A császári küldemény

- Biztos menni akarsz? – kérdezte Macha, ahogy a tűző napsütésben utoljára igazítottam egyet ruhámon.
-  Igen. – bólintottam szomorúan. –  Túl régóta nem láttam a céhemet, és más úton akarok elindulni Tsuka felé. Úgy érzem, mintha egyhelyben topognék. – két kézzel rámarkoltam a várakozó Arisa pikkelyeire és átdobtam magam rajta. Kényelmes lovaglóülésben helyezkedtem el közvetlenül szárnyai mögött.
Macha keze meglendült, én pedig gondolkodás nélkül kaptam el a levegőben pörgő kristályt. Megforgatva a kezemben egy egyszerű, átlátszó, halványlila oktaédernek tűnt.
- Ezt vidd magaddal. Ha vissza akarsz térni, törd el, és egy darabját fűzd fel egy fonalra. Iránytűként vezet vissza felém.
-  Én… Köszönöm.   – válaszoltam sután, és az egyik zsebembe csúsztattam az ékszert. Nem szoktam hozzá a kedves gesztusokhoz tőle.
Egy utolsó intéssel búcsúztam Machától. Arisa izmai megfeszültek lábaim alatt, szárnyai porfelhőt vertek fel, ahogy felszállt. A lány nem szólt semmit, csak egyre távolodó alakomat nézte. Percek múlva alakja a távolba veszett, és bármerre néztem, az egymás után sorakozó homokdűnék látványától a tenger fölött éreztem magam.
Keserédes pillanat volt ez. Nem tudom, mennyi időt tölthettem Macha tornyában – hónapokat, éveket? Egyvalamit éreztem biztosan: mennem kellett, mielőtt végérvényesen a toronyban ragadnék.  
~ Hiányozni fog. – szólalt meg Arisa tűnődve. Megértettem az érzéseit.
~  Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de nekem is.
~ Merre tovább, Rane? – váltott hirtelen témát. ~ Irány a Quattro Cerberus?
~  Nem. Egyelőre a friss nyomon maradunk. Ha eddig nem kerestek engem, kibírnak még néhány hetet.  – nem tudtam letagadni a fellángoló dühöt és sértettséget Arisa előtt. Csak arra tudtam gondolni, hogy elfelejtettek a céhben, és egyben el is akartam odázni a találkozást Goldmine-nal, és az azt követő beszélgetést, ami akár kizárással is záródhatna.
Macha küldetése, hogy megtalálja Tsukát, nem maradt abba amiatt, hogy engem a szárnyai alá vett. Általában hetek, de néha napok után útra keltünk – már ha Macha teleportálását utazásnak lehet hívni – és az Úrnő új palotát emelt magának. Néha időt nyertünk, néha pedig veszítettünk, de be kellett ismernem, lassan egyre frissebbek voltak Tsuka táborai.
A legutolsó nyom a Hang Nélküli Falutól nem messze vezetett. Tsuka legfrissebb búvóhelye még mindig hetek óta elhagyatottnak tűnt, mikor megtaláltuk, de talán egy kicsivel közelebb kerültünk régi mesteremhez.
A láthatáron a sivatagot egy hegy ormai váltották fel, mutatva, hogy közel vagyunk célunkhoz, és Arisa ereszkedni kezdett. Néhány óra múlva már egy barlang előtt álltam. Ideális búvóhely volt. Habár a satnya, elsárgult növényzet nem takart sokat, felülről egy szirt rejtette el a barlang száját a kíváncsi tekintetek elől. A friss vizet a hegyről csordogáló patak biztosította. Ez volt Tsuka legfrissebb – talán néhány hetes - rejteke. Elgondolkozva néztem be, de megráztam a fejem. Ott minden kavicsot tüzetesen átvizsgáltunk, nem lehetett más bent.
~ Mit gondolsz, találsz valamit?
-  Igen. – válaszoltam fennhangon. –  Macha nagyon alaposan megvizsgált mindent, de észrevettem valamit. Nézd! – mutattam rá az egyik kiszögellésre néhány lépéssel feljebb. –  Az ott nem tűnik természetesnek. Túl kényelmes kapaszkodónak.
~ Felmászol oda? – kérdezte Arisa, és már készült is arra, hogy velem együtt induljon a magasba.
-  Inkább jelzésnek tűnik, mint célnak.  – tűnődtem. –  Valahol a sziklafalban rejthetett el Tsuka valamit, de nem mágiával. Macha azt pillanatok alatt kiszúrta volna.
Tenyeremmel végigsimítottam a sima sziklafalon. A vízesések mellett – bármilyen kicsik is – a sziklákat hasadékok lepték be, amiket a víz vájt magának évszázadok alatt.
-  Flash Freeze.  – elfojtott roppanás hallatszott a sziklafal mögül. Elégedetten vigyorodtam el. A repedéseket még mindig víz töltötte el. Egyszerű volt megfagyasztani a vizet, ami kitágulva repeszteni kezdte a követ. Egyre hangosabb és élesebb reccsenések törtek fel a fal mögül, és jobbnak láttam arrébb ugrani, amikor apróbb kavicsok estek a fejemre.
Néhány másodperc múlva kődarabok landoltak hűlt helyemen. Nagyobb sziklák zúdultak lavinaként alá. Elfintorodtam. Sikerült volna hegyomlást előidéznem? De nem. Perceken belül a robajlás megszűnt, és talán két embermagasságnyi törmelék maradt csak utána.
-  Segítenél?  – néztem fel a Severusra. Arisa kelletlenül mozdult meg, de néhány farokcsapással többet ért el, mint én percek alatt tettem volna. Pillanatok alatt a kőrakásban óriási lyukat ásott, egészen addig, amíg egy apró csillogást nem láttam. – Állj!
-  Ilyesmit kerestem. – guggoltam le, még mindig köhögve a kőportól. Egy díszes – habár poros -, aranysárga berakásokkal díszített dobozkát emeltem ki a törmelékből. Csak egyvalamit tudtam megállapítani: a rá zúduló súly hatására még csak egy karcolás sem volt rajta. A por marta a szememet, így ideje volt odébbállni. A vízesés felé vettem az irányt.
Kiérve a porfelhőből, tüzetesebben is megvizsgáltam a dobozt. Egyszerű fadoboznak tűnt, fa fedéllel, különböző drágakövekkel kirakva, de első próbálkozásra nem tudtam felnyitni. Kulcslyuknak vagy egyéb zárnak nyomát se láttam. Feszegetni nem akartam, féltem, hogy eltörném.  Ahogy hangosan is megfogalmaztam a gondolataimat, Arisa elgondolkozott.
~ Menjünk el Crocusba. Este még pont lenne időd arra, hogy elvidd megvizsgáltatni valakivel.
~  De téged kint kellene, hogy hagyjalak.
~ Mintha mindig melletted lehettem volna a palotákban. – mondta csípősen. ~ Ne aggódj. Elboldogulok egyedül, és reggel találkozunk újra. De beszélnünk kell.  – váltott komolyabb hangnemre. ~ Rengeteget változtál, és most újra egyedül vagyunk. Nem tudom, mi lesz most. – döbbenten fordultam felé.
-  A-Arisa.  – hebegtem, és ráeszméltem valamire. Elhanyagoltam Arisát. A telepatikus kapcsolat, amit elnyomtam Macha közelében, hirtelen újra teljes erejével ütött meg, ahogy felszakadtak a gátak, és újra tudatában voltam az érzéseinek. Keserűség, félelem, és… düh, ami ellenem irányul?
~ Ne most.  – fordult el. ~ Csak… menjünk. Gondold át, hogy mit jelentek neked, és reggel beszéljünk.
A meglepettségtől szótlanul néztem, ahogy Arisa felkészült a repülésre. A kapcsolat lassan ismét halványulni kezdett, de ezúttal Arisa zárta el magát előlem. Megráztam a fejem. Egyszerre egy dologgal foglalkozni. Bármit mondok, az elhamarkodott lett volna. Arisa hátára ültem, és már úton is voltunk Crocus felé.
Ugyanilyen szótlanul telt el az út a fővárosig.
-  Hogy érti azt, hogy nem tudja kinyitni?  – kérdeztem dühösen a boltost.
- Mágikus tárgyakkal foglalkozom már évtizedek óta, de ezzel az ágával még nem találkoztam. Biztos, hogy nem Fioréban zárták le, és kétlem, hogy a fővárosban bárki fel tudná nyitni a ládát anélkül, hogy sérülne a tartalma – vagy ő maga.  – Az ősz hajú férfi felsóhajtott. – Az biztos, hogy van benne valami. De mivel kinyitni nem lehet, eladni sem lehet. Azt tudnám javasolni, hogy keresse meg a gazdáját, vagy tegye fel a polcra emléknek. Nagyon szép darab.
-  Sokra nem megyek vele.  – csóváltam meg a fejem. – Köszönöm a segítséget.

Mintha csak egy szempillantás telt volna el azóta, hogy beértem Crocusba, de eltelt egy teljes nap és éjszaka. Nem töltöttem azonban eredménytelenül az időt. Reggel a város határában már tiszta fejjel álltam familiárisom előtt. Nem mondhattam, hogy nyugodt lettem volna: szívem a torkomban dobogott, ahogy a tíz méteres óriáskígyó szemébe néztem.
- Igazad van, Arisa – mondtam egyszerűen. – Visszagondoltam a Machával töltött időre. Túl keveset foglalkoztam veled. Elkapott Macha megszállottsága, és a négy év alatt csak arra koncentráltam, hogy erősebb legyek. Ez hiba volt.
~ És mi a terved? Minden más lesz mostantól, és felhagysz Tsuka keresésével?
~ Tudod, hogy meg kell találnom. Ha a nemesség életére tör, legalább tudnom kell, hogy miért. De nem egyedül szeretném csinálni. Hanem veled. Melletted.
~ Félreértesz, Rane. – rázta meg enyhén a fejét az óriáskígyó. ~ Elfogadom a szerepem a „falkádban”. Te vezetsz, de ez felelősséggel is jár. Ha csak arra kellek, hogy elrepüljünk valamerre, vagy harcoljak, és én magam nem érdekellek, azt is el tudom fogadni… De ne csodálkozz, ha eltávolodunk egymástól. Te vagy az egyetlen kapcsom az emberekhez. Még csak nem is láttam más Severust.
Nem esett jól, ahogy és amit mondott. Dühös akartam lenni, sértett, szomorú. De eltoltam ezeket magamtól. Arisának joga volt ahhoz, hogy a problémáról beszéljünk, ne pedig arról, amit én gondolok a témáról. Egy mély sóhajjal válaszoltam.
- Sosem volt ez a szándékom. Nem tudom elképzelni, hogy milyen magányt éltél át azzal, hogy nem voltam melletted. De ezen változtatni fogok.
Egy pillanatra meg kellett állnom, hogy megfogalmazzam a gondolataimat. Nem szerettem az érzéseimről beszélni, de egy olyan lény előtt álltam, aki teljes természetességgel olvasott az érzéseimben, ahogy én is az övében.
~ Túl sok minden kavarog a fejemben. Machával minden olyan egyszerű volt… Oda mentem, ahova ő, és csak arra kellett figyelnem, hogy eltanuljak tőle mindent, amit lehet. De most megint nekem kell felelősséget vállalnom a saját cselekedeteimért. Nehezebb, mint hittem. Nem hiszem azt, hogy most azonnal megbocsátasz nekem. Egyedül rajtam múlik az, hogy megmutassam: betartom az ígéretet.
~ Ezt el tudom fogadni. – bólintott Arisa. ~ Van ötleted, hogy merre keressünk tovább?
- Fressiaba megyünk. A bazárokban talán találunk valaki olyat, aki segíthet kinyitni a ládát.
Felszálltam, és elhelyezkedtem szárnyai mögött. Arisa teste összehúzódott, majd kilőtte magát a levegőbe, és szárnycsapásaival ritmusra ütemes, lassú hullámzásba kezdett. De én ezt szinte észre sem vettem. Egyedül egy érzés töltötte be a fejem: Arisa szélesebbre nyitotta a kaput köztem és közte. Örömömben sírni tudtam volna, de nem volt rá időm. Helyette lassan barangoltunk egymás fejében, próbálva megérteni, hogy mi változott a négy év alatt.
Néhány óra múlva már Fressia határában landoltunk.

