Gakuya Hara

Az eső kegyetlenül zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. A tenger melletti úton közeledtem, egy kocsira vagy egy város fényeire várva. A cipőimet már rég elhagytam valahol a sárban. Az eső jeges cseppjei, mint ezer tű szúrta bőröm, és minden egyes szúrással kevesebb kedvvel raktam előrébb a lábam. Egy fába a közelben belecsapott a villám, fel is gyújtva azt, de az eső azonnal eloltotta. A szél, szinte bömbölt, mint egy vadállat, aki a riválisát akarja elkergetni. Mégis, messzebb, ahogy a sziklákon és barlangokon süvített át, mintha énekelt volna. Gyönyörű, de egyben veszedelmes dallamot játszott. Akár csak egy szirén, ki a tengerészeket próbálja maga felé csábítani, hogy majd széttépje és felfalja őket. A szörnyeteg bömbölése és az ének dalolása összemosódott, ezzel egy új szimfóniát alkotva. Az éjszaka sötétjében vándoroltam így, magányosan, halálra várva. Ha egy kicsi fényforrás is volt valahol, az esőfüggöny azonnal elnyelte. A kis út, már inkább hasonlított patakra, mint útra, és a tenger is egyre feljebb kúszott. A végén, már nem volt más választásom, letértem az útról, és elindultam egy sziklás ösvényen. Egy madarat pillantottam meg, ahogy a szél ide-oda cibálja, kapkodja, mint egy kislány a plüssjátékait. A természet kegyetlen. Segítettem volna, a kisállaton, de nem tudtam hogyan. A csillaglelkeim ugyan így jártak volna, mint ahogy ő, ha megpróbáltam volna megidézni őket. A mellettem lévő dombról, kis rágcsálók holttestének sokaságát sodorta le a hömpölygő áradat. Kimosta őket békés, meleg odújukból, majd megfojtotta őket. Már csak a lábam figyeltem, ahogy egymás után teszem őket. Nem akartam több halált, szenvedést látni. És mindez csak egy vihar. Mennyi tengerész is odaveszhetett azon a napon. Úgy nyelhette el őket a tenger, mint egy hatalmas bendő, ami egy annál is hatalmasabb szörnyeteget táplál, kinek éhsége csillapíthatatlan. Hirtelen a lábam előtt egy lépcsőfok tűnt fel. Az eredetileg sötét fája már kiszürkült, az időjárás és a sós pára hatására. Nem nagyon értettem, hogy hogy került oda. Nem is érdekelt, végigszaladtam egy kis placcon, aminek nyikorgott volna a padlója, de ezt nem halhattam a gyönyörűségesen veszedelmes szimfónia miatt. Elértem egy nagy ajtóhoz, és nagy hévvel törtettem be. Egy teljesen sötét szobában lyukadtam ki. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, de még ez sem csillapította  a vihar hangjait. Bent csönd honolt, sehol egy fényforrás. Egy kis ideig csak álltam egy helyben, majd mikor jobban hozzászokott a szemem a sötéthez, megpróbáltam szemügyre venni a helyet, ahova kerültem. A szoba másik felén egy kis pult állt, mögötte egy nagy tábla lógott a falon, felosztva rublikákra. Mindegyik rublikában egy kulcs lógott egy szögről. Hajdanán egy recepció lehetett. Két oldalt a falat szakadt és poros faliszőnyegek díszíthették. Időbe telt, mire leesett, hogy nagy eséllyel egy elhagyatott szállodára találtam. A pult mögött egy üres szék állt, aminek a lábai már rohadtak. Ha valaki úgy döntött volna, hogy beleül, valószínűleg összerogyott volna alatta. Az ajtó mellett két oldalon ablak volt, amik csodával határos módon még nem törtek be. Valaha elegáns, vörös függöny lógott eltötte. Jobb oldalon, egy elegáns kis kávézóasztal terpeszkedett, amit penészedő heverők vettek körbe. Hátborzongató volt. A hallból jobbra is, és balra is folyosó vezetett. Átszeltem az előteret, majd átkutattam a recepciós asztal fiókjait. Nem találtam sok mindent, de megleltem amit kerestem. Egy kis, díszes fekete és egy sima fehér gyertya hevert egymás mellett a fiókban. Kikaptam a fehéret, majd meggyújtottam a gyufával, amit mellette találtam. A sápadt, narancssárga fény még kísértetiesebb aurát kölcsönzött a helynek. A falon képek lógtak, mindegyiken ugyan az a család szerepelt. Egy negyvenes évei elején járó, izmos testfelépítésű férfi, egy csontos, kedves arcú nő és egy kicsit pufók kislány, aki úgy 7 éves