Kate Soren

Jelige: Második lehetőség program
Régi karakter neve: Elizabeth  Colmen
Szint: 2
Varázserő: 1450 VE
Pénz: 150.000 Gyémánt


Név: Kate Soren
Faj Ember
Nem: Nő
Életkor: 17

Szint: 2
Osztály: D
Varázserő: 1087,5 VE

Személyiség: A mosolya szinte levakarhatatlan az arcáról, ha jó kedve van, ha nem, mosolyog. Szinte mindenkivel kedves, de azért a baráti csipkelődés sem áll messze tőle, sőt ha a bátyjáról van szó, akkor ez általános dolog mellé még meglehetősen kíváncsi is. Ígéreteit mindig betartja, épp ezért általában nem szokott gondolkodás nélkül mindent megígérni. Ennek ellenére a megfontoltság nem az erőssége és inkább hallgat a szívére, mint az eszére. Az emberek bátornak tartják, sokkal inkább félti mások életét mint a sajátját, kivéve persze ha egyedül van a sötétben akkor ő maga sem tudja miért, de gyerekkora óta fél.
Jellem: Kaotikus Jó
Kinézet: Karcsú, nőies testalkatú 165 centiméter magas lány. Világoskék szeme van és fehér haja ami a háta közepéig ér, ha nincs harc a láthatáron akkor leengedve viseli, míg ha küldetésre vagy edzésre megy, akkor mindig felköti egy copfba. Általában egy sötét színű nadrágot és egy mindig más színben pompázó pólót hord.

Céh: Quatro Cerberus
Mágia: Air Magic

• Air Magic / Levegő Mágia /
  
• Wind Blast / Széllökés /
  
• Battle Flight / Harci Repülés /
  
• Wind Ball /Szél labda/
  
• Wind Blades / Szél Pengék /
  
• Wind Sword / Szél Kard /
  
• Air Skin / Levegő Bőr /
  Mágiára elköltött: 0, szintlépésből származó ingyenes mágiák
  

Felszerelés: Csupán egy hátizsák amibe egy kis élelmiszer és vizet rak, valamint egy kis noteszt hord mindig magánál.

Vagyon: 375 Gyémánt (150.000/400)

Előtörténet:

Az emberek felejtenek, idősebb korukra nem emlékeznek arra, hogy milyen is volt gyerekként, mit szerettek, mit utáltak vagy éppen mikor mit csináltak. Egy idő után mindez felejtésbe merül, de ugyan kit érdekel már 17 évesen, hogy melyik volt a kedvenc játéka 3 éves korában?


Engem érdekelt minden egyes apróság, ami 7 éves korom előtt történt, mert semmire sem emlékeztem, nem tudtam kik a szüleim, ahogy azt sem, hogy egyáltalán én ki vagyok? Az egyetlen dolog, ami biztos volt a félelem, féltem mindentől és mindenkitől, minden egyes dolog, ami mások számára természetes számomra új volt, ismeretlen és ijesztő. Mégis volt két támaszom, két számomra ismeretlen ember, akik azt állították, hogy tudják, ki vagyok egy nálam két évvel idősebb fiú és egy 32 éves férfi. Eleinte nem hittem egy szavukat sem, de túl sok mindent tudtak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam őket, elmondták, hogy a szüleim mágusok voltak és kaptak egy felkérést, így őket kérték meg arra, hogy figyeljenek rám, állítólag gyerekkori barátok voltak, ők és Cain. A küldetés közben viszont történt valami mert nem tértek vissza, így ragadtam én itt és az emlékeim elvesztése minden bizonnyal annak köszönhető, hogy egy gyönyörű szép gurulást mutattam be a lépcső tetejéről, mikor ezt a hírt hallva elfutottam. Elhittem, amit mondtak egyéb választásom nem is igen volt, semmit nem tudtam a körülöttem lévő világról így muszáj volt bíznom bennük, főleg, hogy nem adtak okot az ellenkezőjére.


