Név: Sorel Spark
Nem: férfi
Kor: 24
Mágia: Kristály mágia, „S” osztályú mágus
Varázslatok: Crystal Make, Crystal Touch, Crystal Make: Claws, Crystal Make: Sword, Crystal Make: Lance, Crystal Make: Projectiles, Crystal Make: Spikes, Crystal Make: Arrows, Crystal Make: Shield, Crystal Make: Fist, Crystal Make: Drill , Crystal Make: Whip, Crystal Make: Guns, Crystal Make: Tower, Crystal Make: Tower Jungle, Crystal Make: Prison , Crystal Make: Blade, Cristal Dance
Jellem: Sötét megjelenése ellenére kedves és barátságos mindenkivel, a lányokkal szemben udvarias és előzékeny, de szeret kacérkodni is velük, mindenre van valami humoros megjegyzése. Imádja Bob mestert és a klánt, ha valaki rossz szóval illeti bármelyiket nem áll jót magáért, de egyébként nehéz kihozni a sodrából, erőszakhoz is ritkán folyamodik, inkább próbál mindent viccesen felfogni. Egy kis harcra mindig kapható, ellenfelét azonban sosem becsüli le, sőt tiszteli, még akkor is ha az egyértelműen gyengébb nála. Kifejezetten kiegyensúlyozott személyiség, sugárzik belőle a nyugalom, tanítványaival pedig rendkívül türelmes és megértő. Bármilyen típusú mágia továbbfejlesztésében szívesen segít, azt vallja ugyanis, hogy minden mágia alapja közös, a használata fejben dől el, az pedig, hogy ki milyen elemet akar megismerni, csak egyéni szimpátia kérdése. Ezeken kívül imádja a hasát, ha épp nem harcol, vagy tanít, biztos, hogy a klán étkezőjében falatozik.
Kinézet: Középhosszú, fekete haj, 190 cm magas, átlagos testalkat, vöröses szemek. Fekete nadrág, fekete magas nyakú pulóver, térdig érő fekete ballonkabát.
Felszerelés: csak egy tarisznyát hord magával, ha küldetésre megy.
Klán: Blue Pegasus
Előtörténet:A mágus történetek általában szomorúak. Életük ingatag kövekből kirakott keskeny, kanyargós ösvény, melyet halál, harcok, belső küzdelmek és tragédiák szegélyeznek. Útjuk hol fényben, hol a legmélyebb sötétségben kezdődik, de hogy hova vezet, azt még a legbölcsebbek sem tudják.
Az én történetem a fényben kezdődik, és életem minden percében azon dolgozom, hogy ott is érjen véget. Azonban a megtévesztő kanyaroknál könnyű letérni az útról, ezt a saját bőrömön is tapasztaltam.
Ez az én történetem…
Boldog családban nőttem fel, normális gyerekkorom volt. Szüleim szeretettel neveltek, mindent megkaptam, amit egy gyermek magának kívánhat, erről nem is mesélnék részletesebben. Apám a nagyhírű Blue Pegasus varázslócéh elismert „S” osztályú kristály mágusa volt, még a Cristina-val is utazhatott, ami igen nagy kiváltság a klánon belül. Egészen kicsi koromtól kezdve mágiára tanított, 10 évesen csatlakozhattam is a hőn áhított céhhez, hogy apám nyomdokaiba léphessek. Persze küldetéseket még nem vállalhattam, 12 évesen vitt el magával először egy kevésbé veszélyes megbízásra. Eztán minden küldetésre együtt mentünk, mindig egyre nagyobb kalandokba és veszélyekbe keveredtünk, s keresztül-kasul bejártuk Fiorét. 20 évesen aztán fordulóponthoz érkeztünk, kétfős csapatunkhoz ugyanis csatlakozott egy fiatal, de nagyon erős fegyvermágus lány, Ayumi Starshine.
Egy nap apám különleges megbízást talált a küldetés falon, és rögtön be is vállalta. Lelkesen összekészültünk, és Web Valley felé vettük az irányt. A megbízás szerint egy szörny dúlta fel a vidéket, őt kellett volna kiiktatnunk.
