Yamata Shiro (javítva)

Név: Yamata Shiro
Nem: Férfi
Életkor: 24
Mágia: Elemi mágus (jég)
Klán: Titan Nose

Kinézet:
182 cm magas, szürke hajú, elég vékony srác, de nekem nem az erő számít, hanem a mágia. Az arcom oldalán három vágás található, ami egy régi, gyerekkori élmény nyoma. A hajam eredetileg vörös volt, csak gyűlöltem a vörös színt, ezért festettem szürkére, ami a kedvenc színeim egyike. Hajam takarja az egyik szememet, ami néha kicsit irritáló, de meglehet szokni. Baseball sapka takarja a fejemet, egy kicsit oldalra fordítva és még egy fejkendőt is viselek. A ruhámat általában félig összegombolom, de a felső testem egy részét nyíltan hagyom, hogy a nyakláncom is látható legyen, mellesleg a csuklómat is takarom.

Jellem:
Eléggé kiismerhetetlen vagyok, de ez nem egyenlő a megbízhatatlannal. Általában a kedvem folyamatosan változik, hol jó, hol pedig rossz. A legjobb barátom Gabriel van Chantai (megbeszéltem vele, hogy beleírom és beleegyezett), aki teljesen ismer, és nem ró fel semmit nekem, ha rossz a kedvem. Egy dolog van, amit mindennél jobban megvetek, a gyávaságot. Gyűlölöm azokat, akik magára hagyják barátaikat, jobban gyűlölöm őket, mint az ellenségeimet, ebből következik, hogyha valaki menekülni próbál, biztos, hogy nem kegyelmezek neki.


Előtörténet:
Chantai-ban születtem, ami egy hegyi város, tehát hideg és így jégmágusnak tökéletes. Kiskoromban találkoztam Gabriellel, aki a falu őrgrófjának a fia volt. Ahhoz képes, hogy nem voltam valami gazdag Gabriel nem nézett le vagy bánt velem lekezelően. Amikor megismerkedtünk hideg, őszi este volt, és ekkor voltam négy éves, na, jó hiányzott pár hónap. Apám szokás szerint megvetett, mert jégmágiát akartam tanulni és valamilyen okból gyűlölte a jégmágusokat. Ő nem volt mágus, csak anyám, akit sajnos soha nem ismertem apám szerint születésemkor halt meg. Szóval éppen vacsoráztunk, amikor megemlítettem, hogy jégmágiát akarok tanulni, amint kimondtam a jégmágus szót abbahagyta az evést, megtörölte a száját és felállt az asztaltól. Nem mondott semmit, fogta a kabátját és elment. Én nem vettem kabátot, gondoltam jégmágus akarok lenni, bírnom kell a hideget és úgy mentem apám után. Mire kiléptem az ajtón nem láttam semmit, mivel a köd is leszállt. Egyedül járkáltam a faluban szinte kihalt volt a falu, leültem egy fához, becsuktam a szemem és valószínűleg elaludtam, mikor kinyitottam a szemem egy fiú, ült mellettem.
- Nem kellene ilyenkor már otthon lenned? – kérdezte tőlem.
- Lehet, de ezt én is kérdezhetném.
- Elég hideg van, nem kellene fel ven…
- Nem! – vágtam közbe és ugrottam fel hirtelen, amire kicsit megijedt. – Én jégmágus leszek, szóval bírnom kell a hideget.
- Haha. – nevetett, de nem lekezelően. – De ha most megfagysz, akkor már nem lesz belőled jégmágus. – ült le vissza a hóba.
- Igaz. – mosolyogtam, majd szégyenkezve én is leültem.
- A nevem Gabriel.
- Az enyém Shiro. – és kezet fogtunk.
- Mit keresel itt kint ilyenkor, de most válaszolj, ne kérdezz vissza!
- Apámat követtem, de elvesztettem a nyomát a köd miatt.