Ahogy a bazárban sétáltam, a tömegből egy stand ütötte meg a szememet.
Fiore legjobb lakrimái! – hirdette büszkén a kicsi, de annál jobban megmunkált cégér.
- Meglátjuk. – mosolyodtam el, és bocsánatkéréseket mormolva furakodtam át a tömegen. A pult mögött egy türelmesen mosolygó, zöldes hajú nő állt. Láthatóan új volt még a szakmában, de azért minden fogást elővettek, hogy magához csalogassa a vevőket. Két dolog tűnt fel rajta azonnal: oroszlánfülei, farka, valamint, hogy a hideg időre való tekintet nélkül cselédruhát viselt. Vállat vontam. Biztos valami marketingfogás.
Egy nagyobb pult, roskadásig pakolva lakrimákkal és varázstárgyakkal. A két oldalt felfelé nyúló oszlopokról, amelyek a stand tetejét tartották, szintén különböző ékszerek és csecsebecsék lógtak.
- Üdvözlöm uram, miben segíthetek? – fordult azonnal felém, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a pult áruit vizsgálom.
- Üdv. – köszöntem vissza, és kioldottam az övemre erősített batyut. – Egy varázstárgyat szeretnék megvizsgáltatni.
A kezemben tartott dobozt felé tartottam, de a lány nem nyúlt érte.
- Humm… - nézett rá tűnődve. - Én csak egyszerű eladó vagyok, de máris hívom a lakrimamestert, aki talán tud önnek segíteni.
Egy zsebébe nyúlt, amit idáig észre sem vettem, olyan ügyesen volt elrejtve szoknyájában. Kezében egy tenyér méretű, lapos lakrimát tartott, amelyen rövid villogás után egy vörös hajú nő képe jelent meg. Habár némán meredtek egymásra, testbeszédük hasonló volt, mint amikor én beszéltem Arisával. Telepaták lennének? Nem telt el sok idő, és a lakrima képernyője elsötétült.
- A lakrimamester mindjárt itt lesz. Addig is szeretném figyelmébe ajánlani… - a nagy levegővételen láttam, hogy itt bizony termékbemutató lesz. Az eladó keze villámsebesen kezdett mozogni a varázstárgyakra mutogatva, és szinte levegővétel nélkül sorolta a különböző eszközök tulajdonságait és hatásait.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a szöveget, hiszen nem vásárolni jöttem ide, de így is elkaptam néhány szót.
… - Masszázslakrima… hűtődoboz, ami… Alakváltó ékszerek…
- Alakváltó ékszerek? Melyikek? – követtem a tekintetemmel az ujját, amely éppen néhány gyűrűn és karkötőn állapodott meg.
- Remek választás, uram! Fiore egyik legjobb kovácsmestere készítette a foglalatot, az ékkő benne pedig magas szintű alakváltást biztosít. A használó bármennyi ideig a kívánt alakban maradhat, ám ajánlott naponta néhány órát hagyni, hogy a lakrima feltöltődjön eternanoval. A testtömeg nem változik vele, de nagyon élethű replikát lehet alkotni egy személyről.
Nem saját magam miatt érdekelt a tárgy. A transzformáció volt az egyik olyan mágiaág, amit ténylegesen lenéztem. Mindig is úgy éreztem, hogy az alakváltás lényegében más erejét használja, és nem a mágus sajátját. Persze, a mágus saját varázserejéből táplálkozik az alakváltás is, mint minden más mágia, de az az érzésem támadt, hogy utána nem saját kedvére formálja a mágiát, hanem más gondolatait, mozdulatait és kreativitását használja. De lehet, hogy ez után át kell gondolnom a véleményem.
- Egy tíz méteres, repülő óriáskígyón működik az alakváltás, ha rá tudom csatolni valahogy? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy működnek ezek az ékszerek.
- Természetesen. - válaszolt szemrebbenés nélkül. - Ameddig emberi alakot kíván vele felvenni, bárki és bármi tudja használni. De ebben az esetben javaslom, hogy ne gyűrűt válasszon.
A pult mögé teljes természetességgel libbent be egy velem egymagas, vékony, vörös hajú nő. Bevillant az előbbi lakrima: vele beszélt a cselédruhás lány! Úgy tűnt, hogy ő a stand tulajdonosa. A kezében levő sör egy kicsit azért aggasztott.
- Üdv! – köszöntött lelkesen. Csak végignézett rajtam, és tekintete azonnal a dobozkára ugrott. - Úgy hallom van valami önnél, amit szeretne megvizsgáltatni....
Ránéztem az eladóra. Ő szinte áhítattal nézett végig a lakrimamesteren, mintha a sör semmit sem számított volna. Vállat vontam, és közelebb toltam felé a ládát. Nem tűnt részegnek, csak kicsit spiccesnek. Ha bármit tenne a dobozzal, lenne időm elkapni előle.
- Így van. Néhány napja ezt találtam. Megpróbáltam, de nem lehet kinyitni, se kulcs, se semmilyen dolog nem volt mellette, amivel ki lehetett volna nyitni.
Keze már a doboz után nyúlt, de néhány centire tőle megtorpant a levegőben, majd homlokára csapott.
- Áh – csapott a homlokára visszahúzott kezével. - Be sem mutatkoztam. Nightyngale vagyok. - Túlzott óvatossággal tette le, mintha nem ez lenne az első söre a mai nap. Felszabadult kezét pedig felém nyújtotta.
- Rane Valir. Örvendek. – Egy kicsit félszegen fogtam meg a felém nyújtott kezet. Az utóbbi négy évben Machával nem voltam kézfogó viszonyban… Arisának meg nem volt keze. De nem lett túl nagy gond belőle, Nightyngale-t úgy tűnt, jobban érdekelte a doboz, mint én.
- Szintúgy. Nos, vethetek egy pillantást közelebbről a dobozára?
- Csak nyugodtan. – tártam szét a kezem. Nem is kellett több a nőnek. Felkapta és körbe-körbe kezdte forgatni. Láthatóan először csak ismerkedni akart a tárggyal, de hamarosan elvette tőle jobb kezét, és ujjával jeleket kezdett rajzolni a levegőbe. A színes karakterek nem halványultak el, perceken keresztül megmaradtak, majd egy bosszús kézmozdulattal elsöpörte az összeset.
- Hát ez a dobozka kifogott rajtam… - morogta mérgesen, majd felerősödött hangja - Csak annyit tudok mondani, hogy bizonyosan nem fiorei varázslat zárja le, különben már kinyitottam volna. Körülbelül egy hónapja érkezhetett az országba; ezt a mágikus lenyomatok alapján lehet kiolvasni belőle. Valami archaikus varázslat fedi le, de minden bizonnyal értékes dolog rejlik benne, különben nem védenék ennyire.
- Szóval nem magát a ládát védi a mágia, hanem a benne levő tárgyat? – próbáltam értelmezni a hallottakat. – Mindenesetre köszönöm. Még így is többet tudott segíteni, mint a többiek Crocusban.
- Hát elég komplex mágia, talán a ládának is van értéke. – mondta egy vállvonás kíséretében.
- Mennyivel tartozom? – nyúltam a zsebembe. Nem tudtam, mennyibe kerül a vizsgálat és a karkötő együtt. Most, hogy visszagondoltam, a lakrimamester bármilyen, árra tett megjegyzés nélkül kezdett neki a vizsgálatnak.
- A karkötőért? - kérdezett vissza, és ránézett az ékszerekre. - Az 965 gyémánt lesz, ha el szeretné vinni az óriáskígyójának. Egyébként a doboz vizsgálata a jövőbeli együttműködésünk reményében ingyenes.
Ahhoz képest, amennyire számítottam, az összeg szinte semmi volt. Boldogan kezdtem el számolni a pénzt.
- Jut eszembe. Az alakváltó lakrimát le tudná úgy korlátozni, hogy egy alakot lehessen felvenni? – kaptam észbe, mielőtt a kezébe nyomtam a gyémántokat. Az egy dolog, hogy egy ember minden nehézség nélkül tanulhat bele néhány centivel magasabb vagy alacsonyabb formába, de egy teljesen más testben élő lénynek ez nem biztos, hogy természetes lenne.
- Persze... - vonta meg újra a vállát. Ahogy az előbb, két-három jelet írt fel a levegőbe. Reakcióként a lakrima felizzott, majd kihunyt. Nightyngale végül a kezembe nyomta a karkötőt.
- Esetleg ajánlhatom még Tablet lakrimánkat, számtalan modullal és archívum rendszerű vezérléssel. Lehet vele pajzs, riasztó, illetve börtön lakrimákat irányítani, telepatikus, vizuális-, illetve audio beszélgetéseket lebonyolítani, beépített térképe van, melyen követheti társai mozgását, és további új funkciókon dolgozok folyamatosan. – Vajon levegőt is a bőrén át vesz egy lakrimával? - - Emellett még vannak az egyszerű robbanó kristályok, katalizátor lakrimáink, valamint számtalan varázslat lakrima, melyek hasznosak, ha éppen elfogyott a szusz egy izgalmas kincsvadászat közben.
- Nagyon köszönöm. – ellenőriztem le még egyszer az árat, miközben elhadarta szövegét. - Ennek egy része megvan az óriáskígyóban beépítve. – mosolyodtam el, de az öröm hamar lelohadt az arcomról, mikor eszembe jutott valami. - Viszont átváltozva nem tud harcolni. Később mindenképpen visszajövök még némi felszerelésért. Viszlát!
- Jöjjön máskor is! – köszöntek el mindketten egyszerre. Egy pillanatra megálltam, és mágiát vezettem a bronzszínű karkötőbe. Óvatosan megmozgattam a fémdarabot, de a vastag jégréteg ellenére nem tört el. Elégedetten bólintottam, és elindultam ki Fressiából, miután eltüntettem a jeget.
Ha csak egy hónapja érkezett a láda Fioréba – és tényleg Tsuka rejtette el a barlang fölött, nem pedig valaki más -, akkor nagyon közel voltam hozzá. De maga a doboz nem segített abban, hogy merre induljak tovább.
- Nem vagyok sokkal előrébb. – sóhajtottam. – Viszont ezért mindenképp megérte.
Megnyitottam a kapcsolatot Arisával.
~ Szia, merre vagy? Van egy meglepetésem. – Egy kép villant be a fejemben. Keletről, a levegőből láttam meg a várost, és a kép a mellette elterülő erdőre ugrott.
~ Indulok. – bólintottam, miután be tudtam határolni, hogy merre lehetett a Severus.


~ Ez micsoda? – kérdezte Arisa, és félredöntött szemmel nézett a felé nyújtott karkötőre. ~ Meg akarsz vesztegetni?
- Nem. – elfojtottam a szikrányi dühöt és sértettséget, amit felvetett bennem a kérdés. – Igazad van, Arisa. Az egyedüli kapocs közted és az emberek között én vagyok. Ha egyedül kell hagyjalak, te csak elbújni tudsz a közelben, akár napokig. Nem akarom, hogy többé egyedül legyél. A karkötőt emiatt vettem.
Közelebb léptem hozzá, és a szárnya tövébe csatoltam a karkötőt. Épp elég nagy volt ahhoz, hogy átérje.
- Ez egy alakváltó ékszer. Saját mágiából táplálkozik, és naponta néhány órára vissza kell változnod, hogy feltöltődjön.
~ Emberi alak? – nézett rám szúrósan.
- Próbálj meg elképzelni egy emberi alakot. Valami olyat, amiben el tudod képzelni magad. Ha kész vagy, gondolj az átváltozásra.
Az óriáskígyó értetlenül nézett rám, de egy kis habozás után becsukta a szemét. Hátraléptem, és néhány másodperc múlva a levegő pulzálni kezdett Arisa körül. A fekete kígyó teste elkezdett elhomályosodni, és hamarosan semmivé lett. A helyében egy nő állt: sötétbarna, vállig érő hajjal, barna bőrrel és riadt arckifejezéssel. Lepillantott a kezére.
- Rane? Mi történt velem? – nézett rám, majd vissza kezére és lassan, egyesével behajlította ujjait. Furcsa volt hallan, ahogy beszél. A hangja darabos volt, mintha a betűket csak egymás után fűzte volna, és nem szavakat akart volna formálni.
- Ez nehezebb lesz, mint hittem. – sóhajtottam fel, mikor Arisa kinyújtotta és visszahúzta nyelvét. Nem volt olyan egyszerű az alakváltás, mint ahogy kinézett: a kígyónak egy élet reflexeit kellett újratanulnia. – Az orrodon keresztül vegyél levegőt, ha illatokat akarsz érezni.
Arisa mellkasa megemelkedett és lesüllyedt, és elkerekedett a szeme.
- Hogy bírtok így élni? Mintha szűrő lenne az orrom előtt. De sokkal élesebben látok. Tényleg ennyi szín létezik? – fordult körbe. A lábakhoz sem szokott hozzá, és a gyors mozdulattól elveszítette egyensúlyát.
Épp el tudtam kapni derekánál, mielőtt elesett volna, de elkerekedett a szemem. Mintha csak egy dőlő fát próbáltam volna puszta kézzel megállítani. Tényleg nem változott a súlya.
A torkomban feldobbant a szívem. Egymagas volt velem, és centikről néztem bele mélybarna – szinte fekete – szemébe. Mintha megégett volna, úgy kaptam el a kezem róla.
A telepatikus kapcsolat nem veszett el, és le tudtam olvasni érzelmeit, mintha csak sajátjaim lettek volna. Izgatott volt, mint egy gyerek, aki egy új játékot kapott karácsonykor, de zavarodott: nem értette reakcióimat. Idáig nem volt gondom azzal, hogy hozzáérjek.
- Nekem ez a megszokott… - köszörültem meg a torkomat. Érdekes testet választott magának. Sötét bőr, barna haj, amelyhez hasonlót még nem láttam Fioréban. De jóval többet is láttam, mint a haját és szemét.
- …Ezeket pedig vedd fel, kérlek. – nyújtottam át neki egy zsákot zavartan. Nehéz volt levenni a szemem vékony alakjáról. A lakrimához nem tartozott ruha, de az egyszer eltárolt ruhákat tudtommal meg tudta őrizni a tárgy. Vékony volt, nagyon is, és emiatt volt valami kígyószerű a megjelenésében. Erre az érzésre a nyakán húzódó, fekete tetoválás csak ráerősített.
- Lekorlátoztattam a lakrimát, hogy csak egy alakot tudj felvenni, amíg meg nem szokod az emberi testet. – magyaráztam, ahogy esetlenül próbálta koordinálni végtagjait, hogy felvegye a ruhákat, amiket választottam neki. Nagyjából eltaláltam a méreteket: ismertem eléggé hozzá, hogy tudjam, milyen alakot fog választani
Bordó árnyalatú pólót választottam neki, ami szabadon hagyta a vállait és karját, hozzá térdig érő nadrágot.
- Így már nem kell rejtőznöd az emberek elől. – bólintottam elégedetten, mikor sikerült felöltöznie. – Hogy érzed magad? – kérdeztem feleslegesen, de az ő szájából akartam hallani a választ.
~ Izgatott vagyok. – nézett fel rám, abbahagyva saját maga vizsgálatát. ~ Ez az ajándék szebb, mint amire bármikor is gondoltam volna. De félek is egyben. Mi van akkor, ha nem akarok többé visszaváltozni? Ha jobban érzem magam az emberek világában, mint a saját bőrömben?
- Nem tudom. – tártam szét a kezem. Sajnos számítottam erre a kérdésre. – Erre nem tudok neked választ adni. Egyvalamit tehetek csak: segítek abban, hogy minél több lehetőséged legyen. Természetesen választhatod azt is, hogy nem használod egyáltalán a karkötőt. Ez a te döntésed lesz. De szerintem mára épp elég nehéz témát beszéltünk meg. Jut eszembe: inkább beszélj, és hagyjuk a telepátiát egy időre.
- Használni akarok a karkötőt. – hangzott fel Arisa szájából a gyors válasz.
- Akkor itt maradunk néhány napig, és meglátjuk, hogy hogy tudod az emberi alakot irányítani. De először meg kell tudnom, mik a határaid. Üss meg.
- Hogy… mi? – nézett rám elkerekedett szemekkel. – És mi lesz Tsukával?
- Ha már évek óta nem találjuk, ráér két napot. Amúgy sincs új nyomunk. – vontam vállat. - Próbáld meg. Mintha csak a szárnyaddal akarnál megcsapni. – bíztattam. – Nem lesz bajom, ígérem. Ice Make: Shield. – karomon egy lovagi pajzs jelent meg jégből.
Arisa tétován felemelte a kezét, és felém ütött. Ökle a jégbe csapódott. Időm sem volt meglepődni, és már a földön találtam magam. A pajzs szilánkokban hevert körülöttem, és csak Arisát láttam, aki szája elé kapta a kezét. Ő a földön ült, hiszen az ütéstől ő is egyensúlyát veszítette.
- Jaj, Rane, jól vagy? Bocsánat! – jött közelebb, de csak nevetve felkeltem a földről.
- Semmi gond, jól vagyok. – a kezdődő véraláfutást diszkréten jéggel vontam be. – Elfelejtettem, hogy a súlyodat nem befolyásolja az átváltozás. Hány kil… - a szemében felvillanó hideg fényre inkább témát váltottam. - A technikád viszont csapnivaló. Ezen viszont könnyen segíthetünk.
Újra kiterjesztettük egymás között a telepátiát, amit olyan régen tettünk meg. Tudatunk összefonódott. A Severus olyan gyorsan reagált gondolataimra, mintha csak a sajátja lett volna – és fordítva. Legutóbb szinte Arisa irányította a testem, de besegítettem a mozgatásba – most azonban én irányítottam, és a Severus követett engem saját testével. Egyszerű dolgokat csináltam: séta, leülés, felkelés, futás, de ezek is megterhelőek voltak Arisa számára.
De eltelt az első nap, és a második is lassan a vége felé közeledett. Arisa két nap alatt szinte teljesen elsajátította a nem annyira összetett mozgásformákat – harcolni azonban még képtelen lett volna nem átváltozott formájában. Meg sem lepődtem: már tojásból kikelve is nagyon gyorsan ráérzett a mozgásra.
De ami még fontosabb volt: két értékes napot töltöttünk egymás társaságában. Igaza volt. A familiárisommal való kapcsolat is olyan, mint egy barátság: ha elhanyagolom, azzal már le is mondtam róla. Ez egy olyan lecke volt Arisától, amit nem fogok egyhamar elfelejteni – ha más nem, a keserű önvád örök emlékeztetőm marad.
- Az micsoda? – mutatott fel Arisa a tábortűz mellől. Épp lemerülőben volt a lakrima, de ki akarta használni az utolsó perceket, amelyeket meleg vére biztosított az éjszaka során. Utána én is meghallottam a szárnycsapásokat és a füttyögést, amelyet egy kisebb madár adhatott ki magából. A fák koronáján keresztül is hallatszott hangja. – Nem idevalósi, az biztos.
- Mindjárt meglátjuk.
A madár hangos füttykoncertben tört ki, ahogy meghallotta hangom, és átrepült az egyik fa lombjain. Minden félelemérzet nélkül repült körbe engem. Hamarosan a tenyeremben pihegett, én pedig megütközve néztem a rajta levő kis postássapkát, valamint a lábán a fémből készült tartót.
- Ezt nekem hoztad? – az igenlő csiripelésre lefejtettem a tárolót, aminek tartalma egy levél volt. – Köszönöm! – emeltem fel a magasba, hátha el akar repülni. De tévedtem. Dolga végeztével a madár elsüllyesztette tollai között sapkáját, és egy doboz cigit varázsolt elő, majd a tábortűz mellé repült gyújtásért.
- Nem, nem eheted meg. – néztem rá Arisára, aki gyanús arckifejezéssel tanulmányozta a kismadarat. – Árt a tüdődnek. Inkább nézzük, mi van a levélben. – hajtogattam szét a papírt.
„Kedves Rane,
Crocus-ból írok neked. Hozzám érkeztél néhány napja, a mágikus doboz eredetét firtatva. Jó hírrel szolgálhatok: külföldi vendégek érkeztek hozzám, akik egy ládika felől érdeklődtek. A leírás pontosan illik az általad bemutatottra. Sajnos nem árultak el semmit arról, hogy kinek a megbízásából érkeztek, de tehetősnek tűnnek, így talán a ládáért is hajlandóak nagyobb összeget fizetni. Két napig maradnak még Crocusban.
Üdvözlettel,
Byron”
Elgondolkozva néztem fel a levélből. A postás elégedett pöfékeléssel szunyókált a tűz mellett, de Arisa mintha egy lépéssel közelebb ült volna hozzá.
- Sajnálom, Arisa, de vissza kell indulnunk Crocusba. Új nyomot találtunk. Lehet, hogy megvan a doboz gazdája, és kaphatok róla némi információt. Vagy pénzt, ha nem kapcsolódik Tsukához.
- Honnan tudod, hogy nem veszik el tőled egyszerűen, amikor megérkezel? – döntötte oldalra a fejét Arisa. Gyanakvó volt, mint mindig, de el kellett ismernem, jogos volt a kérdés.
- Igazad van. – bólintottam elgondolkodva. – Visszamegyünk Crocusba, letétbe helyezzük egy banknál a ládát, és találkozunk az ismeretlenekkel. Hogy hangzik?
- Nem rossz. Veled tarthatok a városban?
- Mindig. – mosolyodtam el.

