Emily Starbringer

Név: Emily Starbringer
Nem: Nő
Kor: 12
Klán: Grimmoire Heart
Szint: 3.(D)

Kinézet: 140 cm magas és 35kg. Vörös szemei és hosszú, fehér haja van. A haját általában két oldalt copfba hordja, amiket két, vörös kristálykereszttel díszített hajgumival köt ki. Ezen felül még csatokkal is díszíti a haját, továbbá hord a nyakán egy kisebb méretű, vörös kristálykeresztet. Ruhák szempontjából, általában egy hosszúszárú, vörös - fekete, Grimmoire Heartes kabátot hord, vörös nadrággal.
Rajz róla:
Emily Starbringer

Jellem: Alapvetően elég közömbös a természete, ami leginkább a múltjának köszönhető. Legtöbb idejét is a céh könyvtárában tölti, érdeklik az Elveszett Mágiákról szóló könyvek, amikben a Grimmoire Heart nem szenved hiányt. Viszont Starkillerrel más a jelleme, mivel ő hozta a céhhez, neki teljesen nyitott, ha nincs küldetésen, hanem a léghajón tartózkodik, mindig rajta csüng.

Mágia:
Time Magic /Időmágia/:

Frozen Moment /Fagyott pillanat/
Eye of Chronos /Chronos szeme/
Search Time /Idő Keresés/
The Iron Tooth of Time /Az idő vasfoga/

Megjegyzés:
A karakternek van egy amolyan "felvezetője" is, mégpedig ez a harc. Persze, természetesen az előtörténet az összecsapás ismerete nélkül is teljes képet ad.

Előtörténet:

A gyerekkoromból nem emlékszem túl sok mindenre. Persze, nem volt az olyan rég, épp ezért kicsit furcsának is tűnhet a dolog, de akkor se rémlik szinte semmi, csak pár foszlány.
A szüleim kedvessége, a könyvek utáni imádatom… az égő falu, megszenesedett hullák, keserves segélykiáltások, az elviselhetetlen bűz, a fojtogató füst… ezekre emlékszek leginkább, amikor megpróbálok visszaemlékezni a gyerekkoromra. Nem nehéz összeraknom, hogy valami tragédia történhetett, annak következtében szakadtam el a családomtól. Nem tudom, hogy hogyan, de én túléltem a dolgot.
Amikor ezekre a dolgokra próbálok meg emlékezni, valahogy sose ugrik be több. De talán nem is igazán akarok többre emlékezni. Ez a kevés, halvány emlék is elég rettenetes, amikor előjön a rémálmaimban.
A következő dolog, amire biztosan emlékszem, az a Joe-val való találkozásom. Az utcán kóboroltam, de ő magához vett, habár, mikor visszagondolok rá, sose érzem úgy, hogy hálával tartoznék neki. Egy helyi kis kocsma tulajdonosa volt, az elmúlt 7 évem szinte minden napját abban a kocsmában töltöttem. Eleinte még nem igazán kellett csinálnom semmit, túl kicsi lettem volna bármiféle munkához. Sőt, ekkoriban fejlesztettem tovább az olvasási készségem, olyankor, még úgy éreztem, hogy jó helyre kerültem és Joe-t apámként szerettem.
De később, olyan 7 – 8 éves koromban, Joe-t elhagyta a felesége, és ő engem okolt emiatt. Az mondjuk tény, hogy Mrs. Fatwalker sose kedvelt engem. Nem a saját gyerekük voltam, szerinte csak egy felesleges kolonc voltam a nyakukon.
Ezután változott meg minden. Joe a felesége összes munkáját a nyakamba sózta. Nem volt elég, hogy a kocsmába nekem kellett takarítgatnom, ha az bezárt, otthon is folytatnom kellett a házimunkát. A könyvekre már semmi időm nem maradt. A fáradtság megszokott volt nálam, szinte minden nap későn feküdtem és korán keltem. Eleinte még reménykedtem, hogy idővel Joe megenyhül és változni fognak a dolgok, de nem így lett. Az évek múltával se változott semmi, egyedül az érzéseim. Megtanultam gyűlölni...
Már kezdtem beletörődni, hogy nekem ez jutott sorsrészemül, de aztán eljött az a nap, ami mindent megváltoztatott.

