Titánok harca

//Itt az idő, hogy megmutassuk, milyen az, amikor két titán visszatér... és harcol!//

Helyszín: Erdő, fene tudja hol merre.
Ellenfelek: Dead Shadorick vs. Zariiin Meido

Talán igaza volt a mesternek azzal kapcsolatban, hogy nem kellene egyedül küldetésre mennem, elvégre a tapasztalt öreg róka biztos bejárta már azt az utat, amire sok újonc még csak most lépett. Annyi baj legyen, az ember a saját hibájából tanul, ahogy a mondás is tartja. Nem szeretem a mondásokat, de ha kudarcot vallok, akkor lesz mibe kapaszkodnom. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem akarok kudarcot vallani.
A küldetésfalon az állt, hogy pár banditát kell elintézni, akik vándor kereskedőkre támadnak a közeli erdőkben. Pontos helyszín nem volt megadva, de miért is lenne? Többször ugyan ott ők sem csapnak le, mert különben a hadsereg sem hagyja szó nélkül és rájuk küldenek egy ezredet. Ezért mi nem kapnánk pénzt, szóval jobb lesz az nekünk, ha mi magunk intézzük a feladatot.
És most itt vagyok az erdőben, fene tudja hol, utat, vagy ösvényt már rég óta nem találok, nagy valószínűséggel eltévedtem és csak körbe körbe megyek. Ez a gondolat roppant félelmetes, így nem is járatom a fejemben, egyedül csak a cél lebeg a szemem előtt, no meg az a kis aprópénz, amit a sikeres küldetésért kaphatok. Sajnos kifogyott már a legtöbb anyagi tartalékom és lassan ennivalóra sem lesz elegendő pénzem. A többiek nem értek rá, de sebaj, annyi ideig sem kell vacakolni, amíg elosztjuk a kis jutalmat.
Az erdő szokatlanul nyugodt. Állatokat nem láttam semerre, bogarakat is csak elvétve. Lehet most minden az avar alatt lapul az éjszakára várva, az erdei állatok többsége akkor aktív igazán.
A fák lombjai között a fény csak részlegesen tud áthatolni, a sötétedés itt sokkal gyorsabban zajlik le, de minden esetre azt nem akarom kivárni, hogy rám lessen a hold, ki tudja miféle teremtmények járnak erre akkor.
Túlságosan lefoglal a lombok bámulása, nem figyelek a lábam elé, így egy kiálló gyökérben megbotlok és hanyatt esek egy nagyobb levélkupacba. Pár kósza levél bejut a felsőmbe és szúrni kezdi a domborulataimat, de nincs probléma, felkászálódok és kihalászom a kis csínytevőket.
Amint megvoltam a leporolásommal, megint el kellett gondolkoznom, hogy merről is jöttem az előbb, de a gyökér állásából végül is gyorsan rájöttem és indultam is tovább, de akkor neszt hallottam magam előtt olyan tíz méterre. Gyorsan beugrottam a legközelebbi fa mögé és elkezdtem hegyezni a fülem, plusz kihajoltam és fürkészni kezdtem a tájat mozgás után kutatva.
Egy bokor sistereg, levelei hullani kezdenek a mozgolódástól, majd egy ember mászik ki belőle, vagy mögüle, nem is tudom megállapítani.
A testalkatából ítélve férfi lehet, a ruhája szakadt, mocskos. Már legalább egy perce figyelem a fa mögül, mióta előjött, de azóta mintha kővé dermedt volna, nem csinál semmit, csak lesi maga alatt a földet. Összeráncolom a homlokom és eldöntöm, hogy közelebb megyek.
Gyorsan megteszek a férfi irányába olyan négy métert, de ügyelve arra, hogy ne keltsek zajt. Ismét egy fa mögött húzódok meg, s csak ekkor hallom, hogy az illető mintha morogna, vagy nyögne, minden esetre furcsa hangot ad ki és pozíciója azóta sem változott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kilépek a fa mögül, mire ő észrevesz és rám néz. Így közelebbről megnézve olyan, mint aki már vagy egy éve nem is látott vizet meg kádat. Az arca pedig fáradt, beteges.
- Jól van, uram? - kérdezem meg halkan, mire elindul felém, de válaszra nem méltat.
