Firmus történetei: Fairy Tail Next generation

Előszó:

Ez a regényke nem a karakteremről szól, hanem teljesen önálló történet egy új hősről Fiore-ban. A sztoriról nem írnék le előre semmit, had legyen meglepetés
Fejezetenként lesz publikálva, terveim szerint heti egy adagba. Ha elkap a billentyűláz gyakoribb is lehet. Jó étvágyat az első, felvezető, fejezethez.


A nehéz kőbuzogány hatalmas erővel csapódott a szürke kockakövekből kirakott padlóba. A kőlapoknak esélyük sem volt, és tucatjával törtek apró darabokra a fegyver kíméletlen csapása alatt. Apró kődarabok és hatalmas porfelhő maradt csak a levegőben, mely pár pillanatra mindent beborított.
A fegyvert tartó lény előrelépett a felhőbe, szemei igyekeztek hozzászokni a megváltozott körülményekhez, de ellenfelének eddig nem találta nyomát. Magabiztosan előreindult, s lépései nyomán újabb porfelhők keletkeztek és megremegtek a padlólapok. Egyszerű gondolatai csak a körül forogtak, hogy megtalálja és elpusztítsa az embert ki volt olyan botor, hogy behatolt a szentélybe melynek őrzésére született. És megtalálta. A kék hajú lány előtte feküdt a lassan eloszló porban és köhögött. Külsérelmi nyom nem látszott rajta csak riadt tekintete és koszos ruhája árulkodott a támadásról. A gólem hatalmas kőizmaival magasba emelte buzogányát, hogy megadja a kegyelemdöfést a lánynak, aki beletörődve az elkerülhetetlenbe eltakarta szemeit karjaival. Már csak pár pillanat és vége. A gólem máris következő áldozata után nézett, de a gyilkos fegyvere egyszer csak megállt a levegőben a feje fölött. Ha a gólemnek lettek volna érzelmei biztosan meglepődött volna, de így csak közönyösen vette tudomásul, hogy fegyverét és vele hatalmas kőtestét is villámgyorsan növő indák sokasága lepte be. A karnyi vastagságú zöld növények a lába alatti kőlapokat áttörve pár pillanat alatt több méteresre nőttek. Kőlábát megemelve el akarta taposni a probléma forrását, de a sűrű indahálózat máris mozdulatlanságra kényszerítette melyet még erős izmaival sem tudott elszakítani. A zöld háló páncélként burkolta be és kőteste pár helyen megrepedt a természet eme fojtogató ölelésében. Tekintete az indákról a még mindig fekvő lányra vándorolt, aki még mindig várta az elkerülhetetlen csapást, majd észrevette a szeme sarkában a villámgyorsan közeledő testet mely a levegőben úszva elképesztő sebességgel száguldott egyenesen felé. Testi reakcióra még a fojtogató indák nélkül sem lett volna esélye, mielőtt a fejéhez képest hatalmas süveget viselő ember csizmás lába a mellkasának csapódott. A hatás azonnali és pusztító volt a gólem számára. Mellkasán apró repedések ezrei indultak el teste minden porcikájába és primitív tudatának utolsó gondolatával megértette, hogy elbukott.
Kétméteres tömör kőteste darabokra tört és csak apró kavicsok maradtak belőle melyek beterítették a poros padlót. Kőbuzogánya hatalmasat koppanva eset a földre betörve még pár ép kőlapot. A becsapódás pár pillanatig visszhangzott a templom faragott kőfalain, aztán elnyelte egy új hangforrás mely a templom másik végéből tört elő ijesztő fényjáték kíséretében.

Levy McGarden félve vette el kezét arca elől és még így is alig hitt a szemének. A gólem az utolsó pillanatban csapdába esett, és pár pillanatra rá már csak por és pár kavics maradt belőle, nomeg a buzogány melynek nemsok hasznát vennék a súlya miatt. A maradék port is kitörölte könnyes szeméből, így már tisztán látta feléje szaladó két megmentőjét.
- Levy! Jól vagy? – kérdezték egyszerre mintha ikrek lennének. Szemükben látszott az őszinte aggodalom, mely Levy-ből előcsalta kislányos mosolyai egyikét melytől általában a két fiú szinte rögtön elolvadt a boldogságtól.
- Semmi bajom srácok, csak kicsit meglepődtem, de ahogy látom, van pár új barátunk! – és mutatóujjával kettőjük mögé bökött. Jet és Droy lassan megfordult és akkor észrevették, hogy a falak mentén elhelyezett harcosokat ábrázoló szobrok már nem olyan mozdulatlanok, mint egy perce voltak.

