Öld meg a bestiát, éleszd fel a bestiát, urald a hullámokat!

- De Ange, biztos jó ötlet ez? – feszegette még mindig a szálakat Lyla.
- Már bánom, hogy megkérdeztelek róla. – morogta Angelina.
- Én viszont nem. – vigyorgott a fegyvermágus. – Szeretem veled tölteni az időt. Csak… kicsit még mindig aggódom. – magyarázta, miközben még néhány tartósabbnak ítélt ételt szedett le az egyik poncról a céhházként szolgáló kastély konyhájában, s csúsztatott bele a kezében lévő táskába.
- Nem kell aggódnod. Minden rendben lesz, bízd csak rám! – kacsintott rá a csillagmágus.
Miután végeztek a „csomagolással”, sietősen, ám a lehető leghangtalanabb módon igyekeztek elhagyni az étkezőt és magát a céhet is, még mielőtt bárki rájöhetett volna, hogy mire is készülnek.
- Remélem Roha nem lesz nagyon mérges… - gondolta magában Angel. – Tuti fel fogja magát húzni, ha rájön, hogy eltűntem. Lehet, hogy azért hagynom kellett volna neki egy részletesebb levelet.
Gondolatmenetét pedig egy, a párosnak viszonylag kellemetlennek mondható tény szakította meg: Aria.
Az alakváltó céhtársuk nagy valószínűséggel épp reggelire készülődött, ám az adott szituációban nem volt túl kellemes az érkezése. Nem kellet nagy megfigyelőnek lenni, hogy bárkinek feltűnjön a két megpakolt táska a lányok kezében, de igazából se Lyla sem pedig Angelina nem egészen tudták, hogy mennyire is fog érdeklődni utánuk Aria, így pedig egy rövid ideig mindketten csak csöndben álltak ott, mint a cövek.
- Ó, bakker, ezt megszívtuk! Tudtam, hogy korábban kellett volna indulnunk. De egyébként is, miért van fenn valaki ilyenkor? Nem kéne itt lennie! Mindent elront! – mérgelődött megában a csillagmágus, hisz így az észrevétlen távozásuknak lőttek.
- Ő, szia! De korai vagy! - szólalt meg végül Lyla, aki épp a csillagmágus mögött volt, már ha egy egyenesben nézzük a három leányzót.
- Ti még nálam is korábbiak vagytok. - jegyezte meg az alakváltó, miközben végigmérte őket. - Készültök valahová?
- Nem, csak jókedvünkből van nálunk egy a két bazi nagy táska. – gondolta nyilván szarkasztikusan Angel, de természetesen ezt azért mégsem mondhatta ki, hisz tisztában volt vele, hogy azért valahogy meg kéne próbálnia kivágni magát a helyzetből, sajnos azonban stresszhelyzetben ez nem nagyon szokott neki sikerülni. - Nem kifejezetten. – mondta némi zavart mosoly kíséretében.
- Csak teszünk egy túrát a hegyen. - dobta be mentőötletnek Lyla gondolatát a közösbe.
- Ú, ez egész jól hangzik, nekem is eszembe juthatott volna. – kommentálta magában a történéseket Ange.
- Ha csak ennyiről lenne szó, akkor nem fagytatok volna le, amikor beléptem a konyhába. – vágta hozzájuk a nyilvánvaló tényt teljes nyugalommal. - Alakváltó vagyok... Süt az arcotokról, hogy valami olyat terveztek, amiből vagy baj lehet, vagy szimplán nem kaptatok rá felső engedélyt. - fonta össze a karját.
- Milyen felsőbb engedélyt? - tette a csípőjére a kezét Angelina. - Ha nem tűnt volna fel, én viszem a céh ügyeit, én intézem az összes papírmunkát és még sorolhatnám. Ha úgy vesszük, én magam vagyok a felsőbb vezetés. - vágott vissza Ange egész jó színészi tehetséggel, ugyanis ezt részben komolyan is gondolta, s büszke is volt rá, de nyilvánvalóban tisztában volt vele, hogy mire is céloz Aria valójában.
A felvetésre Lyla bőszen bólogatott, bár a részéről kissé érezhető volt, hogy egészen ért egyet ezzel a kis kirohanással.
- Ugye tudod, hogy ez leginkább annak hangzik, mintha megsértődtél volna, amiért úgy érzed, a teljesítményed ellenére nem vagy eléggé szabadon hagyva? – feszítette tovább a húrt a duónál nyilvánvalóan erősebb céhtársuk. - Az összecsapásunkat is főleg azért dobtad fel korábban, hogy megmutasd Rohandar-nak, mire is vagy képes. Úgy sejtem most is hasonló lehet a háttérben. – látott át szinte egyből a dolgon.
- Ennyire azért nem vagyok rossz színész. – mérgelődött Angel közben. – Ha ez a boszorkány feldob én… én… kitekerem a nyakát!
- Engem aztán nem zavar, ha mentek valahová, az se, ha erről más nem tud, nekem felesleges magyarázkodni. Csak az érdekelt, hová - sétált el a lányok mellett, egyenesen a hűtőhöz.
- Hüpf, nem tudom, hogy miről beszélsz, vagy, hogy mire akarsz kilyukadni. – sértődött meg kicsit valósan is ezen kijelentésen Ange, egyrészt, mert igaz volt, másrészt meg mert nem kedvelte, ha valaki túlságosan is beleszól abba, hogy mit tegyen… vagy ha egyáltalán túl jól kielemzi a miértjeit. - Ha meg nem izgat, hogy megyünk valahová, akkor miért érdekelne, hogy hova? – fordított egyet a dolgon. – Kérdésre kérdéssel, nem? Ezt így tanítják. – elégedett meg magával a kis rebellis vöröske.
- Nem mintha készülnék bárhová persze. - próbálja menteni a menthető Lyla, aki még elhitte, hogy innen még ki tudják dumálni magukat… a kis naiv.
- Ha annyira érdekelne, egyszerűen megkérdezném Rohandar-t, miután már elmentetek. Ő úgyis mindig tudja, ki merre megy, legalábbis ha rólatok van szó, nem igaz?
- Fú, de kikaparom mindjárt a szemeit ennek a szukának! – idegeskedett tovább persze csak fejben Angel. - Nem mintha foglalkozna az ilyenekkel. Az sem lepne meg, ha már arra sem emlékezne, hogy ő maga hol volt legutóbb küldetésen. – folytatta, mintha nem zavarta volna túlságosan a korábbi lehetőség, de kezdte elveszteni a türelmét, így már a hangján is kezdett érződni, hogy bizony ideges.
- Őőő, Angelina... szerintem ezt már bebuktuk. - súgta neki halkan Lyla.
- Be ám! – reflektált Aria is, aki közben egy szendvicset csinált épp magának. - Szóval, merre mentek pontosan? Hátha engem is érdekel.
- Agh, most ezt miért kellett? - nézett Lylára kicsit durcásan Angel. - Tudtam, hogy már neked se kellett volna elmondanom.
- Most mit mérgelődsz? Te sem vagy jó színész, akár csak én. - vonta meg a vállát Lyla. - Egyébként Hergeonba megyünk, de légyszi ne mondd el Rohának! - nézett át az épp étkezésre készülő harmadikra.
- Nem származna belőle semmi hasznom, ha elmondanám neki, így nem fogom. - vonta meg a vállát egyszerűen a vallató. - Mi lesz Hargeonban?
- Horgászverseny. - vágta rá még mindig kicsit morcosan Ange, enyhén unott hangon. – Mit gondol ez, mégis miért mennénk oda? Kagylót szedni?
- Egy érdekes szóbeszéd szerint hamarosan indulni fog onnét egy hajóflotta. Kereskedők. Róluk kellene gondoskodni. - felelte barátnője helyett Lyla. - Rohának túl apró falat lenne, de nekünk épp jó lesz. – próbált valami értelmes indokot fabrikálni arra, hogy miért is csak ők ketten akarnának útra kelni.
- Hm... azért, én nem nevezném a kereskedők felvigyázását annyira egyszerűnek. Attól függően, kire vigyáztok, könnyen lehet csúnya vége. - jegyezte meg Aria, miközben pár harapással eltüntette a szendvicsének több mint egyketted részét, azaz legkevesebb ötven százalékát. - Hány emberes feladat? – kérdezősködött tovább.
- Nincs megkötés. - vonta meg a vállát Lyla.
- Ez esetben hozzátok csapódok, ha nem gond. Ha igen, akkor is. – jelentette ki könnyedén, mely még jobban bosszantotta Angelinát.
- Csak lennék olyan erős, mint Roha, most tuti helyretennélek! – gondolta bosszúsan. - Ehh, legalább így biztosan nem jár el a szád. - sóhajt végül beleegyezően.
- Ugyan már, csaj buli! – próbálta kihozni a lehető legtöbbet a lehetőségből a fegyvermágus.
- Ha ennyire örülsz nekem, akkor felmegyek és bejelentkezem Rohandárnál, hogy hová megyek. – pimaszkodott tovább az alakváltó.
- Hogy miért nincs nekem olyan csillagszellemem, aki késeket tud dobálni? Be kell szereznem egyet. – tűnődött a csillagmágus, miközben tekintetével majd felnyársalta a falatozó beszélgetőpartnerét.
- Na, lányok, erre semmi szükség! Inkább induljunk, mielőtt... túl nagy feltűnést keltenénk! – lépett közbe Lyla, miközben végre megmozdulva pozíciót váltott, s a két másik hölgy között helyezkedett el.
- Én teljesen nyugodt vagyok. - felelte Aria egy kisebb mosollyal. - Nem értettem semmi rosszat ez alatt. De rendben, összekaparom Lucinát.
- Remek, még több nyűg. – folyt a véget nem érő idegeskedés Angelina fejében. - Csak menjünk már! – adott hangot is problémáinak.
- Most mit idegeskedsz? Roha délig úgysem kel fel. - tárta szét a kezét Lyla.
- Hmm, ez mondjuk jogos. – gondolkodott el ezen egy pillanatra a vöri is.
- Csak nehogy aztán úgy döntsön, megkeres titeket. – szúrt oda még egy utolsót Aria, mielőtt elindult, hogy összeszedje a kis kedvencét.
Noha ennek már nem mutatta jelét, de a gondolattól azért ökölbe szorult Angelina gyomra.
- Remélem azért arra nem fog sor kerülni. - gondolta naivan.
Miután végül kiegészültek, a félelmetes négyes, a galád csapat, a fantasztikus kör, a szuper csajok, az amazonok szövetsége, a női titánok, a mágus világ üdvöskéi… röviden: a lányok elindultak hát Hargeon irányába.
Maga az út egészen döccenőmentes és sima volt, ráadásul egész gyorsan meg is tették, így még idejében érkeztek, hogy egy kicsit elvegyüljenek a fesztiválon is, amit a kissé megtépázott, de azóta kifejezetten szépülésnek indult kikötőváros a kereskedelem ismételt megindulásának megünneplésére megszervezett.

Alapvetően is korán szoktam felkelni, de aznap valahogy még a megszokottnál is hamarabb ébredtem. Álmatlanul hánykolódtam az ágyamban egy ideig, majd egy kisebb sóhajtással felültem. Lucina még mindig mellettem szuszogott, és fel se tűnt neki, amikor kimásztam a paplan alól. Egy szobában aludt velem, de mindig az ágy sarkára gömbölyödve szunyókált, így sose szoktunk egymásnak útban lenni. Meg egyébként sem volt meglepő, ha nála korábban ébredtem, egy igazi kis lusta hétalvó tudott lenni.
Egy pillanatig elidőzött a tekintetem azon, hogy mennyit nőtt mióta kikelt a tojásból. Már nagyobb volt, mint a kispárnám. Halványan elmosolyodtam a felfedezésre, majd óvatosan elhagytam a szobát.
Lesétáltam a konyhába, és némileg meglepetten tapasztaltam, hogy halvány fény szűrődött ki a helységből. Valaki még engem is megelőzött.
Ahogy benyitottam. Lyla és Angelina tekintettek vissza rám. Mindkettejüknél volt egy-egy tömött táska, és úgy tűnt, éppen készülődnek valahová. Gyakorlatilag sütött a titkolózás abból, hogy ezt az egész jelenetet ennyire a nap elején láttam, arról nem is beszélve, hogy feltűnően lefagytak az érkezésemre.
- Ő, szia! De korai vagy! - szólalt meg végül Lyla.
- Ti még nálam is korábbiak vagytok - jegyeztem meg, ahogy elemzően végigpillantottam rajtuk. - Készültök valahová?
- Nem kifejezetten – felelte Angelina egy kissé zavarodott mosoly kíséretében.
Szinte üvöltött róla, hogy nem mond igazat. Nagyon rosszul hazudott, annyira, hogy magamban meg is mosolyogtam a jelenetet. Persze kívül tartottam a pókerarcom, elvégre a három jelenlévő közül nekem volt benne a legnagyobb tehetségem.
- Csak teszünk egy túrát a hegyen - dobott fel egy még alapvetően majdnem hihető ötletet a másik nő.
- Ha csak ennyiről lenne szó, akkor nem fagytatok volna le, amikor beléptem a konyhába – tájékoztattam őket a nyilvánvaló tényről. - Alakváltó vagyok... Süt az arcotokról, hogy valami olyat terveztek, amiből vagy baj lehet, vagy szimplán nem kaptatok rá felső engedélyt - fontam össze a karjaimat.
- Milyen felsőbb engedélyt? – tette csípőre a kezeit Angelina lendületesen. - Ha nem tűnt volna fel, én viszem a céh ügyeit, én intézem az összes papírmunkát és még sorolhatnám. Ha úgy vesszük, én magam vagyok a felsőbb vezetés.
Lyla csak bólogatott a hallottakra, én pedig rezzenéstelen arccal bámultam rájuk.
- Ugye tudod, hogy ez leginkább annak hangzik, mintha megsértődtél volna, amiért úgy érzed, a teljesítményed ellenére nem vagy eléggé szabadon hagyva? – szurkálódtam ott, ahol a legjobban fájt az eddigiekből ítélve. - Az összecsapásunkat is főleg azért dobtad fel korábban, hogy megmutasd Rohandar-nak, mire is vagy képes. Úgy sejtem most is hasonló lehet a háttérben. Engem aztán nem zavar, ha mentek valahová, az se, ha erről más nem tud, nekem felesleges magyarázkodni. Csak az érdekelt, hová- sétáltam el mellettük a hűtő irányába, hohy valami harapnivalót készítsek magamnak.
- Hüpf, nem tudom, hogy miről beszélsz, vagy, hogy mire akarsz kilyukadni. – Kihallottam Angelina hangjából, hogy ezen bizony megsértődött. - H a meg nem izgat, hogy megyünk valahová, akkor miért érdekelne, hogy hova?
- Nem mintha készülnék bárhová persze - tett egy esetlen próbálkozást lyla a helyzet mentésére, persze feleslegesen.
El kellett ismernem, egy szinten mulattató volt a kialakult helyet, bár ennek semmi jelét nem adtam feléjük.
- Ha annyira érdekelne, egyszerűen megkérdezném Rohandar-t, miután már elmentetek. Ő úgyis mindig tudja, ki merre megy, legalábbis ha rólatok van szó, nem igaz? – vetettem fel a legkézenfekvőbb ötletet.
- Nem mintha foglalkozna az ilyenekkel. Az sem lepne meg, ha már arra sem emlékezne, hogy ő maga hol volt legutóbb küldetésen.
Tudtam, hogy ezzel bizony betaláltam és nyert ügyem van. Annyira kezdte elveszíteni a türelmét, hogy azt már a hangszínéből is érezni tudtam.
- Őőő, Angelina... szerintem ezt már bebuktuk - súgta a másik nő, én viszont így is meghallottam.
- Be ám! – feleltem egy szendvics készítése közben. - Szóval, merre mentek pontosan? Hátha engem is érdekel.
- Agh, most ezt miért kellett? - nézett Lylára egy kissé durcásan. - T udtam, hogy már neked se kellett volna elmondanom.
- Most mit mérgelődsz? Te sem vagy jó színész, akár csak én. - vonta meg a vállát. - Egyébként Hargeonba megyünk, de légyszi ne mondd el Rohának!
- Nem származna belőle semmi hasznom, ha elmondanám neki, így nem fogom. - rántottam vállat én is, és tényleg így is gondoltam.
Egyébként, ha hasznom lett volna belőle, simán feldobtam volna őket a céhmesternek, de ez a veszély éppen nem állt fent. Az ő szerencséjükre.
- Mi lesz Hargeonban?
- Horgászverseny - vágta rá Angelina szinte már ellenségesen.
- Egy érdekes szóbeszéd szerint hamarosan indulni fog onnét egy hajóflotta. Kereskedők. Róluk kellene gondoskodni. – adott értelmes magyarázatot helyette Lyla. - Rohának túl apró falat lenne, de nekünk épp jó lesz.
Ezt én még hihetőnek is véltem volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy túlságosan is könnyen veszik a feladatot.
- Hm... azért, én nem nevezném a kereskedők felvigyázását annyira egyszerűnek. Attól függően, kire vigyáztok, könnyen lehet csúnya vége – figyelmeztettem őket naivságukra, miközben pár harapással eltüntettem a szendvicsem felét. - Hány emberes feladat?
Igazából egyébként is szerettem volna a mai nap folyamán kimenni és valami munkát vállalni, így ez pont kapóra jött. A legutóbbi démonvadászatom ismét különösebb eredmények nélkül zárult, ez pedig egy bosszantó ürességet hagyott bennem. Az lett volna a leghasznosabb, ha addig is valamivel elfoglalom magam, és még pénzt is szedek belőle.
- Nincs megkötés.
- Ez esetben hozzátok csapódok, ha nem gond. Ha igen, akkor is – jelentettem ki könnyedén, hiszen jól tudtam, patthelyzetbe sodortam őket.
Ha azt mondják nem, akkor egyszerűen csak szólhattam volna Rohandar-nak és keresztbe húzhattam volna a számításukat. Nem volt más választásuk, mint hagyni, hogy velük menjek, én pedig örültem, hogy fölényben érezhettem magam.
- Ehh, legalább így biztosan nem jár el a szád. - sóhajtott végül Angelina beleegyezően.
- Ugyan már, csaj buli! – próbálta feldobni a hangulatot Lyla, miközben én letudtam a szendvicsem hátramaradt részét.
- Ha ennyire örülsz nekem, akkor felmegyek és bejelentkezem Rohandárnál, hogy hová megyek – pimaszkodtam a csillagmágusra tekintve.
- Na, lányok, erre semmi szükség! Inkább induljunk, mielőtt... túl nagy feltűnést keltenénk! – lépett közbe Lyla szó szerint, beállva kettőnk közé, ezzel is igyekezve csitítani a hangulatot.
- Én teljesen nyugodt vagyok. – feleltem egy halvány mosollyal. - Nem értettem semmi rosszat ez alatt. De rendben, összekaparom Lucinát.
- Csak menjünk már! – sietetett a nő.
- Most mit idegeskedsz? Roha délig úgysem kel fel - tárta szét a kezét a fegyvermágus.
- Hmm, ez mondjuk jogos – gondolkodott el egy pillanatra a hallottakon.
- Csak nehogy aztán úgy döntsön, megkeres titeket. – szúrtam oda kötözködően, ahogy kifordultam a konyhából, hogy összeszedjem a kis szőrcsomót és a cuccaimat.  

A Haergonba vezető út kifejezetten nyugodt és csendes volt, arról nem is beszélve, hogy a vártnál hamarabb érkeztünk meg. Még arra is volt időnk, hogy egy kicsit az éppen akkor tartandó fesztivált is felfedezzük. Elvileg azt ünnepelték, hogy a város milyen jó ütemben épül és szépül az évekkel ezelőtti katasztrófa óta, s már a kereskedelem is képes volt újra visszalendülni a korábbihoz közeli állapotba. Tény, hogy nem úgy tűnt, mintha bármilyen veszély fenyegetett volna minket, de ugyanezt a kellemes fesztiválos hangulatot éreztem Negurában is, mielőtt aztán majdnem ott maradtam a föld alatt. Nem tudtam eléggé fellazulni, de úgy éreztem, nem is volt baj, hogy nem tudtam teljesen elengedni magam.