- Értem, de talán nem itt kellene várnod, hanem a házatokban.
- De meg akarok tudni valamit.
- Hát így nem fogod, de most haza kell mennem, mert a szüleim nem nagyon tűrik, ha sokáig kint maradok. Szia Shiro.
- Én is megyek, és megvárom apát. Örülök, hogy találkoztunk.
Ezek után sokat találkoztunk, még azt is elmondtam neki, hogy mi a problémám, de sajnos nem tudott segíteni. Csupán vagy három hónapot lógtunk együtt, mivel a falut kifosztották. Akkor este is apámat követtem, mint szinte majdnem minden este, de ismét nyomát vesztettem. Leültem, ahhoz a fához és elaludtam. Mikor felébredtem, majdnem össze voltam fagyva, de nem ez volt az, ami miatt meghűlt a vér az ereimben, hanem a lemészárolt emberek és az égő házak látványa. A házak között szaladtam, hátha találok valakit, de egy túlélőt se vettem észre, bementem a házunkba és apám teste az ágyban, a takaró véres, álmában végeztek vele. Ráborultam a testére és sírtam, majd a bánatot düh váltotta fel, és nem csak apám halála miatt, hanem az összes ember halála miatt. Összepakoltam pár tárgyat, vagyis ételt, vizet és ruhát, majd elindultam a hegyre. Az ok az volt, hogy a falusaik gyakran beszéltek egy öreg jégmágusról, aki a hegyekben él remete módjára. Ez volt az egyetlen értelmes cél, mivel még sose jártam a faluhatárain kívül. Négy évesen az is furcsa volt, hogy feljutottam a hegyre, sajnos nem volt akadálymentes az utam. Nem sokára farkasok vonyítását hallottam és ágak reccsenését. Hátrálni kezdtem, majd a farkas a kiugrott a bokorból és belekarmolt az arcomba, majd a fájdalomtól a földre estem. A vérem vörösre festette a havat, a farkas lassan mozgott oldalra, majd rám akart ugrani. Ekkor történt az, amire nem számítottam.
- Ice Make, Guns! – hallatszott egy kiáltás mögöttem.
A farkas hátra esett és jégszilánkok álltak ki a testéből, majd a hó alatta is vörös lett. Amikor megfordultam, egy öreg férfi állt két, jégből készült pisztollyal a kezében.
- Mit keresel itt kölyök? – kérdezte kemény hangnemben.
- Egy remetét, aki jégmágiát használ, de azt hiszem megtaláltam.
- Nem. Én nem vagyok remete.
- De jégmágiát használsz.
- Igen.
- Megtanítasz rá?
- Nem.
- Kérlek.
- Ilyen fiatalon akarsz jégmágiát tanulni, szerintem nem vagy képes rá.
- Kérlek!
- Nem, egyáltalán mit keresel itt, nincs otthonod?
- De, csak kifosztották és lemészároltak mindenkit. - szomorodtam el.
- Miket beszélsz?
- Chantai-ban az emberek hallottak, ahogy apám is.
- Részvétem. – látszott arcán, hogy megdöbbent.
- Ezért kérlek, taníts meg jégmágiára!
- Még nem, de teszek egy ajánlatot, gyere velem és majd pár év múlva megtanítlak.
- Rendben. – mivel nem volt értelme maradni beleegyeztem.
Nyolc éven keresztül jártuk a világot, országról-országra. A mágus a nevét soha nem mondta meg, és végig kölyöknek nevezett. A feladatom volt a cuccai cipelése, vagy boltok járása, vonatjegyek vétele, olyan voltam, mint valami fegyverhordozó, csak nem fegyvert cipeltem, hanem amire ő lusta volt, azt viseltem a vállamon, súlyosabb volt, mint egy kard. Rengeteg járkáltam össze-vissza, ami elég leterhelő volt, mivel nem vagyok valami izmos. Mikor betöltöttem a tizenkettedik életkoromat, elég érettnek éreztem magam mágiára.