A kőharcosok mintha ezeréves álomból ébredtek volna szépen lassan lerázták magukról az évtizedes port és leugrottak kőalapjukról. Fejüket forgatva gyorsan felmértek helyzetüket. A templom végén lévő oltártól érkező fény és hangorkánt csak egy pillantásra méltatták. Figyelmüket teljesen a beomlott bejárat előtt lévő három ember felé fordították, akik feszülten méregették a méretes kőőröket. Fegyvereiket, melyeket az ősök forgattak kikről mintázták őket, mint régi barátaikat üdvözölték és rögtön a hívatlan vendégek kis csoportja felé fordították. A trió szeme elkerekedett a lándzsák, kardok és buzogányok erdejétől.
- Ajjajj! – mormogta Jet, miközben leporolta szőrmekabátját, és süvegét megigazítva védekező pozícióba állt.
- Ajjajj bizony! – nyugtázta egykedvűen Droy és már nyúlt is a vállain átvetve viselt övekhez, melyekben a varázslatai alapját képező növények magjai lapultak.
A gólemek magabiztos léptekkel elindultak a csarnok bejáratánál lévő hármas felé, s közben figyelemre sem méltatták a közben hátuk mögött zajló harcot. A templomszerű építmény másik végében egy darabokra tört kőszarkofág romjainál, mintha maga a fény és a sötétség csatáztak volna. Hirtelen gyulladt fénygömbök vadul táncoltak a díszes faragásokkal teli falakon és látni engedték az oltár feletti hatalmas freskót, melynek sötét köpenyes hőse mintha magába szívná a számára kényelmetlen fényeket, hogy újra a megérdemelt sötétségben nyugodhasson. A fénycsóvák mintha érezték volna, hogy nincs ott keresnivalójuk a sűrű masszaként terjeszkedő árnyék ellen fordultak, mely a törött szarkofág mellől kezdett behálózni mindent. A fények sokasága dárdaként hasított a fekete masszába, melyben utat törve megvilágították egy pillanatra a sötétség magjában álló embert. A talpig fekete köpenyt viselő férfi szája gúnyos vigyorra húzódott és testéből újabb árnyékcsápok törtek elő, elnyelve a fénydárdákat, hogy gazdájukat ismét eltakarhassák a vele szemben lévő fényárban úszó embertől. A mennyezetig érő fényoszlop tulajdonosa újabb vakító támadást indított, de félúton az Árnyék felé megálljt parancsoltak neki a sötét csápok. A levegő sercegett az egymásnak feszülő mágikus energiáktól, ahogy a két ellentétes erő egymásnak feszült, hogy aztán semmivé oszolva eltűnjenek a poros levegőben. A Fény harcosa kihasználva a küzdelemnek ezt a pillanatnyi szünetét a hátán viselt tokban lévő kard felé nyúlt. A fegyver könnyedén kicsúszott tartójából, és máris az Árnyék felé nézett. A Fény varázslója halk szavakat mormogott, mire a kard markolatán felvillant egy kristály, mely mintha pokoli éhség kínozná magába szippantotta a gazdáját körülvevő világosságot. A folyamat pár pillanat alatt végbement és a kard pengéje immár egyenletes fénnyel világított akár egy fáklya, és elriasztotta a fenyegető árnyékokat, melyek a falakon terjeszkedtek gazdája felé. A varázsló újabb szavakat mormogott és a penge végéről tűhegyes fénycsóva indult az Árnyék felé, mely elnyelte mielőtt fizikai valóját elérte volna. A Fény leengedte kardját melynek sugarai vakítva verődött vissza hófehér köpenyéről.
- Szép teljesítmény ez egy magadfajta vakarcstól. – mosolyodott el az Árnyék és a sűrű éjsötét massza, mely eddig védelmezte elillant egy szempillantás alatt, látni engedve teljes valójában és az éjfekete dárdát is, mely jobb kezében manifesztálódott.
- Tulajdonképpen hálával tartozom amiért, akaratlanul bár, de kiszabadítottál börtönömből. – nézett a Fény fehér csuklyával takart szemébe, mely elfedte támadója arcát. – Ezzel újraélesztetted a reményt, hogy a Mestert feltámasztva miénk lehessen a Világ. Sajnos törekvésedet látva reménytelen hogy csatlakozz hozzánk, ezért életed már csak a következő pár percre korlátozódik. – húzódott pokoli mosolyra az Árnyék szája és gyengéden megmozgatta dárdáját fekete kesztyűs kezében. –Társaid pedig hamarosan hűséges őreim martalékává válnak. Nem így tervezted az elpusztításomat, nemde? – intett még mindig mosolyogva a menetelő gólemek háta felé.

A Fény válaszra sem méltatta. Társaira pillantott, akiket lassan teljesen körbevesznek a gólemek és düh fogta el. Dühös volt önmagára, amiért ezeket a szegény srácokat belerángatta ebbe a veszélyes küldetésbe, melyért valószínűleg az életüket adják. Dühös volt önmagára, amiért túlzott magabiztossággal indult neki ennek az életveszélyes kalandnak. Mestere meg is mondta anno, hogy ez a sajnálatos tulajdonsága a vesztét okozhatja majd. Most itt áll az Árnyékkal szemben, akinek az elpusztítására érkezett, de most a sors különös fintoraként a megmentője lett. Dühe lángnyelvekként csapódtak az őt körülvevő fényglóriához tovább erősítve a ragyogást, mely lassan az Árnyék kivételével az egész templomot bevilágította.
- Nem! – gondolta. - Még semmi sincs veszve, még győzhetek! – azonban tekintete újra a három fiatalra esett, akik nem élnék túl a támadást, ami az egész templom és ezzel együtt az Árnyék pusztulását is okozhatják. Jó eséllyel saját maga sem élné túl, de csak ezzel a technikával van esélye legyőzni a feltámadása után látszólag ereje teljében lévő ellenfelét.
- Sajnálom! – mondta ki őszintén alig hallhatóan és kardja markolatát még szorosabbra fogva nekirontott az Árnyéknak, mely mosolyogva várta a támadást és dárdájával védekező állásban állt.