Hargeon nyüzsgő városa hosszú idő után végre megint kezdett hasonlítani régi önmagára. Volt azonban valami, ami az egész látképet magasabb szintre emelte. A torzonborz, zöld hajú istennő csodálkozva vonult végig az utcákon, néha hátrapillantva felém, hogy ellenőrizze, itt vagyok-e még vele. Nem olyan régen láttam őt először, és azóta nem tudtam levenni róla a szemem. Kecses mozdulatai szöges ellentétét képezték vad külsejének. A bestia még ott volt benne, ám viselkedésével mindezt nagyon jól leplezte. Gyorsan befejeztem a beszélgetést a helyi városőrség egyik tisztjével, és a nő után eredtem. Pár napja az áthelyezésemet kérelmeztem a hírszerzési egység tagjai közé, és az elbírálás ideje alatt lehetőséget kaptam rá, hogy kipróbáljam magam új feladatkörömben. A Tanács megbízását követve, mégis független személyként senki sem tudott visszatartani abban, hogy elhívjam e csodás hölgyet, és pártfogója örömmel bízta rám őt. Nem tudom mi állt a háttérben, de olybá tűnt, hogy Nightyngale kerítőnőt akar játszani, és őszintén; nem volt ellenemre a dolog. Atalanta mindenre rácsodálkozott. Az eszközök, amiket az építőmunkások használtak, az ételek, melyeket utcai árusok kínáltak, a ruhák, miket a hétköznapi emberek viseltek... minden új volt számára. A gyermeki izgalom, mely átjárta őt, lassan rám is átragadt, és felzárkózva hozzá, együtt vetettük be magunkat a forgatagba.
A kikötő felé még hosszú volt az út, és a tömeg is egyre sűrűsödött. Nem akartam elveszíteni az oroszlán-lányt, ezért egyre közelebb húzódtam hozzá. Szinte már összeért a vállunk, és kerestem a módját, hogy megérinthessem a kezét. Általában nem szoktam ilyen töketlen lenni, de most valamiért képtelen voltam megtenni ezt az egyszerű mozdulatot.
- Alerion-san. - fordult felém csillogó szemekkel a nő. - Elnézésedet kérem, amennyiben kellemetlenséget okozok, de szükségesnek éreztem megjegyezni, hogy elmúlt dél. Ilyenkor általában egy könnyű étkezéssel gyűjtünk erőt a nap folytatására.
- Éhes vagy? - nevettem fel. Atalanta próbálta elrejteni érzéseit, de hófehér arcára rózsaszín pír ült ki. - Velem nem kell ilyen kimérten beszélned. - nyugtattam meg. - Csak mondd ki, amire gondolsz... Én egy egyszerű srác vagyok...
Nem tudtam mire gondolhat, de a nő végül bólintott. Mintha valamilyen enyhe mosoly is megbújt volna a szája sarkában, bár úgy tűnt, leplezni próbálja.
- Mit szeretnél enni? Meghívlak. - kérdeztem, közben gyengéden megérintettem vállát. Atalanta nem ellenkezett. Hatalmas kő esett le a szívemről. Közben a nő tekintetével a környező bódékat figyelte, és hamar ki is szúrt magának egy árust, aki a legkülönlegesebb tengeri ínyencségeket árusította.
- Nem is tudom mikor ettem utoljára tengeri ételeket. - tűnődött el a nő. - Jól esne egy kis polip, ha már egy kikötővárosban vagyunk.
- Kérésed számomra parancs! - hajoltam meg előtte színpadiasan, és karomat nyújtottam felé. Kezdtem újra nyeregben érezni magam. Bármennyire is távolságtartó egy nő, ha éreztetik vele, hogy értékes, általában elfogadják a figyelmet. Atalanta kezét ajkai elé emelve egy alig hallható kacajt eresztett el, majd nyugalmat erőltetett magára, és elfogadta a felkínált karomat. Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy közben nekem szinte kiesik a helyéről a szívem, de ez így volt rendben. Lassan, de biztosan haladtunk a végzet által kijelölt úton egymás felé. És a polipárus felé. A bodegában főképp grillezett puhatestűek és néhány apró, jól átsütött tengeri hal volt kikészítve. Volt azonban egy érdekes, bundás golyó, mely felkeltette Atalanta érdeklődését.
- Ilyet még nem láttam... Mégis mik ezek a golyók? - kérdezte az eladót kíváncsian.
- Óh, ez egy különlegesség, egy keletről származik. Lényegében polip, bundában kisütve. Új termék az étlapon, igazából most próbálom bevezetni, de már most rengetegen veszik!
- Tíz darabot szeretnék! - jelentette ki fellelkesülve a lány. - Alerion te mit eszel?
- Ebből az apró, ropogós halból szeretnék egy adagot, hasábbal. - adtam le én is a rendelésem.
A fickó gyorsan összekészítette ebédünk, mi pedig folytattuk utunk a kikötő felé. Még volt némi időnk a hajók indulásáig, ezért nem siettünk. Atalanta még mindig belém karolt, úgy tűnt, élvezi a helyzetet, annak ellenére, hogy ez a pozíció mindkettőnk falatozását és járását is megnehezítette.
- Megkóstolhatom? - kérdezte, a halacskáimra pillantva. Gondolkodás nélkül nyúltam a papírtálam felé, és egy nagyobb darabot nyújtottam a szája felé. A nő kicsit megszeppentnek tűnt, de végül elfogadta a falatot, és élvezettel ropogtatta el azt. Közben egy pálcára szúrt egy polipgolyót, és felém nyújtotta azt. Át akartam venni tőle, de elhúzta a kezét, majd újra elém tolta a falatot. Éreztem, hogy villámgyorsan elpirulok. Atalanta ravaszan átvette az események irányítását, úgy tűnt, kezdte átlátni, hogy milyen hatással is van rám. Lesütött szemmel fogadtam el a takoyaki golyót, miközben a korábbi kacagás felcsendülését hallgattam. Ezután mindketten a saját gondolatainkba merülve lépkedtünk a kikötő irányába, ám miután elfogyott a lány ebédje, és még éhesnek tűnt, megosztottam vele maradék halfalatkáim.
Körülbelül tíz perccel azután, hogy az utolsó halacskák is elmerültek Atalanta gyomrában, egy kisebb épületet megkerülve megérkeztünk a dokkba. Hatalmas hajók tucatjai várták az indulást, és úgy tűnt, itt még nagyobb a buli, mint a belvárosban. Zenészek és utcai mutatványosok szórakoztatták a tömeget, ám a városőrség fegyelmezetten, és sziklaszilárdan vigyázta az ünneplők biztonságát. Lassan haladtunk a tömegen keresztül, közben pedig partnerem keze belecsusszant az enyémbe. Erősen szorítottuk egymást, és a legkisebb ellenállás felé próbáltunk utat törni magunknak a számomra kijelölt hajó irányába.
- Ez a hely csodálatos! - hallottam magam mögött Atalanta lelkes sóhaját. Elmosolyodtam magamban, arra gondolva, hogy milyen gyorsan levetette előttem archaikus szigorát. Talán a köztünk lévő furcsa kapcsolat volt az oka, talán ez a stimuláló, vidám környezet, de biztos voltam benne, hogy akpcsolatunk jó úton halad.

- És most? – tette fel a lehető legalapvetőbb kérdést Lyla.
A kikötő ugyanis tele volt hajókkal és sokan sürgölődtek-forgolódtak, de az igazat megvallva sem Lyla sem pedig Angelina nem igazán volt tisztában vele, hogy ilyen helyzetben mi is az eljárás, ugyanis, bár Angelina könnyen megszerezte az információt a céh révén, de még sosem kellett kezdenie vele semmit.
- Először is jelentkeznünk kéne, gondolom? – kérdezett vissza Aria, miközben érdeklődve körülnézett.
- Ő... Igazság szerint... Nem tudom. Ezt mindig Roha szokta intézni. - vakarta a tarkóját Angel. – A fenébe már megy ez nekem jobban is! – korholta magát közben gondolatban. – Tuti minden Roha fülébe fog jutni, akkor meg hiába az egész, ha nem lesz meggyőző a sztori. Ideje összeszednem magam!
- Akkor lehet, hogy őt is magunkkal kellett volna hoznunk? – vetette fel Lyla.
- Téged se avatlak be többet semmibe! – mérgelődött tovább hangtalanul a csillagmágus, de ezt a megjegyzését sikerült megtartania magában.
- De ha hajókra kell vigyázni, akkor gondolom hajóra kéne szállni. – jelentette ki a következő nyilvánvaló tényt a fegyvermágus.
- Sejtettem. - jegyezte meg Aria könnyedén, ami természetese csak még tovább bosszantotta szegény vöröskénket, elvégre a megjegyzés minden bizonnyal az ő felkészületlenségét volt hivatott „elemezni”, jobban mondva a felkészületlenségét. - Akkor hajrá, majd én kezdeményezek. – indult meg azzal a lendülettel a kikötőben horgonyzó hajók irányába.
Jobb híján természetesen a két lány követte az alakváltót, s megindultak a legnagyobbnak tűnő hajó irányába, elvégre mindig a legnagyobb hajó a parancsnoki, nemde? Csakhogy már a legelején akadtak… leküzdendő akadályok.
- Állj! Hová-hová? – állította meg a kicsiny csoportot a két őr egyike, akik a hajóra felvezető pallót vigyázták.
- A megbízásra szeretnénk jelentkezni. – közöltek velük Angelina egyszerűen.
- Milyen megbízásra? – érdeklődött a strázsás tovább, itt pedig már komolyabb falak kerültek az útba, s erre Angel már nem igazán tudott mit mondani, hisz konkrét felhívást nem kaptak a griffek, hiszen a helyzetük elég rendezetlen volt, mint „a szigetország kivonulása az unióból” egykoron.
- Hallottuk hírét, hogy szükség lenne néhány erős mágusra, hogy a szállítmány biztonságát felügyeljék az út során. Ebben szeretnénk a segítségükre lenni, uram. - felelte Aria egy elragadó mosoly kíséretében, ugyanakkor nagyon hivatalosan.
- Hmm, talán nem ártana tanulnom tőle egy-két praktikát. – tűnődött Angelina. – Legalább talán valami haszna is lesz végre, hogy velünk van és nem csak halálra idegesít.
- És láthatnánk a felhívás papírját esetleg? – kérdezték kelletlenül, miután a két katona váltott egy pillantást egymással.
- Azt sajnos útközben elhagytuk. - vágta rá egyből Lyla, talán túl gyorsan is.
- Lyla, az ehhez szükséges felhívási papírokat kérdezte az úr. Ne keverd össze azzal, amit idefelé jövet elvesztettetek, az egy másik felhívás volt. – magyarázta Aria, mintha teljesen igaz lett volna, ami mond. - A céhünk személyesen küldött minket, mint a legalkalmasabb jelölteket erre a feladatra. Papírokat nem kaptunk hozzá, de a vezetőségnek tudnia kéne az érkezésünkről. Beszélhetnénk velük személyesen? – csavarta tovább a sztorit.
- Azt a… még majdnem én is elhiszem neki, hogy tényleg felkértek minket erre. – pislogott még Angelina is.
- És melyik céhtől is érkeztek pontosan? – folytatták az interjút rövid tanakodás után a katonák, bár úgy tűnt még őket is elég jól meggyőzte a magyarázat, de koránt sem teljesen.
- Soaring Gryphon. – jelentette ki a teljesen valós nevet az alakváltó, amin ezúttal nem csak Angel, de még Lyla is csak kikerekedett szemekkel figyelte az események további folyamát.
- Ez megőrült? Ha valaki olyan fülébe jut, hogy kik is vagyunk, aki tisztában van a céhünk létezésével… jó, mondjuk, nincs sok ilyen ember, de ha netán mégis… akkor nekünk meszeltek. Láncba verve visznek el minket a tanács elé, és még csak esélyünk sem lesz menekülni egy ilyen helyen. Ezek mindenhol ott vannak. – értékelte ki a szituációt magában Ange.
- Hmm, még sosem hallottam róla. - vallotta be a valószínűsíthetően rangidős őr. - Ki a céhmester? – jött a következő kérdés is, s még mielőtt Aria még bármit is mondhatott volna Lyla vágott közbe:
- Őőő, valószínűleg még róla sem hallott. Kis céh vagyunk.
- Kicsik, de erősek! - pillantott Lylára Aria, aki ezúttal sem maradt csak úgy csendben. - Elég alulműveltek Önök, meg kell hagyni. - jegyezte meg látszólagos sértettséggel.
- Kész, nekünk annyi. Fel sem kellett volna kelnem reggel! – siránkozott magában Angelina. – Lassan már azt sem bánnám, ha Roha értünk jönne és egy alapos fejmosás után haza kéne mennünk…
- A céhmester Vito, egy S szintű alakváltó mágus. - állt elő a mester nevével a kis fecsegős.
- Legalább ennyi esze volt még. – lélegzett fel cseppet Angel, bár azért koránt sem nyugodtak meg az idegei, s Lyla sem volt épp nyugodtnak mondható természetesen.
A két őr ismét egymásra nézett, majd egy vállrándítást követően intett a hangidős:
- Rendben, egye fene, kövessenek, majd a vezetés dönt róla, hogy mi lesz.
- Köszönjük. Nem fogják megbánni a döntésüket! – mosolygott ismét Aria, a két másik lány pedig csak szó nélkül követte kettejüket, akik megindultak felfelé a pallón.
Még szinte fel sem értek teljesen a fedélzetre, Angelina nagy meglepetésére egyből egy ismerős arcba sikerült belefutniuk. Atlanta, Nighty egyik társa állt ott előttük, jobban mondva nem előttük, hanem némileg távolabb, s látszólag nagyon gondolkodhatott valamin… vagy csak csodálta a tájat, ki tudja.
- Ohh. Angelina és Layla kisasszonyok... – lepődött meg a lány is a felbukkanó kis csapaton. - Nem számítottam ismerős arcokra. Talán Önök is a kereskedőhajók védelmére jelentkeztek? – tudakolta egyből illedelmesen és kedvesen.
Ezt látva az őr, aki felvezette őket a hajóra, inkább csak rájuk hagyta a dolgot, s valamit a bajsza alatt morogva odébb állt, el sem búcsúzva a kis csoporttól, akik szintén ugyanilyen könnyedséggel és nemtörődöm módon mondtak búcsút kíséretüknek.
- Oh a fenébe! – morogta Angel halkan. - Hogy került mindenki ide? – siránkozott. – Ennek egy titkos akciónak kellett volna lennie. Lylán kívül senkinek nem kellett volna tudnia róla, erre ő már a második potyautas. Ráadásul ha ő itt van, akkor valószínűleg Nighty sem lehet messze. – tűnődött.
Ezen a ponton pedig még mindig fel sem tűnt neki, hogy miért is csak kettejüket üdvözölte Atlanta. Elvégre Aria már azelőtt alakot váltott, hogy az őrökkel összetalálkoztak volna. De valahogy a csillagmágus már kezdett annyira hozzászokni az efféle dolgokhoz, hogy fel sem tűnt neki különösebben. Aria, Nighty, nem beszélve Roha démon formáiról és gyűrűjéről… volt része változásban éppen elégszer, így már mondhatni megától értetődött neki az egész.
- Szia! – intett Atlantának Lyla szívélyesen, mire a másik meg is hajolt nekik, mintha tényleg valami királykisasszonyok lennének.
- Kit tisztelhetek a társukban? – kérdezte aztán az alakváltóra nézve.
- Azt, aki meghiúsított a reggeli kisurranásukat. – mosolygott Aria.
- Ha visszaérünk, tuti kitekerem a nyakát… - kezdte el lejátszani a fejében a forgatókönyvet a vöröske, akinek a türelem sosem volt a legnagyobb erénye, annak ellenére, hogy mindig precíz és mondhatni megfontolt is volt, az érzelmei mégis könnyen magukkal tudták ragadni, ha nem figyelt oda… márpedig ekkor nem pont az önkontrollra figyelt a legjobban.
- Angyali alakváltóból csak egy van a céhben, Atalanta. Noha el kell ismernem, én sem számítottam rád. – folytatta a mondandóját a lány.
- Bocsásson meg, nem ismertem meg ebben az alakban. – ismertette a tényállást a második számú fegyvermágus, majd kis szünet után folytatta a hajó kabinrészlege felé pillantva: - Alerion nemsokára visszatér, éppen a kapitánnyal társalog.
- Semmi gond. - biccentett Aria lazán. - Ti hogy jutottatok fel? – érdeklődött a körülményekről.
- A lábukon, mint mi. – bökte oda Angelina még mindig sértve érezve magát. – Hogy fogom így bizonyítani, hogy mit tudok? Még ha sikeres is lesz a küldetés, akkor is ők aratják le a babérokat, én meg a „futottak még” kategóriába fogok kerülni…
- Aleriont ide osztották be a Rúnalovagok. – pirult el kicsit a lány, melyet természetesen csak Lyla vett észre, hisz ilyen dolgok a legkevésbé sem érdekelték a bizonyításra éhes leányzót. - Khm. Mivel nemes, nem akartak ellenkezni vele, így én is feljöhettem. Bár a kapitány nem feltétlenül örül a jelenlétemnek. – tette helyre a dolgokat.
- A kapitány gondolom az, akihez nekünk is kéne menni, igaz? – kérdezte meg az egyértelműt Lyla kedvesen mosolyogva.
- Nem, mi a konyhás nénihez megyünk. – folytatta a csipkelődést Angelina mérgesen, mint aki már lassan azért is mérges, hogy egyáltalán felkelt reggel… meg hogy egyáltalán reggel lett… meg hogy este volt előtte… szóval érthető, nem?
Tehát ugorjunk inkább tovább. Miután ilyen „kedélyesen” megvitatták a szituációt, ennek megfelelően ők is a kapitány irodája felé vették az irányt, ahol bele is futottak Alerionba, aki látszólag már távozni készült.
- Üdv! - kopogott az ajtó... hajófélfán Lyla, mikor beléptek a kabin nyílásán.
Angelina csupán vánszorgott a többiek után, eddigre már az összes kedve elment az egésztől, jobb szeretett volna inkább visszamenni a kastélyba, bezárkózni egy szobába és senkivel sem találkozni két hétig… na jó, talán Rohát kivéve… meg esetleg Froozert.
- Meg kellett volna kérdeznem Froo mielőtt eljövök. Akkor már az elején megmondta volna, hogy mekkora hülye vagyok, veszekedtem volna vele egy sort, hogy ez nem igaz, aztán meggyőzött volna, hogy mégiscsak igaza van, aztán minden maradt volna a megszokottban… mennyivel egyszerűbb lett volna. – tűnődött magában a csillagmágus, szinte már-már tudomást sem véve a környezetéről, teljesen a gondolataiba révedve.
- Mintha nem lenne jó kedved... - jegyezte meg Aria lazán Angelina irányába.
- Mitől lenne az te idióta? Egész nap mindenki csak keresztbe tesz… Remélem egyszer lehervad a vigyor arról az ostoba képedről.
A hajó kapitánya, aki pozíciójával némileg ellentétesen nézve, de egy egészen fiatal és csinos leányzó volt, csak kimérten és hűvösen végigmérte az „irodájába” engedély nélkül „berontó” csapatot.
- Nem fogadunk turistákat a hajón. – jegyezte meg végül hűvös, kelletlen hangon.
- Mi mágusok vagyunk és a felkérésre szeretnénk jelentkezni. – felelte Lyla nyugodtan, kimérten, látszott rajta, hogy igyekszik tanulni Ariától és ennek megfelelően „előadni”.
- Értesüléseink szerint szükségük lenne néhány erős mágusra, hogy az áru biztonsága megkérdőjelezhetetlen legyen. Úgy vélem, mi erre alkalmasak lennénk, hölgyem. - tette hozzá Aria, miközben udvariasan meghajol egy kicsit.
- Az én értesüléseim szerint… - morogta gondolatban Angel.
- És láthatnám ez esetben a papírjaikat? – szögezte nekik egyből a már jól ismert és kevéssé szeretett kérdést a szőke tiszt.
Lyla és Angelina egyaránt várakozó álláspontra helyezkedett. No nem azért, mert nem tudtak volna mit mondani, de eddig midig kiderült, hogy az alakváltó a hasonló szituációkban előnyből indul, hisz a csillagokat is le tudná hazudni az égről, ha arra kerülne a sor, így még csak meg sem kellett beszélniük a dolgot, a két lány szavak nélkül is egyetértett a dologban.
- Ajánlat alapján érkeztünk... elbizonytalanodtam, mert úgy látom, Ön mégsem nem tud erről. – jegyezte meg Aria természetesnek hatva, de azért némi gondolkodási időt követően.
- Valóban, nem tudok róla. - ismeri be hűvösen. - Viszont akkor is kellenének róla papírok. Minden hivatalos ügyet fel kell jegyezni! – kötötte tovább az ebet a karóhoz a kapitány.
- Sajnálatos módon a papírokat balga módon a céhmesterünknél felejtettem, mikor távoztunk. - vakarta a tarkóját Angelina. - Mélységesen sajnálom. – tette hozzá. – Na ezt figyeljétek, megy ez nekem is!
- Direkt megkérdeztem, hogy nálad vannak-e... – sóhajtott fel a „potyautas”. - De az én hibám is. Meg kellett volna néznem, nem csak rákérdezni...
- És melyik céhtől is érkeztek? – vallatta tovább a díszes társaságot a hölgyemény.
- Úgy látom kisebb problémába ütköztek a hölgyek. Catherine, ismerem már őket, és bizony tehetséges mágusok. A Lotharing család nevében felelősséget vállalok a cselekedeteikért. – lépett közbe mint felmentő sereg.
- Hmm...  Ám legyen, megbízom az ítélőképességében Alerion. - engedett a kérésnek rövid hezitálás után a tiszt.
- Köszönjük. - hajolt meg kissé Angelina.
- Nem fogunk csalódást okozni. – tette hozzá Lyla mosolyogva.
- Erről én is biztosíthatom. A legjobbat fogjuk nyújtani. – bólintott rá egyet Aria is.

