Börtön a semmiben

Lendületes léptekkel sétáltam végig a folyosón, és még büszke is voltam rá, mennyire sikerült azt a látszatot keltenem, hogy tudom, merre megyek. Először jobbra fordultam, aztán balra, majd azzal a lendülettel bele is sétáltam a falba a következő fordulónál. Hátra tántorodtam a találkozásra, majd elgondolkodva vakartam meg a tarkómat egy pillanatra. Tanácstalanul forgattam körbe a fejem, és ismét csak meg kellett állapítanom, hogy akárhány éve vagyok ennek a céhnek a tagja, minden ugyanolyan útvesztő marad.  
Annak ellenére, hogy mennyi év telt már el, továbbra is záró tájékozódási képességgel rendelkeztem. Igaz, nem csak a céhen belül, hanem egyébként is, de kezdett kicsit bosszantani, hogy még Goldmine irodáját se voltam képes egy lendületből megtalálni. Richard azt mondta, csak egyet kell kanyarodni az emeleten és akkor se tudnám eltéveszteni, ha akarom. Én viszont nem akartam, mégis sikerült. Biztos voltam benne, hogy egy szinten ez is már tehetségnek számított.
A kezdeti nehézségek után legalább odáig eljutottam, hogy a kijáratot mindig és bárhonnan megtaláltam; bár az már más kérdés volt, hogy mindezt úgy tettem, hogy egyszerűen kimásztam az első utamba kerülő ablakon és a szélmágiámra hagyatkozva leugrottam az udvarra. Onnan valahogy mindig minden sokkal könnyebben ment, és a falat követve előbb vagy utóbb eljutottam a kapuig. Egy iroda keresésénél azonban ilyen csaláshoz már nem tudtam folyamodni.
Tény és való, hogy az elmúlt két évben kissé ritkásan fordultam meg a céhben egyéb ügyek miatt, de nem kellett volna, hogy ennyire kihagyjon az emlékezetem…
Sóhajtottam egy kisebbet, majd csak találomra megindultam arra, amerről korábban jöttem. Nem is volt igazából más irány, amerre mehettem volna, majd az első utamba kerülő ajtót lendületből kinyitottam. El kellett ismernem, legalább annyira meglepődtem Goldmine látványán az asztal mögött, mint ő a hirtelen érkezésemen.
- Serami… megmagyaráznád nekem a kopogás fogalmát? – vont kérdőre nyugodt hangon, viszont úgy éreztem, volt benne némi rosszallás is.
- Természetesen. A kopogás az, amikor valaki olyan csattanással rúgja be az ajtót hogy-…
- Nem, nem az! – szakított félbe határozottan és kimérten. - Azt csak az a féleszű Axton mondta neked. A kopogás azt jelenti, hogy felemeled a kezed, és párszor finoman meglendíted az ajtó felé, hogy jelezd, be szeretnél jönni  – magyarázta valójában összesen már legalább negyedszerre, miközben kezével bemutatta nekem a mozdulatot.
Pislogtam rá egy párat, majd az ajtó felé fordultam. Felemeltem a kezem, összezártam az ujjaimat és feljebb emeltem a mutatóujjam a többinél, majd egy lendületeset rávágtam vele az ajtóra. A fa hatalmasat reccsent a mozdulatra, és még meg is repedt. Biztos voltam benne, hogy, ha nem álltam volna annyira szánalmasan fizikai erőben a többiekhez képest, lyukat ütöttem volna a bejáratra.
Kérdőn fordultam Goldmine felé, aki csak félig tátott szájjal bámult rám egy pillanatra, aztán sóhajtott egy hatalmasat és megtámasztotta a fejét. Akármi is volt ezzel a korábbival a célja, szemmel láthatóan tudomásul vette, hogy nem fog működni.
- Hagyjuk is – zárta le a témát észlelve a helyzet reménytelenségét, majd felém fordult. – Serami, amennyiben nincs semmi halaszthatatlan doldog, lenne számodra egy feladatom.
- Nincs semmi halaszthatatlan dolgom – ráztam meg a fejem. – Csak azért késtem, mert nem találtam meg az irodáját.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha kérdésre nyitotta volna a száját, de akármit is tervezett volna, villámgyorsan lemondott róla, mintha előre tudná a választ. Helyette csak megköszörülte kicsit a torkát, és hátradőlt a székében, könyökeit az asztalon nyugtatva.
- Probulus neve mond neked valamit?
A kérdés olyannyira a semmiből jött, hogy egy pillanatig csak pislogtam rá. Nem azért, mert nem tudtam, kiről van szó, inkább csak teljesen váratlanul ért ennek a nevének elhangzása.
- Természetesen emlékszem rá…  - feleltem az átlagostól stílusomtól komolyabban. – Többször is segített nekem, amikor eltévedtem a céhben. A névmemóriám pocsék, de rá emlékszem. Kedves… személy volt – akadtam el egy pillanatra, ahogy nem jött a számra egy jó kifejezés, amivel illethettem volna.
Ugyan az eltévedés mellett a másik ismérvem a hiányos névmemóriám volt, de mindig emlékeztem azokra, akik kedvesek vagy segítőkészek voltak velem. Akkor pedig pláne, ha céhtagokról volt szó, és Probulus egy felettébb barátságos párduc-ember volt. Amikor még él…
- Ezt örömmel hallom. – biccentett. - A te feladatod az lenne, hogy elkísérd Max DeLusise-t a következő küldetésre.
- Max? Az a Max? – kérdeztem vissza egyszerre lelkesen, döbbenten és zavarodottan. – A sárkányevő sárkányölő?
Nem mondhatnám, hogy különösebben ismertem őt, viszont annak idején Reigen említette, mint olyan céhtagot, aki figyelmet érdemelne.
- Axton, mit tettél te ezzel a lánnyal… - suttogta csak úgy maga elé, én viszont, ha kissé nehézkesen is, de ki tudtam venni a szavait. - Probulus mindig is Max társa volt -  váltott ismét normális hangszínre, tudomást se véve a korábbi kérdésemről. – Annyit még biztosan te is tudsz, hogy ők ketten gyakorlatilag mindenhová együtt mentek. Probulus tragikus halála óta azonban senkivel sem hajlandó együtt működni vagy akár megbízásra menni…
- Én miben lennék más, mint a többiek? Ez nem azt jelenti, hogy velem se akarna menni semerre?
- Várd meg, amíg befejezem – jegyezte meg, mire egy bólintás mellett elhallgattam. – Tudomásomra jutott egy munka, ami neki való lenne. Téged bízlak meg azzal, hogy a társa legyél ezen a küldetésen. Neki is jót fog tenni, neked pedig lehetőséged nyílik egy profit látni munka közben. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőtöknek megérné. Azonban  – hangsúlyozta ki a szó megnyomásával. – ő minderről semmit nem fog tudni. A fedősztori az lesz, hogy ez a te osztályugró vizsgád lesz, én pedig őt bízom meg azzal, hogy felügyeljen téged és alkalomadtán kisegítsen. Szeretném, ha nem tudná meg az igazi indítékot. Egyelőre legalábbis semmiképpen. Rendben?
- Értettem – bólintottam határozottan, ő viszont érhető okokból felettébb kételkedőnek tűnt.
- Szóval, miről fogy szólni Max feladata?
- Ez az én osztályugró vizsgám lesz és neki kell felügyelnie rám, és kisegíteni, ha arra kerülne a sor – feleltem lazán, mire egy pillanatnyi döbbent csend volt a válasz. – Talán tévedek?
- Ó, nem, csak-… hagyjuk is. Örülök, hogy megértetted. Remélem tartani is tudod magadat hozzá.
- Bízza csak ide! – vigyorodtam el lelkesen, majd az ajtó felé fordultam a közeledő léptek hangjára.
- Ez valószínűleg ő lesz  – mondta Goldmine, engem pedig lenyűgözött, hogy ezek szerint nagy valószínűséggel úgy hívta őt ide, hogy beleszámolta az én lehetséges késésemet.  
Alig, hogy Goldmine ezt kimondta, már kopogtak is, s válaszra sem várva már tárult az ajtó. Kíváncsi voltam, hogy ez már vajon megfelel-e annak, amit a céhmester tőlem várt volna el korábban.
Max belépett, és először rám nézett, majd Goldmine-ra vándorolt a tekintete. Még én magam is éreztem, hogy szinte felcsillantak a szemeim jöttére. Az évek alatt már többször is lógtam együtt Reigennel és Alice-szel is, de vele még nem volt lehetőségem rendesen beszélgetni.
- Miért hívatott?  – szegte a kérdést rögvest Goldmine-nak, érezhetően kissé kelletlenül.
- Lenne számodra egy fontos feladatom, Max – felelte nyugodtan a férfi, hozzá hasonlóan a dolgok közepébe vágva. - Azt hiszem, Seramival még nem nagyon ismeritek egymást, ha jól sejtem? Bár hallani biztos hallottál róla, több okból is...
Nem voltam benne biztos, hogy ezt jó, rossz vagy vegyes jelentéssel mondta. De az tény volt, hogy szépen hírem ment a céhen belül az első találkozásom után Reigennel. Bár nekem még mindig nem sikerült megértenem, mi is volt olyan nagy dolog benne.
- Jah, néhányszor éreztem már a szagát az étkezőben  – rántotta meg a vállát. - Mi köze neki a "feladatomhoz"?
- A szagom? És milyen szagom van? Büdös vagyok vagy jó illatú?  – kérdeztem bele azonnal gyermeki lelkesedéssel, de sajnos mindkét fél részéről ignorálva lettem.
- Elég sok köze van hozzá  - ugrott át a kérdéseim felett Goldmine. - A feladatod az lenne, hogy kísérd el őt az osztályugró vizsgájára. Felügyelni kéne rá és kisegíteni, ha éppen úgy adja a helyzet.
- Nem – jelentette ki abszolút határozottan és rezzenéstelen arccal. - Kizárt. Menjen vele Reigen, vagy Zack. Nem dolgozok csapatban, és oktató sem vagyok, hogy kisgyerekeket vizsgáztassak!
- Reigen és Zack nem elérhetőek – érkezett a türelmes felelet. – Rajtuk kívül pedig te vagy az egyetlen, aki alkalmas lenne erre. Seraminak kifejezetten jót tenne, ha egy profi lenne mellette a küldetés során.
- Egyébként meg ne aggódj, rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek, és hülyébb is  – vigyorodtam el gondtalanul.
Fél szemmel láttam, hogy Goldmine erre elfordította a fejét egy pillanatra, mintha csak azt gondolta volna, mindezzel rontok a helyzeten, aztán visszafordult Max-hez.
- Tudom, hogy nem dolgozol csapatban és nem is azt kérem tőled, hogy közös küldetésre menj vele. Csak azt, hogy kísérd el, mint a Quatro Cerberus egyik legerősebb mágusa, hogy a legjobbtól tanulhasson – hazudta szinte már meglepő hitelességgel.
- Reigen többször is beszélt már rólad nekem, és Alice is!  
Minderre csak egyfajta morgolódás volt a felelet. nem úgy tűnt, mintha ennek sikerült volna meggyőznie őt.
- Tudja mit? Inkább úgy teszek, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna és lelépek.  
Azzal már hátat is fordított, és az ajtó felé vette az irányt.
- Max-…  - szólt volna utána Goldmine, de félbeszakítottam.
- Mivel van a baj?  – érdeklődtem ártatlan kíváncsisággal és egyszerűséggel. - A Mesterem mindig azt mondta, ha Goldmine személyesen kér fel valakit valamire, az egy hatalmas megtiszteltetés. Csak egy hülye utasítja vissza vagy egy gyáva alak. Nekem te egyiknek se tűnsz, és nem olyannak írtak le a többiek se.
Egy szinten még talán engem is meglepett, hogy mennyire jól együtt tudtam játszani Goldmine korábbi kérésével. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy amit mondtam, azt őszintén így is gondoltam.
A férfi megtorpant az ajtó előtt. és hosszú másodperceken át nem is mozdult. Egyértelmű volt, hogy azzal szenved, mégis milyen döntést hozzon és mennyire akarja ezt ő bevállalni. Végül nem tudom, mi győzhette meg pontosan, de elengedett egy megfáradt sóhajt, és leplezetlenül kelletlen arckifejezéssel fordult vissza hozzánk. Pontosabban a céhmester felé, mert engem gyakorlatilag ignorált.
- Mondja, hogy nem a királyság másik felébe szól a vizsgamunka! – szegte neki.
Válaszára végigfutott egy széles vigyor az arcomon, és azonnal lelkesen Goldmine irányába fordítottam a fejem. Ugyan korábban adott alapvető instukciókat, de az nem került szóba, hogy Max küldetése mi is lesz pontosan.
Válasza hallatán a mester csak eleresztett egy halvány mosolyt.
- Többet fogtok megtudni a részletekről, ha ellátogattok Daremoga szigetére. Fiore északi részén fekszik, közel fél napi hajóútra a tengeren.
- Fél nap még nem is vészes. Egész közel van! Még sosem jártam arrafelé – csaptam össze a kezeim.
- Magáról a feladatról pedig… eléggé hiányosak az információink, bár nem tűnik túl problémásnak. Négy fegyenc szökött meg egy börtönből, akiket le kéne kapcsolni. Nagyjából ennyit tudok. Nos? – pillantott kérőn Max-re.
Az, hogy úgy adta elő, mintha nem lenne túl problémás meggyőzött róla, hogy ez bizony egy nagy falat lesz. Viszont ez azt is jelentette, hogy hatalmas kalandban lesz részem, én pedig nem is lehettem volna ennél izgatottabb. Meg kellett emberelnem magam, nehogy megtorpedózzam a szépen felépített átverést valami idiótán túl lelkes kérdéssel.
- Szóval a világ másik felére kell menni... – sóhajtotta, s nagyon úgy tűnt, nem egyezik a véleményünk. - Jól van! Gyerünk, indulás! – intett nekem, ahogy már nyitotta is az ajtót.
- Király! Ez a beszéd!  –bokszoltam a levegőbe vidáman, és gyakorlatilag pár lépéssel kifutottam az ajtón még Max előtt, mit sem törődve azzal, ha esetlen nem nekem lett kitárva az irodaajtó. – Sikerrel jövünk vissza! – szóltam még vissza a céhmesternek.
- Azt merem remélni. Jó utat és vaduljatok!
- Muszáj volt pont rám sózni ezt a tejbetököt? – vetette oda Max, majd válaszra se várva becsukta az ajtót.
Mindeközben én már dúdolva elindultam a folyosan, csak épp úgy tűnt, nyílegyenesen a másik irányba, mint amerre egyébként mennem kellett volna. Legalábbis Max reakciója teljes mértékben erről árulkodott.
- Hé, Tejbetök! – ragadta meg a fejem búbját, majd azzal a lendülettel az ellenkező irányba fordított, én pedig követtem a mozdulatot. - A másik irányba megyünk!
- Ó  - pislogtam egy pillanatig meglepetten. - Én azt hittem, az a legegyszerűbb, ha csak kimászok az ablakon, hogy megtaláljam a kaput. De ha te tudod, merre kell menni, az mindjárt jobb  - vigyorogtam, mit sem törődve újonnan alkotott becenevemmel.
Idiótaságom láttán a férfi csak a szemét forgatta.
- Mondd csak! Ennyi ésszel melyik osztályba lépsz fel, ha sikeresnek könyvelem el a vizsgádat?
- B! – feleltem büszkén még ki is húzva magam, ahogy elindultam immáron a helyes irányba. - De csak mágiát tekintve, intelligenciát illetően nem léptem szintet úgy tíz éves korom óta. A Mesterem legalábbis mindig azt mondta. Viszont biztos lehetsz benne, hogy a legjobbat fogom nyújtani, hogy te is elismerj! – magyaráztam lankadatlan mosollyal és őszinte lelkesedéssel, mit sem törődve vele, hogy szokásomhoz híven saját magamat alázom a beszédemben.
Mindössze néhány lépés után már menetiránynak háttal is fordultam, s Max előtt hátrálva néztem fel rá. Rossz és veszélyes szokásom volt ez, de még az évek alatt se sikerült megszabadulnom tőle. Annak ellenére sem, hogy hányszor ráfáztam már vele.
- Hát ez baromijó... - jegyezte meg szinte csöpögő szarkazmussal.
Fel tudtam ismerni, amikor valaki szarkasztikusan mond valamit, csak nem szokott meghatni vagy különösebben érdekelni.  
- És van már terved, hogy mikét jutunk el Daremoga szigetre?
- A hajón kívül más nincs. Majd megnézzük, hogy a leggyorsabb és melyik kikötő kell nekünk. Egyébként Sárkányölő vagy igaz? Repülni nem tudsz? Az lenne a legmenőbb! – feleltem, bár elsiklottam a kérdés igazi jelentése és értelme felett.
- Az enyhén szólva is csalás lenne, ha már az odaútba így belesegítenék, holott ez a te vizsgád  - felelte, mire egy pillanatig elhallgattam.
Alig léptünk ki az irodából, nekem máris sikerült elfelejtetenem, hogy igazából ő nem tudja, mire is megy ki ez az egész. Még jó, hogy semmi konkrétat nem mondtam. Korábbi reakciójából biztosra vettem, hogy ha most mondanám el neki az igazat, akkor azzal a lendülettel fordulna vissza. Viszont ha sikerül addig befognom, amíg meg nem érkezünk a célhoz, onnan már nem lesz más választása, mint végigvinni az egészet. Egy Quatro Cerberus tag nem fog félbehagyni egy munkát, főleg nem egy komolyat.
- Hmm... az igaz  - gondolkodtam el egy pillanatnyi komolysággal, igyekezve mérlegelni, mi lenne a jó megoldás erre. - Ebbe nem gondoltam bele. Akkor vonattal a legközelebbi kikötőig, és onnan hajóval – majd ezt letudva ismét felöltöttem széles vigyoromat, és inkább átváltottam faggatózásba, ha már amúgy is annyi minden volt, ami érdekelt vele kapcsolatba. - Mondd, igaz az, hogy sárkányokat eszel ebédre? Mondjuk biztos az, a Mesterem azt mondta a sárkányölőknek szokásuk, ő pedig sosem téved!
Kérdésem hallatán felvonta az egyik szemöldökét, és úgy nézett le rám. Csak ekkor, jókora fáziskéséssel tűnt fel, hogy egyébként mennyivel magasabb nálam.
- Még szép! Máskülönben milyen sárkányölő lennék?
- Tudtam! Axton sose téved! – lelkesedtem olyan örömmel, mintha legalábbis az év hírét hallottam volna. - Elképesztő! És mennyit ettél már? Meg hogyan? Sütve, főzve, párolva? Én még sose ettem sárkányt, milyen íze van?
- Nyárson, hagymával egészen fenséges. Ha csak félig sütöd át, akkor a hús belsejében a vér kocsonyaszerű édes szósz lesz – érkezett a válasz, amitől nekem szinte összefutott a nyál a számban.
- Hű... Ettől most meg is éheztem. Mindenképpen ennem kell egy sárkánysültet, mielőtt meghalok! - jegyeztem meg, magamban pedig hozzá is adtam a nyárson sült sárkányhús evését a bakancslistámhoz. - Tényleg, arra nem válaszoltál, milyen szagom van? Mindig is tudni akartam, én magam nem érzem. Legalábbis általában. Ha igen, akkor mondjuk már baj van.  
- Pontosan olyan, mint egy esőben kint felejtett kölyökmacskának. És vigyázz, ajtó! - biccentett előre.
- Hol? – kérdeztem vissza, ahogy továbbra is háttal sétálás közben menetirányba fordítottam a fejem.
A fordulásba vetett lendülettel pedig meg is fejeltem az ajtót, gyakorlatilag felkenődve rá. Nem lepett meg a dolog, bár azért el kellett ismernem, megéreztem a fa nem épp kellemes ölelését.
- Áh, szóval itt... –nyögtem kissé fájdalmasan, ahogy leváltam az ajtóról, és kicsit megdörzsöltem az arcomat. - Na mindegy, azért köszi, hogy szóltál – hálálkodtam, mit sem törődve a ténnyel, hogy ezt az ajtót más másodpercekkel korábban látnia kellett, mégis az utolsó pillanatban figyelmeztetett. - Egyébként meg, az ázott állatok nem büdösek? Bár legalább aranyosak. Akkor ez bók – folytattam a hülyeségáradatot, ahogy kitártam a bejáratot.
Alig, hogy kiléptünk az ajtón, Max elfüttyentette magát, mire egy gyönyörű éjfekete ló sétált prüszkölve hozzánk sétált. Láttam már lovakat korábban, de nem rémlett, hogy bármelyik is annyira gyönyörű lett volna, mint ez az állat. Már elő ránézésre meg tudtam mondani, hogy ő bizony egy különleges egyed lehetett.
Egy pár pillanatra le is fagytam a lélegzetelállító látványra, majd csillogó szemekkel és gyermeki lelkesedéssel max-hez fordultam.
- Hűha...! De gyönyörű! Te vagy a gazdája? Biztos, mert idejött, mikor szólítottad – válaszoltam meg magamnak a saját kérdésem. - Erről én lemaradtam, bár nem meglepő. Sose láttam még ilyen szép lovat! Meg egyáltalán állatot. Mi ő? Mi a neve? Megfoghatom?
- A neve Szikra, és vigyázz vele mert a kelleténél szemtelenebb szokott lenni - figyelmeztetett, mire az emlegetett rosszallóan felnyihogott és válaszul hozzám dörgölte a fejét. - ...De főleg velem szemben az...
A dörgölőzés erejétől egy pillanatra megtántorodtam, de aztán elnevettem magam és megsimogattam a pofáját. Szőre selymes és meleg volt, ami még többet adott amúgy is egyedi megjelenéséhez.
- Szia! Te aztán egy igazi különlegesség vagy - üdvözöltem mosolyogva, miközben megvakartam a homlokát.- Nem is vagy te szemtelen, igaz? Gyönyörű vagy és okos! A Szikra pedig egy igazán menő név! - majd visszafordultam céhtrásam felé. - Ezek szerint nem szereted a tömegközlekedést?
Számomra legalábbis ezzel a következtetéssel járt, hogy ahelyett, hogy jegyet vett volna, inkább idehívta a lovát. Manapság nem nagyon volt már, aki állatok hátán közlekedett, ha csak nem volt rá egy speciális indoka. Én személy szerint imádtam utazni bármilyen formában, így ezzel sose volt bajom, de ismertem olyan embereket, akik nem szerettek bizonyos közlekedési eszközöket.
- Az utóbbi időben nem – válaszolt meglehetősen tömören. - Szikra amúgy is gyorsabb bármi földi vacaknál.
A dicséretre a ló délcegen kihúzta magát, egyetértését adva az elhangzottakra.
- Tényleg egy igazi különlegesség – vigyorogtam Szikrára teljes rajongással és elképedéssel. - Mennyire gyors? Imádom a sebességet! A motorokat főleg. Nem lehetne hogy-... áh - kaptam észbe még mielőtt befejeztem volna a mondatot, és végiggondoltam, mi is tervezte volna elhagyni a számat, és miért nem lett volna jó. - Az is csalás lenne, ha vele mennénk egy darabon?
- Igen az lenne... De gyorsabban végezhetsz a megbízásoddal, és én is hamarább szabadulok, ha Szikrával megyünk – felelte, valamiért viszont volt egy olyan érzésem, hogy bár igazat mondott, több volt itt a háttérben.
