Lavi Haiba

A tűz és a jég dala
1.rész

- Mehetünk édelni, Sai? – tettem fel a kérdést a szobatársamnak, aki ahhoz képest  hogy már lassan dél lesz még mindig az aludt. – Sai, ideje lenne felkelni! – szóltam oda ismét , ám továbbra is csak dünnyögött valamit és már horkolt is tovább. – Oké kisbarátom, te akartad, kezdem unni hogy mindig ezt kell csinálnunk! – ördögi mosollyal csaptam össze a tenyeremet – Ice Make: Hammer! – egy kalapácsot idéztem meg, az álomszuszék feje felett. – Lehet, hogy ez fájni fog, igaz csak neked nekem nem! – azzal ráejtettem a fejére.
- Auuuuuu! Mi a franc? – egyből felugrott az ágyból Sai – Laviiiii! Megbeszéltük, hogy ezt soha többet nem csinálod! – üvöltött velem, nem tetszett neki a kis tréfám – Normális vagy? Mi van ha egyszer véletlenül betöröd a fejem? – idegeskedett továbbra is.
- Mit tehetnék, ha nem semmit nem csinálsz ha szólok? -  nevettem  a srácon – Legközelebb ne aludj délig és nem lesz ilyen problémád!
- Rohadj meg! Hülye Lavi! Nem is érdekelsz már, remélem jövőre már új szobatársat kapok! Menjünk enni ha már felkeltem! – indult meg az ajtó fele. A folyosón hatalmas tömeg állt. Mindenki a hirdető táblát nézte.
- Mi ez a nagy tömeg? – kérdeztem Sait, bár amilyen bambán nézett a fejéről lelehetett olvasni, hogy lövése nincs arról, hogy mi folyik itt. ~ Minek is kérdeztem egy idiótát? ~ ráztam a fejem.
- Az idei évi Mágustanonc Olimpia miatt van ez a fennforgás. – mondta valaki a hátunk mögűl. Ahogy megfordultunk egy fiú állt mögöttünk. Egy elég szálkás testalkatú fiatalember volt. Furcsa narancsos barnás haja volt. Olyan baba arca volt, hogy nem tudtad megmondani róla hogy ő most idősebb vagy fiatalabb mint mi.
- Nézd, szálkásabb mint egy kárászraj! – súgta a fülembe Sai.
- Gondolom még soha nem vettetek részt ilyenen. Beavatlak titeket a részletekbe, a Rúna Akadémia évenként szokta megrendezni ezt a tábort, viszont az elsősök soha nem vehetnek részt rajta. Ez azért van, hogy ha esetleg nem úgy sikerül a verseny senkinek se menjen el a kedve az egésztől.  – mesélte a srác – Áhh de udvariatlan vagyok, most jut eszembe, hogy még be se mutatkoztam. A nevem Enji! Harmadik éve vagyok az akadémián, így már a második alkalommal veszek részt ezen a tornán. Örvendek a találkozásnak!- nyújtotta a kezét a fiú.
- Az én nevem Lavi! Ez az idióta mellettem pedig Sai. – nyújtottam a kezemet én is – Tudnál még pár infóval szolgálni, hogy mi ez az olimpia? – kíváncsiskodtam egy kicsit, hiszen felkeltette az érdeklődésemet, ez az egész.
- Persze. – kezdett bele ismét – Tehát,  ez nem más mint egy egyhetes tábor. A helyszín minden évben más, idén a Hakobe hegyen tartják.  A kemping egyfajta edző tábor lesz, különböző feladatokban kell majd részt vennünk, versenyeznünk egymással. Az oktatóink közbe különböző lapokon pontoznak minket. Hiszen itt nem csak az számít, hogy ki hányadik helyet éri el az adott versenybe, hanem az is hogy a vizsgáztatóink, milyen pontszámot adtak az adott feladatokra. Az összpontszám, különböző részpontokból tevődik össze, ilyen pl., hogy mennyire tudod hatékonyan használni a mágiádat különböző helyzetekben!? Vagy hogy mennyire tudsz összedolgozni a csapattársaiddal!? Elég összetett egy rendszer ez. – vakargatta a fejét a srác – Idén ismét a legjobbak között leszek, mindent megteszek a győzelemért. Semmi és senki nem állhat az utamba. – Enji egyre jobban felhúzta magát. Egyre jobban lehetett érezni a mágikus energiáját. - Legyőzök mindenkit, aki protekció útján került be az akadémiára.