A szörny félelmetes volt, mi viszont úgy gondoltuk három ilyen erős mágusnak nincs ellenfele, talán túl nagy volt az önbizalmunk, de nem törődtünk vele. Nagyjából 7-8 méter magas lehetett, szemei vérben forogtak, hatalmas fogai között gusztustalan váladék csurdogált végig állán, majd nyakán, bőre szürkés színű és érdes volt, izmos, vágásnyomokkal teli karja nem ujjakban, hanem éles 20-30 centi hosszú karmokban végződött.
Mikor ráakadtunk látszólag céltalanul, gondolkodás nélkül dühöngött, egyszerű ösztönlénynek tűnt, amit könnyen felhasználhattunk volna ellene, de önteltségünk semmi jóra nem vezetett…
- Guns Magic! Mad Shot!! – kiáltotta Ayumi, és már tüzelt is a kezében megjelenő pisztollyal, hogy felhívja ránk az óriás figyelmét. A golyó áthasított mágikus pecsétjén, s szinte ugyanabban a pillanatban hangos robbanással már a szörny lábán ejtett sebet. Az lenézett vérző végtagjára, aztán őrjöngve felénk fordult, és akkorát bőgött, hogy még percekig visszhangzott a hatalmas sziklák között, közben pedig őrült tempóban elkezdett felénk futni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyors.
- Rajtatok a sor fiúk! – kiáltotta nekünk szinte nevetve Ayumi, látszott, hogy élvezi a csatát.
- Kész vagy Sorel? – kérdezte apám, de szemét nem vette le a gyorsan közeledő bestiáról.
- Kész vagyok apám! Lassítsuk le egy kicsit!- Crystal Make! Shield! – adtuk ki a parancsot egyszerre, mire egy hatalmas kristály fal jelent meg a még mindig gyorsvonatszerűen vágtázó rém előtt, de az fülsüketítő ordítással, karját oldalvást maga elé tartva gondolkodás nélkül nekirohant a falnak, ami egy pillanat alatt apró, csillogó kristálydarabokra tört.
- Ez…lehetetlen! – mondta apám a döbbenettől elfúló hangon, én pedig alig kaptam levegőt. Két „S” kategóriájú mágus közösen megidézett pajzsát úgy törte át, mintha papírból lett volna megidézve, ilyet még sosem láttunk.
- Apám, mi volt ez? – végre sikerült megszólalnom, de még mindig nem tértem magamhoz.
- Nem tudom Sorel, de azt hiszem bajban vagyunk. – ránéztem, és olyasmit véltem felfedezni szemében, amit még sosem…félelmet.
– Tervre lesz szükségünk. - bólintottam, de mire fejem visszafordítottam, a dög már oda is ért hozzánk.
- Crystal make! Spikes! – ordítottam, mire a földből hatalmas kristálytüskék nőttek ki, az egyik keresztül is szúrta a szörny jobb lábfejét, amitől újra felordított, majd másik lábával, szinte játszi könnyedséggel elkezdte szétrugdosni a többi tüskét, apám pedig kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét.
- Crystal Make! Fist! – kristállyal bevont jobb karjával gigászit bepancsolt a gusztustalanságnak, az pedig belerepült a tőle úgy 3 méterre lévő sziklafalba.
~ Ez az!! ~ csaptam a levegőbe öklömmel.
- Magic Shotgun! – hallottam az egyik szikla tetejéről Ayumit. Tüzes sörétjei úgy tűnt nem ismernek kegyelmet, de mielőtt még becsapódtak volna, a szörny maga elé rántotta kezét, és amit ekkor láttunk nem hittük el..én még a szemem is megdörzsöltem, nem-e hallucinálok, sajnos azonban a szememnek nem volt semmi baja. Vörös színű mágikus pecsét villant fel karmai előtt, majd egy semmiből előtűnő pajzs fogta fel a lángoló töltényeket. Gonosz vigyorra húzta „száját” a rémség, és addig nem látott intelligencia csillant fel szemében. Felállt, leporolta magát, mi pedig csak álltunk, még mindig az imént látottak hatása alatt voltunk.
- Meg kell vakítanunk! – apám józansága életmentő volt. Ayumi bólintott és ismét fegyvert cserélt.