- Hm... igazából ha te, mint a felügyelőm azt mondod, rendben van, akkor biztos nincs vele baj. De nem csak azért akarsz Szikrával menni, mert nem akarod a tömegközlekedést? – tettem fel a kérdést egyszerűen. - Mondjuk nem, mintha a lényegen változtatna. Én pedig csak örülök, ha kipróbálatlanom, milyen is az a sebesség!
- Csak felesleges konfliktus forrás. És te is bőven elég vagy nekem, Tejbetök.
- Annyi bajjal járok, mint öt másik ember, úgyhogy ebben biztos vagyok! – adtam tudtára egy büszke vigyorral.  - Egyébként sose lovagoltam még... - fűztem hozzá ahogy elkezdtem feltérképezni a látottakat, hogy mégis hogyan kezdjek neki a felszállásnak.
Sok lovat láttam már miközben Axtonnak úton voltunk, de egyik hátára se kellett még felülnöm. Mesterem szentül állította, hogy azzal a lendülettel le is dobna magától bármelyik, mert olyan nehéz vagyok, hogy keresztbe törne a hátuk, ha engem kéne cipelniük hosszabb távon.
- Hát ez... – csóválta meg a fejét Max, majd a ló oldala mellé állt, és egy könnyed mozdulattal felhúzta magát a hátára, és egyik lábát átvetette rajta. - Egyáltalán hogyan jutottal el te egy B osztály vizsgáig?
- A lovaglás nem szerepelt az elvárások között – vontam meg a vállam. - Meg intelligenciateszthez se volt kötve. Az én szerencsémre. Akkor bajba lennék –mondtam, miközben Szikra hátára tettem a kezem.
Egy pár másodpercig tanakodtam, mégis hogyan kéne pontosan nekikezdenem annak ellenére, hogy az előbb a férfi már prezentálta a szükséges mozdulatsort. A baj csak az volt, hogy mindez nem könnyítette meg eléggé a dolgom. A legegyszerűbb az lett volna, ha egyszerűen felkap és felvág Szikra hátára, de az persze ismét csak csalás lett volna. Meg egyébként se tűnt valószínűnek, hogy belemenne ilyen extra szolgáltatásokba.
Végül lendületet vettem és egy kisebb nyögéssel felhúztam magam, de a kezem kicsúszott alólam a saját súlyom alatt, aminek az lett az eredménye, hogy keresztbe feküdtem a ló hátán. A fejem egyik, a lábaim pedig a másik oldalt lógtak le, szánalmas képet festve rólam. Végül nagy nehezen sikerült összekaparnom magam, és menetirány fordulva rendesen is felültem Szikra hátára. A nagy szenvedés során még a ruhám alatt tartott, Axtontól kapott aranykulcs is kicsusszant.
- Meg is vagyok. Jó magas - pillantottam körbe mikor már végre biztosan ültem.
- Aztán ha leesel futni fogsz végig... – figyelmeztetett, mire felé kaptam a tekintetem.
Egy pillanat erejéig csak néztem rá, majd visszadobtam a kulcsot a pólóm alá, előrébb csúsztam Szikrán, és egyszerűen hátulról átkaroltam Max-et, kézfejeimen kristályt képezve pedig rögzítettem is magam egymáshoz a kezeimet.
- Akkor jobb, ha még véletlen se engedlek el - mosolyodtam el ismét.
- Mia?! Oh, hogy az a.... - Rendben, akkor indulunk! - hagyta inkább rám az egészet, miközben Szikra az utasításnak eleget téve meg előre lépett.
Mindössze egy szempillantás alatt egy lakrimamobil sebességére gyorsult, s teljes magabiztossággal cikázott a forgalom közepén. Számomra már ez a sebesség is figyelemre méltó volt, olyannyira, hogy egy pillanatig fel se tűnt, hogy a várost félbe szelő szakadék felé vette az irányt annak ellenére, hogy a híd pár sarokkal távolabb volt.
- Hű, na ezt már nevezem! - nevettem fel a sebességre és könnyedségre. - Tényleg elképesztő vagy, Szikra! Egyébként, merre is megyünk pontosan? Nem a híd felé?
- Nem. Szikra nem szokta a hidakat használni, idegessé teszik.
- Ó, értem - biccentettem, majd úgy egy öt másodpercre el is hallgattam a következő kérdésem előtt. - Tényleg, Szikrának mi a története? Honnan szedted össze? Vagy találtatok egymásra, attól függ, melyik?
- Egy barátomtól kaptam ajándékba – válaszolta röviden, miközben elértünk a szakadék széléhez.
Szikra úgy ugrott át felette, mintha csak repülne, én pedig ámulattal figyeltem, ahogy könnyedén landol a túloldalon.
- Akkor az a barátod igazán tudhatta, mire van szükséged. Igazából, ha most nem kristályosítottam volna a kezeimet, már rég leestem volna. Legalább ez jó ötlet volt. Max, te mióta vagy a Quatro Cerberus tagja? – faggatóztam össze-vissza ugrálva a fejemben keringő témák között. - Azon kívül hogy egy menő sárkányevő sárkányölő vagy, nem is tudok rólad semmit. Reigen és Alice nem nagyon mondtak konkrét dolgokat.
- Már elég régóta. Igazából fogalmam sincs.. Talán 8-10 éve? Passz.... te viszont csak beszéd közben tudsz levegőt venni? Vagy miért nem tudsz egy kicsit csendben maradni?
Kérdésére egy röpke pillanat erejéig átfutott az arcomon egy komoly arckifejezés anélkül, hogy ezt különösebben észleltem volna. A csendben maradásról eszembe jutott a pillanat, amikor anyám meggyilkolása után apám utánam kutatott a házban, én pedig csendbe burkolózva rejtőztem előle az egyik szekrény mélyén. Aztán gyorsan visszarángattam magam a jelenbe, és úgy mosolyodtam el, mintha semmi nem is történt volna.
- Nem szeretek csendben lenni. Unalmas– feleltem könnyedén. - ....és rossz emlékeket idéz is fel – fűztem hozzá halkan, úgymond csak magamnak, mielőtt ismét normális hangszínre váltottam. - Viszont akkor már egy igazi veterán vagy! Nem csoda, hogy ilyen erős lettél. Én még csak alig több mint két éve vagyok itt. De annak négy éve már, hogy a mesterem utoljára láttam. Ő is egy tag, de mióta engem összeszedett több mint tíz éve, alig fordult meg a céhben. Esélyes, hogy te se találkoztál vele. Egyébként meg, remélem, látlak majd téged akcióban! – néztem fel rá kíváncsisággal teli tekintettel.
- Ha bármi akciót is látsz tőlem az azt jelenti, hogy megbuktál - érkezett kioktató hangon a tényközlés, én pedig rájöttem hogy már megint elfeledkeztem arról, hogy nem ugyanaz az információ van meg a fejünkben.
Nyitottam is a számat, hogy mondjam valamit, de még időben észlelve a helyzetet egy fáziskésés után megváltoztattam az eredetileg tervezett mondandómat.
- Á, persze... igaz is. Na és, milyen küldetésekre szoktál menni? Ennyi évvel mögötted biztos jó sok kalandod volt már! Mesélj! – tereltem.
Felelet azonban nem érkezett, kérdésemre komor hallgatásba fordult. Ugyan nem ez volt a célom a kérdéssel, de nagyon úgy tűnt, sikerült egy érzékeny és nem épp kellemes emlékbe tipornom – vagy inkább több mint egy nem kellemesbe. Reakciója pedig megkérdőjelezhetetlenül meggyőzött arról, hogy Goldmine teljesen igazat mondott; Max nem tudott még túllépni Probulus elvesztésén. Amiért mondjuk nem is hibáztattam, és nem is tudtam róla eleget ahhoz, hogy bármilyen komplikáltabb véleményt nyilvánítsak. Abban viszont biztos voltam, hogy minden tőlem telietetőt meg fogok tenni azért, hogy ebből az állapotból így vagy úgy, de kirázzam.
Mikor már a város peremén jártunk, megpaskolta Szikra nyakát, aki erre olyan vágtába kezdett, hogy a saját hangomat se hallottam volna. A hajamba belekapott a szél és süvített a fejem mellett, és egy pillanatig se kételkedtem abban, hogy Szikra valóban gyorsabb bármilyen közlekedési eszköznél, és ez nem csak holmi nagyzolás volt. Sose volt még részem ilyen sebességben, de nagyszerű érzés volt.
Nem szerettem volna sokáig csendben maradni, de a menetszélnek hála esélyem se lett volna arra, hogy rendesen beszéljek, így gyakorlatilag erőltetve voltam a csendben maradásra. A percek csak múltak egészen addig, míg már órákba torkolltak, én pedig ez idő alatt mindenféle hülyeségen gondolkodtam. Bár leginkább azon, vajon mit tudnék majd tenni azért, hogy Max egy kicsit jobban összekapja magát. Nem voltunk barátok és semmit nem tudtam róla ami igazán fontos lett volna, de céhtársak voltunk, és nem szerettem, ha körülöttem bárki rosszkedvű volt. Még akkor se, ha az én saját örökös pozitív hozzáállásom nem egyszer tömény rosszkedvet, félelmet és elkeseredettséget takart.
Végül mintha Szikra fokozatosan lassulni kezdett volna. Arra gondoltam, esetleg elfáradhatott, de eléggé meglepett, amikor Max tűzmágiával borította be a kezét és előre nyújtotta, Szikra pedig menet közben nekiállt elfogyasztani a lángokat.
- Hűha, tüzet eszik? Egy sárkányevő sárkányölő és egy tűzevő ló... az aztán a kombináció! – lelkesedtem túlkiabálva a szelet, és szigorúan mellőzve a korábban felhozott témát. - Csak tűzre van szüksége?
- Mivel kimondottan válogatós ezért még a tűzből se mindet eszi megg – felelte egyszerűen, miközben a ló ismét kezdett a korábbi sebességre gyorsulni, elvágva a beszélgetésre szolgáló további lehetőségeket.
Végül más dolgom és elfoglaltságom híján csak félig Max hátának feküdve szemléltem a tájat, ami gyakorlatilag elsuhant mellettünk. Ha nem bírtam volna ennyire jól a sebességet, biztos, hogy ettől már rég rosszul lettem volna. Viszont elmondhattam magamról, hogy én bizony egy mágikus tüzet evő, szélsebes lovon utaztam, és biztos voltam benne, hogy ha valami, ez aztán a többségnek nem adatott meg. Elmosolyodtam a gondolatra és arra, hogy egyre inkább úgy éreztem, ez bizony egy kivételes kaland lesz és sokat fogok tanulni belőle. Remélhetőleg maga Max is.
Végül aztán még pár étkezést követően látókörbe került a kikötő, Szikra pedig fokozatosan lassulni kezdett, ismét lehetővé téve a dumagép üzemmódom beindítását.
- Ez aztán tényleg sebesség! Nagyon szerencsés vagy Szikrával! – jegyeztem meg elismerően. - Szerintem alvást vagy egyedül létet kivéve nem voltam ilyen sokig csendben már vagy hat éve. Furcsa volt...
- Pedig néha igazán gyakorolhatnád, mert jól áll – felelte, én pedig jól tudtam, hogy ez nemes egyszerűen annyit jelentett, hogy fogjam be, mert túl sok hülyeséget beszélek.
Tudtam, csak épp szokás szerint nem érdekelt.
- Ha így is van, a túlzott csend a magányra és a rossz hangulatra emlékeztet. Azt nem szeretem. Aki rosszkedvű, annak társaságra van szüksége, mert magányosan egy idő után el fogja kezdeni saját magát ostorozni olyan dolgokkal, amikkel nem is lenne szabad – pillantottam fel rá egy egyszerre komoly mégis valahol titokzatos mosollyal.
Ezt a megjegyzést egyszerre szántam saját magamnak és neki, bár úgy fogalmaztam meg, hogy ez ne lehessen annyira könnyen eldönthető.
- De köszönöm a bókot! Ritkán mondják, hogy nekem bármi is jól állna. Egyébként meg elképesztő, hogy Szikra elbír engem, mikor annyit nyomok, mint egy bálna. Legalábbis a Mesterem mindig azt állította. Akkor Szikra legalább olyan erős, mint Reigen, ő egy kézzel meg tud emelni engem!
- Oh, milyen jó neki... –jegyezte meg érezhetően kissé gúnyosan. - Ideje leszállni – utasított, miközben szikra félreállt az úton.
Szétroppantottam a kristályokat a kezeimen és elengedtem őt, majd kissé tanácstalanul lenéztem a földre. Fogalmam se volt, hogyan is kéne pontosan leszállni egy lóról, de úgy voltam vele, estem én már sokat és elég nagyokat ahhoz, hogy ha rosszul is sül el, akkor se legyen különösebb bajom.
Végül lendületet vettem és leugrottam, s bár megtántorodtam kicsit és tettem pár táncos lépést, összességében problémamentes landolás volt.
- Ez szuper volt - nyújtózkodtam ki a sok ülés után. - Sokkal hamarabb ide is értünk, mintha valami járműre szálltunk volna! Tényleg igazad volt, hogy ezzel időt spórolunk. Már csak a hajóút van hátra; nem mintha nem az lenne a tartalmasabb része az útnak. Szikra is velünk jön? –
- Attól függ, hogy felengedik-e a hajóra. Gyerünk keressünk egyet! – adta ki a következő parancsot, én pedig úgy éreztem, kitörik a nyakam a felfelé nézésben.
- Nem szállsz le?
- Nem – érkezett az egyértelműnek ható felelt.
- Miért nem? - kíváncsiskodtam.
- Mert mostantól kezdődik a vizsgád, és így jobb rálátásom van a dolgokra.
Ez még egy hozzám hasonló hülyének is kamunak hatott. Volt egy olyan érzésem, hogy valószínűleg ezt nem teljes őszinteséggel mondta.
- Biztos nem csak azért szállítottál le, mert idegesítő vagyok? – érdeklődtem a számomra legkézenfekvőbb indokot említve.
Az se zavart volna, ha tényleg így van, sőt. Cseppet sem lepett volna meg, elvégre pontosan tisztában voltam vele, mennyire fárasztó és idegölő személyiségem van általában. kevés olyan ember volt, aki tényleg és jól tudott kezelni engem.
- Áh dehogy... Már a feltételezés is sértő hogy ilyent gondolsz!
- Ha te mondod - hagytam rá egy mosollyal. - Ó egyébként pedig... bocsi – fűztem hozzá amolyan mellékesen, miközben felpillantottam rá egy kedves mosollyal.
Ezt a korábbi kellemetlen kérésemre értettem, mikor is felhoztam neki, hogy meséljen, de ráhagytam, minek tudja be a bocsánatkérésemet. Már csak ezen rövid idő alatt is elég sok mindent csináltam, ami bocsánatkérésért kiáltott volna.
- Na akkor, gyerünk! – indultam meg előre teletöltve kalandvággyal és lelkesedéssel.

Kelletlenebbül talán már nem is vonszolhattam volna magam végig az egész céhen, hogy elérjem a vénember irodáját. Valamiért hívatott, amire abszolút nem voltam kíváncsi, hiszen éppen a napi sör adagomat készültem elfogyasztani.
Végül azért csak elértem az ajtót, amin bekopogtam, majd reakciót nem is várva azonnal benyitottam. Két lépéssel bentebb léptem, majd tekintetem azonnal az idegen kislányra szegeződött. Vigyorgott akár a tejbetökfőzelék a kondér aljában. A szaga ismerős volt, néhányszor már megcsapott, amikor az ebédlőben voltam, de arcot eddig nem tudtam társítani hozzá. Goldmine pedig a maga szokásos stílusában az íróasztala mögött ült.
- Miért hívatott? - szegeztem a kérdést az öregnek kimondottan türelmetlenül.
Legbelül reméltem, hogy rosszkor érkeztem és megszakítottam valamit, ami ürügyén gyorsan távozhatok is.
- Lenne számodra egy fontos feladatom, Max - kezdte nyugodt, kimért hangon. - Azt hiszem, Seramival még nem nagyon ismeritek egymást, ha jól sejtem? Bár hallani biztos hallottál róla, több okból is...
- Jah, néhányszor éreztem már a szagát az étkezőben – próbáltam rövidre zárni a felesleges díszköröket. - Mi köze neki a "feladatomhoz"?
- A szagom? És milyen szagom van? Büdös vagyok vagy jó illatú? - kezdett csipogásba a már is bosszantó kislány.
- Elég sok köze van hozzá - válaszolt nekem Goldmine, mit sem törődve a kölyökre. - A feladatod az lenne, hogy kísérd el őt az osztályugró vizsgájára. Felügyelni kéne rá és kisegíteni, ha éppen úgy adja a helyzet.
Na nem! Ilyenről szó sem lehetett! Még hogy én bábáskodjak, egy pelenkás, tejfölösszájú mellett, aki még egy tűzlabdával sem tudna tábortüzet csiholni egy szénakazal mellett?! Kizárt! Egyedül dolgozom. A tapasztalataim azt támasztották alá, hogy mindenki akkor jár a legjobban, ha nem társulok. Túl sokan haltak még vagy nyomorodtak meg egy életre az oldalamon. Semmi kedvem nem volt egy gyereket is felírni erre a már nyomasztóan hosszú és fájó listára.
- Nem - vágtam vissza. - Kizárt. Menjen vele Reigen, vagy Zack. Nem dolgozok csapatban, és oktató sem vagyok, hogy kisgyerekeket vizsgáztassak!
- Reigen és Zack nem elérhetőek - érkezett a higgadt válasz.
Ez persze szemenszedett hazugság volt, hiszen Zack alig néhány perce még P!nkkel enyelgett a pultnál, és totál nem úgy tűnt, hogy siet valahová. Kezdtem úgy érezni, hogy egy ellenem irányuló merénylet közepébe csöppentem. Pedig Zack mindig is szeretett a kezdőknek segíteni, ezt is biztosan élvezte volna... Legalábbis jobban, mint én.
– Rajtuk kívül pedig te vagy az egyetlen, aki alkalmas lenne erre. Seraminak kifejezetten jót tenne, ha egy profi lenne mellette a küldetés során.
- Egyébként meg ne aggódj, rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek, és hülyébb is - megint csiripelt a tökfőzelék képű. Kezdtem azt érezni, hogy nem fogom kedvelni.
- Tudom, hogy nem dolgozol csapatban és nem is azt kérem tőled, hogy közös küldetésre menj vele. Csak azt, hogy kísérd el, mint a Quatro Cerberus egyik legerősebb mágusa, hogy a legjobbtól tanulhasson
- Reigen többször is beszélt már rólad nekem, és Alice is!
-Szóval ez az ő ötletük? - morogtam magam elé. - Csipkerózsikából simán kinézem...
- Tudja mit? Inkább úgy teszek, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna és lelépek. - Azzal meg is fordultam és gyors léptekkel elindultam az ajtó irányába.
- Max-… - szólt volna utánam Goldmine, de félbeszakították.
- Mivel van a baj? - A Mesterem mindig azt mondta, ha Goldmine személyesen kér fel valakit valamire, az egy hatalmas megtiszteltetés. Csak egy hülye utasítja vissza vagy egy gyáva alak. Nekem te egyiknek se tűnsz, és nem olyannak írtak le a többiek se.
A “gyáva” szó úgy visszhangzott a fejemben, mintha az lenne a világon az egyetlen létező hang. Hogy én gyáva lennék? A thulni csatát harmadmagammal vívtam meg a patkányhordával szemben a királyság legsötétebb éjjelén. Szembenéztem egy ősi elfajzott sáska szörnyeteggel, aki képes volt uralni más élőlények akaratát. Megküzdöttem a démonvilág legveszedelmesebb szörnyetegével a Sötéség isteneinek kegyencével, a Vérvivóval. Egy mutáns wyvernnel végeztem a félelmet nem ismerő végzetvadászok oldalán. Hetekig tartó élőhalott ostrommal dacoltunk egy ócska vadászvárban. Megtébolyodott barátommal saját kezűleg végeztem. És ezek csak a jéghegy csúcsa voltak. Ezek után képes volt gyávának nevezni ez az ostoba kis tyúk?! Legszívesebben letéptem volna a helyéről az ajtót és olyan erővel hozzávágtam volna, hogy az iroda túlsó falát is átszakítsa.
A kilincset majdnem összeroppantottam, de valahogyan mégis sikerült nyugalmat parancsolni magamra. Hatalmas sóhaj közepette megpróbáltam elengedni a dühömet.
- Mondja, hogy nem a királyság másik felébe szól a vizsgamunka! - fordultam vissza Goldmine irányába.
Az öreg diadalittasan elmosolyodott, amiért szívesen felborítottam volna az asztalával együtt.
- Többet fogtok megtudni a részletekről, ha ellátogattok Daremoga szigetére. Fiore északi részén fekszik, közel fél napi hajóútra a tengeren.
- Fél nap még nem is vészes. Egész közel van! Még sosem jártam arrafelé
Csak a hajóút fél nap, te gyökér! Ahhoz előbb el kell jutnunk északra és egy hajót is találni, ami elvisz minket.
- Magáról a feladatról pedig… eléggé hiányosak az információink, bár nem tűnik túl problémásnak. Négy fegyenc szökött meg egy börtönből, akiket le kéne kapcsolni. Nagyjából ennyit tudok. Nos?
Nem hangzott túl nehéznek a feladat. Négy szökevény felkutatása és elkapása. Azt reméltem, hogy az osztályvizsgák ennél nehezebbek. Habár ez így megmagyarázta, hogy miért van olyan sok selejtes mágus az utcákon.
- Szóval a világ másik felére kell menni... - eleresztettem egy lemondó sóhalyt. - Jól van! Gyerünk, indulás! - intettem a tejbetöknek, majd már nyitottam is az ajtót. Úgy éreztem, hogy jobb ha sietősre veszem a tempót, mert akkor legalább szabadulok tőle.
- Király! Ez a beszéd! –bokszolt a levegőbe, és azzal ki is rohant az ajtón. – Sikerrel jövünk vissza! - kiabált vissza az öregnek.
- Azt merem remélni. Jó utat és vaduljatok!
- Muszáj volt pont rám sózni ezt a tejbetököt? - vetettem oda Goldminenak lemondóan, majd a választ meg sem várva rázártam az ajtót.
Fejben már elkezdtem összerakni az útvonalat. Daremoga sziget... Sohasem hallottam még róla, de az öreg azt mondta, hogy északra van a tengeren. Úgy gondoltam, hogy ha Yarstead kikötőiben keresünk magunknak hajót, akkor nagyon nem lőhetünk mellé. Északon volt és tengerparton.
Ekkor feltűnt, hogy ez a félkegyelmű főzelékagyú a lakosztályok felé vette az irányt. Pontosan az ellenkező irányba, mint ahol a kijárat volt. Megnyújtottam a lépteimet, hogy gyorsan utólérjem.
- Hé, Tejbetök! – ragadtam meg a fejét, majd azzal a lendülettel az ellenkező irányba fordítottam. - A másik irányba megyünk!
- Ó - pislogott meglepetten. - Én azt hittem, az a legegyszerűbb, ha csak kimászok az ablakon, hogy megtaláljam a kaput. De ha te tudod, merre kell menni, az mindjárt jobb.
Kész! Itt majdnem eldobtam az agyamat. Goldmine mellém csapta a céh leghülyébbjét, a női Reginet. Mi volt ez ha nem kibaszás?!
- Mondd csak! Ennyi ésszel melyik osztályba lépsz fel, ha sikeresnek könyvelem el a vizsgádat?
- B! - felete büszkén.
Hát a “B” az stimmelt. Barom, Balfácán, Balek, Balfasz...
