Gavin Gein

Sir Thopast nevezték már erősnek és hősiesnek, merésznek és jóképűnek. De Sir Thopast csak azelőtt hívták okosnak, hogy Sir Thopas lett belőle, és akkor is csak a saját anyja. Noha ez nem minden ok nélkül alakult így, és ennek tudatában is volt, mégis meglehetős biztonsággal hitte, hogy egyes alapvetéseket ő is felismer. Ezek egyike volt, hogy a holtidézés nem jó, egyenesen rossz, hovatovább förtelmes praktika. Művelői – az egyház bölcs szava is megmondta – a máglyán kell hogy végezzék mindazokkal együtt, akik banyákkal, démonokkal vagy szörnyűséges vérnyulakkal fraternizálnak.
Mindezt pénzért árulni – no nem, ilyesmi teljes képtelenség.
Sir Thopast a Pergrande királyságban ütötték lovaggá, jelenleg azonban mint kegyenc működött az otthonától távol, egy harmadrangú ország harmadrangú nemesének udvarában. Méltósággal viselte az aránylag kevés megbecsüléssel járó pozíciót: előszeretettel nevezte magát az őrség kapitányának, páncélban járt akkor is, ha semmi szükség nem volt rá, éjjel-nappal magával tartotta a kardját, akár az utolsó szalmaszálat. Nem mondhatni, hogy nem élvezte. Pénz, luxus, jó kiállású férfiú lévén a nők is gyakran kacsingattak felé, beleértve házigazdája évtizedekkel fiatalabb feleségét is. Hogyne, a száműzetésnek, a henye életnek megvolt a maga szépsége; de Thopas egyszer büszke volt, és az önbecsülése lassan, csendesen elhamvadt. Olykor úgy aludt a kardjával, akár a gyerek a macijával, és felkoncolt volna bárkit, aki tudomást szerez erről.
Azt viszont nem feltételezte volna magáról a leggyötrőbb pillanatban sem, hogy olyan mélyre süllyed, amilyenre. Amikor a holtidéző az udvarba érkezett, Thopas egészen új mélypontot ért el. A nemes kegyeibe fogadta a mágust; a lovag az etikett minden finomságával szorult lejjebb az udvari ranglétrán. A borozások és sakkpartik elmaradtak; a pénzforrás elapadóban volt; az úrihölgyek kevesebbet emlegették; a nemes asztalánál, legnagyobb gyalázatára, a szolgák felé szorították, hogy helyet csinálnak az újonnan jöttnek. Ha nem volt elég kín azzal a tudattal élnie, hogy tányérnyaló, most megbarátkozhatott azzal, hogy azok között sem első.
Thopas féltékeny lett.
Természetesen mindent megtett, hogy ezt titkolja saját maga előtt. Az idegen foglalkozása kiváló gyűlölnivalót jelentett, és Thopas fellélegezve kapott rajta, azoknak a mélyen vallásos embereknek a rendíthetetlenségével, akik szembetalálják magukat egy főbűnnel. A nekromancia nekromancia! Gein mágus minden mézesmázosságával is máglyaszökevény volt a lovag szemében, kedélyes beszélgetéseik a nemessel megrontási kísérletek, minden kupa bor mérget rejthetett magában, minden drapéria mögött csontváz rejtőzhetett. Thopas nem az a férfi volt, aki az efféle gondolatokat magában tartotta – különösen, gondolta magában gondolattalanul, ha a hajléka és asztala állt rajta -, de nem tűnt úgy, hogy sikerrel járna. Patrónusa hidegen, felvont szemöldökkel nézett rá; mikor Thopas eretnekségről és bizonyosra vehető démonimádatról kezdett beszélni, egészen megfagyott. A lovag legnagyobb döbbenetére a vendégei becsületét kezdte emlegetni, amit nem sérthet meg akárki, még egy másik vendége sem, majd jeges hangulatban faképnél hagyta. Érthetetlen, mi több, rémisztő fordulat volt ez a másik számára. Gein holtidéző nyilvánvalóan a siker küszöbén jár. Nemes házigazdájuk igazán nem állíthat ilyeneket, különösen nem egy eretnek nekromantáról, különösen nem róla, a becsületes Sir Thopasról! Fénykorában megsértődött volna, talán párbajra hívja, aki ilyet ejt ki a száján. Most félelem töltötte el. Tudatosan a mágus terjesztette fertőtől félt, valahol az agya hátsó zugaiban azonban az erkölcsi felháborodásnál egy jóval öregebb ösztön mozgolódott: az önfenntartásé. A figyelmeztetés nem használt, nyilvánvalóan elkésett fele. De a helyzet nem maradhat így, a nemes nem maradhat az alvilágba vezető úton. Valamit tennie kell. Hívői kötelessége. Igen, igen, kötelessége. Fel kell nyitnia házigazdája szemét.
