Garamaru-féle vadászatok

A vadember ugyebár vadász lenne. Csak mert egy fura kölyköt pesztrál aki magát a világ leendő urának véli attól még a kedvenc időtöltését csak nem hagyja abba! És talán a hullagyalázónak se árt egy kis férfias szórakozás.

Kiya(7110) + Garamaru(1680) = 8790

The member 'Kiya Tadao' has done the following action : Kocka

---

'Vadászat' :

Kiya és Garamaru egy kétszintes kicsit lerobbant kúria előtt álltak és a nekromantán nagyon látszott, hogy nem szívesen van ott.
- Muszáj ilyen korán reggel?
- Igen.
- De miért? Én tudtam volna még aludni egy kicsit.
- Lehet, de ez állítólag éjszaka aktív, úgyhogy nappal meglephetjük. Meg a jó vadászok korán kelnek.
- De miért?
- Hagy már abba a kérdezősködést és menjünk!
A nekromanta fáradtan sóhajtott és elindult a kúria bejárata felé. Persze neki is tetszett az ötlet, hogy elfogadják a kisváros megbízását. Valami vadállatot kellett innen kikergetni. Egyrészt mert éjszaka zargatja a környéken élők állatait, másrészt, hogy a helyi elöljáró elfoglalhassa a rég lakatlan kúriát. A nagy ajtók nyikorogva nyíltak, hogy félhomály és dohos szag fogadja a beérkezőket nagy adag porral együttvéve. Valóban jó ideje lakatlan lehetett az a kúria nem túloztak. A nekromanta ment elől és mögötte a Vadember, aki be is csukta maguk után az ajtót.
- Majd így nem lesz hová menekülnie.
Közölte tudálékosan a hullagyalázóval, aki ahogy a fiatalokra jellemző, cinikusan reagált erre a nagy bölcsességre tönkretéve az idősebb fickó bölcseletét.
- Na, persze. És esténként az ajtón szokott kirepülni?
Akármilyen fiatalos pimaszság is egy olyan kölyöktől, aki még sosem volt vadászaton, de volt benne igazság. A vadember nem is tudott rá mit mondani, úgyhogy csak megköszörülte a torkát és folytatta a vadászatot, mégpedig egy nagyon fontos dologgal. A tervezéssel. Ugyanis ez kellett ahhoz, hogy normálisan együtt tudjanak dolgozni és a kölyök ne kerüljön a lába elé.
- Na, akkor! A terv a következő. Ez a valami kicsi és gyors meg repül. De a főnök, azt akarja, hogy a házat minél épebben őrizzük meg.
- De már így is lelakott.
- Kussolj! Ez a feladat. Szóval, azokat a csontizéidet ne lövöldözd. Jobb lenne, ha azokat a láncokat csinálnád, amiket nemrég tanultál. Azzal lefogod, én pedig lecsapom. Csak előtte meg kell riasztanunk. Felkészültél?
Kérdezte, izgatottan miközben megmarkolta a buzogányát és felkészült a harcra. A mellkasán megvastagodott a bőr, és a lábai megnyúlnak. A fiatalabb csak leporolta kicsit a köpenyét. Majd vártak. A nekromanta már épp rá akart kérdezni, hogy most mi lesz mikor a Vadember úgy elordította magát, hogy a fiatal szinte még ugrott is egyet ijedtében. Örült neki, hogy a másik ezt nem látta ugyanis jó alap lett volna arra, hogy később ugrathassa a világ leendő urát, de az nem sokáig foglalkozott ezzel ugyanis megmozdult valami a sötétben. A mágus csettintett egyet, ami saját véleménye szerint nagyon menőn hangzott ebben az üres házban és létrehozta a mágiáját. Árnyéka megnyúlt egyenesen arrafelé ahonnan a mozgást látja és láncokat idézve megpróbálta lefogni az árnyékot. Közben pedig a Vadember is támadásba lendült. Hosszú ugrásokkal előbb a falra szökkent fel majd onnan lendületet véve a lényre támadt a kalapácsával, akinek a láncok miatt esélye se lett volna. Mármint elméletben ennek kellett volna történnie, de hiba csúszott a tervbe. Mégpedig az, hogy a lény a köré fonódó árnyláncokból úgy szabadult ki mintha ott se lettek volna. Ezek után a manőverezni képtelen Vadember a plafonba ütött egy szép nagy lyukat és a reflexeinek köszönhetően belekapaszkodott a csillárba, ami vele együtt szakadt le és zuhantak az egyik molyrágta fotelra. Ez se javított a hangulatán az meg főleg mikor látta, ahogy a nekromanta majdnem egy tucat csontlövedéket lő a lény után, amik sikertelenül a falba fúródtak.