lehetett. Kíváncsi voltam, mi történhetett velük. Félelmetes volt a hely, de mégis kényszert éreztem, hogy felfedezzem. Amolyan tiltott gyümölcs, mint amikor a szüleid polcáról megkaparintasz egy horror regényt és azt olvasod fent a szobádban. Megborzongat a sok szörnyedvény, ami benne található, de mégis folytatni akarod. Nem akarsz leállni vele, pedig jól tudod, hogy nem lesz jó vége. Kivertem a fejemből a sok negatív ötletet, majd elindultam a bal oldali folyosón, a gyertyát magam elé tartva. Tizenhat ajtó várt a folyosón, mind csukva. A fal mellett néhány cserép árválkodott. Volt, amelyből teljesen elburjánzott a dísznövény és felkúszott a falra. De akadt olyan is, amiből egy elszáradt kóró kandikált ki. A falon pár táblácska lógott, rajtuk szimbólumokkal, amikről úgy tartották távol tartja a szellemeket. Ismeretlen emberekről, idegen tájakról készült festményekkel egyetemben lógtak magányosan, egyhangúan a foszló tapétás falon. Az ajtóról már kopott le a festék, mely hajdanán olívazöld színben pompázhatott. Lassan kinyitottam, majd beléptem a szobába. Hatalmas nyikorgással nyílt ki, ami a frászt hozta rám. Beléptem a szobába, mely hajdanán egy fényűző, majdnem lakosztály méretű szoba lehetett. Jobbra nyílt egy fürdő, amelyben egy elegáns kád várt arra, hogy megint értelmet kapjon létezése, és használják. A fürdőszoba is hatalmas volt. A kád baloldalt helyezkedett el a fal mellett, vele szemben jobb oldalon egy nagy szekrény állt. Szemben velem, egy polcos, tükrös asztal állt. A tükör már vesztett fényéből, és halványan verte vissza a gyertya fényét. Kilépve a fürdőből, a szoba másik oldalán egy nagy, francia ágy szenvedett a lassú elmúlástól. Az egész hely, mint aki szabadulni vágyik az idő béklyója alól, visszamenve a régi időkhöz, mikor még szemkápráztató épület lehetett. Az ágy mellett egy ruhásszekrény gubbasztott. Odasétáltam, majd kinyitottam. Egy gyönyörű kimonót akasztottak fel benne, amit egy ügyes varrónő helyre tudott volna hozni. Nem volt szívem elrakni. Nem éreztem helyesnek, mert úgyis csak eladtam volna, tekintve, hogy én nem hordhatom. Egy üres íróasztal volt az utolsó bútor a szobában, amit átnéztem. Teljesen üres volt, egy kis köteg üres papírt leszámítva. A többi szoba is ugyan így nézett ki. Az ablakok mindenhol le voltak takarva a vörös függönnyel, de mindenhol épségben voltak. A vihar még mindig tombolt odakint. A 13-as szobában az íróasztalban pár könyvet is találtam, és tekintve, hogy azoknak hasznát tudom venni, nem mint a kimonónak, elraktam. A jobb oldali folyosón csak nyolc szoba volt, viszont a folyosó egy lépcsőben végződött. A nyolc szobán kívül volt valami érdekes ajtajú helyiség is, melynek nem tudtam ellenállni. Mikor beléptem, jöttem rá, hogy egy fürdő. A termálvíz egy forrásból jött, majd a másik oldalon kifolyt, így ennyi év után is tiszta maradt. Ekkor ráébredtem, hogy mennyire is fázok. Lepucérítottam magam, kerestem egy poros törülközőt, melyet amennyire tudtam kiporoltam, majd beültem a kellemesen meleg vízbe. Egy darabig üldögéltem, majd egy furcsa zaj ütötte meg a fülem. Időnként ismétlődött, mintha a szél fújna. Annyiban hagytam, majd egy kicsit később kiszálltam a fürdőből és megtörülköztem. Felöltöztem, majd mentem még egy kört az épületben. Meg mertem volna esküdni, hogy az egyik fal nem olyan színű volt, mint a tapéta, de aztán mikor odafordultam minden normális volt. Ezután egyre gyakrabban fordultak elő bizarr dolgok. A szélfújás hangjába kezdtek lélegzést hallucinálni, néha kacagást véltem hallani. Úgy éreztem megőrülök, majd rájöttem, hogy nem velem van a baj. A házzal nem volt minden rendben. Mikor belém csapott a felismerés, sietve indultam meg kifelé. Már a hatalmas vihar is alább hagyott, bár inkább az, mint a furcsa szálloda. Már nem jártam messze, amikor a ház felfedte a szándékát. A recepcióra nyíló folyosó végén zsákutca volt. Bezárt. Halk, suttogás szerű hangot hallottam a fejemben, mintha belemászott volna.
