Magánküldetés a bébicsőszöknek! Yoona Sophy Jouji Lonen

A Bébi? csőszök.

Szint: D
Jutalom: 75.000 Gyémánt/ fő
Helyszín: Egy kisebb város gazdagoknak.

A fent említett városkában sok gazdag család él. Ezen családok egyikében született 21 éve kettő olyan áldott jó gyermek, hogy a szülők azóta is bánják. Huszon egy évig kényeztették a gyerekeket, (egy lány és egy fiú) aminek az az eredménye, hogy ők a szeretettől menekülve ez idő alatt megtettek mindent hogy végre mérgesek legyenek rájuk a szüleik akár csak egyszer is. Ám ez nem sikerült, ellenben hazavágta az említett szülők idegrendszerét. Így ők bármit megadnának azért, hogy elmehessenek végre nyaralni egy hetet. Csakhogy nem merik magukra hagyni szemeik fényeit, és nincs a városban olyan aki elvállalná a felügyeletüket. Ezért a nagy jutalom. Akiknek sikerül egy hétig vigyáz eme áldott gyermekekre:
Lirannára és bátyára Denielre. A posztjaitokat addig írjátok míg felveszitek a küldetést, és eljuttok a városba.
SORREND!: nincs, de ahogy az elsőt megírjátok úgy marad!

Borús reggel, felhők takarják el a napot. Az árnyak az egész várost beborítják… hideg is van.
Egy hűvös szellő beszakította az éppen csak kitámasztott ablakomat, s ugyanez a szellő kergetett ki eddig oly meleg ágyamból is. Hatalmasat sikítva, ugrottam ki a paplanom alól, s szaladtam hirtelen az ablakhoz, betámasztani azt.
- Huhh… – sóhajtottam beletörődve, hogy ilyen rosszul indul a napom. Óriási ásítással totyogtam át a konyhába, hol forró csokit főzve, dobtam le magamról a pizsamámat. Amíg az forrt, addig elmentem a fürdőbe zuhanyozni. Azt befejezve újra a konyhába mentem, s már a kész csokimat szürcsölgettem. A bögrét lerakva az asztalra, újból a hálóban kötöttem ki, s a szekrényben kutakodva kerestem a mai öltözékemet. Vastag, szürke harisnyát húztam fel, egy fekete, nagyjából térdig érő szoknya alá, plusz még egy pár lila lábszárvédőt. Felsőként egy vastag, kötött pulóvert húztam, melynek színe ugyanolyan volt, mint a lábszárvédőké. Visszatotyogtam az utolsó korty csokimhoz, aztán a fürdőbe indulva, útba ejtve a mosogatót, beleraktam. Odabenn a tükör elé állva, kicsit megijedtem hajam őrült helyzetétől, s rögtön fésűt ragadva, próbáltam kigubancolni, s a szálait úgymond rendezni. Egy negyedórás kínszenvedést követően, már úgy éreztem, teljesen kész vagyok. Kulcsaimat a zsebembe raktam, s egy kabátot, sapkát, illetve kisebb topánkákat magamra húzva elindultam.
- Elmegyek sétálni. – Gondoltam hangosan, míg az ajtóban elfordítottam a kulcsot, aztán lementem a lépcsőn, elvégre az első emeleti lakást béreltem. Az utcán alig volt élet, mindenki otthon volt, engem pedig zavart a szokatlan csend, hisz mindenki mást várna Magnoliától…
A városi könyvtárat céloztam meg, ma nem volt kedvem bemenni a Fairy tailbe, vagy talán mégis? Én magam sem tudom még, hogy a mai napon mit akarok kezdeni magammal.
A hatalmas épületbe besétálva megcsapott a meleglevegő, arcom ennek hatására pedig kipirult. Kusza kék tincseim a szemembe estek, mikor a sapkámat lekaptam. Köszöntem a könyvtárosnak, majd a polcokat kezdtem böngészni, ám pechemre egy olyat sem találtam, ami huzamosabb időre képes lenne lekötni, így aztán rövid látogatásom végén elköszönve a néhány jelenlévőtől, megindultam a Fairy tailhez. A kapukon kisétálva azonban egy rég ismerős arcba botlottam, tulajdonosának neve pedig Yoona Rezelput volt. Legutóbbi küldetésünkre együtt mentünk, s bár eredetileg annyira gyerekesnek találtam, azért mégis csak rendes lány. A könyvtárba tartott, s érdekes módon, valami fura cetli volt a kezében.
- Öh… - jutott eszembe, hogy köszönnöm kéne. – Szia Yoona, hát te? – kérdeztem hirtelen, mire az imént észrevett lapot kezdte el lebegtetni előttem.
- Sophy, Sophy!!!! Van kedved velem jönni megint? – kérdezte, én pedig meglepődtem, valahogy nem erre számítottam, de ha így alakult, akkor a Fairy tailbe már nem is kell mennem.
- Látom, már felkészültél. – Böktem ujjammal a vállán csüngő táskára, mire elmosolyodva bólintott. – De előbb… - kikaptam a kezéből. – Had olvassam át, mire vállalkozom! – S szememre feltéve a szemüvegemet már el is olvastam az egészet.
- Úristen… - jött ki számon az első reakció. – Annyira őrültség, hogy megyek.
- Ezzazz! – Ugrott fel hirtelen, majd a karomat megragadva elkezdett húzni. A vasútállomáson az egyik hölgytől éppen meg akartuk érdeklődni, hogy abba a bizonyos gazdagok városába van e valami vonat, ám pechünkre, oda egyetlen egy sem megy.
- Lovas szekerezhetünk is. – Ajánlottam fel a kissé letört Yoo-channak az ötletet, melyet felvidulva fogadott. Újból karon ragadott, ám most egy szekeret mentünk keresni. Egy röke fél óra volt csupán, mikor egy kereskedő szekerére bukkantunk. Tulajdonosával beszélgetésbe elegyedtünk.
- Jó napot, uram! – Köszöntünk egyszerre Yoo-val. – Merre megy ez a szekér? – Folytattam.
- Hmm… azt hiszem, Shirotsumén egyszer keresztül haladunk. – Megköszörüli a torkát. – Meg még valami furi nevű városon is, áh de mindegy is, csupa gazdag lakja, nem kell nekik az én portékám. – Tette hozzá.
- Odatartunk. Elvinne minket? – Tért a lényegre társam, még mielőtt én is megszólalhattam volna ez ügyben.
- Perszee… némi juttatásért cserébe: Persze! – Tette hozzá a kapzsi fickó. Fukar vigyora ellenére, persze meg mert sürget az időnk, nem volt más lehetőségünk, mint elfogadni az ajánlatát.
- 3.500 gyémánt…! – mondta.
- Mennyiii?! – kérdeztük egyszerre, ledöbbenve.
- … fejenként. – Fejezte be a mondatot.

~ Szemét kereskedő… Útálom a fajtáját! Mindet! Kapzsi bagázs… ~ Hőbörögtem magamban már a kocsin. ~ Így sem volt valami sok pénzem. ~ Néztem bele a tárcámba, ami a napokban igencsak lesoványodott. ~ nah… ~ sóhajtottam egy hatalmasat. ~ Már mindegy… ~
Az út zötyögős volt, és mivel nem kicsit messze is volt a célpont, hamar beszunyáltam. Yoona vállának döntöttem fejemet, és húztam is a lóbőrt.

Yoo-chan apró ujjainak pofim böködésére ébredtem, halk hangját aligha nem vettem észre. Ezt követően pedig a kereskedő elhúzta a szekér hátuljának pavilonját.
- Megérkeztünk!! – Ordította, míg én félálomban kikászálódtam a kocsiból Yoona után. – Remélem élvezték az utat, hölgyeim. Köszönjük, hogy Boo szekerét választották. – Búcsúzott el a vénség újból a szekér elejére ülve, s a lovakat tovább hajtva eldöcögtek.
- Még egy szó és kivégeztem volna… - Fordultam a város felé.
Tátva maradt a szám a hatalmas kőfallal körbevett erődítménytől, s a felénk magasodó Kőkaputól is, melyet annyira kidolgoztak, hogy már csicsás volt számomra az egész. ~ Biztos félnek, hogy kirabolják őket… ~ Jegyeztem meg magamban, aztán Yoo-ra pillantottam, aki egy biccentéssel jelezte, hogy menjünk.

A nap még fel sem kelt és én dülöngélve sétáltam az utcán kezemben egy rumos üveggel. Hátam mögött dörgést hallottam.
- Azt hiszem vihar lesz. - Fordultam hátra. - Jobb lesz, ha bemegyek egy épületbe. - Mit hoz a véletlen? Pont a Fairy Tail előtt álltam. - Tökéletes! - Mondtam és becsoszogtam.
- Jó estét! - Köszöntem. - Vagy reggelt? Valaki tudja?
- Reggel hat van. Szóval reggelt. - Segédkezett az egyik céhtársam.
- Köszi! - Mutattam rá és a feladattábla felé vettem az irányt.
- Oké. Szép vagy! Okos vagy!- Beszéltem a táblához. - Legyünk barátok rendben? Mutass nekem egy olyan küldetést, amit el tudok végezni. És én viszonozom. Áll az alku? -"Beszélgető társam" csak nézett bambán. - Ezt igennek veszem. - Mondtam és hozzá láttam a böngészéshez. Volt ott üzenetszállítástól rakodásig minden, de egyik sem volt jó. Végül végre rátaláltam egy D szintűre. Elolvastam alaposabban.
- Na, ezt vállalom. Bébi csőszködni csak tudok. - Mondtam magamban majd visszatettem a fecnit a helyére és haza indultam összepakolni a szükséges dolgokat.
- Lássuk csak. 5 szendvics elég?- Gondolkoztam pakolászás közben. - Hm. Elég lesz. Akkor kell még 1 rum, 2 alma, 2 rum, és ő... 3 rum!
Feltettem a hátamra a zsákomat és útnak indultam. Közvetlen miután rájöttem merre is kell menni. Hosszú volt az út és tűzött a nap. Végül rájöttem, hogy csak nem volt elég a rum amit eltettem úgyhogy tartalékoltam az utolsó üveggel. Sajnos csak az erdőben vettem észre hogy egy fekete alak kúszott mellettem a földön.
- Hékás! Ne kövess!- Mutattam rá mire ő visszamutatott. - És ne utánozzál! - Álltam ott nagy némaságban farkas szemet néztem vele majd futásnak eredtem. Gyorsan kifáradtam így a legközelebbi fának támaszkodtam, de szerencsére sikerült leráznom. Előre néztem és ott volt a város.
- Na, erre iszunk!- Mondtam a falnak támaszkodva majd leküldtem az utolsó kortyokat és a földre dőltem.