- Hé! Azt, mondták vigyázzunk!
-A francba már nem látok ebben a sötétben!
- Ha a láncaid jól fogták volna, akkor lecsapom.
- Nem a lánc hibája! Nem hatott rá a mágia!
- Nem hatott a fenét!
Morgott a Vadember majd feltápászkodott. Nem voltak jó helyzetben, de sikerült alaposan megzavarni a lényt. Továbbra is körbe-körbe repült és próbált rájönni mi történik.
- Van más mágiád?
- Talán ráomlaszthatom a…
- Más?!
Némi gondolkozás után a kölyök bólintott.
- Volna. Nem is egy. Tereld közelebb hozzám!
- Azt, mégis hogy?
- Old meg!
Még egy pimasz vigyort is megeresztett a másik felé, aki igazán megütötte volna, de ez nem az-az alkalom volt. A lényre nézett és próbálta alaposabban szemügyre venni. Nem volt egy méteres, de ahhoz közelített, hosszú farok és nagy karmok. Nem egy kedves valami az biztos. Ezt alátámasztandó a már felbátorodott bestia rájuk támadt. Elkezdte őket tárgyakkal dobálni. Repült körbe-körbe és minden keze ügyébe kerülő dolgot hozzájuk vágott. A Vadember el-el hajolgatott a nekromanta meg idézett pár hullát maga köré pajzsokkal, hogy azok megvédjék. Még ehhez is lusta… Mindenesetre ezzel eléggé felhúzta a vadászt ahhoz, hogy már ő se törődjön tovább a hellyel. Viszonozta a támadást. Pár vázával és cseréppel, ami a keze ügyébe került. A lény úgy is döntött, hogy jobban teszi, ha távozik és megindult az egyik magasan lévő ablak felé, de ekkor a nekromantával találta magát szembe. A karjai körül szárnyak, a kezében meg valami zöld energiagömb, amit egyenesen felé hajított. A lény karját találta el és bár fájdalmat nem érzett, de egyből irányt változtatott és majdnem a falnak nekirepülve körbeszállt a szobán. Az egyik korlátot megragadva a farkával, lendületet vett és azon körbefordulva a Vadembernek tervezett repülni. Karmai megindultak, hogy a másikba marjanak, de a vadász gyorsabb volt. Kitért és lecsapott, de csak az asztal tört ripityára, amit eltalált a lény megúszta a halálos csapást. Ezek után pár szék is repült a szörny felé, de az ügyesen kitért. A vadász már kezdte tisztelni a bestiát. Ekkor hatott a nekromanta varázslata. Az addig ügyesen repkedő lény irányából egy hangos reccsenés hallatszott és az vinnyogva a földre zuhant. Abból, ahogy vergődött látszott, hogy komoly fájdalmai vannak. A levegőből egy csettintés hangja visszhangozta be a házat és a lény utolsó emléke az, hogy lüktet a fájdalom a karjában, amit meg se bír mozdítani, csontvázkezek emelkednek ki a fölből és fogják le a törött karját is, ami még jobban ront a fájdalmán és látja a szarvsisakos nagydarab embert, ahogy a magasból zuhan felé és két kézzel lecsap a kalapácsa. Garamaru lihegett egy sort és nézte a lényt, ami ennyi gondot okozott. A nekromanta békésen leszállt mellé és eltűntette a szárnyait meg a hulláit is. Hát ezt nem így tervezte. Ahogy elhúzta a függönyt az egész leszakadt és a foszlott anyag a kezében maradt. A beszűrődő fényben pedig egy teljesen szétvert ház fogadta őket. Ennél csak akkor nézett nagyobbat miután a nekromanta távozáskor közölte, hogy „Ne csináljunk fél munkát!” és egy csettintésére sötét szikrák gyúltak a házon belül és beomlott az egész. Ezek után mondani se kell, köszönés nélkül távoztak a városból.