Thopas nyomozni kezdett.
Mondani se kell, látványnak is borzasztó volt. Egy egyenes, erőszakos, kissé ostoba férfi nem való detektívnek. Sajnálatos módon a lovagot hajtotta a kötelességtudat és a mágus behízelgő, mesterséges mosolya iránt érzett mélységes ellenszenv. Kérdezősködése durva volt és kezdetleges, de alapos, és maradék önérzetét lenyelve nem átallott lealacsonyodni akár – istenek, ilyet nemesember még nem hallott – a szolganépséghez is. Mit tudnak a mágusról? Kicsoda? Honnan jön? Mi a célja? Mit pletykálnak róla a város piacán? Fensőbbséges volt és kérlelhetetlen és nem értette, miért méregetik azok, akiknek feltétel nélkül ki kéne szolgálniuk minden kérését. Kínosan hosszú időbe került, mire rájött, hogy meg kéne kennie a markát annak, akitől érdemi híreket akar hallani, és akkor is pocsékul érezte magát. Az eljárás fájdalmasan emlékeztette helyzete kevéssé tiszteletreméltó voltára.
Megtudta, hogy Gavin Gein mágus házalóként érkezett, kedveli a szilvapudingot sok rummal, jó kapcsolatot tart fenn a város orvosaival és kitűnő ízlése van a szőrmék terén. Megtudta, hogy kitűnő a modora, és megtudta, hogy ez azt jelenti, Gein mágus már jóval azelőtt lefizette a személyzetet, hogy igazán bútordarabbá vált volna az udvarban – voltaképpen ez is része volt bűnös befolyása megszilárdulásának. Megtudta, hogy a holtidéző maga sem veti meg a pénzt, sőt jó kereskedőként maga is azért él-hal, legalábbis a dörzsöltebbek és kapzsibbak szerint, márpedig nekik tudniuk kell. És azt is megtudta, hogy elbűvölő. A szolgálólányok nem győzték hangsúlyozni. Mire mindenkit kifaggatott, Thopas undora egészen elmélyült. Lám, igaza volt. A nekromanta nem hoz mást, csak fertőt és romlást.
A városba inkognitóban látogatott el: ez a lovagnál azt jelentette, hogy nem öltött magára testpáncélt. Orvoshoz ment. Újra, meg újra, meg újra, meg újra. Az elsőnél még megpróbálta betegnek tettetni magát – valahol olvasott valami hasonlót, talán egy régi, ócska ponyvában? -, de hamar föladta, és visszatért az agresszív faggatózáshoz. Még Thopas is sejtette, mi keresnivalója lehet itt egy nekromantának. Nem is csalódott nagyot. Gein mágus nem lopott tetemeket az éj leple alatt harsány, gonosz kacajjal. Nos, egész tetemeket legalábbis. De ha szüksége volt egy amputált végtagra, egy fűrészre vagy más egyéb apróságra, mindig megjelent egyik-másik doktor házában. Általában adtak neki. Többször nem minden szimpátia nélkül emlegették szakmabeliként is; a lovagot ez mindössze arról győzte meg, soha többé ne kapjon el semmiféle betegséget. Egy részlet akadt, ami kilógott a sorból, és ez volt az, ami a düh újabb hullámát indította el Thopasban. Az egyik doktor kedélyes meséjéről volt szó: a „kedves mágus ifiúr” egy fiola altatóval távozott. Mint mondta, nem egyszerű hozzászokni a szakmájához. Csakhogy – mint az öreg fejtegette – olyan erőset és főleg olyan sokat vitt, hogy az egyetlen ember számára talán túl sok is a rendeltetésszerű használathoz.
- Remélem, nem megmérgezni akar valakit – kuncogott, és a lovag legsötétebb gyanúi is beigazolódni látszódtak.
Mikor hazasietett, egy túlontúl ismerős alak várakozott rá.
- Áh, a jó Sir Thopas! Hallom, orvosnál volt. Csak nem bántja valami? – az említett valósággal összerádult. Meg volt győződve, hogy diszkrét volt, ó, de még mennyire! Hogy az ő „diszkréciója” mennyire átlátszó is, lévén titkolózni és hazudni képtelen, meg sem fordult a fejében.
- Jöjjön, barátom, igyon velem egyet. Nincs jobb a rossz közérzetre, mint egy kupa testes minsi vörös!