- Ne menj el! Maradj velem.... Légy a vendégem, örökre..  - Ekkor elpattant egy húr az agyamban. Már nem én irányítottam, hanem az ősi félelem. Közben a falak elkezdtek megváltozni. Nyálkásak lettek és furcsán bársonyos tapintásuk lett. Neki estem az utamat elzáró falnak, de nem mentem vele sokra. Egy ötlettől vezérelve előkaptam a csillagkulcsaim, majd kántálni kezdtem:
- Kisróka kapuja megnyitálak, Vulpecula. - Egy kis, kutyaszerű alak kezdett manifesztálódni előttem. Fogytán volta az idővel, mert elkezdtem besüppedni a padlóba. Egyik lábamról, a másikra ugráltam, de ez sem segített sokat. Mikor megjelent Vulpecula, nem vesztegettem csevegésre az időt, felgyújtattam vele a kócerájt. A fal, mely olyan volt, mint a belsőszervek, elégett, így szabaddá vált az utam kifele. Vulpecula eltűnt, majd kirontottam a  szellemházból. Futottam egy száz métert, majd vissza fordultam, de a ház sehol. A vihar elállt, és hajnalodni is kezdett. A fáradtságtól és a még bennem maradt félelemtől összeestem, majd aludtam valamennyit. Magam sem tudom, mennyit, mert mikor felkeltem, már világos volt. Megpróbálva megfeledkezni bizarr szállodában való megszállásomról, folytattam az utam vissza a céhbe.Mindenhol a pusztítás nyomait láttam. Kidőlt fák, halott állatok, egész bokrokat mosott ki a helyéről a sok víz. A tenger szintje még mindig magasabb volt, mint az átlagos. Amikor jobban szemügyre vettem a tenger partját, sok, színes, furcsa kagylót fedeztem fel, ami a mélyebb, elfeledettebb vizekből kavarhatott fel a vihar. Egy idő séta után, találtam egy kisebb patakot. Lemostam benne a rám ragadt port és az izzadtságot. Hideg, friss vize kellemesen simogatta bőröm. Nem volt más választásom, mint megvárni, míg természetes módon száradok meg, mivel nem volt nálam semmi, amibe törülközhettem volna. Kicsit kellemetlen volt, meztelen várni a már hűvösödő időben. Miután megszáradtam örömmel kaptam magamra a ruháim. Nem sokkal a kis fürdőzésem után, észrevettem egy kisebb kikötővárost. Gyorsan megreggeliztem, majd kivettem egy szobát a helyi fogadóban. Egy napot pihentem, hogy kiheverjem az izgalmakat. Azzal a gondolattal hagytam el a kis várost, hogy ebből tökéletes horror könyvet lehetne írni. Talán egy nap meg is valósítom.