- És most? – érkezett a valószínűleg legalapvetőbb, ugyanakkor kulcsontosságú kérdés Lyla oldaláról.
- Először is jelentkeznünk kéne, gondolom? – kérdeztem vissza, miközben gyorsan végigfuttattam a tekintetem a hajókkal zsúfolt kikötőben.
Megannyi ember rohangált fel-alá, ami miatt elgondolkodtam, vajon mennyi idő lehet még hátra az indulásig. Két társam némileg elveszettnek tűnt, és volt egy olyan érzésem, hogy itt bizony nekem kell majd kordában tartanom a népet.
- Ő... Igazság szerint... Nem tudom. Ezt mindig Roha szokta intézni. - vakarta a tarkóját Angelina, és egyértelműen látszott rajta, mennyire zavarja őt, hogy ezt el kellett ismernie.
- Akkor lehet, hogy őt is magunkkal kellett volna hoznunk? – vetette fel Lyla, mire láttam, ahogy még erőteljesebb elégedetlenség és sértettség ült ki a vöröshajú nő arcára. - De ha hajókra kell vigyázni, akkor gondolom hajóra kéne szállni.
Ha ezek ketten végig ennyire intelligens kommenteket fognak tenni, akkor jobb lesz, ha úgy állok a helyzethez, hogy nem csak egy Lucinát, de két hozzá hasonló fejlődő félben lévő intelligenciával rendelkező egyént is én terelgetek. Mégis mi szükség van arra, hogy az ilyen nyilvánvaló információkat emlegessük? Időhúzáson kívül semmire nem jó.
Sejtettem – jegyeztem meg könnyedén, főleg a felkészületlenségükre célozva ezzel, és mertem remélni, hogy átmegy rajtuk az üzenet. - Akkor hajrá, majd én kezdeményezek – vállaltam magamra a nem épp hálás szerepet, ahogy lendületesen megindultam a horgonyzó hajók irányába.
A legnagyobbat vettem célba, elvégre általában az szokott lenni, ahol az ember a vezetőt megtalálja. Teljes természetességgel lépdeltem a felvezető palló irányába, de egyrészt furcsa megkönnyebbüléssel töltött el, amikor a feljáró két oldalán állomásozó őr megállított minket. úgy tűnt, azért valamennyi kapacitás van bennük a munkájukra.
- Állj! Hová-hová? – vontak kérdőre minket.
- A megbízásra szeretnénk jelentkezni – közölte Angelina a legető legegyszerűbben.
- Milyen megbízásra? – érdeklődött az egyik tovább, és csakhamar észrevettem, hogy eddig tartott a vöröshajú tudománya.
Mégis mi lett volna ezekkel, ha én nem társulok?
- Hallottuk hírét, hogy szükség lenne néhány erős mágusra, hogy a szállítmány biztonságát felügyeljék az út során. Ebben szeretnénk a segítségükre lenni, uram – feltem egy elragadó mosoly kíséretében, ugyanakkor ügyeltem, hogy a hangom teljes mértékben hivatalosnak hasson.
Ha valahová be akart kerülni az ember vagy át akart verni valakit, akkor annak a legjobb módja a szolid magabiztosság és kedvesség prezentálása volt. Elég sok évem volt arra, hogy mindezt kitanuljam.
A két katona váltott egy pillantást egymással, majd érkezett is a következő kérdés.
- És láthatnánk a felhívás papírját esetleg?
- Azt sajnos útközben elhagytuk. - vágta rá egyből Lyla, én pedig érzékeltem, mennyire kapkodósnak hatott a válasza.
Ez a lehető legalapvetőbb kérdés volt, amit egy ilyen helyzetben intézhetnek az emberhez. Mégis miért kellett rá egy ennyire pánikszerű reakciót adni, ráadásul a legbénább kifogást használva? Mintha bárki elhitte volna azt az olcsó hazugságot, hogy bocs, elveszett.
- Lyla, az ehhez szükséges felhívási papírokat kérdezte az úr. Ne keverd össze azzal, amit idefelé jövet elvesztettetek, az egy másik felhívás volt – mentettem a helyzetet magabiztosan és gyorsan, mielőtt még aláásták volna a felépített tervemet. - A céhünk személyesen küldött minket, mint a legalkalmasabb jelölteket erre a feladatra. Papírokat nem kaptunk hozzá, de a vezetőségnek tudnia kéne az érkezésünkről. Beszélhetnénk velük személyesen?
Számomra ez tűnt a leghihetőbb verziónak. Legalábbis annál mindenképpen több valószínűséggel bírt, mint, hogy valaki csak úgy elhagyjon egy ennyire fontos megbízás papírját. Arról nem is beszélve, mennyivel felelősségteljesebbnek hatott.
- És melyik céhtől is érkeztek pontosan? – folytatták a faggatózást egy rövid tanakodás után.
Láttam rajtuk, hogy meggyőzte őket a magyarázatom, de azért biztosra akartak menni. Ez még szinte szimpatikus is volt, mert legalább azt mutatta, komolyan veszik a munkájukat.
- Soaring Gryphon – jelentettem ki egyszerűen, s a szemem sarkából láttam a kiült döbbenetet a két nő arcára.
Megmosolyogtatott a gondolat, hogy valószínűleg azt hitték, megőrültem. Én azonban pontosan jól tudtam, mit csinálok. Egyrészt a hazugságok mindig kicsit hihetőbbek, ha van némi valóságtartalmuk, másrészt ha rájönnek később, hogy minden amit mondtunk hazugság volt, ráadásul egy általuk nem ismert céh nevét használtuk, arról is könnyen elhihették volna, hogy csak egy kitalált név volt.  
- Hmm, még sosem hallottam róla - vallotta be az idősebbnek tűnő őr, és örömmel láttam, hogy bekapta a csalit. - Ki a céhmester?
- Őőő, valószínűleg még róla sem hallott. Kis céh vagyunk – vágott közbe Lyla kéretlenül.
- Kicsik, de erősek! – pillantottam némileg figyelmeztetően a nőre, s ismét mentettem a helyzetet. - Elég alulműveltek Önök, meg kell hagyni - jegyeztem meg némi sértettség eljátszását is megengedve magamnak. - A céhmester Vito, egy S szintű alakváltó mágus.
Első mesterem remeteként élt a falunkban, így jól tudtam, hogy nagy valószínűséggel senki nem ismeri. Ha pedig igen, akkor az nem két jött-ment palló-őr lesz.
A két őr ismét egymásra nézett, majd egy vállrándítást követően a rangidős egy intéssel invitált minket előre.
- Rendben, egye fene, kövessenek, majd a vezetés dönt róla, hogy mi lesz.
Ez pontosan az a válasz volt, amit hallani szerettem volna.
- Köszönjük. Nem fogják megbánni a döntésüket! – mosolyogtam, ahogy társaimmal a nyomomban és Lucinával a táskám mélyén megindultam a pallón fölfelé, követve a vezetőnket.
Lucina szerencsére már megtanulta, hogy amíg nem szólok neki, addig nem néz ki a táskámból, és nem ad ki egy hangot sem – a saját érdekében. A Sulekk nem volt épp egy gyakori faj, így az ő biztonsága érdekében vertem a fejébe leginkább, hogy nem távolodik el tőlem és engedelmeskedik nekem, minimum addig, amíg nem ér el egy szerintem megfelelő kort és mentális fejlettséget ahhoz, hogy egyedül is boldogulni tudjon.
Szinte még fel sem értünk rendesen a fedélzetre, mikor a két nőhöz hasonlóan végre engem is meglepett valami. Egy hosszú, zöldes hajú nő állt nem sokkal előttünk, jellegzetes oroszlánfülei pedig azonnal leleplezték mivoltát azoknak, akik ismerték őt. Atlanta volt, Nightyngale egyik társa. Nem sokat beszélgettem még vele, sőt, gyakorlatilag egyáltalán nem, de azért a céhtársaimat legalább látásból felismertem.
- Ohh. Angelina és Layla kisasszonyok... – pillantott ránk meglepetten, mintha csak valami mély elmélkedésből ráztuk volna fel. - Nem számítottam ismerős arcokra. Talán Önök is a kereskedőhajók védelmére jelentkeztek? – tudakolta egyből illedelmesen és kedvesen.
Erre az őr, aki felvezetett minket, inkább csak ránk hagyta a dolgot és visszament a posztjára. Aminek meg kell hagyni, én felettébb örültem. Egyébként pedig nem lepett meg, hogy engem nem üdvözölt. Céhen kívül szinte mindig más alakban voltam, most éppen egy szőke, elegáns hölgy volt a választott megjelenésem.
- Szia! – intett Atlantának Lyla kedvesen, mire egy meghajlás volt a válasz.
- Kit tisztelhetek a társukban? – kérdezte felém pillantva.
- Azt, aki meghiúsított a reggeli kisurranásukat – mosolyodtam el jól tudván, ezzel Angelinát mennyire bosszanthatom. - Angyali alakváltóból csak egy van a céhben, Atalanta. Noha el kell ismernem, én sem számítottam rád.
Bocsásson meg, nem ismertem meg ebben az alakban. – ismerte el, majd kis szünet után folytatta a hajó kabinrészlege felé pillantva.- Alerion nemsokára visszatér, éppen a kapitánnyal társalog.
Még valaki, akiről nem sokat tudtam. Így jár az, aki nem szeret szocializálódni. Na nem, mintha különösebben bántam volna.
- Semmi gond. – biccentettem. - Ti hogy jutottatok fel?
- A lábukon, mint mi. – bökte oda Angelin, én pedig megálltam, hogy eleresszek egy elégedett mosolyt.
Megsértődött és morcos volt, ez pedig szórakoztatott. Nem tudtam, és nem is akartam magamra venni a szurkálódását.
- Aleriont ide osztották be a Rúnalovagok – pirult el egy kicsit a magyarázat során. - Khm. Mivel nemes, nem akartak ellenkezni vele, így én is feljöhettem. Bár a kapitány nem feltétlenül örül a jelenlétemnek – fűzte hozzá, ami csak biztosított arról, hogy ez innentől se lesz egyszerű menet.
Mi több, esélyesnek láttam, hogy a java még csak most jött. Néha elég problémás tudott lenni egy független céh tagjának lenni…
- A kapitány gondolom az, akihez nekünk is kéne menni, igaz? – tette fel az ismételten egyértelmű kérdést Lyla.
- Nem, mi a konyhás nénihez megyünk – csipkelődött tovább a vöröshajú, amit azonban csak elengedtünk a fülünk mellett.
Miután mindezt ilyen sikeresen megbeszéltük, a kapitány irodája felé vettük az irányt. Alerion még ott volt, noha látszólag már éppen távozni készült.
- Üdv! – kopogott a faburkolaton Lyla, ahogy beléptünk a kabinba.
Angelina úgy vonszolta magát utánunk, mintha már a háta közepére se kívánta volna az egészet. - Mintha nem lenne jó kedved... – jegyeztem meg pimaszul, mialatt vele ellenben kimért, elegáns léptekkel haladtam, hogy jó legyen az összhang a megjelenésemmel.
Mindössze egy dühös pillantás volt a válasz, és szinte hallottam a frejemben, ahogy magában szid engem.
A kapitány az elvárásaimmal ellentétben egy csinos, fiatalnak tűnő nő volt. Bár kinézete megkérdőjelezhette volna a rangját, ahogy hidegen és gyanakvóan végigmért minket, az letagadhatatlan bizonyítéka volt a rangjának.
- Nem fogadunk turistákat a hajón – jegyezte meg végül hűvösen.
- Mi mágusok vagyunk és a felkérésre szeretnénk jelentkezni – felelte Lyla nyugodtan és kimérten.
Látszott rajta, hogy az én korábban tanúsított és sikeresnek bizonyult hozzáállásomat próbálta eltanulni.  El kellett ismernem, hogy ezzel már kivívott nálam egy kisebb szintű elismerést. Ő legalább próbálkozott.
- Értesüléseink szerint szükségük lenne néhány erős mágusra, hogy az áru biztonsága megkérdőjelezhetetlen legyen. Úgy vélem, mi erre alkalmasak lennénk, hölgyem – tettem hozzá udvariasan, miközben kissé meghajoltam tiszteletem jeléül.
- És láthatnám ez esetben a papírjaikat? – érkezett a már korábban is végiglovagolt kérdés.
Sajnos jól tudtam, vele már nem lesz annyira egyszerű a helyzet, mint azzal a két őrrel. Angelina és Lyla ezúttal meg sem szólaltak, valószínűleg a korábbiakból kiindulva úgy gondolták, jobb, ha az ilyet rám bízzák.
- Ajánlat alapján érkeztünk... elbizonytalanodtam, mert úgy látom, Ön mégsem nem tud erről – jegyeztem meg némi gondolkodási időt követően, ami passzolt az említett bizonytalanságomhoz.
- Valóban, nem tudok róla. – ismerte be hűvösen. - Viszont akkor is kellenének róla papírok. Minden hivatalos ügyet fel kell jegyezni!
Nem a semmiért volt kapitány, azt meg kellett hagyni.
- Sajnálatos módon a papírokat balga módon a céhmesterünknél felejtettem, mikor távoztunk. - vakarta meg a tarkóját Angelina, magára vállalva a felelősséget. - Mélységesen sajnálom.
- Direkt megkérdeztem, hogy nálad vannak-e... – sóhajtottam fel lemondóan. - De az én hibám is. Meg kellett volna néznem, nem csak rákérdezni...
- És melyik céhtől is érkeztek?
- Úgy látom kisebb problémába ütköztek a hölgyek. Catherine, ismerem már őket, és bizony tehetséges mágusok. A Lotharing család nevében felelősséget vállalok a cselekedeteikért. – lépett közbe mint felmentő sereg az egyetlen jelen lévő férfi képében.
Ezért még én is hálás voltam. Nem arról volt szó, hogy nem hittem abban, egyedül is meg tudnám győzni, de mégiscsak így volt a kényelmesebb mindenkinek. Az ilyet pedig illett kihasználni.
- Hmm...  Ám legyen, megbízom az ítélőképességében Alerion - egyezett bele a kapirány egy rövid szünetet követően, amíg valószínűleg átgondolta a döntése súlyát.
- Köszönjük - hajolt meg egy kicsit Angelina.
- Nem fogunk csalódást okozni – tette hozzá Lyla mosolyogva.
- Erről én is biztosíthatom. A legjobbat fogjuk nyújtani. – bólintottam, örömmel nyugtázva, hogy a feljutás részt ezennel kipipálhattuk.

Utunk a Királynő Haragja nevű csatagályához vezetett, melynek megbízásom szerint Catherine von Abhorash kapitány parancsolt.
- A hajó kapitányát gyerekkorom óta ismerem, bár idősebb nálam. - magyaráztam társamnak, mikor már nagyon közel voltunk a kikötőhöz. - Azok közé tartozott, akik sosem voltak oda a királyi bálokért, de a kötelességtudata miatt mindig részt vett rajtuk... Nem voltunk közel, de mivel apám a király tanácsosa, ezért elég jó kapcsolat alakult ki családjaink közt. Kíváncsi vagyok, vajon mit kellett tennie azért, hogy megkapja a flotta legnagyobb hajóját.
- Alerion, remélem nem akarsz szóbeszédek után kutakodni. A küldetésedre kell összpontosítani.
- A küldetésem az információszerzés. - vontam vállat, s éreztem, ahogy akaratlanul kaján vigyor ül ki arcomra. - Nem hibáztathatsz! A nemesek pletykás teremtmények. Muszáj mindenkinek a a problémáiba beleásnunk magunk, különben nem lenne fegyverünk a hatalmi harcokban. Ennek csak az első lépcsője a a pletykák megismerése, utána még igazolni is kell azokat, leásni a mélyükre...
- Már teljesen világos, miért a Hírszerzési egységhez jelentkeztél. - sújtott le tekintetével Atalanta.
- Ne ítélkezz felettem! - kérleltem színpadiasan. - A törvényt szolgálom minden cselekedetemmel.
Atalanta ábrázatából nem tudtam semmit kiolvasni, érdeklődését a közelben ringadozó gályákra fordította. Rájöttem, hogy nem lesz olyan könnyű megnyernem a szívét, de azért mégsem adhattam fel. Nemsokára megérkeztünk Catherine zászlóshajójához, melyre egy széles palánk vetett fel. Két tengerész őrizte a feljárót, s bár nem tűntek túl intelligensnek, mégis akadályt jelentettek számunkra. Atalanta jelenlétét nem igényelte a megbízásom, és megvolt rá az esély, hogy emiatt feltartóztatják őt. Határozottan léptem hozzájuk közelebb, némileg partnerem elé helyezkedve, hogy lehetőleg őt ne akarják kérdéseikkel zaklatni.
- Alerion de Lotharing vagyok a Mágus Tanács és a Rúnalovagok megbízásából érkeztem. Von Abhorash úrhölggyel van beszédem. - fordultam a butább képűhöz, és felmutattam beosztásomat és rangomat igazoló papírjaim.
- Rendben uram, tessék csak, a kapitány a kabinjában van. - hajolt meg esetlenül az őr, majd hátam mögé sandítva folytatta. - A kisasszony papírjai és beosztása?
- A kisasszony velem van. - vágtam közbe, nehogy Atalanta véletlenül felborítsa csodás tervem.
- Nincsenek papírok, nem engedhetem fel. - magyarázta sűrű hajolgatások közepette a a matróz.
- Kétlem, hogy Catherine örülne, ha megtudná, hogy feltartottatok. Mint azt bizonyára tudják, a de Lotharingok kifejezetten jó kapcsolatot ápolnak a kapitány családjával. A hölgy az én nevem alatt utazik, maguknak elég ennyit tudni. - zártam rövidre a vitát, és a hölgyemhez visszafordulva kezet nyújtottam neki. - Kedvesem...
Atalanta habozás nélkül elfogadta segítő kezet, és szigorú tekintetével végigmérte az őröket, majd oldalamon, egyetlen szó nélkül felvonultunk a palánkon.
- Kössz, fiúk! - fordultam vissza a matrózokhoz.
- Alerion, mit értettél az alatt, hogy a neved alatt utazok? - kérdezte suttogva partnerem.
- Őh... szóval igen... - hebegtem zavarodottan. - Úgy gondoltam, ha azt mondom, hogy a családom része vagy, nem fognak ellenkezni. Ez nagyjából jelentheti azt, hogy valaki a fogadott gyermeke az illetőnek... és azt is, hogy...
- Hogy? - húzta fel a szemöldökét gyanakodva.
- Szóval hogy a hitvesem vagy... - nyögtem ki végül. - Óh nézd csak, ez itt a kapitányi kabin, gyorsan be is kopogok hozzá!
Kicsusszantam a lány karjából, és felé sem fordultam, hogy rejtve maradjon vöröslő tekintetem. Habozás nélkül kopogtattam a vaskos faajtón. Odabentről egy szigorú hang jelezte, hogy felkészült fogadásomra. Némileg erőt véve magamon nyitottam be a kabinba, ahol az emlékeimnél jóval szigorúbb tekintetű nő fogadott.
- Alerion de Lotharing. - állt fel helyéről megbillentve fejét üdvözlésemre. - Egy nemes, rangján aluli pozícióban. Egy nemes, aki végig kívánja járni a szamárlétrát, családi kötelékeinek igénybevétele nélkül. Nem pont így emlékeztem rád.
- Catherine! - üdvözöltem lelkesen, ahogy behajtottam magam mögött az ajtót. Nem kerülte el azonban a figyelmem, hogy a kapitány Atalantát is szemügyre vette, de egyelőre még nem hozta fel egyikünk sem jelenlétét.
- Magasabb, mint ahogyan emlékeztem önre. Talán a kapitányi rang teszi? Jól áll önnek, mit ne mondjak.
- Alerion, a bókok mestere. - folytatta némileg lenézően a nő. - Az udvarhölgyek réme. A Karácsonyi bál krampusza...
- Óh, hát még emlékszel. - nevettem fel megfeledkezve magamról, visszagondolva az egyik legjobb királyi bálra, melyen valaha részt vettem. Sok évvel ezelőtt történt, mikor is az összes nemesúr zakójába bűzlakrimát csempésztünk néhány pajtásommal. A hölgyek és a kisasszonyok kifinomult szaglószerve természetesen nem sokáig bírta az intenzív szagokat, ezért a szabad levegőre menekülve tökéletes prédát nyújtottak a három ifjú Rómeónak, akik csodálatos módon illatosak maradtak. Catherine volt az, aki végül lebuktatott minket, de addigra már számtalan kisasszony elérhetősége volt a zsebünkben.
- Már nem vagyunk gyerekek, ne feledkezzen meg magáról, Alerion. - korholt le a nő, bár valamiért némi nosztalgiát véltem felfedezni hangjában. - A küldetésével tisztában vagyok. Azt azonban nem értem, mit keres egy hanjuu az ön társaságában.
- Hosszú történet, de a hölgyet elhurcolták otthonából, és most én vagyok az egyetlen, akiben megbízik. Úgy érzem, a végzet sodorta őt hozzám, s nem akarom egy pillanatra sem kiengedni vigyázó tekintetem alól. Atalanta... a nevem alatt utazik. A jegyesem. - böktem ki. Próbáltam nem elvörösödni, de már a gondolat is, hogy a küldetés ideje alatt a társam jegyesemként mutathatom be, mámoros örömmel töltötte el a szívem.
- Hát ez a nap is eljött... - mondta a nő némi meglepettséggel. - A családod mit szól hozzá, hogy rangon alul kívánsz házasodni?
- Hát... - kezdtem. Catherine rátapintott a lényegre. - Még nem tudják.
A nőnek, e kijelentés által hatalma lett felettem, de ez is a tervem része volt. Ezen információ birtokában ő is biztosítva volt arról, hogy nem fogjuk keresztül húzni a számításait, így nyugodtabb lélekkel engedett fel egy idegent a hajóra. A nemesek világában nem szabad alábecsülni a pletykák erejét. Beszélgetésünket azonban lendületes kopogás szakította félbe...



