Hipp-hopp jön Munk!

Helyszín: Harserron

Résztvevők: Aria Hillen, Nickolas Venom

Küldetés szintje: A parasztok, akik kirakták a felhívást teljesen fogalmatlanok, szóval nyilván ilyet nem raktak ki, de én A-t mondanék, de aki A-t mond az ugye mondjon B-t is. De mivel ti C és B rangúak vagytok, így egye fene, csúsztassunk egy kicsit a dolgon és maradjunk az utóbbi kettőnél.


Harserron egy kis falu Fiore észak észak-nyugati részén, valamivel keletre a nyugati erdőségtől. Alig párszáz lakosa van, viszont hatalmas területek tartoznak hozzá. Szántók és gyümölcsösök, erdők és folyók, illetve egy különleges tó is, melynek a közepén egy kis sziget van, ez a sziget azonban nagyon fontos a helyiek életében. Úgy tartják ugyanis, hogy a szigeten érhetők el a az istenek. (Aranyos kis bagázs nem? Azt hiszik, hogy vannak istenek, pedig nem... mondjuk fura ezt egy sárkány szájából hallani, mi?) Mindez szép és jó volna, de van itt egy kis gond. A szigetre ugyanis az utóbbi hetekben bevette magát egy rémséges szörny, akit a helyiek azóta el is neveztek Munk-nak. Mivel pedig a fenevad nem engedi a helyieknek, hogy a szigeten lévő szentélyt meglátogassák, mely azonban igen fontos hely az ott élőknek, így bizony már megbízást is adtak fel több kisebb mágus céhnek is a szörnyeteg levadászására. És itt jöttök a képbe ti: Azt szeretném tőletek emberkék, hogy meséljétek el nekem, hogy hogyan és miért is kerültök ti erre a vidékre illetve miként hallotok Munk ámokfutásáról. Posztotok azzal záruljon, hogy akár a történtek miatt, akár csak véletlenül, mint átutazók, de érkezzetek meg Herserron-ba egy átlagos hétköznap, méghozzá délután / sötétedés környékén.

Jó munkát, ha kellenék kérdésekhez, akkor lehet zaklatni nyugodtan, maximum bekaplak titeket!

Sóhajtottam egy kisebbet, ahogy kinéztem az étterem ablakán az utcán ráérősen sétálgató emberekre, miközben elmélyedtem a gondolataimban.
Szokás szerint most is egy szörnyen félelmetes, erőteljes démon hírének igyekeztem utána járni, de számomra nagy csalódással záródott az ügy. Kiderült, hogy az a mélyen rettegett lény mindössze egy kósza Szarvasdémon volt… még csak különösebben meg se viselt az összecsapásunk. A hozzá hasonlók nagyon gyakoriak voltak, kisebb túlzással bármilyen erős területen össze lehetett futni velük. Mindössze a falusaik túlozták el az erejét és a megjelenését, s volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a végére már versenyt futottak, ki tudja a nagyobbat lódítani róla. Jobb esetben a negyede, ha igaz volt mindannak, amiket terjesztettek róla.
Kora délutánra járt, én pedig úgy döntöttem, teszek egy kisebb kitérőt, hogy dolgom végeztével megebédeljek és beszerezzek pár létfontosságú eszközt. A kastélyba visszafelé menet épp útba esett Stygma, ami tökéletesen megfelelt, hogy feltöltsem kissé megritkult túlélőkészletet a táskámban, na meg beszerezzek pár kifogyóban lévő fűszert a konyhába.
Lucina az ölemben ült az asztalnál, és mellső mancsaival a bútorra támaszkodva lelkesen takarította az ebédem maradékát. Miután jó párszor megszidtam már, amiért disznóólat csinált a tányérja körül, úgy láttam, végre megtanult a tőle telhető legszebben elfogyasztani, amit elé teszek. Szerencsémre egyáltalán nem volt válogatós, és soha nem kellett különösebben aggódnom amiatt, mit adjak neki. Ha valamit én meghagytam, mint most is, az sosem ment kárba, így pénzt se pazaroltam. Mindaddig, amíg nem répáról volt szó, fénysebességgel eltüntette a tányérja tartalmát.
Olyannyira csak meredtem magam elé, hogy észre sem vettem, amikor a törpe eltakarított mindent. Csak akkor eszméltem fel, amikor mancsát óvatosan az arcomra nyomta, hogy magára terelje a figyelmem.
- Aria, valami gond van? – érdeklődött kíváncsian, miközben felé fordultam. – Fáradt vagy?
- Inkább csak csalódott – feleltem, miközben végigsimítottam a fején, majd kinyitottam a táskámat, ő pedig kérdés nélkül beleugrott és elhelyezkedett.
Rá kellett jönnöm, hogy még egy pár hónap és annyira meg fog nőni, hogy bele se fog már férni.
– Úgy érzem, elvesztegettem a mai napot azzal az értelmetlen pletykával.
- De még csak kora délután van, még bármi történhet – próbált jobb kedvre deríteni, miközben felkeltem az asztaltól és meggyőződtem róla, mindenünk megvan.
Nem válaszoltam neki addig, amíg el nem hagytam az étkezdét, az utcán viszont újra válaszoltam neki. Azzal mit sem törődtem, hogy pár embernek úgy nézhetett ki, magamban beszélek, hozzászoktam már, mióta útitársat kaptam magam mellé.
- Való igaz, még mondhatni messze a nap vége. De, ha gond nélkül visszajutunk a Soaring Gryphon-ba, akkor nekem nem áll szándékomban bármerre menni holnap reggelig.
- Nem ezt hívják lustaságnak? – szegte nekem gyermeki őszinteséggel.
- Ezt hívják energiatakarékosságnak – magyaráztam ki magam a lehető legnyugodtabban az egyébként teljesen helytálló meglátása alól.
- De mi a különbség a lustaság és az energiatakarékosság között?
- Ha lusta valaki, akkor egyszerűen nem akar semmit csinálni, mert nincs kedve hozzá. Ha viszont energiatakarékos, akkor csak tartalékolja az erejét olyan időkre, amikor igazán fontos lenne.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha téged érdekelne, hogy bármit csinálj, Aria. Inkább olyan, mintha nem lenne kedved hozzá a korábbi csalódás után. Az nem azt jelenti, hogy inkább lusta vagy?
Ez a kis pimasz kezdte egyre eredményesebben összerakni a dolgokat maga körül és átlátni az összefüggéseken. Alapvetően ennek még örültem is volna, ha nem épp az én nyaggatásomra ment volna ki.
- Tartalékolom az erőm arra az esetre, ha később bejönne valami komolyabb megbízás – feleltem teljes magabiztossággal, ahogy még hátra is pillantottam a hátizsákomra.
Mielőtt még választ kaphattam volna, visszafordulásom pillanatában egy papírdarab landolt az arcomon. Nem tagadom, egy másodperc erejéig őszintén a frászt hozta rám, akkor is, ha ennek fizikailag semmi jelét nem adtam. Szerencsére amilyen hamar jött az érzés, olyan hamar úrrá is lettem rajta, és csak levettem a lapot az arcomról, hogy megnézzem, miről is van szó pontosan.
- Mi az, mi volt ez a furcsa zaj? – érdeklődött Lucina, és hallottam, ahogy elkezdett mozgolódni.
- Táskában marad – utasítottam türelmesen, de határozottan, mire a neszezés azonnal elhallgatott.
Néha még emlékeztetnem kellett ugyan, de alapvetően szépen megtanulta, hogy amíg nagyobb nem lesz, csak akkor hagyhatja el a táskám, ha én felszólítom rá vagy megengedem neki. Mindezt a saját biztonsága érdekében.
– Hmm…. ez igazából egy felhívás.
- Milyen felhívás? Hol, mire? – Tisztán hallottam a hangján, hogy máris átjárta a lelkesedés.
- Harserron-ba szól. Egy kis falu nem messze innen, egy kicsit délnyugatra, bár ezt majd leellenőrzöm a mágikus térképemen is. Valamikor korábban azt hiszem, hallottam róla – feleltem, miközben megforgattam a kezemben a felhívást, bár a papír másik oldalán nem láttam semmit. – Annak ellenére, milyen kevesen lakják, állítólag hatalmas területek tartoznak hozzá. Fel is van itt sorolva pár dolog… mondjuk, ami minket ebből érdekel, az legfeljebb a felhívást érintő konkrét helyszín. Azt írják, van ott egy különleges tó is, aminek a közepén egy kisebb sziget található. Számukra ez a hely kiemelt jelentőséggel bír, ugyanis állításuk szerint innen érhetőek el az istenek. Azonban az utóbbi hetekben a szigetre befészkelte magát egy rémséges szörnyeteg, valami… Munk. Legalábbis így nevezték el. Nem engedi nekik, hogy a szigetre látogassanak, ezért azt akarják, hogy valaki szabaduljon meg tőle – összegeztem kis társamnak a felhívás fő tartalmát, a lehető leginkább leegyszerüsítve, hogy biztos mindent megértésen.
- Démon lehet? – tette fel az én fejemben is megforduló kérdést.
- Azt csak akkor tudjuk meg, ha utána nézünk. Úgyis épp tele ettem magam, jó lesz, ha lemozogjuk. Más ötletem amúgy sem volt délutánra.
- Lemozogjuk? Ugye nem-…
- Nincs olyan messze, repülve lehet a leggyorsabban megtenni az utat – feleltem könnyedén, ahogy már meg is jelentek a hófehér szárnyaim.
- Jaj, ne már – nyüszítette kelletlenül, én viszont továbbra sem adtam a nyafogására.
Egy könnyed előre lépést követően elrugaszkodtam, és már fel is emelkedtem a magasba.
Lucina ki nem állhatta, amikor repültem vele, nekem viszont gyerekkorom óta ez volt a kedvencem. Nem kellett senkivel osztoznom a helyemen, nem késett a járatom, nem ragadtam ott sehol, és mivel már kifejezetten nagy gyakorlattal rendelkeztem benne, képes voltam a lehető legkevesebb mágikus erőt felhasználni közben. Csak azért, mert a kis törpe hisztis volt, nem állt szándékomban lemondani a saját kényelmemről. Vagy megszokja, vagy így járt.
A magasban repülve egy kicsit elgondolkodtam a küldetésen is. Annak ellenére, hogy az angyalok erejét használtam, Istenben vagy épp Istenekben soha nem hittem igazán. Noha egy pillanatra megragadta a figyelmem a felhívás azon része, inkább a szörnyeteg volt az, ami valóban érdekelt. Na meg persze reménykedtem benne, hogy ha egy mód van rá, nem lesz ez is valami átverás vagy túlkörített mende-monda. Akkor aztán mérges lettem volna…

Mire kibontakozott előttünk a falu körvonala, kezdett már elég későre jártunk a délutánban, s lassan de biztosan megindulni látszott a sötétedés is. Mindez arra sarkalt, hogy ereszkedés közben azon gondolkodjak, valószínűleg jobban járnék, ha a mai nap a terep felmérését követően inkább pihennél egyet. Persze ehhez előbb még meg kellett tudnom, mivel is állok szembe pontosan.

Egy sötét folt hasított végig nagy sebeséggel Fiore földrajzi tájain. Völgyekben, mezőkön, ritkásabb erdőkben, tisztásokon, csupán egy porcsík látszódott. Nick vigyorogva tekerte a gázt, ahogy csak a szerkezet engedte. Elmondhatatlanul élvezte a sebességet és az új mágikus motorját, ami egyedi gyártású volt és elment rá minden pénze, de ahogy száguldozott vele úgy érezte, hogy teljesen megérte. Még ha nem befektetésként tekintene rá, hogy majd a versenyeken visszahozza az árát, még akkor sem bánta volna azt a sok elköltött gyémántot rá. Az egyedi formatervezésű motor úgy volt kialakítva, mintha sárkány pikkelyek borítanák az egészet. A kerekein lévő csigolyapikkely borítással rendkívül jó tapadással bírt és egy nehezebb terepen is könnyen boldogult vele. A sötét lila árnyalatú színeiben pedig remekül illett egy méreg sárkányölő stílusához. Külön szereltetett bele zajtompító lakrimát. Bár ha versenyen volt a sisakjában lévő zajtompító miatt nem zavarta a motorok által kiadott erőteljes zaj, de így magában sisak nélkül is használhatta a sajátját. Kisfiúk vágyálmának tartotta csak a szerelmet, de elképzelhetőnek tartotta, hogy ő most még is csak ezt érzi.
Pár hónappal ezelőtt még bánkódott, amiért nem tudta a megfelelő embereknek elpasszolni a „szerzett” műkincseit. Azt is sajnálta, hogy a mágikus yachtot is csak úgy ott kellett hagyni a parton, gazdátlanul és eladatlanul, de nem hagyhatta, hogy bármilyen nyom is visszavezessen hozzá. Ugyan megmozgatta azt a kevés fekete piaci kapcsolatát, de mivel nem értett a műkincsekhez, volt egy olyan sanda gyanúja, hogy csúnyán átvágták. Csaupán azt nem tudta, hogy mennyivel. Szerette volna azt hinni, hogy legrosszabb esetben csak a felével és nem egy nagyobb számról volt szó. Ha abból a befolyt összegből milliós tételt is csinálhatott volna igencsak vegyes érzései támadtak volna. Valahol a csalódottság és a színtiszta düh között lavírozott volna az érzelmek mezsgyéjén. Ilyen szempontból szerencséje volt, hogy nem értett hozzá, ugyanis akkor tudta volna, hogy a kincsek valós értékének csupán a két százalékát kapta meg. Csupán az egyik festmény fekete piaci ára fedezhette volna a teljes kiadását a mágikus motorjának.
Mindenesetre Nick igyekezett nem ezzel foglalkozni, inkább átadta magát a motorozás gyönyörének. Felakart készülni a hamarosan kezdődő versenysorozatra, amivel immáron a saját mágikus motorjával nevezhet. Szokni akarta a kicsike irányítását és az idegen terep érzését. Ezért is döntött úgy, hogy egy ország körüli útra indul. Vagy legalábbis a felét bejárja. Persze könnyen lehet, hogy végül csak a negyede lesz belőle.
Kezdett a nap közeledni erőteljesen a horizont felé. Nick nem akart már sötétben motorozni, ezért idejét látta lakot terült felé venni az irányt. Rátért egy útra, ami egyenesen egy kis falú felé vezetett.
Harserron, mi? gondolta magában, ahogy elhagyta az út mellett lévő település jelző fatáblát. Kimondottan kicsike faluba sikerült betérnie, csupán pár százan lakták. Leparkolt nagyjából a központba, hogy kicsit körbejárja a települést. Hátha valamelyik házban megtudja magát húzni estére és talán valamit vacsorázni is tudna.
De ahogy megállt és leállította a motort, még leszállni se volt ideje máris az egyik épületből kirohant egy ember és odasietett hozzá.
- Csakhogy ideért végre! Egyedül jött a megbízásra? – kérdezte csodálkozva. Nick reflexszerűen belement a játékba, hátha ki tud belőle hozni valami jót.
- Egyedül is elég leszek – mondta egy magabiztosan megnyerő mosollyal – Viszont pontos részleteket nem kaptam a mestertől. Biztos úgy volt vele, majd itt megfelelő tájékoztatást kapok a helyzetről. – fűzte tovább a hazugságot. Sokszor élt vele, de ennek köszönhette, hogy a legtöbb helyzetből ki tudta hozni a legjobbat, ami sokszor anyagi haszonnal is járt. Ha minden jól megy ezt itt is eltudja játszani. Elgondolkodott, hogy mi van, ha felbukkannak esetleg azok is, akik tényleg hivatalosan érkeznek a megbízásra, de azt teszi majd, amit mindig szokott ilyen helyzetben. Kidumálja magát.

Nocsak, pici emberkék milyen gyorsan írtak, erre még én sem voltam felkészülve, pedig sárkány vagyok, ami azért jelent valamit, nem? Na de ne húzzuk tovább a szót, inkább lássuk, hogy miből élünk:

Noha külön írom le a kettőtök sztoriját, felhívnám a figyelmet előre, hogy találkozni fogtok, szóval olvassátok el mindkettőtök részét, és a megfelelő részeken beszéljetek is egymással, köszi-puszi!

Nick: Mint megtudod, az emberke, akivel leálltál beszélgetni, nem más, mint a falu elöljárója, s egyből beinvitál, hogy ne odakint beszéljetek, hanem inkább a pattogó tűz mellett, meg némi étel mellett persze. Ha bemész vele, akkor odabent elmondja, hogy miről is van szó. Mivel öreg vagyok én már ahhoz, hogy túl sokat tépjem a szám feleslegesen, így ha most megengeded, nem írnám le újra azt, ami már az előző posztban is ki volt fejtve, szóval képzeld azt, hogy bemásoltam ide. Ezen kívül plusz infóként megtudhatod, hogy a szörnyeteg, akiről szó van, bizony emberméretű, ráadásul hatalmas karmai és pengeéles fogai vannak, ráadásul nagyon-nagyon gyors, meg persze csak éjjelente jön elő, az elpusztítása pedig nagyon fontos és sürgős, mert közeleg egy helyi ünnep, amikor is áldozatot szoktak bemutatni a szigeten az isteneknek, ami egész véletlen ugye éjszaka szokott történni, szóval a kettő nem kompatibilis egymással érthető módon. A férfi, aki egyébként nagyjából ötven körül lehet, de egész jó kondícióban van ehhez képest, nos bár sürgetné, hogy még aznap este megküzdj a szörnnyel, ha netán úgy alakul, abba is belemegy, hogy egy napot pihenj, s csak a következő nap vágj neki a veszedelemnek, de mire erre a témára kerülne a sor, megérkezik Aria is. A köröd azzal záruljon, hogy ezt letisztázzátok, illetve ennek megfelelően vagy lefekszel alukálni, vagy elindulsz az említett sziget irányába. Kérdés esetén megtalálható vagyok a 06123megmégjósokszám telefonszámon, vagy a szokott helyen. Hajrá!


Aria: Miután landolsz valahol, a helyiek meglehetősen furcsán néznek rád, persze nem véletlen, elvégre aki repül az az ördögtől való démon ugyebár, és eléggé félnek és mondhatni ellenszenvesek irányodba, hiszen a pletyka az érkezésedről hamar terjed, hisz kis faluról van szó. Hiába kérdeznéd őket bármiről, mind elhajt, hacsak egész véletlenül nem említed meg, hogy te márpedig a szörny legyilkolása céljából érkeztél hozzájuk. Ha ezt sikerül tisztáznotok, akkor készségesen még el is vezetnek az elöljáró házához, vagy ha ezt nem igényleg, legalábbis az irányt megmutatják neked. És igen, jól sejted ez az a ház, ahol Nick éppen tartózkodik. Mikor pedig bemész, Nick az elöljáróval éppen arról tárgyal, hogy a szörnyvadászat még aznap este, vagy csak másnak vegye-e kezdetét. Itt nem szükséges ugyanúgy döntenéd, mint Nick, tégy, ahogy jónak látod, de a te köröd is azzal érjen véget, hogy vagy elindulsz a szigetre, vagy lepihensz a szobában, melyet az elöljárótól kapsz. Számodra is megtalálható vagyok a fent említett telefonszámon.

Hajrá emberkék, lássuk mire juttok a nagy sárkány sztorijában!