Levy-ék csak a két harcos egymásnak feszülését látták, aztán el is tűntek a fény és az árnyék harcát jótékonyan eltakaró háborgó viharfelhőben, de nem is volt több idejük a nézelődésre, mert a gólemek tömege a harcot eltakarva, már a nyakukon is voltak.
- Mit tegyünk Levy? Ennyi ellen semmi esélyünk! – hadarta Jet, és rettegve nézett a fegyvereiket maguk előtt tartó kőszörnyek felé.
- Csak védekezhetünk és reménykedhetünk, hogy a Kósza kerül ki győztesen a nagyok csatájából. – sandított a felvillanásokkal tarkított felhő felé. - Addig is dobjuk be a falas trükköt! Droy, készen állsz? – kérdezte furcsa frizurájú társát, kinek rövid fekete hajából, mint egy elefántorr meredt az ég felé az egyetlen hosszabb tincs.
Csak egy bólintás volt a válasz.
- Solid Script! Iron Wall! – kiáltotta a lány, és a levegőben megjelent mágikus pecsétje, a gólemek előtt pedig a terem teljes szélességében egy acél betűkből álló fal tűnt elő a semmiből. Droy villámgyorsan magokat szórt a fal köré, melyekből szempillantás alatt vaskos indák erdeje nőtte be a barikádot, mely elzárta őket a gólemektől, akik fegyvereikkel rögtön nekiestek a váratlan akadály lerombolásának. A fém és kőfegyverek kíméletlenül rombolták a természet és acél eme furcsa barikádját.
- Jet! Nézd meg, mit lehet kezdeni a beomlott bejárattal! Mi addig feltartjuk őket! – szólt társára Droy, miközben újabb mágikus magokat szórt a gólemek felé hogy tovább erősítse a fal védelmét.

Jet rögtön a sziklákkal betemetett bejárat felé fordult, de csak a tarkóját vakarhatta a süvege alatt, mert ebből a halálcsapdából lehetetlennek tűnt a kijutás. A kétszárnyú ajtó teljesen eltűnt a lezúdult hatalmas kődarabok alatt. Némely szikla nagyobb volt, mint ő maga. Ha ezt tudta volna csákányt is hozott volna magával.
A gólemek kitartóan darabolták kardjaikkal a látszólag végtelen dzsungelt alkotó indákat, és már néhány „acélbetűt” is sikerült megrepeszteniük, amikor a hátuk mögött hirtelen elcsendesült minden. Egy emberként fordultak az eddig figyelmen kívül hagyott csatatérre, de ott már csak egy hatalmas fényáradatot láttak mely folyamatosan növekedve mindent elpusztított mi útjába állt. A falakat és padlót alkotó kőtáblák ezer darabra törtek a közelgő fény hihetetlen erejétől, hogy aztán elporladjanak a kegyetlen világosságban. Az árnyékok pedig már rég nem léteztek, mikor a fénygömb már csak pár méterre volt a gólemektől. A kőszörnyek ösztönösen elkezdtek hátrálni, érezve a félelmetes mágia pusztító hatását, amit még ők sem élhettek túl, de rögtön abba a falba ütköztek, amit eddig kitartóan próbáltak lerombolni. Most fegyvereiket eldobálva puszta kőkezükkel próbáltak utat törni, a fal azonban nem engedett, és a gólemeket lassan elnyelte a földöntúli világosság.
- Mi történik!? – üvöltötte túl az összedőlő templom robajlását Droy, és megbűvöltem nézte, ahogy a védelmüket alkotó falat egyszerűen felemészti a fénygömb hihetetlen ereje.
- Levy! – kiáltotta Jet a beomlott bejárat mellől és puszta kézzel kezdte verni a bejáratot eltorlaszoló sziklákat, de azok makacsul a helyükön maradtak.
- Ez. Ez hihetetlen! – dadogta Levy megbűvölten nézve a fényt és Droy-al együtt lassan a kétségbeesett Jetig hátráltak.
A fény pedig kegyelmet nem ismerve közeledett feléjük, és az átkozott templommal együtt őket is elnyelte. Utolsó kiáltásuk kétségbeesetten visszhangzott a még megmaradt falakon, de senki sem hallhatta. Sem a fényből hallatszó elégedett gonosz kacajt.