Tárgy: Yoona Rezelput Hétf. Dec. 13, 2010 5:16 pm

Vártam ,hogy a nap megérintse a szemhéjamat, de nem tette. Csak vártam és vártam, de semmi. Így hát gondoltam kinyitom a szemem és megnézem mi zavarja a napot a sütésben. Mikor kinyitottam a szemem láttam, hogy körübelül az egész egbólt akadájozza a sugarak terjedését. A legjobban a nyomasztó, hűvös időket utálom. Mint minden reggel ma sem voltam a legjobb formámban. Amikor nagynehezen kivergődtem magam az ágyból, ami nem igazán akart engedni. Kezdetben még hagytam megam, hogy hát jó oylan puha meg minden maradok egy kicsit. De később elhatároztam, hogy mostmár fel kell kelnem.
- Tíz másodperc múlva felpattanok az ágyból! – jelentettem ki magamnak.-
-1,2,3,4,5,6,7,8,9,9,9,9,9,9,9…. –valahogy nem volt meg az erőm, hogy kimondjam azt, hogy TÍZ
körübelül fél órába telt mire elszámoltam tízig. De előbb utóbb sikerült. Ledobtam magamról a takarót, majd nagynehezen felemeltem a két lábam és letettem a padlóra. Nagy sikerrel fel tudtam állkni, de ahogy kiegyenesedtem és léptem egyett már is a földön találtam magam. A rengeteg plüssállat ott hevert a földön, én meg szépen hasra vágódtam bennük. Így hát ha már ott fekszek ne mfogok megint felállni hanem inkább végig kúszok a padlón. Elsőnek a fürdőszobába vedtem az irányt a zuhany alá. Ahova ugyancsak bekúsztam majd az alán ültem és úgy fürödtem. Amikor kész voltam, kicsit megtöröltem a testrészeimet, és leterítettem a törölközőt a földre majd arra ráfeküdve indultam tovább a földön. Második állomásom a tükör volt, ami szerencsére csak ilyen kis kézi tükör volt, szóval le tudtam rakni a földre. Ahogy a tükörbe néztem, kirázott a hideg. Olyan kócos volt, hogy a madarak szivesen belekültöznének, nagyon nehezen sikerült a kócgubancokat kifésülni, de végül sikerült, de sok hajszálam esett el ebbe a küzdelembe. Végül az utam az asztal felé vettem. Ott már nem tudta mvolna kúszva enni ezért hát felálltam. Kinyitottam a hűtött, hogy mit tudok reggelre enni. Nem sok minden volt, de szerencsére ami a fontos volt, az megtaláélható volt. Műzlit ettem tejjel. Evés közben attól féltem, hogy belefejelek a tálba , mert majdnem elaludtam. De végül nem… Úgy döntöttem almegyek sétálni, hátha az felébreszt. Mint mindig fogtam a kulcsaimat ( lakás + csillaglélek). Majd megemra vettem egy kabátot és egy sálat. Amikor indultam az ajtó felé és beraktam a kulcsot a zárba, majd elfordítottam nem nyílt ki. Igazából nem is tudtam elfordítani mert megakadt. Kicsit bepánikoltam, hogy remélem nem fogok bentragani, de szerencsére nem mert hamar rájötem mi lehet baj. Amikor kivettem a kucslot hogy megnézzem egyáltalán jó kucslot raktam e be, rájöttem, hogy iszonyatosan de nem jó kucslot raktam be. Ugyanis Chamaeleon kucslával próbáltam kinyitni a bejárati ajtót. Nagy nehezen előkapartam a kabátom zsebéből a rendes kuclsom, majd kinyitottam az ajót, Ahogy kiléptem a ház ajtaján hűvös szél fogadott, aminek nem igazán örültem, de legalább kikergette a fejemből az álmosságot. Nem volt valami csalogató idő, ahogy az ta város üressége is mutatta. Ezért inkább úgy gondoltam, keresek valami küldetést, mert hátha van ami oylan helyen van ahol kellemesen meleg idő van, mert az se volt jó amit az előző küldetésemben tapasztalhattam Hargeonba. Így hát elindultam a Lamia Scale céhház felé. A szél időnként befújt a kabát alá, de ha nem ez volt akkor épp az arcomat piszkálta. Mikor kinyitottam a céhház hatalmas ajtaját, kelleme meleg szellő simogatta arcomat, nagyon jól esett, ezután a vagyasztó idő után. Nagyon családi hangulat tombolt odabent, mindenki beszélgetett a másikkal, nevetkéltek, szórakoztak. Én az utamat egyből a küldetésekhez vettem. Igazából nem volt sok kedvem harcoló küldetésre menni, így inkább valami olyat kerestem ami egy kicsit könyebbnek nézett ki. Találtam is olyan három perccel később, egy küldetést ami nagyon viccesnek bizonyúlt. Bébi csőzök névü küldetésről beszélek. Gyorsan le is szedtem nahogy valaki gyorsabb legyen és leszedje előlem. Majd egy hangos köszönés után elhagytam a helységet. Haza siettem egyrészt mert fáztam mástrészt pedig össze kell pakolni, mert nem igazán tudom mit kell egy ilyen küldetésre megammal vinni, ráadásul még a sok holmimat is elő kellene kaparni a szekrény aljáról. Így hát van dolgom. Amikor hazaértem, jól esett az a kis meleg levegő, ami fogadott a napaliba. Elővettem a táskám majd beraktam azokat a dolgokat mik nagyon fontosak lehetnek. Persze a plüssállatomat sem hagyhatom ithhon így hát azt is bepakoltam. Nagy levegőt vettem és elbúcsúztam egy kis időre a háztól. Majd kiléptem az ajtón és a bezártam az ajtaját. Az utcán sétálva eszembe jutott, hogy nincs sok kedvem egyerdül menni erre a küldetésre, így arra gondoltam., hogy elhalasztom egy nappal, amíg találkozok egy baráttal, akit megkérhetek, hogy jöjjön velem. De ha már kijöttem, akkor úgy gondoltam bemegyek a könyvtárba, kikölcsönözni egy könyvet amivel otthon el tudom ütni az időt, amikor ilyen rossz idő van. Sietősre vettem a lépést ugyanis még mindig fáztam. Amikor közeledtem a hatalmas építményhez láttam, hogy egy ismerős arc jön ki éppen a hatalmas ajtón. Majd gyorsan odafutottam hozzá, hogy megkérdezzem akar e velem jönni a küldetésre, ugyanis az előző küldetésen vele voltam és nagyon élveztem. Majd mikor észrevett így felelt:
-Szia Yoona, hát te? –kérdezte kicsit meglepődve Sophy.-
-Sophy, Sophy!!!! Van kedved velem jönni megint? – lehet kicsit furán vette, hogy ezzel kérdeztem, de nagyon kíváncsi voltam a válaszára és nagyon reméltem, hogy szeretne velem jönni, hisz olyan jól szórakozhatnánk.
- Látom, már felkészültél. – kérdezte Sophy-. Én büszkén bólogattam neki.
– De előbb… - kikapta a kezemből. – Had olvassam át, mire vállalkozom!
- Úristen…– Annyira őrültség, hogy megyek.
-Ezzazz!!! –ugrottam fel örömömbe .-
Nagyon megörültem, annyira jó, hogy megint együtt mehetünk!!!!! Majd a karába kapaszkodtam és elkezdtem húzni, hogy siessünk és hadjuk magunk mögött ezt a hideg, szürke várost. A vasútállomásra vettük az irányt, úgy gondoltam ott van a legtöbb esélye annak, hogy egy vonat megy arra. De amikor megkérdeztünk egy hölgyet, azt mondta, hogy nem megy oda semmiféle vonat.
Kissé elszomorodtam ugyan akkor nincs több ötletem mivel tudnánk még oda eljutni. Sophy rám nézett majd így felelt:
- Lovas szekerezhetünk is. –ajánlotta fel.-
Úristen szerintem ez egy iszonyatosan jó ötlet, még nem nagyon ültem lovas szekeren, de hiszen egyszer mindent ki kell próbálni. Majd karon ragadtam és újból útnak eredtünk. A város utcáit róttuk. Fáztam, és nem tudtam igazából merre lehet találni egy szekeret. Fél órája sétálhattunk amikor megláttunk egy szekeret. Kicsit meg volt már viselve a fából készült jármű, de ha most nem csapunk le erre a lehetőségre akkor lehet, hogy ma már nem is találunk még egyet, ráadásul már teljesen átfagyott a testem szóval mit veszthetünk vele?
- Jó napot, uram! – Köszöntünk egyszerre Sophy-val. – Merre megy ez a szekér? – kérdezte Sophy.
- Hmm… azt hiszem, Shirotsumén egyszer keresztül haladunk. – Megköszörüli a torkát. – Meg még valami furi nevű városon is, áh de mindegy is, csupa gazdag lakja, nem kell nekik az én portékám. – Tette hozzá.
- Odatartunk. Elvinne minket? – Tértem a lényegre.
- Perszee… némi juttatásért cserébe: Persze! – Tette hozzá a kapzsi fickó. És a szép mosolya elengedhetettlen volt a végére rakni. De ha már legalább 2 foga van ne mosolyogjon.
- 3.500 gyémánt…! – mondta.
- Mennyiii?! – kérdeztük egyszerre, ledöbbenve.
- … fejenként. – Fejezte be a mondatot.
Ennyi pénzért minimum út közben valamiféle lábmasszázst kaphatunk volna, de hát nem. Igazán nem is hiszem hogy a rücskös kezébe adtam volna e a lábam… Meg annyira se méltó ez a fukar disznó.
Az út elég zötyögős volt, ráadásul a fenekemet is kikészítette és nagyon fájt. Sophy hamar elaludt és a vállamra döntötte fejét. Ami egy idő után fájni kezdett, de szerencsére hamar elzsibbadt és nem éreztem a fájdalmat. Én nem tudtam aludni ,mert féltem a szekeres bácsitól. Kitudja mit csinál velünk ha mind a ketten elalszunk. (Rossz aki rosszra gondol…xD)
Mikor megérkeztünk a célponthoz Sophy még aludt, de megpróbáltam finoman felkellteni így hát az arcát kezdtem el piszkálni.
- Megérkeztünk!! – Ordította,a szekeres ami nem volt valami kellemes a dobhártyámnak. – Remélem élvezték az utat, hölgyeim. Köszönjük, hogy Boo szekerét választották.
Háháhá majdnem olyat tettem amit megbántam volna, de amikor megfordultam és rápillantottam arra a hatalmas kőépítményre elállt a lélegzetem. Nagyon szép volt, kellemes volt a szemnek ahoz képest hogy kőből volt. Ahogy jobbra nézem láttam, hogy Sophy se kicsit csodálkozik rajta. Majd ő is rám nézett. Én egy kis fejbiccentéssel jeleztem, hogy induljunk.