- Hogyne-hogyne. Jöjjön be velem a melegre. Ott mindent elmondok.
Nick lezárta a mágikus motorját és követni kezdte a férfit, közben jó alaposan megfigyelte. Körülbelül az ötvenes éveiben járhatott az arca alapján, de a fizikuma inkább egy kései harmincasnak felelt meg. A szívverése szapora volt, de nem a sietségtől. Ideges volt. A megbízás miatt. Hogy jobban el tudja adni magát ráfókuszált a férfi gondolataira. Nem régen jutott el oda a hallása, hogyha rákoncentrált az emberek gondolatait is képes volt hallani. Sok esetben meglehetősen praktikusnak találta. Főleg, hogy koncentrációt igényelt számára és nem folyamatosan hallotta mindenkiét. Meg is örült volna. Talán az lett volna az a pont, amikor remete módjára elvonul az emberiségtől.
Míg beértek az épületbe sikerült kiszűrni, hogy valami szörnyet kell megfékeznie, aki befészkelte magát egy tó közepén lévő sziget szentélyébe. Nick elmosolyodott. Érezte, hogy ez könnyű pénz lesz. Egyszerűen halálra mérgezi a dögöt és még etikai dilemmába sem kerül, hogy egy emberrel kellett ezt tennie.
- Foglaljon helyet – mutatott egy fotelre a kandalló mellett.
- Köszönöm – ült le Nick és hátradőlt az ülőalkalmatosságban.
- Melyik mágus céhtől jött?
Ezt a kérdést akarta volna Nick elkerülni. A sajátját nem mondhatta, mert ha bármi balul sül el, vagy kiderül nem az, akinek gondolják akkor a céhen keresztül megtalálhatják. Újból a férfi gondolatait kezdte el pásztázni és végül azt a nevet mondta, amit a legerősebben hallott.
- A Quatro Cerberusból. A nevem Glen Kegmire – nyújtotta a kezét és egy határos férfias kézfogással megrázták egymás kezét.
- Kiváló. Én a falu elöljárója volnék, Gregory Penthouse. Mennyit mondtak magának?
- Csak a lényeget, hogy egy szörnytől nem jutnak el a szentélyükhöz.
Gregory kurtán biccentett.
- Mi csak Munknak hívjuk.
- Munk? – kérdezte Nick felvont szemöldökkel.
- Igen, Munk.
- Mit lehet róla tudni?
- Akkora, mint egy ember. Nagyon gyors, hosszú karmai vannak és éles fogai. Esténként szokott előjönni. És főleg ez a nagy probléma. Pár nap múlva jön el az Ősök Éjszakájának ideje és akkor este áldozatot kell bemutatnunk az isteneknek. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire fontos, hogy Munk addigra elpusztuljon.
Nick erőt vett magán, hogy ne forgassa a szemét cinikusan erre. De ki volt ő, hogy ítélkezzen. Amíg fizetnek neki, addig azt csinálnak, amit akarnak és abban hisznek balga módon, amiben csak akarnak. Még ha embert is áldoznak azt se tartotta a saját ügyének.
- Értem.
- Mivel úgy is már kezd esteledni, eltudná intézni most?
Nick szíve szerint aludt volna rá egyet, de gyorsan le akarta tudni a feladatot, nehogy megérkezzen az eredeti megbízott. Mintha az ördögöt festette volna a falra, közeledő lépések hangja csapta meg a fülét. Csupán azért figyelt fel rá, mert céltudatosan feléjük tartott. A lépések könnyedsége és üteme alapján egy nőre tippelt.
- Vegye elintézettnek – szólt magabiztosan, közben pedig egy kopogtatás után már nyílt is az ajtó. A sárkányölőnek igaza volt, a lépések gazdája valóban egy nő volt. Egy fiatal, derékig érő, hosszú szőke hajú és kékszemű, meglehetősen szép arcú nő.
- Elnézést, remélem nem zavarok. – állt meg az ajtóban. Ann Hills vagyok…
Hazudik, gondolta magában Nick, ahogy bemutatkozott a nő. Még a gondolatait se kellett hallania hozzá, a szívverése már elárulta. Érdekesnek tartotta a helyzetet és kíváncsi lett a folytatásra. Hallgatni kezdte a gondolatait. Tudni akarta ki is ő pontosan.
”Ha a főnök is egy akkora tahó lesz, mint a kintiek, akkor kétszer is át fogom gondolni, akarok-e segíteni rajtuk. Meg azt, hogy utána hogyan távozok. Idióta hívők egy idióta faluban...”
-… és a szigetet birtokba vevő szörnyeteg kiiktatására jöttem. Úgy látom, már valaki más is megérkezett – pillantott a fotelban ülő Nickre.
"Valaki már megelőzött, mi? Bár valószínűleg nem számít, nem egy emberesnek tűnik a munka. Valamivel idősebbnek tűnik nálam... elég fitt, úgyhogy esélyesen olyan mágiát használ, ami fizikai erőt igényel..."
Nick nagyon halványan elmosolyodott. Érdekes volt számára hallani a nő gondolatait. Aki ugyanúgy, mint ő, teljesen másnak mutatja magát. Viszont Nick az álarc mögé látott. Teljesen azt érezte, hogy a másik ki van szolgáltatva neki. Ezt a hatalmat pedig perverz módon élvezte.
- Jöjjön csak. Nem gondoltam volna, hogy többen is a segítségünkre sietnek. Az isteneknek hála! – szólt Gregory az új jövevénynek.
"Istennek hála... mintha létezni bármi olyasmi." Hallgatta tovább a nő gondolatait, amin jót derült. Ő sem szívlelte a vallási fanatikusokat. Szaktásnak tartotta mindet.
- Köszönöm – biccentett, ahogy becsukta maga mögött az ajtót és közelebb sétált a két férfihez – Örülök a találkozásnak. Úgy tűnt épp beszélgetnek valamiről. Megkérdezhetem, miről volt szó?
- Mr. Penthouse-al épp a megbízás részleteit beszéltük át újra, de legalább ennek egy részéről te is kaptál tájékoztatást, igaz? Mit is mondtál melyik céh küldött? – kérdezte Nick. Tesztelni akarta a nő reakcióját, mivel rendkívül szórakoztatta a helyzet.
"Milyen kíváncsi valaki... csak szeretnéd tudni", gondolta magában a nő.
- Én csak véletlenül futottam bele a felhívásba, engem nem küldött senki konkrétan. Stygmát készültem elhagyni, amikor belebotlottam – tájékoztatta és a táskájából előkotort egy papírt a felhívással. Közben valami teremtmény kezdett el mozgolódni a nő táskájában. Nick hallott egy kisebb szívverést is korábban, de igazából nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Más foglalkoztatta inkább.
- Annyi részletes információm sajnos nincs, a helyiek kissé bizalmatlanok voltak, amit meg is értek a helyzetre való tekintettel. A felhíváson pedig nem szerepelt elég információ.
„Pontosabban inkább, bunkók voltak. Gyáva banda...”
- Egyébként, jelenleg szabadúszó mágus vagyok. Te ki lennél és honnan jöttél? – érdeklődött barátságosan.
"Remélem, hogy legalább belé szorult némi értelem.."
- Glen vagyok a Quatro Cerberusból, Ann Hills – nyomta meg a nevet a végén Nick, közben kedvesen mosolygott. Külön érdekesnek találta, hogy a mosolya nem megjátszott, hanem őszinte volt, bár teljesen más okból.
Néhány másodpercig csak a sárkányölőt bámulta a nő, faarccal.
"Mégis mi volt ez a furcsa nyomaték a nevemen? Kezd rossz érzésem lenni vele kapcsolatban..."
- Örülök, hogy megismerhetlek, Glen - viszonozta a mosolyt teljes természetességgel. - Remélem, nem leszünk egymás útjában és ha szükséges, tudunk majd együtt dolgozni a feladat megoldásán.
"Ugyan erre mérget nem vehetek, de a korábbi nyomatékosítás nem tűnt épp barátinak... valamit valamiért, nem igaz?"
- Abban biztos leszek – villantott meg egy lazább vigyort Nick. Normál esetben jobban szeretett egyedül dolgozni és másokat csak koloncnak élt meg, de a helyzet annyira szórakoztatta, hogy jelen esetben szemet hunyt felette. Valamint ki akarta deríteni, mit titkol a nő.
Nick fölállt a kényelmes helyéről és az elöljáróra nézett.
- Köszönjük az idejét Mr. Gregory. Innentől átvesszük az irányítást a kolléganővel. Amennyiben a falu bőségesen fizet, vegye elintézettnek a problémájukat.
"Legalább úgy tűnik, egy valamiben egyet értünk..." Hallotta Nick a nő gondolatait, ahogy a pénzt említette.
- Csak támogatni a kollégám szavait. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk a problémát, és hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba - helyeselt egy kedves mosollyal.
- Én, és az egész falu köszönjük! Az istenek kísérjék magukat, hogy sikerrel járjanak! – szólt utánunk az elöljáró még. Nick csak intett egyet és már csukta is maguk mögött az ajtót. Mindketten megindultak távolodva az ajtótól.
- Hívők, mi? – szólalt meg viccelődve Nick, mikor biztonságos távolságba értek, hogy ne hallhassa már senki a beszélgetésüket.
- Valamiben hinni kell, ha már magukban nem tudnak- felelte Ann könnyedén.
"Csak az ostobák és gyengék támaszkodnak ilyesmire. Nem az én stílusom."
- Aki önmaga helyett ilyenekben hisz az gyenge jellemre vall – vonta meg a vállát egyszerűen Nick.
- Nos, ez esetben úgy hiszem, ez a veszély nálunk nem áll fenn. Aki így beszél, jobb esetben így is gondolja – jegyezte meg mosolyogva.
"Merem remélni, hogy mindez csak szimplán megegyező vélemény... de valami nem stimmel vele."
Nick is megeresztett egymosolyt, de más okból. Ironikusnak találta, hogy a varázslónő pont akkor kezdett el gyanakodni, amikor nem is a gondolataira reflextált.

Szalmaszőke hajamba belekapott a szél, földet értem és tettem két kisebb lépést, mire biztosan megálltam a lábamon. Az arcformám és az öltözékemen nem változtattam meg, de szememet világoskékre, hajam színét és fazonját pedig szőkére és derékig érőre cseréltem, csak a biztonság kedvéért. Nem tudhattam, mivel állok szemben, és noha a Negurában történteket követően valamelyest felengedni látszott az állandó feszültségem, továbbra se terveztem óvatlanná válni. Mindez ráadásul alig vett igénybe egy minimális mennyiségű mágiát a részemről.
Annak ellenére, hogy én magam úgy éreztem, kifejezetten elegánsan landoltam a lemenő nap fényében hófehér szárnyaimmal, nem úgy tűnt, mintha a falusiak osztották volna ezt a véleményt. Egy egyszerre rémült és döbbent fiatal fiú meredt rám, olyannyira, hogy szerintem levegőt venni is elfelejtett. Egy nő, valószínűleg az édesanyja, azonnal hozzálépett és elhúzta, bebújtatva a háta mögé, pedig legalább tíz lépés távolságra voltam tőlük. Az ő tekintete már kifejezetten ellenséges volt, és hallottam, ahogy ördögtől való démonról sutyorog valamit. Nem voltam olyan hülye, hogy ne essen le, hogy ezt több mint valószínűen nekem címezték, főleg, ahogy a fiú rettegve rám nézett, majd nő unszolására elszaladt.
Valahogy a tény, hogy egyáltalán felmerült a gondolata annak, hogy démoni eredetű erőm van, elképesztően mélyen taposott bele az egómba. Az angyalok mágiájával rendelkeztem, az egyik, ha nem a legtisztáb létező mágiával. Ennek a fényében, ha valami, akkor ez aztán egy igazán méretes inzultálás volt. Egyáltalán milyen démoni lény jár fehér szárnyakkal?
- Elnézést, asszonyom, én-…
Azonban mondatom végére se értem, egy ellenszenved tekintetet követően a nő megfordult, és elsietett a kölyök után. Igyekeztem nem grimaszolni, de úgy éreztem, valamilyen szinten ezt biztosan elbuktam.
- Aria, mi történik? – érdeklődött Lucina, okosan a táskám mélyén maradva.
- Az emberi hülyeség határtalan. Semmi szokatlan – feleltem, hangom azonban szokatlanul nyersen csengett, ezt még én magam is éreztem.
- Te viszont okos vagy. Okosabb mint bármi más!  – jegyezte meg a törpe, én pedig tudtam, hogy noha mindezt főleg azért mondja, hogy jobb kedvre derítsen, ő őszintén így is gondolja.
Ez pedig el kellett ismernem, jól hatott az egómnak.
- Tudok róla – feleltem kurtán és nem épp szerényen, majdcsak sóhajtottam egy kisebbet, és elindultam beljebb a faluban.
Nagyon úgy festett, hogy hírem már az idő alatt szárnyra kelt, amit a pillanatnyi sértődöttségemből adódó habozással eltöltöttem. Mindenki, akivel csak szembe mentem, félelem és bizalmatlanság tükröződött a szeméből, és amint megpróbáltam volna megszólítani őket, elfordultak, vagy épp visszahúzódtak a házaikba. Úgy éreztem magam, mint valami szörnyeteg, és ez nem volt épp kellemes. Ennek ellenére megerőltettem magam, és ebből kívülről semmi nem látszott. Végül eluntam a dolgot, megálltam, majd az éppen nekem hátat fordítani készülő ember felé szóltam a tőlem telhető legkedvesebb hangon.
- A szigetet birtokba vevő szörnyeteget jöttem elűzni!  
Ennek hallatára már felém fordult, és a korábbi félelem már inkább kíváncsiságba csapott át. Egy pillanatig még ugyan mérlegelte a helyzetet, de ahogy eleresztettem felé a tőlem telhető legkedvesebb mosolyt, testtartása lazábbá vált és láthatóan megnyugodott kicsit. Azért én még nem próbálkoztam meg azzal, hogy közelebb merészkedjek hozzá.
- Elnézést, ha esetleg rémisztőnek hatottam valamilyen okból kifolyólag. A feladott hirdetést követve jutottam ide, és segíteni szeretnék, hogy megszabaduljanak Munk-tól. Ann Hills vagyok, hivatásos mágus – informáltam udvariasan és türelmesen, noha legbelül továbbra is sértett voltam.
- Áh… vagy úgy…  - hebegte a férfi kissé még bizonytalanul.
- Segíteni szeretnék – nyomatékosítottam ismét, ugyanakkor vigyáztam, nehogy a hangom a legkisebb mértékben is fenyegetően csengjen. – Tudna nekem mondani pár információt erről a szörnyetegről? A felhíváson nem sok minden szerepelt.
- Ó, nos… – szemmel láthatóan a férfi rendesen elgondolkodott, mit és hogyan mondjon nekem. – Nagyjából akkora lehet, mint egy ember, gyors és hosszú karmai vannak. Esténként szokott előjönni…  - Azonnal eszembe jutott, hogy ez azt jelenti, nemsokára itt az idő; a legjobbkor jöttem. – Az Ősök éjszakájának idején este áldozatot kell bemutatunk a szigeten. De a falunk elöljárója, Mr. Gregory Penthouse több információval tudna szolgálni.
- Meg tudná mondani, hol találom őt?
- Természetesen – felelte, én viszont már előre láttam, hogy elkísérni azért nem áll szándékában. – Arra tessék. Az a nagyobb épület, ott.
Előre bökött, én pedig úgy éreztem, ugyan nem adott túl részletes útbaigazítást, de boldogulni fogok. Köszönetem jeléül udvariasan meghajoltam egy kicsit, majd elindultam a megadott irányba. Báűr szemmel láthatóan nem repesett az örömtől, hogy beszélnie kellett velem, úgy tűnt, ez a lény valószínűleg még beteges babonáiknál is fontosabb lehetett. így még az irántam tanúsított előítéleteket is félretették. Amint ezzel a Munk-kal kapcsolatban kérdeztem, máris méltó lettem egy kis figyelemre. Legalábbis ami ezt a férfit illette, a többieknél ezt nem tudhattam.
Rövid séta után elértem a kérdéses épületet, s megálltam az ajtó előtt. Úgy hallottam, odabent éppen beszélgetnek, így miután egy kopogást követően kinyitottam az ajtót, jólnevelten megálltam odakint.
- Elnézést, remélem, nem zavarok - álltam meg az ajtóban udvariasságból, a legbarátságosabb és nyugodtabb mosolyom felöltve. - Ann Hills vagyok, és a szigetet birtokba vevő szörnyeteg kiiktatására jöttem. Úgy látom, már valaki más is megérkezett - pillantottam a bent lévő másik férfire, aki nem tűnt idevalódinak.  
Az elöljáró megjelenésre átlagosnak tűnt, nagyjából az ötvenes éveiben járthatott. Csak remélni mertem, hogy ő nem lesz akkora tahó, mint a kintiek. Amennyiben mégis, biztos, hogy kétszeresen át fogom gondolni, akarok-e segíteni rajtuk, és ha igen, akkor dolgom végeztével hogyan fogok távozni. A kint tapasztaltak után úgy éreztem, egy idióta faluba kerültem, ami tele van hozzá illő idióta hívőkkel.
Végül figyelmem inkább a helyiségben ülő másik férfire fordítottam, aki vélhetően mágus volt. Fekete kabátot és fehér pólót viselt, s valamivel idősebbnek tűnt nálam, emellett rögtön észrevettem, hogy elég fitt volt. Ebből arra következtettem, hogy bármilyen mágiát is használhatott, az fizikai erőt és állóképességet igényelt. Megelőzött ugyan, de úgy sejtettem, ez a feladat esélyesen nem egy emberes, és nem fognak csak úgy elküldeni.
A mágus mintha halványan elmosolyodott volna, de erre nem mertem volna mérget venni. Pont nem rá néztem, csak a szemem sarkából kaptam el a pillanatot. Egyelőre inkább fókuszáltam a munkaadóra, mint sem a másik férfire.
- Jöjjön csak. Nem gondoltam volna, hogy többen is a segítségünkre sietnek. Az isteneknek hála! – invitált beljebb az idősebb alak.
Istennek hála, mi? Mintha létezne bármi olyasmi… sose értettem, hogy tud bárki ilyen butaságokban hinni.
- Köszönöm – biccentettem, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, és közelebb sétáltam. – Örülök a találkozásnak - udvariaskodtam mindkettejük irányába, szimplán megszokásból. - Úgy tűnt épp beszélgetnek valamiről. Megkérdezhetem, miről volt szó?
- Mr. Penthouse-al épp a megbízás részleteit beszéltük át újra, de legalább ennek egy részéről te is kaptál tájékoztatást, igaz? Mit is mondtál melyik céh küldött? – kérdezte a férfi.
Milyen kíváncsi valaki… csak szeretné ilyen könnyen megtudni.
- Én csak véletlenül futottam bele a felhívásba, engem nem küldött senki konkrétan. Stygmát készültem elhagyni, amikor belebotlottam - tájékoztattam nyugodtan és türelmesen, ahogy elővettem a táskámból a korábban összeszedett papírlapot.
Hallottam, ahogy Lucina mozgolódik a táskámban és éreztem a hátamon, ahogy kicsit belém rúgott, de nem szólalt meg. Tartotta magát ahhoz, amire neveltem, ennek pedig kifejezetten örültem. - Annyi részletes információm sajnos nincs, a helyiek kissé bizalmatlanok voltak, amit meg is értek a helyzetre való tekintettel. A felhíváson pedig nem szerepelt elég információ.
Ha pontosan akartam volna fogalmazni, inkább hívtam volna őket bunkóknak és gyáváknak. De most egyelőre félre akartam tenni a sértettségem, és inkább arra fókuszálni, amit véghez kellett vinnem.
- Egyébként, jelenleg szabadúszó mágus vagyok. Te ki lennél és honnan jöttél? – érdeklődöttem barátságosan, remélve, hogy legalább belé szorult némi értelem.
- Glen vagyok a Quatro Cerberusból, Ann Hills.
Furcsamód megnyomta a nevemet a mondat végén, ami nem töltött el épp a legpozitívabb érzésekkel. Egy másodperc erejéig csak néztem a férfire, teljesen rezzenéstelen arccal, aztán válaszoltam, mielőtt feltűnővé vált volna a helyzet.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Glen - viszonoztam a mosolyt teljes természetességgel. - Remélem, nem leszünk egymás útjában és ha szükséges, tudunk majd együtt dolgozni a feladat megoldásán.
Szavaim barátságosak voltak, ugyanakkor szánt szándékkal csempésztem a hangsúlyomba egy kisebb mértékű rejtett figyelmeztetést is. Az előző rejtélyes nyomatékosítása után úgy éreztem, ennyi a minimum.
- Abban biztos leszek – vigyorodott el Glen egyszerre lazán és felettébb magabiztosan, majd felkelt, és a falu elöljárójára nézett. - Köszönjük az idejét Mr. Gregory. Innentől átvesszük az irányítást a kolléganővel. Amennyiben a falu bőségesen fizet, vegye elintézettnek a problémájukat.
Ebben legalább egyet tudtam vele érteni. Én se lettem volna épp a legmotiváltabb silány fizetés esetén…
- Csak támogatni a kollégám szavait. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk a problémát, és hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba - helyeseltem egy kedves mosollyal, hibátlanul tartva a szerepemet.
- Én, és az egész falu köszönjük! Az istenek kísérjék magukat, hogy sikerrel járjanak! – szólt utánunk reménnyel téli hangon, miközben én előre mentem, Glen pedig egy intést követően becsukta magunk mögött az ajtót.
Csendben indultunk meg a tó felé, mikor pedig már valamelyest eltávolodtunk az ajtótól, a férfi ismét megszólalt.
- Hívők, mi? – Hangja egyszerre csengett szórakozottnak és gúnyolódónak.
Én pedig nem hibáztathattam ezért. Azok után, ahogy üdvözöltek, nem mondhatnám, hogy a legkisebb késztetést is éreztem a védelmembe vételükre.
- Valamiben hinni kell, ha már magukban nem tudnak- feleltem könnyedén, a sajnálat legkisebb jele nélkül.
Úgy éreztem, ez még bőven belefért a szerepembe. Elvégre nem úgy mutatkoztam be, mint valami hívő idióta, az alapvető jólneveltség pedig nem zárta ki, hogy egyébként teljesen földhöz ragadt legyek. Csak az ostobák és gyengék támaszkodnak ilyesmire. Nem pedig nem volt a stílusom.  
- Aki önmaga helyett ilyenekben hisz az gyenge jellemre vall – vonta meg a vállát.
Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy mindez vajon szimpla véleményegyezés, vagy annál több. Reméltem, hogy nincs szó semmi szokatlanról, de laza személyisége ellenére nem bíztam benne egy cseppet sem – sőt, valahogy furcsán gyanakvónak éreztem magam, bár még nem tudtam volna megmondani, miért. Mondjuk nekem alapvetően is a jellememhez tartozott, hogy mindenki gyanús volt, aki lélegzett.
- Nos, ez esetben úgy hiszem, ez a veszély nálunk nem áll fenn. Aki így beszél, jobb esetben így is gondolja – eresztettem el egy mosolyt, akárcsak újdonsült ideiglenes partnerem is.
Én viszont nem voltam benne biztos, mégis milyen jelentése volt pontosan annak a mosolynak.