Yanagizawa Garamaru: 1680

The member 'Kiya Tadao' has done the following action : Kocka

---

'Vadászat' :

Honeyshell egy békés kis mezőváros. Lakói leginkább földművelésből élnek meg, de gyakori hobbi a méhészet. Innen is kapta a nevét. A helyi mézet gyakran más városoknak is eladják. De a Vadember most nem finom mézes süteményekkel tervez szembe nézni. Vagy a még jobb mézsörrel. Mármint a feladat után azokkal is, de egyelőre nem ért rá ezekre gondolni. A helyi elöljáró kereste meg őt és a nekromantát, hogy intézzenek el egy kisebb problémát. Mégpedig, hogy pár méregegér befészkelte magát az egyik csűrbe. A kölyök olyan érdektelen volt ezzel a dologgal kapcsolatban, hogy egyedül jött. Végül is pár patkánnyal egyedül is el tud bánni. Ahogy megérkezett a nagy épület elé elgondolkozott, hogy mégis miként kezdjen hozzá. Az ész nélküli berontás nem vezet eredményre az biztos. Ezt már az elején kizárta. Körbejárta az épületet és látott egy kis bejáratot a tetején. Madárrá változott és felrepült oda. Benézve megállapította, hogy sötét van és nagy a terület. Talán ha kifüstölné az állatokat, akkor előbújnának. De könnyen felgyulladhatna a gabona is. Szerencsére készülte erre és hozott magával egy kis sajtot. Visszarepült érte és bedobta egy viszonylag jól látható részre majd várt. Nem kellett soka várnia, míg megjelent két kis lény. A zöld bunda és a vörös szemek bizonyossá tették, hogy ők azok a bizonyos bajkeverők. A Vadember várt még egy kicsit, majd mikor több egér nem érkezett akkor támadásba lendült. Madár alakban lecsapott feléjük. Ahogy elindult, a kis lények a levegőbe szagoltak, majd valami színes füstöt adtak ki magukból. A madár alakban lévő Vadember pedig csak későn ébredt rá a veszélyre és belerepült a füstbe. Érezte, ahogy az kaparja a torkát és a szeme is könnybe lábadt. A kis bestiák pedig neki is ugrottak és elkezdték tépni a tollait. Karmos lábaival az egyiknek az arcába mart, de a másik nem adott neki, sok időt pihenni. Alig tudott a szárnyával védekezni. Megállapította, hogy ha ő tényleg madár lenne, akkor most elég nagy bajban volna. Szerencse, hogy nem így volt és ez az alak csak a nem sikerült meglepetés támadáshoz kellett. Ezt észre is vette az őt támadó egér mikor a kismadár egyre nagyobb lett. Mikor már úgy érezte jobb lenne menekülni késő volt. Lecsapott a Vadember még átalakulóban lévő szárnyszerű ökle. A sérült képű viszont eliszkolt a búza közé. Ahogy Garamaru meg tudta állapítani fény nélkül az itt tárolt dolgok biztos szenvedtek valamennyi kárt. Mivel csak két egérről volt szó így nem akkora nagy a gond. Ha várnak vele, akkor igen hamar drasztikusan megnövekedhetett volna a számuk. Akár annyira, hogy egyedül a vadember nem is tudta volna elintézni és az itt tárolt dolgokra meg keresztet vethettek volna. Szerencse, hogy erre jártak. A Vadember felegyenesedett és akármennyire is meresztette a szemét nem találta a maradék egeret.
- Na, akkor! Mit szólnál egy kis csűrdöngöléshez?
Vigyorodott el. Hogy más nem hallotta a megjegyzését nem zavarta. Bekeményített. A teste elkezdett egyre jobban változni. Méretei még inkább megnőttek, testén pedig bunda nőtt. Lassan felvette egy balkan alakját. Párat rácsapott a mellkasára, hogy döndüljön majd egy nagy ugrással rávetette magát a búzára és elkezdte nagy erővel taposni. Annak is volt azért hangja, ahogy a majom mellkas döngött, de most olyan hangok jöttek ki, hogy valszeg mikor az éves csűrdöngölés van a faluban, akkor sincsenek ilyenek. A méregegér nem is bírta sokáig. Garamaru mikor meglátta, ahogy a kis alakja elosonna a csűr ajtaja felé utána ugrott és teli talppal rátaposott. Nem sok maradt a kisállatból. Amit tudott, azt megmentette belőlük majd visszatért elmondani a jó hírt. Persze ahogy a történetet később a kocsmában elmesélte jobban ki volt színezve és ő egy pillanatra se ijedt meg két kisegértől. Ugyan! Dehogy!