A hajó feljárójáról beszélgetés hangjai ütötték meg a fülem, de gondolataim minduntalan a társam szavai felé terelődtek. Alerion kijelentése meglepetésként ért, de láttam rációt tervében. Házastársaként a nemesi rang minden előnyét élvezhettem, így azt is, hogy papírok nélkül utazzak a csatahajón. Mégis, oly különös érzés volt. Nem gondoltam, hogy valaha újra házas leszek, arról pedig álmodni sem mertem, hogy egy ilyen rangos férfi mellett töltöm el hátralevő életem. Mégis, mikor Alerion társaként mutatott be, furcsa öröm s izgalom lett úrrá rajtam. Racionalitás és emocionalitás kelt versenyre egymással. Élveztem a férfival együtt töltött időt, de nem tudtam, készen állok-e egy ilyen lépésre. Tekintetem a nyílt tenger felé kalandozott. Megnyugvást leltem a a hullámok morajlásában, és a kora délutáni napsütés ragyogásában. Gondolataimból érkező léptek zaja riasztott fel. Érdekes társaság toppant elém, kiket az egyik matróz vezetett a fedélzetre. Angelina és Lyla álltak előttem teljes valójukban, akik egy számomra idegen hölggyel érkeztek.
- Ohh. Angelina és Lyla kisasszonyok... – üdvözöltem őket meglepetten. - Nem számítottam ismerős arcokra. Talán Önök is a kereskedőhajók védelmére jelentkeztek?
Nem akartam a lányokat faggatni, de szükségem volt valamire, ami eltereli gondolataim Alerion tervéről. Úgy tűnt, Angelina bosszankodik valamin, de nem hallottam, mit motyogott, Lyla azonban szívélyesen fordult felém.
- Szia! – üdvözölt nemes egyszerűséggel, mire én meghajlással köszöntöttem őket.
- Kit tisztelhetek a társukban? – kérdeztem az idegen felé pillantva.
- Azt, aki meghiúsította a reggeli kisurranásukat. – mosolygott a lány. - Angyali alakváltóból csak egy van a céhben, Atalanta. Noha el kell ismernem, én sem számítottam rád.
E rövid leírás elég volt ahhoz, hogy tudatosuljon bennem az idegen valódi kiléte. Aria volt az, angyali alakváltó, és a bájitalok mestere.
- Bocsásson meg, nem ismertem meg ebben az alakban. – szabadkoztam, majd a kabin felé pillantva újra eszembe jutott társam, és különös terve. -Alerion nemsokára visszatér, éppen a kapitánnyal társalog.
- Semmi gond. - legyintett az alakváltó - Ti hogy jutottatok fel?
- A lábukon, mint mi. – szúrta közbe Angelina.
- Aleriont ide osztották be a Rúnalovagok. – magyaráztam, s éreztem, kissé elpirulok, a körülményekre gondolva -Khm. Mivel nemes, nem akartak ellenkezni vele, így én is feljöhettem. Bár a kapitány nem feltétlenül örül a jelenlétemnek.
Bár mindez csak sejtés volt, abban a pillanatban, mikor nyílt a kabinajtaja, és rám pillantott a nő, úgy éreztem, jelenlétem nem éppen töltötte őt el boldogsággal. Nevezzük, női megérzésnek, vagy talán a bennem lakozó bestia ösztöneinek.
- A kapitány gondolom az, akihez nekünk is kéne menni, igaz? – kérdezte Lyla kedvesen mosolyogva.
- Nem, mi a konyhás nénihez megyünk. – élcelődött vele Angelina. Ez a csipkelődés fiatalkoromra emlékeztetett, mikor még Artemis templomában a papnői hivatást tanultam. A lányokkal akkoriban folyamatosan rivalizáltunk, mégis, a közös cél és az egymás iránti tisztelet összekovácsolt minket. A csípkelődés segített levezetni a feszültséget, és a kemény munka közepette némi felüdülést jelentett. Gondolataimba merülve már túl későn vettem észre, hogy Lyla már benyitott a kapitány kabinjába...



- Üdv! - nyitott be egy ismerős hölgy a kabinba. Nightyngale titokzatos céhének egyik tagja, Lyla érkezett meg vidáman. Jelenlétét nem tudtam hova tenni, hiszen a hajók védelme a tengerészek, rúnalovagok és törvényes céhek mágusainak feladata volt. Úgy tűnt, az öntörvényű Griffek is valahogy a felhívás birtokába jutottak. Egy idegen hölgy követte őt, majd pedig Angelina is megérkezett. Régebben kaptam volna az alkalmon, hogy elcsábítsam őket, s gondolataim máris a júl bevált bókjaimra terelődtek, ám tudtam, hogy ez nem a megfelelő időpont bevetni őket. Főleg, mivel már egyébként is elköteleztem magam Atalanta irányába... és nem csak a tervem részeként, hanem szívem is ezt sugallta. A lányok, megfeledkezve arról, hogy egy hajó kapitányának személyes terébe léptek be, egymással beszélgettek tovább, mígnem Catherine megelégelte ezt.
- Nem fogadunk turistákat a hajón. – jelentette ki a kapitány hűvösen, miután végigmérte e hölgyeket.
- Mi mágusok vagyunk és a felkérésre szeretnénk jelentkezni. – válaszolt Lyla nyugodt hangnemben. Úgy tűnt, a kapitány szigorú, sárgán villogó tekintetet nem ingatta meg önbizalmát.
- Értesüléseink szerint szükségük lenne néhány erős mágusra, hogy az áru biztonsága megkérdőjelezhetetlen legyen. Úgy vélem, mi erre alkalmasak lennénk, hölgyem.- csatlakozott udvariasan meghajolva az idegen. Legalább ő némi tiszteletet tanúsított Catherine felé.  
- És láthatnám ez esetben a papírjaikat? – kérdezte rosszindulatúan a tiszt. Persze biztos voltam benne, hogy nincs semmilyen papír a birtokukban. A Griffek öntörvényű mágusok voltak, jellemzően nem keresték meg őket hivatalos megbízásokkal. Mégis, volt valami vonzó abban, hogy a jó célért harcoltak a sötétség leple mögül, mintha hősök lennének, kik nem kívánják a hírnévvel járó tiszteltet. Talán ilyen egy igazi hős, szerény, s nem kívánja, hogy mások imádják őt....
- Ajánlat alapján érkeztünk... elbizonytalanodtam, mert úgy látom, Ön mégsem nem tud erről. - szólalt meg az idegen egy kis idő múltán.
- Valóban, nem tudok róla. - válaszolt, továbbra is kimérten, elutasítóan a kapitány - Viszont akkor is kellenének róla papírok. Minden hivatalos ügyet fel kell jegyezni!
- Sajnálatos módon a papírokat balga módon a céhmesterünknél felejtettem, mikor távoztunk. - próbált magyarázkodni Angelina, bekapcsolódva a beszélgetésbe - Mélységesen sajnálom.
- Direkt megkérdeztem, hogy nálad vannak-e... – kontrázott rá az idegen. - De az én hibám is. Meg kellett volna néznem, nem csak rákérdezni...
Valószínűleg a hölgy a Griffek egy számomra még ismeretlen tagja volt. Bár meglepően kevesen voltak tagjai eme törvényen kívüli céhnek, a többség visszahúzódó és titokzatos volt.
- És melyik céhtől is érkeztek?[/color] – faggatta őket tovább Catharine. Immáron nyilvánvaló volt, hogy a kapitány nem hajlandó részt venni a lányok egyértelmű hazugságában, azonban én sem akartam, hogy itt most kisebb csetepaté alakuljon ki, már mielőtt elhagynánk a kikötőt. Abban az esetben jelentenem kellene az esetet, és bizony lehet, hogy nyomozás indulna belőle. Így hát, nem volt más választásom, mint becsatlakozni a beszélgetésbe, mint egy hősies herceg, hófehér unikornison érkezve.
- Úgy látom kisebb problémába ütköztek a hölgyek. Catherine, ismerem már őket, és bizony tehetséges mágusok. A Lotharing család nevében felelősséget vállalok a cselekedeteikért. – mondtam. Hülység volt tőlem, de már késő volt visszakozni. Bizonyára Atalanta sem örült volna neki, ha cserbenhagynám céhtársait...
- Hmm...  Ám legyen, megbízom az ítélőképességében Alerion. - mondta végül a kapitány. Újabb pletyka volt a kezében. Újabb szívesség, melyet majd egyszer számon kérhet rajtam.
- Köszönjük. - hajolt meg Angelina.
- Nem fogunk csalódást okozni. – mosolygott Lyla.
- Erről én is biztosíthatom. A legjobbat fogjuk nyújtani. – csatlakozott az idegen is.
Én pedig nagyon reméltem, hogy tényleg jól fognak viselkedni. Immáron nem csak az enyém, hanem az egész családom becsülete volt a tét...

El kellett ismernem, szerencse volt, hogy Alerion is éppen erre járt. Nem azt mondom, hogy ne tudtam volna magamtól megoldani a helyzetet, de mégiscsak kevesebb problémával járt ez a verzió.
Neki hála gond nélkül feljutottunk a zászlóshajóra, minekután gyakorlatilag mindenki külön irányokba indult. Nekem nem állt szándékomban többet közösködni a céhtársaimmal, mint amennyit muszáj lett volna, így Lucinával a táskámban jártam végig a fedélzetet. Persze vigyáztam rá, hogy ne csináljak olyat, ami miatt bárki a fedélzeten vérszemet kaphatott volna, de szerettem feltérképezni a területeket, ahol napokat töltöttem el. Ha bármi baj történt volna, tudni akartam, merre lehet menekülni, hol lehet elrejtőzni vagy melyik részeket lehet csapdaként felhasználni – na meg persze, hogy titkolnak-e bármit is.
Igazából semmi olyasmit nem találtam a hajón, amit rendkívülinek nevezhettem volna. Az első nap teljes nyugalomban és eseménytelenségben telt, azt kivéve, hogy megtaláltam a hajó legcsendesebb és legeldugottabb részét, ahonnan jó rálátásom volt a tengerre is, de nem is érhetett semmi meglepetésszerű támadás. Nem igazán ált szándékomban közösködni a legénységgel, vagy bárkivel különösebb kapcsolatot kialakítani… főleg, hogy mostanában elég sok helyen járt az eszem.

A második nap elgondolkodva dőltem neki a korlátnak, ahogy a tenger felett cikázó madarakat szemléltem. Szinte senkivel nem váltottam többet pár szónál, persze Lucinát kivéve, mégis úgy éreztem, így a legjobb.
Jobban belegondolva, mostanában egyre kevésbé volt kedvem színészkedni… bár lehet, hogy az is nagyban közrejátszott, hogy a céhtársaim közül elég sokan itt voltak. Mondhattam volna, hogy gyakorlatilag a gyülekezet fele. Lucina volt az egyetlen partner, akit tényleg megtűrtem magam mellett és el tudtam lazulni a közelében. Nem arról volt szó, hogy a céhem tagjaival különösebb bajom lett volna – egyszerűen nem éreztem szükségét, hogy olyanokkal közösködjek a kelleténél jobban, akikről azt se tudom biztosan, mennyi ideig lesznek mellettem. A Soaring Gryphon is csak egy állomás volt az életemben, amit egy nap esélyesen elhagyni készültem. Jelentéktelennek gondoltam az olyan kapcsolatok kialakítását, amiknek a jövőben már valószínűleg nem veszem hasznát. Na persze nincs kizárva, hogy csak a pesszimizmus szólt belőlem…
Egyre többet és többet gondolkodtam ezen, mióta találkoztam azzal az idióta Nick-el, Rane-el, na meg Emerrick-el és a bandájával. Mégis hol volt az én helyem? Azzal a céllal indultam útnak a Rejtett Oázisból, hogy megtalálom a helyem, miközben a magam embere maradok. Lassan azonban kezdtem szem elől veszíteni a célom – sőt, már talán azt se tudtam biztosan, mi is volt az a bizonyos cél.
- Valami baj van, Aria? – rázott vissza a gondolataimból Lucina, ahogy leült a lábam mellé, és nekem dőlt.
Elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy ne passzírozzam bele a táskámba. Nagyjából akkora volt, mintegy kisebb termetű kutya. Persze az esetek többségében muszájnak éreztem volna rejtegetni, de lassan elérte már azt a méretet és súlyt, amikor kellemetlenné vált a hordozgatása.
- Miért gondolod? – kérdeztem, visszapillantva a hullámzó vízre.
- Csak nem tűnsz éppen jókedvűnek.
- Megeshet – vontam meg a vállam.
- Ugye tudod, hogy neked elmondhatod, ha valami bánt?
Láttam a szemem sarkából, hogy firtatóan, ugyanakkor aggódva bámult rám. Egy pár másodpercig csendben voltam, majd eleresztettem egy halvány mosolyt, noha csak egy pillanat erejéig tartott.
- Nemsokára majd talán beszélünk róla. Egyelőre még magam sem tudom, mi zavarhat valójában.
- Megígéred, hogy elmondod, ha rájössz…?
- Mintha nem bíznál bennem.
- Bízok benned, Aria. De tudom, hogy amikor arról van szó, mit érzel vagy gondolsz, arról sose szeretsz beszélni…
Igaza volt, úgyhogy erre már nem mondtam semmit. Válasz nélkül hagytam a helyzetet, ő pedig ebből észlelte, hogy nem szeretnék beszélni róla, így okos módon békén hagyott a továbbiakban.
Magam se tudtam még, mihez is akartam kezdeni pontosan az életemben, vagy mik voltak a hosszú távú céljaim. Újra és újra elgondolkodtam ezen, mióta Emmerick-el és a bandájával összefutottam, de mostanában kifejezetten sokszor jutott eszembe ezen agyalni.
Valószínűleg eltöltöttem volna még jó pár percet a mély csendben és elmélkedésben, ha nem zargat fel a tengeri békémből a közeledő léptek zaja. Nem fordultam oda, mintha csak azt remélem volna, erről majd eltűnik az illető. Persze tudtam, nem így lesz.
- Á, szóval itt bujkáltál – lépett mellém Lyla mosolyogva.
- Ez volt a fedélzet legeldugottabb része.... volt – hangsúlyoztam ki, majd végre teljesen felé fordultam. - Mi járatban, talán gond van Angelinával?
- Wow, honnét jöttél rá? – kérdezett rá őszinte csodálattal.
Igazából egyáltalán nem volt olyan nehéz kitalálni, mint ő gondolta volna. Nekem legalábbis biztosan nem.
- Mindig együtt vagytok, elvégre Angelina veled érzi magát a legjobban. Ha minden rendben lenne vele, akkor most is épp csevegnétek és nem lenne okod arra, hogy felkeress engem, elvégre alapvetően nem beszélünk sokat. Szóval, mi van vele? – összegeztem tömören a megfigyelésem.
- Hát, indulás után nem sokkal bezárkózott egy kabinba és... azóta ott van. És nem hajlandó beszélni sem vele, kijönni vagy beengedni meg főleg nem. És... – tartott egy pillanatnyi szünetet. - aggódom érte.
- Elég morcosnak tűnt, talán csak egyedül akar lenni – vontam vállat, mire Lucina csak kissé szúrós tekintettel nézett rám, bár mondani nem mondott semmit. - Legalább válaszolt neked, mikor szólítottad?
- Csak annyit, hogy hagyjam békén. És azt is eléggé furcsa hanglejtéssel.
- Akkor tengeri beteg lesz – jelentettem ki, mintha csak ez lett volna a magától értetődő következtetés.
Hangom ugyan közömbös és érdektelen volt, de el kellett ismernem, kicsit szórakoztatott a helyzet. A nagy büszke Angelina tengeri beteg… kemény helyzetekbe kerül szegény.
- Valószínűleg nem akar beszélni veled, nehogy halld, hogy rosszul van. Bár ha tényleg ez a baja, pont, hogy jót tenne neki a frisslevegő.
- Miért mondja rá egyből mindenki, hogy tengeri betegség? Ti ilyen tapasztalt hajósok vagytok vagy mi?
- Mindenki? - kérdeztem vissza.
Elég sok lehetőség volt a tekintetben, vajon kiket érthetett ez alatt. Bár volt egy sejtésem.
- Ja, igen, nem rég beszéltem Atlantáékkal is. Ők is erre a következtetésre jutottak.
- Vagy úgy. A tengeren vagyunk, Angelina egyébként egészséges, általában a szárazföldön tartózkodik, az időjárással semmi gond nincs... a tengeribetegség nem ritkaság, mindenkinek ez lenne az első gondolata. Mit akarsz, mit csináljak? Gondolom van egy terved, ha felkerestél.
- Hát... tervnek azért nem neveznem – kezdte kicsit zavartan, amit az is nyomatékosított, ahogy a haja egy tincsét piszkálni kezdte. - Igazság szerint... arra gondoltam... hogy talán...
Annyira nehezen sikerült kinyögnie, hogy már azon is elgondolkodtam, rá kéne szólnom, hogy emberelje meg magát. Szerencsére éppen sikerült neki, mikor végre összeszedte magát.
- Szóval... egyvalaki van, akiről el tudnám képzelni, hogy be tudna jutni a kabinba, de... mivel ő nincs itt...
- A hangját és a megjelenését bármikor tökéletesen leutánzom, de egyáltalán nem ismerem elég jól Rohandar-t ahhoz, hogy hitelesen el tudjam játszani. Angelina átlátna rajta abból, ahogy a szavakat használnám.
Be se kellett fejeznie a mondatot, máris tudtam, mire gondol. Biztos voltam benne, hogy azt akarja, játsszam el Rohadnar-t, és azzal csalogassam ki a kis vörös csillagmágust. Még működhetett is volna az ötlete, ha ismertem volna a férfi jellemét. Nem beszéltünk még sokat, annyit legalábbis semmiképp, hogy kellően megfeleltem volna az elvárásoknak. Nem is beszélve arról hogy úgy tűnt, több volt közte és Angelina között, mint szimpla barátság vagy jó viszony.
- Értem- sóhajtotta lemondóan. - Pedig ez elején még jó ötletnek tűnt. De akkor ezek szerint marad a kulcs.
- Te elég jól ismered őket, nem? – kérdeztem. - Bele se gondolsz abba, hogy ha előre megmondanád, mit mondjak neki akkor simán működne?
- Hát... a sok időt eltöltöttem velük az azt hiszem jobb meghatározás, mint hogy ismerem őket. Angelia persze más, őt egész jól ismerem, de Rohandar.... ő már más tészta. Még ennyi idő után sem tudok kiigazodni rajta – vallotta be meglepően őszintén. - Szóval azt tudom, hogy Ange mit szeretne hallani, de abban már koránt sem vagyok biztos, hogy az eredeti Roha mondana-e neki olyanokat.
Ezt át tudtam érezni. Ezek szerint nagyjából annyira mentem volna a segítségével, mintha egyedül próbáltam volna meg.
- Akkor erről ennyit. Pedig lenne neki Lokomotív bájitalom, amitől elmúlik a rosszulléte, ha tényleg az a baja.
Lucina ismét egy szemrehányó pillantással jutalmazta a megjegyzésem. Rég szólhattam volna, hogy van nálam ilyen, de kivártam, amíg egy megfelelő alkalom adódott rá. Kis társam ezt cseppet sem díjazta, de nem továbbra is csendben maradt.
- Komolyan? - Szinte szabályosan felcsillant a szeme. - Akkor gyorsan visszamegyek Atlantáékhoz és megkérem őket, hogy szerezzék meg a kulcsot. Ha bent vagyunk akkor tudnál neki adni egy ilyen... bájitalt?
- Mert majd biztos elfogadja tőlem – eresztettem el egy szarkasztikus, kissé pimasz mosolyt.
Angelina-val alapból nem volt a legjobb a viszonyunk, aszok után pedig, ahogy reggel gyakorlatilag rájuk erőltettem a csatlakozásom, jól láthatóan még irritáltabb volt tőlem. Kizártnak tartottam, hogy az ő büszkeségével elfogadna tőlem bármilyen orvosságot. Esélyesnek láttam, hogy inkább szenvedne naphosszat, mintsem rám legyen utalva.
- A fenébe, erre nem is gondoltam – jegyezte meg hirtelen jött bosszúsággal a hangjában.
- És akkor mi lenne a megoldás? - néztem rá várakozóan.
Rá kellett kérdeznem, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy magától nem jut az eszébe a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldás.
- Végülis... azt nem kell tudnia, hogy tőled van.
- Pontosan – bólintottam nyugtázva, hogy ha nehezen is, de végre leesett neki. - Egyszerűen mond neki azt, hogy a fedélzeten kaptad valakitől, mert nem ő az egyedüli, akinél tengeribetegség lép fel, így mindenre felkészültek. Nem olyan elővigyázatos, hogy ne venné be.
- Ez jó ötlet. Akkor megyek is vissza a kulcsért! – fordult meg Lyla, majd azzal a lendülettel meg is állt és visszanézett rám. - Ó, de persze előbb: megkaphatnám esetleg az a gyógyszert? – nevette el magát szórakozottan.
A legkedvesebb, legálszentebb mosoly ült ki az arcomra a kérdésére.
- Persze, 2600 Gyémánt lesz.
Lucina felcsapta a fülét s elképedve pillantott fel rám, miközben Lyla szemmel láthatóan lefagyott néhány pillanatra. Azt hittem, a sulekk mondani fog valamit, de csak hallgatott. Volt egy olyan érzésem, hogy hozzászokott már anyagias és számító oldalamhoz.
- Hát az... bajos lesz – fagyott le a korábbi mosoly az arcáról. - Mit szólnál egy előnyös hitelkonstrukcióhoz? Ha megkapjuk a jutalmat a küldetés végén, akkor abból az összegből megkapod ezt is.
- Hmm – gondolkodtam el rajta, szándékosan húzva egy kicsit az idegeit.  - Céhtársak lévén ennyi engedményt adhatok- Azzal benyúltam az oldaltáskámba, és egy laza mozdulattal előkaptam a megfelelő fiolát. - Tessék. Úgy két-három perc alatt fokozatosan hatnia kell, egyébként úgy két óráig hatásos.
- És mennyit kell belőle egyszerre bevenni?
- Ha anyagilag le akarnálak húzni titeket, mondanám, hogy kétóránként igya amíg célba nem érünk. De ha egy nap háromnál többet iszik valaki, akkor nem csak, hogy a hatás időtartama rövidül, mert a szervezet fokozatosan hozzászokik, de könnyen rá is lehet függeni a körülményektől függően, amiért Rohandar később megölne engem. Tehát egy nap hármat fogok tudni adni neki – tájékoztattam a lehető legtárgyilagosabb és hivatalosabb stílusban.
Számomra ez nem a társaim megsegítését szolgálta, hanem egy anyagi lehetőséget láttam benne. Elvégre akárhogy nézzük, nekem is kellett valahonnan pénz.
- Mármint hogy... három ilyen fiolával? - érdeklődött tovább.
- Igen. Mi másra gondoltál?
- Aminek darabja... 2600 gyémánt? – kérdezte egyre jobban kikerekedett szemekkel.
- Tíz gyémánttal így is olcsóbb, mint a piaci ár – mosolyogtam továbbra is álszentül, mintha ez lett volna a legtermészetesebb. - Ha nektek nem megy, Rohandar is ki tudja fizetni, nem igaz? Egy egész kincstára van, ha jól tudom. Sajnálom, Lyla, de elég drága előállítani ez a bájitalt. Főnix rózsa is kell hozzá, ami egy kifejezetten ritka növény, macerás megtalálni, boltban venni pedig nagy drága. Nekem is élnem kell valahogy.
- Igen, persze, ez érthető csak hát... – hebegte, s látszott, hogy nagyon próbált fejben számolgatni; esélyesen különösebb siker nélkül. -Nem tudom, hogy mennyit fizetnek ezért a küldetésért, de azt hiszem, hogy ezt nem engedhetjük meg mind – szomorodott el. - Rohandart pedig nem keverhetem bele. Te is tudod jól, hogy miért úgy jöttünk el, ahogy, nem?
- Persze, hogy tudom – feleltem lazán. - De az üzlet az üzlet – azzal visszafordultam a víz felé, s kiolvashatatlan, nyugodtnak látszó arccal szemléltem a csillogó vízfelszínt.  - 300 gyémánt darabja és ha visszaértünk, elmentek keresni vagy venni nekem annyi főnix rózsát, amennyi el lesz használva Angelina bájitalaihoz – szólaltam meg hirtelen. - Ez az utolsó ajánlatom.
- Hmm, azt hiszem, hogy egyelőre elteszem ezt, aztán ha jobban lesz tőle, akkor megbeszélem a dolgot Angel-lel. Akárhogy is nézem, ez nem kevés pénz, és igaz, hogy nem hinném, hogy Rohának gondot okozna, hogy kifizesse, de más pénzével én nem rendelkezhetek.
- Ami okos dolog -bólintottam zavartalanul. - Ha szerencséd van, hozzászokik egy kis segítség után.
- Minden esetre, köszönet mindenért! - mosolyodott el végül, majd sarkon fordult, s kisvártatva eltűnt a látóteremből a fiolával a kezében.
Amint távozott, Lucina arckifejezése szigorúvá és rosszalló vált. Vádlón lépett rá a lábamra puha mancsaival, mintha ezt szánta volna büntetésnek.
- Most ezt mégis miért kellett, Aria? – vont kérdőre.
- Az üzlet az üzlet – vontam meg a vállam. – Mint Lylának is mondtam, drága a bájitalok előállítása. Nem fogom csak úgy eladakozni őket.
- Akkor is! Ők a céhtársaid.
- De nem a barátaim – néztem egyenesen a szemeibe, ezzel is nyomatékosítva a kijelentés komolyságát. – Csak emberek, akikkel átlagos viszonyt ápolok. Ennyi, és nem több. Semmi okom nincs arra, hogy segítsem őket, ha csak nekem anyagi vagy egyéb hasznom nem származik belőle.
- Egyedül fogsz maradni, Aria… - sóhajtott fel egyszerre lemondóan és keserűen.
Egy futó pillanatra megrándult az arcom a kijelentésére, s nem voltam benne biztos, vajon észrevette-e. Mindenesetre úgy tettem, mintha semmi nem történt volna, és csak szórakozottan fürkésztem tovább a tengert, miközben ujjaimmal a hideg vaskorláton doboltam.
- Nem fogok egyedül maradni. Itt vagy nekem te.
Kijelentésemre Lucina szemei döbbenten kikerekedtek, farka pedig jobbra-balra mozogva söpörni kezdte a földet. Aztán észbe kapott, elkapta a fejét, és úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Jól tudta, hogy ha nagy lelkesedésben tör ki, akkor annak bizony beszólás lesz a vége.
- Szerencséd, hogy én itt vagyok neked – jegyezte meg végül pár perc néma csend után, ahogy lábamnak dőlve ő is a vízre bámult.
- Néha ezt azért megkérdőjelezem – feleltem egy pimasz félmosollyal, mire csak némi bosszúsággal horkantott egyet.
Természetesen jól tudta, hogy ezt nem gondoltam teljesen komolyan, így inkább annyiban hagyta a helyzetet – az én legnagyobb örömömre.