- De csak mágiát tekintve, intelligenciát illetően nem léptem szintet úgy tíz éves korom óta. A Mesterem legalábbis mindig azt mondta. Viszont biztos lehetsz benne, hogy a legjobbat fogom nyújtani, hogy te is elismerj! - miközben a száját jártatta elém sétált és menetiránynak háttal kezdett haladni.
Azt hittem, hogy ilyen lelkesen idióták csak a mesékben léteznek, erre most egy itt állt előttem. Hát mi volt erre az esély?! Ezerből talán egy ha ilyen, erre én nem hogy kifogom, de még hozzám is kötik! Antoniusnak igaza volt, tényleg el vagyok átkozva.
- Hát ez baromijó... - jegyeztem meg szarkasztikusan. - És van már terved, hogy mikét jutunk el Daremoga szigetre?
- A hajón kívül más nincs. Majd megnézzük, hogy a leggyorsabb és melyik kikötő kell nekünk. Egyébként Sárkányölő vagy igaz? Repülni nem tudsz? Az lenne a legmenőbb!
Képzeletben a homlokomra csaptam, amitől leolvadt az egész arcom. Még csak pár perce boldogított, de már most elkezdett alaposan kigallyazni.
- Az enyhén szólva is csalás lenne, ha már az odaútba így belesegítenék, holott ez a te vizsgád!
- Hmm... az igaz. Ebbe nem gondoltam bele. Akkor vonattal a legközelebbi kikötőig, és onnan hajóval.
A vonat szó hallatán kissé összerezzentem. Az utóbbi időkben kimondottan kerülni kezdtem őket, mert enyhe rosszullétek kísérték végig az utazásaimat. Pedig régen szinte mindenhova azzal utaztam. Még apám tanított meg rá, hogy miként kell a vagonok tetején utazni. Régi szép idők.
- Mondd, igaz az, hogy sárkányokat eszel ebédre? Mondjuk biztos az, a Mesterem azt mondta a sárkányölőknek szokásuk, ő pedig sosem téved!
Hirtelen belegondoltam, hogy miféle idióta lehetett ennek a lánynak a mestere, de igazából feleslegesnek éreztem a köröket. Egy tanítvány pontosan annyira sötét, mint a mestere, vagy amennyire a mestere hagyja hogy idióta legyen. Inkább bele sem gondoltam, hogy ki lehetett az a címere ökör, aki így szétszórhatta a tudását.
- Még szép! Máskülönben milyen sárkányölő lennék? - válaszoltam, s úgy éreztem jár nekem is egy kis szórakozás.
- Tudtam! Axton sose téved! - reagált lekesen. - - Elképesztő! És mennyit ettél már? Meg hogyan? Sütve, főzve, párolva? Én még sose ettem sárkányt, milyen íze van?
- Nyárson, hagymával egészen fenséges. Ha csak félig sütöd át, akkor a hús belsejében a vér kocsonyaszerű édes szósz lesz - feleltem valami véletlenszerű marhaságot, ami éppen az eszembe jutott, ám a lány minden szavam itta, mintha csak nektár lenne.
- Hű... Ettől most meg is éheztem. Mindenképpen ennem kell egy sárkánysültet, mielőtt meghalok! Tényleg, arra nem válaszoltál, milyen szagom van? Mindig is tudni akartam, én magam nem érzem. Legalábbis általában. Ha igen, akkor mondjuk már baj van.
Szemeim forgatva hallgattam a szóáradatot, s csak reménykedtem abban, hogy egyszer kiszárad az a kút amiből ez a végtelen marhaság ömlik.
- Pontosan olyan, mint egy esőben kint felejtett kölyökmacskának. És vigyázz, ajtó! - biccentettem neki előre, de már éppen csak az utolsó pillanatban.
- Hol? - kérdezte kíváncsian, majd menetirányba fordulva matrica módjára felkenődött a hatalmas ajtóra. - Áh, szóval itt... - nyögte, miközben lefeszegette magát az ajtóról. - Na mindegy, azért köszi, hogy szóltál. - hálálkodott, miközben az ajtót nyitotta. - Egyébként meg, az ázott állatok nem büdösek? Bár legalább aranyosak. Akkor ez bók.
Kilépve a szabadba hangosan füttyentettem, hogy szikrát hívjam. Kisvártatva prüszkölve fel is tűnt a fekete méhn.
- Hűha...! De gyönyörű! Te vagy a gazdája? Biztos, mert idejött, mikor szólítottad. Erről én lemaradtam, bár nem meglepő. Sose láttam még ilyen szép lovat! Meg egyáltalán állatot. Mi ő? Mi a neve? Megfoghatom?
Úgy gondoltam, ha már reggel volt annyi eszem, hogy vele jöjjek, akkor kihasználhatjuk a szerencsénket és vele indulhatunk északnak. Gyorsabb volt, mint bármi más. Vele hamar északra érhetünk.
- A neve Szikra, és vigyázz vele mert a kelleténél szemtelenebb szokott lenni
Válaszul Szikra hangosan felnyerített, majd egy igazi csak azért is ábrázattal fejét odadörgölte a lányhoz. Jellemző volt. Utálatos, arrogáns és szemtelen, de csak azért hogy megcáfoljon képes meghazudtolni önmagát.
- ...De főleg velem szemben az...
- Szia! Te aztán egy igazi különlegesség vagy - nevetett a lány a ló homlokát simogatva. - Nem is vagy te szemtelen, igaz? Gyönyörű vagy és okos! A Szikra pedig egy igazán menő név! - Ezek szerint nem szereted a tömegközlekedést? - fordult felém a kérdéssel.
- Az utóbbi időben nem – válaszoltam tömören. Semmi kedvem nem volt a rosszulléteimről beszélni, amiket inkább elkerültem ha módomban állt. - Szikra amúgy is gyorsabb bármi földi vacaknál.
Szikra ekkor dacosan kihúzta magát, mire én csak a fejem csóváltam. Ennek a lónak akkora arca volt, hogy képes vele lefedni egész Scar Townt.
- Tényleg egy igazi különlegesség – Tejbetök arcáról olyan lelkesedés sugárzott, aminek egyáltalán nem örültem. Ezek ketten még képesek és összefognak. - Mennyire gyors? Imádom a sebességet! A motorokat főleg. Nem lehetne hogy-... áh - harapta el a modnatot. - Az is csalás lenne, ha vele mennénk egy darabon?
- Igen az lenne... De gyorsabban végezhetsz a megbízásoddal, és én is hamarább szabadulok, ha Szikrával megyünk. - hagytam rá, kikerülve így a vonatozást.
- Hm... igazából ha te, mint a felügyelőm azt mondod, rendben van, akkor biztos nincs vele baj. De nem csak azért akarsz Szikrával menni, mert nem akarod a tömegközlekedést? Mondjuk nem, mintha a lényegen változtatna. Én pedig csak örülök, ha kipróbálatlanom, milyen is az a sebesség!
- Csak felesleges konfliktus forrás. És te is bőven elég vagy nekem, Tejbetök.
Semmi kedvem nem volt belefutni egy balesetbe vagy egy rablásba, vagy akár egy újabb kotnyeles, pletykás útitársba. Szikrával egyszerűbb volt keresztülszelni a vidéket. Vele az utak gyorsak és nyugodtak voltak.
- Annyi bajjal járok, mint öt másik ember, úgyhogy ebben biztos vagyok! – vigyorgott büszkén, aminek okát nem értettem, akárhonnan is néztem a kérdést.. - Egyébként sose lovagoltam még... - mondta, kissé gondterhelt arckifejezéssel.
color=#660000]- Hát ez... [/color] – csóváltam a fejem, majd a Szikra mellé álltam. Kezeimmel megkapaszkodtam a nyeregben, bal lábbal beleléptem a kengyelvasba, majd könnyed mozdulattal felhúztam magam. Fent átvetettem a másik lábamat, majd kész is voltam. - Egyáltalán hogyan jutottál el te egy B osztály vizsgáig?
- A lovaglás nem szerepelt az elvárások között Meg intelligenciateszthez se volt kötve. Az én szerencsémre. Akkor bajba lennék
Bajban, mint a felszállással...
Tejbetök gondterhetelten tanakodott, hogy mégis hogyan szálljon fel. Szinte hallottam a fejében kongó ürességet a kétségbeesett gondolkodása közepette. Végül elszánta magát. Lendületet vett és nyögdécselve megpróbálta felhúzni magát. A kínos kínlódásának az lett a vége, hogy keresztbe felfeküdt Szikra hátára. Őszintén szólva azon sem lepődtem volna meg, ha a nyakát törve kifacsavart gerinccel ül fel. Simán benne volt a pakliban.
Unottan néztem ki a fejemből amíg megvártam, hogy befejezze a gyötrődését. Mikor már majdnem elfogyott a türelmem pont végzett.
- Meg is vagyok. Jó magas
- Aztán ha leesel futni fogsz végig... - figyelmeztettem. Miközben reménykedtem, hogy már az első kanyarban elhagyom és megszabadulok tőle. Talán a gyengélkedőn köt ki s mire felépül, hogy újra nekimenjen a vizsgának én jó messzire lelépek, hogy még egyszer ne sózzák rám.
Tejbetök előrébb csúszott, egészen a hátamhoz simulva, majd átkarolta a derekamat. Összefűzött kezein pedig egy kristály hámot képzett, ami garantálta, hogy engem is leránt magával, ha le akarna esni.
- Akkor jobb, ha még véletlen se engedlek el
- Mia?! Oh, hogy az a.... - Rendben, akkor indulunk!
Szikrának több sem kellett, megindult. Tett néhány lassú, kényelmes lépést, majd hirtelen megszaporázta a lépteit. Éreztem rajta, hogy megpróbál felvágni. Pillanatok alatt egy lakrima mobil sebességére gyorsult. Patái csak úgy csattogtak az utca kövén. A forgalomban rutinosan cikázott, kikerülve a járműveket és a járókelőket. Hálát adtam neki, hogy nem szorult az én vezénylésemre, hiszen már alaposan betanulta a városból ki vezető útvonalat.
- Hű, na ezt már nevezem! - tört ki nevetésben Tejbetök.
- Tényleg elképesztő vagy, Szikra! Egyébként, merre is megyünk pontosan? Nem a híd felé?
- Nem. Szikra nem szokta a hidakat használni, idegessé teszik.
Ahogy engem is, szűk alig fér el egymás mellett két szekér, a forgalom jellemzően beáll, és a balesetek sem ritkák.
- Ó, értem. - Tényleg, Szikrának mi a története? Honnan szedted össze? Vagy találtatok egymásra, attól függ, melyik?
- Egy barátomtól kaptam ajándékba - válaszoltam, miközben tekintetemet már a várost félbe vágó hasadékra szegeztem. Megpaskoltam cimborám nyakát, bíztatva őt. Igaz semmi szüksége nem volt rá, hiszen álmából felriadva is átugrotta volna szakadékot.
Szikra még jobban felgyorsított, majd a peremhez érve vágtából akkorát ugrott, hogy szinte már repültünk. A levegőben úszva átszeltünk a szakadék felett, majd hangos pata csattogással landoltunk a túloldalon. A járókelők ámuldozva és kiabálva ujjongtak a mutatványt látva, de mit sem törődtünk velük. Vágtattunk tovább.
- Akkor az a barátod igazán tudhatta, mire van szükséged. Igazából, ha most nem kristályosítottam volna a kezeimet, már rég leestem volna. Legalább ez jó ötlet volt. Max, te mióta vagy a Quatro Cerberus tagja? Azon kívül hogy egy menő sárkányevő sárkányölő vagy, nem is tudok rólad semmit. Reigen és Alice nem nagyon mondtak konkrét dolgokat.
- Már elég régóta. Igazából fogalmam sincs.. Talán 8-10 éve? Passz.... te viszont csak beszéd közben tudsz levegőt venni? Vagy miért nem tudsz egy kicsit csendben maradni?
Kérdésemet csönd követte, amit kimondottan díjaztam is. Már lassan zsongani kezdett a fejem a sok csipogástól. Szerettem a csöndet, barátságos volt és megnyugvást hordozott magával. Ugyanakkor ott lapultak a zsebeiben a legfájóbb emlékeim is.
- Nem szeretek csendben lenni. Unalmas– kezdett bele a folytatásba. - Viszont akkor már egy igazi veterán vagy! Nem csoda, hogy ilyen erős lettél. Én még csak alig több mint két éve vagyok itt. De annak négy éve már, hogy a mesterem utoljára láttam. Ő is egy tag, de mióta engem összeszedett több mint tíz éve, alig fordult meg a céhben. Esélyes, hogy te se találkoztál vele. Egyébként meg, remélem, látlak majd téged akcióban!
- Ha bármi akciót is látsz tőlem az azt jelenti, hogy megbuktál - figyelmeztettem, miközben próbáltam lehűteni a rajongását.
Utáltam ha ennyire körbe rajongtak. Az ilyen kislányokból lassan már tucatjával számoltam a csapatokat. Mióta a nyomda elkezdte kinyomni a könyveimet egyre jobban szaporodtak a visítozó libák. Sajnos néhányok meg is ismert az utcán és akkor szó szerint menekülnöm kellett előlük.
- Á, persze... igaz is. Na és, milyen küldetésekre szoktál menni? Ennyi évvel mögötted biztos jó sok kalandod volt már! Mesélj!
A kérdésre akaratlanul is a Gringall Szellemével töltött utazásom jutott az eszembe. Mikor is a végzetvadászokkal a fél világot körberepültük. Ezernyi halálos veszéllyel néztünk szembe vált vállnak vetve, míg végül Henriksenbe és a nagy hordájába bele nem futottunk. Aztán Antonius az életét áldozta, hogy a megmaradt túlélőknek maradjon esélye a menekülésre.
Gyorsan próbáltam elterelni a gondolataimat végzetvadász barátom haláláról, de helyette egy másik társam halála villant fel előttem. Egy sötét viharos éjszaka volt, egy mágikus léghajó fedélzetén. A felzaklatott állapotú Probolus éppen csak felébredt a műtétből. Hisztérikusan kiabálni kezdett, majd robbanó lakrimát emlegette, amit Marcus kioperált a testéből. Az őrület peremén egyensúlyozó párduc-embert ketten sem tudtuk lefogni. Lerázott minket magáról, kirohant a fedélzetre és felállt a korlátra. Megpróbáltam elkapni és visszarántani, de elkéstem. Probolus a mélybe vetette magát. A korláthoz rohanva már csak azt láttam, ahogy zuhanó barátom teste felrobban a tagjaiban elrejtett maradék robbanó lakrimák hatására.
Miattam halt meg. Miattam rabolták el, mert tudták, hogy érte fogok menni. A testébe pedig legalább egy tucatnyi robbanó lakrimát ültettek, hogy csapdába csaljanak és végezhessenek velem. Ha nem ütöttem volna az orrom semmi olyanba, amihez nincs közöm, akkor ez az egész nem történik meg. Ha nem játszottam volna a hőst, sohasem figyelnek fel rám és sohasem rabolják el Probolust.
Lassan kiértünk a városból. Jeleztem Szikrának, hogy rákapcsolhat, miközben finom mozdulatokkal már én irányítottam. Észak felé vettük az irányt.
Szikra egy szemvillanás alatt teljes sebességre váltott. A levegő jobban süvített, mint a valaha átélt legnagyobb viharban. A fekete ló úgy hagyta le a pusztákban a vonatokat, mintha azok egyhelyben álltak volna. A patakokon úgy gázolt át, hogy patái nyomán valóságos vízfalak emelkedtek. A szekereket hajtó parasztoknak ideje sem volt felfigyelni ránk, hiszen mire észbe kaptak már messze elszáguldottunk mellettük.
Órákig vágtattunk az őrült tempóval, mire Szikra elkezdett fáradni és lassulásba kezdett. Ha nem két embert kellett volna vinnie, akkor talán tovább bírta volna. Karomat lángokba borítottam és előre nyújtottam neki. Több sem kellett neki, azonnal megette a sárkány lángokat. Mindenféle tüzet megevett, de az enyéimet szerette leginkább, a többire pedig csak prüszkölni szokott a válogatósa.
- Hűha, tüzet eszik? Egy sárkányevő sárkányölő és egy tűzevő ló... az aztán a kombináció! Csak tűzre van szüksége?
- Mivel kimondottan válogatós ezért még a tűzből se mindet eszi meg - feleletem gyorsan, és csak reméltem, hogy Szikra még az előtt újra felgyorsul, hogy Tejbetök újabb kérdést szegezne nekem.
Szikra újra felgyorsult, és valósággal feltépte az utat. Tejbetök belátva, hogy hiába jártatná a száját a menetszélben úgy sem hallaná azt senki, inkább a hátamnak dőlve figyelte a mellettünk elszáguldó tájat. Kissé zavart a szituáció, hogy egy nő átkarol és a hátamnak dőlve lovagol mögöttem, de nem tehettem mást. Kivéve persze ha lerúgom a lóról.
Igazából talán azért zavart mert az utolsó nő, aki ilyen közel került hozzám az Clare volt és az is már évekkel korábban. Clare... Egy elvarratlan szál a múltamból, ami hasonlóan fájdalmas és keserű érzéseket rejt magában, mint Hamnir megölésének emléke.
Még két tankolást követően a következő kimerülésre már el is értük Yarsteadet. Szikra végtelenül kimerülten lassított le. Talán még sohasem hajtottam meg ennyire, szóval ez még neki is új volt.
- Ez aztán tényleg sebesség! Nagyon szerencsés vagy Szikrával! – szólt elismerően a hátam mögött tejbetök. - Szerintem alvást vagy egyedül létet kivéve nem voltam ilyen sokig csendben már vagy hat éve. Furcsa volt...
- Pedig néha igazán gyakorolhatnád, mert jól áll.
- Ha így is van, a túlzott csend a magányra és a rossz hangulatra emlékeztet. Azt nem szeretem. Aki rosszkedvű, annak társaságra van szüksége, mert magányosan egy idő után el fogja kezdeni saját magát ostorozni olyan dolgokkal, amikkel nem is lenne szabad De köszönöm a bókot! Ritkán mondják, hogy nekem bármi is jól állna. Egyébként meg elképesztő, hogy Szikra elbír engem, mikor annyit nyomok, mint egy bálna. Legalábbis a Mesterem mindig azt állította. Akkor Szikra legalább olyan erős, mint Reigen, ő egy kézzel meg tud emelni engem!
- Oh, milyen jó neki... –jegyeztem meg gúnyosan. Lassan kezdett fárasztóvá válni a lány ostobasága. - Ideje leszállni – utasított, miközben szikra félreállt az úton.
Tejbetök szétroppantotta a biztonsági övként szolgáló kristály hámot, majd kis várakozást követően leugrott. Először arra számítottam, hogy arccal leveszi a földet, de tévedtem. Néhány bukdácsoló lépést követően sikeresen megállt.
- Ez szuper volt - nyújtózkodott. - Sokkal hamarabb ide is értünk, mintha valami járműre szálltunk volna! Tényleg igazad volt, hogy ezzel időt spórolunk. Már csak a hajóút van hátra; nem mintha nem az lenne a tartalmasabb része az útnak. Szikra is velünk jön?
- Attól függ, hogy felengedik-e a hajóra. Gyerünk keressünk egyet! - adtam ki az utasítást.
- Nem szállsz le?
- Nem – válaszoltam tömören.
- Miért nem? - érdeklődött tovább.
- Mert mostantól kezdődik a vizsgád, és így jobb rálátásom van a dolgokra.
Valójában meg nem tudtam volna mondani, hogy miért nem akartam vele együtt sétálni. Mintha csak egy hatodik érzék taszított volna tőle, vagy ráragasztott volna Szikra hátára.
- Biztos nem csak azért szállítottál le, mert idegesítő vagyok?
- Áh dehogy... Már a feltételezés is sértő hogy ilyent gondolsz!
- Ha te mondod - mosolygott. - Ó egyébként pedig... bocsi
Nem igazán tudtam hová tenni, hogy miért kért bocsánatot. Szóval csak egy vállrándítással elengedtem a dolgot.
- Na akkor, gyerünk! - tört ki lelkesen, aminek én nem különösebben tudtam örülni. Tapasztalatból tudtam, hogy az ha egy ilyen félnótás ennyire lelkes az semmi jót nem fog magával hozni, sőt!

Max szó nélkül követett Szikra hátán, én pedig nem gondolkodtam a kelleténél többet azon, vajon miért is nem szállt le. Egy pár másodpercig jómagam is csendben voltam, aztán hirtelen lendülettel felé fordultam, s menetiránynak háttal újra belefogtam a beszédbe.
- Mi lesz, ha Szikrát nem engedik fel? Bár azt hiszem, elég ügyes, hogy egyedül is hazataláljon? – érdeklődtem, ahogy a lóra pillantottam.
- Jól hiszed, egyedül is hazatalál ha éppen úgy alakulna. Most viszont inkább nézz előre és a vizsgáddal foglalkozz! Ne feledd, ez már beleszámít! Mostantól minden élesben megy.
Szórakoztatónak találtam, hogy ennyire komolyan vette a munkáját, mikor a kezdetektől fogva nem is volt szó semmilyen vizsgáról. Annyira kíváncsi lettem volna, milyen arcot vág, amikor megtudja, miről is van szó pontosan, de nem szabadott elmondanom neki. Addig legalábbis biztosan nem, amíg a helyzet úgy nem kívánta. Goldmine megígértette velem, hogy vigyázok a számra. Ráadásul tényleg úgy tűnt, elég mélyen maga alatt van a korábban vele történtek miatt, akármik is voltak azok.
- Igenis! – szalutáltam válaszul egy nagy vigyorral, aminek az lett a vége, hogy megbotlottam, és krumplisszákként terültem el a földön.
Olyat csattantam, hogy egy pillanatig úgy éreztem, a talaj is beleremegett. Ismét csak igazat kellett adnom Axtonnak, hogy egy bálna súlyával rendelkezek. Ez a hang és érzés is biztos annak volt a jele.
- Jól vagyok, megszoktam! – jegyeztem meg azonnal, ahogy egy gurulást követően már fel is pattantam, mintha mi sem történt volna.
Társam szó nélkül hagyta az esetet, csupán a szemeit forgatta, miközben én dúdolva kocogtam oda a hozzánk legközelebb található hajóhoz. Egy középkorú, szakállas férfi éppen egy térképet búj át egy matróz ruhát viselő másik hímneművel. Kapitányra emlékeztető megjelenése volt, én pedig csupán erre hagyakoztam, mikor kérdőre vontam.
- Elnézést, uram! – szólítottam meg őket, hogy mindketten megálltunk, én valamivel közelebb hozzájuk, mint Max. – Van egy perce?
- Persze, kisasszony. Miben lenne szüksége segítségre? – érdeklődött a szakállas férfi mosolyogva, ahogy összecsukta a kezében tartott térképet, jelezve, hogy enyém teljes figyelme.
- Szükségünk lenne egy hajóra, amivel eljuthatunk egy szigetre.
- Eddig nem probléma – mosolyogott kedvesen. – Melyik szigetre terveznének menni, megmondaná, kérem?
- Persze, nem probléma! A-… - fogtam bele a válaszadásba nagy lendülettel, egészen addig amíg rá nem kellett jönnöm, hogy teljesen elfelejtettem az uticélunk nevét.
Pár másodperces néma csend után kissé elveszett tekintettel Max felé fordultam.
– Mi is volt a neve…?
- Daremoga – érkezett a válasz, miközben leszállt Szikra hátaról.
Ugyanakkor nem lépett oda mellém, távolabb maradt és továbbra is Szikrával szöszmötölt. Fél szemmel rá figyeltem, ugyanakkor nem kerülte el a figyelmem, hogy a kimondott névre a férfiak arca azonnal komorrá és feszültté vált. A kezdeti kedvességnek hirtelen már nyoma sem volt.
