Firmus és a szélmágia alapjai

- Firmus! Hogy nézel ki? Jól vagy? – pattant ki pánikba esve Liz a pult mögül és egyenesen felém szaladt és magához ölelve a legközelebbi kanapéhoz támogatott.
- Köszönöm! – csak ennyit tudtam mondani, mert a kényelmes bársonyborítású ülőhelyem földöntúli élményt jelentett.
- Ezek szerint megtaláltad. – mondta halkan, szemében még mindig aggódással.
- Meg.
Hogy is indult ez a kaland? Már nem is igazán emlékszem. Az elmúlt hetek intenzív élményei szinte mindent kitöröltek azelőttről. Talán pont itt, ahol végződött. Vagy ez még csak a kezdet?
Amikor először meséltem Bob Mesternek az egyik küldetésemről, amiben egy sötét szélmágus nőszeméllyel kerültem szembe, csak vigyorgott rajtam.
- Tündérpofi! Nem szégyen az, ha egy erősebb nő elnáspángol téged. Az ilyen esetekből, csak tanulni lehet. Ha legközelebb összefutsz vele, már nem tud majd meglepni. – mondta hátbaveregetve, majd ellebegett a bárpult felé, hogy leváltsa Liz-t.
Egy ideig töprengve üldögéltem karosszékemben, majd elkezdett körvonalazódni a terv. Elsőre kicsit félelmetesnek tűnt, de megacéloztam magamat és odasétáltam az egyik kanapéra letelepedő Liz-hez.
- Elmegyek Liz. Megkeresem a nőt és megtanulom tőle a tudományát. – mondtam neki, de nem néztem a szemébe egy pillanatra sem.
- Ha ezt kell tenned, hát tedd, de kérlek vigyázz magadra! – aggódott és el akarta kapni a kezemet, de ezt nem engedhettem meg neki.

Mielőtt elkaphatott volna, dinamikus léptekkel kiszáguldottam a klánházból. Kint szemerkélő eső fogadott, ami tökéletesen illet a helyzethez. Legalábbis én így éreztem.
- Vigyázz az ilyen nőkkel. Csak fájdalmat okoznak. – halottam a mellettem elterülő árnyékból.
Rega volt az. Elpöccintette csikkjét, majd rám sem nézve, visszasétált a klánházba. Az ajtó hangosan csapódott be mögötte.
Ha nem magam hallom, el sem hiszem. Rega-tól sosem láttam ilyet, ezért a meglepetés teljes erejével hatott, ez az őszintének tűnő két mondat. Megráztam fejemet, majd az esőben elindultam az állomás felé. Tudtam kit kell keresnem, ha a csaj nyomára akarok bukkanni.

Az egyik zsákutcában található ivó akár Sötét Céh-nek is beillett volna, annyi rosszindulatú ember fordult meg benne. Sőt, csak ilyen emberekből állt a vendégsereg. Ha valami jó bérgyilkos melót akarsz, akkor itt a helyed. Mindenki ismerte a helyet, de senki sem tett ellene. Talán ez volt az egyensúly a városban. A fényben mindig kell helyet hagyni az árnyéknak, mert csak így lehet kordában tartani. A Táncoló Penge fogadó pedig megmaradt, és sötét bejáratát feltépve, beléptem az árnyékvilágba.
- Keresek valakit. – mondtam halkan, de mégis határozottan a csaposnak.
Nem vacakoltam, egyenesen hozzá léptem. Ha itt a bizonytalanságot megérzik rajtad, gyorsan kést kaphatsz a hátadba. Nem kell hozzá sok pénz. Megteszi a ruhád is.
- De vajon találsz is, e? – dörmögte a szakállas kocsmáros és arcomat vizslatta.
- A nő 20 év körüli szélmágus. Nemrég Clover felé látták. Kell nekem.
- Szóval kell neked? De, te kellesz e neki?
- Kétségtelenül! - néztem a fekete szemekbe, és igyekeztem fenntartani magabiztosságom látszatát.
- Ám legyen. Az utad a Hokabe hegységbe vezet. Az oda felé vezető úton megtalálod, amit keresel. – kezdett neki egy újabb pohár eltörölgetésének.
- Köszönöm! – fordultam el a pulttól, majd a kijárat felé indultam
- Ne köszönd Fény Úrfi! Pengeélen táncolsz. – halottam a hátam mögül, de nem fordultam vissza.

Kisétáltam a méregető tekintetek össztüzében, majd meg sem álltam az állomásig. Régi ismerősként üdvözöltem öltözőszekrényemet, és gyorsan lekapkodtam ruháimat. Az elegáns ruházat nem fog passzolni ehhez a kalandhoz. Sötét, durva szövésű, de mégis kényelmes ruhákat találtam a szekrényke tartalmának tetején. Nem én vettem, ezért meglepődtem. Csakis Rega lehetett, de hát honnan tudhatta? Igen, semmi kétség csakis ő lehetett. A ruhát megszemlélve felismertem művészetét.
- De hát miért? – tettem fel magamnak a kérdést.
A választ nem tudhattam. A gonosz fantom Rega, miért segített nekem? Sosem segít senkinek. Ez egy jó rejtvény. Talán, ha visszatérek, kinyomozom.