Eltelt két hét a lépcsős baleset óta és még mindig nem jutott eszembe egy aprócska dolog sem, mint ahogy a fejem is továbbra is fájt, bár lehet, hogy ezt inkább a több perce tartó hangos dörömbölés okozta, mindenesetre felültem az ágyban és kikiáltottam.
-Szabad – erre a végszóra várva rohant be a szobámba a fiatal fiú, Night, aki azt állította magáról, hogy a legjobb barátom, amit elég könnyű volt elhinni, tekintve, hogy az elmúlt napokban be nem állt a szája, mindig itt ült mellettem és mesélt, mindenről ami épp az eszébe jutott.
- Szia, apa azt mondja ma végre lejöhetsz játszani – örvendezett mellettem, és ez már az én arcomra is egy kis mosolyt csalt, szerettem volna már kiszabadulni a szobából de eddig mindig ugyanazt a választ kaptam még nem, gyógyulnod kell, de végre megtehettem, bár nem igazán tudtam mi vár rám odakint, kíváncsi voltam vajon Night meséiből mi volt az igazság.

Miután sikerült a kissé hiperaktív fiút kizavarni a szobámból rögtön öltözni kezdtem, jó volt végre kikelni az ágyból és a saját lábamon sétálni, végre nem éreztem úgy, hogy menten összeesek annyira fáj a bokám, bár azért egy tompa fájdalom emlékeztetett arra, hogy sikerült ki ficamítanom az esés közben.
-Kész vagy már? – Kiabált kint Night ami miatt csak még szélesebben mosolyogtam, és szinte futottam is ki a szobából, ahogy a fiú meglátott már szaladt is le a lépcsőn ki a házból én meg csak futottam utána.
-Hé gyerekek, óvatosabban – szólt ránk a konyhából Cain, de egyikünk sem foglalkozott vele, mindkettőnket csak az udvar érdekelt bár egyenlőre teljesen más okból, ahogy kiléptem az ajtón csodálkozva torpantam meg, a napsütés és a madarak csiripelése ugyan nem volt újdonság, a szobámból is élvezhettem, de az közel sem volt ehhez fogható. A szél időnként bele, bele kapott a hajamba, miközben a ház előtt lévő virágokat néztem csodálkozva.
- Gyere már labdázni azok csak virágok- húzott el a kezemnél fogva a játszótársam a növényektől csak azért, hogy elszaladhasson velem a ház mögött lévő kis rétre, aminek a szélén ott pihent az említett játék. Itt már Night elengedte a kezem majd mikor már messzebb futott felém rúgta a labdát, de én csak álltam egy helyben várva, hogy mégis mit szeretne, mit csináljak.
- Gyerünk! Rúgd vissza! – Kaptam meg az utasításokat, ugyan nem értettem ebben mi a jó, de megtettem, ugyan mivel még féltettem a lábam így nem túl nagy erővel rúgtam a labdába ennek köszönhetően az el sem ért a fiúig, mégis ő csak nevetve szaladt közelebb, hogy aztán ismét felém száguldjon a labda. Oda-vissza adogatással telt a következő fél óra és a végére egyre inkább kezdtem én is élvezni a dolgot és szinte el is felejtettem közben minden gondomat, de fél óra után én már csak egyszerűen végig feküdtem a füvön egy elfáradtam felkiáltással. Mire Night nevetve ült le mellém és az állóképességemet kezdte kritizálni majd mivel rájött, hogy ezzel semmire sem megy, ő is elfeküdt a fűben és ezután csak csöndben figyeltük a felhőket, mialatt én próbáltam nem gondolni arra, hogy miért is kerültem ide és csak a felhőket figyelni.

A következő dolog, amire eszméltem, hogy Cain hívott minket ebédelni, ami most is nagyon finom volt, ugyan sok hasonlítási alappal nem rendelkeztem, bár Night habzsolását elnézve nem én voltam az egyetlen, akinek elnyerte tetszését a sült hús. Amint vége lett az ebédnek a férfi megkérte a fiát, hogy kicsit hagyjon minket magunkra, majd besétált a nappaliba és egy kis keresgélés után az egyik fiókból kiszedett egy képet, amit rögtön a kezembe nyomott.
-Lily és Jack Soren – tette hozzá, majd csak csendben figyelt, míg én a fényképet kezdtem el tanulmányozni. Egy gyönyörű nő volt rajta hófehér haja lágyan omlott hátára barna szemeiben, pedig boldogság csillogott miközben nála egy fejjel magasabb férfiba karolt, akinek fekete haja és égkék szemei voltak, mindketten annyira boldogoknak és fiatalnak látszottak.

