A Túlvilág Kapuja - Nagyküldi

Kimerítő napom volt, az akadémián. Egész nap mágiákról tanultunk. A fejem már csordultig volt az új információkkal. Alig vártam egy hogy egy kiadós zuhany után az ágyamba huppanjak és eltegyem magam holnapra. Lefekvés előtt még kinéztem az ablakomon. Gyönyörű csillagos volt az ég, a látvány leírhatatlan volt. Szerettem nézni a csillagokat, hajlamos voltam elbambulni közben, hiszen ilyenkor megszűnt a világ körülöttem.
- Hey Lavi ideje aludnunk is valamit, holnap is egy elég fárasztó napunk lesz! – Sai-t a szobatársamat is leszívta ez a mai nap. Mire válaszolhattam volna neki már húzta is a lóbőrt. Nem akartam zavarni így én is álomra hajtottam a fejem. Valamiféle rengés rázott fel az álmomból, túlságosan is lusta voltam kinyitni a szemem, azt hittem csak Sai szórakozik.
- Sai! Én se csesztetlek, amíg alszol, így légy szíves hagyd abba, vagy istenemre esküszöm oda fagyasztalak az ágyadhoz! – szólítottam fel a kis vicces lakótársamat. A rengés viszont nem maradt abba, sőt egyre erősebb lett. – Jól van! Én szóltam! Ice Make….! – legnagyobb meglepődésemre Sai az ágyában aludt. A földrengés viszont továbbra se maradt abba. A polcról, az asztalról sorra hullottak le a dolgok. A szekrényajtók kinyitódtak – becsukódtak, az ágyam szinte pattogott. Más szobákból lehetett hallani, ahogy az ablakok is kitörtek. Ekkor riadt fel Sai is az álmából.
- Hey Lavi, ez meg mi? – kérdezte kicsit ijedt hangon.
- Nah ezt látod, még én se tudom, valami nagyon nincs itt rendben! – a rengés hírtelen abba maradt. Hallottuk, ahogy többen is a folyosókon mászkálnak, kimentünk mi is, hátha valaki tudja mi volt ez. Mindenki értetlenül állt, senki nem tudott semmit. Ekkor jelent meg pár tanár bár inkább mondanám őket nevelőtiszteknek.
- Nincsen semmi baj! Mindenki mennyen vissza a szobájába! – szólítottak fel minket. Valahogy látszódott rajtuk, hogy még ők se tudják mi okozhatta a rengést. Senki nem firtatott semmit, mindenki visszament a szobájába. Lefeküdtünk ismét, próbáltam aludni, de nem ment. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogott el. ~ Valahogy az az érzésem, hogy ez nem csak egy egyszerű földrengés volt! ~ gondolkoztam magamba. Hallottam, hogy Sai is forgolódik, ám nem szóltunk egymáshoz, én csendben bámultam a plafont még végül el nem nyomott az álom. Reggel hat órakor a teljes akadémiának sorakozót rendeltek el. Ekkor az egyik rangosabb Rúnalovag állt a tömeg elé.
- x791. október 1. (szombat) éjszaka három óra körül rendellenes anomáliákat észleltek Fiore délnyugati hegységének mélyén. A szakértők egyelőre nem tudják, hogy mi okozta a különleges képződmény feltűnését. Úgy vélik, hogy valami sötét mágia állhat a háttérben. Azt a parancsot kapjátok, hogy segítsetek az evakuálási folyamatokban. Így azonnali hatállyal elrendelem az akcióra való felkészülést.- Azonnal indult mindenki pakolni. Pár óra múlva már szládok által vontatott szekerek mellett álltunk az utak szélén. Mivel mi Erába tartózkodtunk nem kellett használnunk semmilyen térkaput, hogy ide jussunk. Rengeteg Rúnalovag volt az utcákon, valamint Céhes mágus is. Egyszerű polgárokat csak azokat lehetett látni, akik önkéntesek voltak. A főtérre érve egy Theran Orwen nevű pasast kellett keresnem, aki elmondott pár részletet, és a kezembe nyomtak egy kőbe vésett rúnát, amely elvezet a csapatomhoz. A rúna nem jelezte az irányt, így kénytelen voltam megkeresni, a lobogó zászlók között a párját. Ahogy megérkeztem a zászlóaljhoz nem soká a vezetőnk is befutott. Az első hullám ekkora már elment mi a második hullámban indultunk, pontban tizenegy órakor. Öten voltunk egy csapatban a vezetővel együtt, az egész csapatban egyetlen lány volt. Alig érkezett meg a Rúnalovag csapatfőnökünk, az indulást jelző kürt megszólalt, és mi egyből készen álltunk a küldetésre. A csapatvezetőnk bemutatkozott, majd humoros hanglejtéssel közölte, hogy a legjobbat várja tőlünk!
~ Ohh abban biztos lehetsz, hogy nem fogok csalódást okozni! ~ mosolyodtam el. Izgatott voltam a küldetés miatt. Azzal a lendülettel el is indultunk.