A nap hátralévő része eseménytelenül telt, és igazából nem állt szándékomban utána kérdezni, mi lett végül Angelinával. Amennyiben megitta a bájitalt, úgyis összeszedte magát, ha meg nem tette meg, akkor az már nem az én ügyem. Nem terveztem senkit pátyolgatni vagy gondozni.
Másnap azonban, utunk során először, valami igazán különleges és rendhagyó történt.
Gyakorlatilag már törzshelyemmé minősült kis sarkomban ácsorogtam Lucinával a vizet figyelve, amikor valami áthaladt a hajókötelek alatt. Hatalmas volt, mélyben megbúvó árnyéka pedig könnyen túltett az egész flotta alapján. Akármi is volt, hatalmas volt.
Lucina meglepetten hátrább szökkent, és még a szőr is felállt a hátán. Én mindössze felemelkedtem a korlátról, majd futóléptekkel követtem a lassan eltűnni látszó árnyékot a hajó mentén.
Hallottam, ahogy néhányan a legénységből pánikba estek és olyannyira a hajó közepére táncoltak, amennyire csak lehetőségük volt rá. Lucina legalább összeszedte magát, és már a nyomomban volt.
A lény elhaladása által keltett hullámok megbillentették egy kicsit a hajót, így én is vigyáztam, hogy lehetőleg olyan helyen maradjak, ahol meg tudok kapaszkodni valamiben, ha úgy adná a helyzet.
A hangzavarra és a hullámokra Catherine is előbújt a kabinjából, s elgondolkodtam, nem ez volt-e az első alkalom az indulásuk óta, hogy felbukkant.
- Merwyrm...
A suttogásra felfigyelve Lucinával mindketten oldalra fordultunk a hang irányába. Egy idős, sokat látott tengerésztől érkezett a számukra mit sem mondó megjegyzés.
Pillanatokkal később a lény már el is tűnt a tenger mélyén. Annyit azonban még biztosra láttam, hogy a hatalmas árnyék nem a teljes alakja volt – mindössze a farokrészéhez tartozott. Akármi is volt az, gigantikus lehetett…
Láttam, hogy Lucina szóra nyitotta volna a száját, de kezemet felemelve jeleztem neki, hogy hallgasson. Értetlenül pislogott rám egészen addig, amíg az öreg el nem kezdett másoknak mesélni arról, mit is láttunk pontosan. Biztos voltam benne, hogy valaki más rá fog kérdezni, én pedig megelégedtem azzal, ha a háttér információt nagyjából hallottam. Ha érdekesnek bizonyult, akkor később úgyis biztos lett volna lehetőségem kikérdezni az öreget.
A hallgatózás során kiderítettük, hogy a korábban látott lényből egykoron megannyi egyed járta a világ óceánjait, ám mára gyakorlatilag kihalt fajként kezelték őket. Hatalmas, szárny nélküli sárkánygyíkokként írták le őket, ennél többet azonban nem lehetett róluk tudni. Na meg azon kívül, hogy állítása szerint ekkora példányról, mint amekkorának ez tűnt, egy feljegyzés se tett említést.
- Fogjuk még látni szerinted…?  – kérdezte Lucina valamivel később, ahogy immár a korláttól távolabbról bámult a mély tengerre.
- Biztos vagyok benne – feleltem egy pillanatnyi gondolkodás után.
- De… az öregember azt mondta-…
- Tudom, mit mondott. Alapvetően arra, hogy egyáltalán most meglátjuk őt, kevesebb volt az esély, mint egy a millióhoz. Ez mindössze csak egy személyes megérzés… de nem gondolom, hogxy ez lett volna az utolsó alkalom, hogy látjuk őt. Viszont azt, hogy jól járunk-e vele vagy sem, ha újra felbukkan, nem tudnám megmondani .
Mindössze ennyi hozzáfűzni valóm volt a helyzethez, Lucina pedig nem kérdezett többet. Jól tudta, hogy a megérzéseim a legtöbbször beigazolódtak – bár egyértelműen látszott rajta, hogy a fél vacsoráját odaadta volna azért, hogy ezúttal ne legyen igazam.

A feljutás a hajóra hát végül sikerült, s akkor még senki sem gondolta volna, hogy ez lesz az egész utazás legkönnyebb része…

- Sziasztok! - integetett Lyla már messziről némi mosollyal a két ismerősnek: Atlantának és Alerionnak. - Nem láttátok esetleg Ariát valamerre? - érdeklődött egyből.
Az utazásuknak ez már a második napja volt, a fegyvermágusnak pedig komoly indoka és érdeke volt az, hogy megtalálja az alakváltót.
- Hello... Humm, igazából nem. - vont vállat Alerion, miután eltűnődött kicsit. - Miért kérded?
- Azt hiszem hogy.... akadt egy kis probléma és... szeretném a tanácsát illetve a tiéteket is kérni. Angelináról lenne szó. – vallotta be őszintén is kicsit félénken.
A helyzet ugyanis az volt, hogy Lyla mostanában egyre jobban kezdett felnézni a céh két alakváltójára. Mindig is igyekezett a lehető legjobb lenni, amióta csak azok a bizonyos események megestek, s végül Rohandar szárnyai alatt kötöttek ki a testvérével. Ehhez pedig nem csak egy, de egy egész kollekciónyi példaképet gyűjtött. Nighty és Aria az emberekkel és a stresszes helyzetekkel, a megtévesztéssel és a flexibilitással kapcsolatban voltak a mintái. Angelinára, mint nővérre nézett fel, Froozer volt az agy, akit a bölcsesség megtestesüléseként kezet, Roha pedig… hát igen, ő egy elég összetett eset volt. Szóval, a lényeg, hogy a jelen körülmények között a legjobb megoldásnak azt tartotta a szőkeség, ha Ariától kér tanácsot, mivel Froozer hiányában ő volt a legkézenfekvőbb választás számára.
- Még mindig durcázik? – kérdezte a férfi.
- Eléggé sok minden történt, szóval... van némi oka arra, hogy mérges legyen, de nem is ez a gond. – vette kissé komolyabbra a hangvételt. – Nem tudom hibáztatni szegényt, ahogy így berágott. Még azt is csodálom, hogy engem magával hívott… Viszont így, hogy engem belevont, valószínűleg nem ez lesz az oka. – gondolta végig a dolgot lassan. - Szerintem nincs vele rendben valami, de nem enged be a kabinba, ahová bezárkózott és mióta kifutottunk, azóta nem is evett semmit. – fejezte be az indoklását immáron hangosan, a hangján pedig érződött, hogy valóban aggódik a csillagmágusért.
- Óh. - kapta fel a fejét Atalanta. - Nem lehetséges, hogy Angelina-san... tengeri beteg? – érdeklődött ártatlanul.
- Nos, meglehet. - vonta meg a vállát Lyla. - De amíg nem tudok bemenni hozzá, vagy legalább beszélni vele, addig diagnózist sem lenne célszerű levonni.
- Szerintem... te vagy az egyetlen, akit még TALÁN hajlandó beengedni. – jegyezte meg Alerion. - Nekünk nincs esélyünk vele. – közölte a nyilvánvaló tényt, ebben pedig Lyla és tökéletesen egyetértett vele.
- Ez valószínűleg igaz, de sajnos engem sem engedett be. Már többször is próbáltam. – részletezte a helyzetet. - Viszont... pont ezért kerestem Ariát. – tartott egy rövidke szünetet. - Egy ember van, akinek nálam több esélye van, hogy bemenjen, és mivel ő nincs itt, talán egy alakváltó... – hagyta lógva a mondat végét, de természetesen így is mindenki vette a lapot.
- Mert majd pont beveszi, hogy Rohandar hirtelen előbukkan a semmiből? - kérdezte felhorkanva Alerion, valljuk be, teljesen jogosan.
- Ha van jobb ötleted, akkor hallgatom. - lett kicsit morcos Lyla is. – Ha mindenkinek mindig jobb ötlete van, mint nekem, akkor miért nem mondják csak meg inkább, hogy mi az? Lehurrogni azt persze könnyű… Szegény Angel is így érezhet… valószínűleg. – kalandozott el megint egy pillanatra a lány.
- Elkérjük a mesterkulcsot az első tiszttől? – jött az építőjellegű kritikai kérdés.
- És be akarnál csak úgy rontani egy lány szobájába? - vonta össze a szemöldökét. - Bár... igaz, hogy ez vészhelyzet. – görbült le a szája a felismerés után Lylának. - Mindegy, én azért még beszélnék Ariával is előbb. – közölte a többiekkel a döntését. – Ez a mesterkulcs nem is rossz, de talán meg lehetne oldani a dolgot… diplomatikusabban. – merengett el.
- Felőlem. - vonta meg a vállát Alerion, majd azzal a lendülettel ismét támadó állásba állt, a fegyvermágus ugyanis a fizikai harci gyakorlatot hátráltatta épp a kérdéseivel.
- Segíthetünk még valamiben? – kérdezte az „ellenfél” Lylát, miközben rosszallóan nézte férfi partnerét.
- Majd kiderül. Ha nem találom meg Ariát, vagy kell a kulcs, akkor visszajövök. Köszi! – köszönt el ezzel a lendülettel a párostól a szöszi, majd egy újabb kör következett a hajón, mire végre megtalálta azt, akit keresett. - A rohadt életbe, hogy lehet ekkora ez a hajó, hogy ilyen sokáig tart megtalálni rajta valakit? – tűnődött kissé morcosan, miközben odasétálta a célszemélyhez, aki egy félreesőbb kiszögellésében állt a hajónak, ahonnét a tengert szemlélte. - Á, szóval itt bujkáltál. - lépett oda Aria mellé a korláthoz Lyla mosolyogva.
- Ez volt a fedélzet legeldugottabb része.... volt - hangsúlyozta ki miközben az üdvötlésre sem méltatott jövevény felé fordult. - Mi járatban, talán gond van Angelinával? – tudakolta.
- Wow, honnét jöttél rá? – csodálkozott el gyermeki őszinteséggel a fegyvermágus. – Húh, goromba, de úgy tűnik, hogy nagyon tud. – tépelődött, miközben azon tanakodott, hogy vajon jó döntés volt-e, hogy idejött, vagy sem.
- Mindig együtt vagytok, elvégre Angelina veled érzi magát a legjobban. Ha minden rendben lenne vele, akkor most is épp csevegnétek és nem lenne okod arra, hogy felkeress engem, elvégre alapvetően nem beszélünk sokat. Szóval, mi van vele? – vezette le a logikailag meglehetősen pontos és érthető gondolatmenetet.
- Hát, indulás után nem sokkal bezárkózott egy kabinba és... azóta ott van. És nem hajlandó beszélni sem vele, kijönni vagy beengedni meg főleg nem. És... – kezdett bele egy következő mondatba, melyet végül majdnem meggondolt, de aztán mégis csak kimondott: - aggódom érte. – ismertette ezzel a helyzet aktuális tényállását Ariával.
- Elég morcosnak tűnt, talán csak egyedül akar lenni. - vonta meg a vállát, látszólag meglehetősen közömbösen. - Legalább válaszolt neked, mikor szólítottad? – tudakolta végül, ezzel pedig mégis azt a benyomást keltve, hogy azért mégsem teljesen érzéketlen a téma irányába.
- Csak annyit, hogy hagyjam békén. És azt is eléggé furcsa hanglejtéssel. – vallotta be Lyla.
- Akkor tengeri beteg lesz. – közölte a diagnózist teljes fapofával. - Valószínűleg nem akar beszélni veled, nehogy halld, hogy rosszul van. Bár ha tényleg ez a baja, pont, hogy jót tenne neki a friss levegő.
- Miért mondja rá egyből mindenki, hogy tengeri betegség? Ti ilyen tapasztalt hajósok vagytok vagy mi? – kíváncsiskodik kissé bosszúsan a kardos menyecske.
- Mindenki? - kérdezett vissza beszélgetőpartnere látszólag némi kíváncsisággal a hangjában.
- Ja, igen, nem rég beszéltem Atlantáékkal is. Ők is erre a következtetésre jutottak.
- Vagy úgy. A tengeren vagyunk, Angelina egyébként egészséges, általában a száraföldön tartózkodik, az időjárással semmi gond nincs...
- Lehetne akár kezdődő rosszullét is egy poronty miatt. – töprengett el Lyla, de ezt természetesen nem mondta ki hangosan, különösen, mivel erről még ő is csak könyvekben olvasott.
- A tengeribetegség nem ritkaság, mindenkinek ez lenne az első gondolata. Mit akarsz, mit csináljak? Gondolom van egy terved, ha felkerestél. – zökkentette ki Aria az egyre furcsább gondolatokkal való játékból.
- Hát... tervnek azért nem neveznem. - kezdett bele kicsit zavartan, miközben nekiállt egy tinccsel játszani a hajából. - Igazság szerint... arra gondoltam... hogy talán... – igyekezett értelmesen és a lehető legnyilvánvalóbban előadni a dolgot, de anélkül, hogy egyértelműen kimondaná azt. – A fenébe. Eredetileg tök jó ötletnek tűnt, de most így hangosan kimondva… lehet hogy teljes szamárság. – töprengett magában. - Szóval... egyvalaki van, akiről el tudnám képzelni, hogy be tudna jutni a kabinba, de... mivel ő nincs itt...
- A hangját és a megjelenését bármikor tökéletesen leutánzom, de egyáltalán nem ismerem elég jól Rohandar-t ahhoz, hogy hitelesen el tudjam játszani. Angelina átlátna rajta abból, ahogy a szavakat használnám. – lombozta le az alakváltó, megerősítve abban a felismerésben, hogy mégsem volt túlzottan hasznos az ötlete.
- Értem. – sóhajtott végül lemondóan Lyla. - Pedig ez elején még jó ötletnek tűnt. De akkor ezek szerint marad a kulcs. – emlékezett vissza a korábban felvetett javaslatra.
- Te elég jól ismered őket, nem? Bele se gondolsz abba, hogy ha előre megmondanád mit mondjak neki akkor simán működne? – visszakozott Aria, ami meglepte a szöszkét, ugyanis nem számított rá, hogy akár még egy szót is fecsérelnek az ostoba kitalációjára.
- Hát... a sok időt eltöltöttem velük az azt hiszem jobb meghatározás, mint hogy ismerem őket. Angelia persze más, őt egész jól ismerem, de Rohandar.... ő már más tészta. Még ennyi idő után sem tudok kiigazodni rajta. - vallotta be egész őszintén. – Elvégre annak idején majdnem megölt minket. – emlékezett vissza a régi múltra, de ezt az információt természetesen nem osztotta meg senkivel. - Szóval azt tudom, hogy Ange mit szeretne hallani, de abban már koránt sem vagyok biztos, hogy az eredeti Roha mondana-e neki olyanokat. – fejtette ki végül a tényállást.
- Akkor erről ennyit. Pedig lenne neki Lokomotív bájitalom, amitől elmúlik a rosszulléte, ha tényleg az a baja. – lengette meg csak úgy „mellékesen” az infót.
- Komolyan? - csillant fel egyből a szeme Lylának. - Akkor gyorsan visszamegyek Atlantáékhoz és megkérem őket, hogy szerezzék meg a kulcsot. Ha bent vagyunk, akkor tudnál neki adni egy ilyen... bájitalt? – tudakolta teljesen felvillanyozva, mint mikor egy kislány a mikulást várja, hogy mikor hozza már meg a csokit a csizmácskájába.
- Mert majd biztos elfogadja tőlem… - közölte az alakváltó a kézenfekvő valóságot egy szarkasztikus, kissé pimasz mosoly kíséretében.
- A fenébe, erre nem is gondoltam. – biggyesztette le a száját bosszúsan az amazon.
- És akkor mi lenne a megoldás? – tette fel a kérdést Aria, mint mikor egy tanár néni faggatja az osztályát egy felírt matekpéldáról.
- Végülis... azt nem kell tudnia, hogy tőled van. – jött a gyors felismerés Lyla részéről.
- Pontosan. Egyszerűen mond neki azt, hogy a fedélzeten kaptad valakitől, mert nem ő az egyedüli, akinél tengeribetegség lép fel, így mindenre felkészültek. Nem olyan elővigyázatos, hogy ne venné be.
- Ez jó ötlet. Akkor megyek is vissza a kulcsért! - fordult meg Lyla, majd hirtelen megtorpant. - Ó, de persze előbb: megkaphatnám esetleg az a gyógyszert? - nevette el magát szórakozottan.
- Persze, 2600 Gyémánt lesz. - mosolygott vissza rá a másik lány.
- Hát az... bajos lesz. - fagyott le egyből a mosoly a szájáról. - Mit szólnál egy előnyös hitelkonstrukcióhoz? Ha megkapjuk a jutalmat a küldetés végén, akkor abból az összegből megkapod ezt is.
- Hmm... – gondolkozott el beszélgetőpartnere. - Céhtársak lévén ennyi engedményt adhatok. – majd belenyúlt az oldaltáskájába és lendületből elő is húzta a megfelelő fiolát. - Tessék. Úgy két-három perc alatt fokozatosan hatnia kell, egyébként úgy két óráig hatásos.
- És mennyit kell belőle egyszerre bevenni? – érdeklődött kis naivan.
- Ha anyagilag le akarnálak húzni titeket, mondanám, hogy kétóránként igya amíg célba nem érünk. De ha egy nap háromnál többet iszik valaki, akkor nem csak, hogy a hatás időtartama rövidül, mert a szervezet fokozatosan hozzászokik, de könnyen rá is lehet függeni a körülményektől függően, amiért Rohandar később megölne engem. – állapította meg a nyilvánvaló tényt. - Tehát egy nap hármat fogok tudni adni neki - tájékoztatja tárgyilagosan.
- Mármint hogy... három ilyen fiolával?
- Igen. Mi másra gondoltál? – nézett vissza rá Aria.
- Aminek darabja... 2600 gyémánt? - kerekedett ki egyre jobban a szeme Lylának.
- Tíz gyémánttal így is olcsóbb, mint a piaci ár. Ha nektek nem megy, Rohandar is ki tudja fizetni, nem igaz? Egy egész kincstára van, ha jól tudom. Sajnálom, Lyla, de elég drága előállítani ez a bájitalt. Főnix rózsa is kell hozzá, ami egy kifejezetten ritka növény, macerás megtalálni, boltban venni pedig nagy drága. Nekem is élnem kell valahogy. – ecsetelte a természetesnek értékelhető tényeket.
- Igen, persze, ez érthető csak hát... –akadt el egy rövid időre a szava. – 2600 meg a napi három az ha még hozzá vesszük, hogy akár napokig, ha nem hetekig fogunk hánykolódni, akkor az… te jó ég, ez a küldetés elég deficites lesz. – szontyolodott el egy kicsit gondolatai után, majd folytatta:  - Nem tudom, hogy mennyit fizetnek ezért a küldetésért, de azt hiszem, hogy ezt nem engedhetjük meg mind. - szomorodik el. - Rohandart pedig nem keverhetem bele. Te is tudod jól, hogy miért úgy jöttünk el, ahogy, nem?
- Persze, hogy tudom. - felelte lazán. - De az üzlet az üzlet. 300 gyémánt darabja és ha visszaértünk, elmentek keresni vagy venni nekem annyi főnix rózsát, amennyi el lesz használva Angelina bájitalaihoz. Ez az utolsó ajánlatom.
- Hmm, azt hiszem, hogy egyelőre elteszem ezt, aztán ha jobban lesz tőle, akkor megbeszélem a dolgot Angel-lel. Akárhogy is nézem, ez nem kevés pénz, és igaz, hogy nem hinném, hogy Rohának gondot okozna, hogy kifizesse, de más pénzével én nem rendelkezhetek. – ismerte be lemondóan.
- Ami okos dolog. - bólintott rá az alakváltó. - Ha szerencséd van, hozzászokik egy kis segítség után.
- Minden esetre, köszönet mindenért! - mosolyodott el végül ismét a fegyvermágus, aztán megint sarkon fordult azzal az egy fiolával a kezében, s meg sem állt, míg ismét fel nem hajtotta Atlantáékat.
- Üdv ismét! – köszöntötte őket egyből, mikor odaér. - Áll még az ajánlat arra a kulcsra? - kérdezte egyből a tárgyra térve.
- Nem ajánlat volt, ajánlás. Nem ugyanaz. - vigyorgott Alerion, s mivel épp gyakorlatozás közben voltak, így egy bottal még lecsapott Atalantára, aki egy gyakorlókarddal könnyedén félreütötte a fegyvert, majd kiveri a férfi kezéből annak fegyverét.
- Ó, a fene vigye el, de utálom, ha másoknak van igaza. – morgolódott kicsit magában, miközben megpróbálta összeszedni gondolatait, hogy miként is tálalja a kérését. - Szóval, a lényeg, hogy megkaphatnám azt a kulcsot esetleg? – nyögte ki végül.
- Az első tiszttől kell elkérni. – magyarázta el neki a férfi. - Nem hiszem, hogy egy férfinak csak úgy odaadná egy nő szállásának a kulcsát... Mivel nektek egy kabinotok van, ezért te jogosan kérheted el tőle. Nézd csak, ő az, aki a kormányossal beszél. – mutatta meg a szöszinek a megfelelő irányt.
- Rendben, köszönöm! - majd aztán azzal a lendülettel tovább is állt a férfi irányába, akit mutattak neki, s egy rövid magyarázkodást követően gazdagabb is lett a kívánt kulccsal… jobban mondva az első tiszt elkísérte a szóban forgó ajtóig.

