A csillagok sárkánya, Örökkévalóság sárkánya, hazugságok sárkánya...

- Rég jártunk otthon, szépfiú, nem gondolod?
Csak nézem a havas tájat, s kinyújtom jobbom. Ahogy beleesik a pehely, színét se látni; egészségtelen sápadtságom homályában olvad el. Visszahúzom kezem, majd bebújtatom kabátom alá, s felhúzott térdeimet átkarolom. Kérdésemet csönd követi; elégedetlenül fordulok a kandúr felé, aki karbatett mancsokkal, hátra dőlve, csukott szemmel mozgatja füleit hangomra.
- Tango?
- Ja. – Bő és kedves válasz, mint mindig. Összevont szemöldökkel hajolok enyhén felé, mire ő puha lábacskájával enyhén rákoppint az orromra. - Mit vársz tőlem? Milyen választ?
- Talán, hogy te vágyj vissza, és ne nekem kelljen meghozni ezt a döntés.
Újra csend. Mindig is idegesített, ha valaki képtelen válaszolni nekem; hiába nem kérdeztem igazán, s hiába tűnt inkább gyermeteg drámának az egész. Ami viszont még rosszabb volt, hogy Tango mindezzel tisztában volt, és akrobata módján ugrált az idegeimen.
Hallhatta, ahogy csikordul a fogam, mert egyik szeme kinyílt, és hetykén elvigyorodott.
- Nézd – felült - Évek teltek el. Fiore nagyrésze azt se tudja, élsz-e még. Rane, Rohandar, ők persze igen… de miután nem mutatkozol egy ideje, szerintem bennük is megfordult esetleg, hogy végzetedbe rohantál. Talán még Den, ha…
Rosszallón, grimaszolva hessegettem el a felvetést.
- Nem, nem. Amilyen makacs az a fiú – fiú? Hisz valamivel idősebb is nálam -, se azt nem hiszi el, hogy meghaltam, se azt, hogy netán még élek. Persze nyomozni se nyomozna egyik után se, hisz a végén még ez azt bizonyítaná, többet érez a közönynél. - Kesernyésen mosolyogtam. Tango megvonta a vállát.
- Mégis, visszamennél a Griffekhez? Ennyi idő után? Lehet azt hinnék, délibáb vagy…
- Vicces felvetés. – El is vigyorodtam rajta. - De hagyjuk a Griffeket. Inkább alszok egyet. – Nem késlekedve, egyből az ágy felé indultam, ahol Melodia mélyen szunnyadt már órák óta. Lefeküdtem mellé, ő pedig álmában grimaszolva egyből odébb húzódott.

„Valami más.
Nem tudnám elmondani, hogy mi, de valami szokatlan. A hatalmas sötétségben állok, kékes, feketés métely, mely körbevesz, rám folyik, a bőrömre tapad, mégsincs sehol, nem érem el. Köröttem, és mégis tőlem messze csillogó pontok, ragyogó, utat mutató fények ebben a hatalmas ürességben, mely elnyelni készül.
Ez lehetne csupán egy furcsa álom, szimbolizálván a bennem rejlő sötétséget, melyen átvérzik a világosság, szép lassan megváltva engem.
Mégis, valami megint más. Képek villannak fel előttem. Mintha csak képeskönyvet olvasnék, úgy látok bele emberek életeibe. Nem csak emberekébe… más, szokatlan földeket is látok, mely miatt görcsbe rándul a gyomrom. Belegondolok; ha a csillagszellemeknek akad más világ, dimenzió, úgy bizonyára sok hasonló létezhet még. Mégis, ez csupán álom…
S akkor megüt a fájdalom. Sikolyok. A félelem borzongató érzése. Nem értem, milyen nyelvet beszélnek köröttem, egyik kattogós beszéd, másik lágy, csilingelő – de van olyan, ami mindenütt ugyanúgy hangzik. Ez pedig az agónia, mely zsigerjeiben is visszhangzik az emberben, és amit nem tud elfelejteni egyhamar.
Növények halnak el, óceánok száradnak ki, élőlények esnek össze először gyengén, majd holtan, ahogy távozik belőlük valami. Valami….
Én is érzem magamon a gyengeséget, és ismerősnek tetszik; hisz ilyen az, ha mágikus erőm fogyni kezd. Ne… meghalunk, mind meghalunk…
Összerogyok, átkarolom térdeim, és rettegve meredek előre. El se búcsúzhattam! Tango… úgy fáj, bocsáss meg, képtelen vagyok szólni, úgy félek…
A csillagok, mintha csak megmentésemre sietnének, egybegyűlnek, hogy vakító fényüket rám vethessék. Könnyező szemmel pillantok fel, és a kisebb katatónia után – mennyi idő telhetett el? Egy perc, óra, nap? – egy alakot látok magam előtt körvonalazódni. Egy ismerős alak…
Merasso!
- Rég beszéltünk. – Mosolya teljesen kivehető, sarca szinte világít. - Bár azt hiszem, egy idő után már nem volt rám szükséged. – Lilás szemei most inkább tűnnek olyan színűnek, mint az űr, mely körbevesz minket. - Letelepedtél, és megkaptál mindent, amire korábban vágytál. – Hisz nem láttam őt jó ideje… mióta úgy hittem, megtaláltam magam, s nem éreztem többé elveszettséget. - Ám nekem most szükségem van rád. – Csak most fogom fel igazán, hogy ő ott van. Ez azt jelentheti, hogy baj van. Az álmom arra utal, hogy valami mardos belülről. De mégis, mit jelentsen ez? Ha neki van szüksége rám, úgy én szorulok igazán segítségre? - Tarts keletnek… Kérlek… - könyörgő szavai hallatán felpattanok guggoló helyzetemből.
- Mi ez az egész? – Riadtan tekintek körbe. - Válaszokat akarok! Minden olyan békés volt, hisz nem történt semmi egyéb, mint az elmúlt hónapokban! Talán a Griffek említése… Nem, eddig is ott voltak gondolataimban! Mondd, mi van keleten? – Remegő hanggal ordítok, de mintha szavaim ereje elveszne az éterben. - Mit fogok ott találni?
Ő nem válaszol – felé lépek hát, hogy megrázzam vállainál fogva, ám ahol hozzáérek, ő szétfoszlik, eggyé válik a semmivel, mely köröttünk van…”

- NEM! – Ordítva, verejtékezve riadok fel az álomból, ezzel felkeltve a mellettem alvó leányt.
- A f@szom, hát itt már normálisan aludni lehet?!
- Vigyázz a nyelvedre. – Szól rá Tango helyettem is, hisz én még fel se ocsúdtam a fájdalomból, mely eddig láncként tekeredett rám.
- Persze, itt semmit se lehet. – Durcálva húzza magára a takarót, hogy visszaaludjon,.
- Indulnunk kell.
- Ezúttal hová megyünk?
- Keletnek.
- Holnap indulunk?
Tango kérdését fojtogató csend fogadja. Megnyalom kiszáradt számat, és kiugrok az ágyból. Valami nincs rendjén, és utána kell járnom, mi az.
- Most indulunk.
- De…! – Melodia nyöszörögve fordul megint felém. - Akkor én inkább itt maradnék.
- Nem.
- Nincs szükségem bébiszitterre…
- Nekem viszont szükségem lesz minden segítségre. – Tango csak bólint, és Melodia helyett is pakolni kezd. Valami nincs rendjén…