- Ébresztő, hétalvó! – hallod tompán, de egyelőre képtelen vagy kinyitni a szemed, hogy megnézd ki szól hozzád.
Annyi biztos, hogy a hangban semmi sürgetőt nem érzel, már amennyire ezt kábult állapotodban ki tudod venni. Még egy próba a szemeid kinyitására, de újabb kudarc. Tompán hallod, ahogy fa csúszik a fán és szemhéjadon át mennyei világosság tündököl. A friss levegő mely megtölti tüdőd újult erővel tölt el, hogy végre lásd a kedves, törődő hang tulajdonosát.
- Gyerünk, meg tudom csinálni! – és végül sikerül résnyire kinyitni szemeidet, de szinte azonnal be is hunyod a betóduló fehérség után. Érzed, hogy pár könnycsepp legördül orcádon, és még egy próbát teszel. Most már sikerül félig kinyitni és hunyorogva pásztázod a szobát, de fejed elfordítása jelenleg a lehetetlennel egyenlő, ezért egy szűk szakaszt tudsz csak szemrevételezni.
Az már biztos, hogy ágyban fekszel. Látod fehér takaróval beborított tested, és a világos fából készült ágykeretet.
- Biztos nyírfa. – gondolod, de figyelmed a szemben lévő vidám sárga színűre festett falon lévő két kép kelti fel. Az egyiken egy sárga tündérszerű jelkép látható díszes keretben, a másikon pedig pár mosolygós fiatalember egy tornyos épület előtt mellyen a Fairy Tail felirat látható. A huszonéves fiúkon és lányokon vidámság látszik. Arcról egyiket sem ismered fel és az épület sem ismerős, de nézzük, mi van még itt. Szemed sarkából észreveszed az előbbi zaj forrását mely egy díszes faablak kinyitása volt, és a mögötte lévő piros függöny most vígan csattogott a friss nyári szellőben.

Ekkor feltűnik a hang gazdája is. Hosszú piros ruhát viselő mellén szalaggal átkötve, hosszú fehér haja a hátát verdesi a leheletnyi légmozgásban. Megáll az ágyaddal szemben kezében egy váza valószínűleg frissen szedett virággal, és arcán megkönnyebbült mosoly látszik, mely boldogsággal tölti el fáradt szívedet.
- Örülök, hogy végre magadhoz tértél. Hogy érzed magad? – kérdezi angyali hangon.
Próbálsz válaszolni, de mintha összenőttek volna ajkaid, képtelen vagy kinyitni a szádat. Még egy próba. Szád lassan kinyílik száraz ajkaid között pedig mintha habarcsot éreznél.
- Mióta fekhetek itt? Mióta nem beszélhettem senkivel? Honnan ismerem a habarcs ízét? – dübörögnek a gondolatok fejedben, de végül csak annyit mondasz, hogy : - Jól! Köszönöm.
De ez csak önámítás. Tested továbbra sem tudod megmozdítani, szemeidet bántja az erős fény és a fejedben pedig mintha a favágó világkupát tartanák, de ezt neki nem kell tudnia.
- Igazi férfias hozzáállás. Tetszene a bátyámnak, de sajnos nem így van. – mondja mosolyogva, és az ágyad szélére ül a vázás virágot ölébe, kezét pedig a bal kezedre téve.
Jobban megnézve húsz év körüli lehet és mintha gyógyító energia áramlana belőle. Valahogy jobban érzed magad mellette.
- Sajnos nem vagyok gyógyító, de igyekszem mindent megtenni a felépülésed érdekében. – mondja, miközben mélyen a szemedbe néz.
Mintha a gondolataidat olvasná, de ezt a lehetőséget gyorsan elveted.
- Hol vagyok és hogy kerültem ide? – teszed fel a kérdést, mely már a diadalmas szemkinyitás óta foglalkoztat. A szavak elég lassan jönnek ki torkodból.
- A Fairy Tail-ben vagy és Levy Chan-ék hoztak ide eszméletlen állapotban. Bár ők is sérültek voltak, de téged valamiféle mágikus erő ütött ki. Ahhoz képest a testeden lévő zúzódások és kisebb-nagyobb vágások elenyészőek voltak. Ez pontosan egy hónapja történt. – mondta elkomorodva.
- Tehát egy hónapja fekszem magatehetetlenül. – állapítod meg magadban és ezernyi kérdés száguldozik fáradt elmédben. Furcsamód semmilyen emléked nincs a mai ébredés előttről. A Levy név sem mond semmit. Sőt a saját nevedet sem tudod felidézni, akárhogy erőlködsz. Őrület!
- Ééés én, én ki vagyok? - teszed fel dadogva a bátortalan kérdést mely annyira bizarrul hangzik, hogy majdnem elneveted magad.
Közben érzed, hogy a mai napra lejárt az időd. Szemeid lassan lecsukódnak, zakatoló gondolataid eloszlanak, és lassan kétségeiddel elmerülsz az álom csendes, nyugtató tengerében.
- Sajnos ezt jelenleg senki sem tudja. – mondja a lány őszinte sajnálattal, de te ezt már nem hallod.

Megigazítja takaród, a vázát az ágy melletti takaros kis éjjeliszekrényre helyezi, még egyszer körülnéz, majd szép csendben kisétál az ajtón. A szobára ismét csend borul. Az ablakon csak kisebb zenefoszlányok és pár vígan kacarászó valószínűleg italozó hangot fúj be a szél.