Követte, maga sem volt biztos benne, miért. Egyfajta perverz kíváncsiság? A mélyen hívőben meglepően sokszor benne van az elnyomott vonzódás a bűn iránt; a küzdőben a természetes kíváncsiság az ellenfele iránt. Sajnálatos módon a mágus egyiket sem látszott kielégíteni.
- Parancsoljon, parancsoljon! – egy kerti lugasban telepedtek le. A holtidéző mindkettejüknek töltött a sűrű, ribizliillatú borból, majd egy kupabiccentés után jóízűen meghúzta. Thopas csak ült, és szaglászta az italt, míg a másik föl nem húzta a szemöldökét.
- Ugyan, mire vár, barátom? Mit hisz, talán hogy megmérgezem? – harsányan felkacagott, majd fürge mozdulatokkal oda-vissza löttyintette a bort néhányszor a két kupa között. – Íme, jó Sir. Most már biztos lehet, hogy egyetlen lábujjra sem akad ebben a remek nedűben.
Ismét nevetett, és ezúttal a lovag, ha vonakodva is, de belekortyolt az italába. Gyümölcsös volt és erős.
A nekromanta nem fogta vissza magát. Derűsen fecsegett mindenféle hétköznapi semmiségről, és közben nem kímélte a boroskancsót. A folyadék szintje rohamosan süllyedt. Nem öltött komolyabb arcot sem akkor, amikor témát váltott.
- Úgy hallottam, ön pregrande-i, jó Sir. – Thopas eddig főleg hallgatott; ezúttal is csak bólintott. Kezdte érezni az alkohol hatását. – Ugyancsak messze jutott a hazájától, nemde? Nos, persze mindenkinek jót tesz egy kis utazgatás. Jó addig, amíg önszántából teszi, nemde? – mosolygott ragyogóan. A lovag megesküdött volna rá, hogy fél pillanatnyi szünetet tartott az „önszántából” szó előtt; annak viszont nem volt tudatában, mennyire elsötétedett a tulajdon arca.
- Egy jól tájékozott illető mesélte, hogy Brabant báróságból származott el. Gyönyörű vidék, nem is értem, hogy hagyhatta ott. Történetesen ismerem is az öreg bárót. Atyám révén, tudja, barátom?
- Én is ismerem. – tagadhatatlanul sokat ivott, mégis száraznak érezte a torkát. Régi emlékek kavarogtak a fejében, haragos emlékek, amiket poros pasztellből rikítóvá színezett a szesz. Az eretnek ezzel szemben elégedettnek látszott.
- Hát hogyne! Végtére is a lovagja kellett, hogy legyen. Emlékszem…
Thopas is emlékezett – a távoli múltra, legalábbis. Abban viszont nem volt egészen biztos utólag, hogy is ért véget a társalgás. A feje tele volt a gyűlöletes vénember képével, a vénemberével, aki száműzte.
Reggel másnaposan ébredt, és szidta magát, mint a bokrot. A délelőttöt arra szánta, hogy felépüljön, és mire az ebédlőasztalhoz ült – többé nem ura jobbjára, a legkegyeltebb udvaronc helyére, hanem kettővel odébb -, újraéledt benne a kötelességtudat. Legyűr néhány falatot – a felszolgáló csontvázak mindig elvették az étvágyát -, aztán folytatja a kérdezősködést…
…mikor felnézett a tányérjából, tökéletes rálátása nyílt, amint a holtidéző belecsöppent valamit éppen másra figyelő ura levesébe.
Ordítva pattant fel. Az asztal körül ülők szinte kivétel nélkül összerándultak, csak az élőholt szolgák siklottak tovább rezzenetlenül. A kardja ilyenkor is nála volt: kirántotta, és ura széke előtt termett. Az fölnézett, láthatóan nem tudva, miről van szó. Thopas ekkor söpörte le a levesestányért és vetette rá magát a mágusra. Az – csodálatos módon – csak tessék-lássék védekezett, a nemes viszont ordítani kezdett. Végül a jelenlevő szolgák választották szét a két kegyencet, és a lovag abban a megaláztatásban részesült, hogy patrónusa nyilvánosan, kiabálva mondta el mindennek. Thopas hiába magyarázkodott, dadogva és szégyenkezve. Végül, mikor a nekromanta önként kiforgatta a zsebeit, bizonyítva, hogy semmiféle fiola vagy egyéb alkalmatosság nincs nála, végképp összezsugorodott. Szégyenkezve távozott az asztaltól. A nap hátralévő részét a szobájában töltötte a plafont bámulva keserves gondolatai közepette és időnként ráüvöltve egy szolgálóra, aki be merészelt szólni hozzá.