- Most már készen állok!
- Mire?
- Arra, hogy megtanítsd a jégmágiát.
- Szóval, kész vagy. Lássuk.
Ahogy sejtettem, nem volt nehéz a mágia elsajátítása, megtanította a két alapvető mágiát, az Ice Make-t, és a Freeze-t.
- Ennyi, csak ennyit tanítok neked, de most már kezdd el járni a saját utadat. Tizenkét év múlva, mivel annyi éves vagy találkozzunk Chantaiban, azt hallottam újra a régi.
Mikor befejezte mondandóját, elfordult és jégszárnyakkal hasítva az eget, elment.
Tizenkét év. Elég hosszú idő lesz, de nem volt az, mintha csak egy nap lett volna. Jártam tovább az országokat segédkeztem házaknál vagy öregeknél és ebből tartottam fent magam. Nagyjából ez tette ki a tizenkét évet. Mikor letelt visszaindultam Chantaiba, és ahogy mondta, újra a régi, csak kicsit felújítva. Egyelőre nem láttam a mágust szóval jártam az utcákat, az emberek csak rám néztek, mivel egy idegen voltam, talán nem gyakoriak a turisták. Egy kocsma ajtaján hallottam egy hangot kiszűrődni. A hang nem másé volt, mint a mágusé. Kicsit ittasan ült az egyik pultnál, és iszogatott. Leültem mellé, látszólag nem ismert meg.
- Végre itt vagy. – mégis megismert. Na, most már megtudod, hogy ki vagyok. Nem fogom húzni az időt, tudsz a mágus céhekről?
- Ahová a mágusok csatlakoznak?
- Pontosan, én is egy ilyen céh tagja vagyok, mégpedig a Titan Nose tagja.
- És?
- Neked se ártana egy céh, egy mágus nem lehet örökké világjáró. Ezért teszek egy ajánlatot, légy a Titan Nose tagja.
- Komolyan?
- Komolyan.
- Nem is tudom, mit mondjak, biztos erős mágusok vannak ott, akarom mondani megtiszteltetés, ha csatlakozhatok.
- Változott a szókincsed, nem ártott a világjárás. – ekkor egy üveget vett maga elő és töltött a poharamba.
- Bocs jég nincs.
- Semmi gond. Ice Make! – és megfagyasztottam egy kicsit az italomat.
- Ez nem jutott eszembe, lassan túlteszel rajtam.
Elindultunk a céhbe és útközben elmeséltem az elmúlt tizenkét évet.
- Amúgy volt egy barátod nem?
- De, a neve Gabriel van Chantai.
- Akkor mondok egy jó hírt. Életben van és méghozzá a Dragon Fang egyik fegyver mágusa.
- Ez az!- kiáltottam fel és ugrottam egyet.
- Hé, nyugi, ne legyél ennyire felszabadult.
Elhagytuk Chantait és a legközelebbi vonatállomásra siettünk, hogy elérjük a vonatat, de sajnos lekéstük. Amíg vártuk a következőt a mágus, aki még mindig nem mondta meg a nevét, minden percben elmondta, hogy tudtuk lekésni. Viszont annyira lelkes voltam, hogy nem nagyon tudott felbosszantani és a vonat nem sokára megérkezett. Az utazás nem volt hosszú, mivel Shirotsume város nem volt messze, a klánház elég kicsi volt, de ez nem zavart. Mikor beléptem minden tekintet rám szegeződött, de nem is foglalkoztam vele, majd át a termen leültünk a pulthoz.
- Szóval ő az? - kérdezte a mester a mágustól.
- Ja.
- Hát akkor nem is húzom az időt tovább. Üdvözöllek a Titan Nose klánban, már sokat hallottunk rólad.
- Megtiszteltetés. - mondtam.
A tetoválás a mellkasom közepére került. Kicsit ültem még a pultnál, iszogattam, majd leléptem és szétnéztem a városban.