Yanagizawa Garamaru - 1780

The member 'Kiya Tadao' has done the following action : Kocka

---

'Vadászat' :

Úgy határozott a Vadember, hogy mostantól eljár ilyen vadászatokra. Fejleszteni a tudását, segíteni az embereknek és megőrizni azokat a gyökereket ahonnan származik. Most egy hegyvidéki településen szálltak meg és mikor a kocsmában hallott egy óriási repülő lényről, ami megkeseríti a helyiek életét önként vállalkozott rá, hogy elintézi. Olyan magabiztos volt, hogy a kölyök se tett semmi megjegyzést. Szerencsére látták már a lény fészkét, úgyhogy tudtak útbaigazítást adni. Magához vette a felszerelését, meg kellő vizet és élelmet és elindult. A táj gyönyörű volt. A sziklás füves terület és a kecskepásztorok, akik itt legeltették a jószágaikat adtak egy békés hangulatot a környéknek. Talán nem olyan volt, mint az otthona, de nagyon barátságosnak találta. Már dél körül járt mikor elérte, azt a sziklás csúcsot, amit mondtak neki. Megállt még egyszer enni és inni. Nagyon finom kecskesajtot pakoltak neki és kolbászt, kenyérrel. Nem sok, de laktató. Miután felkészült átváltozott balkan alakba, magához rögzítette a kalapácsát és nekikezdett mászni. Gorilla-szerű teste a célra tökéletesen megfelelő volt. Valószínűleg madár alakban is fel tudott volna jutni, de akkor kedvenc kalapácsáról le kellett volna mondania. Talán valami más fegyver is hasznos volna számára? Például egy íj, amivel nem sújtaná hátrány a távolsági mágusokkal szemben. Ezen gondolkozik miközben töretlenül mászik felfelé. Végül nem kell sokat keresnie a lény fészkét, mivel már messzire kiszúrja a csillogásról amit, kisebb-nagyobb fémtárgyak, ekék, talicskák, mezőgazdasági eszközök vertek vissza. A lénynek még ahhoz is volt esze, hogy az élesebb vagy szúrósabb dolgokat a fészek külső részén helyezze el. Ahogy megközelítette, a Vadember visszaváltozott és részleges alakváltásba kezdett. Ennek az oka az volt, hogyha légi harcra kerüljön a sor, kevésbé legyen hátrányban. A mellkasára fekete bika bőrt idézett, a hátaira vízköpő szárnyakat és a lábait wendigo-éhoz hasonlóvá tette. Ezeket a lábakat használta, hogy könnyebben megközelítse a lény fészkét. Úgy ugrált fel, mint egy hegyi kecske. Mikor pedig elég magasra ért rá is látott a lényre, ami a fészkében pihent és szintén észrevette őt. A Vadember nem sokat teketóriázott. Kitárta szárnyait és megindult a még ébredező lény felé, hogy lecsapjon a kalapácsával. A terv nem volt rossz, de nem számolt a felé lendülő hosszú farokkal, ami a sziklákhoz csapta őt. Nem esett túl jól neki, de ismét nekiugrott. Sikerült a veszélyes külső részét elkerülnie és a fészekben landolnia. A bestia viszont kitárta hosszú szárnyait és felemelkedett közben. Garamaru persze nem jött zavarba. Ha a lényt nem tudta eltalálni, hatalmas kalapácscsapásokkal nekiállt szétverni a fészkét. A sok éles fémeszköz potyogott le a magasból a bestia pedig dühösen felsikoltott és a levegőből megindult a Vadember felé, aki viszont nem várta meg, hogy odaérjen. Felugrott és lecsapott a lény fejére. Olyan volt mintha valami felé repülő sziklát próbált volna eltéríteni, de azért a bestia is megérezte. Fájdalmasan felsikoltott és lefelé zuhant, hogy minél távolabb kerüljön a kalapácsostól. Aki, viszont kitárta a szárnyait és utána eredt. A menetszél, ahogy suhant a lény után, lobogtatta a haját, sisakja hátsó részét és szakállát. Már majdnem elérte a bestiát mikor az a farkával egyenesen a felhoz csapta őt. Érezte ahogy a levegő kipréselődik a tüdejéből és fájdalmasan felnyögött. A kalapácsát is elejtette, de megragadta, azt a farkat és ismét elkezdett változni. Szárnyai visszahúzódtak, lábai és karjai izmosabbak lettek, ahogy az egész teste pedig szőrösebb. Ismét felvette a balkan alakját és elkezdett mászni felfelé a lényen. Aki, ennek látványosan nem örült. Párszor a falnak csapódott, forgott, különböző cseleket csinált a levegőben, hogy lerázza magáról a potyautasát. A vadember viszont kapaszkodott. A karja úgy érezte le akart szakadni az erőlködéstől, de mászott tovább. Mikor pedig elérte a lény fejét, felüvöltött és könyökkel lecsapott rá. Ismét fájdalmasan felsikoltott a bestia. A második csapásnál is, de a harmadiknál már csak nekikezdett zuhanni. A Vadember elrugaszkodva róla a sziklának ugrott és megpróbált megkapaszkodni. Felsebesedett a keze, de sikerült. A lény pedig hatalmas dübbenéssel lezuhant és nem mozdult. A Vadember fáradtan, de óvatosan leereszkedett hozzá és megnézte. Talán a zuhanás is végzetes lett volna, de mivel ezen kívül az éles tárgyakra zuhant, amik több helyen is átszúrták a bőrét, már biztos volt benne, hogy nem kel fel a bestia. Lihegve ledőlt a szikla tövében és pihegett. Az alakváltást is megszüntette. Jó ideig eltartott mire összeszedte magát. Megkereste a kalapácsát, amin bár meglátszottak az összecsapás nyomai, de még használhatónak volt nevezhető. Ezek után a lényből is magával vitte a trófeáit és elindult a város felé. Azzal majd bizonyíthatja, hogy győzött. Büszkeséget érzett. Azt, a fajtát, amilyet utoljára még a családja oldalán küzdve érzett utoljára.