Másnap kipihenten ébredsz. Agyad kitisztult és mintha varázsütésre megszűntek volna fájdalmaid. Fejed végre elfordítva a szobának új részeit fedezed fel, de semmi újdonságot nem találsz az éjjeliszekrényen, melyen ma is friss virág van, és egy falon lévő tükrön kívül. A „Ki vagyok én?” kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt. A tegnapi ébredés előttről semmi emléked nincs, akárhogy töröd a fejed.
- Talán a tükör választ adhat! – kiált egy hang agyad legmélyéről, és minden erődet összeszedve megpróbálsz felkelni az ágyból. Apró mozdulatokkal felhúzod lábad és elfordítod tested, hogy az ablakkal szemben lévő tükörbe nézve választ találj kérdéseidre. Sajnos ehhez fel kell állnod és ez jelenlegi állapotodban elég embert próbáló feladat lesz, de érzed, hogy sikerülni fog. Takaród lassan félretolod és apró mozdulatokkal végül sikerül ülő helyzetbe tornáznod magad, miközben lábad szabadon leng az ágy szélén. Talpad alatt kék pamut papucsot veszel észre, mintha külön neked készítették volna ki. Engedelmesen belebújsz a finom, meleg lábbelibe és jobb karodra támaszkodva megkísérled kinyomni magad az ágyból, hogy leteszteld lábra állási esélyeidet.
- Eddig siker! – tölt el az elégedett érzés, amikor kicsit imbolyogva, de saját lábadon állsz a kis éjjeliszekrény mellett. Jobbra tekintesz, hogy felmérd a távolságodat a napfényben csillogó üvegfelülettől. Csak fél méter.
- Akkor irány a tükör. – és lassan elindulsz a szent cél felé. Lassan csoszogva, hogy bármilyen botlás esetén az ágyba irányítsd zuhanásodat, végtelennek tűnik a távolság, de végül odaérsz. Hátad kicsit kihúzva hogy eltakard a mögüled beszűrődő napfényt belenézel tükörképedbe, de onnan egy ismeretlen néz vissza rád.

- Tehát ez lennék én. – mondod ki hangosan tapasztalataid, és alaposan szemrevételezed fiatal arcodat. Hosszú szőke haj hátrafésülve, vállmagasságban valahol összefogva. Kék szemek, frissen borotvált arc. Ez bizonyára a fehérhajú lánynak köszönhető.
- Jaj. Még a nevét sem tudom! – tölt el a keserű gondolat. - De ezen majd változtatunk, ha megint felbukkan. – nyugtázod és megint a tükörre koncentrálsz.
Körülbelül húszas éveid elején járhatsz. Arcodon nem látszik semmi külsérelmi nyom. Önkéntelenül lenézel testedre, de ott is csak lassan eltűnő horzsolásokat látsz. És akkor meglátsz egy réginek tűnő vágást a mellkasodon. A már begyógyult seb örök emlék lehet egy harcból vagy balesetből, de semmi sem rémlik ezzel kapcsolatban.
Kicsit elfáradtál a szemrevételezés során ezért visszabandukolsz ágyadhoz és kényelmesen leülsz a szélére, miközben gondolataidat próbálod rendezni. A tükör nem hogy válaszokat adott volna, inkább még több kérdést vetett fel.
- Hol sérülhettem meg? – teszed fel a kérdést , de mire a válaszon kezdenél töprengeni halk nyikorgással kinyílik a szobaajtó és belép a fehér hajú lány.
Arcán ugyanolyan mosoly, mint tegnap, mintha ez a lány mindig mosolyogna, és nyomában egy alacsonyabb, szemmel láthatóan fiatalabb lány is bejön. Haja kék és fiatalos lenge ruhát visel, ami érthető a nyári melegben.
- Nocsak! A vendégünk megint felébredt. – húzódik még szélesebb mosolyra a fehér lány szája. – Sőt még felfedezőútra is indult. – mutat az egyik útközben elhagyott papucsra, aminek észre sem vetted hiányát.
- Jó látni, hogy végre magadhoz tértél. – mondja társa is szemlesütve, ami zavarról tanúskodik.
Gyorsan körülnézel mitől jöhetett zavarba az ifjú hölgy, de semmit sem látsz. Ekkor a vidám társa kacsintva mutat rád, és felfedezed meztelen tested melyet csak egy fehér szövet ágyékkötő takar.

Zavartan próbálod magad elé rántani a takarót, de az nem enged ezért a nagyobb erőnek engedelmeskedve önuralom nélkül beledőlsz az ágyba. A fehér csak kacag rajtad, ahogy az ágyneművel birkózol és gyorsan az éjjeliszekrényhez fordul és pár fehér ruhadarabot vesz elő az egyik polcról. Ezeket az ágy szélére dobva, mosolyogva elfordul, ifjú társa pedig követi példáját. Gyorsan magadra kapkodod a furcsán ismerős ruhadarabokat miközben a fehér hajú még mindig háttal állva megejti a rég várt bemutatkozást.
- Mirajane a nevem, de szólíts csak Mirának. – mondja még mindig háttal, de hangján hallatszik, hogy remekül szórakozik.
- Hello Mira! – üdvözlöd, miközben a hosszúszárú nadrág bal felét próbálod megszelídíteni. –Én is örömmel bemutatkoznék, de sajnos semmire sem emlékszem tegnap előttről.
A kék hajú lány hátrafordítja hajpántos fejét és kérdőn néz rád, majd elpirulva gyorsan visszafordul és Mirára néz. Valószínűleg hasonló kérdő tekintettel, de ezt már nem látod, mert már csak az ing van hátra. A köpenyt melyhez szinte egész arcot eltakaró csuklya tartozik a nagy melegre való tekintettel csak a válladra teríted, és a lányokhoz fordulsz.
- Azt hiszem, most már fogadóképes vagyok – vigyorodsz el, de mire a lányok hozzád fordulnak, már eltünteted arcodról.
- Nagyszerű. A fedetlen arc sokkal jobban áll neked, de erről majd később. – néz végig rajtad Mira. - Kérlek, gyere velünk! – nyújtja feléd jobb kezét és kivezet a szobából.