A reggel a megszokottak szerint telt, korán keltem, ettem valamit és már indultam is a kocsmába, hogy még a vendégek érkezése előtt kitakaríthassak. Miután ezzel végeztem, letöröltem a bárpultot, és azokat az italokat is áttörölgettem, amelyeknek az üvege már porosodni kezdett.
Mire mindezzel végeztem, már meg is érkezett Joe, nem sokkal utána pedig az első vendégek is. A délelőtt a megszokott kerékvágásban telt, vendégek jöttek – mentek, hangoskodtak, mulatoztak. Később azonban különös dolog történt. Nem sokkal egy vendég távozása után, nagy dübbenés hallatszódott kintről. Errefelé ez egyáltalán nem jellemző, ennek ellenére senki se tulajdonított neki különösebb jelentőséget.
Nem sokkal a dübbenés után, egy feltűnően szép, felszolgáló ruhába öltözött lány tért be a fogadóba. Mágnesként vonzotta magára a figyelmet, Joe is készségesen kiszolgálta, amikor egy korsó sört rendelt. Joe azonban itt nem állt meg, feltűnően méregette és dicsérte a lányt, akit azonban látszólag nem érdekelt a dolog, végig a bejáratot figyelte, csendesen, közömbös arckifejezéssel.
Mint később kiderült, várt valakire, és nem is kellett túl sokáig várnia. Egy sebesült, fehér hajú, vörös szemű fiú rontott be a kocsmába, ám láthatólag nagyon meglepődött valamin, amikor meglátta a lányt. Mivel elég messze voltam, nem igazán hallottam, hogy miről, de beszélgettek egymással, majd a lány mindenki nagy megdöbbenésére eltűnt. Ezután a fiú, nagyon ijesztő arckifejezéssel meglódult a pult felé, én már ekkor elbújtam, tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. A rejtekhelyemről jól láttam, ahogy a fehér hajú srác, lendületből próbálja lerúgni Joe-t, ám ő elkapta a lábát a szájával, és beleharapott. Ez azonban csak olaj volt a tűzre, a fiú csak még idegesebb lett, és jól hallhatóan felordított:
- ÁTKOZOTT, EZÉRT MINDENKIT KICSINÁLOK!
Ekkor, a már amúgy is rémült tömeg egyként lódult meg a kijárat felé, mindent útjukba kerülő tárgyat elsöpörve. Én is szívesen kirohantam volna, de túl messze voltam a kijárattól, és a félelemtől már mozdulni is alig tudtam. A lábaimat magamhoz húzva remegtem, és figyeltem a további eseményeket. A srác ezután nagyon brutálisan megverte Joe-t, még a pultot is betörte a fejével, majd a kijárat felé hajította.
Őszintén szólva, ez a jelenet eléggé tetszett. Sokszor álmodoztam már én is arról, hogy egyszer ellenszegülök Joe-nak és nemet mondok neki, amikor munkára akar fogni, ha pedig nem tetszik neki a dolog, ellátom a baját. Persze, nekem ehhez nem volt meg az erőm… de ennek a fiúnak igen.
A fiú ezután kiugrott a látószögemből, de jól hallhatóan harcba keveredett valakivel. Egy ideig türtőztettem magam, de nagyon féltem. Másodpercenként több csattanás is hallatszott, bárkik is harcolnak ott, nem átlagos emberek. Már a hangokból is könnyen leszűrhető volt, hogy hihetetlen sebességgel és erővel püfölték egymást. Féltem, hogy bármelyik másodpercben meghalhatok, a szemeimből már pár könnycsepp is kicsordult, mígnem, nem bírtam már tovább és elsikítottam magam:
- Kjááááááááááááá!
A kiáltásom hatására egy ideig elhalt a csatazaj, majd a srác hangját hallottam, amint felém kiált:
- Kussoljál már el, idegesítesz!
A kiáltástól nagyon megijedtem, akkor még nagyon féltem a fiútól, azt hittem, hogyha tovább idegesítem megöl. Éppen ezért a továbbiakban minden erőmmel azon voltam, hogy ne kiáltsam el magam. A csata folytatódott, de egyszer csak a fehér hajú srác ismét a látószögembe került, ugyanis a bárpulton átfordulva, tőlem nem messze landolt. Nem volt nehéz kiszúrnom, hogy nagyon rossz állapotban van, több sebből is vérzett, de az is látszódott rajta, hogy esze ágában sincs feladni. Felállt, felém fordult és vigyorogva beszélni kezdett hozzám, miközben levette a kabátját:
- Vigyázz rá, nemsoká visszakérem! De addig is, maradj kussban és ne mozdulj onnan! – Mondta vigyorogva, majd hozzám dobta a kabátját.