Nézzünk valami újat.
Yanagizawa Garamaru - 1880

The member 'Kiya Tadao' has done the following action : Kocka

---

'Vadászat' :

A nekromanta és a Vadember egy kisebb karavánhoz csatlakozott. Az együtt utazásnak több előnye is van. Kevesebb az esélye, hogy rátámadnak az emberre, a nagyobb csapat széleskörűbb ismeretekkel rendelkezik, lehet hallani pletykákat a környékről. A Vadember egy teljesen más előnyt igyekezett kihasználni. Mégpedig, hogy akadtak csinos lányok is a csapatban. Egész úton igyekezett az ő szimpátiájukat elérni. Estére egy sziklásabb hegyesebb vidék lábánál pihentek meg. A Vadember segített az állatok kikötésében és a tábor felállításában a hölgyeknek. Közben elkapta a hírt, hogy állítólag van egy melegvízű forrás magasabban nem messze a tábortól. Igaz, azt is mondták, hogy állítólag veszélyes, de az már nem érdekelte a Vadembert, aki már napok óta nem volt városban. Hívta a hölgyeket is, de nem akartak menni. Hívta a nekromantát is, aki azt mondta menjen előre. Épp el volt foglalva az egyik legújabb könyvének vizsgálatával. A Vadember hát egyedül maradt. Morgott is magában, hogy néhány pletykától így berezelnek. Madárrá változott és magasabbról szemlélte meg a tájat. Hamar rátalált a forrásra. Nagyobb kövek vették körül és hatalmas volt. Bőven elfért volna ott szinte a fél karaván. Leszállt mellé és visszaváltozott. A kalapácsát, lent hagyta és egy pillanatra idegesen szétnézett. Figyelt, de nem látott semmit. Megrázta a fejét, hogy már ő is bedől a rémtörténeteknek. Szép komótosan nekikezdett vetkőzni és mikor egy száll semmiben volt akkor ment be a vízbe. Élvezettel felnyögött, ahogy a forró víz körülölelte és ellazította az izmait. Amit érdekesnek talált, hogy elég mély volt, de kapaszkodott a szélébe és ügyelt rá, hogy a vállai és a feje azért kint legyenek. Ő nem az a fajta alak, aki szeretne panaszkodni vagy ilyesmi, de tény, hogy nagyon régóta úton voltak. Jól jött ez. Hátradőlt és gyönyörködött a csillagokban. A természet ennél szebb ajándékkal nem is lephette volna őt meg. Elgondolkozott azon, hogy az előző városban milyen egyszerű volt megszerezni, azt a könyvet. Teljesen átlagosnak tűnt az-az üzlet ahova most a kölyök elrángatta. Persze attól még lehetett valami titkos alvilági hely, de nem annak tűnt. Ahogy ezen elmélkedett hírtelen valami megragadta a lábát és lerántotta a víz alá. Ezen is meglepődött. Főleg mikor kinyitotta a szemét a víz alatt és egy kitátott szájú bestiafejet látott meg, ami közeledett felé. Gondolkodás nélkül megragadta és igyekezett eltolni magától. Ebben az újabb karja köré fonódó csápok is akadályozták. Érezte, hogy ez nem tréfadolog. Egyik karját elkezdte átalakítani, hogy balkanéhoz hasonlatos legyen. Mikor sikerült akkor kitépte magát a csápokból és a lény pofájába sújtott. Az el is engedte őt, aki kihasználta a helyzetet és felúszott. A feje zavaros volt és érezte, hogy a forró vízből mára elég lesz. Jól esett mikor friss levegő tódult a tüdejébe. El is indult volna ki a vízből, de valami ismét elkapta a lábát és lerántotta. Na, ettől már bepöccent és újabb átalakulásba kezdett. A hosszú testű lény is meglepődött mikor a humanoid, akit megragadott szép lassan átalakult egy hatalmas halszerű lénnyé, ami a borotvaéles fogait megpróbálja belemártani. Nem volt rossz terv. Cápa formában a vízbe fulladástól már nem kellett tartania a Vadembernek. De a fogai nem ütötték át a lény vastag páncélját. Hiába erőlködött. Az viszont egyre szorosabban fogta. Ekkor a csápokra harapott hát rá. Ezt már megérezte a bestia. Megpróbálta elereszteni a Vadembert, de az nem hagyta magát. Ha már megvan, a zsákmány nem engedi. Tépte, marcangolta és érezte, ahogy a vér íze felpörgeti. Mintha valóban egy cápa lett volna valósággal tombolt. Nekiugrott a többi csápnak is, szó szerint eszét vesztve. A lény pedig már menekülni akart, de a Vadember nem hagyta. Gyorsabban mozgott. Ekkor vette észre a szeme sarkából az újabb dögöt, aki érkezett. Dühösnek látszott. Nyúlt az is a Vadember felé, de az megharapta a felé nyúló csápokat. Mire azok vissza lettek rántva, a cápa formában lévő Vademberrel együtt, aki érezte, ahogy a vízben suhan és… semmi. A következő pillanatban, ahogy felébredt hűvös levegő csapta meg. Majd egy kő, ahogy földet ért és elkezdett gurulni. Néha egy-egy fával is találkozott. Visszavette a humanoid alakját és próbálta megállítani a zuhanást és valamennyire védeni magát. Végül sikerült megállnia. Érezte a fű hűs érintését. A világ továbbra is forgott vele és ahogy felnézett egy karavánnyi döbbent alakot látott akik néztek rá. Köztük a hölgyekkel. Végignézett magán és megállapította, hogy teljesen meztelen. Akart volna valamit mondani, de hírtelen minden a feje tetejére állt és elragadta őt a sötétség. A sátrukban tért magához nedves ronggyal a fején. Mint megtudta a nekromanta gondoskodott róla és hozta oda a cuccait. Mondani se kell a tervezett hódításai ezek után nem jöttek össze.

Ahogy az egyik legkedveltebb tollas doktor mondotta "Kérem a következőt!"
Yanagizawa Garamaru - 1980

The member 'Kiya Tadao' has done the following action : Kocka

---

'Vadászat' :