- Ex-Quip! Magic Sniper Rifle! Target Lock On! Homing Shot!! – kiáltotta és kétszer elsütötte legpontosabb fegyverét. A golyók nyílegyenesen a megdöbbent szörny szemeibe robbantak, amire keserves üvöltésbe kezdett. Kezeivel szeméhez kapott, és jobbra-balra dülöngélt, miközben ujjai között patakokban folyt a vér.
- Szép lövés Ayumi! – kiáltottam vidáman a lánynak, végre úgy éreztem kezünkben van a győzelem. Közben a szörny földre rogyott, Ayumi pedig közelebb ment hozzá, hogy megvizsgálja…túl közel…
- Ayumi vigyázz! – kiáltottam, de elkéstem… a hosszú karmok lándzsákként fúrták át a lány gyenge testét. Az idő mintha megállt volna, egy hosszúra nyúló pillanatig nem hallottam semmit, nem éreztem semmit, csak a lány haldokló testét láttam, és szemében az őszinte döbbenetet, mintha ő sem hinné el mi történt. Aztán visszatértek a hangok, kitisztult a kép. A szörny kihúzta karmait, és visszaszorította szétroncsolódott szemeire, miközben gonosz kacajhoz hasonló hangot hallatott.
- Neee! – kiáltotta apám, és elkapta az összerogyó Ayumi-t, mielőtt még földet ért volna. Odébb húzta már élettelen testét gyilkosától, aztán könnyezve nézett bele utoljára az egykor életteli, csillogó zöld szempárba, mely most már üvegesen meredt a semmibe. Ujjaival finoman lehúzta szemhéjait, majd rám nézett. Tudtam mire gondol.
- Crystal Make! Blade! – fogaimat összeszorítva préseltem ki magamból a szavakat, majd varázslatomat többször megismételve, kristálypengék hadát zúdítottam tehetetlen ellenfelünkre. Ismét ordított, de már nem sokáig, lassan elhalt hangja és hatalmas teste is. Én viszont nem álltam meg…
- Dögölj meg te rohadék! – eszelősen kiabáltam a döglött bestiának, miközben újabb varázslatokkal kínoztam már működésképtelen testét.
- Crystal Make! Projectiles! Crystal Make! Lance! - Sorel..Sorel hagyd abba! Már vége! – kiáltotta apám, de nem figyeltem rá.
- Crystal Make! Fist! – varázserőm azonban a végéhez közeledett, könnyeim patakokban folytak végig koszos arcomon, karomon megidézett kristálybevonatom pedig kezdett eltűnni, hiába erőlködtem.
- Fiam… - most már nyugodt hangon szólított.
– Már nem tehetsz semmit. – lihegve szakítottam félbe a püfölést, és hangos zokogásba kezdtem. A tehetetlen düh szinte felemésztett belülről, de apám igazat szólt…már nem tehettem semmit.
A temetés nagyon szép volt, szinte a fél város eljött, hogy tisztelegjen Ayumi emléke előtt. Mindig is kedves, könnyen barátkozó lány volt, nagyon sokan szerették. Hiába nyomoztunk még hónapokig, sosem derült fény a szörny mibenlétére, és hihetetlen mágia tudományára, végül kénytelen voltunk elfogadni, hogy ez megmarad örök rejtélynek. Bob mester az örök optimista azonban nem hagyta, hogy a céh többi mágusa szomorúságba burkolózzon, ha kellett mindenkivel külön beszélt, hogy lelket öntsön belénk. Apám azonban még az ő unszolására sem volt hajlandó visszavonni döntését…a temetés után hivatalosan is bejelentette nyugdíjba vonulását. Nem hibáztattam érte. Én is visszavonultam képletesen…azóta nem vállalok csak kisebb küldetéseket, inkább mentorálom a céh ifjú, tapasztalatlan elemi mágusait. Tökéletesen elégedett vagyok ezzel a nyugodtabb élettel, nem hiányzik semmi korábbi, veszélyes életemből. Úgy tűnik apám is megbékélt, azóta is boldogan élnek anyámmal városon kívül eső kis erdei házikójukban, sőt az évek során felhalmozott vagyonból még utazgatni is tudnak.
Nos…megjártam a sötétséget, magát a poklot, de végül visszataláltam a fénybe, és remélem sosem kell újra lelépnem az ösvényről. Ez az én történetem…
Szomb. Nov. 13, 2010 6:30 pm