Megijedek, hátrálni kezdek, de erre ő is gyorsítja a lépteit, pár másodperc múlva már szinte ott áll előttem. Vicsorít egyet, aztán eltátja a száját, mint a kutyák támadás előtt. Miközben feje felém tart, hogy valószínűleg megharapjon, nagyon gyorsan átvillan az agyam, hogy nem barátkozni akar, de cselekedni nincs időm. Szerencsémre megint a lábam alá kerül egy gyökérke és eldőlök. Nem bír megharapni, én meg amint földet érek, máris iszkolni kezdek az ellentétes irányba.
~ Ez meg mi lehet? Az az ember biztos nem bandita volt. ~ Megállok, hogy kicsit kifújjam magam, közben sűrűn tekintgetek a hátam mögé. Meg kell hagyni, igazán félek. Félek, mert egyedül jöttem el erre a vacak küldetésre és az erdő, amit az imént csodáltam, most egy hatalmas labirintus számomra, nem tudom hogyan juthatnék ki innen. Össze kell szednem magam. Én vagyok Zariiin Meido a Dragon Fangból, büszkeséget kell mutatnom ás bátorságot.
~ Bárki is ez, ha engem megtámadott, másokat is meg fog. ~ Gondolom, majd visszafordulok és most már biztos tudattal részt veszek a "játékban". Le kell győznöm, és le is fogom győzni és ebben Lisa is segíteni fog, erre mérget veszek.
Mintha a szemem előtt Lisa vigyorgó arca jelenne meg, egy pillanatra elbambulok, de megrázom a fejem és visszatérek a teendőhöz. Meg kell keresnem az iménti férfit és ha máshogy nem, ártalmatlanítom és beviszem egy őrsre...
Alig fejezem be a gondolatmenetemet, léptek hangját hallom a közelből. Nem tudom kivenni, hogy merről, csak azt, hogy egyre hangosabb, ezek szerint felém közeledik.

A zaj megsokszorozódott, s immáron a négy égtáj felől hallottam a közeledéseket. Mérhetetlen pánik kezdett el uralkodni a testem felett. A lábam elkezdett remegni, és az arcom talán holtsápadt is lett. Ezt nem tudom biztosra, csak éreztem, hogy megáll bennem az ütő. De nem, nem szabad most összekuporodnom a földön és várni az ítéletet, nekem kell meghoznom azt, vagyis jobban mondva nekem és Lisának.
Alig egy percen belül meg is érkezik félelmem megtestesülése négy alak személyében. Az, hogy mind a négyen másik irányból jöttek, csak jobban nyomta az ijedtségem súlyát. Hárman közülük ugyan olyan "halottiasan" néznek mint, mint az előző furcsa ember, aki megpróbált megharapni. De a negyedik a kakukktujás, habár ő sem egy átlagos ember alakjában van jelen, mégis sokkal barátságosabb a kinézete, mint a másik háromnak.
- Anoo~ - kezdek egy kis gügyögéssel, mert nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék, a szavak egyszerűen nem jönnek elő a számból. A fehér kabátos emberre nézek és hozzá intézem a szavaim.
- Én egy mágus vagyok a Dragon Fangból, banditákat keresek... Esetleg tud róluk valamit..? - próbálom oldani a feszültséget, ami lehet, hogy csak az én oldalamról az, elvégre nekik nagyon nincs okuk a félszre. A férfi nem válaszol nekem, csak egy sanda pillantást vet rám, majd egy fához lép és felmászik rá. Gyorsan fönt van a pár méteres magasságban, majd újra szemügyre vesz. Közben a három fura alak meg sem mozdul, csak les maga elé, vagy éppen rám. Nem tudom mi lehet velük, mintha utasításra várnának...
- Végezzetek vele! - szólal meg a fán lévő férfi parancsoló hangnemben. A francba, kellett nekem pont erre gondolni, le kellett volna kopognom. A három furcsaság, szinte egyszerre indult meg az irányomba, lomha lépésekkel.
Nem hiszem el, hogy a férfi ilyen nemes egyszerűséggel a halálba küldene engem mindenféle értekezés nélkül, de nincs mit tenni, ha ezt akarja, a harcot tényleg nem lehet elkerülni...