Az első dolga az volt, hogy elhányja magát. Ezt az imázsérzékenysége miatt kissé nehezményezte. Tömegben könyékkel utat törni, majd berontani egy toj-tojba és onnan jól hallható öklendező hangokat hallatni, ez cseppet sem elegáns. És a végén még rácsöppen az undormány a cipőjére! Miféle első benyomást kelt így a munkaadóiban, a közvetlen főnökében, a kollégáiban, bárkiben?
Megengedhetetlen.
Mikor végzett, a szagtól biztos távolságba menekülve kotorászni kezd az oldalán lógó szütyőben. Az összeöntött felszerelés közepette – kétnapi egyszerű élelem, egy tömlő friss víz, pengék és csipeszek és tartósítófolyadék mestersége gyakorlásához egy kardápoló készlettel barátságosan összebújva – előkotor egy vertezüst laposüveget. Lecsavarja a kupakot, és jóízűen beleszagol a gyümölcsillatba, mielőtt belehúzna a minstreli vörösborba. Nem iszik, csak forgatja a szájában, aztán kiköpi. A lehelete jobban érdekli, mint az ital élvezete.
Miután az üveget visszasüllyesztette a szütyő káoszába, végigtapogatja magát. A kardja még mindig az oldalán lóg; az erszénye, kiskönyve, tolla, tintája még mindig a zsebében lapul. A ruhája egyben van, ahogy ő maga is. Az egyik-másik zsebében szakadozó papírlapokra már rá se hederít, viszont még saját magát is meglepi a mellényzsebében ücsörgő három ujjperccel. Ki tudja? Talán még jók lesznek valamire. Vagy valakire. A lényeg, hogy mindene és annak minden darabja megvan még mindig: igazán kellemesen csalódott. Gavin Gein roppant kevéssé bízott a teleport olyan módozataiban, amiket nem közvetlenül a saját mágiája működtetett. Bár egy olyan emberről, aki a mágia ezen korában képes egy társzekéren nekivágni a világnak, ez talán nem is olyan új információ. Persze, tekintetbe véve a körülményeket…
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy már hajnalban megérezte a dolgot. Crocus külvárosában táboroztak éppen, átmenetileg mecénás nélkül. A rengés fölriasztotta álmából, de nem mozdult, csak nézte a ponyvát a feje fölött. Hallotta Larry hortyogását, ahogy a motorjára borulva, hihetetlen módon még mindig békésen aludt; hallotta a környező házikókban a zsizsegő felbolydulást. Kiterjesztette a mágiáját, hogy befogadja az ólálkodó halál érzetét, de nem talált semmit, egy szikráját sem az elmúlásnak. Enyhe földrengés volt csupán. És mégis… Valami nehéz ülte meg a mellkasát. Nem értette, miért, de aggasztotta. Valami baljós és nagyszabású volt készülőben, ha még hallgathat rozsdásodó ösztöneire ilyen téren. Ha betesz az üzletnek… De ha máshonnan nézzük, talán épp a szerencsét, a nagybetűs Lehetőséget hozza magával. És az is lehet, hogy csak egy enyhe földrengés volt, ő pedig öregszik. Ki tudja. Újra lehunyta a szemét, és azonnal elaludt.