- Egyszerűbb volt, mikor még csak berepültél a városba. – Állapította meg Arisa, és igazat kellett adnom neki. Néhány kilométerre szálltunk le Crocustól, ahol familiárisom visszaváltott emberi formájába. Már negyedórája sétáltunk a bokrok között, hogy elérjük a város határát. Nem akartunk feltűnést kelteni kinézetével, hiszen ez egy teszt volt, hogy mennyire tud beolvadni mások közé.
- Biztos vagy ebben, Rane? Még sosem jártam emberek között. – a szorongás tisztán leolvasható volt még érzelmekhez nem szokott arcáról is. A legkorábbi szokásokat a legnehezebb levetkőzni: és Arisa már rég megtanulta, hogy az emberek félnek körülötte.  Az utolsó pillanatban bizonytalanodott csak el: az első házak már a szemünk előtt voltak.
- Semmi gond nem lesz. Ebben a formádban ember vagy, és senkinek sem fog feltűnni az alakváltás. – győzködtem. – Itt vagyok veled. Csak gyere utánam.
Néhány szívdobbanásnyi habozás után Arisa eltökélten mellém lépett, és együtt léptünk be a városba.
Vasárnap volt, így még rosszabb volt a helyzet, mint a múltkor. A külső utcák után a belváros felé kellett fordulnunk, ahová az egyik bankot építették. A forgatag mit sem csökkent az alatt a pár nap alatt, mióta Crocusban jártam. Évek gyakorlatával lavíroztam az emberek között, miközben Arisa számára ez a terep új volt. Egy utcán sétáltunk, végig, de a saroknál be kellett várnom. Ilyen sok képességet sajátítunk el anélkül, hogy észre vennénk?
- Hogy bírod ezt? – lépett mellém végre a Severus. Vállát védekezően húzta fel, mintha csak el akarta volna zárni magát a környezet elől, és szeme folyamatosan cikázott a mellettünk sétáló városiak között.
- Sok-sok gyakorlással. De ettől én is elszoktam. – a négy év alatt én is sokat felejtettem, de úgy tűnt, ez elfelejthetetlen.
Negyedórával később már Crocus bankja előtt álltunk. A kétemeletes kőépület a főutcán állt. Nemesek és kereskedők forgolódtak előtte, hintókkal és gyalog. A városőrség néhány tagja járőrözött az utcán.
- Elég biztonságosnak tűnik. – állapítottam meg örömmel. Itt biztosan kevésbé lesz veszélyben a doboz, mint nálam. – Megvársz kint, vagy bejönnél inkább?
- Jövök. – válaszolt azonnal Arisa.
- Csak utánad. – nyitottam ki előtte az egyik ajtót. Arisa néhány lépés után megtorpant, és szemét a tetőre szegezve fordult körbe. Felnéztem, de csak egy egyszerű, freskóval díszített plafont láttam.
- Ennyire lenyűgöz? – kérdeztem tőle meglepődve.
- Egy-két kivétellel nem láttam épületeket belülről. – emlékeztetett familiárisom. – A céhház pedig nem igazán híres a művészetről.
Fájva, de igazat kellett adnom neki. A vadakban nem igazán volt műértő közönség.
- Miben segíthetek? – nézett fel vastag füzetéből az alkalmazott, mikor végre sorra kerültünk. Egy fehér fal előtt álltam, amin egy rácsos ablakon keresztül tudtam beszélni a férfival. A rácsokon keresztül bámultam rá, próbálva kitalálni, hogy hol is kéne a dobozkát leadnom.
- Letétbe helyeznék egy tárgyat. – mutattam fel végül a dobozt.
- Értéke?
- Fogalmam sincs. – válaszoltam zavartan. – El akarom adni, de nem tudom, mennyit fizetnek érte.
- Ismeretlen. – bólintott gépiesen, és valamit firkantott a könyvbe. – Mennyi időre kívánja elhelyezni?
- Legrosszabb esetben holnapig.
- Kétszáz gyémánt, amit kivétkor kell fizetnie. – A sima, fehér falon halk kattanással elcsúszott egy kis ajtó. – Helyezze el a dobozt. Vegye el a lapkát, és mikor ki akarja váltani, ne felejtse el magával hozni.
- Köszönöm. – bólintottam, és a zsebembe csúsztattam a falapot.
- Mindent így intéztek?
- Személytelenül és gyorsan? Igen. – bólintottam Arisának, miközben a boltos felé vettük az irányt.

- Üdv. Megkaptuk a levelét. A madár visszaérkezett?
- Ó, hogyne. Néhány órája jött meg. Egy percet várjanak. – kissé értetlenül nézett rá Arisára. Elsőre nem esett le, mi a gondja.
- Ő a társam, Arisa. – kaptam észbe. Hiszen ő még nem látta familiárisomat emberi alakjában, sem senki más.
Arisa rövidet biccentett, mikor a férfi fölfelé indult. Hamarosan két másik emberrel érkezett vissza.
- Üdvözlöm. – szólalt meg a közelebbi alak. Egy hosszú, szőke hajú lány állt előttem kék ruhában, ami fölé egy fehér köpenyt vett fel. A köpenyt egy vörös bross tartotta egyben nyakánál. – Qui Luan vagyok.
- Rane Iceclaw. – bólintottam viszonzásképp. – A Quatro Cerberus mágusa vagyok.
- Ő pedig Yu. – mutatott rá a magas férfira, aki csak nekivetette hátát a falnak, és lapos pillantásokkal méregetett minket. Kettőjük közül ő tűnt a veszélyesebbnek: páncélt viselt, hátán egy pajzs, oldalán kard függött. A bemutatására nem reagált, mint ahogy intésemre sem. – Úgy hallottam, nálad van egy doboz, amit mi hoztunk ide, Fiorébe.
- Ide? – Döntöttem oldalra a fejem. – Honnan érkeztetek?
- Minstrelből…
~ Egy ország, keletre innen. – hangzott fel Arisa a fejemben.
- A Mennyei Sárkány kérésére jöttünk. A Sárkány papnője, diplomatája és szolgálója vagyok. Amennyiben nálad van a doboz, amivel érkeztünk, beszédem van veled.
Most, hogy többet beszélt egy mondatnál, kezdett feltűnni akcentusa. Tényleg nem idevalósi volt hangja.
- Nincs nálam jelenleg. – ráztam meg a fejem.
- Le tudnád írni esetleg, hogy hogy nézett ki?
Mellkasom magasságába emeltem a kezeimet. Fagyos levegő kezdett keringeni körülötük, ahogy megpróbáltam gondolataimba idézni a dobozka kinézetét.
- Ice Make: Ice Cube. – egy kocka jelent meg tenyeremben, de ez jóval kidolgozottabb volt, mint szokásos jégkockáim. Amennyire csak emlékeztem, hűen tükrözte a kis dobozkán látható ékszereket és faragásokat, egészen az élein futó díszítésig. Átnyújtottam Quinak a dobozt. – Ez lenne az?
- Igen! – válaszolt rövidesen. Láthatóan izgatott lett a doboz látványától. – Hol van most?
- Biztos helyen. De én is szeretnék tudni néhány dolgot. Elég furcsa helyen találtam meg a dobozt, és szeretném tudni, hogy hogy került oda. Hogy vesztettétek el a dobozt?
A papnő arca elkomorult, de olyan gyorsan eltűnt az érzelem az arcáról, hogy nem voltam biztos benne, nem a szemem káprázott-e.
- A doboz egy ajándék lett volna egy fiorei nemesnek. Azt, hogy pontosan kinek, sajnos nem mondhatom el. – szabadkozott egy mosollyal a lány. – A kíséretünk és mi egy hajóval érkeztünk a partokra, de megtámadtak minket.
- Többen? Milyen erős volt a védelmetek?
- Igen, többen voltak. Mikor kikötöttünk, ránk támadtak. Katonák és mágusok védték a hajót, de túl gyorsan történt minden. Egyedül Yu és én menekültünk meg. – arcán újra sötét felhők jelentek meg, de most nem távoztak onnan.
- Sajnálom, hogy ilyen emlékeket kell felelevenítened. – mondtam bocsánatkérően. – A ládát egy sziklafalba temetve találtam meg, és csak annyit tudtam kideríteni, hogy néhány hete érkezett az országba.
- Nekünk viszont óriási szükségünk van rá. A császártól kaptuk a feladatot, és nem térhetünk haza üres kézzel. Nem maradt sok pénzünk, de amennyink maradt, az a tiéd, ha visszakaphatjuk.
- Magára a dobozra nincs szükségem. Természetesen visszaadom nektek, de cserébe válaszokat is szeretnék kapni.
Néhány pillanatig Qui az arcomat fürkészte, majd bólintott.
- Kérdezz.
- Kik támadtak meg? Mi van a dobozban, ami miatt megérte egy teljes hajót megtámadni? – Nem tudtam elképzelni, Tsuka miért támadta volna meg őket – már ha ő volt egyáltalán.
- Sajnos nem tudjuk. A támadók helyieknek néztek ki, de lehet, hogy csak felbérelték őket arra, hogy kifosszanak minket. És ugyanezt tudom csak mondani a doboz tartalmára is: nem tudjuk. Ahogy láthattad, a dobozt nem lehet kinyitni, erre csak az képes, akinek szánták a dobozt. A császártól csak annyit tudtunk meg, hogy a legtöbb ember számára értéktelen, de felbecsülhetetlen értékű a címzettnek.
Elgondolkozva néztem a lányra. Teljesen nyíltnak tűnt. De diplomata volt, így lételeme lehetett az, hogy eltitkolja szándékát. Tsuka lehetett vajon a felbujtó? A császár közembernek nem küldött volna értékes ajándékot, és ha nemességről volt szó, akkor könnyen lehet, hogy régi mesterem keresztbe akart tenni az illetőnek.
- Rendben. – bólintottam végül. – Köszönöm a válaszokat. Ha velem tartotok, azonnal indulhatunk is a dobozért.
Qui válla megereszkedett a megkönnyebbüléstől, mintha idáig csak akaratereje tartotta volna egy helyben.
- Köszönöm! – kezdett volna hálálkodni, de felemeltem a kezem.
- De veletek szeretnék tartani az úton. Szükségetek lehet még egy emberre, ha újra hozzátok kerül a doboz.
- Engedd meg, hogy ezt megbeszéljem a testőrömmel.
- Természetesen. – léptem hátrébb.
- Yu! – szólt a férfihoz a papnő, majd valamilyen ismeretlen nyelven kezdett hadarni hozzá. A fekete hajú férfi elhúzta a száját, majd vállat vont, végül egy újabb kérdésre bólintott, és néhány szót vakkantott. – Azt mondja, hogy örömmel elfogadjuk a segítséget.
~ Ezt kétlem. – gondoltuk egyszerre.
- Ez esetben kövessetek. – mutattam a bejárat felé, végül búcsút intettem a boltosnak is.

