Woriban

- Ha bármi gyanús mozdulatot tesz, vagy úgy tűnik, hogy támadni akar, akkor tudjátok, mit kell tennetek. – mondtam halkan a kicsiny kis csapatomnak, akik csak némán bólintottak, jelezvén, hogy mindent értenek.
- Ha nem tudod, hogy hol a láda, - hangzott a sikátorban. - akkor miért ne marjalak itt helyben halálra? – mondta a fickó egy szerencsétlen ismeretlennek.
A férfi, akibe belefutottunk, nem volt más, mint egy régi ismerős, jobban mondva inkább egy őskövület. Még réges-rég, évekkel ezelőtt öltem meg. Igen, megöltem. Vagy legalábbis egészen biztos voltam benne, hogy meghalt. Most is ugyanabban a ruhában volt, mint akkor, mikor megküzdöttünk, ráadásul az öltözékét vér borította, méghozzá ott, ahol anno felnyársaltam a mágiáimmal.
- Azt se tudom miről beszélsz! - nyöszörögte a falnak szegezett áldozata remegő hangon.  
- Szánalmas! Arra sem méltó, hogy halálra marjam! – mondta kiábrándultan Purple, vagy legalábbis azt hiszem így nevezték, majd felvágva prédája torkát semmivé lett, vagy eltűnt.
- A gyorsasága mit sem változott. Nem hiszem, hogy nekromata mágia lenne a háttérben, vagy ha igen, akkor valaki nagyon közelről irányíthatja, ráadásul remekül képzett lehet. – próbáltam elemezni a történteket.
A kivégzett áldozat vére egészen a sikátor szomszéd faláig lövellt, akárcsak egy szökőkút, majd a test élettelenül rogyott össze. Idegesen pásztáztam a környéket, hogy vajon hová tűnhetett a gyilkos, de nem éreztem se a mágikus erejét, sem pedig egyéb jelenlétét.
Ange szorosan mögöttem állt, kezében két kulcs is ott volt már, hogy szükség esetén bevethesse, mellette pedig Froozer szimatolt idegesen, szintén ugrásra készen. Lyla már páncélzatban várt, harcra készen, bár az igazat megvallva nem hittem, hogy bármi esélye is lenne, ami pedig a bátyjára, Krage-re még inkább igaz volt, hiszen egy ilyen helyzetben, ha harcra kerül a sor, az illúziók vajmi keveset érnek, pláne, ha még azt sem tudod, hogy kire alkalmazd őket.
Nem kergettem hiú ábrándokat. Ha úgy alakult volna, hogy harcolunk kell, szinte biztos voltam benne, hogy a testvérpárnak nem sok esélye van a túlélésre, ha őket szemelik ki célpontul, a győzelemre pedig Froozer és Angelina sem pályázhatott.
- Annak idején valami mágikus eszközzel győztem csak le. Igaz, hogy az már régen volt, és azóta talán erősödtem valamit, de ha közben őket is meg kell védenem… - pillantottam a hátam mögé, majd az események hirtelen ismét beindultak, bár nem épp úgy, ahogyan számítottam volna rá.
Egy hangos sikítás szelte át a levegőt, mely egy nőtől származott, s aki befordulva a szomszéd utcáról meglátta a meggyilkolt illetőt. Csak néhány másodperc volt, nem kellett több, aztán még nagyobb társaságot kaptunk. A semmiből megjött a hőn szeretett és imádott Mágus Tanács, illetve a tanács emberei, a maguk jól bevált teleportációs mágiájukat felhasználva.
- Állj, ne mozduljatok! Körbe vagytok véve! – kiáltott ránk egyikük.
Noha sokan voltak, ha jól számoltam, akkor öten is, mégis a harci szintjük elmaradt az enyémtől, ami nagy megkönnyebbüléssel töltött el. A probléma ugyanis az volt, mint ami a legtöbb esetben: én meg tudok küzdeni elég sok emberrel, és ha kell, a menekülésben is jó vagyok, de ott marad a nagy kérdés: mi lesz a társaimmal?
- Ki vagy?
- Mit tettél?