~ Lisa, segíts..! ~

Flashback a múltba*
- Miért akarják megszüntetni az árvaházat? Ez nem lehet igaz, tisztelendő úr, kérem tegyen valamit!
- Sajnálom Meido, tudom, hogy sorsodon viseled a gyerekek jólétét, de nem tehetek semmit.
- Valahogy csak meg lehet akadályozni! Maga biztos tudja hogyan lehet, hogy megmaradjon a ház, az árvák nem kerülhetnek az utcára! Ha máshogy nem, bérlek valahol egy kis viskót és mindannyian ott fogunk élni..!
- Valóban ilyen elszánt vagy?
- Igen.
- Egy mód talán mégis van...*

~ Itt vagyok királylány, nem kell betojni..! ~ Áhh, na végre, újra a szabad levegőn, de szabadabb lenne, ha ez a hullagárda nem engem akarna megenni. Háh, ahhoz korábban kell felkelniük a szemeteknek, hogy engem le bírjanak győzni!
- Ex-Quip Gun magic! - mondom, mire a kezemben megjelenik a jól bevált pisztolyom. Vetek egy gyanús pillantást a fán terpeszkedő majomra, aki úgy tűnik nem elég érett még, hogy lemásszon onnan. Sebaj. Ha ezeket a járkáló lepratelepeket elintézem, ő jön soron.
Gyorsan elvetődök a két legközelebbi zombi irányába és egy bukfenccel elgurulok közöttük, majd a manőver után átmegyek térdelésbe és a fegyveremet célra tartom. Két lövést adok le a jobb oldali dögbe, de az látszólag fel sem fogta, hogy meglőttem. Hátrálni kezdek, be egy kisebb bozótosba, ahonnan szintén két lövéssel kommentálom, hogy a zombik követnek. Most a másikra lövök, aki lövök, akinek hálásnak ellőttem az egyik fülét és kilőttem a jobb szemét, de csak nem akar meghátrálni.
~ Nem jó, hagyományos lőszerrel nem megyek semmire. ~ gondolom, majd felállok és a bal oldalinak a mellkasát fogom célkeresztbe.
- Mad Shot! - - kiáltom, mire a fegyver csövéből egy lángcsóva csap fel és egy tűzgolyó csapódik a zombiba. Egy nagy robbanás közepette aztán pedig el is múlik ebből a világból.
De figyelmetlen vagyok! Nem néztem, hogy a másik merre kószál és most akármerre nézek, nem látom sehol, ám hirtelen valami húzni kezdi a hajam. Amint oda fordulok, látom, hogy nem is más, mint az előbbi mocsok dög, akinek úgy tűnik bejönnek a szép szőke fürtjeim. Nagyon ajánlom neki, hogy ne próbálja megenni a hajam, mert attól mérges leszek!
Megránt a hajamnál fogva és seggre ülök a földön, mire a zombi rám akarná vetni magát. Nem szeretek pár méteren belül lőni ezzel a technikával, mert nekem is bajom eshet tőle.
Gyorsan elhasalok, majd a zombi fejére célzok, hogy a robbanás minél távolabb legyen tőlem. Meghúzom a ravaszt, majd hallom is, ahogy a robbanás egy pár másodpercre elveszi a hallásom és helyette csak az üres zúgás marad.
Na, két mocsok kipipálva, jöhet a másik kettő.
Visszacsörtetek az előző kis helyszínre, ahol azt látom, hogy a fickó már lemászott a fáról. Tapsoljuk meg!

Valami nem stimmel ezzel a fickóval. Hirtelen olyan szemekkel kezd el stírölni, hogy rendesen úgy érzem átlát rajtam, vagy legalábbis szemmel akar megölni. Ami elég érdekes lenne, minden esetre egy kissé elbizonytalanított ez az állapot. Szerencsémre, vagy nem, a tekintetével alábbhagyott, helyébe azonban egy mágiát alkalmazott.
Tudhattam volna, hogy nem lesz ilyen könnyű dolgom, a királylány mindig megtalálja az ilyen ellenfeleket, akikkel egyszerűen nem bírok el. De hiába, nem hagyhatom meghalni szegénykémet, mert az az én végemet is jelentené. Amúgy is én vagyok a jobbik éne, példát kell statuálnom. Hmm, még az is lehet, hogy egyszer megmutatom neki, hogy hogyan kell varázsolni. Vagy nem...
