűtve egészen addig ameddig a tettek mezején le nem tudtuk állítani magunkat. Szörnyen jó érzés volt. Hosszú élvezetes óráknak tűntek a percek, amiket amennyire csak lehetett kihasználtam. Utána úgy aludtam el, hogy a mögöttem fekvő férfi, aki szorosan átkarolt a hajamat simogatta és a versei egy-egy részletét suttogta a fülembe. Alig mertem elhinni, hogy velem ez megtörtént. Éjszaka közepén felkeltem. Byron ott ült mellettem az ágyon kezében papírral és tollal.
- Mit csinálsz? – kérdeztem tőle álmosan.
- Megihletett a múzsám. – megint érzelmekkel fűtve megcsókolt. – Alkotok. – csak elmosolyodtam és közelebb bújtam hozzá.
- Felolvasod mit írtál neki? – kérdeztem incselkedve. Bólintott, majd olvasásba kezdett.
- Hol szív szava csengett át a határon,
ott marad nékem friss csókod a számon.
Máshogyan csillog csillag az égen,
máshogyan nyílik rózsa a réten
ha szerethet téged elhagyott énem.
Mondd, ugye bízol, mint ahogy érzem?
Mert megismertelek s feledni képtelen lettem,
mert megismertelek s felolvadt a lelkem.
Múzsám lettél, rólad írom összes dalom,
emlékeddel élem éjszakám, s nappalom.
Mondd, ugye kelsz még itt jó puha ágyon?
És ízed hagyod érezni remegő számon?
Mert kezem most dús hajad közé akadt,
s mikor csókollak meghasad gyenge szavad.
Maradni melletted pokolian fáj,
te a valós démonommá váltál.
- Ez gyönyörű. – szemem csukva volt ameddig hallgattam a költeményt. Végig bizseregtem és teljesen beleéltem magam.
- Mert a nő is az, aki ihlette. – Byron lecsusszant mellém a párnáról és újra megcsókolt.
Reggel amikor felkeltem Byron nem volt ott, csak egy üzenet, hogy dolga van este újra eljött. Így is történt ám amikor odaért éreztem, hogy neki ez csak egy kaland volt ahogy nekem is. Az egymás iránti vágyunknak utat adtunk. A „szerelmünk” olyan volt mint egy hurrikán. Gyorsan jött, teli érzelemmel, szenvedéllyel és úgy suhant el, hogy mindent rommá döntött. Elhurcolta a kíváncsiságot, az újdonság pillanatok alatt elmúlt. Még két csodás estét töltöttünk együtt. Közösen csak az étteremben mutatkoztunk és minden nap eljutott hozzám valami apró költemény esetleg egy átirata valaminek. Aztán a negyedik reggel a megszokott kis papír helyett csak egy galacsin feküdt mellettem. Tudtam, hogy mit jelent. Vége, elment. Tényleg csak múzsa voltam, egy gyors kaland, de nem bántam. Biztos voltam benne, hogy ennek még jelentősége lesz az életemben és egy olyan földöntúli varázslatos élmény volt számomra, amelyet nehezen fogok elfelejteni. Elolvastam ami az összegyűrt papíron volt.
„Búcsúszó (ez után rengeteg rím és firka volt, végül egy két soros üzenet.)
Nem tudok mit írni, csak azt hogy sajnálom. Tovább nem maradhatok. Kívánom, hogy olyan szenvedéllyel fordulj egy olyan férfihez aki megérdemli, mint ahogy hozzám fordultál. Csak tartsd meg számára örökre.”
Rá pár hónapra megjelent Byron könyve, amit természetesen megvettem. Túl voltam rajta, csak kíváncsi voltam hol áll most az életben. Az ajánlásban feleségét említette meg. Ez volt az a titok amit jobbnak vélte, ha nem tudok és igaza volt. Hirtelen nagyon rosszul esett ami történt. Azzal vigasztaltam magam, hogy még ha sejtettem is nem tudtam a nőről, se Byron viseltes dolgairól. Ami végleg bebizonyította, hogy ez az ember nem érdemelt volna meg komoly kapcsolatot az az volt, hogy a számomra írt verset is bele tette a kötetbe. Valahol hízelgőnek éreztem. De ezt CSAK én tudhattam. Egy ismeretlen múzsává váltam, aki egy feleség árnyékában töltött el a poétával néhány emlékezetes éjszakát.
Valamit mégis tanultam. A vágynak utat kell adni. A romantika egy olyan dolog ami néha elveszi az ember fejét. Hinni kell ha valami azt súgja ne bízz, főleg ne túl hamar. Ha komolyan veszem talán még ma is siratom azt a testi élvezetet amit ez a kaland nyújtott. Hála Istennek eszemnél voltam és tudtam mit remélhetek.