Szótlanul tettük meg az utat a bankhoz. Legalábbis kívülről – Arisa szinte dühödten támadt nekem a fejemben. A megbízók előtt nem akart felcsattanni, de a telepátiában nem akadályozta meg senki, hogy kiélje magát.
~ Mégis minek akarsz velük menni? Kifizetnék a dobozt, és mehetnénk, amerre látunk!
~ Ez igaz, de mi van, ha Tsuka támadta meg a hajót? Tudnom kell, hogy ő tudott-e a dobozról, vagy véletlenül épp egy másik ember rakta oda. – próbáltam érvelni, mielőtt jobban belelovallta volna magát. - Ha Tsuka volt, számíthatok arra, hogy megint megjelenik. Ha tévedek, akkor pedig megállíthatunk egy gyilkost.
~ Vagy meghalhatunk. – emlékeztetett familiárisom a lehetőségre.
~ Nos… Igen. De idáig megúsztunk mindent, nem? Most is így lesz.
~ Nem változol, igaz? – sóhajtott fel Arisa.
~ Dehogynem! Ha nem így találtuk volna meg a dobozt, hallgatnék a tanácsodra. Így viszont érdemes továbbmenni ezen a nyomon.
~ Nem vagyok meggyőzve.
~ Hát mit csinálnál helyette?
Néhány másodperc csönd követte a kérdést, amíg Arisa végiggondolta a lehetőségeket.
~ Távolról követném őket, hogy ne keltsünk feltűnést, és ha bajba kerülnek, meglátjuk a támadót.
~ De akkor már úgyis segíteni akarnék nekik. Így legalább meg is fizetnek érte.
Arisa dühösen megrázta a fejét, előre láthatóan meglepett pillantásokat váltva ki két útitársunkból és néhány járókelőből is. Hiszen nekünk gyorsabb volt így beszélni, de az önkéntelen testbeszédet nehéz volt leplezni közben.
- Megérkeztünk. – álltam meg a meglepően ugyanolyan bank előtt, és hamarosan már a dobozzal a kezemben ültünk le egy fogadóban, kezünkben egy-egy itallal.
- Parancsolj. – nyújtottam át Liannak a tárgyat, aki az izgalomtól szinte remegő kézzel forgatta meg. A doboz felizzott egy pillanatra, de a mágia ragyogása szinte azonnal eltűnt. A lány elkomorult, és újra fény burkolta be a ládikát: halványabb, de hosszabban tartó. Mikor ez is kihunyt, Lian sóhajtva rakta le az asztalra a dobozt. Néhány szót szólt testőréhez, majd hozzám fordult.
- Nem próbáltad kinyitni, igaz? – kérdezte szomorúan.
- Nem. – vontam vállat. – Két helyen vizsgáltattam meg, de egyik sem próbálta feltörni a zárat, csak azt próbálták megállapítani, hogy honnan érkezett a ládikó.
Lian gyanakvóan nézett rám, de végül bólintott egyet.
-  Előtted túl sokan próbálták meg kinyitni a ládát. A zár ellenállt a feltörési kísérleteknek, de teljesen rövidre zárta a rendszert. Már a tulajdonos sem tudná kinyitni. Újra kell indítani a rendszert, amihez fény- vagy mennyei mágiára van szükség.
- A Quatroban használnak néhányan fénymágiát. – szúrtam közbe. Beleittam az általam választott borba, és elnyomtam a késztetést arra, hogy elfintorodjak: jól emlékeztem, az alkohol nekem élvezhetetlenül keserű volt.
- Nem lenne elég. – válaszolt gyorsan. – Sokkal többre van szükség. Néhány ezer mágus összes ereje kellene hozzá.
- Miből van ez a ládika? – néztem rá. Kezdtem kissé megijedni a feladattól, de egyben kíváncsi is lettem. Ekkora erőket kell megmozgatni pusztán ahhoz, hogy megjavítsuk a dobozt? Mi lehet benne, amit ennyire őriznek?
- Hónapokig dolgoztak a lezáráson. – válaszolt Lian, elkerülve az egyenes választ.
- De hol találnál ennyi fénymágiát? – lötyögtettem a maradék bort elgondolkozva a pohárban.
- Utánanéztem. – felhúzott szemöldökömre egy mosollyal válaszolt. – Megpróbáltam felkészülni a legrosszabbra is. A Mennyek Tornya megfelelő lenne a kinyitásra. Régebben rengeteg mennyei mágiát használt ott valaki. A kitörés miatt megváltozott ott az eternano-áramlás, és a fénymágia sokkal erősebb ott.
Halványan rémlettek a talán tíz évvel ezelőtti pletykák, amik a Mágustanács egyik fegyverének bevetéséről szóltak. Nem tulajdonítottam nekik sok jelentőséget, de mindenki hallott róla, és én sem kerültem el a találgatásokat körülötte. Arra viszont sosem gondoltam, hogy a Mágustanács fegyverének olyan hatása lehet, ami több évre is megváltoztatná Fiore arculatát.
- Honnan tudsz te erről? – kérdeztem halkan.
- Megvannak a módszereim. – szúrósan néztem rá, de mintha észre sem vette volna a gesztust. Nem véletlenül mutatkozott be, mint diplomata.
- Áll az ajánlatom. Elkísérlek titeket a Toronyhoz.
- Lekötelezel minket. – hajtott fejet. – Mivel későre jár, holnap reggel indulhatunk a Toronyhoz.
- Ez a fogadó megfelel éjszakára? – néztem körbe. Ugyanolyannak tűnt a hely, mint a többi: vendégsereg az asztalok körül, néhány felszolgáló. A pult mellett egy lépcső vezetett fel a felső emeletekre, ahová a vendégszobákat építették.
- Nekünk igen. – bólintott Lian.
- Akkor elintézem a szobákat.
Nem telt bele sok idő, és elváltak útjaink. Én Arisával közös szobát kaptam, ahogy a két külföldi is, a tőlünk jobbra fekvőt.
- Nagyon jól megértenétek egymást Yuval. – néztem Arisára vigyorogva, mikor kiléptem a fürdőből, egy szál törölközőbe csavarva. Arisa már lezuhanyzott: a forró víz volt a Severus számára az emberi társadalom legnagyobb vívmánya.
- Nincs mit mondanom nekik. – válaszolta a rejtett kérdésre. Megigazította karperecét, és nyújtózott egyet.
- Tudod… Igazán felöltözhetnél, miután zuhanyoztál.
- Minek? – nézett rám értetlenül. – Nemsokára lemerül a karperec, úgyhogy vissza kell alakulnom. Fölösleges most átvenni a ruhákat. És te sem vagy túlöltözve. – mért végig kritikusan.
- Egyszer beszélnünk kell arról, hogy a ruhák nem csak kényelmi célokat szolgálnak.
- Mi mást? – nézett rám oldalra döntött fejjel.
- Majd később. – sóhajtottam, és végül sikerült elszakítani a szemem familiárisom alakjáról. Hátat fordítva kezdtem öltözni.
A padló recsegni kezdett, ahogy Arisa belefogott a transzformációba. A szőnyeg besüppedt súlya alatt, ahogy hirtelen emberi alakja helyett egy kígyó próbált elhelyezkedni az idáig tágas szobában. Én az ágyon elhelyezkedve próbáltam elütni az időt egy könyv társaságában, míg annyira álmos nem lettem, hogy el tudjak aludni. Végül félredobtam a könyvet, és a fal felé fordulva lecsuktam szemem.
Már épp jólesően elaludtam volna, de felpattant a szemem. Valami fura hang szűrődött be az ágy fölötti ablakon.
~ Te is hallod ezt? – szóltam Arisához fejemben, de a lány már a földön összetekeredve aludt.
Fa nyikorgott, ebben biztos voltam. Óvatosan feltoltam az alsó ablaktámlát. A recsegés kissé hangosabb lett. Lassan kihajoltam, de az emeleten egy lelket se találtam, se az ablakokra támaszkodva, se a környező erkélyeken. De honnan jöhetett a hang? Jobbra nézve résnyire nyitva találtam Lianék ablakát. Az ütemes hang onnan jött, mintha csak…
Halk, kéjes női nyögés keveredett a nyikorgásba. Vörös arccal csuktam be az ablakot, és próbáltam minél halkabban visszafeküdni az ágyamra.

A vér lüktetése nem hagyott alább. Sőt, ahogy folytatódott a nyikorgás, egyre forróbbnak éreztem a fejem. A fejem ezer darabra akart szakadni. Lassan már a lélegzés is fájdalmassá vált, a torkomon alig jutott át levegő..
Egy repedés jelent meg a mennyezeten. Összehúztam a szemem, és próbáltam észrevenni, mi miatt tiltakozik agyam a törés ellen. Mintha… domború lenne? De hát a mennyezet lapos.
- … lúzió! – hallottam egy kiáltást.
A repedés pókhálóként terjedt szét egy képzeletbeli burán, majd egy reccsenéssel darabokra tört. A mennyezet helyett egy lány arca töltötte be látóterem. Dühös szisszenést hallatott, mikor szemem végül rá fókuszált. Háttal feküdtem az ablakpárkányon.
Gondolkozás nélkül rúgtam egyet fölfelé, és a lányt félig lerúgtam magamról, aki épp elugrani készült.
- Illúzió! – üvöltött még egyszer felém Lian.
Válaszolni próbáltam, de torkomból csak egy gurgulázó hang tört föl. A számba öntött valamit a nő? Vörös, fémes ízű folyadékot köhögtem a földre, és csak most értettem meg, mi történt: félig elmetszette a torkom. A felismeréssel a fájdalom is megérkezett.
- Heavenly Dragon’s Lesser Blessing! – hallottam újra Lian hangját, de túlságosan elfoglalt a haldoklás.
Hideg érzés töltött el, mintha csak jeges vízbe merítettek volna. Az égő fájdalom a torkomban jelentősen enyhült, és képes voltam felkelni annyira, hogy kiköpjem a felgyűlt vért a földre.
Egy fekete test mozdult meg a szobában. Arisa kinyitotta sárga szemét, és azonnal a két lány felé repült – már amennyire elfért a szobában. Ugrás közben változott át emberi alakjába, és ökle csak egy hajszállal tévesztette el az egyiket.
Reszkető levegőt vettem, és szemeim újra fókuszálni kezdtek. Két alak állt a szobában rajtunk kívül, Lian pedig az ajtóból nézett minket idegesen. Hárman voltunk kettő ellen.
- Vissza kell mennem megvédenem a dobozt! – szólalt meg Lian, majd újra felém tartotta a kezét. - Heavenly Dragon's Secret Art: Dawn of Avalon!
Az előző hideg után forróság öntött el, és mágikus erőmet mintha túltöltötte volna a keleti mágus által használt varázslat. Szükségem is volt rá, hiszen még mindig szédültem a vérveszteségtől, de végre szemügyre tudtam venni a két alakot, akik megtámadtak.
Két, nálam fiatalabb lány nézett velem farkasszemet. Úgy tűnt, mindketten egyenruhát viselnek: világoskék, matrózgalléros ruhát, szoknyával és csuklóig érő, bő ruhaujjal kiegészítve.
A jobb oldalon álló – akit Arisa megpróbált feldönteni -, vörös hajú lány frizurája, hasonlóan a zöld hajúéhoz, két copfból állt, de ezzel minden hasonlóság meg is szűnt közöttük. A vörös hajú visszafogottan nézett ki, míg a másik sárga nyakkendőjét egy apró koponyával tartotta össze, és a hatás kedvéért még néhány szöges kiegészítőt is magára aggatott.
Nézelődésemben Lian léptei zavartak meg, amik – várakozásommal ellentétben – nem közeledtek, hanem távolodtak. A papnő eltűnt az ajtóból, hűen szavaihoz, és csak az ajtócsapódást hallottam, ahogy visszatért szobájába, feltehetően azért, hogy megvédje a dobozt.
~ Mi történt? És mi van a nyakaddal? – hangzott fel Arisa dühödt kérdése.
~ Bár tudnám. Ezek ketten bejöttek, és elvágták a torkomat. Csak Lian mágiája miatt élek még.
~ Hogy nem ébredtünk fel rájuk? És nem megmondtam, hogy csak markoljuk fel a pénzt, és menjünk? – nézett feléjük a kígyó.
~ Legalább az egyikük illúziókat használ. Lian érkezése zavarhatta meg. És igen, igazad volt. – testem körül fagyos levegő kezdett kavarogni, és jégbe burkolództam. Testemet páncél borította be, és jégkarmok villantak meg kezemen. Egy lépéssel elrugaszkodtam, de nem az egyik lány felé, hanem az ajtóhoz. Ki akartam jutni az épületből, hogy szabad téren harcolhassunk.
A két lány szinte gúnyosan nézte, ahogy az ajtó felé futottam. Az utolsó lépésnél értettem meg, miért: az ajtó vonalában lila betűk ugrottak fel, és úgy éreztem, mintha egy kőfalba futottam volna. Rúnák. Hogy én mennyire gyűlöltem őket…
- Amíg mi itt vagyunk, senki sem megy sehová. – villantotta ki fehér fogsorát egy vicsorban a zöld hajú.
Egy apró jégkockát idéztem meg, és a rúnafalnak dobtam. A kis kocka ártalmatlanul pattant vissza a falról. Eszerint a mágiám sem hatol át a falon.
- Akkor csak el kell hagynotok a szobát, igaz? – mosolyogtam hidegen rájuk, de választ nem kaptam a kérdésre. Egy kártya esett a földre, de azt nem láttam, melyikük dobta le a lapot. Értetlenül néztem magam elé, mikor egy szökőkút tört fel az egyikük intése nyomán. A vízsugarak, amelyek felreppentek belőle, azonnal felém vették az irányt.
Egy fénylő, kék jégből álló pajzs materializálódott előttem, épp akkor, amikor az első sugár elért volna. Ártalmatlanul csapódott szét a pajzs felszínén, de ezt szinte észre sem vettem.
Forróság öntött el, ahogy megidéztem a pajzsot. A mágikus pecsét valahogy gyengének és hibásnak tűnt. De hát mindig így idéztem meg. Egy kézmozdulattal módosítottam a pecsétet, és a vízsugár, ami a pajzsot locsolta, visszafagyott a szökőkútig. Lüktetni kezdett a fejem, és félő volt, hogy túlcsordul a mágiám.
~ Lian mágiája? – kockáztatta meg Arisa. Ő is megérezte a varázslat erejét.
~ Úgy tűnik. – bólintottam. A mágia annyival tisztábbnak és elegánsabbnak tűnt, mint amit általában megidéztem. És Lian képes erre?
Ujjaimból jégszilánkok záporoztak a lányok felé, de még félúton sem jártak, megálltak a levegőben, és a földre hulltak. Összeráncoltam a homlokom és újra próbálkoztam, ugyanazzal az eredménnyel.
A zöld hajú lány hirtelen elmosódott a levegőben, és a másik is követte példáját.
Épp időben terjesztettem ki a pajzsot. A villámcsapásoktól égnek állt a hajam, és a támadás lyukakat fúrt a védelmembe, de lényegében sértetlenül túléltem a támadást.
- Mögötted! - kiáltott fel Arisa. Ösztönösen megerősítettem a páncélt alkaromon, miközben hátracsaptam, végleg elengedve a jégpajzsot.
A vörös kezében tartott tőr hangos csikorgással akadt meg a jégben. Gyanakodva pillantottam a sárgászöld foltra, amit a penge hagyott maga után.
~ Méreg. – mordult fel Arisa, a szakértő, és felkapta az egyik párnát a kanapéról. Tökéletes pajzsnak bizonyult: három tű veszett el benne, amint maga elé kapta a Severus.
Hideg levegő szivárgott elő bőrömből, és a lányba csapódott. Azaz csak csapódott volna. Mielőtt a Frost Aura lefagyaszthatta volna, ellökte magát tőlem, és hátrálni kezdett. Nem volt sokkal gyengébb nálam a vörös, és a zöld sem tűnt rosszabbnak.
Nem volt sok helyünk, de néhány csontváz talán elférhet, hogy elvonják az egyik figyelmét, míg lerendezem a másodikat. Megformáltam a fejemben a portál képét, ahová a csontvázakat helyeztem el – és semmi. Az átkokkal ugyanez volt a helyzet. Mintha csak elfelejtettem volna a nekromanciát használni. Az ellenfeleim blokkolták, vagy Lian mágiájának hatása?
Mindegy is. Utána megkérdezhetem majd a papnőt, de most nem volt időm vele foglalkozni.
Valamiért nem működtek a távolsági támadásaim, így a közelharcra kellett hagyatkoznom, ahol a mérgezett kések miatt hátrányban voltam… Remek. De valami beugrott. Lian áldása nem csak abban segített, hogy kijavítsam idáigi hibáimat, hanem olyan mágiák is triviálisnak tűntek, amiket idáig eszembe sem jutottak.
Arisa, megérezve gondolataimat, megpróbálta elvonni a vörös figyelmét.
Zöldet a szoba egyik sarka felé próbáltam terelni, de nem volt annyira egyszerű, mint hittem volna. Fejemben éreztem, ahogy Arisa harcol a nála többször erősebb mágussal. Kényszerítettem magam, hogy kizárjam a Severust a fejemből. Minél gyorsabban
- Ice Make: Diamond Cage! – A zöld hajú lába a földhöz fagyott. Kétségbeesve próbálta kiszabadítani a lábát a felfelé terjeszkedő jégkristályokból, de már a derekáig lefogtam.
Majd gúnyosan elmosolyodott, és eltűnt, csak egy üreges jégkristály maradt utána. Újabb illúzió.
- Ba… - káromkodtam volna el magam, de egy tűzgolyó elvonta a figyelmem. Zöld a fedezéket kihasználva előhúzott pár újabb kártyát, és elemi mágiákat kezdett idézni. Tűz, földdarabok és villámok záporoztak rám, amik elől a földre vetettem magam.
De Vörös ott volt a hátam mögött. Egy rúgással köszöntöttem, majd felüvöltöttem. Valamelyikük átalakította az egyik széket, és pont lábujjal találtam el a lábát…
Gurulni kezdtem, így a következő villámcsapás csak a vállamat és bal karomat kapta el. Bal oldalam lebénult, de tovább tudtam forogni, egy lépéssel az újabb és újabb villámok előtt maradva.
A padlóból éles jégpengék törtek gejzírként elő, és végre nem csak én kaptam a sebeket: Vörös lába térdig mély vágást kapott.
Próbáltam felkelni, hogy elkerüljem Zöld kártyakardját, de valami történt. Izmaim nem engedelmeskedtek nekem, és nem csak az elektromosság miatt. Rúnák.
Arisa, elkerülve egy újabb csapást Vörös mérgezett tőrétől, mellém ugrott. Mögötte vastag jégfal emelkedett fel végig a szobán keresztül, elzárva a lányokat előlünk.
A Severus a hónom alá nyúlt, és egyszerűen felrántott. Mindig elfelejtettem, hogy fizikai ereje megmaradt átváltozott formájában is – egy rohamozó bizánt is megállított már. Ez volt az egyetlen előnye az erősebb mágusokkal szemben: habár gyorsak voltak, Arisa ereje részben kompenzálta ezt, és a fizikai támadásokat képes volt blokkolni. De így sem úszta meg ő sem sérülések nélkül: nehezen lélegzett, és ahogy láttam, egyik lábát már csak húzta maga után.
- Nem kerülhetünk a földre. – morogtam, és megmozgattam tagjaimat. Most már tudtam mozogni, de a helyzet kétségbeejtőnek tűnt. Egy ötletem maradt. Kérdő pillantást vetettem a Severusra.
- Kibírom. – bólintott, és távolabb húzódott tőlem.
Felemeltem az egyik kezem, és elkaptam az első hópelyhet, ami a plafon felől szállingózott. Vastag párafelhő kíséretében kifújtam a levegőt a hirtelen lehűlő szobában. Ezt a képességemet még sosem használtam. Mintha a kellemes, tavaszi estéből hirtelen egy még kellemesebb, tél közepi éjszakába estünk volna át. A hőmérséklet bőven fagypont alá zuhant, és borotvaéles jégszilánkok és hópelyhek kavarogtak a szobában.
A jégfal, amin idáig folyamatos kopogás hallatszott, ahogy a két lány megpróbált átjutni, végül megadta magát, és darabokra tört.
Egynél több gólem nem fért volna el az apró szobában. Agyamban egy terv formálódott, de kellett hozzá néhány másodperc, hogy végigvigyem.
- Arisa! – kiáltottam fel.
A lány kérdés nélkül vetette magát a vörös útjába. A harc elején esélye sem lett volna, de a hidegben lelassultak mindketten, és néhány másodpercig állni tudta a sarat, de még így is meg kellett hátrálnia, miután két ütést indított a vörös feje felé: két kártyalapból egy fénysugár ragyogott fel, és ahogy a szeméhez kapta a kezét, egy méregtől csöpögő kés csikordult meg a hirtelen rajta is felvillanó jégrétegen. Épp időben készültem el a jégpáncélommal. Több, mint két méter magasból néztem a bérgyilkosokra, több centi vastag jégkéreg mögül.
Újdonsült erőmmel egyszerű volt a gólemeket úgy átalakítani, hogy engem öleljen körül a jég. A jégtest gyorsabban reagált mozdulataimra, mint sajátom, mintha a külső test kitalálta volna gondolataimat. Kártyák pattantak le ártalmatlanul a páncélról. Elnevettem magam, és előreugrottam. Hangos dörrenéssel szakadt be alattam a padló, de a rúnaketrec szabálya miatt nem estem le az alsó szintre. Egy ütést indítottam Vörös felé, aki Arisát elfelejtve fordult felém. Mozgása lelassult a fagyban, és nem volt ideje kitérni. A kártyalapokból idézett védelem szikrázva tört darabokra öklöm előtt, és Vörös az ágyig repült a becsapódástól, útközben elsodorva az épen maradt széket.
A jégvihar lassan alábbhagyott: ugyan mindkét ellenfelem legyengült tőle, de Arisa nem bírta volna tovább.
A harc eleje óta most jelent meg aggodalom ellenségeim arcán. Nem volt alaptalan félelmük: nem volt szükségem távolsági támadásokra most, hogy a páncél immunissá tett a mérgekre. Egymásra néztek, és lassan az ajtó felé kezdtek hátrálni. Nem akartam utánuk menni. Arisával kellett törődnöm, és Lianékkal. Ha tényleg megtámadták őket, segítségre lehet szükségük, ha pedig nem... Beszédem lesz velük.