A vadember elemében volt. Ismét vadászhatott. A préda nem volt más, mint egy nagyobb Vespida fészek, ami a közeli kis falu lakosságát terrorizálta. Míg az erdőben maradtak nem volt velük gond, de áttértek már a mezőre is ahonnan elkergetik a helyi pásztorokat. A természetnek megvan a maga helye. Garamaru pedig tisztában van vele, hogy ha kicsit lecsökkentjük a fészek számát annak súlyosabb problémát még nem kéne okoznia, sőt jót is kéne, hogy tegyen a helyi bioszférának. Ezt a szót nemrég hallotta a hullagyalázótól. De a lényeg, hogy megvédi a természetet és a falut egy férfias kihívással, amire úgy érzi kellően felkészült testben és lélekben. Mióta a saját otthonát elhagyta az óta sokat változott. Amit most megmutat majd. Az adott mezőre érkezve meg is látta azokat a nagyra nőtt darazsakat. Bár tényleg nem olyanok voltak, akiktől szívesen kapott volna pár szúrást, de túlzottan nagyoknak se tűntek. A gond a számukkal volt. Attól tartott. Nem nagyon tudta őket összeszámolni, mert össze-vissza repkedtek, de egy tucat majdnem volt belőlük. Az egy embernek sok. Már ha nem Garamaru-ról van szó. Ez olyan összecsapásnak néz ki, amit aztán büszkén mesélhet majd a falusi lányoknak. Vett hát egy nagy levegőt és egy hatalmas harci üvöltést hallatott. Azok a nagyra nőtt bogarak megálltak a levegőben és felé néztek. Mikor pedig a Vadember rohanva megindult feléjük azok se ijedtek meg és egy rajban szemberepültek velük.
~Ez az! Pont így gondoltam én is.~
A férfi futása szép lassan megváltozott. Míg eleinte szinte, mint egy kisebb mágikus tank, úgy tört előre, egyre kecsesebb lett és szinte szökellve kezdett haladni. A veszpidákhoz érve pedig mindkét lábát maga alá húzta, hogy emberfeletti erővel rúgja el magát a földtől, egyenesen a felé tartó rajba, akik erre nem számítottak. Arra meg főleg nem, hogy a nagydarab férfi megforgatja maga körül a kalapácsát és feléjük suhint. Három óriásdarázs holtan is zuhant a földre a csapás erejétől, de maradt még elég. Mikor pedig Garamaru megfordult és látta az ellentámadást érezte, hogy gond van. Összébb görnyedt és a hátából hírtelen előbukkanó csontszárnyakkal kezdte védeni magát a záporozó szúrásoktól. Hallotta, ahogy a kemény sziklán koppannak az éles fullánkok és elmosolyodott. Ez számára semmi volt. Hirtelen kitárta a szárnyait hátralökve a támadóit és ismét közéjük ugrott. A mostani csapásával kettőt sikerült ártalmatlanná tennie. Már a fele oda is van. Ezek után továbbra is kitárt szárnyakkal siklott a levegőben, nyomában a dühös támadóival. Szinte ráfeküdt a szélre és hosszú vad sörénye csak úgy lobogott a szélben. Egy utolsó gyors irányváltással szembekerült a darazsakkal és míg a füvön csúszott hátrafelé kalapácsával feléjük csapott. De azok már óvatosabbak voltak. Tartották a távolságot és kihasználva a férfi védelmén nyílt rést egyszerre lecsaptak. Ha nem idézte volna meg korábban a szárnyait minden bizonnyal ez lett volna Garamaru számára a vég. De még így se volt elég gyors. A Vadember vére nagy cseppekben kezdett folyni a mezei virágokra. Az egyik vespida gyorsabb volt nála és a hosszú fullánk mélyen belefúródott a karjába. A földre ejtette a kalapácsát és ragadta meg a körülbelül fél méteres állatot. Dühösen elvicsorodott miközben az egész karja megnőtt és zöld bunda nőtt rá. Közben folyamatosan kopogtak a csapások a kőszárnyakon, földhöz vágta a bogarat és a még harc előtt wendigókéhoz hasonlóvá változtatott lábával agyontaposta. Hat elpusztult darázs, négy maradt. De a hatalmas férfi érezte, hogy valami nincs rendben. A látása homályosabbá vált és érezte, ahogy hirtelen kifogyott a szuszból. Miközben kapkodta a levegőt a földre borult és csak hallotta az el nem múló kopogást. Túl sok darázs maradt. És körbe van véve. Így nem tud küzdeni és ha ez folytatódik el fog fogyni a mágiája. Akkor ezek biztos megölik. Próbálta összeszedni az egyre zavarosabb gondolatait és meglátta megcsillanni a mérget az utoljára megölt vespida fullánkján. Ekkor fogta el a pánik. A világ kezdett teljesen elhomályosulni és a kopogás szép lassan dübörgéssé erősödött a fülében.
~Neeeeeeeem!~
Tárta ki ismét a szárnyait hátra lökve a támadóit majd felugrott a levegőbe.
-Yanagizawa Garamaru-t nem győzheti le a természet! Egy vagyok a természettel!
Izmai még inkább megnőttek, a szárnyai visszafejlődtek, ahogy a keze és a lába is emberibb lett, de csak azért, hogy az egész testét fekete bunda fedje be és a sisak alól két hatalmas szarv nőjön ki. Lezuhanás közben az egyik felé repülő bogarat puszta kézzel még a levegőben szétütötte és egy hatalmasat üvöltött. A maradék három vespida viszont nem rettent meg, hanem bosszúra szomjazva támadtak a férfire. Aki számított rájuk. Hangosan lihegve fogadta őket és szinte ösztönösen tért ki előbb az első elől, hogy aztán egy bestiális csapással kivégezze. Aztán jött a következő, majd az utolsó is, akik hasonló sorsra jutottak. Győzött. Aztán csak kapkodva a levegőt állt, lassan visszaalakult és térdre borult. Érezte, ahogy az erő elhagyta a testét. Előre tudta, hogy ez nagy kaland lesz, de nem hitte volna, hogy így fog végződni. Komolyabb ellenfelek voltak azok a darazsak, mint hitte és a mérgükkel alattomosabbak voltak, mint amire számított. Hevesen zihált és ököllel a földre csapott.
~Még nem adhatom fel. Ennyi még nem volt elég. Többet akarok látni. Több kalandot megélni. Továbbvinni a Yanagizawa nevet. Élni akarok!~
Lassú mozdulatokkal összegyűjtötte a vespidák maradékait majd dülöngélve elindult a falu felé. Útközben többször is meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. Mikor pedig elérte a falut felmutatta a fullánkokat az összegyűjt nép előtt majd összedőlt. Két nap múlva tért magához a helyi füvesasszony házában. Miután a méreg teljesen kitisztult a testéből csatlakozott a Hullagyalázóhoz, hogy folytassák a kalandjaikat.