- Sajnálom, de ez esetben nem segíthetünk – csóválta meg a fejét a kapitányszerű férfi.
- Ó, talán nem esik útba? – tettem fel a kérdést látszólag naivan.
- I-igen, ahogy mondja, kisasszony. Sajnos a másik irányba megyünk, tudja, elég nagy kitérő lenne… - felelte, hangja viszont egy pillanatra megremegett, arról nem is beszélve, mennyire gyorsan kapott az általam feldobott lehetőségen.
Nem voltam én annyira hülye, mint amennyire annak néztem ki. Legalábbis ami a hazugságok felismerését illeti. Még a Quatro Cerberus előtt túl sok időt töltöttem őszintétlen emberek közelében ahhoz, hogy az ilyesmi elkerülje a figyelmemet. Arról nem is beszélve, hogy mennyire szívből utáltam az ilyet…
- Uraim, miért hazudnak? – mosolyodtam el barátságosan.
Azonban a mosolyommal ellentétben hangom hideg, szinte már fenyegető volt – olyannyira, hogy nehéz lett volna nem észrevenni. A két férfinek sikerült is, és egy pillanatnyi döbbent csend után igyekezték menteni a már láthatóan veszett helyzetet.  
- Nem hazudunk, kisasszony – felelte a kapitány, hangja pedig elcsuklott egy pillanatra.
Mindezt köhintéssel próbálta korrigálni, amit persze eszem ágában sem volt elhinni
– Nem abba az irányba megyünk. Sajnálom, de nem segíthetünk.
- Ha csak gyávák és félnek arrafelé menni, akkor mondják meg – eresztettem el egy látszólag angyali mosolyt. - Kevésbé kínos, mint ha hazugságon kapják az embert. Bár mindegy is! Gyáva és hazudozó emberekkel amúgy se társulnánk, senki nem veszt semmit – vontam vállat, majd újra visszaváltottam a korábbi vidám, bolondos hangszínemre. – Elnézést, hogy feltartottuk önöket! Jó utat, remélhetőleg nem a tenger fenekére! Viszlát!
Integettem feléjük vidáman, ők pedig csak teljes elképedéssel és összezavarodva bámultak utánam.
Maxre pillantottam további instrukciókért, ő azonban csak egy laza csuklómozdulattal adta tudtomra, hogy irány tovább. Amint megakadt a szemem a következő hajón, már indultam is felé a korábbihoz hasonló lendülettel.
- Uraim! Merre megy a hajó? – érdeklődtem gyakorlatilag köszönés nélkül, bár nem az udvariatlanság, sokkal inkább a sietségtől motiváltan.
- Észak felé, kisasszony! Miért kérdezi? – mosolyogott rám az egyik matróz.
- Ha észak, akkor Daremoga is útba esik igaz?
A korábbihoz hasonlóan a két férfi azonnal elhallgatott és kínos csendben összenézett, majd megszólalt az, amelyik fent volt a fedélzeten.
- Nos, nem igazán… el fogjuk kerülni.
Ő már legalább nem valami hülye kifogással próbált kibújni a helyzet alól, hanem közölte a tényeket. Ezt értékeltem.
- Ugyan miért? – érdeklődtem kíváncsian.
- Jobb, ha ön is vigyáz magára, kisasszony, és messziről elkerüli.
- Őrült dolgok zajlanak arrafelé mostanában! Épeszű ember a közelébe se megy! – kontrázott a társa fentről, én pedig csak értetlenül félrebillentettem a fejem.
- És ha valaki nem épeszű? Én nem vagyok az – feleltem egy nagy vigyorral.
- N-nos akkor… javaslom, keressen egy hasonlóan nem épeszű kapitányt vagy hajótulajdonost, kisasszony… - hárított az először megszólított. – Mi elfoglaltak vagyunk, próbálkozzon máshol.
Erre csak vállat vontam, majd egy intéssel megköszönve a segítségüket visszaléptem Max-hez. Most sem történt előrelépés az ügyben, engem pedig kezdett igazán érdekelni, mitől félnek ennyire.
- Én ezt nem értem... úgy tűnik, mindenki be van tojva valamitől – jegyeztem meg a tarkóm vakargatva.
- Valószínűleg a szökevényeidhez lehet köze – állapította meg társam.
- Akkor is, mit kell ennyire félni néhány szökevénytől? Ennyire gyávák, vagy szerinted lehet, hogy Goldmine nem mondott el valamit vagy nem tud róla? Mármint azon kívül hogy-... mindegy – vágtam el, ahogy már át is pillantottam a következő hajóra.
Az utolsó pillanatban álltam meg, hogy kikotyogjam Goldmine tervét. Közel volt, nagyon közel. Hülye voltam ugyan, de annyi eszem nekem is volt, hogy tudjam, ha addig említem neki az igazi okot, amíg még Szikra is itt van, azzal a lendülettel fog hazalovagolni dühtől forrva. Nem olyan rég voltam csak vele, de annyit már én is láttam, hogy nagyon makacs. Igazából jobban belegondolva, ez elmondható volt mindenkiről a Quatro Cerberusban, nem igaz?
– Még mindig nekem kell próbálkoznom? – tettem fel a költői kérdést, de kezdtem már unni, hogy folyamatosan lepattintanak.
- A hétköznapi mágiátlanoknak még egy közepes tehetségű kezdő mágus is félelmetes ellenfél lehet. Nem hogy pár szökevény rab! – felelte oktató hangnemben, a második kérdésem pedig egyszerűen válaszra sem méltatta, s csupán átugrotta.
- Értem. Hmm... a Mesterem mindig azt mondta, ha valaki még egy kezdő mágussal se tud elbánni, azt nem fogják szeretni a nők – jegyeztem meg egy újabb random hülyeséget, ami még a Mesterem tanításaiból származott, én pedig szentül hittem benne. - Szegények, akkor egész életükben csak a kezük lesz a társuk. Bármit is jelentsen ez.
Azzal válaszra sem várva elsiettem a következő hajóhoz, miközben elgondolkodtam az általam mondottakon. Ha továbbgondolom, akkor ez azt jelenti, hogy a Reigen és Max szintű mágusok nagyon népszerűek kellenének, hogy legyenek a nők körében, nem igaz? Mintha az ő kategóriájukra mondta volna azt Axton, hogy háremet tarthatnának. Legalábbis ő mindig is egy háremről álmodozott, bármit is jelentsen, s egy volt az okok közül, amiért nagy mágus akart lenni. Legalábbis felettébb gyakran mondogatta ezt, amikor részeg volt.
Na meg, ott volt Alice is, ő is igazán erős volt. Érte akkor vajon a férfiak tepertek annyira…?


- Max, nem lehetne, hogy egyszerűen csak elkötünk egy hajót? – érdeklődtem immár kissé morcosan és csalódottan.
Természetesen nem gondoltam komolyan a kérdést, de belefáradtam már abba, hogy legalább a hatodik lerázáson voltam túl hajóügyben. Nem szerettem, ha enyniszer visszautasítottak azt meg pláne nem, ha ennyi gyávával hozott össze a sors. Nekem legalábbis mindenki gyáva volt, aki még csak Daremog hallatára is összerezzent. Nem, mintha pontosan tudtam volna, mi is a nagy félelem alapja, de nehezen tudtam volna elképzelni valami olyasmit, ami engem megrémisztett volna. … Na jó, ha óriás pókok lettek volna ott, akkor már átgondoltam volna a kijelentésem.
Max tekintete kissé dühösre váltott az idióta kérdésem hallatán.
- Akkor mivel leszel jobb, mint a szökevényeid akiket fel kellene hajtanod?! Az a hajó lehet egy olyan családé, akik egyik napról a másikra élnek s csupán a hajó és a jó szerencséjük az egyetlen apró fonal, ami még életben tartja őket!
Mindezt olyan komolysággal adta elő, hogy egy pillanatig csak pislogtam rá, majd jókedvűen elnevettem magam. Úgy tűnt, igazán nagy igazságérzet volt benne, én pedig tiszteltem és kedveltem az ilyen embereket. Bennem is megvolt mindez, még akkor is, ha a hülyeségem gyakran átrúgott a ló másik oldalára.
- Csak vicceltem! Még nem tanultad meg, hogy engem nem szabad komolyan venni – eresztettem el egy nagy mosolyt, miközben még szórakozottan hátba is vágtam egy kicsit. – Tiszteletre méltó a morálod, ez tetszik! – vigyorogtam, s előre szökdécseltem egy kis vitorlás felé. – Ne aggódj, nem gondoltam komolyan, és egyébként se tudom, hogy kéne elvezetni egyet. A tenger fenekén kötnénk ki tíz percen belül!
Úgy hallottam, mintha még morgott volna valamit az orra alatt, de nem tudtam kivenni, mi volt az. Az is lehet, hogy csak a tenger morajlását hallottam félre valami másnak, annyira nem is érdekelt.
Jobban lefoglalt az, hogy az utolsó mentsvárként kiszemelt kis vitorlás tulaja talán megszán minket. Axton sokat beszélt arról korábban, hogy néha a legszerényebbnek tűnő dolgokkal járnak a legjobban az emberek. Néha ugyan elgondoltam rajta, hogy ez sokban ellent mondott a fényűzésre és hírnévre vágyásával, amiről ittas állapotban és álmában sokat hadovált, de az ő gondolatmenetét akkor se kérdőjeleztem volna meg, ha tisztán láttam volna benne a lyukakat. Az ő minden szava szent és sérthetetlen volt számomra.
Pár lépésre a hajóval babráló férfitól megálltam, és a dolgok közepébe vágva vontam kérdőre.
- Elnézést, uram! Ön is fél Daremog közelébe menni? – szegtem neki, ugyanakkor barátságosan mosolyogva.
- Üdvözlöm, hölgyem és uram! – fordult felénk, viszonozva a kedves arckifejezést. – Nem épp hétköznapi így beszélgetést kezdeményezni – pillantott rám, sértettségnek azonban nyoma sem volt az arcán. – Célirányosnak tűnnek. Daremog szigetére szeretnének menni?
- Igen – bólogattam lelkesen, máris felbuzdulva azon, hogy végre egy különböző reakciót kaptam a korábban megszokottaktól. - De bárkit kérdeztünk eddig, beijedtek a név hallatán és vagy hazudtak, vagy csak egyenesen lekoptattak minket…
- Nos, én egyik típus sem leszek. Nem félek, sőt, ami azt illeti, éppen oda készülök – válaszolta egy magabiztos és kedves mosollyal.
Több se kellett, szemeim szabályosan felcsillantak, és teljes lelkesedéssel és örömmel pördültem Max felé. Kicsattanó hangulatomat csak azzal díjazta, hogy kezével gesztikulálva jelezte, iparkodjak már a beszélgetéssel.
Észlelve, hogy csupán ezért még biztosan nem kapok dicséretet, vissza is fordultam a hajótulaj felé.
- Ez nagyszerű! – csaptam össze a kezeimet lelkesen. – Csatlakozhatnánk önhöz?
- Természetesen! Nem probléma – emelte meg a kalapját mosolyogva. – Bár sajnálom, a lovuk nem jöhet – pillantott Szikrára.
Szavakkal ugyan nem fejezte ki, de a tekintetéből látszott az elismerés, kíváncsiság és a csodálat a gyönyörű állat láttán. Ez furcsamód büszkeséggel töltött el engem, annak ellenére, hogy Szikra nem is hozzám tatozott.
– Tartok tőle, hogy nem férne el. Így is szűkösen leszünk. Remélem, meg tudják oldani az elhelyezését...
Ezt hallva Max társához fordult, majd valamit mondott neki, amit én nem hallottam elég jól, s megsimogatta a homlokát. Ezt követően a ló prüszkölve megindult, majd még hátsóját finoman megbillentve felém elköszönt, s elbaktatott arra, amerről jöttünk.
Hirtelen egyszerre éreztem magam büszkének, amiért méltatott elköszönni tőlem és lenyűgözve az intelligenciájától.
- Ezt nevezem én intelligens állatnak – füttyentette a hajós elismerően, ahogy a távozó állat után nézett.
- Szikra igazán nagyszerű! Messze nem olyan, mint akármilyen másik ló! – dicsértem lankadatlan lelkesedéssel, miközben utána is integettem. – Sőt, mi több, nem csak okos, de-…
- Szóval, holnap reggel fogok indulni – szakított félbe, én pedig kezdtem úgy érezni, szándékosan csinálja.
Mintha csak az első pillanattól fogva észrevette volna, hogy egy dumagép vagyok, és szándékosan rövidre vágja a beszédlehetőségeimet. Ha pedig így volt, el kellett ismernem, okos ember lehetett.
– Addig még fel kell készítenem a hajót az útra. Amennyiben nem érnek rá várni, mást kell keresniük, de ha ez nem okoz gondot, a napfelkeltével kihajózok.
- Szerintem nem lesz gond. A többiek még csak a lehetőséget se vetették fel a csatlakozásra, tudunk várni, igaz? – felelte Max, majd véleményemre várva rám pillantott.
- Ennél jobb ajánlatunk úgy sem lesz az eddigiek alapján – tártam szét a karjaim egy tipikus tejbetök mosoly mellett. - Ez esetben köszönjük! - nyújtottam kezet a vitorlás tulajnak. – Serami Raynott vagyok, a Quatro Cerberustól! Ő pedig a társ-… vagyis vizsgabiztosom, Max DeLuise! – biccentettem a férfi felé. – De nem akármilyen mágus ám! Nálam sokkal erősebb, sőt, annyira erős, hogy-…
- Örülök a találkozásnak, ifjú mágusok – szakított félbe ismét egy kedves mosollyal, én pedig most már biztosra vettem, hogy ezt teljesen tudatosan, és egyébként nagyon okosan csinálja. – Szólítsanak csak Frednek. Szállásuk van már?
- Nem, nincs. Esetleg tud egy jóféle fogadót, sok sörrel és két szabad ággyal?
- De még mennyit, uram! - biccentett. - A legközelebbi fogadó, ahol igazán jó sör és ágyak vannak, a szökőkúttól pár lépésre található. Menjenek felfelé egyenesen majd annál a magas épületnél, aminek a tetejét innen is látják, forduljanak jobbra, arra van a tér a szökőkúttal. A tér elég széles és jól átlátható, nem lehet eltéveszteni a fogadót.
- Abban ne legyen olyan biztos - vigyorogtam, mire csak egy értetlen pillantást vetett rám, s már menetiránynak is fordultam.
- Tejbetök! Nem érdekel, hogy holnap reggel mikor akar kihajózni a kapitány? – vont kérdőre Max.
- Miért, a napfelkelte nem elég pontos időpont? – kérdeztem ártatlanul.
- Nem vagyok benne biztos, hogy a kérdés erre irányult, kisasszony – jegyezte meg, arckifejezése viszont elnéző és kedves volt. – Mindenesetre engem holnap pirkadatkor itt találnak. Ha nem jelennek meg, mielőtt a nap teljesen felbukkan, akkor önök nélkül hajózok ki. Kérem, ne késsenek.
- Igenis, uram! – szalutáltam, tökéletesen tudatában annak, hogy én leszek a veszély forrása az időben érkezésnek..
Max erre már csak szó nélkül elindult, vélhetően a korábban emlegetett fogadó irányába. Legalábbis esélyesnek láttam, hiszen épp az ellenkező irányba haladt, mint amerre én korábban fordultam.
- Köszönjük! Viszlát! – integettem még hátra Frednek, majd felzárkóztam Max-hez. – A végén azért tényleg nagy szerencsénk lett! Kár, hogy Szikra nem jöhetett velünk. Bár biztos vagyok benne, hogy veled se lesz unalmas a fél napos hajóút!
Pontosan tudtam, vagy legalábbis nagyon jól sejtettem, milyen érzést kelhetett benne a velem töltött fél napos hajóút gondolata, tetőzve azzal, hogy most még egy egész estét is ki kell bírnia mellettem. legalábbis ha nem akarta, hogy elkóboroljak és eltévedjek, nem igazán lett volna lehetősége arra, hogy magamra hagyjon. Azonnal bajba kerültem volna a szerencsémet ismerve, és jól tudtam, ezzel ő is tisztában van.
- Jah, az már biztos... Innom is kell rá egyet. – Válasza még inkább aláhúzta a megállapításom, hogy tudja, mi mindenen kell majd keresztülmennie mellettem.
- Sokat szoktál inni, Max? Mi a kedvenc italod? – faggatóztam, ezúttal mellette és nem előtte sétálva.
- Sokat? Dehogy! Csak néha egy vagy két korsó sör.
- Az már egy egész szép teljesítmény! – csaptam össze a tenyereim. – De még mindig nem olyan jó, mint Axton. A mesterem nagyon sokat tudott inni. Tíz korsót is legurított anélkül, hogy berúgott volna! Én azért egynél meg szoktam állni. Azt hiszem – tettem hozzá egy pillanatnyi szünetet követően.
-" Azt hiszed"? – kérdezett rá társam az egyértelműen gyanús toldalék mondatra.
Igazából fogalmam sem volt, mennyi után szoktam megállni. Egy szokott lenni az a mennyiség, amire még emlékszem, hogy utána mik szoktak történni, azt már elég nehezen szoktam felidézni. Axton sose mesélt nekem semmi konkrétat róla.  
- Remélem, jó szállásunk lesz! – váltottam témát egyenes válasz helyett. - A fürdő és a kilátás egy dolog, de remélem, gyors és finom konyhájuk van! Amikor Reigennel megyek enni néha, a kajáldák nem bírják a tempót… az elköltött összegre pedig nem is emlékszem. Ő állta azt hiszem mindegyiket  – pillantottam fel Max-re egy jelentőségteljes mosollyal.
Gondoltam hátha ő is lesz olyan rendes, hogy megvendégel engem egy vacsorára, vagy valami. A hozzájuk hasonló erős mágusoknak biztos jobban ment. Annál legalábbis biztosan jobban, mint nekem, elvégre olyan kevés pénzem volt, hogy egyszer sem tudtam volna végigenni a fogadók teljes menüjét. Ez pedig szánalmasan kevésnek hangzott.
- Jól van - sóhajtott beletörődve. - Akkor én állom a ma estét.
- Te vagy a legjobb! Köszi!  – bokszoltam a levegőbe lelkesen. – Majd valahogy meghálálom. Kérhetsz majd egy valamit tőlem, ha gondolod! – Aztán hirtelen eszembe jutott valami, és egy pillanatnyi szünet után témát váltottam. – Tényleg, belegondolva, te gazdag vagy, igaz? Alice legalábbis mintha említette volna valamikor... igazából talán Reigen is? Ha jól emlékszem, író vagy?
- Írónak nem nevezném magam azért mert írok az utazásaimról és azokat a saját nyomdám kinyomtatja és kiadja.
- Épp elég jó az! Sőt, egy saját nyomda hatalmas teljesítmény! – vetettem ellen színtiszta, őszinte lelkesedéssel és elismeréssel. – Igazából, én is szoktam ám olvasni – húztam ki magam büszkén.
- Meglep, hogy ennyi fecsegés között arra is van időd.
- Esténkén szoktam lefekvés előtt. Aztán általában hajnalig fent maradok miatta, ha nagyon belemerülök – traktáltam továbbra is a felesleges információkkal, miközben balra fordultam az egyik ház sarkán.
- Tejbetök...  – szólt rám Max figyelmeztetően, ahogy a velem ellenkező, tehát vélhetően a jó irányba fordult.
- Áh... igaz is – lendültem a helyes irányba, majd mintha mi sem történt volna, folytattam a beszédet. - Tényleg, te korán kelő típus vagy?
- Mostanában nem alszom sokat.
Szinte már nyitottam a számat, hogy lendületből rákérdezzek, miért, de szerencsére a tények hamarabb fúrtak helyet maguknak az agyamban. Goldmine is említette, mennyire rosszul viselte Max a Probulus-al történteket. Akkor pedig még én is biztosra vehettem, hogy a lelkiismeret-furdalás és a gyász miatt lehetett sok-sok álmatlan éjszakája. Sajnos pontosan tudtam, milyen érzés is az.
- Holnap kezdődik majd igazán a munka, addig lazíthatunk! Te is próbáld meg kipihenni magad – vigyorogtam, miközben szokásomhoz híven fantasztikus tájékozódással elsétáltam a szökőkút mellett.
Max már nem is bajlódott azzal, hogy utánam szóljon. Egyszerűen csak belépett a Tábortűz feliratú fogadó ajtaján, én pedig megálltam odakint egy pillanatra. A felirat akkora volt, hogy még szándékosan se lehetett volna nem észrevenni, nekem még is sikerült szánt szándék nélkül. Axton vajon büszke lenne rám, vagy kiborulta?
Igyekeztem gyorsan felzárkózni a sárkányölőhöz, ahogy ő határozott léptekkel vonult a pulthoz. Meglepően nagy tömeg volt, bár elképzelhetőnek tartottam, hogy ez csak engem döbbentett meg egy pillanatra. Elvégre jobban belegondolva, mégis csak egy kikötőről volt szó. Emberek ezrei fordultak itt meg naponta.
- Üdv Max! – köszöntötte a pultos felettébb barátian. - Jó újra látni.
- Anri?! – bukott ki Maxből döbbenten, ahogy tudatosult benne, kivel is áll szemben. - Hogy kerülsz te ide?
- Terjeszkedünk! Horace-al úgy döntöttünk, hogy ideje kiterjeszteni a vállalkozást.
- Értem... – pillantott körbe. - Látom jól is megy a fogadó.
- De még mennyire! Jókor érkeztél, pont a héten nyitottunk.
- Ahhoz képest nagy a forgalmatok.
- Igen-igen! – vette sürgősebbre a stílust, feltételezésem szerint azért, mert a pult másik végén is álltak. - A szokásos lesz?
- Majdnem, csak még egy plusz szobával.
- Kettő szoba? Minek neked kettő szoba?
- Tejbetök miatt – biccentett felém.
- Szólhattál volna, hogy rossz irányba megyek – jegyeztem meg könnyedén, ahogy mellé léptem, amolyan tényközlésként csupán, a sértettség legapróbb jele nélkül. - Üdv! – intettem mosoylogva Max barátja felé.  - Max ismerőse vagy? Úgy látom jóban vagytok!
- Örvendek Serami! Iga...
- Néhányszor már megszálltam náluk – vágott közbe társam, mintha csak el akarta volna kerülni, hogy jobban belemerüljünk a dolgokba. - Szóval két szoba és a szokásos.
- Sajnálom, Max, de az nem fog menni. Telt házunk van. A napokban rengeteg hajó útvonalat módosított és sokan a varosban ragadtak. Egyetlen egy szobával tudok szolgálni.
- Ah... Hát több mint a semmi. Jó lesz, add a kulcsot!
Örömömre szolgált a tudat, hogy őt sem zavarta, ha egy szobába kellett volna aludnia velem. Engem legalábbis abszolút nem hatott meg a gondolata. Igazából az lett volna a legkönnyebb, ha Axton kulcsát használom, de nem akartam már most megmutatni Max-nek, mire is vagyok képes. Biztos adódott volna még rá jobb alkalom, én pedig ki akartam várni. Látni akartam a meglepett arcát!
- Rendben, itt a földszinten lesz a mosdó után jobbra a kettes – felelte, ahogy a pult alól előkapott egy kulcsot, a sárkányölő pedig azzal a lendülettel el is vette tőle.
- Tejbetök, add le a rendelésed! – utasított, miközben összeborzolta a hajam és gyakorlatilag egy szénakazalt csinált belőle, majd elindult az egyik szabad asztal irányába.