Másnap besétált a főváros szívébe, hogy meggyőződjön róla, nem tévedett, és mint kiderült, nem. A délnyugati településeket kiürítik, a Tanács térkapukat állított fel a bevonuló mentőcsapatoknak és önkénteseknek. Gein viszolyogva bámult bele mentazöld, átlátszatlan felszínükbe, miközben egész osztagok vonultak át rajtuk olyan hang kíséretében, mintha átpréselnék őket egy hatalmas tésztaszűrőn. A ribillió okára is kíváncsi lett volna, de nem lepődött meg különösebben, mikor a köznépnek szánt hírekben nem talált rá a keresett információra. Valami nagyszabásúról van szó… Valami szokatlanról. Gein kíváncsisága minden gondolatfutammal nőtt. Vajon olyasmiről van szó, amit ki lehet aknázni? Amit reprodukálni lehet? Amit, istenek adják… el lehet adni? Ezt látnia kell közelebbről. Az egyetlen problémát, ami ezzel kapcsolatban felmerülhetett, a nyilvánvaló katonai jelenlét jelentette. A Rúnalovagok szokatlan intenzitással és létszámban felügyelték az eseményeket. Ez egyrészt további izgalomra adott okot; másrészt Geinnek nem voltak illúziói a saját harci erejével kapcsolatban. Erőszakkal nem jut a közelbe. Hogy máshogy…? Tekintete lassan az önkénteseket toborzó plakátra siklott. Pár másodpercig csak állt és töprengett, aztán lemondóan mordult egyet. Alja munka, de pillanatnyilag nincs más ötlete vagy jobb dolga. Egy kicsit, egész kicsit talán még meg is fizetik. Persze, ha a számítása bejön, ez teljességgel jelentéktelen körülménnyé válik…
Egy órájába telt visszamennyi a kocsihoz és összekészülődni. Valahogy sikerült életre ráznia Larryt, és miután elmagyarázta neki a helyzetet, az őrizetére bízta a kocsit. Nem szívesen hozta volna magával olyan körülmények közé, ahol baja esik a becses világi ingóságainak. Vásárolt némi élelmet, szerzett némi vizet, majd a leglelkesebb mosolyát felöltve jelentkezett. A toborzó nem teketóriázott vele sokat, jószerével azonnal átküldte a kapuk erai oldalára.
Aztán az úttól hányingere támadt, és a többi már történelem.
Mikor végre egésznek érzi magát, ellenőrzi testetlen útitársait. Szokatlan, hogy egyedül van, de ő ha egyedül van, sincs egyedül. Valahol az agya hátsó zugaiban, egy saját kis térzsebben kilenc sohasemélt csontváz várakozik tettre készen, szilánkszerű kardjuk és súlyos, négyszögletű pajzsuk ugyanabból a kőkemény anyagból teremtve, amiből ők maguk. És persze öreg cimborája, a Lovag. Gein gondolatban megérintette a páncél acéltüskéit, és érezte az ujjain a hideget. Megnyugtató, ha van a közelben egy barát, nem? Annál is inkább, mivel – talán az oldalán logó kardot leszámítva, de egy vérbeli harcos azt is piperkőc szerszámnak nevezte volna – ő volt itt a civilek között a legcivilebb. Kényelmesen sétált a tömegben, ami rohant a dolgára, minden zászlóhoz gondosan hozzáméricskélve a rúnát, amit a kezébe nyomtak. Az eligazítás nem érintette meg. A lovagok parancsnoka olyan férfi, aki kivívhatná Gein tiszteletét, de csak távolról mutatta meg magát, és csak néhány unalmas részlet erejéig. A nekromantát nem érdekli igazán a kiürítés, az altruizmus. Csakis az ígérkező, könnyen jött profit.
Mikor megtalálja a keresett zászlót, szembesül vele, hogy ég így is elsőként érkezett. Nem vár rá más, csak egy fiatal nő a Rúnalovagok Gein számára ismeretlen rangjelzésével. Bizonyára a vezetőjük.
- Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, kisasszony. – mosolyog rá sugárzóan, még egy elegáns kis meghajlást is produkál. – Ha jól sejtem, együtt fogunk dolgozni. – hát ki állhat ennek ellent? Nos, egy elegáns szalonban talán kevesen, de amit ezt a helyet és időt illeti… Ki tudhatja, végül is?