Nick benyúlt a kabátja belső sebéhez és elővett egy csomag cigit. Megütögette az alját és kicsúszott belőle egy szál. A szájába rakta, a dobozt pedig visszacsúsztatta a zsebébe. A kabátja jobb oldalsó zsebéből pedig egy vihargyújtót húzott el és rágyújtott.
Hallotta, ahogy abban a pillanatban Ann pár lépést oldalra lépett tőle. Feltételezte a keletkező füstöt akarja majd elkerülni, amitől csak újfent elmosolyodott.
Nick, egy jó nagy slukkot szívott belőle, aztán ahogy kilélegzett semmi nem jött ki egy légzőnyílásán sem. Méregsárkányölőként neki ez igazi kis csemege volt, nem veszhetett kárba belőle semmilyen káros anyag. A szervezete minden mérgező anyagot felszívott, így mikor kilélegzett, az csupán a korábbi oxigénfelvételből származott széndioxid végtermék volt.
- Csak egy kis desszert.
Ann csak tágra nyílt szemekkel, azonban nyugodt arckifejezéssel szemlélte a jelenetet. Nick kíváncsi volt, vajon valamivel kizökkenthetné-e a nőt, abból a nihilista ábrázatából.
"Na, ez már azért szokatlan... mit szív ez? Vagy inkább hogyan?"
- Egyébként, Glen, azt hiszem ez még nem került szóba... milyen mágiát használsz? Valószínűleg később jól fog jönni, ha ismerjük egymás képességeit. – kérdezte Ann. Nick egy újabb slukkot szívott időhúzás gyanánt. Végig akarta gondolni, mennyire legyen őszinte. Általában jobban szeret mindig másokhoz viszonyítani és hozzájuk adaptálódni, ezért is szeret inkább ő először kérdezni. Az a hajó azonban elment, ki kellett találnia valamit. A nő titokzatos volt és csak néhány perce ismeri, de több hazugság is elhagyta már a száját. A gondolatai hallása nélkül is tudná. Elég régóta tapasztalja már milyen szívritmusa van a hazugoknak, a mondat pillanatában. Még akik nagyon jól csinálják és leplezik a testbeszédükkel, még azukat is elárulja a szívük.
Ahogy kifújta a tiszta levegőt elhatározásra jutott. Úgy volt vele, hogy dob egy csontot.
- Méreg mágiát – mondta egyszerűen – És te mivel űződ az ipart? – kérdezte, majd egy újabb slukkot szívott.
"Nem úgy tűnik, mint aki hazudik, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy elhallgat valamit..." Hallgatta tovább Ann gondolatait, közben az arcát fürkészte. Az továbbra is érzelemmentes volt, egy arcizma se rándult, ami elárulta volna a belső kételkedését. Nick szerencsésnek érezhette magát, amiért képes volt hallani a nő gondolatait. Anélkül ugyanis a hazugságokat kivéve teljesen megvezette volna. Valahol magában elismeréssel tekintett a nőre, de valahol szánta is. Nagyon régóta kellett ezt csinálnia, hogy ilyen tökélyre fejlessze.
- Isteni lélek alakváltó vagyok, mellette pedig tudok rúna mágiát, pecsét mágiát és tömör írást használni.
"Nem igazán van olyan mágiám, aminek a rejtegetésével olyan sokat nyerhetnék... belefér egy kis őszinteség."
- Isteni lélek? Nem ironikus ez kicsit? – kérdezte Nick, majd újabb slukkot szívott.
- Valóban az. Több szempontból is - ismerte el, közben még egy kissé cinikus félmosolyt is elengedett. -  De pont ezért mondhatom, hogy istenekben hinni ostobaság. Démonok és angyalok vannak, de istenek nincsenek... személy szerint engem csak azért érdekel ez a munka, mert esélyesnek látom, hogy egy démonnal kerülünk szembe. Az, hogy amúgy a falusiak mit csinálnak, nem érdekel. Feltételezem, téged csak a pénz hajt?
"Legalábbis felettébb nagy hangsúlyt fektetett a jó fizetésre."
- Amíg engem kifizetnek, azt csinálnak, amit akarnak – vonta meg a vállát Nick – Bár kétlem, hogy démonnal kerülnél itt szembe.
- Amennyiben ezt azért mondod, hátha megszabadulsz tőlem, sajnos nem, nem fogok lelépni – mosolyodott el Ann kedvesen, a hangjában még is volt valami pimaszság.
Egy próbát azért megért, gondolta magában Nick.
- Talán van valami konkrét indokod, amiért így gondolod? Te mire számítanál?
- A titkok mögött többnyire emberek szoktak állni. Nem állítom, hogy itt is ez van, de ha belegondolsz gyanús lehet ez az egész. Ez a valami hirtelen akkor jelenik meg, amikor ezek az emberek valami szokásos imádatot akarnak tartani. Pont itt és pont most bukkan fel. Ember méretű, de érdekes módon senki se látta pontosan. Dobálóznak itt a karmokkal, meg a fogakkal, de egy ijedt ember könnyen odaképzeli az ilyesmit. Félelemmel könnyű befolyásolni az embereket. Az összes nagy misztikum mögött mindig valami egyszerű és logikus magyarázat áll.
A monológ befejeztével még egy utolsó slukkot szívott a cigiből, aztán a csikket bekapta és lenyelte. Ann csak döbbenten pislogott kettőt a jelenetet bámulva, aztán előre nézett az utat bámulva, mintha semmit se látott volna.
"Nos, a környezetet garantáltan nem szennnyezi..."
- Amit mondtál, az logikus és igazat adok neked - ismerte el. - Nekem is feltűnt az összefüggés a lény megjelenése és a tradíciójuk időpontja között. Ha valaki fél, az olyat is lát ami nincs is ott vagy épp túltolja a látott részleteket.
"Mint az a szarvasdémon ma reggel... hülye emberek."
- Az is lehet, ha már emberméretű, hogy egy Sátán Lélek mágus riogatja a népet. Akkor még a karmoknak is létezőek lehetnek. Viszont nem bíznám el magam... A démonok elképesztően sokoldalúak és megtévesztőek. Volt dolgom eléggel, hogy ha másban nem is, ebben szavahihető legyek. A legjobb az, ha mindenre felkészültek leszünk. A csalódást is beleértve – fűzte hozzá Ann. Miközben beszélgettek végig követték az utat, ami átvezetett egy erdőn, majd egy réten. Végül pedig megérkeztek a tóhoz. Az utat viszont nem tudták folytatni, mert az előttük álló híd már csak nyomokban volt ott. Pár cölöp még kilógott a vízből, de bentebb már azok se látszódtak.
- Hát ez gond – jegyezte meg Nick a helyzetet látva, majd közelebb lépet a híd romjaihoz és megvizsgálta – Úgy tűnik ezt valaki lerombolta. Nem rég történhetett. Nagyon nem akarja valaki, hogy bárki is a szigetre tegye a lábát – egyenesedett fel és nőre emelte a tekintetét.
- Akár akarja, akár nekem, az ilyesmi számomra nem probléma – felelte könnyedén Ann, aztán mágikus fény lengte körbe és a hátán megjelent egy pár hófehértollú szárny. A szőkehajával és szép arcával együtt az összhatás valóban angyali volt.
"Most már csak az a kérdés, mennyire legyek jófej..."
- Van olyan mágiád, amivel át tudsz jutni a szigetre?
- Nem igazán. A távolság lehet vagy száz méter. Akkorát nem tudok ugrani. – vakarta zavartan a tarkóját.
- Ez esetben átviszlek, ha nincs valami büszkeségből vagy egyéb okokból adódó ellenvetésed - ajánlotta mosolyogva - Egy emberrel még tudok különösebb gond nélkül repülni.
"Valószínűleg mindkettőknek ez lenne a legeredményesebb mód."
- Majd lenyelem – mosolygott kajánul, azzal feltartotta a kezét, hogy majd Ann annál fogva emelje a magasba.
- Helyes - felelte, majd két szárnycsapással fel is emelkedett. Elkapta Nick kezeit és felemelve repült a sziget felé.
- Szólj, ha esetleg meglátsz valamit – jegyezte meg, közben pedig ő is szemlélni kezdte a környéket.
"Nehezebb, mind vártam volna, de ennyi még belefér... a férfiak ilyenek."
- Persze, csak ne engedj el! – kiáltott fel Nick. Nem akart rúgkapálni, igyekezett nyugton maradni, de nagyon rossz élmény volt neki ez a repülés. Jobban szeret két lábbal a földön lenni. Vagy bármi máson, ami a földhöz ér közvetlenül.
- Még meggondolom – jegyezte meg mosolyogva.
A sziget felé közeledve tőlük enyhén jobbra egy halvány derengés látszódott. Először Ann vette észre, aztán Nick is. Majd a következő pillanatban egy felettébb fülsértő hangot sodort feléjük a szél. Elég kellemetlen frekvenciájú volt Nick számára, de a távolság miatt némi fintorgással el tudta viselni.
- Azt hiszem, üdvözölve lettünk...
- Szállj le. Láttam valami fényt, jobbra a sziget szélén. – mondta Nick idegesen. Nagyon nem tetszett neki a repülés. Főleg, hogy ő csak egy utas és más kezében van éppen a testi épsége.
- Mi az, talán aggódsz, hogy elengedlek? - kérdezte mosolyogva, bár a hangjában, mintha Nick felfedezett volna némi piszkálódást is.
- Egy kicsit – felelte halkan.
- Egyébként, én is láttam - jegyezte meg közben Ann és fokozatosan kezdett ereszkedni, Nick nagy örömére.
"Jobb, ha nem közvetlenül oda szállok le. Ha esetleg támadás érne minket, plusz súllyal nem tudok olyan gyorsan kerülni..."
Végül pedig landoltak a földön. Nick pedig még ennyire nem örült, hogy szilárd talajt érezhetett a lába alatt. Némi egyhelyben topogás után elővett egy újabb szál cigit és rágyújtott. Majd elnézett abba az irányba, amerre a derengést láthatták a magasból.
- Arra volt a fény, amit láttunk. Talán olyan kétszáz méterre lehet innen – mutatott a sziget nyugati fele irányába. Közben a korábbi lény, amit Nick Ann zsákjából hallott elkezdett erőteljesen mozgolódni, majd előbukkant egy kis farkasszerű fej.
- De a korábbi hang északról jött, én hallottam! - jegyezte meg a szőrcsomó.
- Lucina! - szólt rá a nő erélyesen, mire a csöppség összehúzta a nyakát. - Mondtam egy szóval is, hogy előjöhetsz?
- Nem, de... hallottam a hangot! Jó a fülem!
- Mindenki hallotta a hangot. Én is és Glen is. Ehhez nem kell a közben járásod. Szörnydesszert akarsz lenni? Bocs… a gyerekek problémásak – intézte a végét Nick felé, közben visszanyomta a sulekk kölyök fejét a táska mélyére.
„A francba már, Lucina, nem bírsz megülni a hátsódon? Más se hiányzott most…”
- Érdekes lányod van. Nem ítélkezek, félre ne értsd láttam már mást is zoofíliával. Persze nem néztem végig. Az azért már sok lett volna. Mindenesetre Lucinát ne féltsd, északra százhetven-száznyolcvan méterre csak egy macska van.  
- Valahogy az első felét nincs kedvem kommentálni, inkább meg se hallottam - felelte Ann rezzenéstelen arccal és semleges hangon. - Biztos vagy benne, hogy macska volt? Tény, hogy emlékeztett rá a hangja, de valahogy más volt...
- Nem az volt. Biztos nem egy átlagos - szólt közbe Lucina, ezúttal azonban a helyén maradva.
- Nem lehet, hogy annak azt a Munk nevű szörnyet hallottuk? – érdeklődött Nick felé fordulva.
- A léptei hangja alapján egy macska. Lehet nem átlagos macska a hangja alapján, de a mérete egy macskáé. Munkot ember méretűnek írták le. Bár röhej lenne, ha végül kiderülne, hogy csak egy kiscicától rezeltek be ennyire. Én mindenesetre a fény felé megyek. Ha akartok jöttök, ha cicázni akartok menjetek csak – vetette oda flegmán, majd egy slukkot szívva elindult a fény felé.
- Úgy nézem, mintha megviselt volna a repülés - jegyezte meg közömbösen. Először észak fele a hang forrása irányába tekintett Ann, aztán Nick irányába. Némi vívódás után mégis csak nyugatra a fény felé ment ő is.
- Egyébként, nem gondolod, hogy természetfelettien jó a hallásod? Legalábbis, amennyiben tényleg igazad van – érdeklődött gyanakvóan, ahogy felzárkózott Nick mellé.
"Ha ennyire jó a hallása, az már nem természetes... gyakorlatilag méterre pontosan magabiztosan megmondja, mi merre és mekkora. Tudtommal ez nem olyasmi, amit egy átlagember vagy szimpla méreg mágia használó meg tud csinálni. Biztos vagyok benne, hogy van itt valami, amit nem mondott el...”
- Tényleg az volna? Még sose tűnt fel – mondta enyhe szarkazmussal. Tudta, hogy Ann gyanakszik rá, hallotta a gondolatait, de nem zavarta. Így lesz érdekesebb ez a játék.
- A szarkazmus jó barátom, könnyen felismerem. Valamint hülye sem vagyok. Biztos vagyok benne, hogy te nem csak szimpla méreg mágiát használsz – mondta nyugodt és kimért hangon
„Biztos vagyok benne, hogy valamit titkol, akárcsak én - de épp ezért afelől se sincs kétségem, hogy akkor se ismerné el, mi az, ha konkrétan rákérdeznék. Magamtól kell rájönnöm és összetennem a képet.
Sok sikert hozzá, szivi, reflektált a gondolataiban Nick egy halvány mosoly keretében.
- Bármi lehetséges, kedves „Ann Hill”… - mondta misztikusan és közben megeresztett egy fél mosolyt. Közben pedig már egyre jobban közeledtek a fényhez, ami egyre fényesebb volt, minél közelebb értek hozzá.

Ahogy tovább haladtunk, Glen benyúlt a kabátja belső zsebébe és elővett egy cigit. Nem igazán örültem neki, hogy rá tervezett gyújtani, már csak azért se, mert Lucina orra olyan érzékeny volt, hogy biztos voltam benne, egy kis füstbe kerülne csak, hogy akkorát tüsszentsen, ami még a halottakat is felrázza.
Miután kicsúszott belőle egy szál és a szájába vette, egy másik zsebből kivett egy gyújtót és rágyújtott. Abban a pillanatban tettem pár lépést oldalra, hogy annyira kikerüljek a hatókörből, amennyire csak lehetett, mire láttam, hogy ismét elmosolyodott. Hamar rájöttem, ennek mi lehetett az oka, ugyanis azt követően, hogy egy jó nagyot szívott a cigiből, a kilégzés során füstnek nyoma se volt.
- Csak egy kis desszert – jegyezte meg, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne mutassam ki őszinte meglepettségem.
Arcom ugyan nyugodt maradt, de szemeim kikerekedtek egy kicsit, ahogy bámultam rá egy pillanatra. Találkoztam én már több mint elég dohányossal, de sose láttam még olyat, aki nem lélegzett ki füstöt… nem tudtam erre más értelmes magyarázatot elképzelni, mint azt, hogy valószínűleg az általa használt mágiával lehetett kapcsolatban. Vagy esetleg a cigi maga volt különleges.
- Egyébként, Glen, azt hiszem még nem került szóba… milyen mágiát használsz? Valószínűleg jól jönne, ha ismerjük egymás képességeit.
- Méreg mágiát. És te mivel űzöd az ipart? – kérdezte, majd ezt követően ismét egy újabb slukkot szívott.
Ezúttal se volt nyoma füstnek. Igazából tény, hogy a méreg mágia valamilyen szinten megmagyarázhatta ennek a hiányát, de valahogy volt egy olyan megérzésem, hogy többről van itt szó. Nem úgy tűnt, mint aki kifejezetten hazudik, de úgy sejtettem, nem is mond teljesen igazat.
- Isteni lélek alakváltó vagyok, mellette pedig tudok rúna mágiát, pecsét mágiát és tömör írást használni.
Nem igazán volt olyan mágiám, aminek a titokban tartásával úgy éreztem sokat nyerhettem, így csak szimplán őszinte voltam. Ennyi még belefért, főleg, hogy a felhozatalom igencsak széles volt, és ettől a meglepetés ereje nem szállt tova.
- Isteni lélek? Nem ironikus ez kicsit? – kérdezte, tovább folytatva a dohányzást.
- Valóban az. Több szempontból is – ismertem el, miközben még egy kissé cinikus félmosolyt is elengedtem. – De pont ezért mondhatom, hogy istenekben hinni ostobaság. Démonok és angyalok vannak, de istenek nincsenek… személy szerint engem csak azért érdekel a munka, mert esélyesnek látom, hogy egy démonnal kerülünk szembe. Az, hogy a falusiak mit csinálnak, nem érdekel. Feltételezem, téged csak a pénz hajt? – érdeklődtem visszaemlékezve arra, mekkora hangsúlyt is fektetett a feladat anyagi részére.
- Amíg engem kifizetnek, azt csinálnak, amit akarnak – vonta meg a vállát. – Bár kétlem, hogy egy démonnal kerülnél itt szembe.
- Amennyiben ezt azért mondod, hátha megszabadulsz tőlem, sajnos nem, nem fogok lelépni – mosolyodtam el kedvesen, hangomból viszont kicsengett egyfajta furcsa, szórakozott pimaszság. – Talán van valami konkrét indokod, amiért így gondolod? Te mire számítanál?
- A titkok mögött többnyire emberek szoktak állni. Nem állítom, hogy itt is ez van, de ha belegondolsz gyanús lehet ez az egész. Ez a valami hirtelen akkor jelenik meg, amikor ezek az emberek valami szokásos imádatot akarnak tartani. Pont itt és pont most bukkan fel. Ember méretű, de érdekes módon senki se látta pontosan. Dobálóznak itt a karmokkal, meg a fogakkal, de egy ijedt ember könnyen odaképzeli az ilyesmit. Félelemmel könnyű befolyásolni az embereket. Az összes nagy misztikum mögött mindig valami egyszerű és logikus magyarázat áll.
Már éppen kezdtem volna megbarátkozni a füsthiány furcsaságával, amikor a hosszabb magyarázatot követően beleszívott még a cigibe, aztán csak bekapta és lenyelte a csikket. Tényleg úgy gondoltam, hogy láttam én már sok furcsaságot, de ezt még meg kellett szoknom. Elfordítottam róla a tekintetem, kicsit magam elé meredve és megállapítottam magamban, hogy legalább a környezetet nem károsítja, aztán a pillanatnyi fáziskésést követően újra ránéztem.
- Amit mondtál, az logikus és igazat adok neked - ismertem el. - Nekem is feltűnt az összefüggés a lény megjelenése és a tradíciójuk időpontja között. Ha valaki fél, az olyat is lát, ami nincs is ott vagy épp túltolja a látott részleteket.
Erre tökéletes példa volt a reggeli élményem a Szarvasdémonnal. Átlagos jelenség, a körülményeket azonban teljesen felturózták mindaddig, amíg már valami félelmetes képét eredményezte. Azok után, hogy engem az angyalszárnyaimmal ördögi megjegyzés ért, ezektől az emberektől nem lepett volna meg egy hasonló.
- Az is lehet, ha már embermértű, hogy egy Sátán Lélek mágus riogatja a népet. Akkor még a karmoknak is létezőek lehetnek – vetettem fel egy lehetséges magyarázatot, ahogy én magam is elgondolkodtam a lehetőségeken. - Viszont nem bíznám el magam... A démonok elképesztően sokoldalúak és megtévesztőek. Volt dolgom eléggel, hogy, ha másban nem is, ebben szavahihető legyek. A legjobb az, ha mindenre felkészültek leszünk. A csalódást is beleértve - fűztem hozzá, bár ez inkább csak magamnak szólt.
Nem volt kedvem ahhoz, hogy ismét a reggeli pofára eséshez hasonlót tapasztaljak meg, de sajnos ott lebegett a lehetősége.
A beszélgetés során rendesen haladtunk is előre, és már ritkulni kezdtek a fák, mígnem hirtelen teljesen elfogytak. Onnantól egy kisebb rétre emlékeztető rész terült el, azon túl pedig már elénk tárult a tó.  Valahogy nem ért engem különösebb meglepetésként, amikor közelebb érve azzal kellett szembenéznünk, hogy szigetre vezető hídból mindössze egy-egy cölöp maradt meg.
- Hát ez gond – jegyezte meg Glen, miközben közelebb lépett az átkelő romjaihoz, és alaposabban feltérképezte a helyzetet. – Úgy tűnik, ezt valaki lerombolta. Nem rég történhetett. Nagyon nem akarja valaki, hogy bárki is a szigetre tegye a lábát – fordult felém, miközben felegyenesedett.
- Akár akarja, akár nem, az ilyesmi számomra nem probléma – feleltem könnyedén, ahogy már alakot is öltöttek a hátamon hófehér angyalszárnyaim.
Most már csak az volt a kérdés, mennyire akartam jófej lenni, és szállítósat játszani. Amennyiben méreg mágiát használt, nem láttam rá sok esélyt, hogy legyen olyan lehetősége, ami átsegíti őt a túlpartra, ha csak úszni nem akart. Továbbra se voltam biztos benne, mit is gondoljak pontosan Glenről, viszont nem biztos, hogy jó ötlet lett volna csak úgy egyedül átrepülni oda.
- Van olyan mágiád, amivel át tudsz jutni a szigetre? – érdeklődtem, noha már sejtettem, hogy nem így lesz.
Legalább udvariasságból megkérdeztem. Vagy szárnyaim iránti büszkeségemből, esetleg a kettőből együtt… ki tudja.
- Nem igazán. A távolság lehet vagy száz méter. Akkorát nem tudok ugrani – felelte, miközben zavartan megvakarta a tarkóját.
Pontosan azt a választ kaptam, amit sejtettem, hogy hallani fogok.
- Ez esetben átviszlek, ha nincs valami büszkeségből vagy egyéb okokból adódó ellenvetésed – ajánlottam mosolyogva. - Egy emberrel még tudok különösebb gond nélkül repülni.
Ez a mosoly félig megjátszott, félig pedig őszinte volt – őszinte olyan szempontból, hogy fényezte a büszkeségem, hogy valaki nélkülem gondban lett volna, és megjátszott azt illetően, hogy mindezt egy kedves mosolyként tüntettem fel.
- Majd lenyelem – mosolygott kajánul, miközben felemelte a kezeit, én pedig értettem a célzást.
- Helyes - feleltem, ahogy két szárnycsapással felemelkedtem, majd elkaptam a kezeit, és őt is felemelve indultam meg a sziget irányába. - Szólj, ha esetleg meglátsz valamit – jegyeztem meg, miközben én magam is alaposan végignéztem a környéken.
Glen nehezebb volt egy kicsivel, mint vártam, de nem annyira, hogy ne tudjak magabiztosan és ütemesen repülni vele. A férfiak egyébként is átlagban nehezebbek, legalábbis eddig mindegyikük az volt, akit hasonlóan megreptettem.
- Persze, csak ne engedj el! – kiáltott fel Glen, nekem pedig az az érzésem támadt, hogy nem tetszik neki annyira a helyzet.
Aggodalom helyett azonban ez némi kárörömmel töltött el engem. Tény, hogy ha elengedtem volna, az bizony csúnya lett volna. Ugyanakkor mindaddig, amíg nem mondott vagy csinált olyasmit, ami felbosszantott, ennyire nem voltam kegyetlen. Ok nélkül nem volt stílusom másokat megszívatni. Ha okot adtak rá… na, az már más volt.
- Még meggondolom – jegyeztem mosolyogva.
Ahogy közeledtünk a sziget felé, mintha egyfajta halvány derengést véltem volna felfedezni. Ilyen messziről lehetetlen lett volna megmondani, mi az pontosan, annyira nem voltak jó szemeim.
Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna ezzel kapcsolatban, egy meglehetősen fülsértő hang szelte át a levegőt. Igazából nem is tudtam eldönteni, mire emlékeztetett a legjobban; macskanyávogásnak tűnt, de volt benne egyfajta csikorgásra emlékeztető hangszín is. A váratlan zajra kicsit megrándultam és összehúztam a nyakam, de biztosam tartottam a repülés sebességét és Glent is.
- Azt hiszem, üdvözölve lettünk...
- Szállj le. Láttam valami fényt, jobbra a sziget szélén – mondta a mágus, hangjából pedig tisztán kicsengett egyfajta idegesség.
- Mi az, talán aggódsz, hogy elengedlek? - kérdeztem mosolyogva, hangomban viszont csengett némi piszkálódás is.
Úgy hallottam, mintha erre válaszolt volna, de nem voltam benne biztos, mi volt az pontosan. Túl halkan mondta ahhoz, hogy tisztán értsem.
- Egyébként, én is láttam - jegyeztem meg, ahogy elkezdtem fokozatosan ereszkedni, valamivel arrébb a fény forrásától.
Úgy véltem, nem lenne a legjobb ötlet a közvetlen közelében földet érni. Ha esetleg leszállás közben bármi nemű támadás ért volna minket, valószínű volt, hogy a plusz súllyal nem tudtam volna időben és elég jól reagálni.
Őt tettem le előbb, majd kisebb távolsággal a talajtól eltüntettem a szárnyaimat, és én is földet értem. Glen némi egyhelyben topogás után ismét a zsebébe nyúlt és rágyújtott, annak ellenére, hogy alig pár perce volt, hogy az előzőt elszívta. Vagy megette… igazából nem tudtam, minek is kéne neveznem. Mielőtt még bármi megjegyzést tehettem volna ezzel kapcsolatban, abba az irányba, amerre a különös derengést láttuk a magasból.
- Arra volt a fény, amit láttunk. Talán olyan kétszáz méterre lehet innen – mutatott nyugat felé.
- De a korábbi hang északról jött, én hallottam! - jegyezte meg Lucina, ahogy legnagyobb döbbenetemre kidugta a fejét a táskámból.
- Lucina! -  szóltam rá erélyesen, mire összehúzta a nyakát. - Mondtam egy szóval is, hogy előjöhetsz?
- Nem, de... hallottam a hangot! Jó a fülem!
- Mindenki hallotta a hangot. Én is és Glen is. Ehhez nem kell a közben járásod. Szörnydesszert akarsz lenni? - vontam kérdőre felettébb nyersen, de nem állt szándákomban finomkodni vele, ha már egyszer butaságot csinált. - Bocs… a gyerekek problémásak – intéztem Glen felé a megjegyzést, miközben visszanyomtam a kölyök fejét a táskám mélyére.
Egyáltalán nem örültem ennek a kis bajkeverőnek. Miért volt az, hogy nem tudott megülni a fenekén éppen most? Olyan sokáig képes volt ügyesen csendben maradni, más se hiányzott, mint ez. Egyrészt útban is lett volna, ha előmászik, másrészt értékeltem volna, ha a másik mágus nem szerez róla tudomást.
- Érdekes lányod van. Nem ítélkezek, félre ne értsd láttam már mást is zoofíliával. Persze nem néztem végig. Az azért már sok lett volna. Mindenesetre Lucinát ne féltsd, északra százhetven-száznyolcvan méterre csak egy macska van.  
- Valahogy az első felét nincs kedvem kommentálni, inkább meg se hallottam - feleltem rezzenéstelen arccal és semleges hangon.
Ez tényleg akkora hülyeség volt, hogy nem éreztem úgy, bármi egyebet érdemelne.
- Biztos vagy benne, hogy macska volt? Tény, hogy emlékeztett rá a hangja, de valahogy más volt...
- Nem az volt. Biztos nem egy átlagos - szólt közbe Lucina, ezúttal a helyén maradva.
- Nem lehet, hogy annak azt a Munk nevű szörnyet hallottuk? – érdeklődtem újra Glen felé fordulva.
- A léptei hangja alapján egy macska. Lehet nem átlagos macska a hangja alapján, de a mérete egy macskáé. Munkot ember méretűnek írták le. Bár röhej lenne, ha végül kiderülne, hogy csak egy kiscicától rezeltek be ennyire. Én mindenesetre a fény felé megyek. Ha akartok jöttök, ha cicázni akartok menjetek csak – vetette felém flegmán, majd egyet a cigijébe szívva elindult a fény felé.
- Úgy nézem, mintha megviselt volna a repülés - jegyeztem meg közömbösen, majd a korábbi hang forrása felé fordítottam a fejem.
Egy pillanatig néztem arrafelé, miközben a férfi már elindult, és latolgattam, vajon mi lenne a legjobb megoldás. Végül aztán arra jutottam, hogy később is meg lehet nézni azt az oldalt, és valószínűleg nem lesz gond vele, ha most egyelőre őt követem. Nehezen menekült volna el bármi is erről a helyről híd nélkül.
- Egyébként, nem gondolod, hogy természetfelettien jó a hallásod? Legalábbis, amennyiben tényleg igazad van – érdeklődtem, hangomban pedig egyértelműen csengett a gyanakvás.
De ennek ellenére nem a képességeiben vagy az igazában kételkedtem, hanem valami másban.
Ha ennyire jó a hallása, az már nem természetes... Gyakorlatilag méterre pontosan magabiztosan meg tudta mondani, mi merre van, de még azt is, hogy mekkora lehet. Tudtommal ez nem olyasmi volt, amit egy átlag ember vagy szimpla méreg mágia használó meg tud csinálni. Egyre biztosabb voltam abban, hogy itt bizony van valami csavar, amit nem mondott el nekem. Ennek pedig egyáltalán nem örültem.
- Tényleg az volna? Még sose tűnt fel – felelte, hanjából azonban kicsengett egyfajta enyhe szarkazmus.
- A szarkazmus jó barátom, könnyen felismerem - zárkóztam fel hozzá. - Valamint hülye sem vagyok. Biztos vagyok benne, hogy te nem csak szimpla méreg mágiát használsz Hangom nyugodt és kimért maradt, tükrözve valódi érzéseimet. Biztos voltam benne, hogy valamit titkol, akárcsak én - de épp ezért afelől se volt kétségem. hogy akkor se ismerné el, mi az, ha konkrétan rákérdeznék. Magamtól kellett rájönnöm és összetennem a képet.
Erre a férfi eleresztett egy halvány mosoly, kicsit olyat, mint aki jól mulat a helyzeten.
- Bármi lehetséges, kedves „Ann Hill”… - mondta misztikusan, miközben egyre közelebb értünk a fényhez.