Fantasztikus faborítású folyosóra sétáltok mely egy lefelé vezető lépcsőbe torkollik. A falat csak pár helyen szakítják meg ajtók és a közük lévő részeken régi festmények lógnak. Mindegyiken emberek csoportja látható ugyanazon épület előtt, melyet már a szobádban lévő képen is láttál. Szinte mindegyik szereplő vidám arcot vág.
- Hova megyünk, Mira? – teszed fel a kérdést a folyosó közepénél, és csak a biztonság kedvéért visszanézel a sort záró kék hajú lányra, aki komoran nézi a padlót. Egyelőre nem mutatkozott be, de reakcióiból ítélve már találkozott veled korábban is.
- A Mester meghagyta, hogyha magadhoz térsz, rögtön kezdjelek el mozgatni, mert ez a gyógyulás biztos útja. Első körben egy kis takarításra fognálak be, aztán jöhet a favágás. – nevet fel és te is vele nevetsz titkon reménykedve, hogy tényleg csak viccel.
- De csak viccelek! Leviszlek a hallba ahol nyugodtabban tudunk beszélni és találkozhatsz a Céh többi tagjával is. – és már mentek is lefelé a nyikorgó falépcsőn.

Leérve egy hatalmas helységbe kerülsz, aminek nagy részét asztalok és székek töltik ki rajtuk ismeretlen emberek sokasága, akik italoznak, beszélgetnek, de érkezésedre többen feléd kapják a fejüket. Állod pillantásukat és közben Mirát követve több bútordarabon is rongálódás nyomait fedezed fel. Mintha naponta összetörnék, majd megjavítanák őket, de biztos csak képzelődsz. Mira útja a bárpulthoz vezet és int neked, hogy foglalj helyet az egyik bárszéken. Lassan felkapaszkodsz és igyekszel kényelmesen elhelyezkedni. Jobb oldaladra eddig szótlan kísérőtök ül, míg bal oldaladon három székkel arrébb egy hosszú barna hajú lány éppen egy hordóból dönti magába a sört. Megbűvölve bámulod. Egyszerűen képtelen vagy levenni szemed erről az abszurd italozási formáról. A lány is észreveszi, hogy nézed és a hordót a hóna alá kapva rádförmed :
- Mi az? Valami nem teszik? – néz rád szigorúan.
- Seemmmi, csak gondoltam meghívnálak egy italra, de a hordódat elnézve… - hadarod zavarba jőve, de a lány szeme felcsillan a felkínált ital hallatán.
- Ó, bolond fiú! Cana sosem utasít vissza egy jó kis piát. Ez különben is csak bemelegítés a délutáni piáláshoz. – dobja maga mellé a söröshordót mely akkora, mint te magad.
Amíg az állad keresed, addig Mira megoldja a helyzetet a Cana nevű lány felé lökött söröskorsóval.
- A fehér lovag ajándéka! – kacsint a lányra, aki egy húzásra eltünteti a korsó tartalmát aztán egykedvűen a hordójával folytatja a számára természetes italozást.
- Nos, neked itt egy gyógyfűkoktél. – csúsztat eléd egy érdekes szagú löttyöt, míg a kékhajú egy gyümölcslevet kap.
- Mira! Mennyi az esélye hogy visszatérnek az emlékeim? – teszed fel a kérdést, de ő csak elgondolkozva félrefordítja a fejét.
- Sajnos nem tudom. Mint mondtam már nem vagyok gyógyító. A test sérüléseit el tudom látni, de az elme az más tészta. A Mester szerint nem lehet gyógyítani ezt a fajta sérülést, de idővel visszatérhet minden. Váratlan hatások, személyek felgyorsíthatják a folyamatot. – magyarázza bizakodóan. – Levy chan majd elmeséli, hogy kerültél ide. – mutat a kékhajú lányra.