- Te vagy a legjobb, Max! – kiáltottam utána vidáman, meg se próbálva rendezni a madárfészket. – Ez esetben, mindenből kérek egy adaggal! Abszolút mindenből! – hangsúlyoztam, mintha csak attól tartottam volna, akár egy fogás is lemarad a listáról.
Bár Max után néztem, nem mentem utána azonnal. Kíváncsi voltam, hátha megtudok valamit még róla ettől a bizonyos Anri-tól. Azonban csakhamar csalódnom kellett, ugyanis amint hátrakiáltotta a konyhába a rendelésem, már fordult is és továbbállt a várakozó vendégekhez.
- Na, tipikus  – vontam meg a vállam lemondóan, ahogy észleltem, most tőle biztos nem fogok többet megtudni.
Elgondolkodtam, hogyan tovább. Csupán pár pillanatig ácsorogtam a pultnál, aztán inkább sietős léptekkel ahhoz az asztalhoz meneteltem, amelyikhez Max korábban leült. Kíváncsi voltam az életére, arra, mik történtek vele, de nem úgy tűnt, mintha ezt egyhamar ki tudtam volna szedni belőle. Azért persze nem állt szándékomban csak úgy feladni… sőt.
Ahogy közelebb értem hozzá, feltűnt, hogy az asztalnál ülve valamit elmélyülten írogat egy kis noteszbe.
- Mit írsz? Tényleg, te nem rendelsz semmit, vagy már tudják, neked mi jár? – vigyorogtam egyszerre két dolgot is kérdezve, miközben levetettem magam a székre.
Ülésem nem volt se nőiesnek se szépnek nevezhető; az egyik sarkamat magam alá húztam és ráültem, a másik lábamat pedig csak felhúztam magam elé és a térdemre támaszkodva néztem Max-re.
Max még befejezette a mondatot, aminek a közepe körül tartott mikor beledumáltam, majd becsukta a noteszt és felnézett rám.
- Csak a mai napot jegyzeteltem le. Anri pedig már tudja, mit rendelnék szóval nem futjuk a felesleges köröket.
- Felírtad, mennyire idegesítő vagyok? - érdeklődtem teljesen lazán és gondtalanul. - Egyébként, hol találkoztál velük, milyen körülmények között?
- Már nem is tudom, hogy melyik városban találkoztam a vendéglőjükkel először. Talán Thuln? Vagy Negura? Valahová biztosan átutazóban lehettünk.
- Munka vagy kalandvágy miatt? – érdeklődtem tovább, ahogy egy kicsit dülöngélni kezdtem a székemen.
- Inkább halálvágy miatt – érkezett a meglepően komor felelet, miközben a felszolgáló letett elé egy korsó sört.
- Hmm – néztem rá, s bár mosolyogtam, jól éreztem, egyfajta komolyság is átfutott az arcomon.
Halálvágy, mi? Nem mondom, hogy ez annyira idegen lett volna tőlem. Legalábbis még mielőtt Axton megmentett volna, a halálvágy az egyik leggyakoribb érzésemnek volt mondható. Ugyanakkor számomra az már a múlt volt, Max számára viszont még a jelen. Annak is a legközepe.
- Mindenkinek vannak mélypontjai az életben, de a halál nem hinném, hogy megoldás lenne – feleltem végül.
- Ezt mondd egy végzetvadásznak! – felelte, ahogy lehúzott egy nagyot a korsó tartalmából.
- Mondom én, csak mutass be egynek! – húztam ki magam válaszul, büszkén és határozottan. - Vagy ezt úgy érted, hogy te is az voltál?
A beszélgetés ugyan kezdett komoly irányba menni, viszont a gyomrom hangos kordulása nem segített a hangualt megtartásán. Ugyanakkor nem volt mit tenni, éhes voltam…
- Nem hiszem, hogy örülnének neked. Nem éppen valami kedves és toleráns fajták. Pláne, hogy megfogyatkoztak a végzetvadász ismerőseim.
- Pedig biztos érdekes dolgokat tudnának mondani. Na, nem, mintha az én nézőpontomon változtatna – mosolyogtam. - Miért hajtott a halálvágy?
Ebbe valószínűleg nagyobb lendülettel és határozottabban tapostam bele, mint az illendő lett volna, de nem az én stílusom volt körbejárni a problémákat. Akkor már inkább szembementem velük, de úgy rendesen, lendületből. Ugyanakkor azért arra is vigyáztam, hogy egyértelmű legyen, nem erőltetni akarom a dolgot, egyszerűen csak a kíváncsiság és a megértési vágy hajtott.
- Olyan bűnt követtem el, amit csak vérrel lehet lemosni a nevemről.
- Vérrel semmit nem lehet lemosni. Az csak arra jó, hogy elrejtsük vele az igazi problémákat és saját magunkat felszínesen megnyugtassuk – feleltem egy szinten könnyedén, ugyanakkor érezhetően komolyan és merőben eltérően a korábban mutatott stílusomtól.
Aztán elterelte a figyelmem, hogy a rendelésem első adagja meg is érkezett. Felcsillant a szemem az étel látványára, s mintha csak két személyiség között ugráltam volna, boldogan nekiálltam zabálni, s teli szájjal fojtattam a beszélgetést.
- Hű, ez nagyon jól néz ki! Köszönöm! – tettem le a lábaimat a földre, de csak azért, hogy a kajához jobban hozzáférhessek. – Még egy sört is kérnék! – jegyeztem meg a felszolgáló után szólva, majd Max-re vigyorogtam. – A mesterem mindig azt mondta, senki nem ihat társaságban egyedül. Egyébként meg, szerintem túl szigorú vagy magadhoz és olyan dolgokat is magadra veszel, amik nem is róhatók a te felelősségedre. Bár nem tudom, miken mentél keresztül, így ez csak az átlag véleményem…
Erre nem érkezett felelet. Max nem szólt semmit, csak megitta a söre maradékát, mielőtt pedig az üres korsó az asztalhoz érhetett volna, már újabb két korsó érkezett valami igazán gusztusosan kinéző, húsos étel társaságában.
- Te mit eszel? Jól néz ki! – váltottam témát érzékelve, hogy az előzőre nem igazán szeretne válaszolni, én pedig semmit nem terveztem erőltetni.
Közben pedig úgy öntöttem le az első fogásom a sörrel, mintha csak vizet ittam volna. Nem gondoltam bele abba, hogy ez vajon mennyire rossz ötlet.
- Hogy ez? – Tartott egy pillanatnyi szünetet. - Ez kérlek, sárkánypecsenye.
- Komolyan?!
Gyakorlatilag felugrottam a székemből, ahogy az asztalra támaszkodva izgatottan előre hajoltam. Itt is tudnak sárkánypecsenyét csinálni?! Nem igaz! Hogyan? Ki fogta azt a sárkányt?!
- Igazi sárkányból? Tényleg? Hogy lehet? Honnan fogták? Vér van rajta öntetnek? – záporoztak belőlem a kérdések egymás után, s még levegőt se vettem közöttük, annyira izgatott voltam.
- Nem, dehogy! Ebben benne van! Mindjárt, ha felvágom, megláthatod.
Gyermeki kíváncsisággal és áhítattal, támaszkodva hajoltam előre az asztalon és olyan szinten meredtem a kajájára, hogy pislogni is elfelejtettem. Gyomrom pedig hangos korgással jelezte, hogy nagyon kíváncsi lenne rá, milyen íze is lehet annak a sültnek. Arról nem is beszélve, hogy a nyál is összefutott a számban.
- Eszedbe se jusson, hogy eszel belőle! – figyelmeztetett. - A sárkányhús nagyon mérgező. Csak sárkányölők képesek elfogyasztani.
Magyarázat közben felszelte a pecsenyét, aminek a közepéből előbuggyan a sötét színű töltelék. Nyeltem egy nagyot.
- Amúgy is ott hozzák a második körödet!
- Én még azt is túléltem, amikor hónapokig romlott és penészes levest meg egyéb kaját kellett ennem Axton mellett, aminek olyan szaga volt mint egy több napos hányásnak! Nincs olyan étel, ami engem leterítene! – bizonygattam túláradó büszkeséggel és lelkesedéssel.
Hiába volt előttem a saját adagom, engem az a híres sárkánypecsenye érdekelt. De nagyon.  Nagyon.
- Csak egy falatot hadd kapjak belőle!
- Szó sem lehet róla! Még csak az kellene, hogy meghalj itt nekem!  Bele se merek gondolni, hogy Goldmine mit tenne velem – vetett ellen.
- Abba fogok belehalni, ha nem ehetek sárkányhúst, mikor itt van az orrom előtt! – kontráztam teljesen felpörögve.
- Gnoryll szerelmére! Annyi eszed igazan lehetne, hogy különbséget tegyél a gusztustalan romlott étel és a halálos méreg között!
- De én hülye vagyok, ne várj tőlem lehetetlen! – vágtam vissza szinte már sértetten, amiért azt merte rólam feltételezni, hogy van eszem, majd kelletlenül visszahuppantam a helyemre. - ...Mit jelent az, hogy "Gnoryll szerelmére"?
Nem arról volt szó, hogy feladtam a kaját, de megfogott ez a mondat. Nem hallottam még mástól korábban, és ötletem se volt, mit jelenthet. Mármint azt sejtetten, hogy valami fura, a hitetlenkedés kifejezésére szolgáló megjegyzés lehet, de pontosan?
Mielőtt még válaszolt volna, három méretes falattal be is gyűrte azt az ínycsiklandó kinézető, szaftos, jól átsült sárkánypecsenyét. Olyan lendülettel tüntette el, mintha tényleg attól félt volna, hogy ellopok egy falatot és belehalok. Végül egy korsó sörrel leöblítette az adagot, és a mellkasát ütögetve válaszolt.
- Gnoryll egy ősi, egykor dicső nép főistene. Az istenek királya. A legenda úgy tartja, hogy egykoron ember volt és harcolt az ősistenek elleni háborúban. Tetteiért az istenek maguk közé emelték és az ő vezetésével végeztek az ősistenekkel. Ez után pedig a többi isten királyukká kiáltotta Gnoryllt.
- Hű, ez igazán érdekesen hangzik! Tényleg nagyon sokat tudsz. Van még ilyen történeted? Legendák, bármi ilyesmi? – faggatóztam tovább, ahogy pillanatok alatt és köhögés vagy fuldoklás nélkül eltüntettem a tányérom tartalmát, majd a korsó sör is követte a példáját.
- Ismerek néhány legendát – válaszolta kissé zavartan, tekintetét azonban a közeledő, tálcán érkező sörök kötötték le.
- Mesélj még! Bármilyet! – kérleltem, ahogy magam alá húzva a lábaim ismét egy idióta ülésbe helyezkedtem a székemen. – Imádom a történeteket! A mesterem is annyi érdekeset tudott mondani nekem. Mióta ő nincs velem, sokkal kevesebb különleges történetet hallok! A sárkányölők étkezéséről szóló volt az utolsó legenda, amit mondott nekem. Mármint, amit ő mond, az igazából tény, de legendaként adta elő. Erre bizony inni kell még!
Azzal már nyúltam is a következő sörért, s eszembe se jutott azon gondolkodni, miért mondhatta Axton korábban azt, hogy jobban járok, ha nem iszok.
Sose mondta el, mit is csináltam én pontosan legutóbb. Vagy csak nem emlékeztem rá… valamelyik a kettő közül. Hogy pontosan melyik, az már részletkérdésnek számított.
- Akkor rendelj magadnak! Ez itt az én söröm! – húzta maga elé a tálcát.
- Ugyan már, ne legyél ilyen! Nem azt mondtad, hogy csak párat iszol? Akkor adj belőle! – kezdtem el idiótán vihogni, ahogy az asztalon előre hajolna és szinte elfeküdve próbáltam meg elérni a tálcát.
Max egy kicsit elgondolkodott, majd szemmel láthatóan nehéz szívvel, de csak elém tolt egy korsót.
- De csak ezt az egyet! – jelentette ki, ahogy nekiállt a saját itala eltüntetésének.
- Köszi! Te tényleg szuper vagy! – dicsértem immár sokadszorra is, ahogy azonnal megragadtam a korsót és egy ültőmből meg is ittam a tartalmát.
Ahogy letettem az üres poharat, úgy éreztem, forróság fut át az arcomon, s egy pillanat erejéig csak  meredtem magam elé. Aztán ismét, mintha mi sem történt volna, visszaugrottam a korábbi jókedvembe.
- De nem úszod meg, attól még mesélj valamit! Bármit. Alig tudok rólad valamit!
- Ahhoz képest elég sokat hallottál rólam.
- Én nem nevezném soknak, sőt! – feleltem, nem is számolva, hogy rövid időn belül már a hatodik fogást lapátoltam magamba. – Te vagy az, akiről a legkevesebbet tudok a Lángtrió tagjai közül! Reigen és Alice se meséltek sokat. Egyébként te nem érzed úgy, hogy kezd meleg lenni? – érdeklődtem, ahogy az üres tányérral meglegyeztem magam.
- Tűz sárkányölő vagyok. Sohasem fázom és soha sincs melegem. Te viszont holnap északon fázni fogsz.
- De jó neked! A sárkányölők tényleg elképesztőek! – vigyorogtam lelkesen, majd szinte leöntöttem a gyomromba a következő fogást, s újra rá pillantottam. – Az szívás, mert nem hoztam semmi melegebb ruhát így belegondolva… na, mindegy, az már a holnap problémája! – tudtam le gyakorlatilag ennyivel a gondolatát annak, hogy esetleg fagyhalált halok a következő napon. - Nekem viszont most melegem van – jegyeztem meg, majd egy laza lendülettel megragadtam a pólóm és teljes természetességgel ledobtam magamról. – Ez az, máris jobb!
Azzal elégedetten hátradőltem a székben, miközben a ruhanemű a földön landolt. Egyáltalán nem érdekelt, hogy melltartóban feszítettem a fogadó egyik asztalánál. Igazából még az volt a szerencse, hogy egyáltalán felvettem egyet.
- Nem ártana előrelátónak lenned. Ha egy holnapi problémára már ma felkészülhetsz, akkor nem ártana élni a lehetőséggel – figyelmeztetett, én viszont csak jókedvűen felnevettem.
- Ma már használhatatlan vagyok, nem fogok tudni felkészülni semmire – vigyorogtam idiótán, miközben két kézzel tömtem magamba a nyolcadik fogást. – Még sört, kérem! – kiáltottam a pult felé.
Mit sem törődtem én vele, hogy már teljesen a fejembe szállt az ital. Amikor pedig azt mondtam, teljesen, akkor tényleg a legrosszabbra kell gondolni.
– Majd leveszem rólad a ruhád és azt használom, neked úgyse kell!
Erre a megjegyzésre Max nem is reagált, inkább csak lehúzott egy újabb korsóval.
Miután én is letudtam a következő adag italt, lecsaptam az kiürült korsót az asztalra, s szinte elfeküdtem rajta egy túlontúl elégedett és bárgyú vigyorral.
- Max, még mindig melegem van, mit csináljak? – kérdeztem kissé nyafogósan.
- Menj ki és mártózz meg a tengerben! – javasolta, ahogy egy újabb adag italt tüntetett el.
- Az túl messze van és még éhes vagyok. Nem jó – ellenkeztem, nagyjából a tizedik fogásnál járva. – Tudom már! A Mesterem mindig azt mondta, a melegben addig kell vetkőzni, amíg van mit levenni. Neki mindig igaza van!
S azzal a lendülettel lerúgtam a cipőm, ami gyakorlatilag átrepült Max feje felett, majd a székre felállva ledobtam a nadrágomat is. Az is a sárkányölő felé repült, kis híján a fején kötött ki.
- Le a ruhát, úgy az igazi! – kiáltottam jó hangosan a szinte üres söröskorsóval a kezében, továbbra is a széken állva.
Max egy pillanatig nézett rám, majd higgadtan felállt, összeszedte a szétdobált ruháimat, a másik kezével pedig a hóna alá kapott engem és céltudatosan a szobánk felé indult. Persze én már túl részeg voltam ahhoz, hogy ezt annyira értékeljem, amennyire kellett volna.
- Hé, ne már, még van hátra kaja! Éhes vagyok! Tegyél le, még csak most kezdődik a buli is! – kezdtem el rugdalózni, s noha jól láttam a társamon, mennyire erős fizikailag, így is meglepett, milyen vasmarokkal tudott tartani engem.
- A társaságomban nem fogod pucér tivornyával rossz hírét kelteni a céhnek! – kaptam tőle egy erősebb öklöst a fejemre, persze még így is rendesen visszafogva magát.
- Láttak már szebb és rosszabb nőt is nálam, akkor meg nem mindegy? – simogattam meg a fejem, s éreztem, hogy a részegségtől átjárja a testem a meleg, az arcom pedig szinte forrott.
Vagyis én úgy éreztem, ez viszont nem tartotta vissza az arcomon elterülő jóllakott óvodásra emlékeztető bárgyú vigyort. Az pedig nem jutott eszembe, hogy jég, vagy hasonló mágiákkal esetleg lehűthetném magam.
- Egy kis pucérság inkább feldobja az ember napját! Axton is mindig ezt mondta.
- Ez az Axton egy hatkarátos gyökér lehet! Amíg velem vagy inkább semmit se csinálj úgy, ahogy ő tanított!
Azzal kinyitotta az ajtót és szabályosan berepített engem, egészen az ágyig hajítva. Puhán, de azért érezhetően landoltam, és nem kis sértettséggel fordultam felé a halottak miatt.
- Tizenkét karátos gyökér, nem hatkarátos! Nem olyan olcsó balfék! – háborodtam fel, ahogy felültem az ágyon. – Egyébként meg, az nem fog menni. A levegővételen kívül mindent ő tanított nekem. Hogyan zabáljak mértéktelenül, hogyan egyek meg minden romlott és mérgező ételt úgy, hogy túléljem, hogyan idegesítsek fel másokat addig, amíg már ki akarnak vágni az ablakon a tengerbe, hogyan a legkönnyebb és leggyorsabb ledobni a ruhát, azt, hogy hogyan kell elverni egy férfit, ha aktiválódik a kapunyitója, és azt is, hogyan használjam a mágiámat! – mindezt csupán egyetlen levegővétellel hadartam el. – Nem tudom, hogy lehetne máshogy.
- Akkor a B osztályugró vizsgádon már éppen ideje volna megtanulnod egy kis önfejlesztést! - vágott vissza majd rám csapta az ajtót és kulcsra zárta. - Csak maradj a seggeden! Idehozatom a kajádat.
- De akkor Sárkánysültet is kérek, vagy nem leszek itt, mire visszaérsz! – kiáltottam utána, ahogy kissé durcásan elvágódtam az ágyon.
Kezembe fogtam és az arcom elé emeltem az aranykulcsot, ami minduntalan a nyakamban lógott. Igazából egy pillanatba került volna, hogy eltűnjek Max szeme elől, és ezzel a frászt hozzam rá. Amíg volt kulcslyuk és ajtó, addig én egy másodperc alatt képes voltam eltűnni úgy, hogy senki ne tudjon megtalálni. Kíváncsi lettem volna, milyen fejet vágott volna rá, de a terjengő finom illatok és a még mindig csupán félig üres gyomrom miatt úgy döntöttem, későbbre napolom a hadműveletet.


Max csak akkor ért vissza, amikor már az utolsó fogást is éppen benyomtam. Azonnal feltűnt, hogy a kezében egy női kabát díszelgett, valami olyasmi, amit valószínűleg a helyi divat szerint viselnek az északra utazók.
- Honnan van az a kabát? Ehetek sárkánysültet, ha azt viselem? – érdeklődtem bárgyú vigyorral, ahogy az ágyon ülve lapátoltam be az utolsó adagot.
- Neked vettem holnapra. És már nemsokára hozzák a sárkánypikkely főzeléket. Abba talán nem halsz bele, mert kevésbé mérgező.
Azzal mellém dobta a kabátot, majd leült a kandalló elé, ami még nem volt begyújtva.
- Szuper vagy, köszi! Azt hiszem, az ilyen férfiakra mondta a Mesterem, hogy aranyat érnek! – ugrottam fel az ágyból, s ugyan szédelegtem egyet jobbra-balra, de aztán Max felé indultam kitárt karokkal, ölelési szándékkal.
Mikor már a kelleténél közelebb értem, Max kinyújtotta a tenyerét és az arcomnál fogva tartott vissza engem.
- Ezt inkább mellőzzük! Az út során már eleget ölelgettél.
- Nem is igaz, akkor csak kapaszkodtam! Ez egy hálaölelés lett volna, fehérneműben! – vetettem ellen, ahogy szinte beledőltem a tenyerébe és erőteljesen kapálóztam, hátha úgy előre jutok.
- Kapaszkodás, ölelés egykutya! Nem kell, pláne nem fehérneműben!
- Ja, hogy ezt is le kéne vennem? – kérdeztem naivan és ártatlanul, és már nyúltam is a melltartópántomhoz, hogy lerántsam magamról az egyébként is idegesítő fehérneműt.
Szinte még egy pislogást se fejeztem be, máris megpördültem, és mindkét kezemet a sárkányölő által hátra fogva találtam magam. Döbbenten pislogtam egy párat.
- Na, eszedbe ne jusson itt pucérkodni! Megértetted?
- De miért zavar téged egy pucér ölelés? A Mesterem mindig azt mondta, semmi rossz nincs benne, és szeretik a férfiak. Sőt, padlót fognak tőle. De ha hozzám akarnak érni ők maguk, akkor rúgjam meg őket. Mondjuk mintha Goldmine is kiakadt volna valami miatt, miután együtt fürödtem Reigennel pár évvel ezelőtt, bár őt magát ez nem zavarta.. . – Elgondolkodtam ugyan egy pillanatra a múltban történteken, de aztán csak vigyorogva megvontam a vállam. – De rendben, akkor mondj valami mást, amivel megköszönhetem a segítséget!
- Azzal, hogy gyorsan és sikeresen átmész a vizsgádon! – eresztett el végül, de úgy tűnt, készenlétben áll, ha esetleg még valami marhaságot meg akarnék próbálni.
- Azzal nem lesz probléma! Egy percig se aggódok miatta - húztam ki magam ismét büszkén és kissé túlzottan magabiztosan.
Elvégre nem bukhattam el olyasmit, ami nem is volt valódi. A vizsga a kezdetektől fogva nem létezett, így a bukás esélye se állt fenn. Még talán magam is meglepődtem egy kicsit, hogy részegen se szóltam el magam a feladatot illetően.
- Helyes.
Azzal visszaült, majd csettintet egyet és az ujjai közül kipattanó apró szikrától már lángra is kapott a kandallóba bekészített fa. Szinte csillogó szemekkel figyeltem, s valamivel közelebb araszoltam.
- Ez de menő volt! Az én tűz mágia kontrolom még elég gyenge, szerintem felrobbantottam volna a kandallót – nevettem idiótán. - Ahogy várható egy sárkányölőtől! Tényleg, tudod, ez mi? – kérdeztem túláradó önérzettel, ahogy felemeltem a nyakamba lógó kulcsot.
Engem mit sem zavart, hogy őrült módjára ugráltam a témák között. Elvégre részegségem örömére rég nem tudtam, miről hadoválok egyáltalán.
Fél szemmel a kulcsra sandított, de jobbára a tüzet bámulta.
- Szemmel láthatóan egy kulcs.
Erre úgy és olyan hangosan nevettem fel, mintha a világ legviccesebb dolgát hallottam volna.
- Csak annak tűnik! De ez az én titkos fegyverem! Axton öröksége!