~ Most vajon rám céloz? Talán ismer engem? ~ kérdeztem magamtól.
-Te sem leszel ellenfél Lavi Haiba! Lehet hogy a mestered bejuttatott ide, de megmutatom, hogy ez ide kevés lesz.
- Honnan tudod, hogy kivagyok? – kérdeztem vissza egyből, hiszen nem mondtam el neki a teljes nevemet. – Lehet, hogy a mesteremnek hála kerültem be ide, de az nem azt jelenti, hogy nem leszek ellenfél akár neked. – kezdett felmenni bennem is a pumpa.
- Hahaha! Azt hiszed van esélyed? Nem soká kiderül! Egy élmény lesz megtörni a lelkesedésedet! – ezzel sarkon fordult és elindult a szobák irányába – A versenyen találkozunk, Lavi Haiba! – kiabált még vissza, miközben integetett a kezével.
- Ahogy mondod a tornán találkozunk! – motyogtam magam elé.
- Ez meg ki volt? Honnan tudja, hogy te ki vagy? – ébredt fel az én bamba barátom. Eddig meg se mert szólalni olyan hűvös lett a hangulat. – Miért utál ennyire téged? – értetlenkedett nekem.
- Ezt én is szeretném tudni, jelenleg én is annyit tudok mint amennyit te. – válaszoltam neki, közben azon agyaltam, hogy ez most mi volt? – Mindegy, menjünk enni! Éhesen nehéz gondolkozni. – ezzel meg is indultunk az ebédlő fele. A diák olimpiáig még nagyjából egy honapunk volt hátra. Ennyi idő állt a rendelkezésemre még, hogy fejlődjek. Nem telt úgy el nap, hogy az akadémiai foglalkozásokon túl, ne edzek. Ebbe mindig Sai volt a partnerem, ő se akart lemaradni a tornán. Akkor se volt megállás mikor a legfárasztóbb napjaink voltak. ~ Ha le akarom győzni, akkor muszáj csinálni. Ha megakarom mutatni, hogy itt a helyem, akkor nincs lazsálás. ~ ezek mentek a fejembe minden edzésen -Sai még egyszer! – kiáltottam oda.
- Ugye csak viccelsz? Már alig állsz a lábadon!
- És ez akadály? Ez legyen az én gondom, rendben?
- Nekem nem! Oké! – kiabált vissza. Minden nap más gyakorlatot csináltunk, mindenre felakartunk készülni, hiszen nem tudhattuk, hogy milyen feladatok lesznek. Így teltek a napok, míg el nem érkezett az olimpia napja. Az Akadémiát teljesen átjárta egyfajta ünnepi hangulat. Színes szalagok díszítettek mindent. Lufik, virágok mindenhol. Minket a versenyzőket kivittek a díszudvarra, ahol az igazgató mondott pár szót és ünnepéjesen megnyitotta az idei évi olimpiát. Osztályok szerint vittek minket a Hakobe hegy lábához. Ahogy közeledtünk az addigi kellemes napsütéses meleg időt egyre inkább felváltotta egy szeles, csípős hideg idő. A levegő egyre jobban hűlt lefele, sokan köztük Sai is már most felvette a kabátját. Nekem szerencsére nem voltak ilyen problémáim, a gyerekkori edzéseimnek hála eléggé immunis lettem a hidegre. A hegy lábához érve ismét csoportokba rendeztek minket. Az egyik oktatónk állt velünk szemben.