Eközben a kabinban:
- Soha többé nem szállok fel egy rohadt hajóra se! – zsörtölődött magában Angel a magára zárt apró szállás közepén a padlón kuporogva, miközben egy vödröt tartott az ölében.
Már jó ideje nem ürített ugyan újabb tartalmat a kerek edénybe, de azért még biztonságérzetet adott neki, hogy kéznél van, ha kéne. Persze, nem is csoda, hogy nem volt már minek kijönnie belőle, hiszen már elég rég nem evett semmit, sőt, vizet is csak annyit ivott, amennyit feltétlen szükségesnek gondolt.
- Hogy lehetek ekkora marha? – korholta közben magát, miközben egyet öklendezett, de semmi sem jött ki a torkán. – Én és a tenger… hát mekkora hülyeség ez? Nem tudtam volna találni valami normálisabb helyet? Egy hegytetőt… vagy egy forróvizű forrást esetleg? Hmm… tényleg, az nem is lenne rossz. – tűnődött el, s ahogy gondolatai elkalandoztak, kicsit mintha jobban érezte volna magát, majd amint visszatért a földre, ismét érezte a kellemetlen érzést a hasában, s ismét eszébe jutott, hogy ezt az egészet bizony nem csak álmodta vagy képzelte. - Ágh… most öljön meg valaki! – siránkozott tovább, majd kulcscsörgést hallott, s rövidesen az ajtó, mely eddig legalább a nem kívánt szemektől elrejtette, s eltakarta a szégyenét, szép komótosan felnyílt, s egy férfi állt ott, oldalán Lylával.

Semmi. Se akció, se izgalom, se információ. Alerion a matrózokkal ismerkedett, nem különösebben mélyedtek el kapcsolatai, de már kiszemelte magának a megfelelő ivócimborákat. Bár úgy tűnt, a tengerészek nem kívánják a nedűt, ez csak addig volt igaz, míg szolgálatban voltak. A váltás után, titokban ugyan, de többen is a butykosukhoz nyúltak. A rúnalovag pedig ezeket a kissé lázadó hajlamú ifjakat szemelte ki magának. Atalantának azonban más tervei voltak. A nő attól tartott, hogy megtámadhatják őket bármikor és a nagy részében gyakorlatozott. A tengeri csatározás másképp működött, mint a szárazföldi harc, ezért minél inkább azon dolgozott, hogy megismerje a fedélzetet, és megtalálja egyensúlyát az óceán hullámain ringatózó gályán. Természetesen azt sem hagyhatta, hogy Alerion eltunyuljon, edzésiben minduntalan bevonta a rúnalovagot is, aki szint élvezettel dobta le magáról a felesleges páncélzatot, és felső ruházatát, hogy legalább annyival kevesebb hőhatás érje. Bár az is lehet, hogy csak a felsőtestét akarta mutogatni Atalantának, hogy ezzel elvonja a figyelmét, ám a fegyvermágus ellen ez oly keveset ért. A forró, napos egyhangúságot a második nap Layla érkezése törte meg.

- Sziasztok! - közeledett integetve a mosolygós szőkeség. - Nem láttátok esetleg Ariát valamerre?
A fegyvermágus és a rúnalovag éppen kedvenc fegyvereikkel gyakoroltak. Alerion nem állt nyerésre, és végre lehetősége nyílt némi fegyverszünetre. Ezt kihasználva rögtön válaszolt is a lánynak, míg Atalanta csak egy bólintással üdvözölte őt.
- Hello... Humm, igazából nem. - vont vállat Alerion tűnődve. - Miért kérded?
- Azt hiszem hogy.... akadt egy kis probléma és... szeretném a tanácsát illetve a tiéteket is kérni. Angelináról lenne szó. – magyarázta kissé vonakodva Layla.
A párbajtársak lopva összepillantottak, nagyjából jelezve egymásnak, hogy egyikük sem tudja, pontosan miről lehet szó. Layla ugyan a fedélzeten gyakran sétálgatott, Aria és Angelina azonban inkább elvonult magányban élvezték a pompás hajóutat.
- Még mindig durcázik? – kérdezte Alerion. ~ Pedig inkább hálásnak kellene lennie, hogy egyáltalán feljutott a hajóra. Nélkülem nagy bajban lenne a bagázs. ~ Tette hozzá magában.
- Eléggé sok minden történt, szóval... van némi oka arra, hogy mérges legyen, de nem is ez a gond. – magyarázta a lányka – Nem tudom hibáztatni szegényt, ahogy így berágott. Még azt is csodálom, hogy engem magával hívott… Viszont így, hogy engem belevont, valószínűleg nem ez lesz az oka. – gondolkodott hangosan. - Szerintem nincs vele rendben valami, de nem enged be a kabinba, ahová bezárkózott és mióta kifutottunk, azóta nem is evett semmit.
- Óh. - ötlött eszébe Atalantának egy számára igen ésszerűnek tűnő magyarázat. - Nem lehetséges, hogy Angelina-san... tengeri beteg? –
- Nos, meglehet. - vont vállat a szőkeség. - De amíg nem tudok bemenni hozzá, vagy legalább beszélni vele, addig diagnózist sem lenne célszerű levonni.
- Szerintem... te vagy az egyetlen, akit még TALÁN hajlandó beengedni. – világított rá a nyilvánvaló tényre Alerion - Nekünk nincs esélyünk vele.
- Ez valószínűleg igaz, de sajnos engem sem engedett be. Már többször is próbáltam. – folytatta. - Viszont... pont ezért kerestem Ariát. – hatásszünetet tartott. - Egy ember van, akinek nálam több esélye van, hogy bemenjen, és mivel ő nincs itt, talán egy alakváltó...
- Mert majd pont beveszi, hogy Rohandar hirtelen előbukkan a semmiből? - horkantott fel hitetlenkedve Alerion. Nem gondolta, hogy Angelina ennyire könnyen megvezethető lenne. Atalanta komolyan bólintva értett vele egyet.
- Ha van jobb ötleted, akkor hallgatom. - duzzogott Lyla.
- Elkérjük a mesterkulcsot az első tiszttől? – vetette be ötletét Alerion.
- És be akarnál csak úgy rontani egy lány szobájába? - kérdezett vissza Lyla - Bár... igaz, hogy ez vészhelyzet. Mindegy, én azért még beszélnék Ariával is előbb.
- Felőlem. - vont vállat Alerion, lezártnak tekintve a beszélgetést. Visszafordult ellenfeléhez, jelezve, hogy készen áll a gyakorlatozás folytatására. Nem volt annyiraellenére, hiszen mégiscsak ez egy jó alkalom volt arra, hogy testközelben legyen szíve választottjával.
- Segíthetünk még valamiben? – kérdezte Atalanta rosszalóan tekintve udvariatlan partnerére.
- Majd kiderül. Ha nem találom meg Ariát, vagy kell a kulcs, akkor visszajövök. Köszi! – majd ezzel a végszóval a lány új lendülettel vetette magát a keresésbe.
- Alerion, tudom, hogy itt nem várják el tőled az udvari etikett alkalmazását, de tudtommal képzett vagy benne. - jegyezte meg Atalanta.
- Inkább a harcra figyelj! - hívta fel partnere figyelmét a férfi, miközben felé döfött lándzsájával. Az oroszlánfülű nő egy piruettel könnyedén kitért az útjából, és saját kardjával intézett ellenfele irányába egy gyors támadást. Alerion, immáron nem először mutatva a fejlődés jeleit, sikeresen védte a csapást, és defenzív állásba váltott. Atalanta elismerően bólintott, és kicsit komolyabbra vette a formációt. Pár perc viaskodás után Lyla is visszatért, ám a harc hevében egy pillanatig nem tudtak vele foglalkozni.
- Üdv ismét! – hallotta a férfi Roha követőjének hangját - Áll még az ajánlat arra a kulcsra?
- Nem ajánlat volt, ajánlás. Nem ugyanaz. - vigyorgott Alerion, miközben egy csapást indított Atalanta felé. A nő könnyedén félreütötte a a fegyvert, majd kiverte azt támadója kezéből.
- Szóval, a lényeg, hogy megkaphatnám azt a kulcsot esetleg? – próbálkozott tovább Lyla.
- Az első tiszttől kell elkérni. – adott magyarázatot Alerion - Nem hiszem, hogy egy férfinak csak úgy odaadná egy nő szállásának a kulcsát... Mivel nektek egy kabinotok van, ezért te jogosan kérheted el tőle. Nézd csak, ő az, aki a kormányossal beszél. – mutatta egy kis pásztázás után a megfelelő irányt a lánynak.
- Rendben, köszönöm! - mondta a lány majd elviharzott a jelzett hely felé.
- Talán csatlakozhatna hozzánk holnap... A gyakorlásban. Ha jól rémlik, ő is fegyvermágus. - vetette fel az ötletet Alerion.
- Ez mit akar jelenteni? - kérdezte gyanakodva Atalanta. A férfi valami szörnyű, sötét tekintetet érzett magán. Nagyon nem tetszett neki. Próbálta rejtegetni nyers félelmét. Egy ideges vállrándítással törte meg a feszültséget.
- Csak egy... ötlet volt. - nyelt egy nagyot, majd folytatta. - Most te támadsz.
Némileg rettegve a következményektől, felvette elveszített gyakorlófegyverét, és minden erejével a tökéletes védelem felállítására koncentrált... Atalanta ellen ilyen azonban nem létezett...

***

Alerion másnap sajgó végtagokkal botorkált a hajókorláthoz. Kisebb tömeg gyűlt már össze ott, matrózok, rúnalovagok, Atalanta, és az ő céhtársai is. Még a kapitány is előbotorkált kabinjából, ami Alerion számára igen nagy meglepetést jelentett. Egy titokzatos árny volt csupán mely megjelent a flotta alatt, korallzátony is lehetett volna, de mozgása arra engedett következtetni, hogy valami hatalmas élő dolog volt, s hangja betöltötte a messzesegét. Nagy nehezen utat tört társához, és védelmezőn átkarolta őt. Zaklatott morajlás söpört végig az egybegyűlteken, a matrózok közt kisebb pánik tört ki, de az árny nem mutatta jelét annak, hogy támadna.
- Ez meg mi volt? - nyögte Alerion meglepetten. Nem gondolta, hogy bárki is válaszolni fog rá, ám egy idősebb tengerész, alig hallhatóan megszólalt.
- Merwyrm.... - csak ennyit mondott, s bár sokaknak ez talán magyarázatot jelentett, Alerion és Atalanta nem lettek okosabbak. Még egy utolsó morajlással búcsúzva az árny tovaúszott. Atalanta fürge mozdulatokkal verekedett át a bámészkodókon, és izgatottan felmászott az árbocra, hogy kövesse Merwyrm mozgását. A kirajzolódó forma ledöbbentette. A lény mérete kisebb szigettel ért fel, s ami elsuhant alattuk az csupán a farokrésze lehetett. Egy kötélen ereszkedett le a többiekhez, akik már az öreget ülték körbe, hátha tud valamit mondani a szörnyetegről.
- ... a fajtájából ezernyi és tízezernyi élt a világóceánban. - hallotta a tengerészt. - Mára azonban hallani sem lehet felőlük. Hatalmasak, de a tenger még hatalmasabb náluk. A halál minden fajt utolált egyszer... Azt mondják, a sárkányok rokonai, kik a tengereket uralják. A mítoszok sárkánygyíkként, tengeri kígyóként említik meg, de a valóság már oly rég homályba veszett...
- Hát nekem elég valóságosnak tűnt. - jegyezte meg az egyik rúnalovag, aki éppen nem volt szolgálatban. Remegő kezében könnyen elrejthető butykost szorongatott.
- Az volt. - bólogatott az öreg komoran. - De akkora, amekkoráról még nem hallottam.
Alerion megint közelebb araszolt a fegyvermágus nőhöz. A tömeg is kezdett szétszéledni, a matrózok folytatták feladatikat, a rúnalovagok pedig rendezték soraikat.
- Nem tudom, hogy akarom-e látni még... - jegyezte meg a férfi. - Hogy a kíváncsiságom vagy a félelmem erősebb...
- Ez nem a mi döntésünk lesz. - jegyezte meg Atalanta a távolba révedve, s valamiért úgy érezte, hogy valaki már meghozta ezt a döntést.

A szűk szobában, ahol csak megfordulni volt hely, Atalanta álmatlanul bámulta a plafont. Alerion szuszugása a hajó lágy ringását követve nyugtató zúgássá tompult. Az óceán csendes volt, talán túlságosan is, de a nő lassan, de biztosan beleszédült álomföld hamis képeibe…

***
Egy sólyom röpte kísérte őt, ahogy az erdő mélyében üldözte a vadat, mely oly régóta pusztította a helyiek termését, nyájait és őket magukat is. Az istenek büntetése kegyetlen, ám olykor helytelen, ezt már korábban is megtapasztalta. Túl sokat veszítettek már az apró falvak gyenge lakói. Már csak ő maradt a vitézek közül, kik a szörnyeteg nyomába eredtek. Hű társa egy rikoltással jelezte neki a bestia irányát, és közelségét. Lelassította lépteit, és egy facsoport felé osont. Nesztelenül, rejtve mindattól, mely rá várt. Az éjszaka utolérte őt, de Artemis áldásával a sötétség nem okozott neki nehézséget. Végre meglátta a célpontját.

A bestia nem is igazán vadkan volt, inkább valami monstrum, ember és állat egyben. Három méteres magassága mellett az apró vadász eltörpült. Teste természetellenesen izmos volt, szájából agyarak nőttek ki, gerincén tüskék meredtek. Atalantának torkán akadt lélegzete. Szárnyas társa zavartan forgatta a fejét, értetlenül keresve a kiutat e szörnyű helyzetből. A bestia azonban még nem fedezte fel őket. A vadász megfeszítette íját, és hallhatatlan imát suttogott istennőjével, hogy adjon neki erőt. Érezte, hogy nyílvesszőjét hatalom járja át, így eleresztette azt. A fegyver a szörnyeteg szívét célozta, s mélyen belefúródott. A vadkan azonban nem esett össze, helyette megcélozta az eddig rejtekben maradt harcost. A sólyom a szörny szemeit célozta, ám az egyetlen pillanat alatt elkapta őt, és apró testét egy mozdulattal darabokra zúzta. Atalanta sikítva eresztette el egy újabb nyílvesszőt, majd még egyet, s még egyet. Mind célt talált, ám úgy tűnt a szörnyet nem teríti le.