Az előzőt élveztem. Nem tudom a következő mikor lesz kész, de tetszik ez a dolog.
Yanagizawa Garamaru - 2080

The member 'Kiya Tadao' has done the following action : Kocka

---

'Vadászat' :

A perzselő nap akkor sem kímélte a prérit. Kíméletlen, forró szél fújt. Nem egy felkészületlen utazó végezte már itt a keselyűk áldozatául. Az ő mementójuk szolgál figyelmeztetésül a nyomukban járóknak. Nem mintha a Vadembert figyelmeztetni kéne a természet veszélyeire. Tisztában van velük. Alaposan felkészült az útra. Indulás előtt bőven ellátta őt vízzel a Laughing Smoke törzs, akiknek a kérésére járja ezt a veszélyes vidéket. Ők ennek a földnek a valódi urai. Állítólag mindenkinél előbb itt éltek és úgy ismerik a terepet, ahogy egy fehér ember nem tudná. A Hullagyalázó épp valami temetési rituálé után kutakodott mikor erre tévedtek. A helyiek barátsággal fogadták őket. Épp nagy mulatságot tartottak, amin szívesen látták őket is csak másnap eltűnt két kölyök, akik közül az egyik a törzsfő fia volt. Üzenetet hagytak miszerint vadászni mentek és valami férfivá avatási rituálét elvégezni, aminek a törzsben nagy hagyománya volt ezért nem mehetnek utánuk. De Fehér Toll a törzsfő azért megkérte a kívülállót, hogy nézzen rájuk, mert őt nem kötik a szabályok. A Vadember pedig nem tudott nemet mondani egy, a fiát féltő apa kérésére. Bár meg kell hagyni, nem lesz könnyű őket egy ekkora területen megtalálni. Persze elmondták körülbelül merre kéne őket keresnie és a sík területeken messze el is lát, de két tapasztalt helyi fiú és az ő haladási sebessége azért nem biztos, hogy összehasonlítható. Főleg, hogy a nyomaikat se találja. Időnként azért rigóvá változva felrepült, hogy úgy is szétnézzen, de mivel gyakran támadták őt meg a helyi ragadozó madarak óvatosnak kellett lennie. Nem sérült meg és észrevett valami érdekeset a távolban. Amihez mikor közelebb ért még inkább meglepődött. Egy faasztalt és két széket talált egy tábortűz maradéka mellett. Alapból az meglepte őt, hogy valahonnan odavittek bútorokat a gyerekek és mióta itt a prérin van az óta egy kezén meg tudná mondani hány fát látott. Valahogy nagyon gyanús volt számára ez a dolog. A tűz viszont nemrég még égett. Felrepült hát ismét rigó alakjában és nagyon messze meglátta a gyerekeket. Mindkettő a törzsre jellemző bőr ruházatot viselt és hosszú fekete hajuk volt. Az egyik jóval testesebb, mint a másik.
~Elszökni otthonról és kijönni ide a semmi közepére, hogy nagyfiúsat játszva veszélyes állatokra vadásszanak. Ezek a kölykök! Akárcsak én.~
A lábait wendigókéhoz hasonlóvá tette és kőszárnyakat növesztett, hogy magasra ugorjon, majd a levegőben feléjük suhanjon. Gyorsan haladt. A két kis alak egyre közelebb került és látta, ahogy azok is észreveszik őt. Meglepetten tapasztalta, hogy a kisebb hátrahagyta a nagyobbat és csak az várta őt be. Jó kiállású gyerek volt. Korához képest egész termetes, fiatal arcán határozottsággal, karba font kezekkel és hosszú hajjal, amit a forró szél fújt. Mikor Garamaru kellő távolságban földet ért és visszaalakult emberi formájába akkor határozottan és talán kicsit felháborodottan lett megszólítva.
-Vörös Bölény, mit keres a mi vadászatunkon? Más zsákmányának ellopása errefelé halálos sértés.
-Hó, hó, hó! Nyugodj meg kölyök! Nem vadászni vagyok itt. Fehér Toll küldött, hogy figyeljek a fiára.
-Túl sokat aggódik az öreg. A féltés felesleges. A fia már férfi. Ezt majd belátja, mikor visszatérünk a nemes zsákmánnyal.
Garamaru jót mosolygott a gyermeki hevességen, de ahogy maguk mögé nézett lefagyott az arcáról a mosoly. A kisebb fiú a fűben mászva, mint valami ragadozó közelített egy nagyobb bölényszerű állatcsorda felé. Ez már nem volt játék.
-Mit csináltok?
-Hátra Vörös Bölény! Ne szólj bele különben…
-Ezt nagyon nem kéne!
-Én szóltam!
A nagydarab fiú a karjára csapott majd olyan mozdulatot tett mintha valamit kihúzott volna belőle, amitől hirtelen egy színes törzsi motívumokkal teli farúd tört elő, a végén egy ököllel és indult meg a Vadember felé, aki könnyedén kitért előle.
-Hé! Ne őrüljetek már meg!
-Vörös Bölény nem értheti a mi lelkünk! Jobban teszi, ha kimarad ebből!
Miközben a fiú beszélt folyamatosan ismételgette a korábbi mozdulatát és idézgette a földből a faöklöket Garamaru felé, aki mindegyik elől kitért. Eltarthatott volna még ez egy darabig míg a fiú kifogy a varázserőből, de a férfi tudta, hogy ha nem siet, abból baj lehet. Az egyik öklét balkanokéhoz hasonlóvá változtatta és a következő támadást azzal fogadta. A tömör fából készült ököl és az övé összecsapott és a férfié visszanyomta a gyerekét, aki erre nem számított.
-A férfivá válás egy út. A szívetekben lévő elszántság az első lépés, de az út során a határaitok megismerése is hozzá tartozik és hogy csak azoknak megfelelő kihívásokat kerestek. Egy olyan lény csak kicsit feszegeti, azt a határt vagy már át is lép rajta fiú? Főleg ha a barátod egyedül próbálkozik. Ha nem bír el vele az, azt jelenti, veszélyben van és egy elveszett gyerekként saját hibájából itt, marad. Ami a te lelkeden szárad. Kell segítség?