A hapsi látszólag nem csak a halottidézéshez ért, hanem más praktikái is vannak. Egy sötét mágiát idéz ellenem, aminek a hatása egy árnyék, ami egy ököl alakjában vett célkeresztbe engem. A baj ott kezdődik, hogy túl okáig állok és lesem, hogy felém közeledik és nem kapcsolok időben. Kikerülni nem tudom, kivédeni nem tudom, az átkozott technika egyenest gyomorszájon vág, amitől szó szerint még a lélegzetem is elakad.
- Uhh... - nyögöm, miközben bal kezemmel reflexből odakapok a hasamhoz és simogatni kezdem. Vicsorogva felemelem a fegyverem, hogy rálőjek a nyomorultra, de annak kinézete megváltozik, s egy farkas alakját veszi. Nem vesztegeti az időt, rögtön megindul felém és pedig folyton követem a célkereszttel, de a hasamba markoló fájdalom miatt a célkövetés most nem igazán akar sikerülni, így inkább csak szememmel követem a mozgását.
Mikor már elég közel ér, akkor mozdulok rá, hogy lőni bírjak, de akkor megint elszámítom és elveszítem az egyensúlyom. Fortuna asszonyság ezen alkalommal az én oldalamon van. A lábam alatt lévő levélrétegek elcsúsznak egymáson és elkezdek hátrafelé dőlni, de ez még nem minden, a farkas ezt nem vette észre, így felém ugrik, gondolom, hogy megharapjon. Miért akar engem ma mindenki megharapni?
- Ezt neked! - mondom elhaló hangon, mikor még a hátam nem éri el a földet és a farkas már felettem jár. Bal kezemet leveszem a hasamról, és megragadom az állat jobb mancsát, majd megrántom magam elé. Ő ezzel tesz egy fordulatot a levegőben és háttal veszi le a földet. Nagy nyekkenéssel puffan, pont ezt lehet elvárni egy "kutyától".
Én hassal fekszek a földön, fegyvert tartó jobbomat előre nyújtom a farkas felé és rálövök egy Mad Shotot, aztán minél előbb azon vagyok, hogy felkászálódjak a földről, mert néhány bot nagyon nyomja a mellem.
Pont nem oda nézek, amikor a támadásom robban, de ahhoz elég közel és elég értelmetlen pozícióban vagyok ahhoz, hogy a robbanás hullám eltaláljon. Féltérdelésből akartam feltápászkodni, amikor érzem a nagy hőt és a szinte vakító fényt, majd ezzel egy időben egy láthatatlan erő, amin átnézve a világ fekete-fehér, eltalál és hátrább csúszok pár métert. Pedig nem is voltam közel a robbanáshoz. Szerencsémre semmilyen repesz nem talált el, de egy kellemetlen érzés azt súgja, hogy az ellenfelemnek sem esett baja. Ami számomra igen nem baj, tekintettel arra, hogy a varázserőm egy részét már elhasználtam erre. Talán vissza kéne vennem a tüzelésből és némi közelharccal meglepni. Igen, a pisztoly tusát már korábban is használtam arra, hogy ártalmatlanítsak pár senkiházi alávaló patkányt. Akkor is sikerült és ha akarom, most is menni fog. Nem lehet nagyon sokkal erősebb nálam. Vagy mégis?
- Cöhh, mindegy... - rázom meg a fejem, majd felkelek és körülnézek. A zombikat nem látom sehol, de biztos itt bujkálnak a környező bokrokban, vagy fák mögött, vagy anyám kínjába. Olyan sok meglepetést tud okozni az embernek ez az erdő, ha bújócskáról van szó. Na de ácsi, ennyi erővel én is elbújhatok!
Nem is teszek másként, utamat rögtön egy fa mögé veszem, s onnan folytatom tovább a leskelődést. Nem messze egy nagy füstfelhő most hagyja el az erdőt. Ha szerencsém van, akkor nem gyulladt fel semmi, ha nincs, akkor futás lesz ebből...