A fénykép helyett már egy másik kép elevenedett meg a szemeim előtt, Lily amint előttem térdelt, miközben mindkét sebes tenyerem felé nyújtottam és a könnyeimmel küszködtem.
-Ne sírj angyalom, minden rendben lesz. Tudod, ha mosolyogsz, a világ is visszamosolyog rád – csak ennyit mondott kedvesen majd kaptam két „gyógypuszit” a kezemre.

Eddig tartott a kis emlékfoszlány, mégis már ez is szíven ütött, tudni, hogy voltak szüleid az egy dolog, de tényleg emlékezni is rájuk, még ha csak egy apróság erejéig is az teljes más lapra tartozik. Akkor értettem meg először igazán, hogy mit is vesztettem el.
-Anyu- suttogtam magam elé miközben sírva fakadtam, sirattam az elvesztett szüleimet és emlékeimet egyaránt, keserves zokogásommal Cain eleinte nem igazán tudott mit kezdeni, de egy kis idő múlva átölelt és olyan semmiségekkel kezdett nyugtatni, mint, hogy: minden rendben lesz, sírd csak ki magad, és sok ehhez hasonló közhely, ami valamiért mégis segített egy kicsit. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor a férfi megunta az álldogálást és felkapott majd leült velem együtt a kanapéra, de én továbbra is csak sírtam mintha a könnyeim soha nem fogyhattak volna el, így ért engem az álom aznap este.

Amennyire hallgatag voltam a sérülésemet követően annyira sokat kérdeztem az elkövetkező pár napban, már-már megállíthatatlanul üldöztem Caint a kérdéseimmel, hogy a szüleim milyenek voltak, mit szerettek és körülbelül mindent megkérdeztem, ami csak az eszembe jutott, így lassan körvonalazódott előttem, hogy milyen emberek is voltak. A régi kalandok, amiket együtt átéltek, mint a Quatro Cerberus céh tagjai hihetetlenek voltak számomra, a szüleim elemi mágusok voltak és én a nyomdokaikba akartam lépni nem csupán tiszteletből, hanem mert erős akartam lenni, hogy megtalálhassam őket, hittem benne, hogy még élnek, hiszen nem találták meg a testüket.