Tehát ő lenne Levy, akiről már hallottál. Odafordulsz hozzá és felteszed a nagy kérdést.
- Levy! Mi történt velem?
A lány szégyenlősen rádnéz és szóra nyitja száját, miközben a háta mögött két srác alig észrevehetően közelebb húzódik és éberen figyelik a helyzetet. Egyikük hatalmas prémes süveget visel.
- Levy vagyok! – mutatkozik be végre. – És nem is az a kérdés hogy veled mi történt, hanem hogy velünk mi történt. – mutat magára, rád és a két kíváncsiskodó fiúra.
- A történet ott kezdődik, hogy egy délután beállítottál a Fairy Tail-be és a Mestert kerested. Arcodból a csuklya miatt sem akkor, sem máskor nem láttunk semmit, de ez megszokott dolog nálunk. – utal valakire, de nem tudod, kire gondolhat. – A Mester úgy tűnt hallott már rólad és elmondtad neki, hogy egy küldetéshez keresel embereket, melynek célja egy régi templomban lévő gonosz szellem elpusztítása. A pénz hihetetlen volt. Három millió ékkövet fizetett a megrendelő, amiből saját részt nem kértél. Egy kikötésed volt. Kellett egy profi mágikus zártörő. – itt Levy magára mutat. – Én a csapatommal a Shadow Gear-el – itt meg a két közeli fiúra. - csatlakoztam hozzád a Mester hozzájárulásával. Azt mondta, hogy a zárfeltörés lesz az igazi feladat a többit pedig önállóan is meg tudod csinálni. Útra keltünk és kinyitottuk a földalatti templomot. Bent aktiválódott valamiféle védővarázslat és a kőszobrok ránk támadtak. – fájdalmasan néz saját testére. – Amíg mi a gólemekkel foglalkoztunk, addig te a főszentélybe mentél ahol a célpontunk sírja volt. A védővarázs hatására azonban a sötét varázsló felébredt az általa börtönnek nevezett sírboltból és megküzdött veled. A végén pedig egy mindent elnyelő fénygömb tarolta le templomot elpusztítva mindent és mindenkit. – a végére elcsuklott a hangja egy pillanatra.

- És mi történt ezután? – kérdezed türelmetlenül, de a lány csak a fejét csóválja.
- Azt hittük végünk, de pár órával később a romoktól nem messze ébredtünk. Mi csak könnyebb sérüléseket kaptunk, de téged komolyan kiütött a fénygömb. Azonnal visszaindultunk a céhbe, hogy segítséget szerezzünk. A Mester elvitt téged egy régi barátjához az erdőbe és onnan már jobb állapotban hozott vissza, aztán elment egy gyűlésre és ránk bízott. Ennyi a sztori. – fejezi be, mintha egy könyvet csukna le.
- Biztos szeret olvasni. – állapítod meg magadban, miközben a hallottakat emészted.
- És rólam semmit sem tudtatok? – hümmögsz az orrod alatt.
- Semmit. – jön a válasz. –A Mester sem tudott sokat, csak hogy az északi erdőkből jöttél. Az ottaniak a Kósza néven ismernek, de az eredeti neved senki sem tudja és hírhedt voltál a jó ügy iránti elkötelezettségedről. A Mester szerint hatalmas varázserőd van, ami nálunk bőven az S osztályba fér. – néz rád kicsit féltékenyen.
- Akkor kell nekem egy név! – csapod össze két tenyered és állad dörzsölgetve elgondolkodsz. – Végülis nem lehetek örökké anonymus! – teszed hozzá, majd Levyhez fordulsz.
– Levy! Milyen néven is szólítanak az északi népek?
- Kósza néven ismernek, ami valószínűleg az erdei életeddel függ össze, de nekünk valami frappánsabbat kéne kitalálnunk.
- Megvan! – derül fel Mira. – Legyél Wedge, ha már így beékelődtél kis csapatunkba. Hogy tetszik? – mosolyog rád.
- Wedge? – kóstolgatod a furcsa hangzású nevet.
- Nekem tetszik! – bólogat Levy és két társára pillant.
- Nekem is! – vágja rá egyszerre Jet és Droy is, és fülig ér a szájuk, hogy ezzel álmaik nőjének kedvében járhatnak.

Egy kis féltékenységet is látsz a szemükben, mely szólhat varázserődnek, melyről egyelőre nem igazán tört fel új életedben, és a potenciális riválisnak is szólhat, aki ilyen könnyen Levy bizalmába férkőzött, holott a halálukat is okozhatta volna a balsikerű küldetésben. Ez viszont téged egyáltalán nem zavar. Fő célod önmagad megismerése lesz, újfent, és ilyen problémák nem tántoríthatnak el.
- Tetszik. Legyen hát Wedge a nevem. – bólintasz Mira felé, aki elragadtatva teszi össze kezét és egy székre állva a pult mögött kezében egy kupa itallal fennhangon szól a teremben lévőkhöz. – Figyelem Fairy Tail! – az emberek engedelmesen felé fordulnak és még Cana is leteszi a hordót. - Új ideiglenes taggal bővült céhünk. Üdvözöljétek Wedge-et a Kószát, aki bár emlékek nélkül érkezett hozzánk reméljük csak szép emlékekkel fog gyarapodni rólunk a jövőben! – és már emeli is szájához kupáját.
- Úgy legyen! – kiáltják kórusban az emberek felemás érzelmekkel és ők is isznak egészségedre.

Te csak ülsz fülig érő szájjal és te is meghúzod poharad és kíváncsian várod, mit hoz majd a jövő ebben az izgalmasnak ígérkező céhben.