Kilépek a fa oltalma alól, s úgy szemlélem meg a terepet. Ellenfelem ekkor sétál elő a fák közül, még mindig farkas alakban. Úgy látszik tetszik neki ez a forma, én nem tudnám magamat elképzelni egy ilyen testben, túlságosan... szőrös. De ő tudja, hogy neki mi a jó, s ha jobban belegondol az ember, egész jól mehet a harc, mert több szempontból is az ember fölött áll, mint például szaglás, hallás. A látás nem annyira, fekete-fehérben a világ kicsit "szegényebb".
Ahogy látom, sérülés nélkül megúszta a mocska, pedig igen emberesen odarobbantottam az orra alá. Talán sokkal erősebb, mint ahogy eddig azt gondoltam és csak szerencsém volt idáig, hogy nem tépett szét. Arra, hogy erős, abból tudok következtetni, hogy nagyon sok fajta támadást használt már az elmúlt percekben és így biztos vagyok benne, hogy több is van még ott, ahonnan ezek a technikák jöttek.
Veszek pár nagy levegőt, kifújom magam és kihúzom a hátam, amitől az nagyot roppan, de valamelyest jobb lett a tartásom, így a célzás is javul.
Jobb kezemet előre nyújtom, a farkasra célzok, majd a bal kezemmel megtámasztom a jobbomat a pisztoly tusánál. Belenézek a célkeresztbe, mire a farkas elindul, ám nem nyílegyenest, hanem cikk-cakkban, vagy ha lehet, még trükkösebb mozgást használ. Kapkodom a kezemet jobbra balra, de annyira bizonytalanul sütném el a fegyvert, hogy inkább nem kockáztatok, így hagyom, hogy közelebb jöjjön. Mikor már csak pár méteres a táv kettőnk között, akkor húzom meg a ravaszt többször is, de az állat egyszerűen kikerüli őket mindenféle megerőltetés nélkül. Nem tudom, hogy rendszer van-e abban a mozgásban, amit csinál, de egyszerűen nem bírom befogni. Még egyszer rá akarnék lőni, de már nincs időm meghúzni a ravaszt, a farkas nekirugaszkodik és pofáját kitátja, majd ráharap a jobb lábamra a bokám fölött olyan tíz centivel.
Felsikítok a fájdalomtól, ahogy érzem a bőröm felhasad és az állat fogai belemélyed a lábamba. Vicsorítok a kellemetlen égő érzéstől, de tudom, hogy nem szabad ledermednem, meg kell akadályoznom, hogy tovább ott csimpaszkodjon. Felemelem a jobb kezemet, majd egy oldalirányú suhintással az állatra csapok egyet, amitől az végre elenged és hátrébb is kényszerítettem pár méterrel. Az ütés körülbelül a nyaka és a törzse között érhette, sajnos nem bírtam jobban célozni, a fájdalom eltérítette a koncentrációmat.
Féltérdre ereszkedek és gyorsan szemügyre veszem a lábamat. Nem annyira csúnya, mint ahogy először gondoltam. Hat piros pontot számolok, mindegyik körül vörös bőr és szivárog a vér is. Az első dolgom az lesz, ha visszaértem, hogy megmutatom a klánorvosnak, majd ő rendbe rakja. De ezt minél előbb meg kéne tennem, mert nem akarok semmilyen fertőzést összeszedni. Most speciel nem a farkasra gondolok, a levegőből is belejuthat bármilyen szennyeződés és akár be is üszkösödhet. Jesszus, az nagyon nem lenne jó, fiatal vagyok én még ahhoz, hogy lecsapják a lábam! Ehh és akkor még hallgathatom a királylány nyávogását is, hogy miért nem vigyáztam a testükre. Szuper.
- Franc vinne, hogy ilyen szívós vagy. - mondom a nyavajás farkasnak, aki úgy tűnik ezt az ütést sem érezte meg. Legalábbis nagyon nem. Az a gond, hogy még én se vagyok elég erős ahhoz, hogy lesz*rjam az olyan harapásokat, mint ami most a lábamon van. Ha visszamegyek és a fegyvermágus mester tanít nekem valami ütőset, esküszöm odaadom neki a királylány egyik bugyiját, de ez már nem állapot.!