Lianék szobája felé indultunk Arisával. A rúnafal előtt tétovázva emeltem fel a kezem, de a mágia már eltűnt a semmiben, ahogy a két lány elhagyta a szobát. A gólem darabokra esett körülöttem: így már kifértem az ajtón. Néhány lépés múlva már a keleti páros ajtaja előtt voltunk. Pontosabban fölött: úgy tűnt, őket is megtámadták. Az ajtó leszakadva hevert a folyosón, bent pedig a párnak se híre, se hamva nem volt.
- Lent lehetnek. – tippelt Arisa. Bólintva futottunk a lépcső irányába.
Átvágtunk a tömegen, ami a földszinten gyűlt fel. Nem volt nehéz kitalálni, mi történt: a csata hangjára mindenki menekülni kezdett, és az alsó szinten kerestek menedéket.
- Ki ne menjenek! Ott se biztonságos! – figyelmeztetett minket egy felszolgáló.
Az utcára kerülve csak egy férfi sziluettje látszott, aki két, megviselt lány társaságában tűnt el egy utca sarkán. Az utcán csak két alak állt: Yu és Lian. A férfi is hasonlóan megviseltnek tűnt, mint mi ketten. Sértetlenül csak Lian úszta meg közülünk az elmúlt perceket.
- Mi történt veletek? – mentem oda hozzájuk, félbeszakítva beszélgetésüket. Yu kezében egy zsebdimenzió villant fel. A fadoboz egy pillanatra felvillant, majd újra eltűnt. Lian megkönnyebbülten fordult oda hozzám.
- Megtámadtak minket, de Yu visszaverte őket. A doboz sértetlen maradt, és nálunk van!
- Micsoda szerencse. – morrant fel Arisa.
- Indulnunk kell. – szólalt meg újra Lian, és arckifejezése elkomorodott. – Túl gyorsan ránk találtak. A toronyhoz kell sietnünk.
- És mondd csak… Néhány percen belül itt lesznek a rúnalovagok. Ha ilyen fontos a láda, és ennyien meg akarják szerezni, miért nem kérsz segítséget tőlük?
- Nem lehet. Túl sokat kellene magyarázkodni, és már így is sok időt vesztegettünk el. – rázta meg Lian határozottan a fejét. – Mennünk kell.
~ Arisa, benne vagy? – néztem familiárisomra, aki csak megadóan sóhajtott egyet.
~ Nélkülünk meghalnak még egy-két ilyen alkalom után. Induljunk inkább, hátha elveszítik a nyomunkat.
Néhány órával később már egy szekér fedett kocsijában pihentünk. A Lian által felbérelt kocsis nem kérdezett semmit, csak hajtani kezdett. Ígérete szerint rekordidő alatt érünk oda a mennyek tornyához.
- Tudod, kik támadtak meg minket? – szegeztem neki Liannak a kérdést.
- Nem. Egyikük sem volt ismerős a hajóról, nem mintha lett volna időnk körbenézni. Fiorei utazásunk előtt biztosan nem láttam őket.
Elhúztam a számat. Nem örültem a hírnek. Tudni akartam, kik ellen kell harcolnunk, és akkor talán bevonhattam volna a Quatro-t is. Már ha Goldmine hajlandó lenne segíteni.
~ A mostani helyzettel foglalkozz. – figyelmeztetett Arisa.
~ Persze, persze… - zökkentem ki kezdődő borús gondolataimból.
- Te esetleg nem tudsz valamit? – kérdezett vissza a papnő. – Hiszen te itt élsz. Nem ismersz olyanokat, akiket érdekelhetnek a külföldi ereklyék?
- Két ötletem van összesen. – kezdtem bele a felsorolásba.
- Az egyik egy régi tanárom, akivel tíz éve nem találkoztam. Ha nemes az illető, akkor nem maga a doboz érdekli, hanem az, hogy borsot törjön a címzett orra alá, és így próbálja megszerezni a ládát. De ez nem az ő stílusa. Nem szereti mással elintéztetni a piszkos munkát.
- A másik pedig a valószínűbb helyzet: valakik tudomást szereztek arról, hogy mi van nálatok, és azt próbálják megszerezni. De túl sok ilyen szervezet van itt. Találkoztam már szektákkal, emberrablókkal, de arról, hogy kik kereshetik épp ezt a dobozt, nincs ötletem. Többet kéne tudnom róla.
- Ilyen szörnyű a helyzet Fioréban? Nem tesznek ellene semmit?
- Dehogynem. – vontam vállat. - Ezért vannak a máguscéhek is. De úgy tűnik, hogy az emberi gonoszság kiapadhatatlan.
Néhány másodperces, kínos csend telepedett ránk.
- És mondd… Elnézést a tapintatlan kérdésért. Tényleg lefeküdtetek Yu-val, vagy ez az illúzió része volt?
- Persze, hogy lefeküdtünk. – nézett rám értetlenül Lian. – Mindkettőnket kimerített az út, és aludnunk kellett.
Külföldiek…
~ Ezt miért is kellett tudnod? – Arisa szinte ellenségesen várt tőlem magyarázatot.
~ Nem mindegy, hogy… - kerestem a szavakat. ~ számára eldobható testőr vagy emberileg is fontos neki.
***
Arisa unatkozott. Akármilyen gyorsan is haladt a szekér, órák óta ültek már az ülésekben. Rane és Lian elbóbiskolt ültében, de a Severust mindig felriasztották a szekér zökkenései. Yu mogorván nézett maga elé. Összenéztek, és Arisa megértette, miért. Ahogy őt is, Yu-t is felzaklatta az éjszakai támadás, és nem tudott álomba merülni.
- Tudod, Yu, nem értem az embereket. – szólalt meg tűnődve Arisa. – Rane rengeteget mesélt már Fioréról, de vannak még homályos foltok. Ha jól emlékszem, az emberek tizede képes mágiát használni. Ezek között vannak olyanok, akik hegyeket tudnak megmozdítani, vagy irányítani tudják az időjárást. Hogy lehet, hogy nem a mágusok irányítják az országot? Gondolj bele: ha az ötven legerősebb mágus úgy döntene, hogy márpedig nekik kellene uralni Fiorét, nem állhatna senki az útjukba. Még a királynő sem, aki maga is mágus. Sőt, a többi mágus támogatására is számíthatnának. Minden hatalom az övék lenne
Arisa nekidöntötte fejét az ajtónak, és folytatta a beszédet.
- Mi akadályozza meg ebben őket? A Mágustanács és a rúnalovagok? Ugyan. Ők lennének a hatalomátvétel vezetői. A céhek? Ugyanaz. A mágia nélküli embereknek esélye sem lenne.
Egy pillanatra elhallgatott, ahogy egy új gondolat fogalmazódott meg benne.
- Bár az is igaz, hogy ha átvennék a mágusok az uralmat, akkor nekik kéne az országot igazgatni. Nem látom, hogy a Quatro Cerberus vagy a Fairy Tail bármelyik tagja képes lenne erre. Arról nem is beszélve, hogy nem lenne idejük másra. – rázta meg a fejét, majd újra Yu-ra pillantott. - Te mit gondolsz erről?
A férfi kifejezéstelen arccal hallgatta Arisa monológját, néhol belebólintva a mondandóba, mikor kérdő hangsúlyt érzett, majd mikor Arisa végzett, oldalba bökte az alvó papnőt. Lian álmosan nézett körbe, és ránézett a Severusra, miután Yu néhány szót szólt hozzá.
- Yu azt kérdezte, mit mondtál. Nem érti a fiorei nyelvet.
- Hagyjuk. – sóhajtott fel Arisa, és unottan visszadőlt a párnájára.
***
A szekér halkan zökkent egyet, és megállt. Mind a négyen kíváncsian néztünk fel a váratlan leállásra.
- Hölgyeim, uraim, végállomás. A szekérrel nem lehet továbbmenni ezen a terepen.
- Akkor hát gyalog megyünk tovább. – kikászálódtam a székből, ami már lassan felvette hátam formáját, és a talajra ugrottam. Meglepetten néztem körbe: a vastag, fekete függöny idáig minden kilátást eltakart előlünk.
Puha, homokos tengerparton álltam. Előttünk nem terült el más, csak a kék, lágyan fodrozódó tenger.
- Arra gondoltál, hogy hogy jutunk át a szigetre? – kérdeztem Liant, aki Yu után szintén a földre huppant. A sort Arisa zárta. A kocsis némi pénz zsebre vágása után vidáman fütyörészve lőtt ki szekerével a főváros irányába. Veszélyes mágus lehetett a fickó. Három óra alatt tette meg az utat, amit vonattal legalább nyolc lett volna.
- Nem. – vallotta be kicsit elvörösödve a lány.
- Arisa… - néztem kérlelően a familiárisomra.
- Nem bírok el három embert. – mondta egyszerűen. – De ha idézel egy jégdarabot, azt el tudom vontatni.
- Hm.. Nincs nálatok kötél? – fordultam feléjük.
- Éppenséggel van. – Yu kissé zavartan nézett, de Lian néhány szavára egy hosszú kötelet varázsolt elő zsebdimenziójából, míg én elfoglaltam magam a csónakunk megidézésével.
- Álljatok rá erre. – mutattam a víz színén lengedező jégtáblára. A kötél egyik felét Lian Arisának nyújtotta, a másikat pedig nekem adta. Néhány mozdulattal egy kiemelkedő rúdra tekertem, és Arisa a levegőbe emelkedett, immár fekete kígyó alakjában.