Második nap, Magnolia.

Hosszú napokig tartott útja Erából egészen Magnoliáig. Édesanyjától sok jó dolgot hallott a városról. A fesztiválok, a kanálisok, a katedrális, az éjszakai fények és élet. Tündérmesébe illő történet, legalább is, ahogy anyja előadta neki, nem is egyszer, vagy kétszer, mikor aprócska kislányka volt. Fantázia világában úgy élt a város képe, mint a tündérek lakhelye. Bár így felnőttként tudja, hogy ez nem volt más, mint a valóság erősen túlszínezett változata.

Már második napját tölti a Magnoliában, és nem mondható, hogy csalódott lenne. Hangulatosak az utcák, kedvesek az emberek...mi mást is kívánhatna? Egy aranyos nénike fogadójában szállt meg, akivel első napján futott össze. Segített néhány baján, hordta neki a bevásárló kosarakat, és ezen tevékenységek jól megérdemelt jutalma sem maradhatott el. Cserébe szolgálataiért, olcsóbban kapott szobát a Tündérvirág fogadóban, a város több zölddel rendelkező területén, és azt a privilégiumot élvezte, hogy magával a háziasszonnyal étkezhetett. Mit ne mondjon az ember, a jó tetteknek is megvannak a maguk előnyei.

Reggeli után még munkálkodott kicsit a kertben, majd úgy döntött, hogy a nap hátralévő részét Magnolia felfedezésével fogja tölteni. Felköti magára a tojást, és egy válltáskát vet át magán, melyben pénze, tájoló eszközei, varázslatosan mély kulacsa és egy kis elemózsia volt található. A háziasszony ajánlott neki néhány helyet, melyeket érdemes volt meglátogatnia. Miután kilépett az utcára, be is mondta tájolójának az első úti célját.

-Magnolia Katedrális. -Hangzott el szájából. A tű a szokásosnál vadabbul és hosszabb ideig pörgött, mielőtt beállt volna egy irányba. - Hmm...ez különös. Biztos csak képzelődöm. -Vonta meg a vállát, mit sem törődve a létező, vagy nem létező előjellel.

A nap további része zavartalanul zajlott, sok helyet és dolgot felfedezett, de közel sem ért a végére. Ez mit sem számított, holnap is lesz nap, gondolta magában, ezért visszatért szálláshelyére, ahol a néni finom vacsorával és forró fürdővel várta. Persze előtte férje térdbajaira kellett időt szakítania. Vacsora közben boldogan mesélt aznapi expedíciójáról, legalább olyan lelkesedéssel, mint egy öt éves gyermek tenné. Ezt a házaspár természetesen nevetve szóvá tette, meg hogy saját gyermekeikre emlékeztette őket, akik persze mára már felnőttek. Shaela kicsit zavartan mosolyodott el, jól esett neki ez a hasonlat. Vacsora után még elmosogatott, majd a kellemes fürdő után nyugovóra tért.

Harmadik nap, hajnali 3 óra, Magnolia.

Békésen durmol a leányzó ágyikójában, a tücskök ciripelnek, és egyéb éjszakai állatok neszelnek a környéken. A természet hangjánál nincs is jobb altató muzsika. Ám hirtelen mindegyik elhallgat, de erről a leány mit sem sejthet. Síri csönd járja át az egész várost, az a fajta, amelyik rossz ómenként van nyilvántartva. Majd mint derült égből villámcsapás, az ágy remegni kezd alatta! Nem is tud a fantázia világában maradni tőle, hisz nincs hozzászokva a mozgó talajhoz. Rémülten ugrik ülő helyzetbe, és a szobát vizslatja. A porcelán dísztárgyak finoman ugrálnak helyükön, és a a falak sem maradnak tétlenül. Bár a remegés nem túl erős, mégis elég nyugtalanságra ad okot. De nem elmélkedhet ezen sokáig, mert a néni sikkantását, majd egy puffanást hall ajtaja előtt, ekkor a rengés is abba marad.

Álmos fejjel ugyan, de kiugrik az ágyból, és az ajtóhoz szalad. Kitárva azt látja csak meg, hogy vendéglátója a földön ül és próbál feltápászkodni. Shaela aggodalommal telve térdel le hozzá, esetleges sérülések után kutatva, de szerencsére egy kis zúzódáson kívül semmi baja nincsen. Ezt pedig gyógyító mágiájával könnyedén kiküszöböli. Biztonság kedvéért elkíséri úti céljához, majd vissza a szobájába. Visszatérvén saját nyughelyére, elkezd filozofálni a történteken.

~Ez nem szokványos rengés volt...annyira rossz érzésem van. Remélem semmi komoly baj nem fog történni.

Ezekkel a gondolatokkal jön az álom a szemére, és gondtalanul alszik reggelig.

Harmadik nap, reggel 8 óra.