A folyosón lépdelve lábam alatt régi deszkák nyögtek, mint öreg rőzsehordó a súly alatt. A nyikorgás valamilyen oknál fogva nyugtalanított, bár én magam sem voltam benne biztos, hogy miért. A deszkák dalolását egyszercsak ropogás vette át, aminek forrása is nyilvánvalóvá vált pár pillanattal később. A narancssárga lángnyelvek valószerűtlen gyorsasággal terjedtek és dagadtak, ahogy felfalták a ház falait, majd elkezdték bekebelezni lábamat is. - Ne.... - Hallottam az ismerős sikolyok kórusát, majd vízzel leverve ébredtem fel céhépületem ágyában.  
Már megint ugyan az az álom... Egy év telt el, mióta egyszer egy küldetésről hazafele menet eltöltöttem egy éjszakát abban a házban és azóta sem hagy nyugodni. Igaz, vannak időszakok, amikor jobb és nem álmodok róla, bár akkor nem álmodok semmiről. Még az is jobb szokott lenni, igazsg szerint, de maximum egy-két hónapig hagyja, hogy elfelejtsem.
Kikelve az ágyból az ablakhoz sétáltam és kitártam azt, hagyva, hogy a jeges levegő végigcsípje a testem. Szükségem volt rá, hogy visszarántson a valóságba, de visszatérő rémálmom nem tudta teljesen elűzni. Az ablakot bezárva visszasétáltam az ágyamhoz és felvettem a köntösöm. Hajnalok hajnala van, meg amúgy sem szoktak sokan lenni a céh épületben, ezért nem törődtem a megjelenésemmel. A köpeny zsebébe süllyesztettem a csillagkulcsimat és a könyvtár felé vettem az irányt. Mivel megszokásból ismertem az utat, nem tévedtem el annak ellenére sem, hogy a fellegek közt jártam még mindig. A célhelyiségbe érve megtorpantam, a fáklyák lángja invitálóan táncolt, mintha kedves barátok lennének, akik ebédre intenek be magukhoz.  Miután összeszedtem néhány könyvet a szellemjárással és a bestiákkal kapcsolatban, letelepedtem az egyik olvasóasztalhoz. Benyúltam a köpenyembe és kitapintva egy kerekded kulcsot magam elé motyogtam.
- Nyúl kapuja megnyitálak... Lepus - Egy pró kis szőrgomolyag hullott az asztalra hangtalanul, körülbelül 3 hüvelyk magasból, a varázskörből. Ölembe vettem az állatot és puha bundáját simogattam, miközben lapozgattam a kötetek megsárgult oldalait. Nem figyeltem mennyi idő telik el így, de  fejezet után fejezet jött és még mindig semmit nem találtam, ami segíthetne. A bestiáriumban nem találtam olyan lényt, ami háznak álcázná magát, de a kísértetekről szóló sem rejtett több tudást, ugyanis nincs feljegyzés afelől, hogy a szellemek megszállnák magát a házat, ezzel a falakat belső, szövetszerűséggé változtatva.
- Jajj.. drága nyulam... mi legyen? - Szegeztem neki a kérdést ártatlan kis barátomnak egy sóhaj társaságában. Lepus válaszul csak rám nézett, felhagyva a köntösöm rágásával. Feladva a kutakodást úgy döntöttem, hogy feladom a keresést a könyvekben. Valami azt súgta a helyieket kell felkeresnem ezzel.
Megsimogattam Lepust és becsuktuk a kaput, majd a szobám felé vettem az irányt. Visszaérve a felkelő nap fénye, pontosabban a messzi felhők feketéből sötétszürkébe világosodása, fogadott.
A hegyen szinte állandóan esett a hó, ha pedig nem, akkor borult volt az ég. Bár visszafeküdtem volna szívesen, tudtam, hogy nem jött volna álom a szememre, ezért összepakoltam és útra keltem. Hargeontól északra, félúton Magnólia felé történt a sorsfordító esemény. Nem volt jegyem a vonatra, ezért leszállítottak egy hamarabbi állomáson, egy kisváros mellett.
Az út hosszú volt Magnóliáig, de onnantól csak pár óra vonatút volt Primavera. Elérni a virág városába egy napba telt, felkéretkeztem kereskedők szekerére, cserébe védelmet ígértem az útra. A városba érésem esti időpontjára tekintettel kivettem egy szobát egy eldugottabb kocsmában, majd reggel vonatra szálltam.