Kiabálták felém a jobbnál jobb kérdéseiket, mint a tökfilkók. Most gondoljunk bele, ki az az idióta, aki egy ilyen helyzetben leáll válaszolgatni ilyesmikre? Nem hinném, hogy lenne ilyen, de ugorjunk át ezen.
- Lassan tényleg ki kéne fejlesztenem egy tömeges teleportáló mágiát, vagy valami ilyesmit. Ez már így nem állapot. – mérgelődtem magamban, de aztán nem hezitáltam sokat.
Egyszerre vetettem be a fénymágiát és a kártyamágiát is. A Sleep és a Wildflare mágiák együttesen sikerültek. A viszonylag kicsi fény gömböcskék elkezdtek táncolni a levegőben, miközben mindannyian egyre álmosabbak lettek. Természetesen nem hagyták volna annyiban a dolgot, és egyből ellentámadást indítottak, de nem is a megfékezésük volt a célom. Csupán annyit akartam elérni, hogy legalább lelassuljanak, és legfőképp, hogy rám koncentráljanak. A többieket közben telepatikus instrukciókkal láttam el, hogy mit tegyenek.
A cselekedeteim egészen jól beváltak, rögvest engem kezdtek el üldözni, a többiek pedig egész könnyen egérutat nyertek. Nem tartom valószínnek, hogy mindegyiküket le tudtam volna győzni, akkor pedig kiváltképp nem, ha mind egyszerre támadnak rám, de ahhoz bőven elég erős voltam, hogy egy kis macska-egér játékot játsszak velük. A szél segítségével a levegőbe emelkedtem.
- Ha válaszokat akartok akkor előbb el kell kapnotok! – kiáltottam rájuk, miközben máris az újabb mágiámat készítettem elő. – Dark Écriture: Darkness! – mondtam ki a szavakat, s vele egy időben véstem fel a rúnákat is.
A testem egy szemvillantás alatt át is alakult és szert tettem a démoni külsőre, melyet ez a mágia biztosít, vele együtt pedig a különféle erősítő hatásokra is. Nem állt szándékomban harcolni velük, legalábbis nem komolyan, inkább csak az ellenkező irányba akartam őket csalni, mint amerre az embereimet küldtem.
- Hiába állnék le velük beszélgetni, hogy nem én voltam, úgysem hinnének nekem. – gondoltam. – Könnyebb lenne legyőzni néhányat, de akkor meg felesleges agressziót mutatnék és csak még több emberüket küldenék utánam. – tanakodtam, miközben a házak felett cikáztam, nyomomban az üldözőimmel.
Időről időre előttem vagy mellettem termett egyikük a teleportáló képességüket kihasználva, de könnyedén kikerültem őket. Komolyabb támadó varázslatokat nem mertek bevetni, hiszen mégis csak lakott területen belül voltunk, így nem kellett nagyon aggódnom. Egy-két cikk-cakk itt, néhány kanyar ott, pár röpke perc, és a végére már magam is kezdtem elfelejteni, hogy merre is járok.
- Itt vagyunk, azt hiszem nem követett minket egy se. – hangzott fel a fejemben egy hang, Angelina hangja.
- Remek, azonnal ott vagyok én is. – válaszoltam neki, természetesen csak telepatikus úton.
Meg kell valljam, nem volt egyszerű feladat ennyi helyre koncentrálni, és bár a mágikus erőmnek még nem használtam fel nagyon nagy részét, mégis kezdtem elfáradni. Éppen ezért, leírtam még néhány hetyke mozdulatot a levegőben, majd alábuktam az egyik sikátor mélyére, majd egy árnyon megpihenve a Shadowstep segítségét vettem igénybe. Egy villanás itt, egy másik ott, és pillanatok alatt máris jó pár utcával arrébb voltam már, mint a legtöbben üldözőim közül. Aztán a mágikus gyűrűmet állítottam csatasorba, s egy szemvillanással később máris egy hosszú, ősz szakállú vénember alakját öltöttem magamra, majd lassan, csoszogva elindultam a szállásunk irányába, amerre a többiek már vártak rám.