A Nap néhány ujjnyival mozdult el a helyéről, mióta elindultunk a tengerpartról. A mennyek tornya már a láthatár fölé emelkedett, és minden perccel egyre magasabbra ért előttünk, ahogy Arisa a szárnyai mögé hurkolt kötélen közelebb húzott minket a sziget partjához. Útközben módosítottam a jégtábla alakján, és már egy áramvonalas csónakban utaztunk. Arisa fáradhatatlannak tűnt.
~ Szinte könnyebb, mint téged a hátamon vinni. – szólt nekem, mikor hangot is adtam a gondolataimnak. ~ Néhány perc és megérkezünk.
- Készüljetek. – adtam tovább boldogan az információt. – Nemsokára ott vagyunk.
A bárka lágyan siklott a sziklás tengerpartra, halkan széttolva maga előtt a kavicsokat. A torony csonkja a fejünk felett magasodott. Ahogy kiléptünk a jéghajóból, Arisa lesiklott a földre, és boldogan nyújtózott ki. Elégedetten bólintva nyugtáztam, hogy jobban érzi magát eredeti alakjában, mint az emberiben.
Még mielőtt szóvá tehettem volna gondolataimat, lila derengés borította be a partot. Értetlenül néztem fel. Körülöttünk egy óriási rúnafal fénylett fel. Villámok cikáztak a falból, egyenesen felénk.
Magam elé rántottam a kezem, hogy egy pajzsot idézzek, de a pecsét apró szikrák kíséretében darabokra esett. Yu kezében egy lándzsa jelent meg, és hangos kiáltással ugrott a fal irányába. Ahogy mindkét lába elhagyta a földet, a falon újabb rúnák fénylettek fel, és a férfi hangosan nyögve csapódott a földbe.
A villám belém csapódott. Nem éreztem fájdalmat, csak Lian elhalkuló hangját hallottam, miközben elsötétült minden…
***
Szemhéjam megrezzent egyszer, kétszer. Elaludtam volna? Halk nyögéssel ültem fel a kemény kőpadlóról. Egy sötét szobában ébredtem, amiben semmi nem volt. Se egy szék, se egy lámpa, csak egy zárt ajtó. És mégis láttam.
Oldalra fordítottam a fejem, és hunyorogva néztem Lian irányába. Az egyetlen fényforrást a keze fölött lebegő, kék gömb szolgáltatta. A szőke papnő eddig makulátlan alakját most föld és sár csúfította el. Mielőtt megszólalhattam volna, rám hunyorított, és körbenézett.
Ruha suhogása érte el a fülem, és körbenéztem. Fekete, földig érő kabátba burkolt alakok léptek elő a kőfalak mellől. Legalább tíz alak sétált felénk. Néhány lépésre álltak csak meg tőlünk, de nem tettek támadó mozdulatot.
- Mint mondtam, meg kellett várnunk, hogy felébredjen. – szólt Lian. Értetlenül néztem rá, de rájöttem, hogy nem hozzám, hanem az alakokhoz beszél. – A ládát csak ő tudja elővenni a rejtekéből. Ugye…? – nézett rám kétségek között.
Imbolyogva keltem fel ülő helyzetemből. Még kába voltam az ájulás, vagy alvás miatt, de lassan kezdtem emlékezni, hogy mi is történt. Újra rúnák áldozatává váltunk. Legszívesebben megütöttem volna magam – hányszor kell még ugyanabba a csapdába esnem? De… illúzió-mágia is lehet a csapda része. Meg kellett tudnom, hogy Lian tényleg az a Lian-e, akivel utaztam. Csak egy kérdésbe tudtam kapaszkodni.
- Lian. Válaszolj őszintén. Lefeküdtél tegnap este Yu-val?
Egy halk nyögés hagyta el a papnő száját, és lassan becsukta a szemét. Mellkasa fel-le ereszkedett, ahogy egy óriásit sóhajtott.
- Rane. Nálatok tényleg ennyire furcsa, ha valaki alszik, mikor elfárad? – láttam rajta, hogy nem ez volt szerinte a megfelelő alkalom a kérdésre. Bólintottam.
- Nos, Lian. Ki tudom nyitni a dobozt. Nálam volt, megtettem mindent, hogy más ne tudja kinyitni. De most Yu-nál van, igaz? – Lian lassan bólintott. Láthatólag megkönnyebbült, hogy belementem a játékába.
Mágikus erőmet a bőröm alatt éreztem, kitörésre készen. Körbenézve a fekete kabátosokon tudtam, hogy le tudtam volna őket győzni még Lian segítsége nélkül is, de három dolog visszatartott a harctól.
Mi van, ha itt is rúnák lépnének működésbe? És mi van, ha nyernék ezek ellen? Legyengülnék annyira, hogy a két lány ellen már sokkal keményebb legyen a küzdelem. Feltételeztem, hogy itt vannak ők is. És végül…
Hol van Arisa? Percek óta próbálkoztam, de az az apró érzéscsomag, ami Arisa volt a fejemben, nyom nélkül tűnt el. Ha leárnyékolták a telepátiát, meg kellett találnom. Nem érdekelt a doboz, és nem érdekelt az egész átkozott keleti bohóckodás. Ha pedig meghalt…
Kezeim körül szellő kezdett kavarogni. A levegő acélkék színt vett fel, de végül elengedtem a mágiát, mielőtt meglátta volna valamelyikük.

***
A hideg kövön ébredtem, oldalamra dőlve. Mielőtt megmozdultam volna, megállított valami. Nem volt ismerős a hely, és veszélyt éreztem. Résnyire nyitottam a szemem, és lopva körbenéztem, de a teljes sötétségben nem láttam semmit. Vér és kiontott szervek szaga töltötte be a levegőt. Egy alak moccant meg mellettem. Törökülésben ült, hátát a falnak vetve, néhány lépésre tőlem. Mélyen beszívtam a levegőt, és próbáltam kivenni a kiontott vér szagán keresztül bármit, amit ez a satnya érzékszerv fel tudott fogni. Valami fémes, fűszeres illat… Amit újdonsült társunk, Yu hordott magán.
Lassan megmozdultam, és feltoltam magam ülő helyzetbe én is. Oda sem figyelve ráztam le kezem, amivel egy vértócsába sikerült tenyerelnem.
Rane-t próbáltam elérni. De az a megnyugtató, hideg érzés, amit vele tudtam azonosítani, eltűnt, mintha csak nem is létezett volna. Leárnyékolták volna a kapcsolatot? Meg kellett találnom. Minden más várhat.
Yu, megérezve mozdulataimat, ruhasuhogás kíséretében kelt fel. Néhány lépéssel eltávolodott tőlem. Reccsenés hallatszott, és hirtelen fény tört be a szobába. Hunyorogva néztem felé: a masszív ajtó, ami a szobát zárta be, szálkaeső kíséretében repült ki a megvilágított folyosóra.
A keleti férfi közömbösen arrébb rúgott egy holttestet az ajtó elől, és kezét a szabad ajtó felé mutatott.
- Én vezessek? – böktem magamra az ujjammal. Habár tudtam, hogy nem érti, a gesztust talán felfogja. Yu bólintott.
Meg kellett találnom Rane-t. Fejemben rögzítettem a szoba helyzetét, és kiléptem az ajtón. Körbenéztem, és a folyosó a formálódó térképhez kapcsolódott. Még sosem tévedtem el. Most sem fogok.

A csuklyások némán körénk sorakoztak. A hideg futkározott a hátamon, ahogy éreztem a mögöttem álló két-három csuklyás hátamba fúródó tekintetét. Görcsbe rándult a kezem, de végül megálltam, hogy körbeforduljak.
Összerezzentem, amikor taps hangzott fel mögöttem. Ezek direkt szórakoznak?
Az egyik csuklyás hátralökte fejéről a ruhát, és egy kézmozdulattal kikötötte a nyakánál megcsomózott köpenyt. Újra tapsolva előrelépett, és így már jobban megfigyelhettem őt Lian fénygömbjében. Magas, vékony férfi nézett velem szembe. Öltözékét nézve azt is hihettem volna, hogy egy nemessel állok szemben: testre szabott, kék színű öltöny, sárga ing, egy király váltságdíjával egyenértékű kristály a nyakában… Ha nem egy küldetés során találkoztam volna vele, mágusokkal körbevéve, akik talán az életemet akarják, még meg is hatódtam volna.
- Üdvh nektek, Fiorhe mágusa, és Mintshel gyönyörű papnője. – affektáló, akcentusos hangjától azonnal a hideg kezdett rázni. - A nevhem Yaeger, a Leviathán Karma sötét céh mestere. – mutatkozott be egy könnyed meghajlás mellett.
A levegő vibrálni kezdett Yaeger mögött, és a semmiből előrelépett a két lány, akikkel a fogadóban találkoztam. Összecsikordultak a fogaim. Sajnos igazam volt, nem lett volna jó ötlet harcba keveredni a kámzsásokkal. Gyanakodva méregettem a céhmestert, de egyáltalán nem éreztem belőle áradni a mágikus erőt. Vagy nem volt mágus, vagy annyival erősebb volt nálam, hogy ne is érezzem kisugárzását.
Yaeger egyszerűen intett, hogy kövessük, és magabiztosan hátat fordított nekünk. Nem mintha lett volna miért félnie, ennyi mágus társaságában. Lianra néztem, aki aprót bólintott irányomban. Nem volt mit tennünk: a papnővel együtt a nyomába szegődtünk. Mögöttünk pedig felsorakozott a népes testőrség. Minden pillanatban vártam egy kést, ami a hátamba fúródik. Pedig lett volna egyszerűbb módja is, hogy elintézzenek.
Csigalépcsőkön és romos termeken haladtunk keresztül, beomlott folyosók mellett. Érzetem szerint a föld alatt lehettünk idáig, valamilyen alagsorban, amit megerősített az, hogy csak a harmadik lépcsősor után láttunk természetes fényt. Lian, észrevéve a napfényt, eltüntette világító gömbjét. Az egyik ablakon keresztül bokrok és fák szára látszott: a földszinten sétáltunk. Feltételeztem, hogy az egyetlen épületben vagyunk, amit a partról láttam: a toronyban.
A csoport egy tágas, egykor gazdagon díszített központi terembe vezetett minket. Az összképet az omladozó fal, a törmelék a padlón és a törött kőtrónus a terem közepén csorbította csak.
De figyelmemet jobban lekötötte az a csoport, akik miatt fojtogatónak érződött a levegő: fekete csuklyás alakok tucatjai álltak a trón körül, némán várakozva a céh vezetőjére. Legtöbbjük egyszerű, kezdő mágusnak tűnt, de néhol erősebbek is helyet foglaltak közöttük. Túlerőben voltak, és egyelőre esélyem sem volt a szabadulásra. Sem szándékom. Arisa nélkül nem mentem volna sehová. Újra körbenéztem, de familiárisomat sehol nem láttam, sem Yu-t. Yaegerből még mindig magabiztosság áradt, ahogy ott ült trónján, keresztbe vetett lábbal. Ezek szerint vagy még foglyok voltak, vagy…
- Köszönöm, hogy ihde fáradtatok. Nem volt könnyű megszhervezni ilyen rövid időn bhelül a költözést, de hát ilyen az élet. Amikor megtudtuk, hogy a kedves paphnő itt akarja feltölteni a dobozt, a céhem azonnal ide sietett. Nem mondom, megérte. – nézett körül elégedetten. – Shokkal otthonosabb, mint a Leviatán, nincsenek zavaró szomszédok…
Kétkedve néztem körül újra, de ugyanazt a romos, elhagyatott épületet láttam, mint az előbb.
- Ráadásul a dobozért csinos kis összeget kapunk. Te sem tudod, mi van benne, igaz? – megráztam a fejem, mire sajnálkozóan széttárta kezeit és megrázta a fejét. – Kár, pedhig jó lett volna tudni.

- De térjünk rá a fontosabb dolgokra. – fordult vissza felénk. – Kapsz egy ajánlatot, mhágus. – látszott, hozzám intézi a szavait. – A papnő testőre megszökött, és valahol a cellák között van. Ha elém hozod, te szabadon távozhatsz a szhigetről, a többiek pedig tovább élvezik itt vhendégszeretemet.
Eszerint a blöff, miszerint csak én tudom kinyitni a dobozt, teljes kudarc volt. Lian aggódva pislogott rám. Hidegen elmosolyodtam. Nem tudtam, hogy van-e itt gondolatolvasó, aki érezte volna, hogy hazudok-e.
- Két dolog miatt vagyok velük. – intettem fejemmel a papnő felé, és előre léptem. – Információt akartam, és fizetséget. De most mindkettő másodlagos, és túlerőben vagytok, ezért lemondok mindkettőről. A doboz tartalma egyáltalán nem érdekel. A familiárisom nincs itt, és nélküle nem tárgyalok.
Mielőtt válaszolt volna, a terem robajlani kezdett, és újabb kavicsok váltak le a mennyezetről.

A térkép egyre csak nőtt a fejemben. Cellák sora mellett haladtunk el, ahol mozgásnak jelét sem találtuk. A folyosók nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy felöltsem kígyó alakomat, így csak látásomra hagyatkozhattam.
Yu hirtelen megfogta a vállam. Már megindult a kezem, hogy arrébb lökjem, de a férfi az ajkához emelte az ujját. A sarok felé mutatott, ahová értünk, és egy tölcsért formázott kezével a füle mögött.
Így már én is meghallottam a halkan visszhangzó lépéseket. Őrszem.
A keleti férfi dobó fogásra váltott lándzsáján, és futásba kezdett. Léptei alig csaptak zajt, ahogy befordult a keresztező folyosóra.
- Mi a… - a megkezdett mondat gurgulázásban ért véget. Vér szaga töltötte be a helyet. Kiléptem én is a sarok mögül. Yu-ra kellett hagynom a harcot. A férfi lágyan lerakta a földre a csuklyást, akinek ruháját már vér áztatta át. Intettem neki, hogy kövessen. Őrszobák és cellák követték egymást, ahol
Hamarosan ismerős dologra akadtunk: forgácsok és szilánkok a földön, és egy betört ajtó darabjai. A testőr hidegen nézett rám. Egy teljes kört tettünk meg a börtönben. Becsukott szemmel képzeltem el az utat, amit bejártunk, és habozás nélkül megindultam az egyik negyed felé, amerre nem jártunk. Yu kétkedve bámult rám, de végül vállat vonva követett.
Egy újabb őrt kivégezve egy felfelé vezető csigalépcsőn indultunk el. Néhány folyosó után elégedetten bólintottam: az alaprajz a lenti szint tükrözöttje volt. Szinte egyenes vonalban indultunk el a következő lépcsősorig, kikerülve a már megismert őrszobákat. Yu ugyanolyan egyszerűen ölte meg az újabb őröket, mint az elsőket.
De egy nyitott ajtó állta utunkat. Lelassítottam, és Yu is ugyanígy tett. Az őrszobáknak nem volt ajtaja és a cellák zárva voltak. De ez… Yu lassú léptekkel közelebb ment, és kezében egy kés villant fel, ahogy bevetette magát az ajtón. Utána sétáltam. Üres volt a terem, és Yu megnyugodva indult volna tovább.
- Várj. – emeltem fel a kezem.
Hullámzani kezdett a tér körülöttem, és levedlettem az emberi alakot. Az érzékeim kiélesedtek, és lassan kinyújtottam a nyelvem. Ízek és szagok kavalkádja ütött meg. Tucatnyi férfi és nő volt itt, de közülük kettő volt érdekes: Rane és a papnő is itt volt. És az a két ribanc is, aki a fogadóban zavart meg minket.
Visszaalakítottam magam, újra aktiválva a lakrimát.
- Rane. Lian. – mutattam körbe a cellában, majd a bejárat felé. Yu megértette a célzást, és felcsillant a szeme. Futva indultunk utánuk. Néhány perc múlva a torony közepén álltunk, a földszinten. A belső termet, ahová az utolsó köpenyesek szállingóztak, félig leomlott oszlopok vették körbe. Legalább öt-hat méter volt a következő emeletig.
Befelé mutattam.
- Lian, Rane. – ismételtem meg az előző szavakat. Yu már indult is volna befelé, kezében lándzsájával, de most én fogtam meg a vállát. Dühösen villantotta rám tekintetét, de nyugalomra intettem.
Leguggoltam a földre, és rajzolni kezdtem a porba. Felskicceltem a jelenlegi alaprajzot, és két pöttyöt, ami minket jelképezett. Felnéztem Yu-ra, aki bólintott: érti az ábrát. Rámutattam, és egy vonalat húztam az Y-nal jelölt pöttynek, jelezve, hogy merre kell futnia majd.
Ezután magamra mutattam, és kitöröltem néhány tartóoszlopot, majd egy újabb vonalat húztam, de most a cellák irányában.
El kellett terelnem a lehető legtöbb kámzsás figyelmét, hogy a többieknek esélye legyen a maradék ellen. Harcban még nem vennék hasznomat, de ha el kell bújni, nem találnak nálam jobbat. Yu aggódva nézett rám, de bíztatóan mosolyogtam rá. A lakrima újfent kikapcsolt, és szárnyamat kitárva repültem fel. Célba vettem az első oszlopot, és a már amúgy is omladozó kő porrá tört súlyom alatt. Alig vesztettem sebességet, ahogy a második felé repültem. Még kettő, és újra irány a börtön…