Felkaptam a ruházatot, amit egy szintén fekete poncho követett. Valószínűleg azt is tudta, hogy esős helyre megyek. Érdekes. Az új göncökben úgy néztem ki, mint egy fantom a gyerekmesékben. Szekrénykémet gondosan lezártam, majd a pénztárhoz sétáltam és megvettem jegyemet a Hokabe-hegységhez legközelebb eső faluhoz.
A szerelvény hamar jött, én pedig pár óra alatt célhoz értem. A peronon állva megvártam, míg továbbpöfög a vonat, majd a kihalt falucska utcáin keresztül a hegynek vettem az irányt. A települést hamar magam mögött hagytam, így egyedül maradtam a fenyvesekkel övezett földúton. Már kezdett alkonyodni, amikor jobb kéz felől kicsi ösvény keltette fel érdeklődésemet. Más helyzetben, talán észre sem vettem volna, de valami azt súgta, hogy arra találom célomat. A rengetegbe bemerészkedve, dideregni kezdtem, mert mind a hőmérséklet, mind a vérem kezdett fagypont felé közeledni. Tíz perc séta után egy jól elrejtett fogadó szerű faház került látóterembe.
- Megvagy. – suttogtam magam elé és az ajtóhoz léptem.

Nyikorogva nyílt ki, és bent fények és hirtelen felém forduló arcok jelentek meg. A vendégek nem a békés fajtából valók voltak, ez rögtön észrevehető volt rajtuk. Egyenesen a vadkanfejjel díszített pulthoz léptem.
- Egy erőset! - vetettem oda a díjbirkózó termetű csaposnak.
- És miért szolgálnálak ki, te kis nyikhaj? – kapott fel egy köcsögöt az asztalról a kocsmáros.
- Mert keresek valakit.
- Keresel valakit? Hallottátok, fiúk? Keres valakit! – hahotázott és többen csatlakoztak hozzá a vendégek közül.
- És kit keresel? Ha az orvosodat, akkor rossz helyen jársz, mert ő nem fog ideérni időben. – lépett mellém egy alacsony fekete fickó késsel a kezében
Egy fénygömböt kaptam a kezembe, és egyenesen a támadóm fejéhez vágtam. Meglepődni sem volt ideje, és a kést elejtve az arcát markolászva a földre feküdt. A székek egyszerre borultak fel, ahogy gazdáik egy emberként mozdultak felém, de a csapos egy intésére mindenki visszaült a helyére.
- Tetszel kölyök, de ennél több kell. – tette le a köcsögöt a kezéből, majd mélyen szemembe nézett.
- Kit keresel?
- Egy nő.. – kezdtem volna bele, de egy kivágódott oldalajtó belém fojtotta a szót.
- Engem keresel szépfiú, nemde? Sejtettem, hogy felbukkansz. – sétált be a térbe a nő, akit kerestem.
Fekete haja összefogva a hátát verdeste, és fekete ruházatában kifejezetten csinos volt. Botja a hátán volt rögzítve. Nem vettem észre támadó szándékot benne, de a meglepetéstől hátrarúgtam székemet, és fénygömböket kaptam mindkét tenyerembe, amiknek fénye vadul táncolt a fekete öltözetemen.
- Még mindig kapkodós vagy, szívecském. – nevette el magát. – Miért kerestél fel? Bántani nem akarsz, ezt látom rajtad. [/color]– lépett közelebb hozzám, majd tengerkék tekintetét az enyémbe fúrta.
Nehezen álltam pillantását, de kitartottam. Egy ideig így álltunk egymással szemben, mintha megállt volna az idő. Pislantott egyet, majd a csaposhoz fordult.
- Olaf! A fiúcska a védelmemet élvezi. Nem eshet bántódása.
- Fiúcska? Ez a lány fiatalabb nálam! – háborodtam föl magamban.
- Értem. – nyugtázta Olaf, majd sört kezdett csapolni.