Az élettelen madár a földre hullott, majd metamorfózisba kezdett. Már nem egy állat teste feküdt a földön, hanem egy férfié. Atalantának azonban nem volt ideje vele foglalkozni. Agilis mozdulatokkal kerülgette a szörny csapásait, ám úgy tűnt, esélytelen küzdelmet folytatott. Minden másodperccel egyre nehezebbé váltak mozdulatai, lihegni kezdett, a szörny pedig végül őt is megragadta. Érezte szorítását a mellkasán, és tudta, hogy eljött érte a vég. Összeroppantott teste a férfi mellett landolt. Még lélegzett, de gyengén. Üres tekintettel meredt a nőre, aki visszapillantott rá. A felismerés, hogy kik voltak ők egymásnak, mindkettejükben egyszerre tört fel. Egymásért nyúló kezeik azonban sosem értek össze. Sötétség nyelte el őket… soha egymásra nem lelve.

***

- Alerion!
- Atalanta!
Egyszerre kiáltották egymás nevét. Atalanta alatt súlyos huppanás hallatszott.
- Alerion? - kérdezte a felső priccsről lekászálódó nő félelemtől remegő hangon. A sötétségben vakon kutatva kereste meg a földön nyöszörgő férfit. - Itt vagyok. Itt vagyok…
- Itt vagy… - hallatszott a választ. AZtán mintha a hajó felfordult volna, ők is végighemperegtek a szűk kabin talaján.
- Ez meg mi a frász? - kiáltott dühösen Alerion, felocsúdva a rémálom hatásából. Nehézkesen feltápászkodtak, és Atalanta még a kis lakrimalámpást is megtalálta az egyik sarokban. A férfi végül dühösen csapta ki az ajtót. Vagy talán a szél tépte ki azt? Odakint egy dühöngő vihar várta őket, mellyel a gálya legénysége kétségbeesett küzdelmet vívott. A férfi tudta, hogy nem sokat segítene a jelenlétük a fedélzeten, de mindenképp tudni akarta, hogy társaik rendben vannak-e.
- A többiek! - kiáltotta Atalanta a vihar zsibongását túlharsogva. Úgy tűnt, egy rugóra járt az agyuk.

- Azért kár, hogy lemaradtunk arról az óriás bálnáról. – sóhajtott szomorkásan Lyla.
- Öhöm… - hümmögte egykedvűen és elgyötörten Angelina, aki épp a korláton támaszkodott a hajó jobb oldalánál.
Igaz, a bájital, amit Ariától kapott, az idő, illetve a friss levegő hatására a közérzete, a gyomra… és hát összességében az egész lénye jobban érezte magát, mint aznap reggel, vagy épp az azt megelőző napokban, de még így is messze volt a kicsattanó egészségtől és vidámságtól.
Az idő késő délutánra már-már estére járt, s a két lány épp egy rövidke sétát tett a fedélzeten, mielőtt elfeküdtek volna. A nap lassanként alábukott a látóhatáron, s egyre kevesebb volt a fény, így rövidesen inkább vissza is húzódtak a kabinjukba.
A bálna pedig, melyről lemaradtak, valójában persze nem bálna volt, hanem valami mitikus szörnyetek, vagy mi, legalábbis a matrózok elmondása alapján, akik látták a behemótot. Egyesek szerint egy igazi tengeri istenség volt, s sokak szerint balszerencsét jelentett, míg megint mások vehemensen azt állították, hogy igenis jó előjel a felbukkanása. Akárhogy is, a lány duó nem sok figyelmet tulajdonított az esetnek, ugyanis Angelinát lekötötte az, hogy… „életben maradjon”, Lyla pedig szorgalmasan igyekezett ebben a segítségére lenni.
- A friss levegő jót tesz a tengeri betegség ellen. Már a legelején fel kellett volna jönnöd a kabinból. – fecsegett a fegyvermágus, mikor épp becsukta kettejük mögött a fa ajtót, mely a folyosót, s a lakhatásuknak kijelölt helységet elválasztotta egymástól.
- Eleve ide nem kellett volna jönnöm. – morogta Angel. – Ostoba voltam. – ismerte be tévedését.
- Ugyan már, nem tudhattad. – válaszolt neki kedvesen Lyla.
- Ez igaz. – sóhajtott a vöröske, ugyanis az volt az igazság, hogy még sosem volt nagyobb hajóúton, így fogalma sem volt róla, hogy ő valójában tengeri beteg.
- Kár is ezen gondolkozni. Inkább feküdjünk le. Ha alszol, annál gyorsabban telik az idő és annál előbb vége lesz a küldetésnek. – mosolygott a szöszke.
- Köszönöm. – mosolygott Angelina is.
Így végül aztán mindketten kényelembe helyezték magukat a saját ágyukban, mely, bár nem volt a legkényelmesebb darab, de egy hajóhoz képest kifejezetten jónak volt mondható, arról nem is beszélve, hogy mindketten hozzá voltak már szokva az ennél jóval rosszabb fekhelyekhez is.
Lyla pikk-pakk elaludt, ami a csillagmágus számára már nem volt ilyen egyszerű, de idővel végül őt is elnyomta az álom…

Tűz, lángok, füst, omladozó falak. Ezek a képek fogadták Angelinát, mikor visszatért a céhbe. A tűz tombolt, bekebelezve a kastély egészét, a hóban pedig több test feküdt, egymástól néhány méterre, vérbe fagyva. Lyla a hátán feküdt, a hasa feltépve, mint egy pinyata figurának, mellette, arccal lefelé feküdt Krage, ugyancsak mozdulatlanul.
Angelina lassan, elborzadva közelített hozzájuk, majd leguggolt a fegyvermágus feje mellé, kezével pedig megérintette a fejét: jég hideg volt. Legszívesebben sikított volna, de nem jött ki egyetlen hang sem a torkán. Aztán felállt volna, de a lábai sem engedelmeskedtek neki. Mintha csak odafagyott volna a földre.
Aztán rövidesen egy újabb alak tűnt fel. Lassan jött ki az égő épületből, de se a ruhája sem pedig a teste nem lángolt. Nem telt bele sok idő, s Angel felismerte benne Rohandart. Ettől megörült, legszívesebben felpattant volna, kiáltozott volna, de egyik sem ment neki, melytől kétségbe esett.
Minél inkább próbálkozott, annál kevésbé mozdult a teste. Először csak a lábai nem mozdultak, de rövidesen már a karja sem.
Az alak egyre csak közelített hozzá, s bár felismerte benne Roha képét, valami mégsem stimmelt vele. A romoz közt parázsló tűz melege egyre jobban átjárta a testét, a ropogó, pattogó hang pedig egyre élesebbnek hatott. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az alak elért hozzá, majd végre megszólalt:
- Nem voltál elég jó... – hangozott azon a jól ismert férfihangon, majd a következő pillanatban a férfi kést rántott, s egyetlen gyors vágással elmetszette a csillagmágus torkát…

Hangos sikítás verte fel a kabint, ahogy Angel felült, mit ült… úgy kelt fel, mint akit puskából kilőve toltak volna alulról, s egyből a torkához kapott, s körbejáratta a szemét. Sötét volt, csupán a szobában még halványan pislákoló olajlámpa szolgáltatott némi világosságot. A teste merő víz volt, úgy leizzadt, hogy akár azt is lehihette volna neki az ember, hogy épp a tengerből fogták ki.
- Mi az, mi történt? – pattant oda mellé egyből Lyla, akin szintén látszott, hogy nem aludt túl jól, ő is meg volt izzadva kissé… bár az is lehet, hogy csak a sikolytól verte ki a frász.
- Semmi, csak… azt hiszem, csak egy rémálom. – válaszolta a vöröske, ahogy megtapogatta a torkát.
Ekkor lettek csak figyelmesek arra, hogy a hajó bizony nem nyugodtan csordogál tovább a tengeren, mint eddig. A lámpa ide-oda himbálózott, s messziről kiabálások hangja hallatszott.
- Te maradj itt, én megnézem mi az. – mondta Lyla, aki egy pillanat alatt váltott viseletet, se a kényelmes, lenge ruhák helyett, melyet alváshoz használt, talpig páncélban volt tüstént, majd kiment, hogy körülnézzen, így meg is csodálhatta a vihart, mellyel a matrózok már javában küzdöttek…

Nem kellett sok idő, s miután Lyla szemügyre vette a fedélzetet, máris jött a következő fordulat. Hamar kiderült, hogy nem a vihar lesz az egyetlen és valószínűleg nem is a legnagyobb baja a flottának, hanem az érkező… kalózok? Fosztogatók? Lidércek? Nos, bárkik is voltak azok, akik mondhatni szellemhajókkal, a vihar leple alatt megközelítették, majd egyértelműen meg is támadták a kompániát.
- Szólnom kell Angenek! – futott át egyből az agyán Lylának, elvégre egy támadás és vihar esetén a hajók márpedig könnyen elsüllyednek, ilyenkor pedig még belegondolni is borzasztó, hogy mi történhet azokkal, akik a hajó gyomrában rekednek.
Visszasietett hát a kabinhoz gyorsan, ahol Angel, nem túl fényes állapotban, de a korábbihoz képest mindenképpen használhatóbb formában ült… vagyis inkább kapaszkodott az ágy szélébe.
- Gyere, fel kell mennünk a fedélzetre! – lépett oda hozzá egyből a fegyvermágus, s karjával felé nyúlt, hogy fel is segítse, amennyiben kell.
- Miért, mi történt? – kérdezte idegesen Angelina. – Viharban nem… - kezdett volna bele az ellenkezésbe, de a szöszi elejét vette a dolognak.
- Fenébe a viharral! Megtámadtak minket!
- Mi? Kicsodák? – pattant fel Ange is, amit szinte egyből meg is bánt, ugyanis a gyomra azonnal émelyegni kezdett, s a hányingere is erősödött kissé, amin az sem segített, hogy a hajó pont ekkor dőlt meg egy nagyobb hullám következtében.
- Honnét tudjam… számít az egyáltalán? – kérdezett vissza a fegyvermágus, miközben elhagyták a kabinjukat, s kiléptek a hajó gyomrába vájt folyosóra.
- Valószínűleg nem. – ismerte be Angel.
Így hát rövidesen fel is értek a fedélzetre, ahol már javában folytak a parancsosztogatások és a szervezkedés. A rúnalovagok, mint kiderült, azon gondolkodtak, hogy erősítést küldenek a különböző hajókra a teleportáló mágiájuk segítségével, ám az erőforrások beosztása koránt sem tűnt egyszerű feladatnak, mivel, bár az érkező hajók még nem kezdtek igazi támadásba, de közel jártak már több hajóhoz is, a flotta legtöbb tagját pedig még csak látni sem lehetett az ítéletidőben. Így tehát jól be kellett osztani, hogy melyik hajóra hány ember kerüljön, elvégre egyiket sem hagyhatták veszni… legalábbis ez volt az elsődleges cél.
- Mi legyen? – nézett kérdőn Lyla partnerére. – Megkeressük Atlantáékat? – vetette fel, de az ötlet nem nyerte el Angelina tetszését.
- Felesleges. Ilyen időben viszont… - nézett körül a lány, ahogy a szakadó eső és villámlás kíséretében a hajó ide-oda himbálózott, s hullámok csapkodtak fel a fedélzetre, még több vizet öntve oda.
Ange egy rövid időre egyszerűen ledermedt. Egyrészt, tenni szeretett volna az ügy érdekében, hogy megvédje a flottát, másfelől pedig a tengeribetegségének nem tett jót a hánykódás, de ami még inkább hátráltatta, hogy félt.
- Valami baj van? – nézett rá aggódva Lyla, ugyanis a csillagmáguson kívülről is jól látszott, hogy nincs a helyzet magaslatán. – Megint rosszul vagy?
- Lyla… én… én… - habozott egy darabig. – Én nem tudok úszni. – ismerte be remegő hangon, tudva, hogy az adott körülmények között igen könnyen a vízben találhatta volna magát. – Én idióta. Itt fogok meghalni, a semmi közepén… Még csak a testemet se fogják megtalálni… Vagy talán fel is zabálnak a cápák meg a többi hal. – gondolt bele a következményekbe, ami rossz ötlet volt, mert csak még inkább kezdett pánikba esni tőle.
Lyla egy pillanatig csak tétován állt, nem tudta, hogy mihez is kezdjen ezzel a hirtelen jött információval. Át tudta ugyan érezni a helyzetet, de nem volt tapasztalata abban, hogy hogyan is kezelje az ilyen szituációkat, míg végül egy hirtelen ötlettől vezérelve átölelte Angelt.
- Nyugi, csak maradj mindig mellettem. Én remek úszó vagyok, kimentelek, ha kell. – próbálta megnyugtatni társát, több-kevesebb sikerrel.
Persze mindketten tudatában voltak vele, hogy még egy világlátott matróz, aki a „tengerek királya”, se venné sok használt bármiféle úszótudománynak egy ilyen viharban, hisz a hullámok pillanatok alatt maguk alá gyűrnék az illetőt, mégis, a szavak valahogy melegséget és nyugalmat csempésztek Ange szívébe.
- Köszönöm. – mondta valóban őszinte hálával a hangjában, miközben ő is átölelte a fegyvermágust, majd néhány pillanat múlva eleresztették egymást. – Gyerünk, lássuk, mivel van dolgunk, védjük meg ezt az átkozott ladikot! – tüzelte fel magában a harci kedvet Angelina, felkészülve, hogy Lylával együtt megvédjék a zászlóshajót.

Odakint hatalmas vihar és káosz fogadta őket. Alerion már a rúnalovag hálózat információira koncentrált, azok azonban hiányosak, és kissé nehezen értelmezhetők voltak. Maga a hálózat is mintha akadozott volna.
- Ez a vihar... talán mágikus eredetű?! - harsogta túl a férfi a morajló tengert. - A telepatikus csatornát valami zavarja!
- Még ha maga a vihar természetes eredetű is, úgy vélem a támadóink kifejezetten mágikus jellegűek! - válaszolta Atalanta a tengeren hánykódó jövevényekre mutatva.
- Óh csodás, nekromancia! - horkant fel Alerion mérgesen. Több pusztulásra ítélt hajó közelített feléjük. Még az is csoda volt, hogy fennmaradnak a vízen, de mintha a tomboló tenger sem zavarta volna őket. Legénysége oszlásnak indult és csontig lerágott halottakból állt, harci pozíciójukból ítélve pedig nem barátkozni érkeztek.
- A kereskedelmi gályák nincsenek védve! A vihar miatt szétesett a formációnk! - tájékoztatta társát a férfi. - Catherine pedig bezárkózott a szobájába!
- Akkor ki felel az irányításért? - kérdezte magából kikelve Atalanta.
- Senki! - ordított Alerion, túlharsogva a vihar tombolását.
- Alerion, most kivételesen engedélyezem, hogy kopogtatás nélkül lépj be egy hölgy szobájába. - harsogta a fegyvermágus.
- Aye, aye, hölgyem! - bólintott a férfi, és lándzsájára támaszkodva megindult a kapitány fülkéje felé, hogy rátörje az ajtót régi ismerősére.
A nő körül közben ragyogó fények jelentek meg, melyek körbefonták testét, és egy mágikus páncélzat alakját vették fel. A kósza ruházatban mozgása és egyensúlya is mágikusan felerősödött, így a hajó hánykolódása immáron sokkal kisebb problémát jelentett számára. Kezében egy hosszú íj materializálódott, vállán mágikus tegez jelent meg. Nyílvesszőinek fizikai megtestesülése nem volt, de érzésre olyan volt, mintha már ott lennének a helyükön. Már érezte a vesző fa szárát és tollait az ujjai között, s teste szinte kívánta, hogy harcba szálljon a jól ismert fegyver oldalán. Aleriont követve figyelte, hogy mikor érnek támadói közelbe. A hajó egy távolabbi pontján ismerős alakokat pillantott meg. Elkönyvelte magában, hogy társai életben vannak, és elhatározta, hogy Catherinte felrázása után ők lesznek a következők, akiket meglátogatnak.
- Alerion? - kiáltott a nő társához, aki mindössze néhány méterrel állt mögötte, immáron mindketten a kapitányi kabin előtt ácsorogva.
- De nem akarom betörni az ajtót! - hisztizett a megnevezett személy.
- Hát pedig, ideje lenne!
A férfi lemondóan lépett az ajtó elé, hogy végre betörje azt, társa pedig azt várta, hogy mikor indul meg ellenük a túlvilági támadás...

Kilépve a nyílt levegőre, amivel a lányok találkoztak, az a legkevésbé sem volt a kedvükre. A vihar még mindig tartott, s bár a hajó olyan mértékben nem dülöngélt, hogy az veszélyes legyen, Angelinának azért nyilvánvalóan nem tett jót. Mindezek ellenére tartotta magát, s mihelyst nyugtázták, hogy mivel is állnak szemben, nem haboztak, s a lovagokhoz csatlakozva nekiveselkedtek, hogy rendet vágjanak a látszatra élőholtnak tűnő támadók végeláthatatlan invázióján.
Lyla a Blademaster Armor mellett döntött, mint viselet, kezébe pedig az Evil Crusher Spear jelent meg, mellyel azonnal nagy lendülettel csapott a támadók soraiba, s bár azok az egyszerű emberi sérülésekre jobbára fittyet hánytak, a lándzsa úgy tűnt, hogy jó ötletnek bizonyult, ereje ugyanis kifejezetten kellemetlenül hatott a gonosz teremtményekre.
Angelina eközben összeszedve erejét a tőle már-már rutinná vált párosát idézte meg: Orion és Lupus már összeszokottan, mondhatni parancsok nélkül csaptak le. A farkasember karmai és állkapcsa pedig könnyedén szedte darabokra a zombiszerű ellenfeleket, míg Orion idézőjét védve a pajzsával zúzta össze az furcsa horda tagjait.
- Ange, Layla, jól vagytok? – hangzott fel egy ismerős hang a harc közben: Alerion volt az, aki a lányok előtt landolt valahonnét magasabbról, valószínűleg valamelyik árbocról, miközben levágott egy zombit a páros mellett.
- Megvagyunk. - válaszolta Ange, bár őszintén szólva, ez annyira nem volt igaz tőle. – Ha nem lesz ennek hamar vége, akkor itt fogom kidobni a rókát megint. – gondolta morcosan, s ahogy erre gondolt, csak még erősebb lett a hányingere.
- Nesze! - szúr előre Lyla válasz helyett, kiterítve egy újabb ellenfelet.
Mit lehet mondani? Ha harcról volt szó, akkor kicsit felforrt a feje néha.
- Meg kéne találnunk az idézőjüket, mert ha minden erőnket rájuk pazaroljuk, akkor nem jutunk előrébb. – erőltette ki magából a talán nyilvánvalót Angel.
Persze a helyzet nem volt ilyen egyszerű. A kiabálás és parancsolgatás közepette, bár a lovagok úgy ahogy tartották magukat, a sorok azért meg-megbomlottak, így nem volt könnyű átlátni a csatateret, melyet a környezeti tényezők se épp előnyösen befolyásolta.
- Én innen szart se látok! – morgolódott Alerion, majd hipp-hopp eltűnt.
- Miért szokása minden férfinek, hogy csak úgy eltűnik? – töprengett el egy másodpercre Angelina, hiszen Roha is előszeretettel tűnt el az árnyékok közt, hogy máshol bukkanjon elő szinte azonnal.
- Idéző vagy sem... új vendégünk van! - mutatott a lándzsájával egy új alakra Alerion, aki oly hirtelen tűnt elő, mint ahogy nyoma veszett.
És igaza volt. A sok élőholt között egyértelműen kimagaslott egy női alak, aki könnyedén pusztította el a rá támadó rúnalovagokat.
- Nagyszerű, akkor nem kell tovább keresnünk legalább! - kiáltott fel Lyla, és előreszegett lándzsával máris rohamra indult.
- Lyla! Várj! – szólt utána Ange, de természetesen mintha csak a falnak beszélt volna, semmi hatása nem volt. – Idióta. – mérgelődött magában, de nem volt abban az állapotban, hogy bármit is tegyen.
A gyomra továbbra is forgolódott önnön saját magában, s szinte már-már készen állt arra, hogy kiforduljon.
A helyzetet szerencsére Alerion sikeresen lereagálta, aki a feltüzelt fegyvermágus után iramodott, majd felkapva őt visszavitte a csillagmágus mellé.
- Ő nem olyan ellenfél, akivel egyedül szeretnél megküzdeni. - mondta, miközben letette a szöszit, aki bár mérges volt a közbeavatkozás miatt, nem szólt, s úgy tűnt talán kicsit észbe is kapott… bár ezt nála sosem lehetett tudni.
- Bár őszintén szólva még mindig nem örülök, hogy ennyien vagyunk itt a céhből... de azt hiszem talán ideje lenne összedolgozni. – ismerte be a vöri.
- Én nem tartozok a céhetekhez, - vonta meg a vállát Alerion vigyorogva, akinek technikailag igaza volt, bár azért ezzel a szemlélettel Angelina vitatkozott volna… de nem ott és akkor. - de egyetértek. Ange, nincs olyan csillagharcosod, aki távolsági mágiára képes? – érdeklődött a férfi.
Közben Orion és Lupus továbbra is távol tartotta tőlük a nem kívánt társaságot, meg persze Atlanta nyilai sem voltak ahsztalanok, melyeket szinte láthatatlanul az árbocról lövöldözött.
- Hát... Talán, de... őszintén szólva őt még nem nagyon használtam, szóval... nem tudom, hogy mire is képes. - válaszolta, miközben egy kulcsot vett elő az övéről. - Nincs mit tenni, tegyünk egy próbát! - határozta el magát, majd azzal a lendülettel megszüntette Lupus kapuját és helyette megidézte Phoenixet, az óriási tűzmadarat, aki némi hangzavar, s annál több ámulat kíséretében a hajóba meresztette karmait, s szemlélni kezdte a helyzetet.
- Micsoda fenséges teremtmény. - ámult el Alerion.
Meg kellett hagyni, Angelinát is magával ragadta a látvány. Noha nem ez volt az első idézése, szinte már el is felejtette, hogy milyen is a lény, kinek megidézésére képes, s amiért kifejezetten hálás volt, hogy megtette.
- Ange és Atalanta... ti folyamatosan támadjátok a távolból ezt a... nőt. Layla, neked van távolsági fegyvered? – osztotta tovább a dolgot Alerion, ami, bár nem kifejezetten tetszett a csillagmágusnak, mégsem ellenkezett.
- Hmm, nem igen, de tudok egyes elemekkel támadni, ha az megfelel. Mondjuk tűzzel. – mosolyodott el, miközben felnézett a madárra. - Azt hallottam a picúr is ezzel az elemmel büszkélkedhet.
- Phoenix! - nézett fel rá Ange is, mire a madár "felcsivitelt" - Meg tudnád őt támadni? – kérdezte az ellenség nagyágyújára mutatva, mire a főnix megint csak hallatta a jellegzetes hangját, s csapott egyet a szárnyaival, jelezve, hogy ő bizony készen áll.
- Tökéletes. - csillant fel a férfi szeme. - én szólok a lovagoknak, hogy adjanak nektek egy kis teret...
Valószínűleg telepatikusan tehette meg mindezt, ugyanis a lovagok rövidesen teljesen visszavonultak a nő közeléből, aki eddigre már megtizedelte némileg a létszámukat.
- Most! – kiáltott fel Alerion, a tűzeső pedig lezúdult:
Lyla a tűzcsászárnő kardját idézte meg, s elkezdett sarló alakú lángoló csapásokat szórni, míg hasonlóan cselekedett a csillagszellem is, aki a szárnyainak csapásaival lángoló, pengére emlékeztető támadásokat szórt, melyek meglehetősen nagy területet borítottak lángba.
- Remélem azért a hajó nem ég el teljesen. - nevetett fel nem túl meggyőzően Alerion.