Út közben érződött, hogy a városka felbolydult. Nem csupán a fel-felbukkanó rúnalovagok miatt, de sok egyéb jel is utalt arra, hogy itt valami történt. A legtöbb az emberek közül sokan behúzódtak az épületekbe, akik pedig kint maradtak, ők sem időztek túl sokat, csak mentek a dolgukra, a lehető leggyorsabban és látszólag a lehető legrövidebb úton.
Néhány kis utca, egy-két forduló és már be is nyitottam a házba, melynek emeletén az átmeneti tanyánkat felvertük. Odabenn aztán már levetette az álcám, jobban mondva visszaalakítottam az ábrázatomat a jól megszokottá, s beléptem a szobába, melynek ajtaja nem volt bezárva.
- Hányszor mondtam már, hogy idegen helyen mindig zárjátok be az ajtót!? – mondtam kissé mérgesen, mikor beléptem.
- B-Bocsánat, elfelejtettem. – hebegte egyből Lyla, s Krage is valami kifogást akart épp mondani, vagy legalábbis szólásra nyitotta a száját, de leintettem.
- Most már mindegy. A lényeg, hogy mindenki itt van? – néztem végig rajtuk.
- Igen. – felelte Froozer.
- Nem követtek titeket?
- Nem. – válaszolta Ange. – Legalábbis azt hiszem.
- Helyes. Épp eleget időztünk már itt. Ideje lenne végre aza indulni. – mondtam.
- Viszont – szólalt meg megint a csillagmágus – ez itt volt az ágyon, mire visszajöttünk. – adta át a ládikát, mely nagyon ismerős volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy valóban láttam-e már valahol, azt meg végképp nem, hogy ha láttam, akkor hol.

Te tökkelütött, félkegyelmű balek. Életed egyik legkülönlegesebb párharcának jutalmára nem emlékszel? Ezek után semmin sem lepődők meg? Történjék akármi is, vagy rájössz a ládika eredetére vagy nem, de másnap egy idős férfi keres fel téged dobozzal a hóna alatt. Ragaszkodik hozzá, hogy nyugodt körülmények között társaloghassatok. Amint találtok megfelelő helyet, s az öreg is leült az már sebesen nyitja is a dobozt. Jól láthatóan ügyel arra hogy úgy nyissa fel a doboza fedelét hogy te ne lásd mi van abban. Elmosolyodva a doboz tartalma fölött belenyúl, majd... Elővesz belőle egy fánkot és azt kezdi majszolni.
Az öreget Garpnak hívják. Jobb szeme mellett egy csúnya sebhely utal arra, hogy fiatal korában bizony nem éppen nyugis szakmát űzhetett. Erről persze mostani alkata is árulkodhat, hiszen a világ összes vénembere és fiatalja szeretne olyan erőlétben lenni, mint az öreg jelenleg van. Alapjáraton az öreg jókedéjű, viccelődős fajta és imádja a fánkot. hangos nevetésébe szinte már az épület is beleremeg. Ám amint komolyra fordul a téma rideggé válik akár az acél, s pusztán egyetlen szemvillanásából érzed, hogy pár éve még a te fajtád tízóraira is kevés volt neki.
Nem sokáig kertel, elárulja hogy ex-rúnalovag, és egy titkos megbízással akar ellátni téged. Azért téged, mert a sárkányölő aki az elsőszámú jelölt volt a feladatra most éppen egy csapatnyi árvát bébiszittel, hála egy régi alkujuknak. Szóval így ló híján maradt neki a szamár és csapata. A feladatod egyszerű lenne vegyél részt az idei Szivárvány viadalon is! Kerülj közel a rendezőkhöz, név szerint a főgóréhoz Bellamyhoz. A többit pedig egyelőre nem szükséges tudnod.
Bellamy és a bandája, akik egyikével anno megküzdhettél, egy kimondottan veszélyes bűnöző csapat, akiket pár éve véletlenül, az a most árvákat felvigyázó idióta sárkányölő szöktetett meg, az ország legjobban őrzött határvidéki börtönkomplexumából.
Hogy miért téged kér? Mert te, mint korábbi viadal győztes protekciós jogokkal térhetsz vissza a versenybe. És attól sem kell félned, hogy az öreg két pusziért vagy éppen vállveregetésért cserébe kéri ezt tőled.
Mit mondasz? Vállalod?