Fellépve a szerelvényre enyhe, kesernyés szag ütötte meg az orromat. Kerestem egy üres kabint, majd ledobtam magamat a kopott ülésekre, a táskámat pedig a velem szembeni helyre. Amint helyet foglaltam rájöttem, hogy honnan ered a kesernyés bűz, méghozzá az üléshuzatokból. Az út eleje picit nyomasztóan telt, ezért egy kis hangulatoldásért valamint segítségkérésért megidéztem Indust. Az idős indián pipafüstje csak fokozta a szagot, ami a kabint belengte.
- Jó újra találkozni, fejdíszes barátom. -
- Téged is jó újra látni, Gakuya.
- Mi hír a csillagvilágból? -
- Minden megy a szokásos kerékvágásban. Bár a lelkek picit klikkesednek, azért mindenki kijön mindenkivel.
- De ez természetes, nem? Mármint gondolom azért azok  a csillaglelkek, akiknek azonos az idézőjük szorosabb kapcsolatot ápolnak. Vagy tévedek? -
- Igen. Bár van hogy igaz, amit mondasz, de nem mindig törvényszerű. A te csillalelkeid közül sem jön ki mindenki... vedd példának a farkast meg a hattyút. -
- A farkast meg a... Jaaaa, Lupus meg Cygnus? Végülis érthető... Lupus elég brutális míg Cygnus sokkal kifinomultabb. Bár Lupus is kedves.... a saját módján... -
Az úton Indus végig a vonaton maradt, nem kellett elmesélnem neki a történteket, hiszen Vulpecula természetesen továbbadta mindenkinek. Körülbelül egy óra telhetett el még, mielőtt bemondták volna Primaverát, a célállomásomat.
- Indus fantasztikus volt veled beszélni, de lassan szállok le. Bár mondanám, hogy még maradj, de fárasztó volt eddig nyitva tartani a kaput. Mielőtt becsukjuk, tudnál nekem segíteni? Légyszives nézz a jövőbe és adj tanácsot, hogy merre induljak el, hogy valamit kiderítsek a házról? -
A férfi nem válaszolt, csak rám tekintett, majd beleszívott a pipájába. Egy gyengéd lélegzettel kifújta a füstöt, ami lassan gomolyogva áramlott ki a szájából, betöltve egy embernyi helyet a kabinban. Az égett dohány illata betöltötte a tüdőm, de igyekeztem nem köhögni. Bár a felhő nem szívódott fel, de eloszlott a térben, elhomályosítva azt. Az indián arca picit gyengébbnek hatott, de beszédre nyitotta száját.
- Keresd az őzet, a kecses formáját vadászt. Kapd el és beszélj vele, ne harcolj! Az időm lejárt. -  
Bár lett volna még kérdésem, már nem tudtam feltenni, ugyanis Indus kámforrá vált egy pillanat alatt, így már csak a fal figyelt rám, amikor elköszöntem. Felkaptam a táskám, ugyanis a vonat lassítani kezdett. Amint kinyitottam a kabin ajtaját, a kinti tiszta levegő be, a benti füsttel telített pedig ki kezdett el áramolni, olyan formákat teremtve, mintha medúzák úsznának a levegőben. Vajon ebből is tudna kiolvasni valamit az öreg fejdíszes? A vonatról leszállva kellemes idő fogadott. Enyhe, tavaszi szellő fújdogált, felkavarva a kellemesen langyos levegőt. Az állomás 10 percnyi sétára volt Primaveratól, nem ment át a városon  a fémhernyó. Csak egy táskát vittem, így nem volt túl macerás a cipekedés, bőven ráértem szállást keresni. A településbe érve nem sok élet fogadott. Primavera egy gyönyörű, de annál kisebb város volt a maga 10.000 fős lélekszámával. A házak között bolyongva hangulatos kis sikátorokat, tereket fedeztem fel, de emberből alig volt, csak néhány gyerek játszott vagy néhány idős sétálgatott. A házak többsége kétemeletes, közvetlen egymás mellé építve, előkert nélküli volt, de a kerteket a rengeteg fellógatott és cserepes virág helyettesítette. A terrakotta téglák és a pozsgásan zöld növények kikötővárost, trópusi paradicsomot idézett, bár jelentősen feljebb feküdt a tengernél. A nap már túlhaladt az égbolt csúcsán bőven, amikor megtaláltam az okát, hogy miért volt ilyen kihalt a falu. Egy kellemes, rendben tartott utcán haladtam végig, amikor zsibaj csapta meg a fülem. Követve a hangokat, egy nagy kör alakú térre jutottam, aminek a közepén egy termetes szökőkút ütötte meg a szemem. A víz a körben táncoló női alakok közül tört föl. Bár már csak ez a része is szemkápráztató volt, a táncoló kőszépségeket állati szobrok fogták körül. Hattyú, bika, csirke és egy túlméretezett gyík szegélyezte a 7 női alakot. Egy pár pillanatig transzban figyeltem a szökőkutat. Egyszerre volt lélegzetelállító és valami taszító benne. Amikor magamhoz tértem, tudatom befogadta a látvány többi részét is. A teret bódék vették körbe, a téren hatalmas volt a tömeg. Tőlem balra egy villa szerű épület balkonjáról egy hatvanas éveiben járó nő beszélt az emberekhez, akik a tér jobb oldalából kiinduló főútszerűségen végig álltak.