-Fiam elég a lazsálásból ideje egy kicsit gyakorolnod is- szólalt meg a férfi mire Night egy keserves sóhajt eresztett meg, én, pedig értetlenül néztem rájuk, fel sem merült bennem, hogy neki bármi dolga is lenne, hisz az elmúlt két hónapban mindig velem játszott.
-Apaaaa nem akarok, nincs kedvem- nyafogott a fiú, de ennek ellenére is a ház mögötti rét felé kezdett sétálni az apja mögött.
-Te akartál mágus lenne- vigyorgott Cain majd miután beleborzolt a srác hajába felém fordult, aki annak ellenére, hogy nem hívtak követtem őket hátra és tőlük nem messze leültem a fűbe – Night egy pár hónapja elkezdte tanulni a Take Over mágiát, ha gondolod, figyelj minket, vagy ha nem érdekel, találsz pár könyvet a nappaliban.
Ezután már ismét a fiúra figyelt és megkezdődött a gyakorlás pontosabban a férfi átváltoztatta a karját, mint később megtudtam egy Fekete Démon karjává, ez engem lenyűgözött most először láttam tényleges is mágiát ellenben a barátom csak unottan és még mindig kissé morcosan bámult apjára, látszott, hogy tényleg semmi kedve ehhez az egészhez. Ennek ellenére elkezdte tanulmányozni az átváltozást majd egy bólintás és egy mély levegő vétel után megszólalt.
-Satan Arm: Black Demon- mondta és látszott, hogy az ujjai kissé megnyúlnak és a keze kezdett elfeketedni, de csak a csuklójáig jutott és az a sötét színű csontos réteg egyáltalán nem sikerült neki. Ez így ment a következő két órában ő egyre csak próbálkozott, de az átváltozás a végére is csak annyival lett jobb, hogy már az alkarja is kezdett feketedni. Elkeserítő és kiábrándító volt ezt látni, azt hittem a mágiát könnyen meglehet tanulni, hogy egy év alatt már lehetek olyan erős, hogy a szüleim után eredjek, nos, igen ez gyermeki ábránd volt csupán, semmi több, ráadásul még tanárom se volt.
-Cain te értesz az elemi mágiához is? – Szakítottam félbe a gyakorlásukat látva, hogy a férfi pár
bíztató szón kívül sokat nem tesz hozzá a dologhoz.
-Eh nos nem, sajnálom kölyök, de nem. Miért, azt szeretnél tanulni? – Kérdezett vissza miközben letelepedett mellém.
-Igen, olyan erős szeretnék lenni, mint anya meg apa, és amiket meséltél, az mind olyan csodálatos, hogy irányíthatod a levegőt, meg a tüzet és a többi elemet- hadartam anélkül, hogy levegőt vettem volna közben, de a férfi elgondolkodó arcát látva itt befejeztem.
-Én nem tudlak ezekre tanítani, de talán, ha szerencséd van akkor rátudjuk venni Dravent bár az nagyon nem lesz egyszerű – mondta miközben az állát vakargatta továbbra is kissé elgondolkodó tekintettel – tudod valamikor régen még ő tanította édesanyádat is.
-Tényleg? De akkor ő nem túl öreg? – Kérdeztem teljesen komolyan, mire Cainből kitört a nevetés, erre csak értetlenül néztem rá ő ezt látva csak megrázta a fejét és inkább válaszolt.
-De ő elég öreg már akkor sem volt fiatal mikor Lillyt tanította, de hidd el még mindig nagyon erős, csak hát az a gond, hogy anyukád után már nem igen tanított mást, egy próbát azonban megér, holnap elviszlek hozzá.
-Nem lehetne inkább ma? – Próbálkoztam hátha szerencsém lesz.
-Milyen türelmetlen valaki – mosolygott rám a férfi – de sajnos nem, lassan sötétedik, és nem ismerem annyira az utat a hegyen.
-De akkor holnap reggel rögtön megyünk?- Folytattam tovább a kérdezősködést, most, hogy végre ott volt a lehetőség előttem is, hogy tanuljak nem akartam egy percet sem veszni, hagyni és ahogy Cain vigyorogva rábólintott örömömben éljenezve felugrottam, tudtam, hogy ez még csak az út eleje, mégis már ennyi is reménnyel töltött el.
-Ne éld bele magad kölyök, még bele kell egyeznie.