Kihúztam ugyan magam, de a részegségtől már egyenesen állni se tudtam.
- Hát ez igazán remek.
- Megmutassam? – vigyorogtam a kelleténél jóval nagyobb lelkesedéssel.
- Ilyen állapotban inkább nem kellene mágiával felvágni – figyelmeztetett.
- Teljesen jól vagyok! Tökéletesen! Különben is, ez nem olyan mágia, ami az én erőmet igényeli! – lengettem meg a fényes kulcsot.
- Rendben, akkor csukott szemmel, fél lábon állva érintsd meg az orrod!
Ennek hallatára megdermedtem, már amennyire az automatikus szédelgésem engedte, és csak pislogtam rá egy párat. Próbáltam gondolatban feldolgozni a hallottakat.
- Hogyan is volt? – kérdeztem vissza, ahogy fél lábra álltam, de azzal a lendülettel el is dőltem, mint egy zsák krumpli.
- Szóval ilyen az, amikor teljesen jól vagy?
Egy halvány mosolyt véltem felfedezni Max arcán. Csak remélni mertem, hogy nem csak beképzeltem az ital hatására. Mondjuk az, hogy egyszerre hármat, sőt négyet láttam belőle már nem tűnt annyira valódinak.
- Milyen mágiát használsz, hogy hármat látok belőled? Nem is... négyet? Várj, most már csak kettőt... – dörzsöltem meg a szemeim miközben felültem, de még így sem tudtam teljesen magabiztos tartást produkálni. - Mi is volt a kérdésed? Elfelejtettem.
- Sokat ittál. Jobban tennéd, ha inkább ledőlnél és aludnál – javasolta.
- Még fiatal az este, nem vagyok álmos...
Ellent akartam volna vetni neki, de még szinte a mondat végére se értem, már el is dőltem a földön. Még csak el se érhette a fejem a földet a dőlésben, már be is aludtam, olyan lendülettel, mint akit lecsaptak.

Hidegre, nedvességre és csak úgy egyébként vízre ébredtem. Reflexből úsztam fel a felszínre, majd levegőért kapva dugtam ki a fejem a tenger sós vizéből. Pislogtam egy párat és megpróbáltam kitörölni a szememből a vizet, hogy körül tudjak nézni, mi történt. Max a stégen állt, kezében a tőle kapott kabátommal és a még előző nap ledobott ruháimmal.
Éreztem, hogy az orrom mintha lüktetne egy kicsit a fájdalomtól, de nem emlékeztem rá, mi történhetett vele. Álmosan és zavarodottan próbáltam a víz felszínén maradni.  
- Huh? Mi az, mi történt? Max, mi történt? – úsztam a stéghez kissé szerencsétlenül. - Megtámadtak minket? Miért vagyok a vízben?
- Álmodban sétálni indultál...
- De miért fáj az orrom? – kapaszkodtam fel a fadarabokon, majd magukba a lécekbe kapaszkodva. - Nem szoktam alva járni…
- Akkor gondolom, most kezd kialakulni nálad. Jó lesz vigyáznod vele, mert nagyon csúnyán nekimentél egy táblának.
Nem arról volt szó, hogy nem hittem neki, mégis valahogy sántított nekem ez az egész helyzet. Egyszer sem panaszkodott rá Axton, hogy alvajáró lettem volna. Igaz, évekkel ezelőtt aludtam vele utoljára, de akkor is… furcsa.
- A mesterem azt mondta, ha alvajáró lennék, már rég meghaltam volna… Szentül állította, hogy a természetes önvédelmi rendszerem miatt sose lennék képes rá. Mármint, hogy alapból annyira nem tudok tájékozódni még ébren se. Valami olyasmit magyarázott, hogy védem saját magamat attól, hogy a hülyeségem miatt meghaljak… vagy mi. Biztos vagy benne, hogy álmomban sétáltam? –vontam kérdőre egy kissé gyanakvó furcsálló és nagyon kómás tekintettel. - Nem beledobott valaki a vízbe?
- Nem – mindössze ennyi volt a felelet.
- Meg kell kérdeznem Axtont, ha ismét összefutok vele. Bár közel nyolc éve, hogy nem tudom, merre van… na mindegy. Hogy is volt, amit Reigen egyszer mutatott… – gondolkodtam el ahogy végignéztem magamon, majd egy a kelleténél kétségtelenül erőteljesebb, de hatásos szélörvényt futtattam végig magam körül, ami gyakorlatilag teljesen megszárított.
Az már más kérdés volt, hogy a hajam olyan lett tőle, mint az oroszlán sörénye.
- Ez így megteszi. Köszi, hogy utánam hoztad a cuccaim - vigyorogtam Max-re. - De ha alva jártam, miért nem ébresztettél fel?
- Csak itt tudtalak utolérni.
- Annak ellenére, hogy sárkányölő vagy? – vontam fel a szemöldököm. - Ennyire gyors voltam...?
Ez hihetetlennek hangzott.
- Úgy bizony! Szélsebes voltál.
- Gyorsabb, mint egy sárkányölő? Gyorsabb, mint te? Komolyan?
Mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy a gyermeki lelkesedésem ismét előtérbe kerüljön, és meg is feledkezzek sajgó orromról. Lefutottam egy sárkányölőt. Én. Ez volt az egyik legkirályabb dolog, amire akkor csak vágyhattam.
- Jah, elképesztő voltál [/color]– nyomta a kezembe a ruhákat.
- Ha lefutlak, az nem ér már önmagában B rangot? – érdeklődtem vigyorogva, ahogy pillanatok alatt magamra kaptam a ruháimat, és kicsit elrendeztem a hajam.
Mikor már a kabátot vettem magamra, észrevettem Fred-et közeledni egy kicsit távolabb.
- Bár olyan egyszerű lenne…
- Nocsak, milyen koraiak! – intett Fred üdvözlésül, hogy mellénk sétált és megállt. - A kisasszonynak hála tegnap kételkedtem, hogy ideérnek időben, erre még meg is előztek…
- Lefutottam egy sárkányölőt, és álmomban! – újságoltam neki lelkesen a kabáttal a vállaimon, egyelőre nem rendesen felvéve. - A vízben ébredtem! És-...
- És készen állnak az indulásra? – vágott közbe, nekem pedig el kellett ismernem: nagyon jól csinálta a megfékezésem.
Egyszerűen nem hagyott többet beszélnem, mint amennyire szükség volt. Erre kevesen voltak képesek. Akárki is volt ez a kis hajótulajdonos, kivívta nálam az elismerést és a tiszteletet.
- Részünkről készen állunk.
- Akkor csak utánam, és ne essenek bele a vízbe – lépett fel a vitorlásra, ahogy intézett felém egy kedves mosolyt. - Jól bírják a hajó utakat?
- Én igen!
- Utaztam már pár ladikon. Nem lesz gond.
- Ez esetben minden rendben lesz. Ha mégis elkapná önöket az émelygés, a tenger irányába szíveskedjenek fordulni – jegyezte meg egy laza mosollyal.
- Igenis, kapitány! – helyeseltem lendületesen szalutálva egyet, majd le is huppantam és kényelembe helyeztem magam.
Nagyjából annyi ideig kötött le az alvajárós tetteimen való belső büszkélkedésem, na meg a táj látványa, amíg ki nem értünk a kikötőből. Utána már nem bírtam ki, és muszáj volt ismét járatnom a számat. Többek között azért sem, mert feltűnt, hogy Max eléggé távol, a hajó mindenkitől legmesszebb eső részében foglalt magának egy kis sarkot.
Pislogtam rá párat, majd a vitorlás felületén négykézláb mászva mellé csúsztam.
- Miért ülsz ilyen messze? – vontam kérdőre.
- Kisasszony, ha a fiatal úr távolabb ült, talán hagynia kéne - szólt oda Fred mosolyogva.
- Az nekem nem szokásom! – válaszoltam szinte még büszkén is, majd újra a sárkányölőnek szenteltem a figyelmem.
- Jobb szeretek magamban lenni, ilyenkor – felelte tömören.
- Miért? Mégis rosszul vagy?
- A hosszabb utakat általában át szoktam aludni, és az éjjel keveset aludtam és keveset is ittam.
- Átaludni? Az tök unalmas – vetettem ellent, ahogy kényelembe helyeztem magam mellette.
Ezzel is mutattam, hogy nem áll szándékomban csak úgy egyedül hagyni. Nem hittem volna, hogy javít a hangulatán, ha magában depressziózhat. Akkor már inkább lefoglaltam minden éber idejét a hülyeségeimmel.
- És, mi járatban is vannak Daremoga szigetére ilyen időkben? – érdeklődött Fred, sejtésem szerint azért is, hogy egy kicsit könnyítsen a légkörön.
Max erre csak oldalba bökött, ezzel jelezve, hogy nekem kell beszélnem. Valószínűleg azért, mert még mindig azt hitte, én vagyok itt a középpontban.
- Óh, szintlépő vizsgám van! B rangú leszek - vigyorogtam. - Max már egy igazi profi! A céhmesterünk őt kérte meg, hogy kísérjen el, és felügyelje a teljesítményemet.
- Igazán figyelemre méltó. Nehéz dolga lehet a fiatal úrnak… - ezt rengetegféleképp tudtam volna értelmezni, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy mindegyik helyes lehetett.
- Miért? – pislogtam értetlenül, ő viszont csak átugrott a kérdés felett.
- Eddig hogy teljesít, kisasszony?
- Jól...? Legalábbis biztos vagyok benne, hogy jól, elvégre lefutottam a vizsgabiztosom! – ismételtem meg, ahogy újra Max-re pillantottam.
Azonban döbbenten kellett szembesülnöm vele, hogy társam már az igazak álmát aludta. Ismét csak pislogtam.
- Kíváncsi vagyok, vajon csak megjátssza-e, hogy ne kelljen engem hallgatnia, vagy tényleg elaludt…
Legyeztem egy kicsit előtte és megböködtem a fejét, de nem úgy tűnt, mint aki egyhamar fel fog kelni. Semmi éberségre utaló jelet nem adott.
- Hagyja csak aludni, kisasszony – mosolygott Fred kedvesen. – Elég fáradtnak tűnik.
- Hát jó… - sóhajtottam némileg lemondóan, majd áldozatot váltva felkeltem, és Fred-hez sétáltam.
Tőle is volt mit kérdeznem, bőven. Mintha csak számított volna rá, kissé lustán elmosolyodott a tengert szemlélve.
- Hát akkor, mivel kezdjem? Mi lenne az első kérdés?
- Mondja csak, miért nem akar senki Daremogába menni? – huppantam le mellette a földre, s felnéztem rá.
- A sziget körüli vizeket egy, a Mágus Tanácshoz tartozó hadihajó tartja ellenőrzése alatt a történtek óta.
- Történtek? Mit ért ez alatt pontosan? – vontam fel a szemöldököm.
- Nos, egy nagy kereskedőhajónak nyoma veszett a térségben a teljes legénységével egyetemben… - felelte a távolba révedve, mintha csak mélyen elgondolkodott volna.
- Az nem olyasmi, ami időnként előfordul a hajósokkal? Mármint, a vizek kiszámítatlanok meg ilyenek, nem igaz?
- Ebben igaza van, kisasszony – biccentett. – Önmagában nem lenne még meglepő, ha csak nem lett volna tanúja egy másik hajó, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnik.
- Rendesen köddé vált? – pislogtam elképedve.
- Úgy bizony.
- Hű! Ez félelmetes, de király! – csillantak fel a szemeim sokadszorra.
- Biztos vagyok benne, hogy a környék hajósai nem osztoznak ezen a véleményen - eresztett el egy laza, ugyanakkor kissé talán gondterhelt mosolyt.
Volt egy olyan érzésem, hogy szegény azt hihette, ennyivel majd meg is szabadul tőlem. Azonban Max bealudt, előttünk pedig még ott állt egy fél napos út – nekem pedig abszolút nem állt szándékomban elhallgattatni magam, netán szunyókálni egyet, mint a sárkányölő tette. Egész úton, elejétől a végéig gyakorlatilag megállás nélkül biztosra mentem, hogy szóval tartsam szerencsétlen Fred-et – aki, meg kell jegyeznem, úgy tűnt a végére már szabályosan beletörődött a sorsába…


- Uram, mi az ott? – érdeklődtem, ahogy előre mutattam a távolban felbukkanó sötét, homályos foltra.
Az alak egyre tisztábban kezdett kirajzolódni, ahogy közeledtünk és javultak a látási viszonyaim. Csakhamar meg tudtam mondani, hogy egy hajó lehetett.
- Az ott bizony a Mágus Tanács hajója – felelte, ahogy követte tekintetével a kezemet. – Talán itt lenne az ideje, hogy megpróbálta felébreszteni az álomszuszék fiatal urat – eresztett el egy kedves mosolyt Max irányába.
Odaballagtam a férfihez, majd leguggoltam elé és óvatosan megböktem a vállát.
- Max… Max, hallasz engem? – suttogtam a kelleténél egyértelműen jóval halkabban. – Max… hahó! – legyeztem előtte, reakciót azonban továbbra sem kaptam.
Végül gondolva egyet vállat vontam, majd két kézzel összecsaptam szerencsétlen férfi arcát. Tartottam tőle, hogy a kelleténél kicsit talán több erőt vittem bele, de nem hatott meg különösebben. Axton annak ideén engem is mindig így ébresztett, így erről legalább tudtam, hogy hatásos.
- Max! Ébren vagy? – érdeklődtem továbbra is az arcán hagyva a tenyereimet, ráadásul elég közel is hajolva.
- Bwrááá...! – riadt fel szerencsétlen. - Mégis mia?!
Szava elakadt, ahogy meglátott engem szinte az arcába mászva, és tudatosult benne, hogy épén vagyok minden jónak a megrontója.
- Jó reggelt! - vigyorodtam el még jobban. - Átaludtad az egész utat és nem tudtalak felkelteni.
- Kisasszony, a suttogás és a böködés ritkán kelt fel bárkit… - jegyezte meg Fred.
Ugyan nem fordult felénk, de a hangja olyan volt, mintha mutattatta volna a helyzet. Vagy csak örült neki, hogy végre nem őt zaklattam… esetleg mindkettő, ki tudja.
- Már majdnem ott vagyunk! – ignoráltam a közbeszólást, ahogy végre elengedtem Max arcát.
- Nem úgy tűnik mintha megérkeztünk volna - morogta az arcát dörzsölve.
- Azt mondtam, majdnem, nem azt, hogy már ott vagyunk. Jót aludtál? Volt rá jó pár órád – álltam fel, közben pedig kinyújtóztattam az hátam, a karjaim és a lábam.
Nem maradtam ugyan sokáig egyhelyben, de amennyit igen, már az is megviselt. Elgondolkodtam rajta, esetleg ez annak a jele-e, hogy vénülök?
- Fogjuk rá...
- Fred azt mondta, perceken belül már látszani fog Daremoga. Az a folt ott meg, ami egyre növekszik, a Mágus Tanácshoz tartozó hadihajó is! – újságoltam lelkesen, igazából el is feledkezve egy pillanatig arról, hogy ő egyébként az egész utat végig aludta, így semmiről nem tudhatott.
- Hadihajó? – kérdezte, miközben jobban összehúzta magát.
- Átaludta az érdekes részeket, Mr. DeLuise.
- Fred nagyon érdekes dolgokat mondott! – vettem át a szót. - Mégse a kalózok miatt nem akart erre jönni a többiek, legalábbis úgy tűnik. Egy nagy kereskedőhajónak nyoma veszett errefelé, a teljes legénységével egyetemben!
- Ez önmagában a tengeren nem is meglepő, de ez egy felettébb különös eset volt - fűzte hozzá Fred, hogy Max jobban képben legyen. Az eltűnést ugyanis szó szerint kell érteni. Egy másik hajó tanúja volt annak, ahogy egyik pillanatról a másikra eltűnik az a nagy kereskedőhajó. Ezt már nem lehet hétköznapinak nevezni. A történtek óta a sziget körüli vizeket egy, a Mágus Tanácshoz tartozó hadihajó tartja ellenőrzése alatt.
- Remek, már csak ez hiányzott – felelte kissé fáradtan, homlokát erősen ráncolva.
Úgy tűnt, nem tett jót neki az ébresztésem. Sőt.
- Nézd, már látni is! Az lesz a sziget, igaz? - emeltem meg a hangom izgatottan, ahogy előrébb siettem a hajón.
A távolban már nem csak a hajó körvonala kezdett pontosabbá válni, de a sziget sziluettje is felsejlett. Egyre közelebb értünk a célunkhoz, engem ez pedig hatalmas lelkesedéssel és rengeteg energiával töltött el. Kár, hogy ez Max-ről nem volt elmondható.  
- Igen, jól látja – felelte Fred. - Ha pedig jobban megnézik, látni az említett hadihajót is. Hamarosan megérkezünk…

- Hű, ezt nevezem aztán hajónak! – emeltem magam elé a kezem, ahogy az egyre pontosabban és részletsebben kirajzolódó hajót firtattam. - Soha nem is láttam még ekkorát! Te már igen? –pillantottam Max-re lelkesen.
- Azt hiszem... Talán... De lehet csak álom volt – válaszolt, hangja viszont felettébb nyúzottnak hatott, miközben tenyerét az arca jobb feléhez nyomta.
- Nos, úgy tűnik, jobb, ha megállunk egy kicsit – jegyezte meg hirtelen Fred, annak ellenére, hogy egy pillanattal korábban még úgy éreztem, mintha fordítani tervezte volna a vitorlást.
- Miért? – pislogtam értetlenül, miközben közelebb ballagtam hozzá, és abba az irányba néztem, amerre ő.
- Három csónak közelít felénk – magyarázta, miközben én is kiszúrtam az akkor még csupán három apró pontnak tűnő utazóeszközöket. - Valószínűleg ki akarják vizsgálni, miért vagyunk itt.
Ugyan a mi vitorlásunk mérete elenyésző volt a hadihajóhoz, vagy bármilyen más errefelé megforduló hajóhoz képest, sikerült elég hamar kiszúrniuk minket. Még annál is jobban őrizhették a környéket, mint számítottam volna rá.
- Remélem, egyiküknek sincs semmi problémás ügye – fűzte hozzá mosolyogva, valamiért viszont leginkább Max felé címezte.
- Már kiváltottam őket... – felelte nyűgösen, ahogy ujjával apró mozdulatokat téve masszírozta az arcát.
Eléggé úgy tűnt, mintha szenvedett volna, de egyelőre nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Szokásos volt az ilyesmi, ha az ember nem szerette a tengert, meg úgy egyébként is pillanatokkal ezelőtt keltették fel.
- Ugyan, a céhünk minden tagjának volt már egy kisebb-nagyobb ügye a tanáccsal! – vigyorogtam, ahogy gondtalanul himbálózni kezdtem a sarkaimon egyensúlyozva. - Nekem mondjuk... még nem, de a mesteremet nagyon nem szeretik! Például amikor-...
- Csak remélni merem, hogy legalább át fognak minket engedni – szakított félbe Fred. - Elég sokan vannak.
Már szinte megszoktam, hogy ezt csinálta. El kellett ismernem, intelligens ember volt, hogy még mindig sikerült az előbb megállítania, hogy igazán megindult volna a szám a Mesteremmel kapcsolatos történetek tömkelegével.
- Három csónak ez ellen a kis hajó ellen... nagyon komolyan vesznek ezek valamit. Hányan vannak? Egy, kettő, három... négy....  
Én még mindig nem láttam pontosan, hányan vannak. Frednek sasszemei lehettek, hozzám képest legalábbis biztosan, ugyanis szinte teljes természetességgel érkezett a magabiztos válasz.
- Csónakonként öten vannak.
Gyorsan megpróbáltam összeadni fejben, az pontosan mennyi lehet, de miután megállapítottam, hogy egyébként meg úgyis tök mindegy, nem szórakoztam vele tovább. A lényeg az, hogy biztosan többen voltak, mint mi. Nem épp kedvező felállás.
- Ennyire ijesztőek lennénk? – érdeklődtem társamra pillantva.
- Lehet ők is hallották a híredet és biztosra akarnak menni – vetette oda, miközben hunyorogva szemlélte a közeledő csónakokat. - Még szerencse hogy nem Garp emberei... – jegyezte meg mindenféle vidámságtól mentes hangon.
- Sok konfliktusod volt a rúnalovagokkal? – faggatóztam, ahogy visszalépdeltem mellé.
Annyi mindent meg akartam tudni róla, amennyit csak lehetett, hátha lesz valami ötletem arra, hogyan derítsem jobb kedvre. Eddig már egy-két dolgot sikerült kihúznom belőle, de messze volt még az elég tudás.
- Egy időben köröztek is... – nyekeregte. - Aztán egy Garp nevű rúnalovag alkut ajánlott a körözésem megszüntetéséért cserébe.
- Milyen alkut? – tapostam bele a témába kapásból páros lábbal.
- Kisasszony, ha Mr. DeLuise nem mondta magától, akkor valószínűleg nem akar beszélni róla – jegyezte meg Fred jóval több jólneveltségről árulkodó benyomást adva, mint amivel én rendelkeztem.
- Attól én még megkérdezhetem, nem mondta előre - vontam vállat mosolyogva.
- Ráérünk később mesélni, inkább azt találd ki, hogy mit mondasz a rúnalovagoknak! – szegte nekem, mire csak értetlenül pislogtam rá párat.
Nem igazán fogtam fel, mi is itt a baj.  
- Mit? Hát az igazat. Megbízást teljesítünk – feleltem magától értetődő hangsúllyal.
- Ez nem fogja meghatni őket... –fújta ki a levegőt remegő hangon, majd lehunyta a szemeit. - Nem kedvelik a magunk fajtákat, pláne ha már az ő irányításuk alatt van a dolog. Az első adandó alkalommal haza akarnak majd zavarni.
- Hát, nem tűnnek épp lelkesnek, az biztos – mondtam a lovagok irányba tekintve, akiknek lassan az arcvonalaik is kirajzolódtak. - Én viszont nem tudok jól hazudni. Bármi ötlet?
- Gyorsan gondolkozzanak, vagy improvizáljanak – dobta felénk Fred, miközben egy kedves mosollyal a rúnalovagok felé intett, hogy baráti közeledését bizonyítsa.
- Ez a te vizsgád...
- Ó igaz is, még nem mondtam. Na, mindegy! – vigyorogtam sejtelmesen, szándékosan be nem fejezve rendesen a mondatot.
Mondjuk annyira időm se lett volna rá, az tény, mert a rúnalovagok már elég közel értek ahhoz, hogy szóba elegyedjenek velünk. Nem tűntek se barátságosnak, se túl boldognak. Kifejezetten feszültnek hatott mindegyikük.
- A Tanács haditengerészetének rúnalovagjai vagyunk! Ez itt egy szigorúan őrzött terület a felügyeletünk alatt. Ne tegyenek semmilyen gyanús mozdulatot! – kiáltotta az egyikük, vélhetően az, aki a csapat vezetője volt.
Mondjuk erre csak tippeltem, mert ő tűnt a legidősebbnek és a legtestesebbnek. Mindegyikük egyenruhában volt, az övé még egy kicsit díszesebb is volt. Sötét haja, ugyanakkor rikítóan világos kék szemei voltak, még jobban ráerősítve a komoly megjelenésre.
- Nem támadó szándékkal érkeztünk – felelte Fred türelmesen és kedvesen, ugyanakkor gyakorlatilag mozdulatlanul.
Rólam ezt nem lehetett volna elmondani, ugyanis előre-hátra dülöngéltem ültömben Max mellett. Felé pillantottam, de makacsul teljesen ellenkező irányba nézett, mintha csak látni se akarta volna a lovagokat.