Reggel van. A zajokból legalábbis úgy tűnik. Megpróbálok felülni, de beverem egy csőbe a fejem. A bárpult alatt vagyok. Fáj a fejem, igyekszem visszaemlékezni.
~ Mi is volt tegnap?
Aztán lassan kezdek visszaemlékezni.Tegnap volt a felavató bulim, és úgy tűnik jól sikeredett. Fejemet fájlalva kikecmergek a pult alól, és nagy nehezen lábra állok.
- Jó reggelt! - szólal meg egy vidám hang.
- Ömmm.... jó reggelt. - válaszolom.
A hang tulajdonosa Mira, aki most is jókedvű, holott szerintem ő pucolta fel a helyet.
- Kaphatok valami reggelit? Mondjuk két tükörtojást szalonnával?
- Rendben, máris hozom. - mondta jókedvűen Mira.
Még kicsit kótyagosan leültem az egyik asztalhoz, és megettem a reggelimet. Aztán a megbízások tábláját vettem célba. Kezdőként valami egyszerűre gondoltam, de még a tolvajfogást és hasonlókat is nehéznek tartottam. Így kötöttem ki a bébicsőszködésnél. Letéptem a papírt, szóltam Mirának, aztán kicsörtettem az ajtón. Gyorsan hazarohantam és bepakoltam a hátizsákomba a legfontosabbakat, vizet, bicskát, almát, angolszalonnát, egy fél véka kenyeret meg persze a plüssmackómat.
A városba nem megy vonat, de nincs olyan nagyon messze. A városhatárban lóvá változtattam magam, és elvágtattam a cél felé. Csak úgy porzott az út utánam, a fák elmosódtak ahogy elrohantam mellettük. Másfél órán keresztül vágtattam, de végre megérkeztem.
- Nyíííhaaa! - nyerítettem egy nagyot mikor megálltam a városhatárban.
Gyorsan visszaalakultam és besétáltam a főkapun.

Megérkeztek a városba, megkeresitek azt a kastélyt amely nektek kell. Nos igen sok kastély van, de azért megtaláljátok. Az egész hely csodálatos, mégis alig járnak emberek az utcákon. Valamiért mégsem érzitek kihaltnak, hiszen egy egy csoport fiatal, vagy egy egy kávézóban csendesen iszogató ember mindig akad. Egyszerre értek a célhoz. Amint a kapu közelébe léptek az kinyílik. Komornyik... az nincs. Csak egy hatalmas terem. A terem végében óriás lépcsőről siet le ládák tömkelegével kettő felnőtt. Elétek érnek. Gyors útbaigazítást adnak az ebédlő wc stb.-ről, majd azt mondják fél óra és itt a komornyik az majd mindent elmond ha kell még valami. Ezután kimennek az ajtón, és nem is látjátok többé őket. Egy hét egy tökéletes városban, teljesen ingyen! Pusztán csak kettő 21 éves "gyermekre" kell vigyáznotok. Miközben ismerkedtek a hellyel, fel-fel villanni látok szőke, és vörös hajtincseket. Egyre egyre sűrűbben. Végül azon kapjátok magatok, hogy mögöttetek Ketten állnak:
Az egyikük egy férfi, aki ruházata kicsit érdekes, de a legszembetűnőbb
az hogy fején egy repülős szemüveg van, bal kesztyűében pedig kristály világít. A másik egy nő, aki ruházatában semmi érdekes nincs. Neki hosszú vörös haja van a férfinak pedig szőke. Meglehetősen érdekesen néznek rátok, majd pont egyszerre kérdik:
-Ti meg mit akartok?- A postjaitok addig írjátok meg hogy pont mikor válaszoltok az ajtó ismét nyílik.

- Hmm… - hümmögtem, míg a kőkapu alatti vas, acél, vagy isten tudja milyen fémajtók kinyíltak, természetesen önmaguktól, s áthaladtunk alattuk. Odabenn kastélyok hadserege sorakozott, s mindegyik udvarának hossza egy egész utcás volt. No nemcsak egy-egy rendes háznyi mértékkel vett utca, hanem olyan 40-50-60 házat számláló, szép, nagykertű házikóval megáldott darab. Hol krémszínű, romantikus palota állott, hol pedig üvegfalú, tükör kastély, melyen a felhők mögül fehéren lassan kikandikáló napsugarak vakító fényt, csillogást hoztak létre. Az úton, mely során éppen azt az egyetlen, megbízásban említett kastélyt kerestük, egy 8-10 lóval befogott hintó haladt el mellettünk.
- Van miből… - sóhajtottam nagyot, s hatalmas léptekkel gyorsítottam eddigi satnya sebességünkön. A kastélyváros centrumába érkezve, megcsappannak a kastélyok, helyüket pedig a puccosabbnál puccosabb éttermek, kávézók, borbélyházak, ruha és minden más boltok. Az árak pedig… innen a kirakatból tükröződnek, hogy az egyik másik ára, még akkor is, ha csak egy selyem bugyi, felér az én havi lakbéremmel. Yoona leállt azért csodálni őket, minden bizonnyal az árakra még csak szempillantást se vetett, ujjammal megböktem a vállam, majd egy olyan tárgynak, melyről az ember azt hinné, 2-300 gyémántból kitelik, vagy akár csak 100ból, ráböktem az árcetlijére az üvegen keresztül. A lány tátott szájjal nézett rám, majd vissza, hogy tényleg, ez most valami vicc akar lenni? De nem volt vicc, halálosan komoly volt, hogy az a kesztyű, csak csupán 30.000 gyémántba fájna egy hozzánk hasonló mágusnak. Ó, de hát persze, itt vagyunk a gazdagok városában, itt mindenki megteheti, hogy napjában minimum 10x-20x megvesz egy ilyen apró csecsebecsét, még akkor is, ha amúgy egyébként semmi szüksége nem lenne rá, a többi 50-100 pár mellett. Szeretnétek, ha ezek mind túlzások lennének, ugye? Nos… nem azok, én nem szeretek túlozni, de ettől lassan felfordul a gyomrom. A másik pedig, alig van itt élet, a sok sznob gazdag biztos valahol máshol punnyad… esetleg vidéki villájukban, a szomszéd országban, nyaralás gyanánt, egy másik városban egy magas rangú unokafivérnél, bárónál, hercegnél. S majd úgyis házasodnak; Gazdag a gazdaggal, ezt követően pedig még gazdagabbak lesznek.
Társam karját kicsit megrántva, jelzem neki: ideje lenne menni, ugyanis még mindig ugyanaz a célunk, elérni a megjelölt kastélyt, melynek pontos helyét még most sem tudjuk.
Egyik sarkon, hol már teljesen elvesztettük a fonalat, majd ki szúrja szemünket egy kávézó. Egymásra nézve elhatározzuk, bemegyünk. Könnyebb volt gondolni, mint megtenni… Azonnal gyomoridegem lett, hogy odabenn vajon micsoda pompa és csillogás várna ránk, holott mi tényleg csak információért mennénk be. Ám végül beadtam a derekamat Yoo-chan hátulról való tologatásának, unszolásának. Rémisztő, de odabenn nem csak a nagy fényes tér volt, s senki más, fiatal Gazdagok pihentek, beszélgettek másik dúsgazdag társukkal, ránk pedig néhányan lenéző pillantásokat vetettek.
- Érzed ezt a légkört? – Kérdeztem halkan odasúgva Yoonát, aki szintén rémült fejet vágott, mikor elénk állt a pincér.
- Hölgyeim, miben segíthetek? – Kérdezte alássan, kezét maga elé emelve lágyan, azon egy ruhát tartva, s meghajolva kissé. Aztán visszaegyenesedett, s fukar, éles szempillantásokat vetett ránk.
- Ömm, elnézést, de… - elakadt a szavam, s ha partnerem nincs, a kérdést soha nem teszem fel.
- … meg tudná mondani, merre van az alábbi kastély? – Kérdezte Yoo-chan, a papírt a pincér elé emelve. Az hümmögött egy darabig, majd zsebéből előkapott egy fénytollat, a levegőbe akart volna rajzolni, de…
- Kikopott volna? Egy pillanat, s hozok egy másikat. – Bólintott kicsit, ám félbeszakítottam.
- Nem szükséges. – S a zsebem legmélyéről előhalásztam a saját tollamat. Még nem volt alkalmam használni, de számítottam a kényelmes hatásra, vagyis… odaadtam a pincérnek, és vártam az érthető térképet, az pedig rajzolt. A rajz elkészülte után pedig, ujjaival rásegítve a mutogatásra, magyarázásra, halandzsa utcanevekkel tarkítva eligazítását, valahogy sikeresen megértette velünk, merre kellene tovább haladnunk.
Meghajolva előtte, távozunk, s a memóriánkba belevésett térkép útvonalán kezdünk el haladni.
A krém kakaó, és vanília színekben pompázó kastély már messziről szemet szúrt mindkettőnknek.
- Azt hiszem, az lesz az. – Jelentette ki Yoo-chan, ujját irányadásra emelve.
- Ja, sz’tem is. – válaszolom cseppet flegmán, ahogy haladtunk felé.