Éjjel nem jött a szemére álom. Hevert, a kardja markolatát szorongatta és emésztette magát. Egészen míg… míg meg nem hallotta azt a zajt. Csoszogó, settenkedő léptek zaját. Kora délután óta először felkelt fektéből és fegyverrel a kézben az ajtóhoz lopakodott. Résnyire kitárta és kikémlelt. Odakint, a folyosón még épp látott befordulni egy görnyedt, magas alakot, egy osonó alakot, amint épp befordul ura és úrnője hálója felé. Thopas képtelen volt kivenni a vonásait, de a szőrmegallért nem lehetett eltéveszteni – ahogy a jobbjában markolt komor acélpengét sem.
Habozás nélkül ugrott ki a folyosóra és rántott kardot. Az aljas eretnek! Most már bizonyos a merénylet. Ebédnél felsült, hát most ismét próbálkozik. Ha most tetten éri…
Szem elől tévesztette, de ez már nem számított. Már tudta, mire készül a holtidéző, és ez a tudat az ereiben áradó adrenalinnal együtt valóságos eufóriát hozott neki. Rohant, befordult. A háló ajtaja résnyire nyitva volt. Ha nem késik el… Betaszította, és előreszegezett pengével rontott be, tettre készen és harciasan. Sikoly hallatszott.
Csak hárman voltak a szobában, az úr, az úrnő és ő. Két élőholt testőr nézett fel a sarkokban. Mindig ott álldogáltak, ha – mint rendesen – nem akadt semmi dolguk.
A kardja a szőnyegre hullott. Úgy érezte, részeg. A nemes üvöltött, árulást kiabált, az asszony sikoltozott. Thopas alig hallotta mindezt, mintha víz alatt lenne. Az agya körben futott, nyüszítve és értelmetlenül – mi történt? Mi történt? Mi történt…? Kábultan bámulta a felé lendülő csontvázakat, majd megfordult, és a szobából kirontva futásnak eredt. Az elméje a lehetetlent első kézből megtapasztalók vak pánikjával zakatolt. Egy meghökkent szolga futott vele szembe; oda sem figyelve félretaszította, és elengedte a füle mellett a reccsenést, ahogy a fickó feje egy szekrény szélének vágódott. Ilyesminek most nem volt hely a tudatában, a pánik és a létfenntartási ösztön mellett most nem. Rohant.
Másnap megtalálták és visszatoloncolták. Zavart volt, és láthatóan még mindig nem tért egészen magához a sokkból. A nemes gyilkossági kísérlettel vádolta, minden jel szerint teljes joggal; emellett három szolga megölésével. Mindhárom tagadhatatlan volt, bár ő csak egyre emlékezett. Egy tanú szerint a másik kettő megkísérelte útját állni, mire ő puszta kézzel végzett velük. Lovag vagy sem, a büntetés nem lehetett kétséges. Thopas utolsó gondolatai a kötéllel a nyakában már nem üres körüket rótták: szégyennel telve hunyt el, szégyennel, amiért oly magasról ilyen mélyre süllyedt. Szerencséjére nem kellett sokat lamentálnia: a nemes tőle telhetően siettette az ítélet végrehajtását.
Állítólag az egyik kegyence tanácsára.
A holtidéző vele maradt, mikor már mindenki távozott a kivégzésről. Megkapta a jogot, hogy magával vigye a tetemet. Az egyetlen feltétel az volt, hogy a kötelet juttassa vissza a bakónak. Természetesen csak miután levágta, azt pedig nem siette el. Egyelőre csupán beszélgetett vele.
- Sajnálom – ez volt az első szava. – Sajnálom, barátom. De higgy nekem, jobb neked ez így. Jobb holtan. Élve sohasem mentél volna vissza. Így talán. Egyszer talán. Közös ellenségünk van, végül is. – derűsen, igaza teljes tudatában felmosolygott a szederjes arcra. – És máshogy nem tudtalak volna meggyőzni, hogy tarts velem. Még ha párbajjal próbálkoztam volna is… Biztosan veszítek. Erős voltál, barátom, nemde? Jobb ez így. Még ha egy zombira is kellett adnom hozzá a ruhámat. – fintorodott el. – És mindössze egyetlen apró kérdés maradt nyitott. – a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy átlátszó fiolát. A nap felé tartotta, és átnézett rajta. Víztiszta folyadék volt benne, csurig tele. – Mihez kezdek ezzel a rengeteg altatóval?