- .... évi termésért! -   Bár már itt álltam egy perce, csak akkor ért el az agyamig, hogy odafigyeljek a hölgy beszédére. - Most pedig zárjuk köszönetmondásunkat a hét nővérnek azzal, hogy elismételjük együtt a nevüket. - A tömeg egyként szólalt meg és vette szájára a hét nevet.
- ELEANOR, TERPA, KHORE, ALICE, RITT, RUTH, BENEA -
Ezennel megnyitom az ezévi Hét nővér Tisztító ünnepét! Táncoljatok, hogy elijesszétek a gonosz lelkeket és emlékezzetek, hogy mi mindenért lehetünk hálásak ezeknek a boszorkányoknak! A tömeg nagy éljenzésbe kezdett és amint megszólalt a zene, táncra perdült az egész város. Már senki nem figyelte a kék hajú, vékony, csontos termetű, hosszúkás arcú nőt, aki a beszédet mondta, és akiben biztos voltam, hogy boszorkány. Figyelte a tömeget ahogy táncol és mosolygott, majd megfordult és bement a balkonról.
- A kecses őz! - Hasított belém a felismerés. - De miért akarnék harcolni vele...? Lehet titokban gonosz? Vagy sötét boszorkány? Bár ez most lényegtelen... valahogy beszélnem kell vele...
Kicsit kételkedve, de belevetettem magam a tömegbe és egyenesen az épület felé vettem az irányt. Bár kérhettem volna segítségért Aquilat, hogy repítsen fel, de elég sok erőt elvett belőlem a hosszú beszélgetés Indussal, ezért inkább vészhelyzetre tartogattam a megmaradt keveset. Nagy nehezen, de eljutottam a házig, aminek a kapuja meglepően nem volt zárva, bár feltűnő lett volna ebben a nagy tömegben, ha bemegyek a kertbe, tekintve, hogy senki nem volt bent. Ahogy csak tudtam kikecmeregtem az emberözönletből és szállást indultam keresni. A fesztivál hangulata picit engem is elkapott és gondolkodtam rajta, hogy ha találtam szállást körülnézek egy kicsit a bódéknál. Körülbelül egy órámba telt találni egy olyan fogadót, ami nem volt zárva, és az is tömve volt. Mire sikerült kivennem egy szobát elment a kedvem a városnézéstől. Aznapra az emberadagom meghaladta az egészséges szintet, így inkább hamar ágyba mentem és hallgattam a fesztivál hangjait, amíg az álom el nem nyomott.