- Most elmondom nektek, az első próbatételt. Jelenleg délelőtt tíz óra van. A mágusaink segítségével létrehoztunk egy szállást ennek a hegynek a másik oldalán. A feladatotok az lesz, hogy megmásszátok ezt a hegyet és eljussatok a támaszponthoz. Talán azt gondolhatjátok, hogy ez semmiség, viszont több csapdát is elrejtettünk az úton, ami megnehezítheti a dolgotokat. – vázolta fel a próbát. Mindenkinek kiosztottak egy jelző pisztolyt és egy térképet, amin a tábor volt feltűntetve. – Ha bárki valamilyen bajba kerül, vagy valamilyen oknál fogva nem tudja folytatni  versenyt. Ezzel a pisztollyal tud jelezni, és a felügyelők egyből a segítségére lesznek. Áhh még valami aki estig nem érkezik meg a táborba, autómatikusan kiesik. – jelentette ki a férfi gúnyos mosollyal a száján.
- Ez most ugye csak valami vicc!? – kérdezte Sai. Láthatóan egy kicsit kiakadt a srác a dolgokon.
- Valahogy sejtettem, hogy nem lesz piskóta, de nem gondoltam, hogy már az elején így bekeményítenek. – ahogy körbe néztem több száz diák indult az idei versenyen. ~ A létszámot akarják ezzel csökkenteni? ~  kérdeztem magamtól – Bár mindegy is, a lényeg hogy elérjem a tábort még a többiek előtt. Teljesen lázba jöttem! – mosolyodtam el az izgalomtól – Induljunk már! – kiáltottam fel.
- Ezennel az olimpiát megnyitom!- kiáltott fel fickó. A diákok egyszerre indultak neki a versenynek, szinte egymást taposták, hogy minél hamarabb oda érjenek. Úgy látszódott, hogy még a hidegről is elfelejtkeztek, annyira felvoltak spanolva. Sai is eltűnt a tömegben. Nekem se kellett több, el is kezdtem rohanni. Ahogy láttam, rengetegen kezdték el használni a mágiájukat, hogy könnyebben tudjanak haladni, hogy előnyhöz jussanak.
- Ha így állunk, akkor én se maradjak ki a buliból! Ice Make: Stairs! -csaptam össze a tenyeremet, egy lépcsőt idéztem meg ami az egyik magasabban lévő peremig tartott. – Ez megteszi! - Miközben futottam felfele tudatosult bennem, hogy így másoknak is kedvezek. Rengetegen futottak mögöttem a lépcsőn. ~ Ez így nem lesz jó! Valamit kikell találnom! ~ pörgettem a fogaskerekeket ~ Óhh ez működhet! ~ fordultam vissza egy pillanatra - Ice Make: Slide! – a lépcsőmből csúszda lett. A többiek pedig elkezdtek szépen csúszni lefele. – Viszlát! – kiáltottam nekik vigyorogva. Valamit ordítottak utánam, de én azt már nem hallottam. A peremhez érve egy kis mászás jött. Már majdnem egy peremhez értem ismét, ahogy felértem egy fura kattanás ütötte meg a fülem.
- Ugye nem!? – ahogy kimondtam már robbant is az a rész, egy hajszálon múlt, hogy eltudtam ugrani. – Ezek megakarnak minket ölni!?
-Elég ügyesen kikerülted, igaz csalódott is lennék, ha már itt az elején kiesnél.
- Óhhh már csak te hiányoztál, Enji! – a fiú a hideg ellenére szintén elég laza öltözékben tolta. Tűz mágiával pótolta a hőt. Nem volt időnk erre a traccspartyra, az idő egyre rosszabbra fordult a hegyen. A szél csak erősödött, szinte semmit sem láttál már a hótól, amit hozott magával. Próbáltam haladni felfele, Enji ugyan úgy megakart előzni.