Kényelmesen, és kellemeset nyújtózva ballag le a lépcsőn, azzal a szándékkal, hogy reggelijét elfogyaszthassa. Ámde az éjszaka történtek továbbra sem hagyják nyugodni, valami belső hang, vagy talán csak egy megérzés azt súgja, hogy nem néz jó idők elébe. Soha nem tapasztalt ilyesmit. Ahogy belép az étkezőbe, ahol a házaspár már a teáját fogyasztotta, kedvesen köszön nekik, de aggodalmát leplezni nem tudja előttük. Ezt jó alkalomnak látták, hogy az aznapi újságot megmutassák neki, melynek címoldala a lány jogos félelmét igazolja.

-Anomália...igék és varázstárgyak...evakuálás...Magnolia és Shirotsume...térkapuk...

Mormolja magában, ahogy a cikket olvassa, és miután a végére ér, leteszi a papír köteget, majd egy adag vajas lekváros kenyér felett filozofál tovább a témán. Az információk, melyek birtokába kerültek a hírlap jóvoltából, sok mindent megmagyaráznak. A leányzó döntésre kell szánja el magát. Válaszoljon a felhívásra? A válasz elég egyértelmű.

-Én is elmegyek önkéntesnek. - Közli döntését vendéglátóival, miután felhörpintette teáját. - Bár csak rövid ideig lehettünk együtt, örülök, hogy megismerhettem magukat.

A házaspár összenéz, majd kedves mosollyal arcukon pillantanak vissza, ezzel áldásukat adva a lány döntésére. Egy órán belül összepakolta mindenét, a néni pedig útravalóval búcsúzott. A megható elköszönés után a belváros felé vezeti útja, ahol a tömeg sűrűsége fokozatosan növekszik. Miután úti célját elérte, átverekedi magát a Rúnalovagok procedúráin, majd a térkapuhoz lépked. A vészjósló mágikus felület aggodalommal tölti el, főleg mert kedvesen beszámoltak neki a "lehetséges" mellékhatásokról. Elővigyázatosságból emiatt, barátját inkább hátizsákjába helyezi, alaposan belecsavarva a kendőbe és a takaróba. Eztán lép csak be a térkapuba.

Harmadik nap, Era.

Az út egyenesen gyomorforgató volt, a lovagok cseppet sem túloztak. Azonnal szájához kap, hogy gyomrának tartalmát az utolsó pillanatig magában tartsa, és éppen hogy beszabadul az egyik wc-be. Gyomrának tartalma után, a másik végen is kikívánkozik az áldás, és fájdalmasan nyög fel minden egyes hullám után. Ennyire rossz élményre nem számított.

Jó sok idő eltelt, mire végre kijutott a kínzókamrából, és jó pár méterrel odébb a földre huppan, hogy gyengélkedjen kicsit. Nem kicsit forog vele a világ, a hányinger halványan még ott kavargott a gyomrában, nem is beszélve a förtelmes szájízről, mely ott ragadt szájában. Az utóbbit vízzel próbálta eltüntetni, több-kevesebb sikerrel. Miután nagy nehezen talpra állította magát, útbaigazítást kért az egyik lovagtól, aki a főtérre küldte, ahol az eligazítást tartják.

Odaérvén egy rúnával ellátott követ nyomnak a kezébe, melyről azt állították, hogy majd az osztagához fogja elvezetni. Az eligazítás még nem kezdődött el, úgyhogy még nézelődik kicsit, ekkor botlik bele barátjába Gakuba, akit nem is olyan rég, pont ugyanebben a városban látott utoljára.

-Szervusz Gakuya! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk újra...

Szólítja meg, és hosszas beszélgetésbe elegyedik vele, míg az eligazítás meg nem kezdődik. Sok információ elhangzik, melyeket igyekszik megjegyezni. A beszéd végén barátjával együtt indulnak a csapat keresésre. Mint kiderült, nem ugyanoda lettek beosztva, így miután Gaku helyét meglelték, a lány tovább keresett. Még pár perc után talált rá saját csapatára és pár pillanattal Gavin után érkezik.

-J-jó napot! S-Shaela Primrose vagyok! -Nyögi ki kicsit idegesen, vajon mikor fog erről leszokni?- Ehhez a csapathoz lettem beosztva. -Emeli fel a követ, mely ez igazolja.