A páros átért a fák takarásán és megpillantották a fényforrást. Több száz gyertya vett körben egy hatalmas oltárra emlékeztető követ. A kő egy kis kiszögelésen állt, a sziget legszélén egy jókora fa árnyékában. A kő eléggé kiemelkedett a földből. Legalább másfél méter magasságig. Az oltár előtt, pedig négy kőtábla sorakozott, mindegyiken valami szöveggel. Nick olyan távolságból nem tudta elolvasni, csak látta, hogy szöveg van rajtuk.
Ahogy Ann is végig pásztázta a tekintetével a terültet, Nick hallotta az egyre gyorsuló szívverését. És a gondolatai között is hallotta a visszaemlékezését. A nőt egy démon akarta feláldozni egy hasonló kőoltáron.
- Szóval gyertyák. És mi ez? Mint valami oltár. Valami rituálé készülne itt? – gondolkodott el hangosan Nick.
"Ugye ez most nem komoly? A nemlézető isten szerelmére, mennyire hülyék ezek az emberek?"
- Tudod, ez csak egy felettébb negatív felvetés, de sajnos átélt élményre hivatkozva teszem fel a kérdést... nem lehetséges vajon, hogy minket terveznek feláldozni? Ezeket a gyertyákat nem rég gyújtották meg...
- Benne van a pakliban. Mondjuk annak nem örülnék. Akkor nem fizetnének… - tűnődött el – A gyertyákat meg tényleg nem rég gyújthatták meg. Talán egy vagy két órája. Ugyanaz gyújthatta meg ezeket, aki lerombolta a hidat.
- Ugyanakkor ha így van, mi ebben az összefüggés? Ha a hidat lebontják, senki nem tud idejönni, ha csak nem használnak mágiát vagy nem ússzák át. Bár csónak is egy megoldás lehet, noha nem láttunk egyet sem... minek egy áldozati oltárt kidíszíteni, ha nincs kit feláldozni?
- Hát. Ha így mondod… Mi itt vagyunk… - mondta kényelmetlenül Nick.
- Ezért utálom én a hívőket - jegyezte meg egy kisebb grimaszolással. - Ha tényleg a feláldozásunkra hajtanak, megérdemelnék, hogy a falu kirablásából fizessük ki magunkat...  Persze ez lehet csak a pesszimizmusom.
"Bár annyira sajnos nem vagyok gerinctelen. Talán... aztán lehet, hogy mégis. Egyébként meg azt hiszem, felesleges a jó kislányt játszani. Glen se tűnik épp a legkorrektebbnek. "
- Ha tényleg ez a helyzet én veled vagyok, húgom! – vigyorodott el Nick és közben feltartva megrázta az öklét, egyfajta gúnyolódással a zentopia egyház szokásaira. Valahol megnyugtatta a gondolat, hogy nem kell a nővel is hadakoznia, mert valószínűleg erre a következtetésre jutott volna magától is. Akármit is akarnak tőle a falusiak, de a végén fizetni fognak neki, így vagy úgy.
Nick válaszára Ann elmosolyodott, talán a találkozásuk óta először őszintén.
- Ha már egyszer elfogadtuk a munkát, fizetni fognak érte, így vagy úgy. Na de akkor... hol kezdjük a keresést? Valami biztos van itt, ami segíthet megérteni, mi történik – lépett Ann az oltár közelébe.
"A végén még valami odaránt rúnákkal vagy ilyesmi... mint korábban."
- Itt a kőtáblákon van valami szöveg. Ezen az áll, hogy: Hol szeretet nincs, ott nincs nyugalom, s ennek hiányában felnyílik a sírhalom. Előtör, mi benne nyugszik, s reményetek szerte foszlik. Nem tér vissza, nem pihen, aludnia sosem kell. Nem kevés a béke ára, de ki megfizeti, az meg nem bánja, a szeretetnek nincsen párja! – olvasta fel Nick a két középső tábla közül a baloldalit, ahogy lehajolt leguggolt mellé.
- Ezen pedig az áll, hogy: Kinek homályba vész tekintete, annak nem jár más, csak zene. Ha síron túl, hol a Halál az Úr, győzni fog ő... vagy kimúl! – olvasta fel Ann a jobbra tőle lévő kőtáblán lévő szöveget.


- Ez a második nem mondd sokat, de amit te felolvastál, abban lehet valami értelmes. Ennek hiányában felnyílik a sírhalom... szerintem erre a Munkra utalhat.
- Szerintem is le…- megszakította a mondandóját, mert a távolban zajt hallott. Eddig a közelükben minden csöndes volt, több száz méterre nem volt semmi gyanús nesz, aztán a semmiből meghallotta, hogy valami közeledik. Valami nagyobb, mint egy macska.
Nick idegesen felállt és az erdő felé fordult.
- Valami jön. Gyorsan.
A következő pillanatban pedig egy üvöltés hangját hallották az erdőből. Furcsa egyvelege volt a visításnak, nyávogásnak és a dorombolásnak. Az üvöltés pedig egyre csak közelebbről és közelebbről hallatszódott.
- Azt hiszem itt jön a vendéglátónk, és nem egy kismacska. Éppen akkor, amikor az áldozati oltárnál vagyunk, milyen kényelmes is – mondta, nem sajnálva a szarkasztikus hangsúlyozást.
- Ar-... Ann, valami nagy jön! – figyelmeztette a nőt a táskalakó szőrmók. Nick erre felkapta a fejét. Máshogy akarta szólítani a nőt, ezzel is csak azt igazolta számára, hogy a nevét illetően hazudott.
- Nem mondod? Te a táskában maradsz és megpróbálsz nem kirepülni belőle – utasította a sulekk kölyköt, majd fény jelent meg a jobb karja körül és átalakult, majd lángba is borult.
"Amíg nem tudom, milyen szörny és mit támad, nem kéne pazarolnom az erőm teljes alakváltással...”
Nick nem csinált semmit csak állt és várt. Tudni akarta mivel áll szemben. Aztán a fák közül előbukkant a szörny, maga Munk. Valóban akkora volt, mint egy ember, de vékony volt és görnyedt. Hosszú karja és ujjai voltak, melyek borotvaéles karmokban végződtek. A feje egy macska és patkány keresztezésére emlékeztette Nicket. Sárgán világító szempár meredt rájuk. Tűhegyes fogakkal teli pofájával pedig vicsorgott. Sötét szürke és barna szár borította a testét.
Nick még soha nem találkozott ilyen, vagy ehhez hasonló lénnyel. Felkészült, hogy ha a szörny támad, ő abban a pillanatban félrevetődik, addig viszont meg se moccant. Abbahagyta Ann gondolatai fürkészését és minden összpontosítással a lényre fókuszált. Bár a bestiáknak nincsenek olyan kifinomult gondolataik, de ösztönszerű, vagy szándékra utaló gondolatokat már hallott tőlük.

Ahogy haladtunk előre, a fák mögül lassan kibontakozott az egyre erősödő fény forrása. Amint megláttam, mivel is állunk szemben pontosan, megtorpantam.
A fény forrása nem más volt, mint egy rakat gyertya. Ami még önmagában nem is jelentett volna semmi különlegeset, viszont az, hogy egy hatalmas, földből jó másfél méterre kiemelkedő, asztalra emlékeztető követ fogtak közre, már annál aggasztóbb volt. Valamivel odébb pedig még egy kiszögellést és véltem felfedezni a sziget majdnem legszélén, egy hatalmas fa árnyékában.
Még én magam is éreztem, hogy a szívverésem mennyire felgyorsult a látványtól, ennek pedig megvolt a maga oka: ez egyértelműen egy áldozati oltár volt, ami nem mást, mint a Negurai incidens emlékét idézte fel bennem, amikor hajszál híján feláldozott engem egy démon. Ha Zack nem toppant be volna az utolsó pillanatban, akkor bizony már pár méterrel a föld alatt lettem volna. Valami nagyon nem volt oké ezekkel a falusiakkal…
- Szóval gyertyák. És mi ez? Mint valami oltár. Valami rituálé készülne itt? – latolgatta a lehetőségeket Glen, valószínűleg egyszerűen csak hangosan gondolkodva.
- Tudod, ez csak egy felettébb negatív felvetés, de sajnos átélt élményekre hivatkozva teszem fel a kérdést… nem lehetséges vajon, hogy minket terveznek feláldozni? Ezeket a gyertyákat nemrég gyújtották meg…
Hangomban és arcomon nyoma sem volt annak, hogy egy pillanat erejéig mennyire kiborultam a látványtól, viszont meggyűlt a bajom azzal, hogy a szívverésemet lecsitítsam. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy ismét valami idióta, áldozatbemutatási hülyeségbe keveredjek.
- Benne van a pakliban. Mondjuk annak nem örülnék. Akkor nem fizetnének… - tűnődött el az egyik legfontosabb ponton. – A gyertyákat meg tényleg nem rég gyújthatták meg. Talán egy vagy két órája. Ugyanaz gyújthatta meg ezeket, aki lerombolta a hidat.
- Ugyanakkor ha így van, mi ebben az összefüggés? - vetettem fel, ahogy próbáltam összetenni egy helyzetfelmérést a fejemben. - Ha a hidat lebontják, senki nem tud idejönni, ha csak nem használnak mágiát vagy nem ússzák át. Bár csónak is egy megoldás lehet, noha nem láttunk egyet sem... minek egy áldozati oltárt kidíszíteni, ha nincs kit feláldozni?
Persze ez egy kissé költői kérdés volt, Glen pedig volt elég intelligens ahhoz, hogy elkapja a fonalat.
- Hát. Ha így mondod… Mi itt vagyunk… - mondta, hangjából pedig kiérződött, hogy ő se találja épp kellemesnek a szituációt.
- Ezért utálom én a hívőket - jegyeztem meg egy kisebb grimaszolással. - Ha tényleg a feláldozásunkra hajtanak, megérdemelnék, hogy a falu kirablásából fizessük ki magunkat... - vetettem fel a cseppet sem legális vagy baráti ötletet, miközben gyorsan körbeforgattam a fejem szokatlan dolgok után kutatva. - Persze ez lehet csak a pesszimizmusom.
Ugyanakkor annyira sajnos nem voltam gerinctelen, hogy mindezt véghezvigyem. Talán… igazából egy második gondolatra, attól függően, mennyire húznak fel, lehet megtettem volna. Jönnek nekünk a fizetéssel, ha már elvileg egy munkára jelentkeztünk. Az apró betűs részekben pedig nem szerepelt öngyilkosság, mivel nem is volt rajta semmi olyan.
Valamint kezdtem úgy érezni, nem kell akkora figyelmet fektetnem a beszédstílusomra Glen mellett. Nem úgy tűnt, mint aki épp a tisztesség és törvénykövetés mintapéldánya lenne.
- Ha tényleg ez a helyzet én veled vagyok, húgom! – vigyorodott el a férfi, miközben feltartotta az öklét és megrázta azt.
Válaszára elmosolyodtam, ami kivételesen nem megjátszott volt. Furcsamód megnyugtatott és valamilyen szinten szórakoztatott, hogy Glen ennyire lazán tekintett a helyzetre. Nem jöttem ki épp a legjobban a mániákusan törvényimádó mágusokkal, de a kaotikus gonosztevőkkel sem. Az én moráljaim szerint a gonosz onnan kezdődött, amikor valaki ártatlan emberek életét vette el a saját céljai érdekében. Becsültem az életet, ugyanakkor hittem benne, hogy mindenkinek megvan a joga, hogy saját magát mások fölé helyezze és a saját céljaira koncentráljon. Elvégre én magam is invidualista és egoista voltam.
- Ha már egyszer elfogadtuk a munkát, fizetni fognak érte, így vagy úgy. Na de akkor... hol kezdjük a keresést? Valami biztos van itt, ami segíthet megérteni, mi történik - léptem közelebb az áldozati oltár irányába, bár túl közel se terveztem menni hozzá.
Tartottam tőle, hogy esetleg a végén még odarántanak valamiféle rúnák, mint az legutóbb történt. Ha egy mód volt rá, inkább hagytam, hogy Glen közelítse meg először. Ő odasétált a nagy áldozati asztalhoz támasztott négy kőtáblához, majd a két középső tábla közül a baloldalihoz guggolt le, hogy jobban lássa.
- Itt a kőtáblákon van valami szöveg. Ezen az áll, hogy: Hol szeretet nincs, ott nincs nyugalom, s ennek hiányában felnyílik a sírhalom. Előtör, mi benne nyugszik, s reményetek szerte foszlik. Nem tér vissza, nem pihen, aludnia sosem kell. Nem kevés a béke ára, de ki megfizeti, az meg nem bánja, a szeretetnek nincsen párja! – olvasta fel a tartalmát, engem pedig meg sem lepett, hogy versbe volt szedve.
Az is olyan tipikus hívős hülyeség volt.
Én is Glen mellé léptem, majd szemrevételeztem a táblák közül a jobb oldali középsőt, amelyik a már felolvasott mellett volt. Lehajoltam, hogy jobban lássam.
- Ezen pedig az áll, hogy: Kinek homályba vész tekintete, annak nem jár más, csak zene. Ha síron túl, hol a Halál az Úr, győzni fog ő... vagy kimúl! – olvastam fel, majd átnéztem a mágusra. - Ez a második nem mondd sokat, de amit te felolvastál, abban lehet valami értelmes. Ennek hiányában felnyílik a sírhalom... szerintem erre a Munk-ra utalhat.
- Szerintem is le… - kezdte volna a mondatot, de hirtelen megszakította.
Egy pillanatig nem tudtam, mit vehetett észre, de aztán fokozatosan erősödő zajra lettem figyelmes. Érzékeim nem voltak olyan jók, mint Glennek, aki némileg idegesen felállt az erdő felé fordulva, de nem sok lehetőséget láttam a hang forrását illetően.
- Valami jön. Gyorsan.
Egy pillanattal később pedig máris egy természetfeletti üvöltés szelte át a szigetet. A hang egyfajta természetellenes kombinációja volt a nyávogásnak, visításnak és dorombolásnak, a hangereje pedig garantáltan felért egy egész bivalycsordáéval. Meg is rezzentem egy pillanatra a hallatára, de nem a félelem, hanem a kellemetlen hatás miatt.
- Azt hiszem, itt jön a vendéglátónk, és nem egy kismacska - fordultam én is az erdő felé. - Éppen akkor, amikor az áldozati oltárnál vagyunk, milyen kényelmes is - hangomban tisztán csengett a bőséges szarkazmus.
- Ar-... Ann, valami nagy jön! - figyelmeztetett Lucina hajszál híján az eredeti nevemet kikotyogva.
- Nem mondod? Te a táskában maradsz és megpróbálsz nem kirepülni belőle - utasítottam, ahogy közben aktiváltam Nathaniel kezét a jobb karomon, lángba borítva azt.
Amíg nem tudtam, milyen szörnnyel is álltunk szemben pontosan, úgy éreztem, butaság lett volna teljes alakváltást alkalmaznom. Simán lehetséges volt, hogy az alak, amit felvennék, éppen nem lenne hatásos, akkor pedig csak mágikus erőt pazarolnék.
Aztán a lény beért minket, és Munk teljes pompájában megmutatkozott. Már, ha ezt lehetett ilyen szavakkal illetni. Valahol egy nagymacskára hasonlított, de mellső mancsain ujjai hosszúkásak, szinte már emberszerűen voltak, hússzú és éles karmai pedig befelé pöndörödtek.  Teste szőrös volt és macskaszerű, mégis furcsán izmos, nekem pedig azonnal az jutott eszembe, hogy esélyesen gyors támadásokra lehet képes.
Mindenesetre Glenhez hasonlóan egyelőre én is kivárta, ugrásra készen, amint a szörny támadásra lendülne. Sosem volt stílusom elsőnek nekimenni valakinek, és most is értékeltem volna, ha mindenekelőtt tudom egy kicsit analizálni a mozgását és a képességeit. Reménykedni azért lehet.

A lény nagyjából hét méterre álhatott tőlük, de csak guggolt ott és vicsorgott. Bámulta a két embert a sárgán világító szemeivel. De nem csinált semmit se ezen kívül. A két mágus feszülten figyelte mikor támad feléjük, hogy reagálhassanak, de nem ez történt. Munk csak nézte őket, ők is nézték Munkot. Az egész jelenet kezdett borzasztóan kínossá válni az idő múlásával. Végül Nick nem bírta tovább és megtörte a pattanásig feszülő csendet.
- Akkor most ilyenkor mi van?
- Bámulási verseny a gyertyák leégéséig? – kérdezett vissza, de egy pillanatra sem vette le a szemét a szörnyről.
- Utána aztán nézhetünk, ha nem látunk semmit se a sötétben – felelte rá a méregsárkányölő feszülten. Zavarta a helyzet, hogy nem alakul sehova. Borzasztó volt a várakozás.
- Van egyfajta tűz mágiám, tudok lámpást játszani – felelte szarkasztikusan a nő, közben hátra mozdította a lángoló jobb karját. -
- Egyéb ötlet? Nem vagyok az első támadás híve...
Nick ráfókuszált a lényre és próbálta kifürkészni a gondolatait. De amit hallott az nagyon zavaros volt. Mint amikor a lakrimavízióból elmegy az adás és csak az a statikus zörej marad. Nem tudott semmit se kivenni belőle. Bár nem régóta él ezzel az új képességgel, ilyennel még nem találkozott. Nem értette. Mindennél és mindenkinél jobban kaotikus volt ez a lény számára.
- Nem tudom. Olyan hirtelen indult meg felénk és most még se támad. Nem értem – mondta Nick, de azt már nem akarta hozzátenni, hogy pontosan mit nem ért.
- Hm...
Ann tovább bámult a lényre, aztán gondolt egyet és óvatosan elkezdett hátrálni. Nick hallotta a nőt, nem is volt szüksége rá, hogy odanézzen. Értette mit akar kipróbálni és jó ötletnek tartotta. Vele együtt ő is lassan elkezdett hátrálni. Egyik lábát tette a másik után, lassan, tartva Ann tempóját. Aztán ahogy az ötödik kisebb hátráló lépést megtették a bestia egy nagyot lépest előre, tartva a távolságot.
- Olyan, mintha tartami akarna egy bizonyos távolságot. Talán meg kéne próbálnunk szétválni? – ajánlottam a nő.
- Nem volna rossz ötlet, de ez a sziget egyik csücske. Csak rajta keresztül tudnánk eredményesen szétválni – felelte rá Nick nem túl bizakodóan.
- Esetleg ha megpróbálnék átrepülni felette.... – latolgatta. Nick tartott tőle, hogy Annt, abban a pillanatban elkapná és lerántaná a földre. Válaszolni neki már nem tudott, Ann is ugyanerre a következtetésre jutott magától.
- Nem, valószínűleg lerántana. Maximum akkor, ha nem lesz más ötletünk.  Esetleg ha ennyire ráérünk, megpróbálhatnék valami rúnát felírni.
- Egy próbát talán megér... – vágta rá Nick. Elvégre vagy sikerül neki és előrébb lesznek, vagy arra támadni fog és akkor legalább nem kell várakozniuk nyugtalanul, hogy talán lesz valami, talán nem.
- Akkor fedezz, ha kérhetem – vetett Nickre egy futó pillantást, majd óvatosan arrébb sétált. Leguggolt a földre és hozzáfogott a rúnái felírásához. Még a második karakterét sem tudta befejezni, a szörny felüvöltött a jellegzetes hangjával és már ugrott is Ann felé. Nick abban a pillanatban reagált volna, hogy megelőző csapást mérjen, mire a dög eléri a nőt, de a közeli bömbölésével megzavarta. A füléhez kapta a kezeit és fájlaló arcot vágott. Ez a pillanatnyi kiesés elég volt, hogy későn tudjon reagálni.
Szerencsére Ann résen volt és megszakítva a rúna írást oldalra vetődött és gurult végig a földön. Felpattant és szembefordult a lénnyel.
- Hát, a várakozásnak azt hiszem vége – jegyezte meg, közben a karját lendítve egy kisebb tűzlabdát lőtt felé.
Ekkorra már Nick is összekaparta magát és támadt. Nagy mennyiségű méreggel vont be az egyik kezét az ujjai végétől egészen az alkarjáig, amiből egy hatalmas agyart formál, mely kétszer akkora, mint a karja, majd azzal döfött előre. Mivel a mérge enyhén korrozív hatású, az eltalált területen a bestia szőre és bőre is károsodott némileg. Nem is a fizikai sebzés az erőssége. A mérge máris bejutott a bestia szervezetébe. Idő persze míg kifejti a hatását. De Munk folyamatosan gyengülni fog, veszít majd az állóképességéből, a gyorsaságából és az erejéből. Persze Nick tudta, minél szívósabb és erősebb egy létforma annál több méregre van szüksége. Épp ezért nem is állhat le. Még jobban mérgeznie kell a dögöt, hogy minél hamarabb a földre kerüljön, mielőtt még súlyos kárt tesz kettejükben, vagy legalábbis Nickben. Első sorban maga miatt aggódott.
Közben a férfi csapását kihasználva Ann szárnyakat növesztett, fölreppent és a levegőből intézett újabb tűzalapú támadásokat.
- Van valami mágiád, amivel le tudod fogni, vagy csak támadni tudsz? – kiáltott Nick felé, aki épp az utolsó pillanatban hajolt el egy ellencsapás elől, ami így is jó pár fehér tincset vágott ki a hajából. Csekély áldozatnak tartotta, hogy ne a szeme cafatjai hulljon le a földre.
- Csak én magam! Intézd el, hogy feléd figyeljen! – kiáltott, miközben újabb támadásokat került el. Igaz a lény gondolatait nem hallotta, de nem is kellett rátámaszkodnia. Évek óta csiszolgatta a hallását. Elég volt csak az ellenfele testét hallania, az izmok összehúzódását, a test légellenállását. És máris tudta, akár csukott szemmel is, ki, mikor, hogy és miével akar felé csapni. Bár általában egyszerűbben ment, de a lény rendkívül gyors volt. Sokkal lazábban eltudta kerülni mások csapásait, de most mindig csak egy hajszálon múlt a dolog. Nem volt ideje támadni, minden erejét és összpontosítását az elkerüléskére kellett fordítania. Ezért is volt szüksége Ann figyelemfelkeltésére, hogy legyen ideje támadni.
- Megpróbálom – felelte továbbra is összeszedetten, közben hátrébb szökdelt pár lépést. – Solid Script: Lightning!
A levegőbe rajzolta a kimondott szót, majd a villámló betűk egy nagy villámcsapásként fejen találták a szörnyet. Megrázó élmény lehetett neki, ugyanis azonnal felüvöltött és a nő felé fordult. Nick az üvöltéstől a füléhez kapott és térdre rogyott. Erőt vett magának és felállta, majd ledobta magáról a kabátját és a neki háttal álló lényre vetette magát. Lefogva a karjait, a mellkasa előtt összekulcsolta a kezeit és olyan erővel szorította, mint még soha. Minden pórusából árasztani kezdte a sötét lila mérgét egyfajta aurát képezve maga körül, ami átterjedt a szorításán keresztül a lényre is.
A szörny újfent felüvöltött a fájdalomtól, ahogy a méreg marni kezdte a testét és a bőrén keresztül a szervezetébe hatolt. Nick is vele együtt ordított a fájdalomtól, amit a hang okozott neki közvetlen közelről. Mindennél szerette volna elengedni és a füléhez kapni a kezét, de szorítania kellett, ahogy csak bírja. Ha nem ültették volna bele a testébe még régen a sárkánylakrimát, nem lett volna elegendő fizikai ereje, hogy akár csak egy pillanatig is szorítsa a lényt. Ki kellett tartania. Még ha Ann nem is tud mit kezdeni a helyzettel, akkor is elegendő ideig kellett pumpálnia a testébe a mérget. Nem számít, hogy milyen keményen küzd valaki. A méreg előbb vagy utóbb úgy is leteríti.
- Divine Soul: Orifiel! – kiáltotta el magát Ann, majd egy páncélos alakot öltött fel, kezében pedig megjelent egy zöldes fényben izzó kard. Nagy lendülettel beleszúrta a földbe a kardot, majd tüskés indák törtek elő a földből és tekeredtek rá a lényre. Próbálta lerántani a szörnyet, de ellenállt. Újabb üvöltést hallatott, majd elszakította az indákat és Nick se bírta tovább szorítani. Kitört belőle a szörny és a férfi körül pedig eltűnt a mérgező aura. Munk hirtelen megfordult és egy csapással végig karmolta Nick felsőtestét, a csapás ereje pedig hátra lökte. Neki csapódott az oltárnak és átpattanva rajta mögé esett be és elterült a földön.  
Nick füle csengett, a mellkasa lüktetett és a teste több helyen is erősen sajgott, ahol nekicsapódott a kőnek. A távolról hallotta, mintha Ann szólna hozzá, de nem tudta kivenni. A földön feküdt és forgott vele a világ. A feje valósággal lüktetett. Feltételezte, hogy egy koponya trauma miatt, amit a becsapódáskor szerzett. Erőt vett magán és négykézlábra emelkedett. Erősen kellett támaszkodnia, hogy ne boruljon el. Nagyokat lélegzett ki és be. Nem tudja meddig lehetett így. Pár másodperc, vagy hosszú percek telhettek el, de kezdett elmúlni a fülcsengés és a szédülés is. Fájt még a feje, de a mellkasán a csípő érzés vált az elsődlegessé. Leülte a földre és megvizsgálta magát. Abban már biztos volt, hogy vehet majd magának egy új trikót, mert ez már tiszta lyuk meg vér volt. Amennyire meg tudta állapítani a seb nem volt mély nagy szerencséjére. Nem volt életveszélyben. Még öltés sem volt hozzá szükséges, magától be fog gyógyulni. Pláne, ha egy kis méreghez jut, ami amúgy is gyorsította a regenerációját.
Megtapogatta a sajgó fejét, egy jókora duzzanatot érzett, de nyílt seb nem volt, viszont a fejhallgatóját nem találta magán. Elnézett balra, aztán jobbra. Ott hevert a földön nem messze tőle. Visszatette a fejére, aztán nyöszörögve feltápászkodott.
Szerencsére a harc már véget ért. A szörny a földön feküdt, mellette pedig ott állt Ann.
- Szívós egy dög volt ez... – sóhajtotta fáradtan, és feloszlatta a varázslatát.
Az érdekes az volt, hogy nem a korábbi szőke haja jelent meg, hanem helyette egy halványrózsaszín. Nick elgondolkodott, hogy vajon melyik színárnyalat és frizura lehet az eredeti. Végül inkább a jelenlegire tette le a voksát. Egy fárasztó harc után inkább venné fel az ember az eredeti alakját, mintsem kreálna egy újabbat. Mindenesetre nem akarta szóvá tenni. Igazából inkább magával akart törődni és a sajgó mellkasával.
- Szép volt. Van nálam fertőtlenítő és kötszer, kezelésbe vehetlek majd, ha gondolod... – ajánlotta fel.
- Nem szükséges. Nem mély a seb – felelte Nick, majd elindult a kabátjáért, amit korábban dobott még a földre.
- Ahogy gondolod – hagyta rá Ann.
Nick nyögve lehajolt a kabátért és hátat fordítva a nőnek visszavette magára. Aztán belenyúlt az egyik belső sebébe és suttyomban kihúzott belőle egy laposüveget. A flaska nem valami jó minőségű alkoholt tartalmazott, mint ahogy sokan gondolnák első látásra. A tartalma Nick mércéjéhez volt kialakítva. Ha más inna bele, valószínűleg vakságot okozna neki. A flaska artalma ugyanis orvosi alkohol volt, száz százalékos.
Letekerte a tetejét és kicsit meglocsolta vele a sebet, igyekezve, hogy Ann ne lássa meg, mit csinál. Próbálta elfojtani az ingerét, hogy sziszegjen a csípő érzéstől. Aztán ha már úgy is ott volt a kezébe lecsavart fedővel, akkor már meg is húzta az üveget.
Visszacsúsztatta a zsebébe, majd egy másikból elővette a cigijét és ismét rágyújtott. Aztán pedig visszafordult a szépség és a szörny felé.