Az kapu elé, szinte velünk egy időben ér oda egy elég friss ám ismerős arc, Jouji-kun, persze én eddig nem tudtam, hogy jönni fog bárki is a Fairy tailből, ennek következtében pedig, meg is lepődtem.
- Szia Jouji. – Köszöntöm, s Yoona bemutatkozik, majd egy kissé érdekes kérdést tesz fel.
- Ti már ismeritek egymást? – Kérdi a kis butus, na jó, nem az, mert honnan is tudhatná?
- Egy klánba tartozunk. – Mosolygok rá, ám a további magyarázatot nem tudtam elmesélni neki, ugyanis egy csörtető paripa által keltett szélnek hála, szoknyám fellibbent, s hiába a vastag harisnya, a beépített női ösztön sikításra utasított, s a mozdulatra, hogy a ruhámat visszaállítsam eredeti helyzetébe. Pirult arcommal a ló helyén álló plüss macis leányzóra tekintettem.
- Lonen? – Ismertem rá az új klántagra, aki olybá tűnt alakváltó mágusként ügyeskedik. Meglepődött, hogy tudom a nevét, ezért visszakérdezett, honnan is. Mire újból rákezdtem hogy: Egy klánban vagyunk. – nyelvemet öltöttem rá. – Egyébként Sophy Walter. – s kezemet nyújtottam, hogy amit tegnap éjjel kihagytam, vagyis hogy üdvözöljem a klánban, most bepótolhassam.
Hosszas beszélgetést, illetve még egy kínos csendet követően, valaki megszólal, hogy ideje lenne bemenni, ennek pedig az alábbiak lettek a következménye: Az összeverődött kiscsapat, ¾ Fairy tail taggal, megindult a kastély kapujának irányába, ami aztán magát önállósítva feltárult előttük. Mire számítana az ember dúsgazdagoktól? Egy halom szolgára, cselédre, komornyikra, akik két sorban a vörös szőnyeg szélén ácsorogva hallatják: Üdvözöljük! A gazdánk az xy-dik emelet, z-dik szobájában az erkélyen várja magukat. Na de, ehelyett, egy árva lélek se, csak egy hatalmas terem, több tíz-húsz méteres távban egy hatalmas, márvány lépcső ágazik kétfelé, melyen -meglepő módon-, két táskahegy rohan lefelé. Csoda volt, hogy nem botlottak meg, vagy estek orra, gurultak le azon a lépcsőn, ám nem történt meg, a két felnőtt, minden bizonnyal a bébik apukája, anyukája, a ládák pedig… biztos azért kellünk, mert utaznak el. A gazdagok legrosszabbjai, szétszórtak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy mindkettejük, a ládák cipelése közben, el-elejt párat, míg csak elér elénk. WTF?!?! fej mindenki arca helyett, mikor a kastély gyorstalpalóját magyarázza felváltva a pár. A WC minden emeleten a női balra, a férfi jobbra. Az étkező a kettéágazó lépcsőn felmenet első emeleten a nagy díszteremben, melynek hatalmas mahagóni ajtaja van, rokokó stílusban elkészítve, gondos ablak díszekkel megfűszerezve. A háló szobák a harmadikon találhatók, mindenkinek van sajátja. A gyerekek lakja a földszintről induló üvegfolyosóval egyenesen egy másik épületbe visz, ott pedig rengeteg olyasmi van, amit ők, mármint a szülők sem értenek. A 21 éves bébikre éjt-nappallá téve kell vigyázni, nem azért, mert elrabolják őket, hanem mert megszöknek, vagy rosszalkodnak. Legvégül a komornyikról ejtenek még néhány szót, hogy fél óra múlva itt lesz. Ezt követően pedig, mindketten kiviharzanak az ajtón, melyen át pár pillanatra felvillan egy hatalmas hintó képe, ha hátrafordulunk.
- Azta…
- Egy hét, teljesen ingyen, ilyen luxus körülmények között, és csak két felnőttre kell vigyázni. – Villanyozódott fel a nyuszi plüssét dobáló lány, azaz Yoona, kihez hozzá társul a maci plüssel Lonen is.
- Lehet, hogy a végén ránk kell vigyázniuk… - Esett le fejem, persze csak képletesen, s kósza hajtincseim a képembe lógtak. – Ehh… Jouji-kun hova tűnt? – Kérdeztem szinte a levegőben, de oly egyértelmű volt számomra, hogy a boros pincét kereste, mert hát… minden bizonnyal, egy ilyen pénzes család rendelkezik olyannal is. De ha azt nem, valamelyik teremben fellelhető egy alkoholos italokkal jól megrakott szekrény, szekrény sor.
- Vigyük fel a cuccainkat! – mondták a lányok egyszerre hirtelen, mikor már körbe ugrálták az egész hatalmas termet, ekkor pedig a bőröndjeinket –én csak a kis fekete táskámat-, megragadva feltornáztuk magunkat a legfelső, harmadik emeletre. Ott a szobáinkba berakva azokat, elvesztettem mindenki nyomát. Kimentem az erkélyre ám tériszonyom van, így nem sokat értem az amúgy biztos gyönyörű kiállítással.
- Pictor kapuja, Tárulj! – hívtam elő a festőművészt. – Jó napot, Monsieur, kérem… fesse le nekem ezt a kilátást. – Hamar kapkodta az ecseteit, biztos ihletet kapott a magaslati kilátástól, s a kerttől, mely igazán ízlésesen volt díszítve növények hadaival, fákkal, bokrokkal, sövényekkel, kis tavakkal.
Kettesben hagyva a kilátással, felfedezőútra indultam, mint mindenki más, gondolom én. Harmadik emelet: Hálószobák százai… Második emelet: Elfáradtam, WC-znem kell… Első emelet: Konyha, étkező. A földszintet meg már láttam, azt hiszem. Mindenhol a falak tele voltak rakva családi festményekkel, az egyiken igen meglepő volt egy vörös, hosszú hajszál, s mivel idegesített, lehorgásztam… Eztán mennék tovább… egy sarokhoz érve, kacagó hang fogad, s libbenő vörös lobonc, mely elfut. Mennék utána, ám se híre, se hamva a tulajdonosnak.
Végül valahogy a főbejáratnál kötök ki, a többiek társaságában, a lépcső előtt pedig idegenek szobroznak, bár valószínűleg, rájuk kellene vigyáznunk.
Egyikük egy szőke fiú, feje tetején repülős szemüveg, öltözéke nem épp úrias, inkább gyerekes, olyan hatást kelt, hogy még nem nőtt fel, bal kesztyűjén pedig kristály világít. A másik az a lány, akit minden bizonnyal eddig követettem, akihez tartozik a vörös hajszál is, ő pedig egész normálisnak látszik, a korabeliekhez viszonyítva. Ők ketten, mint ahogy szüleik a felkérésben is írták, párommal egyidősek; nem látszik rajtuk… annyinak látszanak, mint Jouji vagy a csapatból bárki más. Érdeklődő tekintetük kereszttüzében pörkölődve, feltesznek egy érdekes, ám jogos kérdést:
- Ti meg mit akartok? – A többiek hamarabb válaszolnak, mint én, így egy mosollyal igazolom az állításaikat, akármit is mondtak… ~ Fáradt vagyok, pedig még csak most kezdődik ez az egész ~ Gondolom magamban, mikor a hátunk mögött nyikordul az ajtó…

A tűző nap fénye felébresztett majd dünnyögtem magamban
– Elbóbiskoltam volna? Felpattantam a földről és éktelen fej sajogás zavarta meg vidámságomat, amit enyhe ordítás kísért. Halántékomat masszírozva felkaptam a cuccomat és elindultam a kapu fele. Ami meglepő módon irdatlan nagy volt, és a kilincs is hiányzott.
–Ö… Szezám tárulj? Mondtam a „varázsigét”, ami úgy látszott működött hisz kinyílt a kapu. Ami mögötte volt attól esett csak le igazán az állam. Hatalmas kastélyok sorakoztak egymás mellett, hol üveg, hol vajszínűek. Ahhoz képest mekkorák voltak a paloták elég kevés ember járt az utcán. Rögvest megindultam a legközelebbi csicsás kocsma fele lemosni az úti port. Néztem az ital lapot és hatalmas döbbenetemre és bánatomra sokkal drágábbak voltak az italok, mint amire készültem.
- Segíthetek valamiben uram?- kérdezte kedvesen a kocsmáros. A pulton pityeregve elővettem a cetlit, amire felírtam a címet.
- Meg tudná mondani merre találom ezt a helyett? – Tartottam nagy mosollyal a cetlit az arcába. Az úr elővette a csillogó fénytollát majd felvázolta a levegőbe. ~ Aszta! Ha nekem is lenne egy ilyenem könnyebb lenne az élet. ~ gondoltam. Fordultam a széken, de mivel arra nem számítottam, hogy egy forgószéken ülök, pördültem úgy öt kört és leestem róla. Persze hogy mindenki rajtam röhögött, de megőriztem a méltóságomat és felkeltem.
- Köszönöm, köszönöm. Maguk remek közönség. – Hajolgattam meg, hogy mentsem, ami menthető. Ám megint rám tört a fejfájás. Most már két kézzel masszíroztam, de az sem volt elég. Majd morcos arccal kiléptem az ajtón.