- Figyelem! – egy hang szólt a fejemben – Figyelem diákok! A versenyt a zord időjárási körülmények miatt félbe kell szakítani! Mindenki haladéktalanul keressen búvóhelyet! Akik csapatban vannak próbáljanak segíteni egymásnak. Az időkorlátot eltöröltük! Ismétlen az időkorlátot eltöröltük!
- Ez most csak valami vicc? Vagy ez is a próba része? Hééh ezt te is hallottad? – kérdeztem a mellettem lévő Enji-től.
- Hallottam, de én se tudom mi ez! Bár nem is érdekel, én folytatom az utam felfele! – már mászott is volna tovább a srác.
- Állj meg! Ez őrültség! – szóltam rá Enji-re – Elhiszem, hogy azt hiszed te vagy a legjobb, de ezt még neked is be kell ismerned, hogy jelenleg biztos nem fogsz elérni a táborig! Nem tehetünk mást, keresnünk kell egy barlangot, majd ott várunk egy kicsit, hogy enyhüljön az idő. – el is indultam a peremen, hogy hátha lesz egy barlang ahol meghúzhatjuk magunkat addig ameddig csillapodik a vihar. Enji-nek nem tetszett az ötlet, de azért követett, még akkor is ha húzta rá a szájat, tudta, hogy igazam volt. A vihar nem csillapodott a látási viszonyok közelítettek a zéróhoz. A szél süvített, ám még is valami fura hangot is lehetett hallani. Mintha valami morgás lett volna, vagy mintha valami állat üvöltene.
- Ezt te is hallod? – kérdeztem a mögöttem kapaszkodó fiútól.
- Igen, de vajon mi lehet? És honnan jöhet?
- Nem tudom! Talán egy barlangból? Lehet hogy mi is megtudnánk magunkat ott húzni!? – egyre erősödött a hang, ami még ennél is jobban megzavart minket az az, hogy emberi hangot is hozott a szél. – Lehet, hogy egy másik diák, esetleg diákok találtak valami menedéket?
- Lavi ott mintha valami világítana! – mutatott elénk. Egy barlang volt előttünk, a barlangból pedig tűz fénye világított ki. – Ott remélhetőleg kivárhatjuk hogy csendesedjen ez az ítéletidő! – ahogy közeledtünk még mindig hallottuk, hogy valaki beszél. Viszont továbbra sem értettük, hogy mit mond. A barlang szájába viszont már tisztán lehetett hallani mindent.
- Fogd meg! Kapd el! Ne engedd hogy elszökjön! – kiáltotta valaki. A beszéd mellett az állat morgása hallatszódott. Ahogy beléptünk, valahogy az az érzésünk volt, hogy ez meg mégis mi a franc? Két férfi harcolt egy, hatalmas fehér tigrissel. A bestia lehetett vagy három méter magas. A két ember próbált végezni a hatalmas ragadozóval, és nem úgy tűnt, hogy ezt önvédelemből tennék.
- Ez most csak valami vicc? – kerekedett ki a szemem. Sose láttam még ekkora tigrist. – Ez meg mi, miért van itt ez a böszme lény? – kérdeztem Enji-t, bár látszólag ugyan az volt az ő fejében is mint az enyémbe.
- Majd később elmagyarázom! – válaszolta, ezen eléggé meglepődtem, hogy ő tudja mi ez – De most lehet nem ártana segíteni neki! – a tigrisből ömlött a vér, tele volt vágásokkal, sebekkel.
- Hírtelen ilyen jóba lettünk, hogy együtt harcolunk? A múltkor még azt mondtad, hogy le fogsz nyomni! – a fiú szúrós szemekkel nézett vissza rám – Oké csak, megjegyeztem, engem nem zavar, majd máskor lenyomjuk a kis ügyünket! Én ráérek! Akkor csapassuk! – vigyorogtam és már készültem is a kis mentő akciónkra.