- Szállítmányt viszek.
- Akármit is szállít, erre nem jöhet. Tudnia kellett volna már akkor, amikor elindult – vetette neki az egyik lovag. - Azok ketten? – pillantott felénk rosszallóan.
- Serami Raynott a Quatro Cerberusból, ő pedig a társam, Max! – mutatkoztam be jókedvűen. - Küldetésen vagyunk.
Max családnevét szándékosan nem említettem. Magam se tudtam, honnan volt annyi eszem, hogy ilyen szépen elhanyagoljam, de azok alapján, hogy azt mondta korábban körözték, nekem pedig elvileg támogatnom kénje őt ezen a küldetésen, jobban tűnt ha nem kotyogok feleslegesen. legalábbis nem erről.
- Mégis miféle küldetésen?
- A szökött fegyenceket jöttünk kapcsolni!
- Tsk – mordult fel a vezetőnek tűnő személy. - A máguscéheknek mindig bele kell mászniuk az ügyeinkbe... – Hangja ezután már fenyegetőbbre váltott, mintha csak meg akarta volna mutatni nekünk, itt most ő az úr és ő parancsol. - Ez az ügy a Mágustanács hatáskörébe tartozik, és nem kértek segítséget, főleg nem a Quatro Cerberustól. Ez itt egy lezárt övezet. Forduljanak vissza, mindannyian!
Éreztem, ahogy Max bokán rúgott, így némileg meglepetten felé fordultam.
- Ne hagyd magad! – mordult rám.
- Nem terveztem – húztam ki magam büszkén, majd egy laza előre lendüléssel felpattantam.
Leporoltam a nadrágomat, majd tettem három lépést előre, hogy Fred mellé érjek, aztán szorosan összefont karokkal és komoly arccal kijelentettem:
- Nem.
Döbben pislogás és néma csend volt a válasz mindkét oldalról – a rúnalovagok és Fred részéről is.
- Mi-...
- Nem megyünk el – ismételtem meg egy kicsit bővebben, közömbös arcot tartva.
Igazából ez csupán annak a másolása volt, ahogy Axtont láttam viselkedni, amikor bajba keveredett. Mindent az utolsó pillanatig határozottan tagadni szokott. ha pedig el akarták zavarni, egyszerűen ellenállt. Ennyire még én is képes voltam, még ha nem is annyira profin, mint ő.
- Kisasszony, azt hiszem itt nekem is lenne egy kis-... – kezdte volna Fred, de még őt se hagytam, hogy belém kössön.
- Nem megyünk el – ismételtem, mint valami papagáj.
- Felszólítottuk, hogy távozzanak! Ha ellenszegülnek a rúnalovagoknak, akkor-...
- Beszélni fogok a főnökötökkel! – mosolyodtam el.
- .... Kisasszony, az-...
- Megtehetem, nem? Hivatalos mágusok vagyunk, Goldmine küldött ide minket. Minimum annyit megérünk, hogy a hajó kapitányával egyeztessünk – mondtam olyan határozottsággal, mint aki tudja, miről is beszél pontosan.
Egyébként természetesen nem tudtam. Csupán emlékezetből adtam elő Axton oly sokszor bevált taktikáit.
- Mindig is ilyen volt a kisasszony...? – suttogta Max felé Fred elképedve.
- Alig egy napja ismerem... – dörmögte a kérdezett teljesen elgyötörve.
Akármi is volt a baja, láthatóan jobban zavarta mint a helyzet, amibe belecsöppentünk. Kezdtem kíváncsi lenni, hogy vajon tényleg valami baja van-e, vagy csak ébredés utáni hisztit tart.
- N-nos, nem mondhatni, hogy nem így van – sóhajtott fel végül megadóan a vezető férfi. - Rendben. Ez esetben velünk jönnek... Mindannyian. Semmi gyanús mozdulat! Figyelni fogjuk magukat!
Hangjában szigor csengett, arcáról pedig rögtön sütött a rosszallás, ahogy kaján vigyor kúszott az arcomra. Nyertem. Nem is akárhogy! Egy szópárbajban, amihez egyébként soha nincs semmi eszem! Axton biztos büszke lett volna rám.
Ahogy a rúnalovagok menetiránynak álltak és elindultak visszafelé, Fred is kormányhoz állt, hogy az elvárt távolságból, zökkenőmentesen kövesse őket. Én mindeközben visszaballagtam Max-hez és leguggoltam elé, hogy eldicsekedjek neki, na meg megnézzem, mennyire is van ramatyul.
- Láttad, Láttad? – lelkesedtem közelebb hajolva hozzá. - Szerintem elég menő volta-... jól vagy? Úgy nézel ki, mint akit megrágtak aztán kihánytak – pislogtam rá értetlenül, ahogy közelebbről megnézve feltűnt, mennyire pocsék színe is van.
- Ez van, ha nem hagysz végigaludni egy álmot – dönnyügte, én pedig megállapítottam, hogy ezek szerint az ébredés utáni hisztinek van itt a legnagyobb esélye. - Egyébként meg nem voltál rossz... ahhoz képest.
Erre már mindjárt felcsillant a szemem és óriási mosoly kúszott a számra. Max megdicsért, talán először az utunk folyamán!
- Még mindig kevésbé ébredtél kellemetlenül, mint én! – emlékeztetettem amolyan vígasztalás szempontjából, noha jómagam továbbra se tudtam biztosan, miért is ébredtem a tenger hullámai között. - És köszönöm! Király, ez az első, hogy elismertél! Legalábbis nagyjából!
- Kevesebb öröm és több csend, hölgyem és uram – jegyezte meg Fred óvatosságra intő hangon a kormány mögül. - A rúnalovagok nem néznek ránk épp szépen.
- Igenis – vettem lejjebb a hangom.
Aztán eszembe jutott valami, és szokásomhoz híven azzal a lendülettel ugrottam is a következő témába.
- Tényleg, Max, sejtesz valamit?
- Mégis mit?! Éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy ne hasadjon szét a fejem! – hangja egyszerre reszketett és hangzott belőle a mély elgyötörtség.
Elmosolyodtam, majd felálltam és megpördültem a tengelyem körül.
- Ja, nem most fogom mondani. Majd később – bólintottam úgymond magamnak. - A mesterem azt mondta, a férfiakat ilyenkor hagyni kell. Majd szólj, ha kiszenvedted magad! – vigyorogtam, s odasétáltam Fredhez, hátha ő jobb társaságot fog nyújtani nekem.
Addig is talán Max kiheveri a hisztijét, és tudunk is majd kezdeni vele valamit. Még hallottam, hogy a hadihajó felé haladva morgott valamit arról, hogy haladhatnánk már gyorsabban és hogy lehetnénk már újra szárazföldön, de nem törődtem azzal, hogy válaszoljak neki. Úgy voltam vele, majd csak kiheveri, engem pedig kifejezetten érdekelt, milyen beszélgetésnek nézünk majd elébe a kapitánnyal…

A rúnalovagok felcipeltek minket a hajóra, ami még annál is nagyobb volt, mint korábban gondoltam volna. Nem csak a méreteit tekintve, de legénység szempontjából is; csupán az idő alatt, amíg végigvezettek minket a fedélzeten, rengeteg lovagot tudtam megszámolni. Legalábbis ameddig az én számolási képességeim terjedtek. Igazából simán előfordulhatott, hogy némelyiküket kétszer is számoltam.
- Ezt nevezem aztán nagy hajónak! – forgolódtam ámuldozva, miközben végigvezettek minket hosszú folyosók és lépcsők sokaságán.
A hajó belseje felé tereltek minket, bár hogy pontosan hová, arról ötletem se volt. Hol fel, hol le mentünk, jobbra kanyarodtunk, balra kanyarodtunk… Igazi labirintus volt ez a hely, főleg nekem, aki alapjáraton azt is képtelen volt megállapítani, merre van észak és merre van dél.
- Csak egy ócska ladik, amin csupán jobban megfájdul az ember feje – morogta Max.
Mögöttem sétált, óvatosan lépkedett és furcsamód hunyorgott. Ahogy telt az idő egyre pocsékabbul és pocsékabbul nézett ki.
- Ennyire rosszul vagy? – érdeklődtem félrebillentett fejjel. - Ha hánysz, az őrök felé fordulj!
Axton már hányt le engem részegen, és nem volt kellemes. Nem szerettem volna ismétlést kapni belőle.
- Kisasszony... – sóhajtott fel Fred lemondóan.
- Csak haladjunk! – utasított a társam, én pedig halkan dudorászva lépdeltem tovább előre.
Nem tudom, meddig tartott a sétafikálás, talán pár percig. Kisvártatva egy nem épp kényelmesnek tűnő, de legalább tágad kabin előtt fékeztünk le.
- Befelé – nézett rám szigorúan az egyik lovag, aki minket kísér. – Itt várjatok, amíg felvesszük a kapcsolatot a kapitánnyal.
Azzal szerintem a kelleténél nagyobb lendülettel beljebb taszítottak, mikor pedig mind a hárman bent voltunk, ránk zárták az ajtót. Fred reagált a legnyugodtabban a helyzetre; csupán leült az első székre, ami a keze ügyébe akadt, karját pedig a támláján pihentette. Én a ránk zárt ajtót szuggeráltam, és próbáltam kitalálni, mi lenne a legjobb következő lépés. Sose volt eszem az ilyesfajta tervezéshez, de azt még én is tudtam, hogy mindenképp el kell jutnunk a szigetre. Csak azért, mert ők most beszélnek a kapitányukkal, még semmi garancia nem volt arra, hogy el is fognak engedni minket. Sőt… ha abból indulok ki, amiket a Mesterem a kapitányokról alapjáraton elmondott, szinte biztos volt, hogy hazazavarnak minket. Akkor pedig Max általa ismeretlen küldetésének vége lenne, én pedig nem tudnám beváltani Goldmine hozzám fűzött reményeit.
- Most mi legyen? Elég tömörnek tűnik – méregettem a faburkolatot, miközben végigsimítottam rajta.
Max lassan, kérdő tekintettel fordult felém. Valami határozottan nem volt rendben vele. Úgy nézett rám és olyan sokáig, mintha egyáltalán kereste volna a szemeimet és nehezére esett volna fókuszálni.
- Mégis mire gondolsz? Ez a Tanács hajója, ha bármi balhét csinálunk azzal azonnal törvényenkívüliekké válunk – jegyezte meg végül.
-Jobb, ha csak csendben várunk, Kisasszony – helyeselt Fred teljes nyugalomban. - A kollégája amúgy is elég rossz bőrben van.
- Akár órákra is itt tarthatnak minket... nem értem, mire ez a nagy óvatosság – tűnődtem el.
- A cerberus mágusai vagyunk. Ha itt oktalan balhéba kezdünk, annak a céh issza meg a levét. Az öreg pedig biztos kilyuggatná a hátsónkat... – kuporodott le végül ő is egy székre.
Láttam rajta, hogy remegett. Most már biztos voltam benne; akármennyire is tagadja és próbálja leplezni, tengeribeteg volt. Legalábbis semmiképp nem bírta olyan jól a hajóutakat, mint azt ő szerette volna.
- De tőlem azt csinálsz, amit akarsz! Ez a te vizsgád.
- Olyan hisztis vagy, mint a mesterem, amikor be van rúgva – jegyeztem meg ártatlanul, majd megérintettem az állam. - Hm... hát jó, akkor majd kitalálok valamit Goldmine instrukciói szerint. A vizsga igazából úgyis mellékes.
Véletlenül csúszott csak ki a számon, de annak ellenére, hogy egy pillanatra felfigyelt a hallottakra, társam nem kérdezett semmit. Vélhetően jobban lekötötte a saját szenvedése, mintsem tőlem hallott összefüggéstelen dolgokra kérdezzen rá. Egyébként is hajlamos voltam össze-vissza beszélni, alapvetően semmi szokatlan nem volt ebben.
Még mindig nem tudtam, hogy is kellett volna kiviteleznem Goldmine elvárásait, és helyre ráznom Max-et. Bár alapvetően csapnivaló voltam a bármilyen stílusú tervezésben… lehet jobban jártam volna vele, ha nem is gondolkodok, csak mondom és csinálom, ami éppen az eszembe jut, ahogy általában is.
Eltelt pár perc meglepően néma csendben, amit a zár kattanása szakított félbe. Egy korábban nem látott, nekem legalábbis nem ismerős rúnalovag nyitott ajtót, és egyenesen a szemembe nézett.
- Te velünk jössz – jelentette ki az ajtóban állva.
- Csak én? - pislogtam meglepetten.
- Igen, csak te. Szedd a lábad! – utasított.
Zavarodottan és kissé tanácstalanul pillantottam Max-re. Nem voltam benne biztos, hogy mennyire lenne jó ötlet elválni egymástól, ugyanakkor ő felettébb pocsék állapotban volt. lehet akkor se értem volna sokat vele, ha velem jön, persze azt kivéve, hogy nem vesztettük volna el egymást.
- Nélkülem nem megy sehová! - állt fel a helyéről, és igyekezett kihúzni magát.
Láttam rajta, hogy egy kicsit meg-megingott, de összességében szépen tartotta magát az alapvető állapotához képest.
- Ez a kapitány parancsa. Csak a lányt szólítja – nézett rá szigorú tekintettel a lovag. - Ti itt maradtok további utasításokig.
- Ő a társam, nem megyek nélküle sehová – húztam ki magam én is, csak hogy ne lógjak ki a sorból.
- Nem állsz döntéshozatal jogában a jelenlegi helyzetedben. Csak az engedelmesség opció. Lódulj!
Hallhatóan irritált volt, és mihamarabb el akart tűnni innen. Nem voltam benne biztos, hogy csak ennyire sietett, vagy ne adj isten, tőlünk félt.
- Szarok én a kapitányod parancsára! – csattant fel a sárkányölő mogorván, majd lendületes léptekke az ajtóhoz sétált. - Ennek a ladiknak a kapitánya nekem nem parancsol!
Léptei bizonytalanok voltak, és az volt az érzésem, mintha csak ösztönből tette volna egyik lábát a másik elé, valójában azonban nem érezte rendesen a teret maga körül.
- Én vagyok a lány vizsgabiztosa, szóval nélkülem nem megy sehová!
Közelebb érve olyan erővel ragadta meg az ajtó szélét, hogy szorítása alatt a deszkák felnyöszörögtek. Volt benne erő, azt meg kellett hagyni.
Volt egy olyan érzésem, hogy a küldönc esetleg odaképzelte a saját fejét, mert hirtelen elsápadt.
- H-h-ha erőszakot mert alkalmazni, akkor annak nagyon komoly büntetése lesz! – szólalt meg ismét, immár remegő hangon.
- Max, jól vagy? Le kéne ülnöd– néztem rá kissé aggódva, de látva makacsságát inkább csak visszafordultam a lovaghoz. - Hallhatta a társam. Én a helyében nem szórakoznék vele. Sárkányölő! Sőt, még sárkányokat is eszik! – dicsekedtem.
- A... A kapirány azt mondta-...
- Én a helyében nem kötekednél velük, uram – mosolyodott el Fred.
Kicsit úgy tűnt, mintha még jól is szórakozott volna a helyzeten.
- Ha ennyire ragaszkodik a kapitánya parancsához, kérdezze meg, mehetnek-e mindketten. Én jól elvagyok itt.
- Odakísérsz a kapitányodhoz mind a kettőnket, vagy ő jön ide hozzánk! Megértetted?!
Max messze nem tűnt annyira türelmesnek, mint korábban. Ha nem épp ő maga mondta volna korábban, hogy baj lenne abból, ha balhéba keverednénk, esélyesnek láttam, hogy kapott volna egyet ez a lovag az arcába.
Az áldozat egy ideig csak tátogott meg hebegett valami érthetetlent, de aztán dühösen felhördült. Láthatóan kezdte megadni magát.
- Az istenit! Üljenek vissza! Megkérdezem a kapitányt... Megérdemelnék, hogy kihajítsuk magukat innen!
- Azt mondtam – kezdte a sárkányölő szinte fortyogó dühvel a hangjában. -, hogy  most odakísérsz minket, vagy a kapitányod jön ide!
Mindezt társította azzal, hogy rántott egyet az ajtón, én pedig elismerő tekintettel követtem nyomon az egyik masszívnak tűnő zsanér leszakadását. Szerencsétlen rúnalovag láthatóan teljesen kiakadt már a látottaktól, és erőteljesen őrlődött rajta, mi lett volna a legjobb megoldás és mit kéne mondania.

- Az fenébe is már! – hördült fel a lovag egyszerre elkeseredetten és nagyon bosszúsan. - Rendben, rendben, szólok neki, hogy jöjjön ide! Addig viszont itt várjanak!
Jelentőségteljesen Max-re bámult, aki még mindig makacsul szorongatta az ajtófélfát. Társam egy pillanatig habozott, majd morogva becsapta maga előtt a félig leszakadt ajtót. Ezt követően dühös arca szinte rögtön elgyengült, tartása meggörnyedt. Szemmel láthatóan minden erejét összeszedte, hogy annyira magabiztosan lépjen fel korábban, amennyire csak tőle kitelt az adott helyzetben.  Lassan, bizonytalan lépésekkel botorkált az egyik ülőhely irányba. Akárhogy néztem, pocsék állapotban volt.  
- Ezért utálom ennyire ezeket a mitugrászokat.. . – zsörtölődött az orra alatt.
- Jól elintézted! Nagyon menő voltál annak ellenére, mennyire pocsék állapotban vagy! – lelkendeztem, ahogy szorosan mögötte lépdelve követtem.
Igazából, bár tényleg lenyűgözött a teljesítménye, azért maradtam olyan közel hozzá, hogy ha borulni látszana, meg tudjam tartani.  Erején felül próbálkozott, én pedig támogatni akartam.
- Teljesen beijedt tőled! Mondjuk ez az ő részükről eléggé szégyen... – fűztem hozzá.
Max szinte lezuhant arra a székre, amin korábban is ült, majd tétován megtámaszkodott, hogy le ne dőljön. Pár másodpercet csendben volt, de aztán elgyötört hangján újra megszólalt.
- Felhígultak... tele vannak már ők is efféle nyápic nyikhajokkal, akit egy gyenge fagy is elvisz.
Erről hirtelen eszembe jutott, amit korábban mondott. Annak idején neki már volt összetűzése hasonlókkal, legalábbis mintha valami ilyesmiről lett volna szó. Úgy éreztem, itt volt a tökéletes pillanat arra, hogy erről pontosabban kifaggassam.
- Milyenek voltak még abban az időben, amikor te közéjük kerültél? Mesélj! – vigyorodtam el. - Úgyis biztos időbe fog telni, amíg a kapitány visszaér.
Azzal a lendülettel pedig le is huppantam elé a padlóra. Talpaimat egymásnak érintettem, kihúztam magam, kezeimet pedig a bokáimra kulcsoltam. Ráérősen kezdtem dülöngélni előre-hátra, mintha csak valami gyerekmesét készülnék meghallgatni.
- Kisasszony, Mr. DeLuise nem igazán tűnik úgy, mint aki sokat akarna beszélni – jegyezte meg Fred egy visszafogott mosollyal.
Max bosszankodva felsóhajtott fájdalmai közepette, de csak sikerült rávenni magát, hogy válaszoljon.
- Garp... Egy nagydarab fánkzabáló monstrum, állandó vigyorral a képén. Végtelenül ravasz, s ha kell már a puszta tekintetével összezúzza az akaraterődet. Semmi kedvem újra találkozni azzal a vén fószerral.
Ámulattal hallgattam a leírását erről a Garp-ról. Max-nek magának volt egy igazán erőteljes, tiszteletet parancsoló kiállása, így tőle azt hallani, hogy valaki már a puszta tekintetével képes volt megsemmisíteni mások akaraterejét, igencsak méretes elismerésnek hatott. Hirtelen úgy éreztem, találkozni akarok ezzel a nagy emberrel. Legalább annyira nagyszerűnek hangzott, mint Axton. De legalábbis hasonlóan erősnek.
- Pont olyannak hangzik, mint a Mesterem! Jó lenne találkozni vele! - vigyorogtam túláradó lelkesedéssel. - Tényleg, azt mondtad, majd később elmeséled, milyen alkut ajánlott. Itt az alkalom!
Izgatottan csaptam össze a tenyereim, s gyermeki kíváncsisággal a szemeimben néztem fel rá. Válaszul csak fél arcát a tenyerébe temette. Láthatóan iszonyú fejfájás kínozta, ami az idő előrehaladtával egyre csak fokozódott, de még ennek ellenére is válaszolt a kérdéseimre. Ezt igazán becsülendőnek és tiszteletre méltónak tartottam.
- Testőrnek kellett állnom. Egy csapat árva gyerek felett kellett bábáskodnom. A Tanács emberei közül senkinek se füllött a foga hozzájuk, ezért kellett egy megbízható áldozat.
- Pedig a gyerekek szórakoztatóak! Ennyire elviselhetetlenek voltak, vagy miért nem volt hozzá kedve senkinek?
Én személy szerint imádtam a gyerekeket, bár Axton-tól sokszor megkaptam korábban, hogy ez biztos azért volt, mert mentálisan én se nőttem még fel. Nagyon hamar meg tudtam velük találni a közös hangot, és általában ők is szerettek engem. Mindenki nyert, amikor én gyerekekkel kerültem össze – a szülők vagy a munkaadó persze már más kérdés voltak.
Látva, mennyire rosszul van, kivettem egy flakon vizet a táskámból és felé nyújtottam. Csak félszegen odapillantott és apró mozdulatokkal megcsóválta a fejét, jelezve, nem tart rá igényt. Megvontam a vállam, majd én magam hajtottam le pár kortyot a folyadékból, mielőtt visszatettem volna a batyumba.  
- Olyanok voltak mint te, csak ők több mint negyvenen voltak.
- Hű... ez elég szörnyűnek hangzik – szólt közbe Fred őszinte döbbenettel, együttérzéssel és elismeréssel.
Én nem igazán értettem, miért hangzott ez olyan borzalmasan.
- Több mint negyvenen, és olyanok, mint én? Szívesen vigyáztam volna rájuk! – nevettem fel. - Biztos vicces lett volna.
- Nem lepne meg, ha azon esetben a gyerekek száma csakhamar minimum megfeleződött volna - érkezett Fred felől a következő kissé csendes, de annál elgondolkodtatóbb megjegyzés.  
- De ez egy elismerés volt, nem igaz? – mosolyogtam Max-re bíztatóan. - Senkinek nem volt hozzá kedve, de olyan kellett, aki megbízható, így lettél te. Ha így tekintesz rá, elismertek!
- Inkább bepaliztak, mert amíg meg nem érkeztem a helyszínre fogalmam sem volt, hogy gyerekekre kell felvigyáznom.
- Biztos gondolták, hogy ha megmondanák, nem akarnád elvállalni. Hű... így belegondolva, Goldmine tényleg okos – emlékeztem vissza gyorsan arra, amit még akkor mondott nekem a céhmester, mikor ő nem volt ott. - De végül megoldottad a feladatot! Büszke lehetsz, bizonyítottál nekik is, és magadnak is.
Felkeltem a földről s bár meginogtam egy pillanatra, hamar megtaláltam az egyensúlyomat. Ismét társamra névre pedig olyan látványban volt részem, ami őszintén meglepett.
- Jah, lehet...
Csupán ennyit felelt, arcára viszont olyan érzelem ült ki, amit még nem láttam tőle az együtt töltött időnk óta. Bárhová is kalandozott el gondolatban, halovány elégedettségről és örömről árulkodtak kisimuló arcvonásai. Ezt látva igazán széles mosoly terült el az arcomon, és úgy éreztem, mintha teljesen feltöltődtem volna egy pillanat alatt.