A hatalmas kakaó krém, és vanília színű palotától leesett az állam.
- Ez már nem is palota. Ez valami egészen más. – Mondtam magamban. A meglepettségtől észre se vettem, hogy nem vagyok egyedül.
- Szia Jouji. – Szólalt meg egy ismerős hang. A hang irányába néztem és Sophy jelent meg a szemem előtt. Még mindig a varázs alatt álltam és csak integetni tudtam neki. Az sem tartott sokáig mivel egy vágtázó ló szele felkapta Sophy szoknyáját, majd az állat átváltozott egy lánnyá. A beszélgetésükből rájöttem, hogy a másik két lány is Fairy Tail-es. A beszélgetésüket kínos csönd követte, és csakhogy én is a társaság tagja ként érezzem magam megszólaltam.
- Ömmm… azt hiszem be kéne menni. Megindultunk és a kapu megint csak ámulatomra önmagától kinyílt. ~Van luxusuk ezeknek a gazdagoknak.~ gondoltam. Szolgák ezrei sorakoztak, mint a katonák, akik arra várnak, hogy menjenek a háborúba. Két felnőtt jött lefele a lépcsőn hatalmas ládákkal. Biztos ők lehettek a megbízók. Persze a felét se értettem, amikor magyarázták a palota „mi hol van”-át. A hosszú esti mese után se perc alatt kiviharoztak az ajtón.
- Egy hét, teljesen ingyen, ilyen luxus körülmények között, és csak két felnőttre kell vigyázni. – ugrált örömében a nyuszi plüssös lány. ~Szóval szülők sehol, két felnőttre kell vigyázni, és itt vagyunk egy luxus villában. Irány az italokhoz!~ gondoltam és mintha puskából lőttek volna ki rohantam porfelhőt hagyva magam után. Földszintről a pincébe, onnan a harmadikra, onnan földszintre, majd a másodikra, és ezt még úgy ötször eljátszottam, aztán végre megtaláltam a csodás szekrényt. Nem kellett mondani sem dugtam a táskába mindet. Vagyis csak dugtam volna, ha bele fért volna mind.
- Hú, melyik legyen? Bacardi? Visky? Vagy ez a jó minőségű bor? – töprengtem elsüllyedve a bőség zavarában. Hogy könnyebb legyen a gondolkodás kinyitottam a Visky-t öntöttem egy pohárba majd letettem az asztalra és a szekrényhez fordultam megnézni a további választékot. Amikor visszafordultam egy szőke hajszálat láttam a pohár szélén. Lepöcköltem majd ittam az itókából. Amilyen rossz volt az íze olyan gyorsan köptem ki.
- Poshadt almalé? – kiáltottam fel dühösen majd hatalmas röhögést hallottam az ajtó felől. – Na, megállj te mocsok! – ugrottam fel és rohantam a kopogó cipő hang felé. Félúton kifáradtam, de nem állhattam meg. Az úri cipők hangjai a földszintig vezettek, ahol a többiek már rég ott voltak. Utolsó lépcsőfoknál valami hirtelen a lábam elé került, amiben felbuktam, és a főbejáratnak bukfenceztem. A lépcsőnél két felnőtt ember állt. Egy vörös hajú átlagos ruházatú lány és egy nem túl hétköznapi szőke fiú. Biztos ő lehetett az, aki kitolt velem.
- Ti meg mit akartok? – kérdezték szinkronban. Csak ültem a földön, majd a mögöttem lévő ajtó kinyílt.

Elindultunk a Kőépítményen át a fémajtókon a város felé. Ahogy beléptünk nem igazán akartam hinni a szememnek. Nem is város volt, hanem Palota Paradicsom. Ahova néztél szebbnél szebb kastélyok álltak. És mindegyik palota más volt, nem igazán lehetett találni két egyformát, na és ezek közül kellett megtalálnunk a palotát. Tudtam, hogy nem egyperces keresés lesz. Sophy gyorsabbra vette a tempót, igaz nem ártatott, mert a jelenlegi gyorsaságunkkal napokba is telhetne megtalálni. De azért reméltem, tudja, hogy merre is kell mennünk. Csak hagytuk el mellettünk a szebbnél szebb palotákat. Awwww annyira szépek. Kezdtek ritkulni, ha nem csalódok, akkor a központba tarthattunk. Nagyobbnál nagyobb boltok váltották fel a hatalmas házakat. Kicsit fura volt Sophy, nem nézelődött semerre csak céltudatosan előre. Persze megértem, hisz nem aludtunk sokat, nem a legjobb alvóhely egy mozgó szekér. Én azért mégis lelassítottam egy kicsit és a kirakatokra tapadtam. Nagyon szeretek nézel, ilyenkor engem bármi érdekel. Igazából hiányoltam a plüss állat boltot, nagyon kíváncsi lettem volna, milyen plüssállatokat lehet itt venni, de hát se baj. Ahogy nézelődtem a kirakatokba, csak annyit éreztem, hogy Sophy a vállamat bökdösi, majd a kirakatba mutatott, egyenesen az árakra. Igaz eddig nem is néztem az árakat, de ahogy megláttam azt a sok 0-át beleszédültem, hogy hogy lehet kiadni ennyi pénzt egy pólóért. Úristen. Így hát a kirakat nézegetést abba hagytam, mert csak a szívem fájdulna bele. Ezért hát főleg az embereket figyeltem most. Nem sokan voltak az utcákon, inkább csak az éttermekbe és kávézókba lehetett találni. Biztos a nagyjuk hawai-n sütette magát, a puccos kis szállodájukba. Belefeledkeztem a nézelődésbe, majd Sophy a karomat megragadva jelezte, hogy menni kéne, mert el kéne érni még ma a kastélyt. Vagy egy órája mászkálhattunk, amikor teljesen elvesztünk a hatalmas épületek között, majd a sarkon állva feladtuk és elhatároztuk, hogy megkérdezünk egy eladót az első étterembe, amit meglátunk. Hát nem kellet sokáig keresni, ugyanis előttünk volt hatalmas fénybe burkolva, azt hittem ott fog kiégni a retinám, ahogy néztem be az étterembe. Megosztottam Sophyval is azt a gondolatom, hogy menjünk be és kérdezzük meg. Nem igazán akart bemenni a puccos sznob gazdagok közé, de mikor már hátulról kellet tolnom, hogy elinduljon beadta a derekát és bejött velem. Ahogy beléptünk most már tényleg majdnem kisült a szemem, ugyani minden csillogott nem tudtad sehova se elvenni a szemed, hogy megpihentesd a nagy fény elől. Itt inkább fiatalok voltak és beszélték meg a hatalmas nagy sznob bajukat, mint pl.: Hát képzeld a 7. jacht már nem fér be a garázsunkba ezért kénytelenek vagyunk újat építtetni…. kissé undorító volt, de hát ez van. Ahogy közeledtünk a kiszolgáló felé, páran vettetek ránk egy-egy lenéző pillantást.
- Érzed ezt a légkört? – kérdezi Sophy undorral a hangjába.
- Hölgyeim mibe segíthetek? – Kérdezte az eladó, majd néha-néha elvétett egy éles pillantást.
Legszívesebben arcon töröltem volna a plüss nyuszimmal, de nem mert szegény nyuszinak nem esett volna jól.
- Ömm, elnézést,de …- akadt el Sophy hangja nem tudom miért. -
-…meg tudná mondani, merre van az alábbi kastély? – Segítettem ki társamat, majd a kiszolgáló kezébe nyomtam a papírt a megbízásról.
Egy ideig nézte, mintha gondolkozott volna, de nem jöttem végül rá mi telt neki ennyi időbe. Majd a zsebébe nyúlva elővette a fénytollát. Majd elkezdett rajzolni vele a levegőbe de hiába. Egy rövid ideig rázogatta, majd megint megpróbálta…
-Kikopott volna? Egy pillanat, s hozok egy másikat. – szólal meg egy csöppet kétségbe esve.
Ezt nem hiszem el, minden csillog, mindenki gazdag de egy fogó fénytollat nem bír a zsebébe tartani…
-Nem szükséges. – felelt Sophy, majd átnyújtotta a saját fénytollát.
És így hát végre elkezdhette a magyarázását. Elsőnek térképet rajzolt a levegőbe, majd visszadta a tollat Sophynak és kezével segített rá , hogy megértsük. Sok mindent magyarázott, de nem igazán figyeltem csak hébe-hóba azt hiszem annyit hallottam csak, hogy krém kakaó és vanília a színekbe pompázik. Ugyani reménykedtem, hogy Sophy figyel. Én inkább a mögöttünk ülő emberek fejét néztem. Mind úgy nézett egymásra, hogy tele volt a fejük világfájdalommal, és nem bírtam rájönni ezeknek milyen bajuk lehet, ami mondjuk komolyabb is lehet, de végül is mindegy.
Ahogy jártuk az utcákat, a magyarázás alapján, hamar szemünk elé került az a hatalmas kastély amit reggel óta kerestünk. Krém kakaó, és vanília szín ez biztos, hogy az.
-Azt hiszem, az lesz az. –Jelentettem ki magabiztosan, újaimat a kastély felé irányítva.
-Ja, sz’tem is.- válaszolt Sophy.-
Végre elértünk a kapujához, amikor mellettünk feltűnt egy friss arc. Látszott rajta, hogy neki nem kellett megkérdeznie merre kell jönnie, hanem céltudatosan jött. Majd társam, Sophy, arcára néztem. Vidámnak tűnt, majd odaszólt a hozzánk közeledő alakhoz.
-Szia Jouji.
-Ti már ismeritek egymást? – hát elég furán hangzott, végül is köszönt neki, szóval csak ismeri. -
-Egy klánba tartozunk.
Majd mintha folytatni akarta volna, de sikertelenül, ugyanis mellettünk elhaladt egy szekér aminek hatására Sophy szoknyája fellibbent, és egy jókorát sikított. Megijedtem, hogy nem fogok többet hallani, de szerencsére nem így történt. Majd amikor visszanéztünk a szekér helyén már egy lányt láttam, plüssmacival a kezébe. Ja és csak hozzáteszem, hogy az én nyuszim ezerszer aranyosabb, de azért nekem is kéne egy olyan maci. Sophy ehhez a lányhoz is hozzászólt.
-Lonen? A lány nem ismerte Sophy-t ezért visszakérdezet, majd megint így válaszolt az utazótársam: -Egy klánba vagyunk. –majd nyelvet öltött rá.- Egyébként Sophy Walter.
Jó kis Fairy Tail gyülekező jött itt össze, kicsit kívülállónak éreztem magam. Még sok időt töltöttünk el a kapu előtt, jó sokat beszéltünk, nevettünk és azért akadt pár kínos pillanat is mikor mindenki csendbe várta, hogy valaki szólaljon már meg. De legalább lett alkalmunk megismerni egymást. Majd elindultunk a kapu felé. Az ajtó magától kinyílt, de végül is ezen a helyen ez se lepett meg, de ami mögötte volt az már inkább meglepett. Üres volt, senki se ált az ajtóba, hogy üdvözöljük önöket. Láttam Sophy se pont erre várt, legalább is az arckifejezése nem ezt mondta. Nagyon szép volt az a belső tér ami fogadott minket, hatalmas márványlépcső, csillogó csillár, vörös szőnyeg. Egyre hangosodó zajra lettünk figyelmesek, majd a lépcső tetején megpillantottunk két embert, vagyis nem tudtam még akkor pontosan, hogy emberek ugyanis csak bőröndök látszódtak. Ahogy hallótávolságba kerültek egyből magyarázkodásba kezdtek:
A WC minden emeleten a női balra, a férfi jobbra. Az étkező a kettéágazó lépcsőn felmenet első emeleten a nagy díszteremben, melynek hatalmas mahagóni ajtaja van, rokokó stílusban elkészítve, gondos ablak díszekkel megfűszerezve. A háló szobák a harmadikon találhatók, mindenkinek van sajátja. A gyerekek lakja a földszintről induló üvegfolyosóval egyenesen egy másik épületbe visz, ott pedig rengeteg olyasmi van, amit ők, mármint a szülők sem értenek. A 21 éves bébikre éjt-nappallá téve kell vigyázni, nem azért, mert elrabolják őket, hanem mert megszöknek, vagy rosszalkodnak. Legvégül a komornyikról ejtenek még néhány szót, hogy fél óra múlva itt lesz. Ezt követően pedig, mindketten kiviharzanak az ajtón, melyen át pár pillanatra felvillan egy hatalmas hintó képe, ha hátrafordulunk.
Mindenki fején megvillant az, hogy: MIVAN? Én per pill csak úgy tettem, mintha figyeltem volna, de volt amikor már kicsit untam magam és mégis azért tudjak valamit de olyan gyorsan beszéltek, hogy csak annyit hallottam, hogy : BlablablablabLaBLABLABLA…
-Azta… - szakította meg a csendet Sophy hangja.
- Egy hét, teljesen ingyen, ilyen luxus körülmények között, és csak két felnőttre kell vigyázni. - Örömömbe már a nyuszimat dobáltam, jelezve, hogy neki is tetszik. Majd végül Lonen is beszállt a plüssdobálásba a macijával.
- Lehet, hogy a végén ránk kell vigyázniuk…-felelte Sophy, aki kicsit már fáradt volt.- Ehh… Jouji..tűnt?
Nem értettem tisztán, mert mesze is voltam ugyanis Lonennel már a szoba másik végébe ugráltunk, és így mentünk körbe-körbe a szobába.
-Vigyük fel a cuccainkat! –Mondtuk egyszerre Lonennel, mosolyogva. Amikor megragadtuk a bőröndünket már éreztem, hogy ez nem lesz könnyű, ja és ráadásul a 3. emeletre kell felcipekedni. Út közbe rájöttem, hogy álmos vagyok, így hát ha kipakoltunk és nincs egyéb fontos feladatunk, akkor ledőlök egy picit alukálni. Mindenki a saját szobájába indult, így hát én is bementem leraktam a cuccokat meg az ágyra vetettem magam, de nem sejtettem, hogy ennyire fog rugózni, így hát a földön kötöttem ki. Gondoltam rá, hogy most kelljek fel, és nézzek körül? Ááá nem inkább alszok egy kicsit. Magamhoz szorítottam a nyuszim majd behunytam a szemem. Egy perc sem telt el mikor egy röhögés megzavart, de ahogy kinyitottam a szemem nem hallottam semmit és semmi nyoma sem volt, hogy itt lett volna valaki. Csak egy hajszálat láttam ami még nem érte el a földet, és a nem megvilágította. Vörös színű volt. Gondoltam megint megpróbálok elaludni, de álmom megint egy röhögés verte fel. Mikor kinéztem a folyosóra nem láttam mást csak megint hajszálat. Így hát gondoltam felveszem és megvizsgálom. Amikor lehajoltam érte, majd kiegyenesedtem egy szőke alak elsuhanását láttam. Így hát üldözőbe vettem, de sos láttam a teljes alakot csak mindig egy kis foltját. Majd végül az első emeleten találtam magam, a főbejáratnál, társaim jellenlétébe. A lépcsőnél két ismeretlen emberkét láttam. Ahoz képest, hogy húszon évesek voltak, úgy néztek ki mint mi. Ezek szerint rájuk kell majd vigyázni. Szúró szemekkel néztek ránk, majd feltettek egy jogos kérdést.
-Ti meg mit akartok? –kérdezték egyszerre.
Csak annyit nem értettem miért kell ezt nekik ordítva feltenni. Jouji és Lenon szépen válaszoltak, Sophy meg mosolyogva bólogatott nekik. Nekem nem volt kedvem kinyitni a szám ugyanis örültem, hogy a szemem nem ragad le. Egy fél perccel később a hátunk mögött nyikorogva kinyílt az ajtó.
Mi jöhet még ezek után?- tettem fel magamban a kérdést.