A lény pár méterre tőlünk megállt, ami már önmagában furcsa volt nekem. Amekkora lendülettel közeledett korábban, arra számítottam azonnal támadni fog, de nem tette. Csak ott guggolt előttünk és vicsorgott, időnként morgásszerű hangot hallatott, de többet nem tett.
Pattanásig feszült idegekkel koncentráltam, hogy az első fenyegető mozdulatra reagálhassak, akárcsak Glen, de a másodpercek egyre csak teltek és teltek anélkül, hogy bármi történt volna. Kezdett már igazán kínossá és érthetetlenné válni az egész, amikor mágustársam végül megtörte a csenget.  
- Akkor most ilyenkor mi van?
- Bámulási verseny a gyertyák leégéséig? – tettem fel a kissé költő kérdést, tekintetem le nem véve a szörnyetegről.
- Utána aztán nézhetünk, ha nem látunk semmit se a sötétben – felelte kissé feszülten.
Szemmel láthatóan kikezdte az idegeit ez az idióta várakozás, és ezzel nem volt egyedül.
- Van egyfajta tűz mágiám, tudok lámpást játszani - feleltem kissé szarkasztikusan, ahogy szememet le nem véve a szörnyetegről hátrafelé, ellenfelünkről ellentétes irányba mozdítottam a lángokba borított jobb karom. - Egyéb ötlet? Nem vagyok az első támadás híve…
- Nem tudom. Olyan hirtelen indult meg felénk és most még se támad. Nem értem.
- Hm...
Kicsit bámultam még a lényre, majd lassan, óvatosan elkezdtem hátrálni, figyelve, mit reagál. Rajtam tartotta a szemét, ugyanakkor Glen irányába se lankadt a figyelme, aki észlelve mit akarok tesztelni, követte a példám. Mikor már az ötödik lépésnél jártam, a macskaszerzet tett egy lépést felénk. Ez volt az első érdembeli mozdulat, amit kicsikartunk belőle.
- Olyan, mintha tartami akarna egy bizonyos távolságot. Talán meg kéne próbálnunk szétválni? – ajánlottam.
- Nem volna rossz ötlet, de ez a sziget egyik csücske. Csak rajta keresztül tudnánk eredményesen szétválni.
- Esetleg ha megpróbálnék átrepülni felette.... - latolgattam, miközben a távolságot próbáltam felmérni. - Nem, valószínűleg lerántana. Maximum akkor, ha nem lesz más ötletünk.  Esetleg ha ennyire ráérünk, megpróbálhatnék valami rúnát felírni.
- Egy próbát talán megér... – érkezett a nem túl meggyőző válasz.
Nem hittem volna, hogy a szörny hagyni fogja a tervemet, de legalább kimozdultunk volna ebből az idegtépő várakozásból. Ha nem tetszik neki, úgyis támad, ha meg nem, akkor nyert ügyünk van.
- Akkor fedezz, ha kérhetem - vetettem rá egy futópillantást, majd óvatosan még odébb sétáltam és leguggoltam a földre, hogy nekiálljak felírni egy rúna varázslatot.
Talán még az első két karakterig se jutottam a szövegben, amikor a szörnyeteg jellegzetes hangjával rám förmedt és már ugrott is az irányomba. Számítottam rá, hogy gyors lesz, de arra nem, hogy ennyire. oldalra vetődve gurultam egy párat a földön, majd felugrottam és szembefordultam vele.
- Hát, a várakozásnak azt hiszem vége – jegyeztem meg, miközben karomat meglendítve máris megajándékoztam egy kisebb tűzlabdával.
Glen is becsatlakozott egy pillanatnyi kését követően. Egyik karját nagy mennyiségű méreggel borította be, majd abból egy hatalmas agyart formált és úgy döfött előre. Ennek nyomán a bestia szőre és bőre szemmel láthatóan károsodott, én pedig biztosra vettem, hogy a hatása egyébként nagyobb volt, mint amilyennek tűnt. Nem értettem sokat a mérgekhez, de amennyiben a mágiája nem valamiféle különböző alapon működött, úgy sejthettem azon van a hangsúly, hol találja el a lényt és mennyi méreg jut annak a szervezetébe.
- Van valami mágiád, amivel le tudod fogni, vagy csak támadni tudsz? – kiáltottam Glen felé, nem sértésként, hanem őszinte érdeklődésként.
Ki akartam alakítani valami tervet, amivel a lehető legkevesebb felesleges energia használatával le tudjuk kapcsolni ezt a lényt. Ugyanakkor egyelőre örültem, hogy az utolsó pillanatban el tudtam hajolni egy csapás elől, ami még így is megritkította a hajam néhány tinccsel. Örültem, hogy legalább nem a szemem bánta, lehetett volna rosszabb is.
- Csak én magam! Intézd el, hogy feléd figyeljen! – kiáltott felém, miközben újabb támadásokat került el, ami egyébként szembetűnően jól ment neki.
Ugyan volt egy másik tervem, amennyiben Glen inkább támadásra fókuszáló, de látni akartam, mire képes és neki milyen tervei vannak. Nem úgy tűnt, mintha én vagy ő egyedül könnyűszerrel le tudtuk volna gyűrni a lényt, ahhoz viszont, hogy össze tudjunk dolgozni, legalább valamennyit látnom kellett tőle. Nem voltam benne biztos, hogy a figyelemelterelés mennyire fog menni, de egy esélyt lehetett adni neki.
- Megpróbálom – feleltem továbbra is összeszedetten, miközben hátratáncoltam pár lépést. – Solid Script: Lightning!
Végighúztam a kezem a levegőben, majd a kirajzolódó betűkből megindult egy villám a szörnyeteg felé. Telitalálat volt a fejére, a becsapódás pillanatában pedig a macskaszerűség felüvöltött jellegzetes, eltorzult hangján, aztán felém csapott éles körmeivel. Sikerült annyira felbosszantanom, hogy nem csak egy, hanem mindjárt három lépésig csak rám fókuszált.
Fél szemmel láttam, hogy Glen a füléhez kapott a hangra, és a földre rogyott egy pillanatra, de hamar összekapta magát és kabátját lehajítva rávetette magát a neki háttal álló lényre. Teljes erőből szorított rá a lényre, szemmel láthatóan igyekezve annyi mérget juttatni a szervezetébe, amennyit csak tud. A szörny fájdalmasan felüvöltött, szerintem még talán hangosabban, mint eddig, ahogy az sötétlila anyag elkezdte marni a bőrét. Glen vele együtt ordított a fájdalomtól, de biztos voltam benne, hogy nem a saját mágiája miatt. Annak nem lett volna értelme. Érzékeny volt a hallása… túl érzékeny. Csak ez lehetett rá a magyarázat. Én pedig jobban gyanakodtam, mint valaha, de a jelenlegi feladat a teljes figyelmemet igényelte, és nem volt itt az ideje, hogy előtérbe helyezzem a saját kételyeimet. Egyébként is Munk olyan hangosan üvöltött, hogy gyakorlatilag a saját gondolataimat se hallottam tőle.
Nem kellett zseninek lennem, hogy rájöjjek, Glen mit is tervez pontosan.
- Divine Soul: Orifiel! - kiáltottam, ahogy magamra öltöttem az angyal alakját, kezemben a hatalmas, zöldes tényben izzó karddal.
Nagy lendülettel döftem bele a fegyvert a talajba, mire vastag, tüskés indák törtek elő belőle közvetlenül mellettük. Rátekeredtek a lény nyakára és lerántották a fejét és egyik mellső mancsát a földre, gyakorlatilag odaszögezve őt. Legalábbis ez lett volna, amit próbáltam, de még annál is több erő szorult belé, mint vártam volna. Igyekeztem valamennyire lefogni, mert jól tudtam, bármilyen méregről is van szó, annak mindig kellett valamennyi idő, mire igazán hatni kezdett, nekem pedig jelenleg nem volt jobb ötletem, mint ilyen módon támogatást nyújtani. A szörnyeteg még az indákkal körbetekerve is össze-vissza ficánkolt, és nem voltam benne biztos, hogy ez működni fog néhány másodpercnél tovább.
Alig, hogy erre gondoltam, a lény ismét üvöltött egyet majd elszakította az indákat. Glen se bírta tovább tartani, a szörny kitört a szorításából, s szinte abban a pillanatban el is tűnt a mérgező aurája. Munk megfordult és egy csapással végigkarmolt a férfi felső testén, mindebben pedig akkora erő volt, hogy az áldozat hátra repült tőle. Nekicsapódott az oltárnak, majd azon átpattanva beesett mögé és elterült a földön. Elég csúnyát repült, az már biztos.
Ugyan Glen után pillantottam, ahogy keresztülesett az oltáron, de nem volt időm arra, hogy megnézzem, mi van vele. Már csupán az alatt az egy pillanat alatt, amíg felé néztem, következőnek a szörny már az orrom előtt is volt. Ugyan sikerült felemelnem magam elé a kardomat, ezzel blokkolva az ütése túlnyomó részét, de karmai így is eltalálták a vállam, áttörve a vállpáncélon. Az ütésbe fektetett lendület miatt pedig repültem is egy kisebbet, neki az egyik legközelebbi fának, ami reccsent egyet, de legalább megállított.
- Élsz még? – szóltam oda Glennek, miközben felkapartam magam a földről. – Rossz irányba repültél… - jegyeztem meg, mivel még ebben a helyzetben is valamennyire ironikusnak találtam, hogy épp az áldozati oltár közelében kötött ki.
Bár mindketten bekaptunk egy-egy elég csúnya csapást, azért a szörnyeteg se úszta meg ép bőrrel. Több helyen is csúnyán vérzett és a méreg is szétmarta a testét és elég kimerültnek tűnt. Nem úgy tűnt, mintha még sokáig bírta volna. Qaphsiel alakja elég sok mágikus erőt felemésztett volna, de ha sikerült eltalálnom egy jól célzott lövéssel… az talán elég lett volna ahhoz, hogy a korábban elszenvedett méreg és egyéb csapások után kiterüljön.
Válasz a kérdésemre nem érkezett, nekem volt se lehetőségem se kedvem várni rá. A szörnyeteg felém iramodott, miközben magabiztosan megvetettem a lábam a talajon, és nem engedhettem meg magamnak, hogy másfelé figyeljek.
- Divine Soul: Qaphsiel! – öltöttem fel egy másik angyali alakot.
Qaphsiel-t még nem használtam olyan sokszor, de úgy éreztem, ez volt a legjobb pillanat a gyakorlásra. Felhúztam az íjat, célra tartottam és kivártam pár pillanatot, amíg a lény közelebb ért. Ha elrontom, akkor azt bizony nagyon megszívom… De minél közelebbről találja el, esélyes, hogy annál jobban fogja megérezni. Végül elengedtem a nyílvesszőt, az pedig egy fényes csíkos húzva maga után gyakorlatilag becsapódott a szörnybe.  Az erre kiadott egy nyüszítés, nyávogás és morgás furcsa egyvelegére emlékeztető hangot, majd megállt, meginogott egy kicsit aztán összeesett. Láttam, hogy még él, így nem mertem megmozdulni egészen addig, amíg pár másodperc elteltével sem mozdult. Úgy tűnt, egyelőre ennyi volt… legalábbis nagyon reméltem.
Hallottam, hogy Glen is előmászott az oltár mögül, kissé nyöszörögve. Ő biztos is, hogy csúnyábbat kapott telibe, mint én. Fél szemmel felé pillantva láttam, hogy négy véres csík fut végig a mellkasán.
- Szívós egy dög volt ez... - sóhajtottam fel kissé fáradtan, ahogy feloszlattam a mágiám.
A szememet valamint a hajam színét és fazonját is visszaváltoztattam inkább eredetire. Fogalmam sem volt, hogy vajon még történik valami, jobbnak láttam, ha annyira takarékoskodtam a mágiámmal amennyire lehetett. Glen pedig úgyse tudhatta biztosra, ez volt-e az igazi alakom.
- Szép volt. Van nálam fertőtlenítő és kötszer, kezelésbe vehetlek majd, ha gondolod... - ajánlottam, de azért nem indultam meg felé, és a szörnyről se emeltem el a tekintetem.
Ugyan elfeküdt, de úgy tűnt, még lélegzik.
- Nem szükséges. Nem mély a seb – felelte, én pedig hallottam, ahogy még motoszkál egy kicsit, de nem igazán érdekelt, mit csinál.
- Ahogy gondolod – hagytam rá, miközben a haldokló lényt bámultam.