Végre láttam egy kicsit Max másik oldalából. Egy olyan oldalából, amit valószínűleg nem engedett a felszínre túl sokszor, és még kevesebbszer Probulus halála óta. De még így is, azok a pozitív emlékek és érzelmek ott voltak benne. Semmi nem volt még veszve.
Szerettem volna megtudni, mire gondolt, de bármennyire is faragatlan tudtam lenni, tudtam; ha rákérdeznék, csak megint visszaráznám a valóságba és elkomorodna. na meg, nagy eséllyel úgyse mondaná meg, mi volt az. Így inkább csak kinyújtóztattam megfáradt izmaim, és kicsit más irányból közelítve zártam le a témát.
- Goldmine is bízik ám benned és a képességeidben! – jegyeztem meg. - Azért is kellett idejönnöd. Biztos vagyok benne, hogy jobb ember vagy, mint hiszed. Az emberek többsége jobb ember és többre képes, mint gondolná. Persze nem mind...
ezt már csak halkan, amolyan személyes megjegyzésként fűztem hozzá a mondathoz. Nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, mindenkit meg lehet menteni, és mindenki jó ember. Első kézből, egészen kicsi koromban tapasztaltam, hogy ez nem így van.
Alig telt el egy perc néma csendben, mikor az ajtó, vagyis annak a maradéka, ismét kinyílt.
Egy hatalmas, díszes kalapot viselő, alapvetően fiatal férfi lépett be. Jól öltözött volt, telt vörös kabátja a sok dísszel pedig magával hozta az egyértelmű következtetést, hogy ő a hajó kapitánya. Fiatalabb volt, mint amire számítottam, de ettől még nem gondoltam alkalmatlannak, hiszen nem tudtam róla semmit.
Teljes nyugalommal mért végig minket, majd szívott egy nagyot a a szivarjából, lassan kifújta füstöt és megszólalt:
- Ez a tökfilkó itt semmire sem jó, így még azt sem tudta értelmesen elmondani, hogy mi nem volt érthető abban, amit kértek - sóhajtott egyet a mögötte álló férfire bökve. - Szóval, hadd hallom, ki volt az közületek, aki úgy gondolta, hogy fütyül arra, hogy mit mond a hajó parancsnoka? Remélem, a szemembe meri mondani az illető.
Max mindössze egy pillanat alatt összeszedte magát és igyekezett a lehető legmélyebbre rejteni a fájdalmát és rosszulléteit. Lassan felállt a székről, majd kiegyenesedve a kapitány irányába fordult.
- Én voltam az. És a továbbiakban is "fütyülök" arra, hogy mit mond ennek a ladiknak a parancsnoka. A Quatro Cerberus képviseletében járunk itt egy megbízásból. És igazán értékelném, ha nem rabolná a parancsnok-kapitány az időnket.
Hangjából egyértelműen kitűnt gúny és türelmetlenség egyvelege, de a másik férfit mindez láthatóan cseppet sem hatotta meg. Békésen fújta ki a füstöt, és még ráérősen meg is várta, amíg az szépen feloszlik a levegőben. Csak utána válaszolt.
- Ez a "ladik" a Mágus Tanács egyik hadihajója, aminek történetesen én vagyok a parancsnoka. A Mágus Tanács feljebb való mint az egyszerű céhek és azok tagjainak akarata. Még ennyit se tudtok?
- Nekünk pedig előrevalóbb a megbízásunk teljesítése, mint néhány holdkóros vén marha akarata előtt hajlongani.
- Annyival nagyra valóbbak, hogy bemutatkozni se szokás? – kérdeztem ártatlan mosollyal, ugyanakkor szurkálódó hangon.
Még csak azt se tudtuk, kivel van dolgunk. Legalább annyi lehetett volna benne, hogy bemutatkozik, nem?
- Előbb az mutatkozik be, aki illetéktelenül hatolt be a területre. Nevetek?
- Fred – szólalt meg elsőnek a kísérőnk. - Én vagyok a hajó tulaja, amivel idejöttünk.
- Serami Raynott, a Quatro Cerberus mágusa! - húztam ki magam büszkén. - Ő pedig Max DeLuise, a sá-...
-  Robert C. Fritz - vágott közbe egyszerűen. - Mégis mi lenne az a bizonyos megbízás?
- Tejbetök...
Max tipikusan azzal a tekintettel fordult hozzám, amit már jól ismertem. Eddig is mindig ezzel jelezte, amikor azt akarta, vegyem kézbe a helyzetet és embereljem meg magam.  
- A szökött fegyenceket jöttünk lekapcsolni! - jelentettem ki magabiztosan. - Személyesen Goldmine, a céhmester megbízása, a szintlépő vizsgámhoz.
- Kinek is kéne lekapcsolnia azokat a fegyenceket? Neked? – mért végig ráérősen. - Nem sok hasznod lenne.
- Akkor megbukik - jelentette ki Max. - De ő legalább tesz is valamit és nem csak sétahajókázik.
- Ha megbukik, jó eséllyel meg is hal – kontrázott a kapitány olyan határozottan és közömbösen, hogy az még engem is meglepett. - Csak egy jó indokot mondjatok arra, hogy miért kéne elengednie titeket. Jobbat, mint az előzőeket, mert azok semmit nem érnek.
Egy pillanatig elcsendesedtem, ahogy a lehetőségeket mérlegeltem. Nem sok választásom maradt… kivéve egy valamit! Ez a férfi nem tűnt olyan idiótának, mint azok, akik felszedtek minket. De ha éppen most mondom el az igazságot, akkor azt akár Max még egy jól időzített hazugságnak is betudhatja. Akkor lehet, hogy kijutunk a szigetre, ahol majd már visszaút nem lévén elmondhatom neki az eredeti helyzet felállást. Nem lesz már más választása, mint maradni és végigcsinálni az egészet.
- Igazából csak félig átvertem őt! – szólaltam fel. - Én vagyok a kíséret, őt pedig Goldmine küldte ide, hogy megoldja a problémát a szökött fegyencekkel. Max egy S osztályú, elképesztően erős sárkányölő, a céhünk egyik legjobbja! – dicsértem teljes áhítattal és őszinte tisztelettel. - Számtalan kalandon van már túl, és nagyon sok nehéz helyzetből tért vissza élve! Azért jöttem vele, hogy tanuljak tőle a megbízás során. Csak ő ezt eddig nem tudta. De az ő kezében biztonságban lesz az ügy, erre mérget vehetnek! Ha rám nem is merik bízni, rá gond nélkül lehetne.
Max lassan, értetlenül fordult felém. Csupán néma csenddel és furcsálló tekintettel követelt magyarázatot a hallottakra. Kihasználva a helyzetet csak siettetően legyeztem a kezeimmel, jelezve, hogy értsen egyet, mielőtt még belerondít a jó kis helyzetbe.
- Szóval ez lenne a helyzet. Én hiszek benne, hogy ez elég jó indok arra, hogy elmehessünk innen a szigetre!
Végül Max is csak bólintott egyet, igazad adva nekem, s ezzel belemenve a játékba. Reméltem, hogy működni fog, mert ennél több ötletem nem volt.

Biztos voltam benne, hogy a hallottak meggyőzik majd a kapitányt, de sajnos csalódnom kellett. Pár pillanatig komoly tekintettel nézett ránk, majd kimért, rideg hangon megszólalt.
- Cöh, láttam már a saját szememmel nála jóval nagyobb embereket is elhullani - jegyezte meg Max-et méregetve. - De mivel a Tanács nem a máguscéhek ellensége, így nincs okom fogva tartani titeket. Ha távoztok és visszamentek a szárazföldre, akkor annak semmi akadálya. Ellenkező esetben letartóztatlak titeket behatolásért tiltott területre és a Tanács akaratának való ellenszegülésért. Remélem világos voltam.
Azzal a lendülettel pedig válaszunkat meg sem várva távozott. Csupán a nyitott ajtón át dobott felénk még egy mondatot anélkül, hogy egyáltalán megfordult volna.
- És értékelném, ha gyorsan döntenétek, nem szeretem a hajómon a tengeri betegeket - intett hátra.
Max-re pillantottam, aki az előző megjegyzés alanyául is szolgált. Egyre rosszabbul és rosszabbul nézett ki, és valahol azt csodáltam, hogy még nem esett össze. Igazán makacs volt, az már egyszer biztos. Valamiért pedig ez a viselkedése engem töltött el büszkeséggel.
- Ah... – vetette hátát a hajófalnak társam, hangja pedig meggyötörnek hatott. - Rendben Tejbetök, most tedöntesz!... De baromi gyorsan!
Noha nem voltam az intelligens fajta, egy valamiben biztos voltam: vissza nem megyünk. Semmiképp. Én látni akartam azt a szigetet és tudni akartam, mi történik ott. Arról nem is beszélve, hogy ez egy fontos küldetés lett volna Max számára, legalábbis Goldmine szavai alapján. Segíteni akartam neki, de ha visszamentünk volna Fred hajójára, képtelen lettem volna. én pedig utáltam bármit is félbehagyni, főleg, ha mások megsegítéséről volt szó.
Mivel a szavak nem használtak… mit lehet ilyenkor tenni? Mit tenne Axton?
Aztán be is villant a legjobb, vagy legalábbis leg kézenfekvőbb megoldás. Egyedül voltunk ezzel a már korábban megfélemlített, most is láthatóan nyugtalan férfivel. A mi kezünkre játszották a lapokat.
Az őr felé fordultam, majd megjátszottan tétova léptekkel közelebb sétáltam Max-hez. Emlékeztem, hogy a Mesterem azt mondta, a sárkányölők hallása messze jobb egy átlagos embernél. Olyan halkan suttogtam a szót, hogy én magam is alig értettem, de biztos voltam benne: ő tisztán fogja hallani.
- Átverjük.
Csupán ennyit mondtam, semmi többet. Aztán egy hatalmas sóhajjal a hátam mögé nyújtottam a karjaim, és ráfogtam a csuklómra.
- Fenébe, azt hittem, ez be fog jönni. Nem tudom, mi mást lehetne még csinálni... Hé, biztos, hogy nem juthatunk el a szigetre? - néztem rá a minket őrző férfire, szinte már szánakozó tekintettel.
- H-hallottad a Kapitányt. Ki van zárva!
Erősnek próbálta mutatni magát, de megremegett a hangja. Ez csak további bizonyságot adott annak az elképzelésemnek, hogy ki fogjuk tudni játszani a helyzetet. Ennyire még én is képes voltam, nem igaz? Képesnek kellett lennem, Axton mindig azt mondta, néha piszkos trükkökhöz kell folyamodni a sikerhez. Amíg senki nem hal bele, addig ez teljesen rendben volt.
- Ahh, a fene egye meg - megjátszott nyűgösséggel a földbe rúgtam, de a mosolyt nem tudtam eltüntetni az arcomról.
Egyszerűen szórakoztatott a helyzet, sokkal jobban, mint kellett volna. Olyasmi volt, amit még sose próbáltam, és ettől izgatott lettem. Még jó, hogy alapvetően is állandóan mosoly ült az arcomon, így nem tűnt túl furcsának, hogy a helyzet ellenére szinte jókedvű vagyok
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszamegyünk... Goldmine biztos meg fogja érteni. A szintlépő vizsgámmal meg majd csak lesz valami. Mit szólsz? - fordultam céhtársamhoz.
- Rendben, ha te így feladod, akkor takarodjunk erről a ladikról!
Max lassan felállt, de a mozdulat közben úgy megszédült, hogy alig tudta megtartani magát. Mellé léptem és egy kicsit megtámasztottam az oldalát, hogy segítsek neki visszanyerni az egyensúlyát. Nagyjából pont annyira volt nehéz, mint vártam, viszont én jobb fizikummal rendelkeztem, mint a többség várta volna tőlem. Nem jelentett különösebb gondot, hogy a fél súlyát megtartsam.
- Kell segítség? - kérdeztem, de csak határozottan, bár nem durván odébb tolt.
- Nem kell, hagyjál! – felelte makacsul. - Csak ettől a helytől vagyok rosszul. Inkább induljunk!
- Oké – sóhajtottam megjátszott lemondással, bár a biztonság kedvéért a közelében maradtam. - Maga? - pillantottam hátra Fred-re.
- Jövök, Kisasszony - mosolyodott el sejtelmesen, ahogy felkelt a helyéről.
Volt egy olyan érzésem, hogy ő pontosan tudta, mire készülünk. Igazából ha bármi butaságot csinálunk, ő nem volt érte felelősségre vonható, mert nem tartozott se hozzánk, se a céhhez. Jól játszotta a lapjait.
- Erre gyertek - mordulta a kísérőnk. - Egy csónakon átkísérlek titeket a hajótokra, aztán húzzatok vissza oda, ahonnan jöttetek...
Előre lendület, és egy hat lépés távolságot tartva haladt előttünk. Láthatóan félt tőlünk, de azért hátra-hátratekintett hogy megbizonyosodjon róla, megvagyunk még.
- Beszállunk, kilökjük, elhúzunk. Oké? – vázoltam a tervem suttogva Max-nek.
- Jó, csak ennek a kis majomnak előtte még betöröm az orrát... - morogta, ahogy a  lábai elé nézve botorkált előre.
- Megbeszélve - vigyorodtam el még jobban.
- Mit sutyorogtok?! - kiáltott hátra irritáltan az őr. - Szedjétek már a lábatokat, senki nem ér rá egész nap!
- Nyugodtan üss bele amekkorát jól esik - jegyzi még meg, de Max erre már nem reagált.
Szerencsétlen csak arra koncentrált, hogy még magától el tudja hagyni ezt a hajót.

Út közben még hozzánk csapódott két másik rúnalovag is, így összesen hárman kísértek minket a korábban emlegetett csónakhoz. Én mentem elől, mögöttem Max, a sor végén pedig Fred a másik két őrrel. Úgy tűnt, biztosra akartak menni, hogy nem próbálunk megszökni. Kár, hogy még így is csúnyán alábecsültek minket és a képességeinket. Én csak vigyorogtam, mint a vadalma, ahogy a szabadulást jelentő csónakra pillantottam.
- Csak semmi rossz mozdulat! Figyelni fogunk bennetek! – figyelmeztetett minket a korábbi beszari őr, ahogy most is próbált annyira távol állni tőlünk, amennyire csak lehetett.
Előre engedett minket a kicsi fedélzetre, mintha csak attól félt volna, elsüllyesztjük a tákolmányt vele együtt.
- Ha bármivel próbálkoztok, le lesztek tartóztatva.
- Ugyan, nem tervezünk agresszívnek lenni – vigyorogtam, ahogy le is huppantam a csónakban.
Fred inkább nem mondott semmit, csak helyet foglalt velem szemben. Max megállt a rámpa szélén, és még mielőtt átlépett volna a csónakba, némán hátrafordult a kísérőinkhez. Egy pillanatig mélyen a fajankó őrre nézett, aki szemmel láthatóan már ettől frászt kapott. Társam közben lassan ökölbe szorított a kezét, amiről még ujjai hangos roppanásai is árulkodtak. Csupán egyet pislogtam, ökle pedig máris az őr orrával találkozott, nagy roppanással betörve azt.  A lendülettől zuhant is volna hátra, de Max a megragadta a ruháját és maga felé rántotta, hogy igazán nagy lendülettel tudja az férfit a megmaradt kettőnek hajítani. A becsapódástól hátrarepültek, és egy emberként terültek el a földön, mindannyian eszméletüket vesztve.
Úgy vigyorogtam a látványon, mintha a világ egyil legmenőbb és legviccesebb dolgát láttam volna, közben pedig Max egyensúlyát vesztve átbucskázott a csónakba.
- Most már mehetünk... - nyögte a rosszulléttől elgyengült hangon.
Biztos voltam benne, hogy nagyon, nagyon jó érzés lehetett neki végre bemosni egyet annak a ficsúrnak. nekem is jól esett nézni és hallani, ahogy roppant az orra. Az ilyen semmirekellők meg is érdemlik.
- Ez király volt! Pacsit rá! - nevettem, ahogy felé tartottam a jobb tenyerem.
- Kisasszony, szerintem indulnia kéne...- jegyezte meg Fred egy jókora sóhajjal.
Társam csak morogva legyintett egyet, majd az egyik evezőhöz küzdötte magát. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, vajon miért hiszi azt, hogy használnunk kell őket.
- Szedd össze magad Tejbetök! - utasított.
- Jó, jó, akkor majd később - sóhajtottam megadóan, majd ismét vigyorogva maga mögé nyújtottam az egyik kezem.
A szélörvény egy pillanat alatt előre lökte a csónakot, akkora lendülettel, hogy Fred ijedtében meg is kapaszkodott. A tákolmány szinte kilőtt, és robogott is tovább a mágiámnak köszönhetően. Persze szikra sebességéhez képest sehol nem volt, de bőven elég előnyre tettünk szert vele.
- Így jó lesz?
A sárkányölő válaszul kínlódva ellökte maga elől az evezőt, majd hanyatt dőlt a fedélzeten. Reméltem, hogy mikor kiérünk a partra összeszedi magát, mert egyedül azért nem boldogultam volna. Alapból ez nem is az én küldetésem lett volna, csak ő erről még mindig nem tudott semmit.
- Remek.
- Most akkor én csináljak mindent? - érdeklődtem, bár azon kívül hogy ontottam a tenyeremből a szelet, semmit nem csináltam.
- A te vizsgád! - mordult fel bosszankodva. - Fred majd elnavigál a szigetre.
- Ó, szóval még a vizsgánál tartunk - jegyeztem meg ártatlanul, megkönnyebbülten tudomásul véve, hogy nem fektetett a kelleténél nagyobb hangsúlyt az előző megjegyzéseimre.
Akkor az igazat mondtam, neki viszont átverésnek tűnt. Tökéletesen sikerült kijátszanom a helyzetet, ez pedig büszkeséggel töltött el.
- Lenne szíves, Fred?
- Remélem nem várják, hogy végig önökkel tartsak - jelentette ki szigorúan. - A szigetre kiviszem magukat, de ha elkapnak, akkor mindent önökre ffogok fogni és azt mondom, kényszerítettek.
Max csak legyintett egyet, jelezve, hogy mi se érdekelhetné kevésbé. Az volt az igazság, hogy én is így voltam vele. Ez legyen a legkisebb bajunk.
- Felőlem rendben. Majd túléljük - vigyorogtam rá, majd hátrafordultam. - Óh, elég gyorsan észrevették a meglépésünk.
Idő közben már négy csónak indul meg felénk a hajótól, a fedélzeten pedig apró pontok mocorogtak. Valószínűleg a mágusok lehettek, akik utánunk készülődtek. Egy ideig csak bámultam a jelenetet, majd a két férfi felé fordultam.
- Ki fogunk érni a partra időben?
- Valószínűleg - bólintotta Fred.
- Max, neked már volt dolgod a tanáccsal, szerinted milyen mágiáik vannak? Nekem csak elemiek.
- Kellemetlenek és bosszantóak - morogja.
- Lehet olyan mágiájuk amivel hamarabb a partra érnek? - érdeklődtem, még egy kicsit többet tolva a mágiámba, hogy nagyobb sebességre kapcsoljunk.
- Elképzelhető... Volt már köztük, aki teleportálni tudott a mágiájával. De az összes egy puhány pöcs...
- Akkor majd ha előttünk érnek oda, elverjük őket – kúszott egy széles mosoly az arcomra.
Axton biztos büszke lenne rám mindezért! Biztos voltam benne, hogy ő is így cselekedne.
- Ugye tudjátok, hogy nagyon nagy bajba kerülhettek?- érdeklődött a hajós. - Miért akartok ennyire a szigetre menni?
Egyébként szinte már görcsösen kapaszkodott az oldalfába. Láthatóan nem volt ilyen szintű sebességhez szokva.
- Fontos feladat, Goldmine utasítása - feleltem jókedvűen és bármilyen konkrét állítás nélkül. - Bár azt hiszem, lehet, hogy kapni fogunk a fejünkre. - Itt egy pillanatra Max felé fordultam, de még csak rám se nézett, elfoglalta a deszkákon fetrengés. - De ahogy mondani szokta, a lelkünk legyen mindig vad! Bár ha valamit fizetni kéne, remélem vállalod. Nekem nincs pénzem.
- Aggódj inkább a jelen miatt a bizonytalan jövő helyett!
- Okés, akkor kakaót neki! - kiáltottam, maximumra kapcsolva a levegő mágiám.
Egy kicsit talán túl sokat is vittem bele a szükségeshez képest. Sőt, egészen biztosan túl sokat, de Ahogy közeledtünk a parton, hunyorogni kezdtem, és egyik kezem a homlokom elé emeltem. Volt valami szokatlan a szigeten, méghozzá egy…
- Max, neked jobb a szemed, az ott tényleg egy dzsungel vagy beszívtam a tengeri levegőtől?
- Innen nem tudom... - morogta, bár nem úgy tűnt, mintha túl sok energiát vitt volna a terep feltérképezésébe.
- Akkor csak egy verzió maradt.
Azzal a csónakot olyan sebességgel és erővel toltam előre a vízen, hogy fékezés nélkül csapódtunk bele a partot alkotó homokba. A hirtelen megállástól én előre lendültem, átrepültem Fred feje felett és a hajóból kizuhanva egyenesen fejjel a homokba repültem. Minden elsötétedett, és bár próbáltam kimászni, elég rendesen beleágyazódtam a talajba. Az én szerencsémmel még talán meg is fulladtam volna, ha Max nem emel ki.
A ruhám nyaki részénél fogva ragadott meg és rántott fel, majd a fák irányába fordított.
- Na, az ott tényleg egy dzsungel.
Hangja már szinte nem is árulkodott a korábbi rosszullétről. Valahol ledöbbentett, milyen hamar kiheverte a tengeri betegséget, de ropogó homokkal a számban kevés dologra tudtam koncentrálni.
- Fúj, földet nyeltem – köhögtem egy kicsit, majd még mindig a levegőben lógva a célirányba tekintettem. - Óh... valóban. Ez fura. Az meg ott... egy barlang? - fordítottam a fejem balra. - Merre menjünk, van valami ötleted? Vagy ismét én mondjak valamit?
- Bárhogy is döntenek, én már nem megyek - jegyezte meg Fred, ahogy valami isteni csoda folytán bent maradt a csónakban, és még csak most mászott ki belőle. - Egyébként viszont siessenek... gyorsan közelednek a csónakok. Vigyázzanak magukra.
- Köszönjük öreg! - intett még egy felé Max. - Ez már javában a vizsgád, szóval neked kell dönteni, hogy egy barlangban vagy egy dzsungelben akarod lerázni az üldözőidet!
Azzal le is ejtett a földre maga előtt. Puffantam egyet, ahogy a fenekemre érkeztem, de egyébként egyáltalán nem zavart a bánásmódja. Különben is az én hibám volt, hogy annyira elbambultam, hogy nem tudtam magam időben megtartani.
- Köszönjük, Fred! - intettem még én is nagy vigyorral, majd menetirányba fordultam. - Hm... hülyén érezném magam a dzsungelben nagykabátban, úgyhogy menjünk arra! Azért megpróbálom nem tönkretenni, ha már tőled kaptam - igazítottam meg a kényelmes, meleg öltözetet, majd futóléptekkel meglódultam a dzsungel felé, mielőtt beérhettek volna minket. - Majd csak megtaláljuk, merre kell menni.
Társam csak némán indult utánam, és mire Fred kettőt pislogott, el is tűntünk a fák rejtekében.