-Áhh! – ásítottam nagyot, majd még mindig lüktető fejemet fogva kikeltem az ágyból.
Elbotorkáltam az ablakig, majd kitárva mélyen beszívtam a friss levegőt. Fejfájásom kicsit csillapodott, én pedig mélán vigyorogva szemléltem Magnolia nyüzsgő városát. A reggeli csúcsforgalom már eltűnőben volt. A mindig zsibongó gyerekek pedig már biztos az iskolapadban ülnek és izgatottan várták a délutáni szabadságot.

A tavasz illatai annyira magukkal ragadtak, hogy hosszú percekig csak álltam és hagytam, hogy átitassa testemet. A tegnapi italozás nyomai sajnos még mindig felfedezhetőek voltak rajtam, ezért minden eltüntetésükre való segítségnek örültem. Most, felkelésem óta először, végignéztem ronggyá gyűrődött ruházatomon. Itt-ott sörfoltok borították, volt pár számomra azonosítatlan ragacs is, ami az ágyneműre is ráragadt.
- Nincs mese, ezt le kell cserélni. – hoztam meg a nagy döntést.
Az egész egy békés esti italozásnak indult tegnap, aztán nem tudom hogy, de tömegverekedés lett belőle. Mivel már kicsit be voltam csípve ezért, ezért én is vigyorogva belevetettem magam az össznépi hepajba, de egy hátamon landoló asztal hamar parkolópályára tett. A még mindig vedelő Cana mellett landoltam a fal mellet, és mivel nem éreztem késztetést, nomeg a siker esélye is elenyésző volt, a felállásra, ezért ott maradtam ülve mellette és jobb híján kihívtam egy ivóversenyre.
Onnantól kezdve nincsenek tiszta emlékeim. Azt sem tudom, hogy kerültem ágyba.

Így indult tízedik napom a Fairy Tail- ben.
Az ablakot nyitva hagytam, majd a függönyt behúzva a jó öreg tükörhöz léptem.
- Jó reggelt Wedge! – köszöntöttem képmásomat, amit minden reggel megnéztem.
Valahogy még szoknom kellett nevemet, de már lassan kezdtem megszokni „magamat”.
Megigazítottam hajamat, majd levakartam az arcomról az utolsó ragacsnyomot is. Ezzel arcilag meg is voltam, már csak a ruhakérdés várt azonnali megoldásra. A kis szekrénykéhez léptem, amiben meglepetésemre egy teljesen új, tiszta öltözetet találtam. Nem volt egy divatos cucc, de a dolgos mindennapokra pont megfelelőnek tűnt. Gyorsan magamra kaptam, újfent köszönetet mormogva Mira-nak, aki mióta itt vagyok odaadóan gondoskodott rólam. Az új ruha is, csakis az ő műve lehet.

A végén még összedobtam az ágyat is, majd a szobából kilépve levonultam az öreg lépcsőn. A hall megint olyan volt, mint szokott, tehát semmi nyom nem utalt a tegnapi csetepatéra. Egyedül a kicsit megkínzott arcok árulkodtak, de a vidám mosolyok gyorsan elfedték őket.
- Köszi a ruhát Mira! Majd valahogy meghálálom. – dobtam le magamat az egyik üresen álló bárszékre.
- Nincs mit Wedge! Tessék, ez kitisztítja a fejed. – lökött elém egy korsót egy kacsintás kíséretében.
Ledöntöttem a furcsa szagú löttyöt, majd éreztem, hogy a másnaposság utolsó nyomai is elpárolognak belőlem. Érzékeim újra a régiek voltak, így már észrevettem a mellettem álldogáló lányt is. Szemüvege és lila haja miatt rögtön ismerős volt, de a neve nem jutott eszembe. Valószínűleg észrevette a problémát, mert rögtön be is mutatkozott, holott már biztos voltam benne, hogy beszéltünk.
- Szia! Laki vagyok. Beszélhetnénk pár szót négyszemközt?
- Persze! – feleltem, majd Mira bátorító pillantásától kísérve elvonultunk egy félreeső boxba.
- Hallgatlak Laki, mi a baj?
- Öööö, nekem igazából semmi, de Mira mesélt rólad, hogy amnéziás vagy és elveszett a varázserőd. – mondta, közben szégyenlősen a kezét törögette.
- Háát, az amnézia igaz, de a varázserőm megvan. Legalábbis érzem, de hozzáférni nem tudok. – vallottam be őszintén, és igyekeztem felvenni a szemkontaktust vele, ami elég nehéz lett volna, mert ahhoz az asztal alá kellett volna bújnom.
- Tudod, van egy békés helyem, ahova vissza szoktam vonulni az emberektől. Ott remekül lehet összpontosítani a mágiára. Ha van kedved, szívesen megmutatom! – nézett végül a szemembe.
Érdekes ajánlat. Egy békés hely, ahol nyugodtan lehet meditálni, koncentrálni. Talán ez jót tenne.
- Köszönöm az ajánlatod! Örömmel felkeresném, feltéve, ha útba ejtjük a városi piacot. – mosolyogtam rá.
- Tényleg, de jó. Akár indulhatunk most is? – derült fel.
- Természetesen.
Mirának és a többieknek odadobtam egy gyors elköszönést, majd Laki már húzott is kifelé a nyüzsgő utcára.