- Jáá, jáá, milyhen kellemetlen. – sóhajtott fel Yaeger sajnálkozva. Balszerencsémre az omladozó kődarabok őt és a két lányt pont elkerülték, de a követői között annál inkább arattak a fej méretű sziklák.  - Ah, ez annyirha nem elegánsh, de nem hagytok más választást, drágáim.
Egy lakrima jelent meg köpenye alól előhúzott kezében. Könnyed mozdulattal összeszorította kezét. Tétlenül néztem, ahogy üvegpor szállingózik a földre összezárt ujjai között. Így is túl sokan voltak a céhtagok, hogy bármit tegyek ellenük. A lakrimából kiáramló varázserő még ilyen messziről is megcsapott, de Yaeger láthatóan nem merített a kavargó erőből.
- Tudjhátok, milyen drága egy ilyhen katalizátor lakhrima a bazárban manapshág? – sóhajtozott tovább színpadiasan.
~ Ezerötszáz gyémánt, ha hihetek Nighty árazásának.
A két lány előrelépett, és mindkettőjük előtt pecsét izzott fel. A falak hullámzani kezdtek körülöttünk, és másodperceken belül szaggató fejfájás töltötte be minden gondolatomat. Az érzés nem tartott sokáig. Egyik pillanatról a másikra szakadt meg, a látképpel együtt. A romos falak helyét egyenetlen kő vette át: egy barlangba kerültünk. Természetesen ugyanúgy közrezártak a céhtagok. Térdig álltam a vízben: a barlang nagy részét egy tenger töltötte ki, és egy köré épített, apró kikötő. Erősen emlékeztetett egy csempésztanyára a hely. De hogy juthattunk ide?
- Teleport? – húztam össze a szemem. Emlékeim szerint erre csak a Tanács tagjai voltak képesek… Hangos sikolyok zavartak fel. A kámzsások közül néhányan a levegőben jelentek meg. Talán ők a felsőbb szinteken teljesítettek szolgálatot?
Néhányan közülük puhán értek földet mágiájuknak köszönhetően. Néhány további a tengerbe csobbant, de a maradék nem volt ilyen szerencsés. A sikolyokat tompa puffanások szakították félbe. Szemem megakadt Yu-n, aki szintén a levegőben jelent meg, de könnyedén landolt a földön, két lábán, akár a macskák.
Arisa zavartan lebegett a levegőben, lusta szárnycsapásokkal körözve. A feszültség egy része kiengedett belőlem, ahogy láttam sértetlen alakját.
- Tessékh, az a bizonyos familiáris. – mosolyodott el Yaeger a szárnyas kígyóra mutatva. - Bár a tárgyalásh kissé más irányt vesz immárhon...
Még mielőtt rá kellett volna figyelnem, újra körbenéztem. A tengerbe két móló nyúlt be, ahol hajók ringatóztak a vízen. A szárazföldre több lapos, gerendákból összetákolt házat építettek, feltehetően raktárként, de nem hiányzott a söröshordókkal kitámasztott kocsma sem. De egy épület kilógott a sorból: valakik egy lépcsősort vájtak a sziklafalba. Faragott oszlopok tartották az épület fölé tornyosuló barlangot, és az oszlopok között hatalmas üstökben olaj égett, fényárba borítva a... mit is? Templom? Szentély?
A templomot egy faragott kőarc tette teljessé, ahonnan egy lány képe mosolygott le ránk angyalian.

A faragott arc:

- Ésh most beszélgessünk újrah a feltéthelekrhől… - csapta össze kezeit Yaeger. – Tudhjátok, unalmas volt ez így. A dhoboz nálam, ellenshégeim a karmaimban, mindez egy nap ahlatt. Fiohre nem tartogat sok izgalmat gyönyörű céhemnek. Egy kis kihhívást szeretnék cshempészni ebbe a napba: kiválasztottam hét embheremet, akikkel megküzdhetsz a szabadságotokért. Szehretem nézni, ahogy a gyengék elhullanak a phorondon. Harcolhattok mind a négyhen, vagy akhár egyedül is, de nekhed – mutatott rám félreérthetetlenül – mindenkhépp harcolnod khell. A céh lovaghjai, akik közül választanod khell: Kard, Khártya, Szúr, Hazhug, Szikra, Kopasz, Őrült.
~ Kódnevek? – Hát persze. Hogy ne tudjak név szerint válogatni belőlük.
- Ahányan harcholtok, annyi nevet kell váhlasztanod. – fejezte be a szabályok ismertetését.
- És miért harcolunk? – mordultam fel dühösen. – Hogy ha győzünk, újabbakat küldj ránk?
- Nheeem, nheem. Az elvenné az arénha izgalmát! – rázta meg a fejét felháborodva a céh vezetője. – ha nyhertek, szabadon távozhattok. Shőt, a Toronyba is visszateleportálnak titeket cshodaszép segítőim.
- És ha vesztünk?
- Bheszéljünk róla akkhor, ha eljuttok odháig. – mosolyodott el Yaeger, de szeméből nem tudtam semmi jót kiolvasni.
Lian felé fordultam.
- Mit gondolsz, Lian?
Értetlenül nézett vissza rám, és tátogni kezdett. Mintha beszélni próbált volna, de szavait elnyelte a levegő.
- Ááh, áá. - rázta meg az ujját felém Yaeger nevetve. - Nekhed kell döntened. A cshapatod csak követi az utasíthásaid.
Futó próbálkozást tettem, de úgy volt, ahogy sejtettem: a gondolatátvitelt továbbra is blokkolta valami.
Nem kellett sokat gondolkodnom a helyzeten. Bármennyire is nem bíztam egy sötét céh vezetőjének szavában, nem volt sok választásunk. Száz mágus állt körülöttem, akikkel meg kellett volna küzdenünk, köztük a hét kódnévvel ellátott mágus is. Őket mindenképp le kellett volna győznünk, így még mindig jobban jártunk, ha elfogadjuk Yaeger ajánlatát. Legrosszabb esetben, ha hazudik, néhánnyal kevesebb ellenségünk lesz egyszerre.
- Yu és Lian jön velem. Az ellenfeleink pedig… Kard, Szikra és Kopasz.
Addig Arisa talán talál valami kiutat arra az esetre, ha Yaeger nem akarná betartani a szavát.

Yaeger elégedetten mosolyodott el válaszomon, és bólintott egy aprót. Jobb keze mutatta az úticélunkat.
Az aréna egyik oldalán álltam én, a jégmágus és nekromanta. Az utóbbi időben egyre biztosabbá váltam saját képességeimben, de a segítség nem ártott.
Lian kicsit feszülten lépkedett fel-alá.
- Rane. Papnő vagyok, és nem képeztek ki harcra. – szólt hozzám halkan. – Ha Yu elkeveredne mellőlem, neked kell megvédened.
- Meglesz. – bólintottam.
Yu-ról csak annyit tudtam, hogy könnyedén kiszökött Arisával abból a börtönből, ahonnan én úgy éreztem, alig lenne esélyem kijutni.
A hely hasonló volt Fiore hivatalos arénáihoz, de kevesebb meglepetéssel kecsegtetett. Harminc méter átmérőjű, kör alakú küzdőtér puszta, homokos talaj, körben kőfalak. De hiányoztak a rúnafalak, amelyek a közönséget voltak hivatottak védeni a gladiátorok elszabaduló mágiájától. Körülöttünk emelvényeken foglaltak helyet a Leviathán Karmának mágusai.
A páholyban természetesen Yaeger foglalt helyet. A magas emelvényről pillantott le ránk, és elégedetten mosolygott. Alatta Arisa feküdt, összetekeredve. Nem tűnt úgy, hogy bármivel fogva tartanák: se mágia, és láncok nem tartották ott, de úgy tűnt, hogy nem is akar elmozdulni a helyéről.
- Mindigh szerettem ehzt a helyet. – vetette keresztbe a lábát Yaeger. – A győzelem a sorsh kezében van, és a küzdőket csakh egy hajszhál választja el a bukhástól. Most pedig lhássuk, kik is a lovaghjaim. – Kettőt tapsolt, és megnyílt az aréna falába süllyesztett ajtó.
- Szikhra. – lépett be egy csuklyás fazon. Felvontam a szemöldököm, ahogy lekapta szőke hajáról a kámzsát, és két tőr jelent meg a kezeiben. A mágiának tényleg csak szikráját véltem benne felfedezni. Mintha csak most tanult volna meg mágiát használni.
- Kopasz. – a kód csak gúnynév lehetett. Éljenzés kísérte a magas, öltönyös férfit, ahogy derékig érő haját könnyed kézmozdulattal lendítette oldalra. Tőle már inkább tartottam. Ha nem fedte el erejét, akkor valamivel gyengébb voltam nála, de Lian mágiájával megtámogatva volt esélyem ellene.
- És végül Kard, a legerőshebb. – halk fémcsörgéssel sétált be az utolsó ellenfél, és összeszorult a gyomrom. A fegyvermágus egész testét szoros, mattfekete páncél borította, de erejét ez cseppet sem árnyékolta le. Vékony pengéjű kardja olyan érzést keltett, mintha csak vértől vöröslene. Sisakján a rostélyokon keresztül ugyanilyen színű fény világított át. Gyors, feszes mozdulatokkal lépdelt – alig tudta visszafogni magát.
Többször erősebb volt nálam. Nem voltam benne biztos, hogy elbírtam volna vele úgy, hogy ketten vagyunk ellene Liannal, és mellette még két másikkal is foglalkoznunk kellett.
Yu csendben végignézett a három ellenfélen, majd felfelé emelte a tenyerét. Egy apró zsebdimenzió nyílt nyitott tenyere fölött, és két, fekete gyűrű esett ki belőle. Érdeklődve néztem rá. Nem úgy tűntek, mintha lakrimákat ültettek volna bele, ami erővel tölthette volna fel a mágust. Nem mintha sok mágiát érzékeltem volna belőle.
- Ne tévesszen meg a látszat. – figyelmeztett Lian, aki úgy tűnt, kitalálta a gondolatomat. – Yu Minstrel egyik legerősebb mágusa.
Ahogy Yu az ujjára húzta a gyűrűket, mindkét ékszer kéken kezdett világítani, és oldalukon írásjelek tűntek fel. Hamarosan fényárban jelent meg egy kardpár Yu oldalán.
A testőr néhány szót szólt Lianhoz, majd futólag rám nézett. A papnő tolmácsolni kezdett.
- Azt mondja, hogy a fegyvermágus az övé. Ha pedig bajom esik… – nyelt egyet – te leszel a második.
- Először éljük túl, utána beszélhetünk bármiről.
- És most, hogy mindenhki felkészült, kezdődhet a harc! – tapsolt újfent Yaeger.
A két fegyvermágus alakja elhalványult a levegőben. Döbbenten léptem hátra, ahogy Kard fegyverét a szemem előtt akasztotta meg Yu egyik katanája, de nem volt időm többre. A fegyvermágusok újra eltűntek, és csak futó pillanatokra láttam meg alakjukat, ahogy a levegőben vagy a földön csaptak össze.
Testemet újra forró érzés járta át, ahogy Lian újra aktiválta rajtam mágiáját. A torkomban dobogott a szívem, ahogy testem felgyorsult, és vele együtt a mágia áramlása is.
És most nem volt körülöttem senki, akire vigyáznom kellett volna.
Pórusaimból fagy áramlott ki. A hideg és meleg levegő táncot járva egymással kavargott körülöttem, és a szél még tovább terjesztette a téli időjárást. Lábam alatt a homokra jégréteg fagyott. Vékony vonalban két jéginda kúszott előre ellenfeleim irányába. Kopasz hangosan csettintett egyet a nyelvével, és egy hajtincs csapott a jég felé. Homokfelhő csapott a barlang teteje felé.
- Hajmágiával még nem volt dolgom. – mormoltam. Aggasztott a helyzet: minden új mágiaág legyőzése új kihívás volt.
Mielőtt Szikra reagálni tudott volna, elérte bokáját a mágia. Felkiáltva próbált arrébb lépni, de a jégbörtön nem engedte. A jég feljebb és feljebb kúszott, és hamarosan Szikra nyakig betakarva állt egy jégkristályban.
Kopasz kisétált a homokfelhőből. Haja megrázta magát, újabb adag homokot repítve az égbe, majd a tincsek több szálba rendezték magukat, és
A homokból egy gomba ugrott fel. A lila kalapból spórafelhő repült fel, és mélyet szívtam a levegőből.
A két mágia együtt új szintre emelte képességeimet.
Borotvaéles jégkarmok borították be a kezeimet, és mögöttem két jéggólem kezdett felépülni. Recsegve emelték fel kezüket, és jéglándzsák repültek Kopasz felé fölöttem.
A szürkés haj izzó vörösre váltott, és Kopasz nevetve lépett előre. A haja több tincsbe rendeződve ütötte le a lándzsákat a levegőből. Ahol a hajszálak hozzájuk értek, gőzfelhővé váltak a lövedékek.
- Ennél azért több kell hozzám. – mosolygott továbbra is, ahogy a gólemek döngő léptekkel indultak el felé. Szinte megvetően kaszabolta szét a szobrokat, mielőtt azok közel értek volna hozzá, hiába próbálták újjáépíteni magukat. Hamarosan csak egy rakás jégdarab és vizes homok maradt a helyükön.
- Lian… Hányszor tudsz meggyógyítani? – kérdeztem tőle.
- Attól függ… Ha komolyan megsérülsz, akkor talán háromszor.
Elégedetten bólintottam. Tehát kétszer próbálhatom áttörni a védelmét, ami talán elég lesz ahhoz, hogy elfáradjon, míg én utoljára is teljes erővel támadhatok.
Előreléptem, és támadásba lendültem. Fagyos levegő burkolta be Kopaszt, de az újra izzó hajtincsek távol tartották tőle a hideg hatásának nagy részét. A jégkarmok csengve kaptak össze a csápokkal, de még felgyorsított reflexeimmel is csak alig tudtam távol tartani magamtól a támadásait. Még így is öt méterre voltam tőle, de már bekerültem a haj hatótávolságába.
Nem szerettem a dinamikus jégmágiát, de nem tudtam elég közel kerülni hozzá, és a távolsági támadások sem működtek.
Egy bika formálódott meg előttem jégből. Hangosan felbődült, és rohamozni kezdett a hajmágus felé. Oldalába pengék kaptak, de nem tudták megakadályozni abban, hogy Kopasznak ütközzön a bika. A férfi csúszni kezdett a homokon, ahogy megpróbálta felöklelni a bika, de végül tincsek fonódtak köré, és a levegőbe dobták az állatot. Már jégszilánkokká esve ért földet. Yaeger mágusa azonban nem vesztegette az időt: pajzsot font feje fölé, és az óriásmajom hatástalanul csapódott bele a védelembe, habár öklei alatt Kopasz bokáig a homokba süllyedt.
Viszont az idézés alatt nem tudtam magamat védeni. Öklök sorozták meg gyomromat és arcomat, és csak Lian mágiájának köszönhettem, hogy nem köptem ki egy fogamat sem a támadás következményeként, miután kiértem a hatótávolságából.
- Gyerünk, gyerünk. – intett nekem Kopasz. Játéknak fogta fel az egészet.
Az élő páncél elemelt a földtől. Mindenhol legalább tíz centi vastag jég védte a bőröm, sebezhetetlenné téve engem a fizikai és tűz alapú támadásokkal szemben.
De Kopasznak megvolt a válasza. Idáig indákként tekergő haja elkezdte befonni testét, és hamarosan egy hajcsomóból vigyorgott ki gúnyosan arca. A golyó alakot váltott, és az enyémhez megszólalásig hasonló páncél vette körül a hajmágust. Csak hajból, természetesen. Lassú léptekkel indultunk meg egymás felé, és felemeltem a karomat. A gólem hűen tükrözte mozdulatomat. Deres levegő kíséretében csaptam vállon Kopaszt, és vastag darabokban tört le jégbe fagyva szürke haja. A jégpáncél másik karja hangos robajjal esett a földre, ahogy Kopasz keze letépte a végtagot, de azonnal újra kinőtt a vállából jég.
Ütés ütést követett, de mindketten szinte sebezhetetlenek voltunk: a jég újra és újra beforrott az izzó vagy acélkemény tincsek ütései alatt, és a hajtenger mélyén Kopasz is biztonságban volt. Összeszorított foggal tartottam fent a támadást. Habár nem volt eredménye, de tudtam, hogy mindketten csak egy módon tudtuk megúszni a támadásokat: mágiát használtunk fel, és tartalékaink fogyni kezdtek.
Egy haj-lándzsa végül áttörte a jégréteget, és átszúrta az oldalamat. A gólem karja lefelé repült, és jéggé fagyasztva eltörte a tincset, mielőtt Kopasz fel tudott volna emelni. Ajtót nyitottam a gólem hátán, és kigurultam, ahogy egy buzogány sújtott le a kreatúra fejére, szétzúzva az egészet.
Hörögve gurultam hátrébb, mielőtt Kopasz rám tudott volna támadni.
- Ez az utolsó előtti gyógyításom, Rane. – tette rám a kezét Lian, és a fájdalom csillapodni kezdett.
Sem az elterelés, sem a nyers erő nem vált be. Maradt a frontális támadás.
Jeges levegő kavargott öklöm körül, és spirálban repült az önelégülten álló férfi felé. Arca eltűnt a szemem elől, ahogy haja újfent pajzzsá formálódott.
A fagyot lábam követte. Az áthatoló mágia törékenyre fagyasztotta a férfi acélkemény haját, és egy rúgásomra darabokra tört a hajból font pajzs. Kopasz értetlen tekintetétől kísérve ugrottam át a lyukon. Kezeimben egy pár jégkarddá fagyott a levegő és villant a mellkasa felé kereszt alakban. A vágás nem volt súlyos, de vastag jégréteg követte az Ice Bringer támadását. Kopasz felhördült, és mögöttem felbomlott a pajzs. A tincsek borotvaéles kardokká rendeződve repültek felém, de nagy részük lepattant a testemet fedő jégpáncélról. Lábamba és hátamba azonban betalált egy-egy. Izzó fájdalom hasított belém, ahogy a haj hirtelen felforrósodott, de fagymágiám azonnal reagált: testem lehűlt, hogy védekezzen a forróság ellen. Valahol hálás voltam a támadásért. Csak ez tartott már talpon.
Kezemben egy felfújt gömbhal jégből készült szobra jelent meg. Célzás nélkül dobtam a mozgásképtelen hajmágus felé, épp fejen találva a fickót. Az ütközéstől hátrabicsaklott a feje, és hang nélkül esett össze végre. A két hajtincs elernyedve csúszott ki testemből, én pedig velük együtt a földre zuhantam.
- Rane! – rohant felém Lian. Mint a csata alatt többször, újra gyógyító mágiájához folyamodott, és a sebek beforrtak. Kirázva a homokot a szememből, lassan felkönyököltem a földről. A papnő nem volt jó bőrben. – Ez… közel volt. – zihálta, és szemével Yu-t kereste. Még nem végeztünk.
Csak ekkor tűnt fel a pusztítás, amit a fegyvermágusok végeztek. Mély vágások tarkították az aréna padlóját, ahol kardok érték a homokot, és a lelátó sem úszta meg sérülések nélkül a harcot. Yu éppen a földön állt Kard előtt, és pengéi elmosódtak a levegőben, ahogy ellenfelével egymásnak feszültek. Csak egy újabb villanást láttam, és Yaeger harcosa kilőtt a fal felé. Pörögve fogott talajt, de fölötte a lelátó megszűnt létezni. Felfelé szélesedő „V” alakban tűnt el minden a barlang faláig bezárólag.
Yu nyugodt mozdulattal engedte le feje fölül pengéit, és az oldalán függő hüvelyekbe dugta vissza őket. Megviseltnek látszott ő is, de jóval könnyebben úszta meg a harcát, mint mi a miénket.
Yaeger meglepetten pislogott. Felegyenesedett trónja maradékán: Yu támadása éppen elkapta a páholyt, de a céhmester elég gyors volt ahhoz, hogy kikerülje a támadást. Elmosolyodva kezdett tapsolni.
- Brahvó! Nem száhmítottam erre!