Mintha csak egy pillanatra hunytam volna le a szemem, olyan gyorsan jött el a reggel. Már megszoktam, hogy nem álmodok. A házas eset óta megesett, hogy nem álmodtam semmit, bár aznap kellemesen kipihentem magam. Miután megreggeliztem útnak indultam vissza, a tegnapi térre. Az útvonalra jól emlékeztem, fél óra alatt visszataláltam, az az előtti napi fesztivál helyén már piac volt addigra, nem túl sok emberrel, de azt sem lehetett volna mondani, hogy kevesen vannak. A szökőkút megint megbabonázott és taszított, ahogy megpillantottam. Ekkor már biztos voltam benne, hogy van benne valami varázslat, bár nem tudtam, hogy mi az. Nem akartam egyenesen a házba menni, inkább vetettem egy pillantást a piacra. A nem túl friss halárutól kezdve a könyveken át a varázsketyerékig szinte mindent meg lehetett találni. Vettem is egy regényt, szinte semmi pénzen, majd valami harapnivaló után néztem. Bár nemrég reggeliztem, egy kis uzsonna sosem árt. Ahogy a zöldség- és gyümölcsössoron sétáltam megtekintettem a tegnapi nőt, aki az erkélyről beszédet mondott. Éppen egy árussal beszélgetett. Egy ideig még figyeltem, és azt vettem észre, hogy mindenkivel leáll beszélgetni, valami polgármester szerűség lehetett. Egy ruhaanyagosnál megállt és vásárolt pár méter selymet, majd visszaindult a ház felé, ezúttal nem állva le csevegni. A nyomába is eredtem és még a kapu előtt sikerült utolérnem és megszólítanom.
- Elnézést Asszonyom.. -
- Üdvözöllek, fiú. Nem idevalósi vagy, ahogy látom, nem ismerem az arcod. Útbaigazításra lenne szükséged? -
- Hát mondhatjuk úgyis.. de nem a szó szoros értelmében. Nagyon szép időnk van ma, amikor múltkor erre jártam hatalmas vihar volt. De eltérek a témától.. ömm.. - Láttam a nő arcán, hogy fogy a türelme, bár igyekezett takarni. -Igazából én magam sem tudom, hogy hogyan kérdezzem... Pontosan mi ez a fesztivál, amit  tegnap tartottak?
- Ó.. az egy helyi szokás. A városunk régen egy kis falu volt, amit mindig hatalmas szerencsétlenségek sújtották. Egy nap egy család költözött ide, hét lánytestvérrel, Eleanorral, Terpaval, Khoreval, Aliceal, Rittel, Ruthal és Beneával. Mind a hét lány nagy tehetséget mutatott a mágia felé és megvédték újdonsült otthonukat. Nem engedték, hogy katonák masírozzanak át az akkori falun, visszatartották a természeti csapásokat és megvédtek bizonyos varázslények támadása ellen. Ők lettek a falu vezetőik, de a családi tehetséggel egy átok is jött. Egyikük sem volt képes gyermeket szülni, így kiválasztották a falu legtehetségesebb lányát és továbbadták neki tudásukat. Ez tradíció lett és így kerültem én ki, mint a 24. vezető, Camille. A fesztivál az ő tiszteletükre tartottuk, ilyenkor az aktuális vezető megidézi lelkük és közösen megáldják az elkövetkezendő egy évre a várost, így nem kell félniük a lakóknak járványtól, katasztrófáktól, háborútól vagy szörnyektől. Camille elfordult tőlem és már a kapu túloldalán volt, de nem hagyhattam, hogy elmenjen.
- Várjon! Mivel nagy a tudása a környéket érintően kérem segítsen. - Látszott, hogy nem akar, de megállt és visszafordult.
- Gyere be, megbeszéljük egy tea mellett... - A villa belülről is elképesztő volt, bár máshogy, mint kívülről. Belépve mindenhol szárított növényeket, furcsa porokat, köveket és számomra ismeretlen varázsszerszámokat láttam. A hölgy átvezetett egy társalgó jellegű szobába, ami kevésbé volt bizar, mint a "nappali". Egy pillanatra eltűnt, majd két csésze teával tért vissza.
- Na mesélj fiam, milyen tudással szolgálhatok neked? - Egy percig gondolkodtam, hol is kezdhetném, de végül rázúdítottam az egész történetet. Ahogy haladtam a történetemmel, úgy sápadt el teázópartnerem. Amikor végeztem bocsánatot kért és hozott még egy csésze teát, majd leült velem szembe.