A szörny ott feküdt mozdulatlanul. A mellkasa emelkedése és süllyedése, illetve a gyenge szívverése jelezte, hogy még van benne élet. Aztán egyszer csak rángatózni kezdett, majd mindkettejük nagy meglepetésére síró hangot adott ki. Újra mozdulatlanná vált, majd emberi hangon megszólalt:
- Segítség… - nyöszörögte egy erőtlen, középkorú nő hangján. Aztán már ténylegesen nem mozdult többet. Nem emelkedett és süllyedt a mellkasa. A szíve is felhagyott a munkával. Nick mindezt hallotta.
A mellette álló nőre nézett, aki csak maga elé meredt a szokásos faarcával. A szívverésén Nick azonban egyértelműen hallotta, hogy felzaklatta az előbbi jelenet. Újra fókuszálni kezdett a nőre, hogy fürkészhesse a gondolatait.
- Hát ezt már késő volt kérni... – mondta ki hangosan Ann.
"Vajon ez most minek számít...? Ez lehet a harmincharmadik? Nem... rajta már nem tudtam volna segíteni. Itt esélyem se volt, úgyhogy nem számít. Akármi is történt, ezen én már nem tudok változtatni. Legalábbis merem remélni." Hallgatta Ann gondolatait Nick.
- Nem volt mit tenni. Végérvényesen ránk támadt. Önvédelem volt. Ráadásul ez volt a feladatunk is, amire szerződtünk.
Nick se tudta eldönteni magába, hogy tényként közölte ezeket, vagy valahol a nőt próbálta vigasztalni. Nagyon merte remélni, hogy csak az elsőről volt szó.
- Ebben igazad van. Viszont egy másik oldalról nézve, nem támadott addig, amíg mi nem csináltunk valami fenyegetőt, nem igaz? Ilyen szempontból, amit ő csinált, az is önvédelem volt – vetette fel semleges hangon. Nick érezte a nőn, hogy nagyon próbálja leplezni az érzéseit.
– Az hogy ez volt a feladatunk… nos, az legalább egy megkérdőjelezhetetlen igazság – bólintott egyetértően.
„A munka vajon ezzel el is lenne végezve? Valahogy nem úgy érzem…
- Lényegében csak rajzolni kezdtél a földre, amitől neked esett. Én azért ezt nem könyvelném el önvédelemnek. De ugye a világon minden csak nézőpont kérdése. És mindenki a sajátját tekinti igaznak. A munkának ezzel vége. És nem is kellettek hozzá a kőtáblák, bár azért nagyon érdekelne a többin mi állt… - fordul az oltár felé, aztán meglátja a törött táblákat – Ó hogy bassza meg!
- Bassza meg? – kérdezett vissza Lucina, ahogy kidugta a fejét a táskából. – Az mi?
- Ezt valahogy furcsán morbid volt a te szádból hallani – nézett a sulekk kölyökre, aztán azzal a lendülettel vissza is nyomta a fejét a táskába – Töröld az emlékeidből. Többet nem használhatod, most se kellett volna.
- De mit-…
- Nem kell megtudnod. Csúnya szó, nem használunk ilyet – felelte, közben Nick felé tekintett megrovó ábrázattal – Kiskorúak mellett nem káromkodunk.
Aztán Ann is ránézett a táblákra.
„Na, bassza meg, ez az igazi balszerencse.”
Álszent ribanc, gondolja magában Nick, de attól még egy halvány mosoly megjelenik az arcán.
- Elnézést kisasszony, legközelebb majd úriember módjára, ha hirtelen indulatból mondanék valamit, majd elfojtom és helyette azt mondom: a cica rúgja meg – felelte gúnyosan és odasétált az oltárhoz megvizsgálva a táblák maradványait, de menthetetlennek találta. Azon már a ragasztó se segített volna. Vagy ha igen, ő biztos nem szórakozott volna vele napokon keresztül.
- Hát téged meg is rúgott, ha azt nézzük. Vagy ütött, ki hogy nézi. Mondjuk engem is, nem tagadom – ismerte el a nő, közben Nick mellé lépett és vizsgálni kezdte a maradványokat. – Ha ezt megpróbálnánk összerakni, az reggelig is eltarthatna, sőt… Menthetetlen. Mindenesetre, fogd ezt – fordult felé, miközben a táskája egyik zsebéből kivett egy kötszert, és felé dobta – Annyira ugyan nem mély a sebed, de jobban jársz, ha bekötöd. Ha már egyszer férfi büszkeségedből adódóan nem élsz a segítségemmel – eresztett meg egy pimasz mosolyt is mellé. Nick elkapta a kötszert.
- Csak nem bízok másban, de ha megígéred, hogy gyengéd leszel - megeresztve egy sármos vigyort.
- Természetesen. Egyáltalán mire a feltételezés, hogy nem így lenne? Én mindenben, minden szinten isteni és gyengéd vagyok.
Nick szemöldöke egy pillanatra megugrott. Meglepődött a válaszon, de tetszett neki.
- Kíváncsi lennék még mi mindenben vagy olyan isteni – mondta, továbbra is tartva a vigyorát, majd ledobta a kabátját az oltárra.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Szívesen részletezném, viszont gyerekkel vagyok, így találd ki magad, mi az a minden.
"Nem, mintha egyébként olyan könnyű lenne engem felszedni."
- Rossz a képzelőerőm. De akkor legyen egyelőre csak a kötözés – nyújtotta vissza a kötszert laza mosollyal.
„Sok sikert ahhoz, hogy ebből csak „egyelőre” legyen.” Nick továbbra is hallgatta a nő belső kommentálását a szituációra.
- Egyelőre, mi? Kíváncsi leszek én arra – jegyezte meg és elvette a kötszert, majd a sebre pillantott.
– Biztos vagy benne, hogy fertőtlenítés nem kell előtte?
- Átlagon felüli az immunrendszerem. Persze más is. – tette hozzá, közben meg lehámozta magáról a szakadt trikóját.
- Az előzőekből átvezetve ez a kijelentés kifejezetten kíváncsivá tesz - jegyezte meg nyugodtan és nekiállt átkötözni, Nick sebeit.
„Közelebbről megnézve még inkább úgy tűnik, közelharci típus, velem ellentétben. Bár aki úgy lefogta azt a szörnyet, abban kell is, hogy legyen erő. Szépen kidolgozott izomzata van, igazából az a típus, ami még nekem is bejönne… más körülmények között még esélyesen több figyelmet is fordítanék rá és jobban érdekelne.”
Nicknek erősen visszakellett fognia magát, hogy ne üljön ki az arcára egy önelégült vigyor Ann gondolatait hallgatva.
- Egyébként, hol van a céhpecséted, ha kérdezhetem? – kérdezte érdeklődve kötözés közben.
- Azt hittem zavar a kölyök. Még is csak szeretnéd látni? – kérdezett vissza Nick mosolyogva. Ann erre felnézett rá, majd a kötés végeztével az egyik kezét a mellkasához nyomva közelebb hajolt az arcához. Nicknek kezdett tetszeni, amerre indult az egész.
- Kérlek, én csak azt szeretném látni, hazudtál-e a céhedről - mosolyodott el kissé kihívón, aztán Nick bánatára visszahajolt – Kész – jelentette ki.
Hmm, egész ügyes, nézett Nick a kötésre, majd vissza a nőre.
- Köszönöm – tapogatta meg a kötést a mellkason – Egyébként, csak annyira hazudtam, mint te a tiédről – szaladt végig egy sejtelmes mosoly az arcán – Nem is tudtam, hogy a szabadúszóknak is szokás pecsétet viselni.
A nő szíve hirtelen dobbant egy nagyot. Nick tudta, hogy betalált ezzel. Nem tudta, hogy van pecsétje, csak blöffölt. Abban volt biztos, hogy amikor szabadúszónak vallotta magát a nő, akkor hazudott. Most már biztos volt benne, hogy valamilyen céh tagja. Normál esetben egy ilyen titkolózó viselkedés egy sötét céhre lenne jellemző, de az nem illett volna a nőhöz. A gondolatai révén már elég sokat megtudott róla, ahhoz képest, hogy mennyit mutatott meg magából. A lelke mélyén lelkiismeretes volt valamilyen szinten és el nem tudott volna egy sötét céhest képzelni angyali mágiával.  
„Mégis honnan-… valamit elrontottam volna?”
- Mit is értesz pontosan ez alatt? – érdeklődött Ann.
Nick az oltárnak dőlve támaszkodott eddig, aztán felállva, lassan a nő felé lépett jelentősen lecsökkentve köztük a távolságot. Az orrukat egymástól egy nagyobb arasz távolság választotta csak el. Belenézett mélyen az élénk narancssárga szemeibe.
- Pontosan tudod, hogy értem…
Aztán elkezdett felé hajolni, míg a szája egészen közel ért a füléhez. Hallotta, ahogy Ann szívverése egyre inkább hevesebben ver, ahogy közeledik hozzá.
- Ann… Hill… - suttogta misztikus hangsúllyal és tagolva a nevet.
„Nem tudom eldönteni, hogy ezt most vonzónak vagy fenyegetőnek kéne találnom… de valahol mindkettőt érzem.”
- Egyébként a tetemmel mihez kezdjünk? - húzódott vissza a férfi miközben Munk felé pillantott.
- Te is jókat kérdezel… - pillantott a tetem felé, majd vissza Nickre, egy pillanatra egészen közel hajolva a füléhez. – Glen… Kegmire... – suttogta egy meglehetősen vonzó és sejtelmes hangszínen. A lehelete és a hangja megbizseregtette Nick fülcimpáját és valahogy most szexibbnek látta a nőt, mint valaha. És nem csak a flörtölésről volt szó. Tetszett neki ez a játék, amit ketten űztek. Mindketten ugyanúgy titkolóztak és mindketten pontosan tudták a másikról ezt és ki akarták deríteni.
„Tudom én, hogy rejtegetsz valamit, Glen… rá fogok jönni, mielőtt innen lelépünk. Korábban, mint hogy te rájönnél az én titkaimra”
Azt te csak hiszed, szívem, gondolta magában Nick a nőt hallgatva.
Ann visszasétált a test mellé, menekülve Nick közeléből.
Tudja, ha maradna, nem bírna ellenállni, gondolta önelégülten és visszavette a kabátját, majd követte a lényhez.
- Komolyra fordítva a szót, nem tudom. Talán el kéne temetnünk?
- Nem kéne bizonyítékot vinnünk az elöljárónak, hogy végeztünk a feladatunkkal? Szerintem vigyük el a faluba. Ők meg majd azt csinálnak vele, amit akarnak.
- Ha átúszol vele a túlpartra, akkor hajrá. Én át nem cipelem, azt biztosra veheted - felelte a testet méregetve.
- Akkor vágjuk le a fejét, a testet meg el lehet temetni. És nem mondhatod, hogy nem vagyok hajlandó kompromisszumot kötni.
- Jó, hogy már nem felrakod az áldozati oltárra a fejét - pillantott a sárkányölőre a nő. - Először is gondolkodjunk, miket írtak a kőtáblák, hátha segít...
- Már legyőztük a dögöt, talán így már jelentőségük sincs. Elmehetünk szólni a faluba, de ha nem hiszik el, te repülsz vissza a tetemért. Már ha addig nem hordják el a dögevők…
- Van itt egyáltalán bármilyen állat? - gondolkodott el és körbenézett egy kicsit. - Én nem hallottam semmit ilyen szempontból. Amúgy meg... Kinek homályba vész tekintete, annak nem jár más, csak zene. Ha síron túl, hol a Halál az Úr, győzni fog ő... vagy kimúl! Így szólt a szöveg, igaz? Nem lehet, hogy a homályba veszett tekintet a lény halálára utal?
- Milyen jó memóriád van. Egyébként lehetséges. De akkor mit javasolsz? Temessük el és a sírja fölött csapjunk egy lágy requiemet? – mondta gúnyosan, bár csak félig szánta annak.
- Ha sokszor kell a memóriádra hagyatkozni, megedződik. Ugyanakkor a temetésben se vagyok biztos... amelyiket te olvastad, azon az volt: Hol szeretet nincs, ott nincs nyugalom, s ennek hiányában felnyílik a sírhalom. Előtör, mi benne nyugszik, s reményetek szerte foszlik. Nem tér vissza, nem pihen, aludnia sosem kell. Nem kevés a béke ára, de ki megfizeti, az meg nem bánja, a szeretetnek nincsen párja. Mi van, ha ez arra utal, hogy ha eltemetjük, akkor utána majd visszatér? Jó lett volna még tudni valami a többi tábláról is... ennek így nem sok értelme van.
- Hát nem. Ez igazából bármi lehet. Az se biztos, hogy rá vonatkozik – itt egy rövid szünetet tartott és elgondolkozott – Tudod mit? Írd körbe a rúnáiddal és induljunk vissza a faluba.
"Hm... ez egy kicsit ciki, hogy nekem nem jutott eszembe."
- Ez igazából egy jó ötlet – bólintott egyetértően. Letérdelt a szörny teteme mellé, de nem kezdett neki semminek. Gondolkodóba esett.
- A rúna szabálya abszolút... de csak akkor működik, ha jól fogalmazom meg. Egy ekkora területet még egész gyorsan is körbe tudok írni. Valami külön kérés a szabályokhoz?
- Az attól függ. Ha most felírod, magától meddig tart ki? – érdeklődött Nick.
- Amiatt ne aggódj. Hét-nyolc napig - mosolyodott el leplezetlen büszkeséggel.
- És addig valahogy meg lehet szüntetni? Azért kérdezek ennyit, mert bár láttam már rúna mágiát, de nem értek hozzá. – felelte őszintén Nick.
- Természetesen lehet hatástalanítani – mondta, de közben nem nézett fel. Elkezdte írni a rúnákat. - Amennyire én tudom, valaki velem egyenrangú vagy erősebb mágus tudja átírni vagy semlegesíteni és csak akkor, ha ismeri a Rúna írást. Ha csak ez a szörnyeteg nem ismeri a Rúna Mágiát, innen nem megy ki. Hasznos mágia, de sok időbe telik a használata.
"Arra az esetre is gondolni kell, ha véletlenül is feltámadna, nem igaz?"
- Értem. Akkor talán elég lesz annyi, hogy a rúna falon senki nem hatolhat át.
- Úgy írom meg, hogy senki ne hatolhasson át a rúnán semelyik irányból. Se kintről be, se bentről ki – bólintott magának. Pár másodperccel pedig már körbe is írta a lényt a rúnaképlettel. Nick érdeklődve figyelte. Nem tartotta hátránynak, ha látja és érti hogyan működik. Ki tudja, talán még egyszer hasznos lesz ez a tudás és kihúzza valamilyen csávából.
- Ezzel meg is volnánk.
- Akkor irány a falu és a fizetség. – mondta Nick és elindultak vissza.[/i]

A szörny nem mozdult, legalábbis nem olyan módon, ami bármilyen szempontból fenyegető lett volna. A lény mellkasa egyre lassabban emelkedett és süllyedt, látszott, hogy már a végsőket rúgja. Aztán hirtelen összerázkódott, és emberi hangon, sírásra emlékeztetően megszólalt.
- Segítség… - nyöszörögte erőtlenül, a hangszíne alapján pedig egy középkorú nőnek tűnt.
Aztán egyik pillanatról a másikra vége is lett. A szörny mellkasa többet nem mozdult, jelezve, hogy ennyi volt. Annak ellenére, hogy arcomon egy izom se rendült, egy pillanatra furcsa, szorító érzés kerített hatalmába.
- Hát ezt már késő volt kérni... – jegyeztem meg hangosan, annak ellenére, hogy inkább csak magamnak intéztem volna.
Akaratlanul is azonnal elgondolkodtam rajta, hogy ez most vajon minek számított? Ő volt vajon a harmincharmadik a listámon? Nem… rajta már nem tudtam volna segíteni. Itt esélyem se lett volna, úgyhogy ez nem számított. Akármi is történt, azon már nem tudtam volna változtatni. Legalábbis mertem remélni, hogy ez volt a helyzet, és nem csak magamat próbáltam nyugtatni.  
- Nem volt mit tenni. Végérvényesen ránk támadt. Önvédelem volt. Ráadásul ez volt a feladatunk is, amire szerződtünk – jegyezte meg Glen.
Ez leginkább tényközlésnek hangzott, valahol azonban mintha lett volna benne egyfajta vigasztaló őszinteség is.
- Ebben igazad van. Viszont egy másik oldalról nézve, nem támadott addig, amíg mi nem csináltunk valami fenyegetőt, nem igaz? Ilyen szempontból, amit ő csinált, az is önvédelem volt – vetettem fel színtelen hangon, miközben próbáltam rendezni a szívverésem. – Az hogy ez volt a feladatunk… nos, az legalább egy megkérdőjelezhetetlen igazság – bólintottam.
Vajon a munkák tényleg ezzel el is lett volna végezve? Volt egy olyan érzésem, hogy itt annál komplikáltabb volt a helyzet.
- Lényegében csak rajzolni kezdtél a földre, amitől neked esett. Én azért ezt nem könyvelném el önvédelemnek. De ugye a világon minden csak nézőpont kérdése. És mindenki a sajátját tekinti igaznak. A munkának ezzel vége. És nem is kellettek hozzá a kőtáblák, bár azért nagyon érdekelne a többin mi állt… - Az oltár felé fordulva meglátta a törött táblákat, ami egy pillanatra félbeszakította a mondandóját. – Ó hogy bassza meg!
- Bassza meg? – kérdezett vissza Lucina, ahogy kidugta a fejét a táskámból. – Az mi?
- Ezt valahogy furcsán morbid volt a te szádból hallani – néztem Lucinára, majd visszanyomta a táska mélyére. – Töröld az emlékeidből. Többet nem használhatod, most se kellett volna.
- De mit-…
- Nem kell megtudnod. Csúnya szó, nem használunk ilyet – feleltem, ahogy Glenre néztem, kissé megrovó tekintettel. – Kiskorúak mellett nem káromkodunk.
Ezt egy szinten komolyan is gondoltam, valamelyest viszont furcsán viccesnek találtam a helyzetet. Bár a táblák maradványaira nézve én is elengedtem magamban egy cifrább káromkodást. Ez tényleg igazi balszerencse volt…
Erre egy halvány mosoly jelent meg az arcán, aminek okában nem voltam biztos.
- Elnézést kisasszony, legközelebb majd úriember módjára, ha hirtelen indulatból mondanék valamit, majd elfojtom és helyette azt mondom: a cica rúgja meg – felelte gúnyosan, miközben az oltárhoz sétált, hogy szemrevételezze a táblák darabjait.
- Hát téged meg is rúgott, ha azt nézzük. – Egyszerűen kihagyhatatlannak éreztem az alkalmat, hogy beszóljak rá, ha már ő is gúnyosan válaszolt. – Vagy ütött, ki hogy nézi. Mondjuk engem is, nem tagadom – ismertem el, ahogy mellé léptem, és én is megvizsgáltam a maradványokat. – Ha ezt megpróbálnánk összerakni, az reggelig is eltarthatna, sőt… Menthetetlen. Mindenesetre, fogd ezt – fordultam felé, miközben a táskám egyik zsebéből kivettem egy kötszert, és felé dobtam. – Annyira ugyan nem mély a sebed, de jobban jársz, ha bekötöd. Ha már egyszer férfi büszkeségedből adódóan nem élsz a segítségemmel – eresztettem el egyfajta pimasz mosolyt, részben a hangulat feloldására, részben a saját megnyugtatásomra.
- Csak nem bízok másban, de ha megígéred, hogy gyengéd leszel – jegyezte meg egy sármos mosollyal.
- Természetesen – szálltam be a játékba egy bájos mosollyal. - Egyáltalán mire a feltételezés, hogy nem így lenne? Én mindenben, minden szinten isteni és gyengéd vagyok.
- Kíváncsi lennék még mi mindenben vagy olyan isteni – mondta, továbbra is tartva a vigyorát, majd ledobta a kabátját az oltárra.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – feleltem könnyedén, változatlan arckifejezéssel, és valamilyen szinten szórakoztatónak találtam a helyzetet. – Viszont gyerekkel vagyok, így találd ki magad, mi az a minden.
Meg nem, mintha egyébként is ilyen könnyen adtam volna magam.
- Rossz a képzelőerőm. De akkor legyen egyelőre csak a kötözés – nyújtotta vissza a kötszert laza mosollyal.
Magamban sok sikert kívántam neki ahhoz, hogy ebből csak „egyelőre” legyen. Ugyanakkor eleresztettem erre egy szórakozott, halvány mosolyt, mielőtt visszavettem az megszokott, nyugodt pókerarcom.
- Egyelőre, mi? Kíváncsi leszek én arra – jegyeztem meg, majd ismét a sebére pillantottam. – Biztos vagy benne, hogy fertőtlenítés nem kell?
- Átlagon felüli az immunrendszerem. Persze más is – fűzte hozzá, miközben levette smár egyébként is szakadt trikóját.
- Az előzőkből átvezetve ez a kijelentés kifejezetten kíváncsivá tesz - jegyeztem meg nyugodtan, ahogy nekiálltam átkötözni a sebét.
Ugyan semmit nem mutattam belőle, de rendesen megnéztem magamnak. Közelebbről nézve még inkább kidolgozott volt az izomzata, és megerősítette korábbi feltételezéseimet, hogy közelharci típus lehet. Bár aki úgy lefogta a szörnyet, ahogy ő tette, abban kellett is, hogy legyen erő. El kellett ismernem, hogy igazából az a típus volt, amit én is kedveltem. Más körülmények között még esélyesen több figyelmet is fordítottam volna rá és jobban érdekelt volna.
Lendületes és precíz mozdulatokkal haladtam, elvégre volt jártasságom az ilyesmiben. Kiskoromtól fogva sokat segítettem otthon apámnak, így a kötözésben és alapvetően sebellátásban hibátlanul szerepeltem. Az évek alatt persze sok mást is megtanultam még az orvoslásról, de mindig az alapok voltak a legfontosabbak.
- Egyébként, hol van a céhpecséted, ha kérdezhetem? – érdeklődtem a pillanatnyi feladatomra koncentrálva.
- Azt hittem zavar a kölyök. Még is csak szeretnéd látni? – kérdezte mosolyogva.
Válaszára felnéztem rá, majd a kötözés végeztével egyik kezem a mellkasára nyomva közelebb hajoltam az arcához.
- Kérlek, én csak azt szeretném látni, hazudtál-e a céhedről - mosolyodtam el kissé kihívón, ahogy visszahajoltam tisztes távolságba, ismét nyugodt arccal. - Kész.
Lenézett a kötésre, mint aki meggyőződik róla, milyen munkát is végeztem, majd vissza rám.
- Köszönöm – tapogatta meg a friss kötést. – Egyébként, csak annyira hazudtam, mint te a tiédről – jegyezte meg, és egy sejtelmes, számomra cseppet sem bizalomgerjesztő mosoly szaladt végig az arcán. – Nem is tudtam, hogy a szabadúszóknak is szokás pecsétet viselni.
Kijelentésére arckifejezésem nem változott ugyan sokat, de a szívem dobbant egy nagyobbat. Kisebb érdeklődést mutatva fordultam vissza hozzá, mint amit amúgy éreztem. Mégis honnan jött ez neki? Elrontottam volna valamit, amit nem vettem észre?
- Mit is értesz pontosan ez alatt? – érdeklődtem.
Eddig az oltárnak dőlve támaszkodott, de felállt onnan és lassan elkezdett felém sétálni, folyamatosan csökkentve a távolságot. Végül az orrunk már csak egy nagyobb arasznyi távolságra volt egymástól. Mélyen a szemembe nézett, én pedig álltam a pillantását.
- Pontosan tudod, hogy értem… – kezdett el felém hajolni, mígnem a szája egészen közel ért a fülemhez. - Ann… Hills… - suttogta titokzatos hangsúllyal, még el is tagolva az álnevem.
Nem mozdultam a közeledésére, elvégre nem is rémisztett meg. Szívverésem azonban én magam is éreztem, hogy ismét gyorsabbá vált a megszokottnál, ez pedig már nem tetszett annyira. Egyszerre töltött el némi aggodalommal, ahogy a nevemet mondta, és éreztem furcsán vonzónak. Volt benne valami megfogó, ahogy a nevemet kimondta.
Mindenesetre makacsabb és büszkébb voltam én annál, mint, hogy ilyen könnyen alul maradjak.
- Egyébként a tetemmel mihez kezdjünk? - húzódott vissza a férfi miközben Munk felé pillantott.
- Te is jókat kérdezel… - pillantottam a tetem felé, majd vissza rá, s egy pillanatra egészen közel hajoltam a füléhez. – Glen… Kegmire... – viszonoztam a korábbit, szándékosan a legvonzóbb és sejtelmesebb hangszínemen.
Valamit valamiért, ezt nem hagyhattam csak úgy visszavágás nélkül. Ezzel azonban letudottnak is ítéltem a korábbi helyzetet, és visszasétáltam a test mellé, mielőtt még tovább fajulna az érdekesre sikerült szituáció.
Tudtam, hogy ő is rejteget valamit, és rá akartam jönni, mit, még mielőtt elhagytuk volna a szigetet. Meg persze korábban, mint, hogy ő rájöhetett volna az én titkaimra. Jól tudtam, hogy gyanakszik. Nem próbálta rejtegetni, de az előző megjegyzés több mint biztossá tett benne.
- Komolyra fordítva a szót, nem tudom. Talán el kéne temetnünk?
- Nem kéne bizonyítékot vinnünk az elöljárónak, hogy végeztünk a feladatunkkal? Szerintem vigyük el a faluba. Ők meg majd azt csinálnak vele, amit akarnak. – ajánlotta, én pedig még láttam is benne rémi logikát.
Viszont ennek ellenére nem támogattam az ötletet. Semmi kedvem nem volt ezt a nagy, nehéz maradványt cipelni, arról nem is beszélve, hogy egész sok mágikus erőt felhasználtam a korábbi harc során. Meg persze valamilyen szinten a büszkeségem is beleszólhatott, hogy nem akartam hordár lenni.
- Ha átúszol vele a túlpartra, akkor hajrá. Én át nem cipelem, azt biztosra veheted - feleltem a testet méregetve.
- Akkor vágjuk le a fejét, a testet meg el lehet temetni. És nem mondhatod, hogy nem vagyok hajlandó kompromisszumot kötni – jött a következő tipp, ami számomra hasonlóan nem volt vonzó, mint az előző.
- Jó, hogy már nem felrakod az áldozati oltárra a fejét - pillantottam rá. - Először is gondolkodjunk, miket írtak a kőtáblák, hátha segít...
- Már legyőztük a dögöt, talán így már jelentőségük sincs. Elmehetünk szólni a faluba, de ha nem hiszik el, te repülsz vissza a tetemért. Már ha addig nem hordják el a dögevők…
- Van itt egyáltalán bármilyen állat? - gondolkodtam el ahogy körbenéztem egy kicsit. - Én nem hallottam semmit ilyen szempontból. Amúgy meg... Kinek homályba vész tekintete, annak nem jár más, csak zene. Ha síron túl, hol a Halál az Úr, győzni fog ő... vagy kimúl! Így szólt a szöveg, igaz? Nem lehet, hogy a homályba veszett tekintet a lény halálára utal?
- Milyen jó memóriád van. Egyébként lehetséges. De akkor mit javasolsz? Temessük el és a sírja fölött csapjunk egy lágy requiemet?
Beleborzongtam az abszurd elképzelésbe, hogy egy tetem fölött énekeljek, mint valami mélyen vallásos idióta. Örökre üldözött volna az emléke.
- Ha sokszor kell a memóriádra hagyatkozni, megedződik – feleltem, inkább átugorva az utolsó rész felett. - Ugyanakkor a temetésben se vagyok biztos... amelyiket te olvastad, azon az volt: Hol szeretet nincs, ott nincs nyugalom, s ennek hiányában felnyílik a sírhalom. Előtör, mi benne nyugszik, s reményetek szerte foszlik. Nem tér vissza, nem pihen, aludnia sosem kell. Nem kevés a béke ára, de ki megfizeti, az meg nem bánja, a szeretetnek nincsen párja - emlékeztem vissza, és magam is meglepődtem, milyen pontosan tudtam idézni. - Mi van, ha ez arra utal, hogy ha eltemetjük, akkor utána majd visszatér? Jó lett volna még tudni valami a többi tábláról is... ennek így nem sok értelme van.
- Hát nem. Ez igazából bármi lehet. Az se biztos, hogy rá vonatkozik – tartott egy rövid szünetet és elgondolkozott. – Tudod mit? Írd körbe a rúnáiddal és induljunk vissza a faluba.
- Ez igazából egy jó ötlet - bólintottam, ugyanakkor vigyáztam, nehogy a hangomban túl sok elismerés csengjen.
Hirtelen kínosnak éreztem és nem tetszett az egómnak, hogy ez nem nekem jutott eszembe. De eszem ágában sem volt ennek bármi jelét adni. Letérdeltem a szörny mellé, és egy kicsit elgondolkodtam.
- A rúna szabálya abszolút... de csak akkor működik, ha jól fogalmazom meg. Egy ekkora területet még egész gyorsan is körbe tudok írni. Valami külön kérés a szabályokhoz?
- Az attól függ. Ha most felírod, magától meddig tart ki? – érdeklődött.
- Amiatt ne aggódj. Hét-nyolc napig - mosolyodtam el leplezetlen büszkeséggel.
Ha valamire, az ilyenekre büszke voltam. Minél többet használtam a rúna mágiát, annál jobb lettem benne, és annál tovább tartottak. Csak az számított, volt-e elég időm felírni… az szokott  a bajosabb lenni.
- És addig valahogy meg lehet szüntetni? Azért kérdezek ennyit, mert bár láttam már rúna mágiát, de nem értek hozzá.
Volt valami szimpatikus abban, hogy nem csak hagyta az egészet lógni a levegőben, hanem meg akarta érteni, mi történik. Kedveltem az értelmes embereket. Nem biztos, hogy ezt minden hangulatomban díjaztam volna, de éppen nem bántam a magyarázást, ha valaki meg akart érteni valamit. Arról nem is beszélve, mennyire hozzászoktam Lucina mellett.
- Természetesen lehet hatástalanítani - feleltem rá sem nézve, a karakterek felírására fókuszálva. - Amennyire én tudom, valaki velem egyenrangú vagy erősebb mágus tudja átírni vagy semlegesíteni és csak akkor, ha ismeri a Rúna írást. Ha csak ez a szörnyeteg nem ismeri a Rúna Mágiát, innen nem megy ki. Hasznos mágia, de sok időbe telik a használata.
- Értem. Akkor talán elég lesz annyi, hogy a rúna falon senki nem hatolhat át.
- Úgy írom meg, hogy senki ne hatolhasson át a rúnán semelyik irányból. Se kintről be, se bentről ki - bólintottam, pár másodperccel később körbe is értem a képleten. - Ezzel meg is volnánk.
- Akkor irány a falu és a fizetség.
Bólintottam, majd felkeltem a földről és vetettem még egy pillantást a szörnyre. Tartottam tőle, mennyire is fog jól működni ez az egész. Volt itt valami, ami nem hagyott engem nyugodni, de elindultunk visszafelé.