Nem, ez az egy szó visszhangzott a fejemben miközben Dravent bámultam, elvileg nagy mágus volt, de én csak egy alacsony hajlott hátú, ősz hajú szakállas öregembert láttam, aki ezzel az egy szóval húzta keresztül a terveimet.
-De ígérem, hogy tanulni fogok!- Kiáltottam, nem akartam ennyire könnyen feladni, szükségem volt a mágiára.
-Taknyos, nem értesz a szóból? Azt mondtam nem!- Mondta el újra és ezzel a lendülettel csapta be az orrunk előtt a hegyen lévő kis kunyhojának az ajtaját. Tanácstalanul bámultam fel Cainre, hogy most mi lesz, de ő csak sajnálkozva nézett rám és próbált az ösvény felé terelgetni, hogy induljunk haza.
-Cain, én még maradok, majd visszamegyek egyedül – túlságosan elszánt voltam, hogy ennyiben hagyjam a dolgot, a férfi pár percig fürkészően nézett rám, majd mivel nem akarta túl sokáig magára hagyni a fiát így végül engedett.
-Ha ebédre nem jössz vissza érted jövünk- erre csak mosolyogva bólintottam kaptam egy kis időt, hogy meggyőzzem az öreget. Ennek elkezdéseként kopogtattam az ajtón, egyszer majd pár perc múlva még egyszer és így folytattam tovább, elég idegesítő dolog lehetett mégis Draven jól bírta a dolgot körülbelül már tizedik alkalommal kopogtattam, de ezek után sem volt hajlandó ajtót nyitni nekem. Jobb híján az ajtótól egy pár lépésnyire leültem és vártam fogalmam sincs meddig, de mire már túl unalmas lett volna a dolog az ajtó kinyílt.
-Fárasztó vagy, miért nem mész haza?- Morrant rám az ajtóból.
-Minek? Szülők nélkül? – Csupán ennyit kérdeztem miközben felkeltem a földről csak, hogy ne kelljen annyira felfele néznem az öregre.
-Kik voltak a szüleid?
-Lily és Jack Soren, számít ez valamit?- Tudtam, hogy anyát tanította, de nem gondoltam, hogy ilyen gyors elutasítás után bármire is mennék azzal, hogy ezt tudja.
-Ők meghaltak?- Ettől az információtól elég megrendültnek tűnt és hirtelen még öregebbnek tűnt, ezek alapján nem csak nekem jelentette olyan sokat, mégis pár pislogás után Draven kihúzta magát.
-Előre szólok ez nem lesz egyszerű, magas elvárásaim vannak, és ha egyszer is úgy látom, hogy nem vagy alkalmas akkor elzavarlak – mondta én, pedig rögtön beleegyezően bólogatni kezdtem, erre vártam reggel óta, végre tanulhatok.

Az elkövetkező éveket Night-tal mindketten tanulással töltöttük ki-ki a saját mesterének segítségével, azonban az esték, a vacsorák mindig a családé voltak, vagy legalábbis mindig ezt mondta Cain és ahogy teltek az évek tényleg azzá váltunk mi hárman.
Egyre jobban haladtam a levegő mágiával is tudtam, hogy fejlődők mégis kevésnek éreztem, a szüleim sokkal erősebbek voltak mikor a küldetésre mentek, és amíg nem érem el azt a szintet esélyem sincs arra, hogy visszahozhassam őket.  
Draven betartotta a szavát tényleg meglehetősen nehéz edzésmódszerei voltak, de tény, hogy hatásos volt ennek ellenére még így is majd tíz év telt el azóta, hogy tanítani kezdett mire azt mondta, hogy részéről ennyi volt találjam meg a saját utam. Ez a mondat egyszerre okozott egyaránt örömet és hozott szomorúságot is, az öreg annyi mindent tanított és nem csak a mágiára hanem, hogy hogyan fogadjam el a dolgokat, sokat segített a szüleim és az emlékeim elvesztésének elfogadásában és ezért sohasem lehetek neki elég hálás.
-Ne felejtsd el majd meglátogatni időnként ezt a vénembert – búcsúzott el tőlem a férfi egy ölelés kíséretében.
-Úgy lesz mester!