A jó meleg ágyam, kényelmes ölelésében békésen alszom. A hold enyhén beszűrődik a szobám ablakán, halvány ragyogásba burkolva a hideg kőtéglákat. Fordulok egyet, majd érzem, hogy megremeg a talaj. Hirtelen azt hittem, csak „elestem az álmomban”, viszont ahogy egyre jobban magamhoz kezdek térni, érzem, hogy ez bizony tényleg földrengés. Gyorsan kipattanok az ágyamból, felkapok egy köntöst, megragadom a kulcsaim, majd kirontok a szobámból. A rengés abba is marad, nem tartott sokáig. Felkapok egy gyertyatartót és elindulok körülnézni, hátha valaki megsérült. Egy fél órát bolyonghatok, majd feladom. Senki még csak ki se jött a szobájából. Itt tényleg elég maguknak való emberek élnek. Nagy nehezen visszatalálok a szobámhoz, eloltom a gyertyákat, majd visszafekszem aludni.

Reggel a nap sugarai keltenek, ahogy kegyetlenül szurkálják a szemem, még a szemhéjamon keresztül is. Elmegyek megtisztálkodni, majd felöltözöm rendes ruhába. Összeszedem a kulcsaim, és leugrok a társalgóba, hátha ma kivételesen találok valakit. Végigkullogok a folyosón, majd lelépcsőzöm egy emeletet. Beérve a társalgóba, egy fél tucat embert pillantok meg, ami az én céhem esetében egy egész tömeg. Mind a felkérések falát böngészik. Eddig csak egy nőt láttam közülük, a könyvtárban szokott néha olvasni. Mind a felkérések falát fürkészik, majd nem túl nagy érdeklődést mutatva az új felkérések után, lassan elszivárog mindenki és csak magam maradok. Megközelítem a küldetéseket és újak után kutatok a szememmel. Csak egy frisset találok, méghozzá a Mágus Tanácstól. Fiore területén furcsa rengéseket észleltek érdekes anomáliákkal egybekötve.  A hegységekben komolyabb a helyzet, mint Fiore többi részén. Az érintett területre két térkapun át lehet eljutni. Az egyik városról még nem igazán hallottam, viszont a másikat, Magnoliát, annál jobban. Fel is kerekedek hát, hogy segítsek az embereknek.

Magnoliába érvén nagy felfordulás fogad. Mindenhol emberek nyüzsögnek. Próbálva kikerülni a nagy tumultust, kis utcákon át közlekedek. Nagy nehezen, de rá is leltem a térkapura. Átlépve rajta, olyan érzés fogott el, mintha kifacsartak volna, majd megitatták volna velem a saját levem, majd újra kifacsartak volna. Amikor kibukkantam a másik végén, egy rakás Toj-Toj vécét pillantok meg. Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire örülni fogok egy mobilvécének. Rohanok is, majd mikor berontok az egyikre, jön is a taccs. Sajnálatos módon, valaki elfelejtette bezárni, aki épp hasmenésén próbált túl lenni, amikor is én arcba hánytam. Nagy bocsánatkérések közepette kihátrálok a budiból, és gyorsan keresni kezdek egy szabad után, ugyanis a másik végemen is kikívánkozik valami kellemetlen. Miután enyhítettem a hasi problémáimon, elkezdem felfedezni a helyet. A főtérre érve, egy kőbe vésett rúnát nyomnak a kezembe, majd instrukcióval látnak el. Elkezdem keresni a zászlóm, melyen ugyan az a rúna található, mint a kövön, amit kaptam. Egyszer csak Shaela hangja üti meg a fülem.

-Szervusz Gakuya! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk újra... –

– Shaela!? Mi mindenhol összefutunk? De örülök, hogy van itt egy isme…  –


De mire folytathatnám, elsodorja a tömeg. Megszeppenve folytatom a zászló utáni keresést, majd egy kis idő múltán, rá is lelek. A zászlóm alatt pár ember várakozik, akik mellé megpróbálok minden feltűnés nélkül hozzácsapódni. Pár ember, vélhetőleg a leendő csapataink vezetői, minket méregetnek, majd elkezdenek válogatni. Engem egy fiatalabb férfi, inkább srácnak mondanám, választott a csapatába. Már pár embert választott előttem, így odaköszönök nekik, majd beállok melléjük és várok. Befejezte a választásokat. Most vagyunk összesen öten, egy lány van csak közöttünk. Eztán a vezetőnk kedvesen és humorosan közli, hogy a legjobbat várja tőlük, majd elindulunk. Az izgatottság és a nyomasztottság furcsa elegye ülte meg a mellkasom, de volt ott valami más is... valami kis furcsán motoszkáló, álmosító erő...