- A-a-azta.
Csak ezt tudtam kinyögni, amikor beléptem a nagykapun és megláttam a sok házat. Megjegyzem messziről gyönyörűek voltak. A sétálás közben bementem egy boltba, hogy kérdezzek valamit.
- Jó napot meg tudná mondani, hogy hol találom ezt a házat? - Mutattam a pultosnak a megbízást.
- Hmmm...Ha jól emlékszem... - mondta az öreg pultos bácsi -... három háztömbnyire jobbra a második ház.
- Köszönöm szépen! - köszöntem meg az útbaigazítást.
Kiléptem az ajtón és láttam, hogy már késő van. Így hát lóvá alakultam és elvágtattam. Úgymond lefutottam a három háztömbnyit és befordultam a sarkon, amikor megpillantottam három alakot.
Úgy gondoltam ők lehetnek az én csapattársaim. Így hát fogtam magam és odamentem hozzájuk.
- Sziasztok! - köszöntem nekik. Ők pedig udvariasan visszaköszöntek nekem. Bemutatkoztam nekik, hogy én Lonen vagyok, és megtudtam, hogy ők kik. Az egyik Sophy Walter, a klántársam csak látásból ismerem , még nem volt alkalmam vele beszélgetni. Hisamatsu Jouji a második ember, aki fekete hajú, magas berúgott illető. A harmadik Yoona Rezelput, körülbelül akkora mint én, hosszú lilás hajjal és egy plüss nyuszival. Ahogy belépünk a házba két szülő rohan le a lépcsőn nagy bőröndökkel a kezükbe. Gyorsan elhadarták, hogy hol vannak a szobáink, a mosdó, a konyha meg még azt mondták, hogy a komornyik mindjárt itt lesz. Aztán elmentek. Még átismételtem magamban, hogy mi hol van.
- Vigyük fel a cuccainkat! - Mondtuk egyszerre Yoonával. Felkaptuk a bőröndünket és felvittük a szobánkba. Az asztalra leraktam az almámat, mert úgy gondoltam, hogy mindjárt megeszem. Csak egy percre bementem a mosdóba, de mikor kijöttem eltűnt az almám az asztalról, csak egy vörös haj tincs volt a helyén és nem az enyém volt, ebben biztos vagyok. Viszont az alma amit elvitt igenis az enyém volt. Így hát kirohantam az ajtón, hogy megkeressem az almalopót. Az első szinten megláttam Sophyékat és az almalopótól megint egy vörös hajtincset és egy szőke hajtincset is. Úgy éreztem, és szerintem a többiek is , mintha valakik figyelnének bennünket. Egyszerre megfordulunk és meglátunk két embert, egy fiút és egy lányt, aki az almámat ellopta. ~ Te almalopó! ~ gondoltam magamban a vörös hajú lányra nézve.
-Ti meg mit akartok? -Kérdezték furán nézve ránk.

Mögöttetek kinyílik a kapu, egy pillanatra mindenkit elvakít az isteni fény, mindenki ledermed, majd egy alak válik láthatóvá. Ahogy belép a terembe öltözéke azonnal nyilvánvalóvá teszi hogy ő a komornyik. Idős ember kedves mosollyal az arcán. Int a lépcsőn állóknak hogy csöndet. Felétek fordul:
-Örülök hogy megjöttek a mélyen tisztelt mágusok. Az én nevem Charlie, a komornyik. Ahogy láthatják igencsak idős vagyok, és a dolgom is sok ahhoz hogy a két csodánkkal foglalkozni tudjak, ezért megkérem önöket, hogy habár minden időben a földszinti szolgálati helységben vagyok megtalálható, ha megoldható ne zavarjanak sokszor. Köszönöm- fejezi be monológját, és megfordul:
-Ti! Legyetek szívesek legalább visszafogni magatokat... úgyse fogják...-fűzi hozzá majd elbiceg. Mindenki megvárja míg elvonul, majd, ismételten nektek szegezik a kérdést:
- Tehát? Mit is akartok?-
A következő postban írjátok le hogy mit válaszoltok, majd azt hogy kisebb összetűzés során kihívnak titeket egy kosárlabda mérkőzésre. A mérkőzés időpontját késő délutánra teszik, addigra ők is összeszednek még két embert. Addig írjatok hogy eljuttok a pályára, inkább arra vagyok kíváncsi mit csináltok a megegyezés utáni órákban.
" Elősször bizonyítsatok, utána engedelmeskedünk!"

aYe!

Mivel iszonytató passivitást érzékelek, ezért szeretném bejelenteni hogy mostantól a postolási idő 1hét! Nem szeretek ilyen szabályokat szabni, de abszolút nem haladunk úgyhogy csipkedjétek magatok! Mindenkinek van egy hete az elötte lévő után, hogy postoljon, Sophyé most kezdődik!

bYe!