Megszorítom a fegyver markolatát, de valamiért már nem akaródzik annyira ez a harc, lehet, csak azért, mert csúnyán vesztésre állok és a lábam se működik már megfelelően. A súlyomat már nem is próbálom rá helyezni, mert a végén még sikítani kezd a megterheléstől, a mozgást meg nem tudom hogy menne, így inkább még nem próbálok menekülni, a futás ki van zárva.
- Miért nem mutatsz valami újat a farkason kívül, hah? - kérdem gúnyosan egy vigyorral az arcomon.

Nem vesztegeti az időt, sem az övét, sem az enyémet. A farkas alakból pillanatok alatt egy medve formálódik, mely fölém magasodva szinte eltakarja a napot is. A varázsló, akivel harcolok, tényleg képzett lehet és erős is. Bőven felettem áll, nem bírom legyőzni. Hah, egy medve. Hogy a francba ölhetnék meg egy medvét? A reflexei, a gyorsaságba meghaladja az enyémet és ilyen közelről szerintem pillanatok alatt legyűrni és felfalna, persze csak akkor, hogy a mágus fickó fel akar falni engem. Ezt ugyan kétlem, nem hinném, hogy kannibál lenne.
Gyorsan célra emelem a fegyverem, de a fáradtságomból adódóan már ez sem megy olyan jól. Egyszerűen, elfáradtam és nem tudom időben meghúzni a ravaszt, hogy a medvét lepuffantsam, így az nagy tenyerével kiüti kezemből a pisztolyt, s az messzire repül a fák közé. Ugyan akkor egy másik támadás három mély karomlási sebet ejt a jobb alkaromon.
Ismét kiáltok egy hatalmasat, ahogy az újabb, de már erősebb fájdalmat a receptorok az agyamba közvetítik. Vér kezd dőlni a három karmolásból és pillanatok alatt pirosra színeződik a karom a rajta végigfolyó vértől. A bal kezemmel majdnem odakapok, de tudom, hogy nem szabad hozzáérnem, mert elfertőződhet.
A medve ekkor ismét csapásra emeli a karját. Az idő megáll körülöttem. A világ színe fekete-fehérre változik és hirtelen mintha minden érzelem a valóság megtestesült darabja lenne. Ellenfelemből sugárzik a gyilkolási vágy, a véremet akarja, belőlem pedig a kétségbe esettség, a tehetetlenség és a halálfélelem mámora. Lesütöm a fejem, s úgy várom a mindent eldöntő csapást, de az nem érkezik meg.
Felpillantok és azt látom, hogy a medve mancsa a fejemtől nem sokkal egyszerűen megállt a levegőben. Csak néz maga elé, s mintha gondolkodna. Ezt kihasználva gyorsan letépem a topom alját és szorító kötést teszek a karomra, hogy ezzel megakadályozzam a további vérveszteségemet. Letépek még egy darabot, s a lábamra is teszek, habár ott annyira nem szükséges ebben a pillanatban, mégis ajánlott.
Ezekkel gyorsan megvoltam. A medve felocsúdik a gondolataiból, majd így szól:
- Légy hálás Fortuna kisasszonyhoz, ma szerencséd van, hogy jókedvemben találtál.
Nem értem mit akar ezzel mondani, idáig azt hittem meg akar ölni és nem is járt tőle messze. Mikor befejezte mondatát, sarkon fordult és elindult vissza az erdőbe. Én csak álltam ott és néztem, ahogy egyre távolodik és ezzel egyenes arányosságban jött vissza a kedvem az élethez. A karomban és lábamban lüktető fájdalom emlékeztet arra, hogy gyorsan el kéne hagyni ezt a területet és a legközelebbi faluban orvost kell keresnem, de akkor, mint derült égből villámcsapás, három férfi bukkant elő a fák közül. A fickók elkezdtem stírölni minket, majd sugdolózni kezdtem. Gondolom a robbanás zaja vonzotta ide őket.
~ Várjunk csak... ~ Előkapom az ép bal kezemmel a zsebemből a küldetés cetlijét, melyen személyleírás is található a bűnözőkről. Gyorsan végigfutom a leírást, ami egyszerűen tökéletesen illik a három férfira. Semmi kétség, ők azok, akiket el kellett volna kapnom...
~ Hát királylány, így már nem tudom befejezni a küldetést, nem igaz? Hmm, talán ha a pisztoly elérem... ~ Gondolom, majd mielőtt bármit csinálhatnék, az egyik bandita egy kést kap elő és a mágus felé dobja...