***

-Night haladj már – szóltam hátra a mögöttem vánszorgó srácnak. Ideje volt, hogy csatlakozzak végre a Quatro Cerberushoz és neki kezdjek az én kis magánnyomozásomnak, de nyilvánvalóan az én kis fogadott bátyám nem hagyhatta, hogy egyedül vágjak neki, így rögtön társult mellém, egy jó móka lesz felkiáltással, bár ennek Cain annyira nem örült, de nem próbált lebeszélni minket, tudta, hogy úgysem sikerülne így csak sok szerencsét kívánt nekünk.
-Hugi állandóan csak hajszolsz, hova rohansz? – Panaszkodott ennek ellenére felgyorsította a lépteit, hogy felzárkózzon mellém, mindig ezt csinálta, senkit nem hallottam soha annyit panaszkodni, mint őt mégis minden egyes alkalommal ennek ellenére is megcsinálta azt, amit kértek tőle, csak mellé látványosan szenvedett.
-Szerintem kapcsoljunk sebességbe mert így soha nem érünk oda- engedtem el a fülem mellett a kérdését, ő pedig ismét egy szenvedő sóhajt eresztett meg.
-Satan Wing:Dark Raven
-Battle Flight – mondtam és egy könnyen tempóra váltva kezdtünk el a célunk fele repülni.
Már elég közel voltunk a városhoz mikor a viszonylag lassú haladásunknak hála az úton négy embert pillantottunk meg és hangos kiáltásokat hallottunk, határozottan harc folyt oda lent és hárman voltak egy ellen. Nem túl tisztességes arány intettem Nightnak, hogy segítsünk, a lánytól aki egyedül volt épp akkor rángatták el a táskáját amikor épp, hogy földet értünk ezért rögtön belevetettük magunkat a harcba, az én ellenfeleim eleinte egy velünk egyidős lány és fiú volt még a bátyámnak egy másik srác jutott.
-Wind Blades – mozdítottam a kezem rögtön a lány felé mire egy méteres szél pengéket lőttem felé, ami el is találta a lányt és mély vágást ejtett a maga elé emelt kezein. Nem volt több időm a lányra figyelni, mert a srác amint ezt meglátta rögtön támadt is
-Jolt of Fate –ezzel előhúzott két lapot a pakliból és ezután egy villámcsapás indult felém, amit szerencsére időben észrevettem és félre tudtam lépni, nem is vesztegettem tovább az időt, nem akartam esélyt adni még egy ilyen támadásnak.
-Wind Ball! Wind Ball!- Mondtam és egymás után egy-egy szél labdát lőttem ellenfelem felé az egyik elől ugyan még sikerült kitérnie, de a másik telibe találta a mellkasát, amin apró kis vágások keletkeztek, az ellenfelem kissé ijedten nézett rám, majd inkább hátat fordított és futni kezdett a szemem sarkából, pedig az láttam, hogy a társai követik a példájukat.
-Én nagyon köszönöm a segítséget, egy feladat voltam teljesíteni és teljesen kimerültem mostanra – hálálkodott nekünk a lány miközben én is és Night is közelebb mentünk hozzá.
-Jól vagy hugi?- Nézett végig rajtam a srác miközben megszüntette a Satan Arm: Black Demon formát én válaszul csak bólintottam, de közben ugyan úgy sérülések után kutattam rajta, de szerencsénkre neki sem esett semmi baja.
-Nagyon szívesen – válaszoltam a lánynak ha már a bátyám erre nem volt hajlandó az előbb – tényleg nem tudom esetleg tudsz nekünk segíteni? Nem jártunk még itt a városban ezelőtt és egy kis segítség kellene, hogy merre találjuk a Quatro Cerberus céh házat?
-Csatlakozni akartok a céhhez? – Örvendezett a lány mikor mi határozottan bólintott még szélesebben mosolygott – segítek eljutni oda, én a Quatrosok közé tartozom, Winry Doleran vagyok.
-Kate Soren és Night Seraph – mutattam be magunkat majd mindketten kezet fogtunk a lánnyal, az utunk ezután meglehetősen csöndesen telt persze leszámítva a kísérőnk állandó kérdéseit és mesélni valóját, nem mondom egyikünk sem panaszkodhatott soha, ha arról volt szó, hogy beszélni kell, de ez a lány mérföldekkel túltett rajtunk.
Hálát adtam az égieknek mikor végre beléptünk a céh épületbe, bár az sem volt sokkal halkabb mégis a káosz valahogy normálisnak tűnt ennyi ember láttán. Winry anélkül, hogy kértük volna vezetett minket Goldmine mesterhez, de mielőtt ő akár egy szót is szólhatott volna a lány neki állt elmesélni a dolgokat onnantól kezdve, hogy mi ketten szeretnénk belépni a céhbe és, hogy nekünk köszönheti, hogy sértetlenül visszaért, azt hiszem a céhmester is érezte, hogy a szóáradatnak sosem lesz vége ha nem szakítja félbe.
-Nos ezek után úgy hiszem csak ennyi kérdésem lenne felétek, hova kéritek a pecsétet?- Kérdezte tőlünk Goldmine mire én a bal vállamat tartottam oda míg Night a mellkasa bal felére kérte, a mielőbb szabadulás érdekében mi el is búcsúztunk és hátra hagytuk Winryt, hogy nyugodtan tovább mesélhessen a mesternek.

Rendben, köszönöm az észrevételt ezek után majd jobban figyelek rá.