A főbejárat lassú nyikorgással tárul fel mögöttünk, ezzel tökéletes rálátást adva a napnak az égbolton, ami olyan erőteljesen süt, hogy a belépdelő idős urat szinte isteni fényként ragyogja körül. Mindenki rá bámul, s neki köszönhetően a gyerekek marcangolása is elhúzódik későbbre. Pedig olyan szívesen játszottam volna el a gonosz bébiszittert, de ha nem hát nem… A férfi, aki mögött lassan becsukódik az ajtó, öltözködése alapján az a komornyik, akit a szülők ígértek nem sokkal ezelőtt, mikor itt hagytak minket ezzel a két… khmm… nem tudom minek nevezni őket.
Komornyik-san arcán kedves, öreg emberekéhez méltó mosoly ül, haja már teljesen ősz, mindezek ellenére tekintélye van, s jelenléte megköveteli a figyelmet. Hogy a két csirkefogó csendben maradjon, csak jobbjával int, majd felénk fordítja testét, s egy köhintést követően szónokolni kezd.
- Örülök, hogy megjöttek a mélyen tisztelt mágusok. Az én nevem Charlie, a komornyik. Ahogy láthatják, igencsak idős vagyok, és a dolgom is sok ahhoz, hogy a két csodánkkal foglalkozni tudjak, ezért megkérem önöket, hogy habár minden időben a földszinti szolgálati helységben vagyok megtalálható, ha megoldható ne zavarjanak sokszor. Köszönöm. – Fejezi be ezt a hooosszúú monológot. Ezt követően pedig, a lépcsőn ácsorgó alakokhoz fordul.
- Ti! Legyetek szívesek legalább visszafogni magatokat... – Csak szemével jelzi, hogy most megint hozzánk beszél. - úgyse fogják... – Tette hozzá, majd elbiceg az egyik ajtó felé, s eltűnik mögötte. Tekintetével követte mindenki, majd ahogy bezárult az ajtó, ismét a két ördöggel szemezünk.
- Tehát? Mit is akartok? – Kérdezi a leányzó mogorva hangon, idegenen tőlünk, mintha legszívesebben a pokolba kívánna bennünket.
- (JOUJI) – egyetértve bólogattam, bólogattunk a többiekkel.
- Azt leshetitek… meg majd pont nektek fogadunk szót!
- Nem kérjük, hogy fogadjatok szót, csak azt, hogy maradjatok nyugton, amíg itt vagyunk legalább. Aztán azt csináltok, amit akartok és ahogyan akarjátok. – Reagálom le a fiút, közben pedig megérzem, hogy Pictor visszatért a saját dimenziójába, tehát elkészült a képpel. ~ Mennék már fel megnézni, mit alkotott… ~
- Még mit nem! Hidd el, annyi borsot törünk az orrotok alá, hogy majd csak néztek, mikor Anyáék kihajítanak. – Kekeckedett a fiú tovább, s bennem egyre jobban felment a pumpa.
- Chöö… azt majd meglátjuk, ki tör kinek az orra alá borsot - Yoona megszorítja a plüss nyuszi fülét és hátat fordít nekik. - Amúgy is még gyakorolnotok kéne, hogy olyan színvonalon legyetek mint mi. - kuncog, majd elindul a szobája felé.
- Te kis… - indulna meg a srác, látszólag az, hogy Yoo-chan gyerek létére ennyire kioktatta eléggé zavarta.
- Ha nem maradtok nyugton, azt nagyon meg fogjátok bánni. – Szól rá Lonen, én pedig nézek nagyot, hogy tud határozott lenni ő is. És ez még semmi, nem úgy tűnik, mintha ennyivel letudta volna. – Gondolom, nem akartok összefutni egy grizly medvével…
- Hagyd őket… - Nyugtatja le a lány a fiút hirtelen, akinek erre mintha felvillant volna egy villanykörte a fejében.
- Nos akkor… Nálunk vagyunk, tehát a mi szabályaink szerint kell játszani. Ami jelen esetben annyit tesz, délután 5-re legyetek a kert végében lévő kosár pályán. Játszunk egyet.
- Mii?? – Bámulunk rájuk szinte egyszerre kigúvadó szemekkel. Én kapásból alacsonynövésű vagyok. A lányok sem a legerősebbek szerintem ilyen téren, habár meglehet, hogy Lonen tarsolyában akad egy-két olyan állatka, ami hasznunkra lesz majdan. Az pedig egy elég ritka eset, amikor Jouji ne lenne részeg... Csodás játéknak nézünk elébe.
- Először bizonyítsatok, utána engedelmeskedünk! – Öltötte ránk a nyelvét a lány a lépcső tetejéről, és testvére után lépdelve eltűntek a felsőbb szinteken.
- Remek… - Nyújtóztam hatalmasat. – Felmegyek Yoona után elújságolni, hogy mi lesz a feladatunk.
Felfelé a lépcsőn elkezdtem agyalni, vajon mit tudnánk csinálni, hogy nyerjünk… Eszembe jutott Loki, hogy talán ha ő menne helyettem… de van nekem erre elég varázserőm? Akkor… ő lesz az aduászom. Pictorral pedig… semmit se tudok most kezdeni kivételesen.
Felértem a legfelső emeletre, és lépdeltem egyenesen Yoona szobájának irányába, aztán az ajtó előtt megállva bekopogtam. Megvártam a varázsigét: jöhetsz!, és már nyitódtak is az ajtók.
- Yoona… tudsz kosarazni? – Kérdeztem tőle idióta hangon.
- Igen, azt hiszem. Legalább is régen körülbelül 1 éve még tudtam. – A mosolya egész magabiztos volt.
- Végre valami jó hír! … Én nem tudok… - Jelentettem ki mélabúsan, és lehajtottam a fejemet. – Miért pont sport?!?! Nincsenek tekintettel a lustaságomra…
Yoona egész jól kacarászott, nem is, inkább már röhögött azon, amit mondtam, pedig szerintem nem volt annyira vicces.
- Mindegy is, mindenesetre, ma délután lesz egy meccsünk ezek ellen a kölykök ellen… Nem kéne veszítenünk a saját érdekünkben. – Jelentettem ki. – Bááár… ha rajtam múlik, nagyon kicsi az esélye, hogy nyerünk.
- Megoldjuk, csak fő, hogy ne veszekedjünk majd.
- Na igen…. Nem kevés múlik majd ezen. – Hatalmas ásítás követte a hozzászólásomat, könnyes lett a szemem, és mintha hirtelen elnehezedett volna a fejem, meg az egész testem.
- Hééé Yoonaa, én most szerintem szundikálok egyet. – Dörzsöltem meg a szememet. – Felkeltenél majd öt előtt?
- Persze, jó éjszakát, pihenést vagy mit!
- Hmm, Merci! – Ásítottam megint egy hatalmasat, közben pedig kivánszorogtam a szobából.
~ Lassan átveszem a francia szavakat a Monsieurtől… ~ Benyitottam a saját szobámba, ahol csak a csomagjaimnak hála éreztem azt hogy otthonos a hely, amúgy meg nagyon spontán volt berendezve. ~ Egy kis pihenés nem árthat a játékunknak. ~ Ezzel a gondolattal zuhantam a hatalmas puha ágyba, és szenderedtem el.

Enyhe bökdösés, beljebb fordulok, magammal húzva a takarót, aztán valaki megragadja a vállamat és rázogatni kezd. Csak ekkor hallom meg a szólongató hangot, Yoonához tartozik.
- … Ébredj már fel Sophyy~~~ El fogunk késni!! Lassan ¾ 5. – Rázott Yoo-chan.
- Mi van?!?! – Hirtelen felpattantam az ágyban az idő felfogását követően. – Már ¾ lesz??? O.o Na ne már….!!! – kiugrottam, de persze a takaró valahogy a lábamra tekeredett, szóval egyből orra is estem. Yoona felsegített, bár már inkább vontatott maga után hogy ne késsünk. Sok emeletnyit kell még lefelé másznunk, meg a kertben meg kéne találni a pályát is egyúttal.
A nagyobbacska parkban, jobbra fordultunk, majd balra, és megint jobbra, aztán mentünk egyenesen, mígnem egy sövényekből összeállított labirintushoz nem értünk.
- Basszuus erre végképp nincs időnk! – Borzoltam össze a hajam.
- Futás!!! – Indult meg Yoona a sövények között.
Egy jó 3-4 perc séta, és futás keveréke utána azonban mindketten meguntuk, viszont csak Yoona volt arra képes, hogy elhatározza, átrohan a bokrokon. Lendületet vett, és megiramodott, aztán teljes erejéből becsapódott a bokorba, ám azok között rejtett tégla, vagy betonfal leledzett, így szegényke kisebb bibik szerzésével megúszta a dolgot, meg valószínűleg még visszhangzik nála a dübbenés, mert mintha még imbolyogna egy cseppet, de nem vészes már.
Végül pont ötre kiértünk a labirintusból, de mily meglepő, hogy a pálya pont mögötte volt. Amúgy már mindenki megérkezett, és a gyerekek is találtak még két játékost maguk mellé, akik legalább 3 fejjel magasabbak voltak nálunk.
- Majdnem elkéstetek!! – Rivallott ránk Lonen, de alig egy fél perc elteltével már le is nyugodott.

Hisamatsu Jouji-t Kizárom a küldetésből! A többiek haladjanak tovább, ellenfeleitek száma eggyel csökken értelem szerűen.