Alerion, néhány férfias nyögés után sikeresen betörte Catherine kabinjának ajtaját. Az impozáns fülke azonban üres volt, s bár a hajó folyamatosan himbálózott, a nő értékei, és tárgyai valamilyen módon mágikusan a helyükön maradtak - tökéletes rendben, mintha ez teljesen természetes lenne.
- Óh ne, most aztán szarban vagyunk! - nyöszörgött a férfi, miután felmérte a helyzetet.
- Nincs mit tenni, ha a kapitány eltűnt, akkor nekünk kell megvédelmezni a hajót! - hallotta Atalanta hangját az ajtóból. A férfi lemondóan fordított hátat a kabinnak, és némileg elkeseredve vette le a hátára szíjazott lándzsáját.
- Tetszik a rucid, Atalanta! - dícsérte meg a fréfi a társát. A fegyvermágus a kósza öltözékét viselte, mely tökéletes volt az íjász ügyességének felerősítésére. Atalanta elengedte a füle mellett a megjegyzést, és már el is eresztett néhány mágikus nyílvesszőt a hajóra kapaszkodó élőhalottak irányába. Nem tűntek szívós ellenfélnek, de már az első hullámból is látszott, hogy hatalmas létszámfölényben vannak.
- Keresek egy biztos pozíciót, ahonnan belátom a területet. - jelentette ki a fegyvermágus. - Kérlek figyelj arra, hogy akik a közelembe kerülnek, ne érjenek el engem!
A rúnalovag csak bólintott. Egy pillanatig révülten bámulta, ahogy partnere macskaügyességgel mászott fel egy árbócra, majd néhány kötél segítségével rögzítette magát. Talán a kósza ruházat tette, vagy az, hogy a nő elvarázsolt nagymacskaként élte le életének nagy részét, de természetes kecsessége még a tomboló vihar közepette is elbűvölő volt számára. Egy, az arca mellett elsuhanó nyílvessző ébresztette fel ocsúdásából. Huppanást hallott a háta mögött, és riadta megpördülve szegezte lándzsáját az immáron elhullott hullára.
- Bocsi! - próbált átkiáltani a vihar tombolásán, és végre ő is belevetette magát a harcba, hogy Atalanta holtterét biztosítsa.
Néhány perc után azonban egyértelművé vált, hogy az élőhalottak végtelen tengere hamar kimeríti majd őket. Sebesség mágiáját igénybe véve felkapaszkodott a nő mellé.
- Ez így baromi sokáig fog tartani! - ordított bele a viharba. - A lánykák rendben vannak?
- Egyelőre tartják magukat. - biztosította a férfit a fegyvermágus, aki egy biccentéssel jelezte közben, hogy merre vannak céhtársai.
- Megpróbálok kidolgozni velük valami stratégiát, hátha van valami ötletük… - vetette fel a lehetőséget a rúnalovag, majd választ sem várva már az ifjú hölgyek irányába vetette magát. Mágikus ügyességgel száguldott el az élőholtak között, miközben az útjában állókat lándzsája hegyére tűzte. Nem tartott sokáig, míg megérkezett a fedélzet azon részére, melyet Ange és Lyla hősiesen tartottak. Egy gyors ugrással mellettük termett, még azért egy utolsó vágást ejtve az egyik közeledő élőhalottba.
- Ange, Layla, jól vagytok? – kérdezte aggodalmasan.
- Megvagyunk. - érkezett Angelina válasza, bár arcán nem ez tükröződött.
- Nesze! - hallatszott Lyla lelkes csatakiáltása, miközben egy zombival hadakozott. Úgy tűnt, ő kifejezetten élvezi a csetepatét..
- Meg kéne találnunk az idézőjüket, mert ha minden erőnket rájuk pazaroljuk, akkor nem jutunk előrébb. – nyögte Ange. Alerionnak is hasonló gondolatok kavarogtak a fejében, de nem volt különösebb ötlete arra, hogy miképpen kutassák fel az élőhalott sereg mesterét..
- Én innen szart se látok! – morogta mérgesen Alerion, nemesi rangjához méltatlan módon. Az erai városőrségben töltött évek alatt igen sok ragadt rá a közemberek szavajárásából, és ősziintén ez nem zavarta őt. Sokkal szabadabbnak érezte magát, már a beszéde által is. Mozgását felgyorsítva körbejárta a hajó fedélzetét, de az egyszerű élőhalottakon kívül nem találkozott senkivel. Némileg megkönnyebbült, hiszen aki ennyi holtat képes irányítani az minden bizonnyal nem kisstílű nekromanta. Nem volt benne biztos, hogy össze akart vele keveredni. A Tanács hálózatán azonban egy segélykérő hívásra lett figyelmes, mely a hajó tattja felől érkezett. Újabb ellenség felbukkanását jelentették, és Alerion, bár nem kívánkozott oda, mégis megnézte magának a jelenséget.
A holtak közül kimagasló nő lépett elő. A férfi, mikor megpillantotta őt, valamiért Catherine-el azonosította, de hamar elhessegette a gondolatot. Képtelenség, hogy a kapitány a saját flottáját támadná. A furcsa érzés azonban nem múlt el, de most egyetlen gondolatra összpontosított, hogy visszatérjen társaihoz, és értesítse őket a fejleményekről. Sebességmágiája miatt olybá tűnt, mintha minden lelassult volna körülötte, és talán csak egy perc telt el azóta, hogy otthagyta Rohandar követőit.
- Idéző vagy sem... új vendégünk van! - jelentette a férfi. Közben a nő is látótávolságon belülre ért, bár a záporozó esőcseppek megnehezítették a pontos beazonosítását. A rátámadó tengerészek és lovagok sötét nekromanciával és árnyakkal szembesültek, de akik közel is jutottak hozzá, mind elhullottak az ellenség fizikai ereje és gyorsasága előtt.
- Nagyszerű, akkor nem kell tovább keresnünk legalább! - lelkendezett Lyla, és már rohamozta is az ellent.
- Lyla! Várj! – kiáltott utána Angelina némi rémülettel a hangjában. Nem kellett több Alerionnak, a hősnek, ifjú hölgyek megmentőjének. Hát miért tanult volna sebesség mágiát, ha nem azért, hogy a halálukba rohanó leányokat mentsen meg? Egy pillanattal később már a fegyvermágus mögött termett, és megragadta őt a grabancánál, majd néhány sebes mozdulattal karjai ölelő biztonságába zárta a meglepett fegyvermágust.
- Ő nem olyan ellenfél, akivel egyedül szeretnél megküzdeni. - mondta nyugodtan, miközben letette Angelina mellé a vehemens harcostársát.
- Bár őszintén szólva még mindig nem örülök, hogy ennyien vagyunk itt a céhből... de azt hiszem talán ideje lenne összedolgozni. – ajánlotta fel kissé vonakodva Atalanta céhtársa.
- Én nem tartozok a céhetekhez, - vont vállat Alerion szélesen vigyorogva. - de egyetértek. Ange, nincs olyan csillagharcosod, aki távolsági mágiára képes? – kérdezte, miközben valamilyen stratégiát próbált összekovácsolni.
A megbeszélés persze meglepően zavarzalanul ment, de mindez csk Ange csillaglelkeinek és Atalanta szüntelen nyílzáporának volt köszönhető.
- Hát... Talán, de... őszintén szólva őt még nem nagyon használtam, szóval... nem tudom, hogy mire is képes. - válaszolt a csillagmágus, egy ezüst kulccsal babrálva - Nincs mit tenni, tegyünk egy próbát!
Elhatározását tett követte. Egyik harcosa, a farkasforma eltűnt a hadszíntérről és helyette új kapu nyílt, melyen egy fennségesen hatalmas tűzmadár szállt a levegőbe, majd helyet foglalt a hajó egyik számára szimpatikus részén. Alerion meg volt róla győződve, hogy már előbukkanásával lesodort néhány élőhalottat, és súlya alatt megingott a hajó, de minden olyan gyorsan történt, és a bárka egyébként is vadul himbálózott a viharos tengeren..
- Micsoda fenséges teremtmény. -sóhajtott ámulattal a rúnalovag. Azonban tudta, hogy nincs ideje a madarat bámulni, és már kezdett formálódni benne a taktika.
- Ange és Atalanta... ti folyamatosan támadjátok a távolból ezt a... nőt. Layla, neked van távolsági fegyvered? – kérdezte a kis fegyvermágus felé fordulva.
- Hmm, nem igen, de tudok egyes elemekkel támadni, ha az megfelel. Mondjuk tűzzel. – pillantott a madárra mosolyogva. - Azt hallottam a picúr is ezzel az elemmel büszkélkedhet.
- Phoenix! - szólította meg harcosát Ange. - Meg tudnád őt támadni?
A madár csipogva válaszolt neki; de úgy tűnt, a lány megérti a csillaglélek szándékait. Alerion pedig, mintha mi sem lenne természetesebb, a csapat élére pozicionálta magát, és immáron teljes mértékben magára vette a vezető szerepet. Büszke volt magára, hogy ennyi gyönyörű nő mellett küzdhet meg az élőhalottak seregével.
- Tökéletes. - mondta, majd telepatikusan üzent rúnalovag társainak, hogy próbáljanak nagyobb teret biztosítani. - Én szólok a lovagoknak, hogy adjanak nektek egy kis teret...
Bár némi értetlenség fogadta telepatikus üzenetét, egyre kevesebb társa merészkedett már az ellenséges vezér közelébe, így viszonylag hamar sikerült egy kisebb területet szabaddá tenniük.
- Most! – kiáltott fel izgatottan Alerion. Jelzésére a főnix lángoló esőt zúdított a nekromantára, Lyla pedig tűzsarlókkal erősítette a pusztító támadás kombinációt. Atalanta is csatlakozott a harchoz, kritikus nyilaival támadta a nőt. Alerion, bár ő maga nem sok távolsági varázslattal rendelkezett, legalább némi telekinetikus nyomás alá helyezte az ellenséget.
- Remélem azért a hajó nem ég el teljesen. - nevetett a férfi kissé zavarban. A vad lángok tombolása belekapott a vitorlákba és kötelekbe, az eső, valamint a méteres hullámok, melyek átcsaptak a hajótest fölött valamennyire biztosították a fedélzetet. De hát, mágikus tűz esetében ki tudja, milyen következmények vártak rájuk...

The member 'Gérard Fernandez' has done the following action : Kocka

---

'Aréna3' :

Lángok ölelték körbe a hajót, de olybá tűnt, ez ellenfelüket nem zavarta. Halott követői töretlenül vágták maguk előtt az utat túlvilági királynőjüknek.
- Azt hiszem, hogy ez nem igazán jött be. - húzta a száját kelletlenül Angelina.
- Akkor csak oda kell csapnunk neki a régi módszerrel: erőből. - javasolta elszántan Lyla.
- Legalább néhány zombival leszámoltunk - próbált magából némi optimizmust kicsikarni Alerion, nem sok sikerel. Érezte, ez a harc lassan esélytelenbe fordult át, ám nem hagyta, hogy ez meglátszódjon fizimiskáján.
Lándzsáját megpörgetve előre lépett, s egy elesett matróz holttestének kezéből kivett egy kisebb pajzsot. Újabb két határozott lépést tett előre, mikor is egy égő zombi állja útját, de Atalanta nyílvesszője fedezte őt. A mágikus támadás szinte lerepítette a mozgó hulla rothadó fejét.
- Megpróbálom magamra fókuszálni a támadásait... Lyla, ha esetleg ide jönnél mellém, tudnék neked adni egy kis plusz sebességet a támadásaidra...
- Ú, ez jól hangzik. - mosolygott az ifjú fegyvermágus, és már ott is volt a férfi mellett.
Az éjszakai eget beragyogó tűzmadár közben eltűnt, s helyét egy betegesen izmos férfi vette át Angelina oldalán.
- Hmm, de jól nézek ki ma is. - feszítette a csillagszellem - Szóval, kit kell istenhez méltó büntetésben résesíteni? - kérdezte mesterét, miközben tekintetével a harcteret figyelte.
Alerion időközben Lyla vállát megérnitve megkétszerezte a lány sebességét, míg Atalanta halálos pontosságú mágikus nyílvesszőkkel fedezte őket. A lángok közül előbukkanónekromanta azonban egyre közelebb ért hozzájuk, s már nem sok idejük maradt egy újabb stratégia kialakítására.
- Ő az ellenségünk Hercules, adj neki! - hallotta Alerion a csillagmágus utasítását. A támadás azonban elmaradt.
- De hát ez egy lány.- érkezett helyette a méltatlankodás - Nem méltó isteni tökéletességemhez, hogy egy lánnyal verekedjek.
- Mi a fenéért tartalak én téged egyáltalán!!! - hallotta Ange ideges kiabálását. Alerion nem szerette volna, ha egy ilyen temperamentumos hölgy dühének kereszttüzébe kerül, ezért inkább egy kicsit úgy pozicionálta magát, hogy még véletlenül se kerüljön az útjába a harc közben.
- Fenébe vele, majd mi elintézzük! - szólt közbe Lyla és újfent szerzett sebességével elégedetten előretört. Rohama közben két élőhalottat is lekaszabolt, és egyenest idézőjük ellen indult.
- Ugh mondtam neki, hogy majd én magamra vonom! - bosszankodott Alerion, és magára némileg erősebb gyorsítást idézve ő maga is megrohamozta a nekromantát. Felgyorsított lépteit azonban minduntalan megállították a földből feltörő árnyékkarok, melyek egyre csak magukkal akarták ragadni őt. Ha ez nem lett volna neki elég, még feketemágikus lövedékek is elsuhantak mellette, melyek csak reflexeinek köszönhetően nem csapódtak be mindössze könnyű páncéllal védett testébe.
- Bízd csak rám, majd én szétropogtatom ezeknek a faszfejeknek a csontjait. - hallotta maga mögül, szinte lassítva, mert ő maga már a saját csúcssebességén harcolt, ellenfele azonban tartani tudta vele a lépést. Mintha az érnyékok és a sötétség is védelmezték volna őt, a szúrásait hirtelen feltörő árnypajzsok térítették el, s mikor puszta lendületéből akarta megtámadni a fekete mágust, azt egy árnymarok rántotta ki útjából. Bár a férfi előretört, az élőhalottak még továbbra is fenyegetést jelentettek. Atalanta sorra szedte le őket, de éles tekintetével talált egy pillanatnyi hibát a nekromanta védelmében is, melyet ő azonnal ki is használt. Mágikus erővel feltöltött kritikus erősségű nyílvesszője tévedhetetlenül suhant célpontja felé. Az ellenség, ugyan észlelte a támadást, már túl későn mozdult, s bár a varázslat nem talált életveszélyes pontot, a vállába fúródó mágikus lövedék meghátrálásra kényszerítette őt. Alerion egy telekinetikus lökéssel kontrázott rá, diadalittas döfésre emelve lándzsáját, hogy felnyársalja ellenfelét. A nekromanta azonban nem adta oly könnyen magát; árnymásolatot idézett magáról, mely visszatartotta a rúnalovagot, aki eddig földön fekvő ellenfele fölé tornyosult. Közben árnykezek törtek fel az árbocból, melyen Atalanta fészkelt, lerántva őt a fedélzetre. A gúzsba kötött nő minden akrobatikai képessége ellenére úgy esett a hajópadlóra, mint egy zsák krumpli, s a becsapódás azonnal az eszméletlenség határára taszította őt.
Alerion, társának esését látva dühödten felordított, s vérszemet kapva kirántotta testét az árnyék másolat szorításából. Lándzsáját az előtte álló nőbe szúrta, mely sötétségfoszlányokká esett szét. A hús-vér nekromanta azonban a férfi fegyverét dühödten kirántotta kezéből, és a nyílvesszőért cserébe, bosszúként most Alerion vállába állította azt. A férfi visszakézből eleresztett a nő irányába egy telekinetikus lökést, aki ennek következtében újra a földön landolt. Lendületet véve odarohant Atalantához, ezzel végleg felhasználva sebességmágiájának utolsó löketét is. Arra már nem volt ereje, hogy kiszedje vállából saját lándzsáját, de az ájult fegyvermágus testét még magához húzta, s fejét ölébe fektette. A nő egy pillanatra kinyitotta a szemét, s gyengén társára mosolygott.
- Életben vagyok... - nyögte erőtlenül. - Ne sírj...
Kezével megpróbált a férfi arca felé nyúlni, de gyenge karja kudarcot vallott.
- Ezek nem könnyek, szerelmem. Csak esőcseppek és az ellenségünk vére.
Atalanta, egy nevetéshez hasonló sóhajt eresztett ki magából, s visszasüllyedt az ájulásba. Alerion egyik kezével kisimította a fegyvermágus haját az arcából, másikkal pedig rámarkolt lándzsájára. Még látta, ahogy Angelina csillagszelleme szertefoszlik, a lány pedig a földre rogy, Lylat pedig a zombik hada söpri el. Hősiesen leküzdötte őket ugyan, de látszott rajta, hogy már csak akaratereje tartja őt meg kardjára támaszkodva.
~ Milyen hős az, aki hagyja, hogy mások vívják meg helyette a harcot? - A férfi kitörölte a vért, esőt és könnyeit az arcából.
~ Milyen lovag az, ki hagyja, hogy nők roskadjanak térdre az ellenség előtt? - Alerion gyengéden lehelyezte Atalanta fejét a földre és féltérdre emelkedett.
~ Milyen hős az, akik végignézi, ahogy társait elsöpri az élőholtak áradata? - Nagy nehézségek árán, de felemelkedett a földről.
~ Milyen hős az, aki ledől pihenni a harc közepén? - Újra rászorított lándzsájára.
~ Milyen hős vagyok? Nem vagyok hős! Egy senki vagyok!
- SENKI! - kiáltotta Alerion, ahogy önmagát feltüzelve végre kirántotta vállából lándzsáját, és arra támaszkodva megtartotta magát álló helyzetében. A teleportáció nem volt erőssége, még éppenhogy egyszer sikerült neki, és akkor is csak véletlenül. Elteleportálni velük egy csodával egyenértékű lett volna. Abban pillanatban csak egyetlen gondolat járt a fejében: biztosítani a lányok menekülését. Alerion pedig készen állt, hogy a végsőkig harcoljon értük.