- Ez pontosan mikor történt veled..? -
- Körülbelül 1 éve. Igaz, nem a városukban volt, de nagyon közel hozzá, ezért reméltem, hogy tud nekem segíteni. -
- Azóta milyen változásokat tapasztalsz magadon? -
- Rémálmokat, egyaránt, mint álmatlan éjszakákat, hirtelen jött fáradtságot, de ennyi. Nem tapasztaltam egyéb negatív dolgot.
- Értem... hát bocsánatot kell, hogy kérjek. -
- Miért kéne önnek bocsánatot kérni? - Összevontam a szemöldököm. A fejem picit kavargott, próbáltam összerakni az információkat, majd rájöttem, hogy nem attól kavarog. Elkezdett erősödni zsibbasztó bizsergéssé majd beterítette az egész testem és elsötétült minden. A feketeségben lebegtem hirtelen, mintha a fejembe lennék zárva. A sötétség helyét formák és színek vették át, majd lassan egy képpé álltak össze. Mintha csak szemlélődőként lettem volna jelen. Az előttem kibontakozó látvány Camille nappalija volt, tele a sok furcsa dologgal és növénnyel. A fényt gyertyák adták, azok világították meg a szobát valamint a ketrecem rácsait. Nem értettem mi történik, felfogni sem igazán tudtam. Az egész zavaros volt, csak azt fogtam fel amit látok, de azt is mintha valahonnan máshonnan nézném, nem pedig a saját fejemből. A ketrec ajtaja kinyílt és a kezeim a kék hajú nő után kaptak, de valamilyen mágikus lánc fonódott köréjük hirtelen. Elindultunk az ajtó felé, Camille vezetett engem. Ki a kertbe, majd a térre egyenesen a szökőkúthoz. A földet néztem, ekkor már harcolni akartam ellene, de nem tudtam megmozdítani semmimet. Mintha nem lennék a testemben. Bár néha úgy éreztem a testem is harcol ellene, de Camille mágiája erősebb volt. Felléptem a szökőkút körüli körök egyikére. Aztán a következőre. Majd a következőre. Ekkor már a víz fölött álltam, látszott rajta, hogy mély és még jobban taszított, mint azelőtt. A látásom, ha egyáltalán még az enyém volt, elhomályosodott, ahogy a vízbe süllyedtem. Az utolsó kép ami még az elmémben él, az a nő széles mosolya a téren, a szökőkút előtt. Ezután sötétség. Sötétség és túlvilági szirének dala.


Primavera Primavera
Pokolra épült hely
Primavera Primavera
Onnan menekülni kell

A hét testvér megváltotta
e pokol tornácát
Primavera Primavera
elűzte a szörnyet,
Ánt.

Primavera Primavera
Hét nővér jöjj és védj
Primavera Primavére
évente egyen éjj,

Hisz Án még vissza kívánkozik,
S porhüvelyt keres
Hisz Án nevének jelentések:
Testtolvaly lélek.

Hát jöjj hét testvér
Szép, s csodás,
városba ne szálljon be
Hát imádkozunk hét testvér
vándor ne dőljön be.

Ha egyszer megtörtént a baj
és gonosz lélek jő,
bárány bőrbe bújva fog,
ölni, ölni Ő.

Ha egyszer megtörtént a baj
s a bárány lelkű fő
ki testjét démon lopta el
hát megfürösszék őt.

Primavera Primavera
Ő nem tudta hogy ölt
De reggelire kocsmárost
ebédre árust ölt.

S az őszfejű néne
ki utat mutat
már hasában szunnyad
S kit egyedül talált
vége van
hisz falánk egy alak

Hát Táncos lányok gyertek most
és bocsássátok el
Bárány lelke tisztuljon meg
nem ő követte el.




Arra ébredtem, hogy hasogat a fejem és a vonat zakatolására lüktet. Felcsendült az ismerős bemondó hangja. Következő megálló, Magnólia.
- Hol is voltam...? Jajj tényleg a híres Primaverai fesztiválon, bár nem sok maradt meg belőle... biztos a Primaverai szaké miatt. Megeshet, hogy erősebb, mint én. Csak valami dalra emlékszem, hogy is volt? Primavera Primavera.... Hú erős lehetett az a szaké.