Tárgy: Yoona Rezelput Kedd Május 24, 2011 4:45 pm

A két gyereket néztem. A szememmel ölni tudtam volna, olyan bunkók ezek.. Hát igen a gazdag család átka, elkényeztetik őket aztán „elromlanak”. Kisebb nyikorgást követően a mögöttünk lévő hatalmas nagy bejárati ajtó kitárult. A fény csak úgy törte át a szoba kissé sötét, borús hangulatát, amit a „gyerekek” okoztak. Egy férfi lépett be, a korát illetően már idősebb volt, nem egy mai darab. Első látásra nem sok mindent láttam belőle, ugyanis a retinám erős harcot folytatott a sugarakkal, hála az erős szemeimnek megnyertük e mérkőzést. Egyre közelebb lépet hozzánk, kicsinyke léptekkel.
- Örülök, hogy megjöttek a mélyen tisztelt mágusok. Az én nevem Charlie, a komornyik. Ahogy láthatják, igencsak idős vagyok, és a dolgom is sok ahhoz, hogy a két csodánkkal foglalkozni tudjak, ezért megkérem önöket, hogy habár minden időben a földszinti szolgálati helységben vagyok megtalálható, ha megoldható ne zavarjanak sokszor. Köszönöm. –fejtette ki elég hosszúra nyúlt mondanivalóját.
Igazából mire a végére ért már szinte elfelejtettem az elejét, ugyanis nem nagyon figyeltem mit mond. Inkább visszafordultam a két kis sznobhoz. Mióta belépet a komornyik mintha visszafogták volna magukat, de biztos csak addig tart, amíg el nem megy a kis szobájába. Nem baj, ki kell élvezni ezt a néhány percet.
- Ti! Legyetek szívesek legalább visszafogni magatokat... úgyse fogják... – Tette hozzá, majd elbiceg az egyik ajtó felé, s eltűnik mögötte. Nekem csak később esett le, hogy a második részét már nekünk mondta, nem nagyon láttam, hogy jelezte, ugyanis már a két gyereket néztem.
- Tehát? Mit is akartok? –tette fel a kérdést, mély, mogorva hangon a lány.
- Azt leshetitek… meg majd pont nektek fogadunk szót! – tette hozzá testvérének a szavaihoz a fiú. -
- Nem kérjük, hogy fogadjatok szót, csak azt, hogy maradjatok nyugton, amíg itt vagyunk legalább. Aztán azt csináltok, amit akartok, és ahogyan akarjátok. –válaszolta Sophy.-
- Még mit nem! Hidd el, annyi borsot törünk az orrotok alá, hogy majd csak néztek, mikor Anyáék kihajítanak.
- Chöö… azt majd meglátjuk, ki tör kinek az orra alá borsot - megszorítja a plüss nyuszi fülét és hátat fordít nekik. - Amúgy is még gyakorolnotok kéne, hogy olyan színvonalon legyetek, mint mi. –nem akartam nevetni, csak egy kis hang jött ki a torkomon. Igazából nem akartam őket leszólni, na de hát így sikerült. -
- Te kis…
Csak ennyi hallatszódott, amit a fiú elkezdett. Mióta itt vagyok elég sokat gondolkoztam, a családomon. Vajon mit csinálhat anya a napokba. Nem tudok semmit se róla. Talán hiányzok neki, talán nem. Írni kéne esetleg egy levelet neki? Na, majd ha felértem a szobámba átgondolom. A lépcsők hegyére nehezen találtam fel, csodálkoztam mikor felérte, hogy nem estem el. Padig nem is igazán néztem a lépcsőfokokat, ugyanis az ölembe fogott nyuszi fején volt a fejem és bambultam magam elé. Bemásztam a szobámba és lefeküdtem az ablak elé a földre, majd előkotortam a táskámból egy lapot, majd letettem magam elé. Nem tudtam mit írjak, vagy egyáltalán azt hogy írjak e. Annyi idő telt el mióta elszöktem otthonról, de a varázslat érdekében tettem. Nélküle nekem nincs életem, ugyanis kell a létezésemhez a kaland, adrenalin, varázslat, barátok, ami esetleg nem adatik meg, ha ott maradok. Lépteket hallottam a folyosóról, gyorsan eldugtam a lábát majd bambultam ki az ablakon, mintha nem csinálnék semmi mást. Sophy lépett be az ajtón.
- Yoona… tudsz kosarazni? – Kérdezte tőlem.
- Igen, azt hiszem. Legalább is régen körülbelül 1 éve még tudtam. – Próbáltam meggyőző lenni, ugyanis utoljára elég rég kosaraztam, még mikor élt apa.
- Végre valami jó hír! … Én nem tudok… - Közölte Sophy kicsi szomorú hangvétellel.– Miért pont sport?!?! Nincsenek tekintettel a lustaságomra…
- Mindegy is, mindenesetre, ma délután lesz egy meccsünk ezek ellen a kölykök ellen… Nem kéne veszítenünk a saját érdekünkben. Bááár… ha rajtam múlik, nagyon kicsi az esélye, hogy nyerünk.
- Megoldjuk, csak fő h ne veszekedjünk majd.
- Na igen…. Nem kevés múlik majd ezen. – Hatalmas ásításával zárta le a mondanivalóját. - Hééé Yoonaa, én most szerintem szundikálok egyet. – Dörzsölte meg a szemét. – Felkeltenél majd öt előtt?
- Persze, jó éjszakát, pihenést vagy mit!
- Hmm, Merci! – Ásított ismét.
Ahogy kilépett Sophy az ajtón, engem is elkapott az állom szele, de nem akartam én is lefeküdni, mert akkor biztos elkésünk. Nem bírtam magammal.. túl melegem volt és fokozatosan hajtottam le a testem, majd a fejem. A plafont bámultam, nem tudtam még mindig dönteni, hogy írjak e vagy sem. Majd átgondolom, de most nagyon álmos vagyok. Alszok egy kicsit, de nem kúszok már el az ágyig, hanem itt az ablak előtt alszok, senkinek se lesz baja egy kis alvástól…

PUFFf…
-Auch!!! –nyögtem fel. -
Nem tudtam hírtelen mi történt, vagy hol vagyok. Ááá megvan.. elaludtam az ablak előtt és annyit mocorogtam, hogy bevágtam a fejem a radiátorba… ez fájni fog még egy ideig. Elővettem az órámat, hogy megnézzem, mennyi lehet az idő és , hogy még vissza aludhatok e.
-Mennyi?!?! –Nem azt az eredményt láttam, mint amire számítottam. -
Ötre kell kint lennünk a pályán... Hát igen 16:43 van… Felkaptam a plüss nyuszim, futás közben az ajtóm mellett azért még belenéztem a tükörbe, hogy remélem annyira nem katasztrofális a hajam, majd rohantam az alvó barátnőmhöz. Amikor beléptem a szobájába, hírtelen furcsa volt, hogy neki más van az ablaknál, mármint kép. Utána jöttem, rá, hogy ez csak egy festmény, amit valószínűleg Monsieur festett neki.
-Sophyy!! –kelltettem a lányt.-
Még csak meg se mozdult.
-Sophyyyy!!!!!!!
Még mindig semmi, bár remélem, azért még életben van. Inkább a bökdösős módszerre váltottam át.
-Sophyy!! –közben bökdöstem a vállát, majd az arcát. -
Nem kelt fel, de már mocorogni kezdett. Ránéztem az órára.. na, jó ez így nem mehet tovább. Megragadtam a vállát..
- … Ébredj már fel Sophyy!! El fogunk késni!! Lassan ¾ 5. – Ráztam fel.-
- Mi van?!?!. Már ¾ lesz? Na ne már….!!! –Azzal a lendülettel, amivel kipattant az ágyból, egyből orra is esett, ugyanis valahogy elkapta a bokáját a takaró és magával rántotta a földre.
Megfogtam a karját majd futásnak eredtünk, csak úgy suhantunk el a folyosókon, le az emeletről ki a kertbe. Ott nem tudtam merre megyünk, de határozottnak akartam tűnni ezért céltudatosan követtem az orrom, addig, amíg el labirintushoz nem értünk.
- Basszuus erre végképp nincs időnk! –Szólalt meg Sophy-chan.
- Futás!!! –indultam el a sövények közt, ugyanis egyszer csak meg találjuk a helyes utat.. remélem.
Elég rég óta futkároztunk már a növények között, kicsit unom már őket. Lehet, azért vagyok most ennyire türelmetlen, mert még csak nem rég keltem és ilyenkor elég nyűgös vagyok.. mármint nem csak lehet.. hanem biztos. Miután úgy véltem ez egy zsákutca, és már tényleg nincs sok időnk hátra, valahogy muszáj túl jutnunk ezen. Inkább átrohanok a bokrokon keresztül. Megragadtam a nyuszim fülét, majd a bokroknak iramodtam… csak nem vettük észre Sophyval, hogy a bokrok betonfalakra vannak felfuttatva, így hát nem valami kellemes élményem volt velük, de szerencsére csak néhány bibit szereztem, amik annyira nem vészesek. Még egy jó ideig bolyongtunk a sövények rengetegébe, végül szerencsénkre pont kiértünk ötre. Lonen már a pályán volt és a két gyerek is talált maguknak egy harmadig játszótársat. Örültem, hogy nem rohantunk végre, s végre levegőhöz jutottam, most már kezdődhet a meccs…

Mögöttünk nyikorogva kinyílt a hatalmas ajtó. Vakító fény áradt be a szobába. Az előszobába betoppant a komornyik, maga után becsukta az ajtót ezzel elzárta előlünk a vakító fényt.
-Jó reggelt. Charlie vagyok a komornyik. A földszinti szolgálati helységben vagyok, ha lehet ne zavarjatok, mert sok dolgom van. -Azzal a két kamaszhoz fordult. –Ti pedig fogadjatok szót. -Úgy se fognak. –Súgta oda nekünk. Abban a pillanatban hátat fordított nekünk és elment.
-Tehát mit is akartok? -Fordult hozzánk a két kamasz.
- Nem kérjük, hogy fogadjatok szót, csak azt, hogy maradjatok nyugton, amíg itt vagyunk. Aztán azt csináltok, amit akartok, és ahogyan akarjátok. -Kérte szépen Sophy.
- Még mit nem! Hidd el, annyi borsot törünk az orrotok alá, hogy majd csak néztek, mikor Anyáék kihajítanak. –Szemtelenkedett a fiú.
- Chöö… azt majd meglátjuk, ki tör kinek az orra alá borsot. – Szorította meg a plüss nyuszi fülét Yoona és hátat fordít nekik. - Amúgy is még gyakorolnotok kéne, hogy olyan színvonalon legyetek mint mi. - kuncog, majd elindul a szobája felé.
~ Ez az, ezt szépen megmondtad nekik Yoona! ~Gondoltam magamban.
- Ha nem maradtok nyugton, azt nagyon meg fogjátok bánni. – szólaltam meg végre.
- Gondolom, nem akartok összefutni egy grizzly medvével…
-Hagyd őket.- Szól a lány a fiúra hirtelen, akinek erre kipattan a fejéből egy ötlet.
- Nos akkor… Nálunk vagyunk, tehát a mi szabályaink szerint kell játszani. Ami jelen esetben annyit tesz, délután ötre legyetek a kert végében lévő kosár pályán. Játszunk egyet.
-Mi??? -Bámulunk rájuk kikerekített szemmel.
- Először bizonyítsatok, utána engedelmeskedünk! – Öltötte felénk a nyelvét a lány a lépcső tetejéről, és testvére után lépdelve eltűntek. Mi is felmentünk a szobánkba kicsit lepihenni. Nekem enyhén fura álmom volt. Azt álmodtam, hogy: Jönnek az űrlények, elvesznek tőlem egy füzetet és felviszik az űrhajóra, utána vissza jönnek, hogy adjanak nekem egy pacsit. Többre nem emlékszem, mert felébredtem. Fél öt volt, így hát kimentem a pályára gyakorolni egy kicsit. Négy óra ötven kilenc volt mikor Sophyék megérkeztek.
-Majdnem elkéstetek! -Ordítottam le Sophy és Yoona fejét.

Üdv, elnézéseteket kérem, de szeretnék kilépni a küldetésről. Az ok egyszerű, nagyon lassan haladtunk.
Még egyszer bocsi >.<

Sok sok okból kifolyólag, a küldetést lezárom, A 3 bent maradt tag,(igen Sophie te is) egyesével kapnak:
Sophie: 40.000 Gyémántot és 40 VE-t
Lonen és Yoona: 18.000 Gyémántot és 50 VE-t

» Találkozás: Jouji és Sophy
» Megmenteni önmagad (Sophy Walter, Yoona Rezelput, Karmazsin, Adelus Morningway)
» Magánküldetés: Kényes csomag (Miranda Skyfire, Firmus Kakte, Sophy Walter)
» Lonen Sing
» Lonen Sing