Yu-val együtt megfeszültünk, ahogy a céhmester felkelt trónjából, amit páholyára is utána vittek. A feszültség lassan kiengedett, mikor nem látszott semmilyen ártó szándék.
- Az íghéret az íghéret. – intett a két lány felé Yaeger, akik idáig némán álltak a háttérben. – Szerencsére kitahrt még a lakrima hatása, így nem kell úhjat felhasználnom.
A lányok előreléptek. Arcukon rosszallás és düh keveredett egymással, és látszott rajtuk, hogy legszívesebbeb ők is leugrottak volna hozzánk az arénába ellenfélnek, de szó nélkül fogtak bele a teleportációba. Lendületes kézmozdulataik nyomán vörös mágikus kör világított fel a homokban, és hamarosan újra szédülés vett rajtam erőt, ahogy a mágia aktivizálódott. Feketén pördült meg a világ körülöttem, és ahogy újra fényt láttam, már a toronyban álltunk négyen. A Leviatán Karmának nyomát se láttuk – a két lány csak egy pillanatra tűnt fel velünk, majd azonnal újra varázsolni kezdtek. Ezúttal csak ők tűntek el.
Csupán a földre hullott kődarabok jelezték, hogy itt nemrég járt valaki. Még a holttestek is eltűntek, akiket maga után hagyott a beomlott mennyezet.
- Végre biztonságban vagyunk! – sóhajtott fel Lian boldogan. – Nem tudom, mit tettünk volna, ha Yaeger nem tartotta volna a szavát.
- Őszintén szólva, fogalmam sincs. Valószínű addig öltük volna a mágusait, amíg a túlerő le nem győzött volna minket, vagy Yu nem rukkol elő valami újabb trükkel. – néztem a néma testőrre, aki semleges arccal viszonozta pillantásomat.
- Meglepődnél. – kuncogta Lian.
~ De ha ilyen erős, hogy tudták ellopni tőlük a ládát? – vetődött fel bennem a gondolat. Lian és Yu késedelem nélkül egy lépcső felé indultak, amelyről úgy látszott, hogy a torony teteje felé vezet.
- Meglepődtem, hogy nem kerestél kiutat a barlangból, amikor harcoltunk. – fordultam Arisához. Nem bírtam a némaságot, amiben felfelé sétáltunk.
- Bíztam bennetek, hogy meg tudjátok oldani magatok is. – mondta egyszerűen Arisa. – Nem éreztem magam elég erősnek, hogy megpróbáljak kívülről segíteni.
- Akkor… Nem vagy dühös amiatt, hogy téged nem választottalak ki?
- Nem. – rázta meg a fejét. Ettől függetlenül óvatosan belepillantottam a fejébe. Nem láttam ott sem dühnek a jelét, habár mérgesen összevonta a szemét, ahogy megérezte a mentális leskelődést. – Nem tudhattad, milyen erősek az ellenfelek, de valószínűleg erősebbek voltak a legtöbben nálam. Csak veszélybe sodortál volna minket.
- Ahhoz képest, hogy Severus vagy, tökéletesen érted az emberi gondolkodást.
- Ezt mire véljem? Azt hiszed, butább vagyok egy embernél, csak mert nem vagyok ember? – háborodott fel most már komolyan Arisa.
- Persze, hogy nem. – próbáltam lecsitítani. – Csak azt hittem, hogy a mágikus lények sokkal közvetlenebbek.
- Ehhez lesz még egy-két szavam. – morogta Arisa, de az elmúlt pár perc harca kimerített, és így is levegőért kellett kapkodnom a lépcsőn felfelé menet, így megkegyelmezett nekem, és nem feszegette tovább a témát.
Pár perccel később lenyűgöző látvány tárult a szemünk elé: a világ tetején álltunk. Előttünk szikrázó tenger terült el a horizontig, a hátunk mögött hófödte hegyek sorakoztak. Könnyen kivehető volt az út, amelyen a kocsi hozott el minket a partig, ahol csónakra szálltunk.
- És most? – kérdeztem kifulladva.
Lian néhány szót szólt Yu-hoz, aki újra megidézte a ládikót maga előtt. Lian óvatosan egy kiálló kődarabra helyezte, és néhány lépés távolságra hátrálva összekulcsolta a kezét. Csukott szemmel kezdett mormolni. Inkább imádságra emlékeztetett a látvány és a hang, de hatásban nem volt hiány.
Bőre fényesen kezdett világítani, ahogy az aetherion részecskéi gyűlni kezdtek körülötte. A hangja egyre hangosabb lett, majd egy utolsó kiáltással a fény a ládába csapott. Halk kattanás hallatszott, ahogy a zárszerkezet végre kinyílt.
A ládikó teteje felugrott, és legalább tíz fénysugár repült ki a belsejéből az ég felé. A fénypontok, mint a hullócsillagok, terültek szét minden irányban.
- Ez mégis micsoda? – fordultam Lian felé, ahogy le tudtam venni a szemem a fényjátékról.
- Bátor szellemek, kik évszázadokon át védelmeztétek nemzetünk... Kérlek, tegyetek hasonlóképp ezen ország lakóival is. Ti pedig, Fiore népe, bocsássátok meg, hogy rátok szabadítottuk a mi átkunk, amely végigdúlta földjeiteket, s számtalan életet magával rántott... Kérlek, fogadjátok el az ajándékunk. – Lian mintha csak meg sem hallotta volna a kérdésemet.
- Szóval… Mi volt ez pontosan? – kérdeztem újra, ahogy Lian befejezte az imádságát.
- A császárunk ajándéka... – válaszolt végül a papnő. - Úgy tűnik nektek adományozta azt a tizenkét ősi szellemet, akik évszázadokon át a mi mágusainkkal kötöttek szövetséget. Ha jó gazdákra lelnek, ti is felbecsülhetetlen hasznát látjátok majd.
- És milyen átokról beszéltél? – kérdésemre értetlenül pislogni kezdett.
- Oh, azt hittem mindenki tud róla, aki ebben az országban él... - gondolkodik el kissé. - Hogy is neveztétek el... Szürke? A túlvilági lény, aki légióival végigdúlta pár éve ezt a földet, pedig alapvetően a mi feladatunk lett volna megfékezni őt, akárcsak két társát is.
Arisára néztem, de ő megvonta a vállát.
- Az utóbbi pár évet távolt töltöttem az emberek lakta területektől. Szóval… Nem követtem az eseményeket. – morogtam. Ennek jobban utána kéne járnom. Mintha csak a polgármester-választások eredményéről maradtam volna le, vagy a tavalyi focimeccsekről.
- Köszönjük nektek a segítséget, Rane és Arisa. – hajtott fejet előttünk a szőke lány, és hálás mosollyal nézett ránk. – Nélkületek nem sikerült volna a ládát elhozni ide. Végül már csak egy kérésem maradt. Vissza tudnátok vinni minket a kontinensre?
Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt. Ezt a kérést még teljesíteni tudtam. Vagyis… A Severusra pillantottam, aki megvakarta a tarkóját.
- Végülis, miért ne? Én vagyok a leginkább kipihent a csapatból. Ti kihoztatok az arénából, én pedig átviszlek titeket. – Arisa lakrimáját kikapcsolva vette vissza kígyó-alakját, és a két minstreli felé intett.
- Üljetek fel a hátára. – fordítottam nekik. Yu és Lian óvatosan lovagló pózt vett fel Arisa nyaka fölött, és az óriáskígyó szárnyai erőteljes csapásokkal kavarták fel a levegőt.
Ahogy Arisa a levegőbe szállt, futni kezdtem mellette. Mielőtt elrugaszkodtam volna a torony tetejéről, jégszárnyak nőttek ki lapockámból, és lebegve Arisa farka felé irányítottam magam. A légáramlat fenntartott, akárcsak a vándormadarakat, és familiárisom mögött repülve tettem meg az utat a partig.

==============================

Yu és Lian távolodó alakja után integettem, majd a kezemben tartott kulcsot kezdtem forgatni. A papnő kérésére a testőr egy újabb ládát idézett meg. Megfordult a fejemben, hogy újabb feladatot kapok, de Lian megfogta a kezem, és egy kulcsot csúsztatott bele. Állítása szerint ebben volt a fizetségem, és még valami, amit Yu szerzett, Fioréba érkezve. Sajnálatát fejezte ki azzal, hogy nem maradhatnak, de Minstrel már várta őket, és mihamarabb haza akartak érni.
~ Ha bármikor Minstrelben jársz, szívesen látunk a császári palotában. – ezek voltak Lian utolsó szavai hozzám.
- Nos, nézzük, hogy megérte-e az egész. – dugtam a kulcsot a zárba.