A népeknek pedig megint megjött a hangjuk, és az élet újra egy hétköznapi kocsmához hasonlított.
- Most velem jössz! – fogtam meg a csaj kezemet, majd maga után húzva az ajtó felé húzott ahol bejött.
Belépve egy kisebb folyosóra jutottunk, amiből több ajtó vezetett, szerintem a szállások felé. Az egyik ajtón benyitva kényelmes kis szobácskába jutottunk. Engedte kezemet, majd az ágy szélére ült, és pedig kicsit tehetetlenül ott maradtam az ajtóban. Bezártam, bár nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet.
- Szóval? Hallgatlak! – mondta kacéran.
Elszálltak a gondolatok fejemből. Nem tudtam mit mondjak. Célommal tisztában voltam, de nem tudtam szavakba önteni és Rega figyelmeztetése is ott hullámzott a kusza agyam mélyén. Hallgatásomat látva, felállt, majd elém lépett.
- Akarsz engem, ugye? – dorombolta, majd megcsókolt.
Teljesen megdöbbentem, mint amikor először találkoztunk, azon a napsütéses délutánon, a mezőn. Kezdtem átadni magamat az élvezetnek, de agyamban beindult egy vészcsengő. Enyhén remegő kezekkel eltoltam magamtól.
- Nem erről van szó. Mást akarok tőled. – préseltem ki magamból a szavakat, kicsit halkabban, mint szerettem volna.
- Mit? – nézett rám nagyokat pislogva. Valószínűleg nem számított ilyen reakcióra.
- A tudásodat akarom. Taníts meg a szélmágiára!
Szeme még jobban elkerekedett, és jobb kezét felemelve pofán akart vágni.
- Nem! – kaptam el kezét és az ágyra löktem.
Vadmacskaként pattant fel és felém ugrott, de félreléptem így csak a levegőt tudta elkapni. Mögé léptem és hátulról átöleltem, ezzel leszorítva kezeit. Csizmája talpából apró tüske pattant ki, és megpróbált lábamra taposni. A kegyetlen kis fém üvegként tört el bakancsomon, és még a fényezést is alig karcolta meg. Rega ajándékai hasznosabbak, mint gondoltam. Közben próbált kiszabadulni ölelésemből, de csak rángatózni tudott.
- Nem haragszom rád a támadás miatt. Ha az lett volna a feladatom, én is megtettem volna. – súgtam fülébe a fekete tincseket félrefújva.
Ez, ha lehet, még jobban feltüzelte. Szinte emberfeletti erővel esett rúgkapált, de szorításomból nem tudott kitörni.
- Hogy merészelsz hozzám érni? Dögölj meg, gyűlöllek! – kiabálta hisztérikusan, de senki sem jött segítségére.
Pillanatok alatt hihetetlen átváltozáson ment keresztül. A mindig magabiztos sötét bérgyilkos, akit eddig láttam benne, egy pillanat alatt zokogó kislánnyá változott karjaimban. Hirtelen nem tudtam mit tegyek. Elengedtem, majd gyengéden az ágyra fektettem, a még mindig szipogó lányt.
- Miért? – kérdezte kisírt szemekkel.
- Majd megtudod. – súgtam neki.
Ezután némán feküdtünk az ágyon, amíg el nem nyomott minket az álom.

Másnap kipihenten ébredtem. A kinyitott ablakon a fenyves friss levegője áramlott a szobába. Felkeltem az ágyról és gyűrött ruhámat simítgattam, de eredménytelenül. Ekkor lépett be az ajtón, tálcával a kezében.
- Jó reggelt. Itt a reggeli. – tette le egy kis asztalra a finomságokkal teletömött tálcát.
Leült velem szembe, majd ő is falatozni kezdett, és közben engem nézett.
- Még ma elkezdjük a kiképzést! – mondta hirtelen, én pedig félrenyeltem az aktuális falatot.
- Miért? – kérdeztem most én bizonytalanul.
- Mert más vagy, mint a többiek. – válaszolta, majd elfordult és kisétált a szobából.
A kiképzést tényleg elkezdtük. Több napig az erdőben éltünk, ahol segített elsajátítani a szélmágia alapjait. Egyfajta furcsa kötelék alakult ki köztünk, de ettől függetlenül nem sokat beszéltünk. Egyik este viszont vettem a bátorságot, és rákérdeztem az egyik régóta bennem motoszkáló kérdésre.
- Mi a neved?
Nem nézett rám, hanem tovább bambulta a tábortűzünk lángjait, ami mellett esténként üldögélni szoktunk.
- Fontos? – nézett rám végül.
- Nekem igen. – válaszoltam és újra csöndbe burkolóztunk.
- Szveta vagyok.
Szveta. Érdekes név. Biztos külföldi. Már a neve puszta tudatától jobban éreztem magamat.
- Köszönöm! – mosolyogtam rá, amire elpirult, majd mindketten lefeküdtünk aludni.
Vagy egy hétig tartott az edzés, mire már magabiztosan tudtam alkalmazni az alapokat. Wind Blast mágiám napról-napra erőteljesebb lett, és ahogy fejlődtem, úgy lett Szveta is egyre komorabb.
Mindketten tudtuk, hogy hamarosan itt a búcsú ideje, de nem mertünk beszélni róla. Végül csak eljött a szomorú nap. Szveta felajánlotta, hogy elkísér engem, ami eléggé meglepett. A faluba visszatérve, és a vonaton is az emberek kitértek előle. Újra a félelmetes szélmágus aurája vette körül, de engem már nem tudott megijeszteni. Magamban mosolyogva sétáltam mellette.
A klánházhoz visszatérve megálltunk és nem tudtuk mit mondjunk. Végül csak megembereltem magamat.
- Köszönök mindent! – mondta neki, majd adtam neki egy puszit.
Elpirult. Ez volt az első fizikai kontaktus köztünk az első éjszaka óta. Furcsamód az elmúlt hetekben egyáltalán nem értünk egymáshoz.
- Hihetetlen vagy. – mondta, majd egy szélrohamot gerjesztve, felkapott és bevágott a klánház kapuján. Háttal betörtem a kaput, majd elterültem a hideg kövön.
Liz sietett felém, én pedig még halottam a halk szófoszlányokat.
- Még találkozunk, szépfiú!