Nick és Ann még csak épp pár lépést tett meg, mikor furcsa sistergő hangot hallottak a hátuk mögül. Visszapillantottak és Munk valósággal gőzölt és füstölt, de láng nélkül. A kifolyt vére gőzölve párolgott el. A testén lévő halom égési és marási seb sisteregve gyógyult be.
- Mi a sz…- harapta el a végét Nick.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan… – meredt a lényre. Ezúttal meg se próbálta leplezni a döbbenetet a hangjában.
- Ann, mi történik? – kérdezte a sulekk kölyök a táskában.
- Hát, nagyon remélem, hogy nem az, amire gondolok.
Végül pedig Munk minden korábbi sebe eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Aztán Nick olyat hallott, amit nagyon nem akart. A test szíve újra elkezdett verni. Dumm-dumm. Dumm-dumm.
- Márpedig pont az – mondta aggódva Nick. A következő pillanatban pedig fel is pattant a szörny szeme. Munk feltápászkodott és üvöltött egyet. Ahogy meglátta a két mágust egyből feléjük rontott, de a rúna akadály megállította. Újból felüvöltött és megint nekirontott, de újfent eredménytelenül.
- El kell ismernem, ez egy jó ötlet volt. De szerintem jobb, ha futunk.
Nick hallotta Ann emelkedő pulzusszámát. Jelen helyzetben nem volt meglepő. Érzete, hogy a sajátja is egyre jobban nő.
„Nem, mintha nem bíznék a saját mágiámban… de rosszat sejtek. Nagyon rosszat…”
- Nem azt mondtad a rúna szabálya abszolút? – kérdezte Nick. Aztán Munk abbahagyta a falnak rohanást. Felvágta a saját torkát és az éllettelen teste neki dőlt a rúna falnak. Utána pedig ahogy nem dobogott a szíve, át is esett rajta és csattanással landolt a földön.
- A rúna úgy lett felírva, hogy senki ne hagyhassa el vagy léphessen be, de egy halott nem valaki, hanem valami! Futás! – hadarta és vállon taszította Nicket, ahogy megiramodott előre.
"Hogy a francba ilyen okos ez az átkozott lény? Ez most komoly?!"
- Várj! – nyúlt utána Nick és a kezét megragadva megállította. – Felesleges! Utol fog érni! A táblákon lesz valami. Hogy szólt, amit te olvastál? Mit mondott a zenéről?
- Kinek homályba vész tekintete, annak nem jár más, csak zene. Ha síron túl, hol a Halál az Úr, győzni fog ő... vagy kimúl! – idézte fel a szöveget, de közben aggódó pillantásokat vetett a lény füstölgő teste felé. Ezúttal sokkal gyorsabban kezdődött meg a gyógyulása.
- Van valami ötleted? – nézett fel a férfira.
Nick elgondolkodott. Felidézte Ann szavait a fejében. Megakarta vakarni a tarkóját, de ahogy nyúlt oda, beleütközött a keze a mágikus fejhallgatójába. Hirtelen átvillant valami az agyán. Gyorsan levette a fejéről. Elindított rajta egy kellemesebb zenét, majd a szörnyhöz rohant és rátette a fejére, majd hátrálva visszarohant Ann mellé.
Munk szemei újra felpattantak, és felkelt a földről, ám lassabban, mint korábban. Mintha kicsit zavartabb lett volna. Egy morgással lerázta a fejéről a fejhallgatót.
- Hát ez nem jött be… de egy próbát megért – jegyezte meg. A szörny üvöltött egy újat és szembefordult a két mágussal, de újfent nem támadt.
– Sokkal gyorsabban is gyógyul, mint korábban. Következő ötlet? Esetleg valami a másik tábláról, a szeretettel?
"Gondolkodj, erre biztos van valami ésszerű megoldás... Mit takarhat? Mégis el kellett volna temetni? Ahhoz már késő, és nem is lenne rá elég idő. Akkor mi lehet még..."
Nick tovább gondolkodott. Felidézte a szöveget a másik tábláról, amit ő maga olvasott és még Ann is felidézte egyszer korábban. Elgondolkozott, hogy valahogy talán a szeretettel kellene megállítani a lényt.
De, hogy? Tette fel magában a kérdést, aztán ránézett a mellette álló nőre. Eszébe jutott valami. Nem volt benne biztos, hogy lefedné a szöveget, mert nem volt szó érzelemről, inkább csak vágyról, de úgy volt vele egy próbát megér. Más okból is.
- Talán van… - szólt Nick, majd kinyúlt Ann kezéért és magához rántotta. Szorosan átkarolta a nőt, majd egy szenvedélyes csókot lehet a szájára. Érezte a nő meglepetését, de nem ellenkezet. Viszonozta ugyanolyan vehemenciával. Pár pillanatig tartott az egybeolvadásuk, mire a nő észbekapott magán és eltolta magától a férfit. Felnézett Nickre egyfajta döbbent és mérges arckifejezés keverékével. Hozzá pedig teljesen elpirult, teljesen zavarba jött. Nick elégedetten vigyorodott el, ahogy teljesen kitudta rántani a nőt a megszokott ridegségéből. Közben el is felejtkezett róla miért is csókolta meg eredendően.
Ann gyorsan a szörny felé fordult ezzel is terelve a gondolatait. Nick is odapillantott. Hiába csinálta nem volt eredménye. Bár egy pillanatig se bánta.
- Mégis hogy gondoltad, hogy ez működni fog? A vágy nem egyenlő a szeretettel! Attól még, hogy mondhatni bejössz nekem, ne-… Ó, hogy bassza meg – csúszott ki a nő száján. Nick vigyora még föntebb szaladt.
- Felejtsd el. Ezért számolunk még – vette oda. Nick csak remélni tudta, hogy így lesz.
„Hogy a fene nem-… ezt nem hiszem el. Ezért még számolni fogunk később, te szemét. A legrosszabb az egészben, hogy ráadásul jó érzés volt és-… nem, ne gondolj erre, Aria, a feladatodra koncentrálj! Előbb a megoldás, aztán a leszámolás…”
Nick szeme itt megvillant. Végre közelebb került a győzelemhez. Sikerült annyira zavarba hoznia a nőt, hogy alábbhagyjon a védelme és kiderüljön a neve. Aria. A fejében ízlelgette a név csengését. Tovább vigyorgott a helyzeten, a végén pedig már fel is nevetett, ami tekintve a helyzetüket elég furcsán jött ki.
- Ilyen se volt még. Nevetve várom a halált – mondta még kacagva, aztán kezdett alábbhagyni – Én ezzel ki is fogytam. Neked valami ötlet, Ann? Vagy túl kuszák a gondolataid? Jól áll egyébként ez a vöröses tónus. Kiemeli a gyönyörű szemed… - vigyorgott Nick.
- Hogy nem hajítottalak bele a tóba amikor átjöttünk ide – mordult idegesen. Vett pár mély levegőt és próbálta rendezni a légzését, szívverését és magát a kusza gondolatait.
Hatalmas szerencséjük volt, hogy a lény nem vetődött rájuk azonnal, csak morgott.
- Azt hiszem, van egy ötletem. Glen, emlékszel, mit mondtam, miután megöltük? – kérdezte érdeklődve.
- Igen. Segítséget kért. De mire akarsz kilyukadni? – kérdezte. El nem tudta képzelni, hogy segíthetnének a dögnek, ami ki akarja nyírni őket.
- Szerintem esélyes, hogy csak félreértettük. Nem támadott meg minket addig, amíg mi nem tettünk olyat, ami számára fenyegető volt, nem igaz? – kérdezte és közben óvatosan tette egy lépést a szörny felé – Attól függetlenül, mi a munkánk, nem jutunk ki élve, ha nem oldjuk meg ezt a helyzetet. Lehet, hogy azzal lehet megnyugtatni, ha megpróbáljuk megérteni őt… az a hang korábban egészen biztos, hogy emberi volt.
Miközben beszélt fokozatosan lopta a távolságot a lény irányába. Apró lépéseket tett, lassan, hogy minél kevésbé tűnjön fenyegetőnek.
„Már azóta frusztrál ez, hogy segítséget kért a halála pillanatában. Ha igazából ő az áldozat, akkor megérdemel annyit, hogy valaki megpróbálja meghallgatni és megérteni, nem igaz? Munka ide vagy oda, ennyit megtehetünk. Én legalábbis biztosan. A táblákon is a szeretetről volt szó… a megértés is annak egy fajtája, nem igaz?”
Nick figyelte mit csinál Ann és közben hallgatta a gondolatait. Ő nem volt ennyire erkölcsös, mint a nő, de két dolgot ő is belátott. A szörnyet nem fogják tudni legyőzni. Bár ketten erősebbek nála, de a végtelenségig nem ölhetik meg újra és újra. Másodszor pedig, amíg nem intézik el nem is fog járni fizetség. Végül megvonta a vállát. Úgy se tehetnek mást. Nick kitárta a karjait jelezve, hogy fegyvertelen és nem szándékozik bántani senki, majd ő is lassan közeledni kezdett a lény felé, követve a nőt.
- Figyelj… sajnáljuk – szólította meg a szörnyet a legkedvesebb és legnyugodtabb hangján, amilyet Nick korábban még nem hallott tőle.
– Azt hiszem, félreértettünk téged. Nem akarunk bántani. Korábban segítséget kértél, igaz?
A szörny ekkor megzavarodottot. Mozgatta a füleit és a fejét. Nem tűnt annyira agresszívnek mint korábban. De nem is vált kezes kiscicává. Az azonban látszódott, hogy valami változott. Valami, ami a mágusok jelen helyzetében előre haladásnak lehetett hívni.
- Korábban kellett volna gondolunk erre. Sajnálom... azt hiszem, mi is legalább annyira megijesztettünk téged, mint te minket. Segíteni szeretnénk, rendben? – nézett a lény szemébe és tovább haladt felé nyugodt lépésekkel. Nick ugyanígy tett, de a nőre hagyta a vezetést. Biztos volt benne, hogy neki ez nem menne ilyen jól és hitelesen.
„Esetleg, ha elkezdenék dúdolni neki valamit, miközben közeledek…?”

Alig tehettünk néhány lépést, amikor furcsa, sistergő hang érkezett mögülünk. Egyszerre fordultunk vissza, és csak remélni mertem, hogy káprázik a szemem. De sajnos felettébb valószínűnek tűnt, hogy nem ez volt a helyzet.
Munk holtteste valósággal gőzölgött, csak épp lángok nem társultak hozzá. Korábban kiontott vére gyakorlatilag elpárolgott, ami pedig még ennél is aggasztóbb volt, az a gyógyuló sebeinek a látványa volt. Annak ellenére, mennyire és nem utolsó sorban milyen nehezen ütöttük ki, úgy tűnt, mindez szertefoszlik.
- Mi a sz… - harapta el Glen a mondata végét.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan… – meredtem a gyógyuló szörnyetegre, és kivételesen meg se próbáltam leplezni a döbbenetet a hangomban.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, amit láttam. Vagy inkább talán nem akartam.
- Ann, mi történik? – kérdezte Lucina, valószínűleg egyszerre a furcsa zaj miatt és a meglepettségünk miatt.
Szerencsére legalább a táskámból nem próbált meg kijönni.
- Hát, nagyon remélem, hogy nem az, amire gondolok.
De persze nem lehetett akkora szerencsénk, hogy így legyen. A lény minden korábbi sérülése eltűnt bármi nyom nélkül, mintha soha nem is ártottunk volna neki.
- Márpedig pont az – felelte Glen, hangjából pedig kihallatszott az aggódás.
Ami abszolút nem volt alaptalan, ugyanis a következő pillanatban felpattant a szörny szeme is. Feltápászkodott és felüvöltött, majd felénk ugrott, de szerencsére azonnal bele is ütközött az rúna akadályba, egyenesen pofával. A rúnák felfénylettek, ahogy a lény nekiment, jelezve az aktiválódásukat, én pedig úgy éreztem, Glen a lehető legjobb ötletet dobta fel korábban.
Észlelve, hogy csapdába került, a macskaszerű szörny dühösen felüvöltött azon a jellegzetes, fülsértő hangon, majd ismét tett egy próbát a kitörésre. Szerencsére ezúttal is megállította a fal.
- El kell ismernem, ez egy jó ötlet volt – jegyeztem meg, de nem néztem a férfire, csak a szörnyre összpontosítottam. – De szerintem jobb, ha futunk.
Éreztem, hogy a szívverésem ismét egyre erősebb lesz. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam a mágiámban és a saját képességeimben – egyszerűen volt egy olyan megérzésem, hogy itt bizony baj lesz. Ez pedig be szokott jönni.
- Nem azt mondtad a rúna szabálya abszolút? – kérdezte Glen.
Aztán alig, hogy ez elhagyta a száját a szörny gondolt egyet, és legnagyobb döbbenetemre felvágta a saját torkát. Élettelen teste nekicsapódott a falnak, én pedig egyszerre elképedve és aggódva néztem, ahogy keresztül esik rajta. Nem voltam elég körültekintő.
- A rúna úgy lett felírva, hogy senki ne hagyhassa el vagy léphessen be, de egy halott nem valaki, hanem valami! Futás! – hadartam, taszítottam vállon a férfit, ahogy én magam megiramodtam előre.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mégis, hogyan lehetett ilyen okos ez a lény? Valami itt nem volt rendben. Biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csináltunk, csak arra nem jöttem rá, mi volt az.
- Várj! – nyúlt utánam Glen, és a kezemet megragadva megállított. – Felesleges! Utol fog érni! A táblákon lesz valami. Hogy szólt, amit te olvastál? Mit mondott a zenéről?
- Kinek homályba vész tekintete, annak nem jár más, csak zene. Ha síron túl, hol a Halál az Úr, győzni fog ő... vagy kimúl! – idéztem fel a szöveget, ahogy aggódva pillantottam a még pillanatnyilag halott lényre.
Tudtam, hogy úgyis meg fog gyógyulni. Biztos voltam benne. Ahogy abban is, hogy a táblákban lesz a megoldás, de az a kettő elég kevésnek tűnt, amit képesek voltunk időben elolvasni.
- Van valami ötleted? – néztem fel Glenre.
A férfi láthatóan elgondolkodott, miközben felemelte a kezét a tarkójához. Ujjai beleütköztek a nyakában lógó mágikusfejhallhatóba, és láttam az arcán, hogy valami eszébe jutott. Levette a fejéről az eszközt, majd valamit állított rajta én pedig egyszerre elképedve és némileg feszülten figyeltem, ahogy odarohan a lényhez és a fejére teszi. Rögtön utána vissza is rohant mellém.
Tudtam, mi járhat a fejében a zenével ezek után, bár nem hittem volna, hogy az ötlete működni fog. De tény, neki legalább valami eszébe jutott.
Ahogy az várható volt, Munk felgyógyult a saját maga által okozott sérülésből is. Közvetlenül utána fel is kelt, és noha egy röpke pillanatra mintha megállt volna, végül csak egy morgással lerázta a fejéről a fejhallgatót. Túl szép és könnyű lett volna ez ahhoz, hogy ennyivel meg lehessen oldani.
- Hát ez nem jött be… de egy próbát megért  – jegyeztem meg, ahogy a szörny újra üvöltött egyet, és szembe fordult velünk. – Sokkal gyorsabban is gyógyul, mint korábban. Következő ötlet? Esetleg valami a másik tábláról, a szeretettel?
Egyre csak sarkalltam magam, hogy gondolkodjak, de nem jutott eszembe semmi ésszerű. A támadások nagyon úgy tűnt, hatástalanok lesznek; akármi is volt ez, hallhatatlannak tűnt.  Lehet, hogy mégis el kellett volna temetni, és végső tisztességet adni neki? Arra utalhatott a tábla? Mi lehetetett még ezen kívül…?
Glen is szemmel láthatóan elgondolkodott, majd egy pár másodperces némaság után felém fordult.
- Talán van… – felelte, majd egyik pillanatról a másikra megfogta a kezem és magához rántott.
Szorosan átkarolt, a következő pillanatban pedig már a a nőt, majd egy szenvedélyes csókot lehet a szájára.
Azt hittem, bármilyen ötletre, még a legértelmetlenebbekre is fel voltam készülve, de Glennek sikerült meglepnie. Ami el kellett, hogy ismerjem, nem sok emberre volt jellemző. Mondhatni mindenre számítottam, de ilyen ötletre nem.
Egy pillanatig úgy éreztem, még a szívem is kihagy egyet a meglepetéstől, de szinte reflexből engedtem neki és viszonoztam a csókot, ugyanolyan szenvedélyesen. Sőt, esélyesen jobban is, mint amúgy szükséges volna. Nem csak azért, mert figyelemreméltóan jól csókolt, de volt egy olyan érzésem, hogy ez a korábbiak miatt bukott ki belőlem. Volt benne valami vonzó, aminek hála nem pofonnal reagáltam. Azonban amint ezt észleltem, hogy a kelleténél jóval inkább fellelkesített a dolog, meglepetten eltoltam magamtól a férfit. Felnéztem rá, egyszerre döbbenten és zavarodottan, meg némileg mérgesen is, és még én magam is éreztem, mennyire felforrósodott az arcom. Fogalmam sem volt, milyen képet vághattam pontosan, de abban biztos voltam, hogy nem is szerettem volna sehol viszont látni.
Nem volt rám jellemző, hogy akár csak egy pillanatra is így kontrollt veszítsek magam felett, ő pedig ezt egy mozdulattal összezúzta. Nem is attól jöttem zavarba, ami történt, az nem hatott volna meg - hanem saját magamtól és a reakciómtól, attól, hogy így ki tudott engem hozni az állandó nyugalmamból. Éreztem, hogy a szívem szinte kiugrik a helyéről az idegességtől és egyfajta frusztráló szégyenérzettől.
Inkább fordultam a szörny felé, aki azonban csak ott állt és vicsorgott ránk, támadásra készen. Semmi haszna nem volt ennek az egésznek.
- Mégis hogy gondoltad, hogy ez működni fog? – kértem számon a történteket, de kissé indulatosan, és úgy éreztem, teljesen tönkrevágta az összpontosításomat.
Megértem lenyugtatni a szívverésem, ami leginkább abból adódott, hogy saját magamra haragudtam.
– A vágy nem egyenlő a szeretettel! Attól még, hogy mondhatni bejössz nekem, ne-… Ó, hogy bassza meg – csúszott ki a számon, még azt is elfelejtve, hogy korábban én mondtam, gyerekek mellett nem káromkodunk. – Felejtsd el. Ezért számolunk még – vetettem oda, ahogy próbáltam rendezni a szívverésem, és a feladatra gondolni, miközben Munk-ra emeltem a tekintetem.
A történtek sajnos nem könnyítettek ezen, ahogy a saját gondolataim se. Nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen kicsúszott a kezeim közül a kontrol. Ezért még biztos, hogy később számolni fogok ezzel a szeméttel. A legrosszabb az egészben, hogy ráadásul egész jó érzés volt és-… nem, erre nem gondolhatok. Aria, a feladatra koncentrálj! Előbb a megoldás, aztán a leszámolás…
Még gondolatban is utasítottam magam, talán remélve, hogy az majd megkönnyíti a helyzetemet.
Glen csak vigyorgott a jelenet láttán, a végére pedig már el is nevette magát.
- Ilyen se volt még. Nevetve várom a halált – mondta még mindig kacagva, de lassan kezdett alább hagyni. – Én ezzel ki is fogytam. Neked valami ötlet, Ann? Vagy túl kuszák a gondolataid? Jól áll egyébként ez a vöröses tónus. Kiemeli a gyönyörű szemed… - vigyorgott, én pedig szívem szerint belerúgtam volna.
Volt valami hihetetlenül irritáló abban, hogy még ki is nevetett.
- Hogy nem hajítottalak bele a tóba amikor átjöttünk ide – mordultam idegesen, majd vettem pár mély levegőt, hogy próbáljam rendezni a légzésem és a szívverésem, na meg persze összeszedni a gondolataim.
Végül mikor pár pillanattal később úgy éreztem, nagyjából helyrejöttem, legalábbis ideiglenesen, eszembe jutott valami. A szörnyre néztem, aki körben felénk üvöltött, de nem támadott.
- Glen, emlékszel, mit mondtam, miután megöltük? – érdeklődtem, próbálva visszatérni a kimért, nyugodt alapállapotomba.
- Igen. Segítséget kért. De mire akarsz kilyukadni? – szemmel láthatóan neki nem az volt az első ötlete, ami nekem.
- Szerintem esélyes, hogy csak félreértettük. Nem támadott meg minket addig, amíg mi nem tettünk olyat, ami számára fenyegető volt, nem igaz? – kérdeztem, miközben óvatosan tettem egy lépést a lény felé. – Attól függetlenül, mi a munkánk, nem jutunk ki élve, ha nem oldjuk meg ezt a helyzetet. Lehet, hogy azzal lehet megnyugtatni, ha megpróbáljuk megérteni a helyzetét… az a hang korábban egészen biztos, hogy emberi volt.
Miközben beszéltem, fokozatosan araszoltam a szörny irányába, egyelőre csak nagyon apró lépésekkel és ugrásra készen. Vigyáztam, hogy semmi fenyegető mozdulatot nem tegyek.  
Már azóta frusztrált ez a szívem mélyén, hogy segítséget kért a halála pillanatában. Ha ő volt az áldozat, akkor megérdemelt annyit, hogy valaki megpróbálja meghallgatni és megérteni, nem igaz? Munka ide vagy oda, ennyit úgy éreztem, igazán megtehetnénk érte. Ha Glen nem is, én biztosan. A táblákon is a szeretetről volt szó… a megértés is annak egy formája, nem igaz?
- Figyelj… sajnáljuk – szólítottam meg a lényt a legkedvesebb és nyugodtabb hangomon, amit csak használni tudtam. – Azt hiszem, félreértettünk téged. Nem akarunk bántani. Korábban segítséget kértél, igaz?
Ahogy ezt kimondtam, Munk reakciója zavarodottá vált. Megmozgatta a füleit és a fejét, nyávogása pedig mmindintha kicsit halkabbá vált volna. Egyértelműen továbbra is gyanakodott, fel-felemelve a mancsát és felénk csapva vele, de nem tűnt annyira agresszívnek, mint korábban.
- Korábban kellett volna gondolunk erre. Sajnálom... azt hiszem, mi is legalább annyira megijesztettünk téged, mint te minket. Segíteni szeretnénk, rendben? – néztem a szemeibe, tovább közeledve hozzá kimért, nyugodt lépésekkel.
Úgy tűnt, ez megállította az őrjöngésben, azonban nem voltam benne biztos, innen hogyan kéne tovább mennünk. Esetleg, ha elkezdenék dúdolni neki valamit, miközben közeledek…?