Ezt egyszerűen nem tudom elhinni! A küldetésem a szemem láttára válik semmissé azáltal, hogy az a suttyó fekete mágus lemészárolja a banditákat. Az én dolgom lett volna. Na nem mintha megöltem volna őket, elvégre beazonosíthatatlan hullákért nem jár jutalom, no meg az is benne van a pakliban, hogy biztos előbb kiáltanának ki gyilkosnak, mint hős megmentőnek, aki legyőzött három banditát és ezzel megakadályozta, hogy tovább terrorizálják a vándor kereskedőket.
Mind a három fickó távolsági dobófegyvereket használ és ahogy látom már jó ideje "dolgozhatnak" együtt, mer elég összeszokottak a mozdulataik egymáshoz képest. Az első bandita aránylag tisztességes halált halt, de ez nem nem mondható el a másik kettőről, akiket a felismerhetetlenségig lemészárolt a mágus. Most kezdem csak megérteni, hogy mekkora áldás az, hogy én mágiával bírok. A királylány ugyan olyan, mint azok ott hárman, akik most haltak meg. Egy egyszerű, gyenge és naiv ember, aki az erősebbekre próbál támaszkodni. És neki én vagyok az erős, az egyetlen szerencséje, hogy egy testben vagyunk két lélek és ily módon nem tehetek kárt benne, mert tulajdonképpen saját magamat teszem tönkre. A fájdalom tűrésem is jobb, mint az övé. Biztos vagyok benne, hogy a földön fog fetrengeni, ha visszaveszi az irányítást.
Gyorsan leesik, hogy a küldetésem kudarcba fulladt, a pénzt már nem tudom felvenni értük, annyira meg nem vagyok aljas, hogy azt mondjam: én tettem el őket láb alól. Elönt a méreg, de támadni nem akarok, most már biztos, hogy nekem se kegyelmezne ez a gyilkos. El kell tűnnöm innen.
Ahogy befejeztem a gondolatmenetemet, a mágus az én irányomba indult el. Nem akarok itt lenni, le kell lépnem, mert különben meghalok..!
Megfordulok és gyorsan kiszemelek egy ösvényt, amerre el is indulok. Kissé sántítva, de még így is gyorsabb vagyok, mint ha egyszerűen sétálnék. A lábamba nyilall a fájdalom, de nem lazíthatok, az később begyógyul, most viszont ha nem sietek, az életem múlik rajta.
Egyre jobban kapkodom a lábam, amire a fájdalom ütemessé kezd válni. Így nagyjából viselhető, na meg haladok is. Elszaladok pár jól megtermett fa mellett, bal kezemet pedig a jobbomon lévő kötésre teszem, hogy nehogy véletlenül kioldozódjon a futás közepette.
Folyamatosan érzem, mintha két szempár figyelne engem a hátam mögül, azt hiszem követhet, vagy csak nekem kezd üldözési mániám lenni. Egyik sem jó.
Ahogy telik az idő, pár perc múlva egyre halványabban érzem magamat a figyelő tekintetet és ezzel arányosan a nyugalmam is kezd visszatérni, de a menekülésemet nem hagyom abba.
Sikerül kivergődnöm az erdőből egy útra. Valószínűleg arra, amit még akkor kerestem, mielőtt találkoztam volna ezzel az alakkal. Szerencsém van, pont egy kis kocsi jön jobbról. Egy idős ember vezeti, s amint, hogy meglátja milyen állapotban vagyok, felvesz engem és megduplázva a sebességet máris a legközelebbi város, vagy falu felé tartunk, hogy ott kapjak egy kis ellátást. Még gondolkozok azon, hogy mit mondjak a mesternek, de biztos, hogy megérti a helyzetemet, a királylányét főleg.
~ Legközelebb... Már erősebb leszek! ~ Gondolom, miközben felidézem maga előtt a férfi alakját, akin ezért még behajtok egy bosszút.
Röpke tíz perc alatt elértünk egy falut, de még nyolc órán át nem adtam vissza az irányítást a királylánynak, szegénykém összetört volna a fájdalomtól...

//Köszönöm a játékot! ^^//