A fiatal indiánfiút megérintették a férfi szavai. Magába fordult úgy mérlegelte a férfi szavait. Végül bólintott, de mire megfordult már döbbenten látták mindketten, hogy elkéstek. A másik már elért a megfelelő távolságba és egy íjat idézet a kezébe, amit megfeszítve és a csorda felé lőtt. Csak úgy süvített a vessző a levegőben és az egyik nagyobb hím homlokán tört szét, aki direkt fejelte, azt szét. Azok a hatalmas állatok egy pillanat alatt eszméltek fel. Hangos bőgésük az egész prérin hallható volt, ahogy patáik dübögése hisz nekiiramodtak az ellentétes irányba menekülve. Csak egyetlen állat maradt. Az, amelyik a nyilat megakasztotta. Ő leszegett fejjel a támadójuk felé iramodott meg. A fiatalabb fiún látszott, hogy nem erre számított. Próbált egy új vesszőt tenni a tegezre, de ideges volt és a mozdulatai kapkodók. Garamaru nem tétovázott megindult oda. Ő is rohant és léptei egyre dübögőbbek lettek, ahogy a lábából paták lettek. Testét fekete szőr nőtte be és sisakja alól két, méretes szarv nőtt ki. Ő is leszegte a fejét. Teljesen nekifeszült a futásnak. Nem akarta, hogy baja essen annak a fiúnak. Nem nézhetne Fehér Toll szemébe utána. A szeme sarkából meglátta a fekete kis árnyat. Úgy néz ki elég gyors volt. Már csak… És tovább nem jutott a gondolataival, mert megtörtént a találkozás. A hatalmas csattanás még a távolodó csorda hangját is elnyomta. A Vadember az egész testén érezte, ahogy végigmegy a lökés hullám és tudta, hogy ha most nem átalakult formájában lett volna, akkor minden bizonnyal ott is marad. Még így is hátralökte a becsapódás ereje és bár talpon maradt, de nagyobb porfelhőt hagyva maga után csúszott hátra. A jelenet láttán ámuldozó kisebb fiút felkapta közben és mikor megállt maga mögé ejtette, aki hebegve csak egy szót tudott kimondani.
-Ho-ho-ho-ho-hogyan?
A jelenleg szörnyeteg kinézetű férfi pofája széles vigyorra húzódott. Részben mert megnyugodott, hogy sikerült amit akart, részben pedig a büszkeségtől.
-A fekete bika alakom különleges képessége a visszazúzás. Minden fizikai támadást semlegesít és ellen támad.
A porfelhő elültével látszott is a hatalmas hímen, hogy neki jobban fájt ez, mint a Vadembernek. Párszor meg kellett ráznia a fejét, hogy magához térjen, de aztán dühösen felbődült és ismét megindult feléjük.
-Rendben van. Fejezzük ezt be.
A férfi is megindult az állat felé, aki most becsapódás előtt a mellső lábaival felágaskodott és fentről öklelt bele a másikba. Beleadva a saját súlyát is a csapásba. Ettől már Garamaru térdre rogyott, de még tartotta magát. Az erőlködéstől megfeszültek a nyakán az izmok és dühös félelmetes vicsor húzódott a képére. A következő szavakat szinte kipréselte magából.
-Vissza-ZÚZÁS!
Rántotta hirtelen fel a fejét és lökte is fel magát ezzel felborítva a hatalmas ellenfelét. A két gyerek álla már a préri földjén volt a döbbenetüktől, de a Vadember még tudta ezt tetézni. A földre került állathoz lépett, átnyúlt a lábai alatt és egy hangos egész prérit megrázó üvöltés kíséretében felemelte úgy, hogy az állat feje a föld felé legyen. Erre már szegény jószág is csak értetlenül kapálódzott. Nem számított ilyesmire még a legrosszabb rémálmaiban se. Már ha vannak rémálmaik az ilyen állatoknak. Garamaru egész karja, az lábai és a testében az összes izom megfeszült ettől az emberfeletti erőkifejtéstől, úgyhogy nem tettetett erőlködő üvöltéssel a puszta és az őt néző két gyerek tudtára adta mi fog történni.
-Garamaru-féle kínzócölöp!
Majd hírtelen felkapta a lábát és a saját meg az állat testsúlyával annak a fejére ugrott tényleg beleállítva a földbe szerencsétlent. A rengések még a két fiút is elérték, akik el is estek. Mikor pedig az ismét felszállt porfelhő is elült bár egész testében remegett még és egész testéről folyt a víz, de a Vadember állt előttük.
-Ilyen egy férfias megmérettetés.
A két gyerek nem tudott mit mondani. Az elkövetkező napok a hatalmas, mint kiderült bizán feldolgozásából telt és a két gyerek megtanításával milyen is egy igazi férfias kihívás. Még egy jaguárt is sikerült kettejüknek levadászniuk, amit kellő távolságból, de a Vadember is figyelemmel kísért. Úgyhogy a törzshöz visszatérve egy jól sikerült vadászat hírét hozhatták és mindegyiküknek sokat nőtt a becsülete. A Vadembernek a legyőzött bizán bőréből a helyiek csináltak egy szép takarót, ami tényleg nagyon tetszett neki. A törzsről a régi idők jutottak az eszébe mikor még a hasonló életmódot folytató családja együtt volt. Sokat gazdagodott a Laughin Smoke törzstől és mikor távozott tudta, hogy még fog ide visszatérni.

Yanagizawa Garamaru - 2180

The member 'Kiya Tadao' has done the following action : Kocka

---

'Vadászat' :