Miközben Ann közeledett a szörny felé, halkan valami dalt dúdolt közben, amit Nick nem ismert fel. Arra tudott tippelni, hogy talán valami altatódal lehetett gyermekeknek. Nem volt benne biztos. Neki nem volt anyja, aki énekeljen lefekvés előtt, mint másoknak. Ha az is volt felismerni se tudta volna.
Azt viszont felismerte, hogy a nőnek milyen szép és nyugtató hangja volt. Szinte már angyali.
Aztán Ann elérte a lényt. Lassan kinyújtotta a kezét, megérintette a szőrös „kis” fejét és elkezdte simogatni. Majd haladva tovább letáborozott az állánál.
- És én mit csináljak? – kérdezte halkan Ann mögött állva.
- Nem simogattál még macskát vagy affélét? - érdeklődött abbahagyva a dúdolást. - Amennyire én tapasztaltam, azt szeretik ha az állukat vagy a feneküket vakarják.
- Persze, nekem marad a segge... – mondta panaszkodva és lopva a távolságot odalépett a jószág végéhez és elkezdi vakarni a boldogabbik felét.
- Szerintem csak ne panaszkodj. Én vagyok a fejénél - jegyezte meg tovább simogatta a lény fejét és folytatta a dúdolást is.
"Én vagyok abban a pozícióban, hogy ha bemérged, elsőnek halok meg. De ha ezt kimondom hangosan, lehet, hogy felzaklatná ezt a szörnyet..."
- Úgy tűnik, tetszik neki, de valahogy ez még nem az igazi... megnyugodott de valami még hiányzik.
- Nekem is tetszene, ha simogatnák a seggem, közben egy szép hölgy a nyakam cirógatná... – kommentálta Nick cinikusan a helyzetet.
- Ha ráfogok a nyakadra, garantáltan nem fogod ezt gondolni – jegyezte meg Ann. Nem nézett közben Nickre. A lényre fókuszálta a tekintetét. Egyelőre nem tanúsított ellenséges viselkedést. Hagyta magát, de figyelniük kellett rá, hisz ott volt a levegőben, hogy ez akár egy csapásra megváltozhat.
Fokozatosan feljebb mozdította a kezét a macskaszörny pofáján. Aztán elérte a füle tövét és valami változott. A lény lehunyta a szemét és Ann kezéhez dőlt. Itt gyorsan Nick felé pillantott, majd vissza Munkra.
- Azt hiszem, megvan...?
- Reméljük. – nézett oda Nick.
A szörny egész teste gőzölögni kezdett. Nick elhátrált tőle azonnal. Nem volt benne biztos, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent. A gőzölés addig tartott, míg az egész lény sejtszinten lebomlott és elpárolgott. Csak egy apró, világító, fehér gömb maradt belőle.
- Köszönöm – hallották a fehér gömb felől a női hangot, ami korábban Munk száját is elhagyta. Aztán a gömb cikázva az ég felé tört, majd elveszett a látóterükben. Körülöttük a gyertyák pedig mind kialudtak sötétségbe borítva a tisztást.
- Ez most mégis mi lehetett...? Most komolyan azért lettünk így elverve, mert meg kellett vakarnia a fülét?
- Nagyon úgy tűnik - morogta Nick - Vajon ez rajta volt valamelyik másik táblán?
- Szerintem a saját lelki békénk érdekében jobb is, ha nem tudjuk – felelte és elengedett egy megkönnyebbült sóhajt.
„Azért azt el kell ismernem, az utolsó pillanatig féltem, hogy be fogja kapni a fejem…”
- Vége? – érdeklődött a sulekk kölyök a táska mélyéről.
- Igen, vége – bólintott Ann - Azt hiszem, ennyi lett volna a munkánk… már, ha nincs itt valami más – pillantott körbe.
- Ha van is, ebben a sötétben sosem találjuk meg - kezdett el Nick tapogatást színlelni, mivel a hangok és szagok alapján vaksötétben is pontosan feltudta térképezni a környezetét. A tapogatás közben "véletlenül" ráfogott Ann derekára. A másikkal pedig egy gyors és precíz mozdulattal kiemelt egy kulcsot a nő oldaltáskájából.
- Áh, hát itt vagy.
Bár hirtelen fogott rá, a nő nem rezdült meg az érintésétől.
- Mintha elhinném, hogy ez véletlen volt – jegyezte meg - Egyébként meg, lenne pár kérdésem.
- Azt gondoltam, szívem. Na gyere, menjünk vissza és markoljuk fel azt a sok gyémántot. - azzal felsegítette Ann-t. Közben a másik kezével a kulcsot kezdte el kitapogatni. Mintha egy griff szimbólumot vett volna ki rajta. Elgondolkozott, hogy vajon mit jelenthet számára a griff jel.
- Merem remélni, hogy ezek után jól fizetnek. És, hogy tervezel visszamenni? Úszol? – érdeklődött és megeresztette egy bájos, álszent mosolyt.
- Úgy terveztem visszamenni, ahogy jöttem - felelte magabiztosan a férfi, közben eltüntette a keze ügyéből a kulcsot.
- Én viszont – itt közelebb hajolt Nickhez - nem tervezlek visszavinni a korábbiak után.
- Nahát - mondta meglepődést színlelve - Akkor biztosan erre a kulcsodra sincsen már szükséged – vigyorodott el meglengetve a kezét, mintha lenne benne valami.
- Kulcsom? – kérdezett vissza és egyből az oldaltáskájához kapott.
- … Add vissza. – szólt parancsoló hangon.
- A-a-a, majd a túloldalt - mondta a mutatóujját felemelve jobbra-balra mozgatva.
- Hát pedig el kell, hogy keserítselek, előbb alszok itt, mint, hogy ezek után fuvarozzalak – jelentette ki elutasítóan összefonva a melle alatt a karjait.
„Legszívesebben helyből felrúgnám… nem is tudom, miért nem teszem. Vagyis sejtem, de mindegy. Az nem érdekes.”
- Rendben. Akkor aludjunk itt. Úgy is olyan romantikus a csillagos égbolt - feküdt le vigyorogva a földre. A kezeit összekulcsolta a tarkójánál. A lábait pedig felhúzta és az egyiket keresztbe rakta a térdén.
Pár pillanatig Ann csak bámulta a férfit, aztán letérdelt mellé a két kezével nem messze a mellkasától támaszkodva fölé hajolt és a szemébe nézett.
- Glen. Kérem azt a kulcsot – ismételte meg, ezúttal azonban sokkal nyugodtabban.
- Már mondtam. A tó túlpartján meg is kapod. Tekintsük ezt garanciának, hogy nem hajítasz a vízbe. De nem kell sietni még. Olyan jó itt. Az égen a csillagok. Fölöttem egy angyali teremtés - mosolyodott el.
- Hát persze. Ez valóban… - itt az arca átalakult egy öreg, szögletes arcú férfiéra, tele sebhelyekkel – igazán romantikus – mondta mély férfi hangon, majd abban a pillanatban is visszaváltotta az arcát az eredetire. A közeli látványtól Nicken átszaladt a hideg és a teljes testét megrázta.
- Ezt nem szeretem az alakváltókban. Úgy megtudják ölni a hangulatot.
- Ez garantáltan specialitásom, köszönöm – mosolyodott el.
- Egyébként meg megérdemelted – felelte, továbbra is fölé hajolva.  
„Valahogy vissza kell vennem azt a kulcsot…”
Nick zsebre rakta a kezeit védve a kulcsot a nő szándékaitól.
- Talán igazad van - vigyorgott rá.
- Na jó... nincs időm arra, hogy ezzel szórakozzak. Állj fel. Átviszlek – szólt kelletlenül, ahogy felkelt tőle. Nick azonban meg se moccant.
- Biztos nem akarsz maradni? Pihenhetnénk kicsit. Persze össze kéne bújni. Hűvösek már az éjszakák...
- Gyerekkel vagyok, drága – felelte nyugodt, kissé pimasz hangon. Ránézett Nick bekötözött felsőtestére, amin a kötéseken kívül csak a kabátja volt, az is széttárva. Megint felgyorsult a nő szívverése és gyorsan elkapta a fejét.
„Ó, csak felejteném már el… a franc ebbe az idiótába.”
Nick megeresztett egy gyors vigyort, tetszett neki a nő agóniája. Aztán gyorsan eltűntette a vigyorát és egy komolyabb arcot öltött magára. Feltápászkodott és szembe állt a nővel. Egészen közel hozzá. Letekintett rá, bele, mélyen a szemébe. Aztán a tekintette lentebb vándorolt az ajkaira, majd vissza a szemére. Lassan elkezdett közelebb hajolni hozzá. Aztán hirtelen megállt és felegyenesedett.
- Igazad van. Ideje mennünk. Vár a fizetség – azzal ellépett a nőtől és a tó felé tekintett.
- Ha már a fizetségnél tartunk – jegyezte meg, Nick pedig ránézett, hogy mit akar kihozni a témából. Ekkor Ann megragadta a férfi vállát és lerántva magához egy szenvedélyes csókot adott. Hasonlóan szenvedélyes és intenzív volt, mint a korábbi. Sajnálatos módon az időtartama is csak pár pillanatig tartott. Ann gyorsan elemelte a száját és el is lépett három lépés távolságra Nicktől és kitárta az angyalszárnyait.
- Ezzel tartoztam. Nehogy azt hidd, hogy úgy szórakozol velem, ahogy akarsz.
„Nem, mintha ezzel bármit is annyira nyertem volna. De ez akkor is az én irányításomból volt.”
- Eszemben sincs - mondta mosolyogva.
Ann végül felkapta és elrepültek a falu felé. Az úton szótlanul haladtak. De Nick örült, hogy sikerült elterelnie a nő figyelmét a kérdésekről. Félt, hogy a végén még válaszolt volna rájuk.

Óvatosan és türelmesen közeledtünk Munk felé. Minden lépéssel egyre közelebb és közelebb értünk hozzá, figyelmem azonban egy pillanatra se lankadt. Tudtam, hogy Glen is mögöttem van, de csak az előttem lévő szörnyetegre figyeltem. Tartottam vele a szemkontaktust, közeledés közben pedig halkan dúdolni kezdtem egy dalt. Igazából nem emlékeztem pontosan, mi is volt vagy honnan hallottam először, de kellemes, nyugtató hangulata volt. Most pedig első sorban mindenképp le kellett nyugtatunk ezt a szerzetet.
Szívem egyre hevesebben kezdett verni, minél közelebb értünk hozzá, arcom és hangom azonban teljesen nyugodt maradt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a bizonytalanság legkisebb jelét is mutassam – most biztosan nem. Tartottam tőle, hogy az életembe kerülhet.  
Végül már egészen közel voltam a fejéhez és lassan, óvatosan felé nyújtottam a kezem. Mozdulatomra fújtató, sziszegő hangon reagált, sőt, még a fogait is kivillantotta egy pillanatra. Innen azonban már nem állt szándékomban meghátrálni, akkor se, ha a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Még lassabban emeltem fel a kezem, egészen az orra elé és hagytam neki, hogy megszagolja. Fel voltam készülve rá, hogy bármelyik pillanatban leharaphatja a kezem vagy bekaphatja a fejem, de óvatosan az álla alá nyúltam és megérintettem. Úgy emlékeztem, a macskafélék szeretik, ha az álluknál simogatják őket. Úgy tűnt, nincs ellenére a dolog és nem reagált agresszíven, amikor óvatosan elkezdtem cirógatni a fejét. Nem úgy tűnt, mintha bármit is megoldana, de mintha egy kicsit megnyugodott volna.
- És én mit csináljak? – kérdezte Glen kissé halkan mögülem.
- Nem simogattál még macskát vagy affélét? - érdeklődtem kicsit abbahagyva a dúdolást, tekintetemet le nem véve a szörnyről. - Amennyire én tapasztaltam, azt szeretik ha az állukat vagy a feneküket vakarják.
- Persze, nekem marad a segge... – jegyezte meg miközben óvatosan Munk háta mögé merészkedett, és elkezdte vakarni a megadott ponton.
Erre is nyugodtan reagált, ugyanakkor nem úgy tűnt, mintha különösebb előrelépést nyújtott volna.
- Szerintem csak ne panaszkodj. Én vagyok a fejénél - jegyeztem meg tovább simogatva az lény arcát és nyakát, folytatva a dúdolást.
Akaratlanul is arra gondoltam, hogy én vagyok abban a pozícióban, aki elsőnek meghal, ha ez a lény felhúzza magát. Én voltam a fejénél, úgyhogy jobb, ha Glen nem panaszkodik a hátsó térfélre. Az legalább nem volt annyira veszélyes.
- Úgy tűnik, tetszik neki, de valahogy ez még nem az igazi... Megnyugodott, de valami még hiányzik.
- Nekem is tetszene, ha simogatnák a seggem, közben egy szép hölgy a nyakam cirógatná... – jegyezte meg kissé cinikusan.
- Ha ráfogok a nyakadra, garantáltan nem fogod ezt gondolni - feleltem felé se fordulva az idióta kommentre, miközben óvatosan, fokozatosan feljebb mozdítottam a kezemet Munk arcán.
Végül elértem a füléhez és legnagyobb döbbenetemre, ahogy a füle tövét kezdtem vakargatni, a szörny lehunyta a szemét és a kezemhez dőlt. Vetettem egy gyors pillantást Glen felé, de aztán ismét a lényre fókuszáltam.
- Azt hiszem, megvan...?
- Reméljük.
Ahogy tovább vakargattam a fülét, teste lassan gőzölögni kezdett, ahogy az korábban is történt. Ezúttal azonban olyan volt, mintha az egész teste fokozatosan elpárolgott volna. Végül csak egy apró, világító fehér gömb maradt hátra.
- Köszönöm! – szólt a korábban is hallott emberi hang, majd a kis gömböcske szabálytalan pályán, de határozottan az ég felé törve fokozatosan elenyészett.
Leplezetlen döbbenettel néztem a tovaszálló fehérség után, és ebből csak az rázott vissza, amikor a gyertyák is egyik pillanatról a másikra kialudtak körülöttünk. Körbenéztem, majd vissza az égre. Egyszerűen nem tudtam megérteni, mi a fene történt.
- Ez most mégis mi lehetett...? Most komolyan azért lettünk így elverve, mert meg kellett vakarnia a fülét?
- Nagyon úgy tűnik – morogta Glen. - Vajon ez rajta volt valamelyik másik táblán?
- Szerintem a saját lelki békénk érdekében jobb is, ha nem tudjuk - feleltem, majd elengedtem egy megkönnyebbült sóhajt.
Ha tetszett, ha nem, el kellett ismernem, hogy az utolsó pillanatig azon aggódtam, vajon mikor kapja be a fejemet.
- Vége? – érdeklődött Lucina a táskám mélyéből.
- Igen, vége – bólintottam, meglepetésemre azonban nem mászott ki a táskából.
Valószínűleg azért, mert nem adtam neki erre engedélyt, és igazából nem is szándékoztam úgy tenni, amíg vissza nem értünk a faluba.
- Azt hiszem, ennyi lett volna a munkánk… már, ha nincs itt valami más – pillantottam körbe.
- Ha van is, ebben a sötétben sosem találjuk meg – felelte Glen, majd pár másodperc múlva éreztem a kezét a derekamon. - Áh, hát itt vagy.
- Mintha elhinném, hogy ez véletlen volt – jegyeztem meg, immár teljesen összeszedve magam a korábbi sokkból, amit neki köszönhettem.
Az értintésére se rezdültem össze. Csak felnéztem rá, már amennyit láttam a sötétben. Ez persze részben a büszkeségemből adódott, na meg abból, hogy megfogadtam magamnak, még egyszer nem rúgja ki a lábam holmi hülye meglepetéssel. Fel voltam készülve mindenre, legalábbis bíztam benne.
- Egyébként meg, lenne pár kérdésem.  
- Azt gondoltam, szívem. Na gyere, menjünk vissza és markoljuk fel azt a sok gyémántot – segített fel.
- Merem remélni, hogy ezek után jól fizetnek – bólintottam. – És, hogy tervezel visszamenni? Úszol? – érdeklődtem, ahogy eleresztettem egy bájos álszent mosolyt.
- Úgy terveztem visszamenni, ahogy jöttem – felelte meglehetősen magabiztosan.
- Én viszont – hajoltam közelebb hozzá egyfajta nyomatékosítás céljából. - nem tervezlek visszavinni a korábbiak után.
- Nahát. – Hangjából tisztán levettem, hogy csupán színlelte a meglepettséget. - Akkor biztosan erre a kulcsodra sincsen már szükséged – vigyorodott el, meglengetve előttem a kezét, mintha lenne benne valami.
- Kulcsom? – kérdeztem vissza, és reflexből az oldaltáskámhoz kaptam a kezem.
Nem éreztem benne a céhes szobám kulcsát. Próbáltam ugyan nyugodt maradni, de sejtettem, hogy ha az arcomból nem is, a szemeimből bizony látni fogja a nem épp pozitív véleményem a helyzetről. Nem kellett zseninek lennem hogy rájöjjek, ezt valószínűleg így vagy úgy az idő alatt sikerült véghez vinnie, mikor az előbb a sötétben megérintett.
- … Add vissza. – Nem kértem, utasítottam, mélyen és magabiztosan a szemébe nézve.  
- A-a-a, majd a túloldalt – felelte, miközben mutatóujját jobbra-balra mozgatta.
- Hát pedig el kell, hogy keserítselek, előbb alszok itt, mint, hogy ezek után fuvarozzalak – jelentettem ki összefonva magam előtt a karjaim.
Legszívesebben helyből felrúgtam volna. Igazából nem is tudtam, miért nem teszem. Vagyis volt egy sejtésem, de inkább próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a részét a dolognak.
- Rendben. Akkor aludjunk itt. Úgy is olyan romantikus a csillagos égbolt – azzal vigyorogva le is feküdt a földre.
Kezeit összekulcsolta a tarkójánál, lábait pedig felhúzta és az egyiket keresztbe rakta a térdén. Szemmel láthatóan ő kényelembe helyezte magát.
Vennem kellett egy mély levegőt, hogy ne reagáljak olyat, amit később megbántam volna. Főleg azért bosszantott a helyzet, mert ez már a sokadik volt ismeretségünk óta, hogy a saját javára fordította a körülményeket. Szerettem én lenni az, aki ura a helyzetnek, mellette azonban nehéz volt elhitetnem magammal, hogy ez az állapot áll fenn.
Bámultam rá egy ideig, majd letérdeltem mellé, és két kezemmel a mellkasa mellett megtámaszkodva fölé hajoltam, hogy úgy nézzek a szemébe.
- Glen. Kérem azt a kulcsot – ismételtem meg nyugodt, kimért hangon, bár kevés esélyt láttam rá, hogy ez hatásos lett volna.
- Már mondtam. A tó túlpartján meg is kapod. Tekintsük ezt garanciának, hogy nem hajítasz a vízbe. De nem kell sietni még. Olyan jó itt. Az égen a csillagok. Fölöttem egy angyali teremtés – mosolyodott el ismét.
- Hát persze. Ez valóban… - azzal bármi habozás vagy gondolkodás nélkül átváltottam az arcomat arra a vén, sebhelyes és szögletes arcú öregemberére, akit a kocsmában szoktam álcaként használni. – igazán romantikus – fejeztem be mély, férfias hangon, s azzal a lendülettel vissza is változtattam az arcom az eredetire.
Elégedetten vettem tudomásul, hogy a közeli látványtól a férfi teste megrándult, jelezve, hogy sikerült legalább valamennyire kitolnom vele.
- Ezt nem szeretem az alakváltókban. Úgy megtudják ölni a hangulatot.
- Ez garantáltan specialitásom, köszönöm – mosolyodtam el meglepően őszintén és szórakozottan.
Tényleg mókásnak találtam, hogy legalább egy pillanat erejéig sikerült meglepnem. Ennyi kijárt nekem a történtek után.
- Egyébként meg megérdemelted – feleltem, el nem mozdulva fölüle.
Valahogy vissza kellett vennem azt a kulcsot. Csak azt nem tudtam még, hogy hogyan. Szemeim Glen karjára tévedtek, azonban esélytelennek tűnt, hogy ebből a helyzetből megszerezhessem az ellopott tárgyat.  
Glen zsebre rakta a kezeit, vélhetően a kulcs megvédése céljából.
- Talán igazad van - vigyorgott rám.
- Na jó... nincs időm arra, hogy ezzel szórakozzak. Állj fel. Átviszlek - egyeztem bele kissé kelletlenül, ahogy elemelkedtem tőle és felkeltem.
- Biztos nem akarsz maradni? Pihenhetnénk kicsit. Persze össze kéne bújni. Hűvösek már az éjszakák... – Ő bezzeg meg sem mozdult.
- Gyerekkel vagyok, drága – feleltem nyugodtan és kissé pimaszul, azonban észrevettem, hogy a kelleténél jobban megbámultam a felső testét.
Elfordítottam a tekintetem, miközben akaratlanul is visszaemlékeztem a korábbi csókra.
Glen ezt követően felkelt a földről, majd egy viszonylag komoly arccal szembe állt velem, egészen közel hozzám. Lenézett rám, mélyen a szemembe, én pedig már csak azért is gond nélkül álltam a tekintetét. Legalábbis kívülről nyoma se volt annak, hogy egyébként a szívverésem felgyorsult, amikor lenézett az ajkaimra, majd vissza a szemembe és elkezdett közelebb hajolni. Mielőtt viszont elért volna, megállt és újra felegyenesedett.
- Igazad van. Ideje mennünk. Vár a fizetség – az ellépett tőlem, és a tó felé fordította a tekintetét.
Nekem tényleg nagy volt a türelmem, de most el kellett ismernem; elegem lett abból, hogy úgy éreztem, a bolondját járatják velem. Túl büszke voltam én ahhoz, hogy ennyi mindent csak úgy elviseljek. Az volt az értésem, hogy Glen valahogy mindig előttem jár egy lépéssel, ez pedig már túlontúl irritáló volt. Ugyan tudtam, azzal, ha elveszítem a hidegvérem ismét csak övé lesz a pont, már csak egálba akartam hozni a korábbi furcsán kínos helyzetem.
- Ha már a fizetségnél tartunk – jegyeztem meg, majd amint felém fordította a fejét, a vállát megragadva kicsit lejjebb rántottam és olyan szenvedélyes csókot kapott tőlem, amilyet korábban.
Ugyanakkor pár másodpercet követően már el is léptem, de rögtön három lépés távolságba. Egyrészt az önkontrol, másrészt az óvatosság miatt. Furcsán diadalittasan néztem rá, miközben felöltöttem az angyalszárnyaim.
- Ezzel tartoztam. Nehogy azt hidd, hogy úgy szórakozol velem, ahogy akarsz.
Nem, mintha mindezzel bármit is különösebben nyertem volna, de a tény, hogy ez most az én irányításomból történt, egy kicsit helyre segítette a büszkeségem.
- Eszemben sincs - mondta mosolyogva.
Végül inkább szó nélkül felkaptam, és akárcsak korábban, ismét átvittem a tó fölött. Mivel már úgyis későre járt és reményeim szerint nem állt fent a lehetősége még egy ilyen kemény harcnak, a helyzet gyorsítása érdekében egyenesen a falu határához repültem, ahonnan korábban elindultunk. Végig szótlanul haladtunk, noha elég sok kérdésem volt még mind a helyzettel kapcsolatban, mint pedig személyesen Glen felé. De egyelőre a munka volt a legfontosabb.