Ekkor nagyon megdöbbentem. Egyrészt, hogy ilyet tett, másrészt, hogy ennyire határozott. Nagyon rossz állapotba volt, de egy percig se kételkedett magában. Annyira más volt mint én, aki alig bízik magában… nagyon irigyeltem.
A kabátja sérült volt és véres, de ugyanakkor kellemesen forró, így szorosan magamhoz öleltem. A csata folytatódott, de már nyugodtabb voltam, habár a pusztítás egyre csak nőtt. Hallottam, ahogy megannyi kis kristálylövedék becsapódik a kocsma szerkezetébe, sok beleesett még az én látószögembe is. Azt is láttam, ahogy pár szilánk a csillárt is eltalálja, tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Próbáltam uralkodni magamon, de amikor megláttam, ahogy a csillár kiszakad a mennyezetből, reflexszerűen felordítottam.
- Kjáááááááááááááá!
A következő dolog, amire emlékszem, az a kocsma széteső mennyezete volt, a szememet behunyva készültem fel, hogy összenyom a törmelék. Nem sokkal rá, már éreztem is, ahogy a fejem nekicsapódik valaminek, de nem olyan volt, mint amire számítottam. Sokkal forróbb volt, ugyanakkor fojtogatóbb. A szemeimet felnyitva tűnt fel, hogy a fehér hajú srác szorította a fejem a sebesült mellkasához, a testével pedig az enyémet takarta. Miután a kocsma egy része leomlott, négykézláb felém támaszkodott, majd beszélni kezdett hozzám.
- Francba, ezért mondtam, hogy kussolj. – Majd erőtlenül mellém zuhant.
Én mozdulni se tudtam. Reflexszerűen szorongattam a fiú kabátját, a félelem és a megdöbbenés együttes hatása pedig minden erőt kivett a testemből. Csak erőtlenül feküdtem, mindaddig, amíg egy férfi oda nem jött hozzánk, nem sokkal a srác összeesése után.
A fiú hátáról lerúgta a deszkákat, majd felemelt, és kivitt az épületből, miközben az eszméletlen srácot maga után húzta. Miután kiértünk a kocsmából, engem letett, hogy a fiút a két vállára vehesse, és ismét futásnak eredt. Én közben felvettem az ő kabátját is, majd követni kezdtem a férfit. Pár utcányit futottam utána, de ekkor kicsit elgondolkoztam. ~ Biztos jó ötlet ez? Elvégre az a fiú rossz dolgokat csinált…
De erőt vettem magamon, és tovább követtem őket. Nem akartam csak úgy elengedni azt a fiút, aki úgy viselkedett, mint ahogy én mindig is szerettem volna. A férfi egy kis sikátorba tette le a srácot, én pedig melléjük álltam és a férfira néztem.
- Ő rossz? Meg fogod ölni? – Kérdeztem tőle, miközben pár könnycseppem is kicsordult.
Nem akartam, hogy meghaljon az a fiú. Már a gondolata is elborzasztott, hogy az előtt meghaljon, hogy egyáltalán megismerhetném.
- Rossz? Igen. Vagyis nem! Nem… tudom. – Felelte a férfi zavarodottan, majd a fiúra nézett.
Kicsit gondolkozott, majd hirtelen az eszméletlen fiúra támadt.
- Magic Sword. – Mondta, de végül is megállította a pengéjét, még mielőtt az elérte volna a srác torkát.
Ezen a ponton, már tudtam, hogy életben hagyja a fiút, aminek nagyon megörültem. A férfi nem sokkal később arra kért, hogy menjek vele, de én azt mondtam neki, hogy inkább a fiúval maradnék, majd visszaadtam neki az ő kabátját. A férfi ezután elment, a kérdésemre pedig, hogy hová indult, csak annyit felelt, hogy eltűnik, és nekünk is ezt javasolja.
Ezután én a fiú mellé húzódtam, és a férfi tanácsára, a kabátját a sebéhez terítettem, hogy az felszívhassa a vért. Nem tehetem mást, a kis sikátorban a fiúhoz bújva vártam, hogy az magához térjen. Nem sokkal később álomba merültem, szerettem volna ébren lenni, amikor a fiú magához tér, de a történtek nagyon kimerítetek, a szemeim szinte maguktól lecsukódtak.
Nem telt el pár perc se, hogy álomba merültem, azon kaptam magam, hogy a fejem nekikoppan az utca falának. Riadtan pattantam fel, és láttam, hogy ugyanaz a rózsaszínhajú lány, aki már a kocsmában is felbukkant, a fiú karját kötözte be, ott, ahol egy akkor számomra még ismeretlen, vörös szimbólum terült el. Annyit sikerült összeraknom, hogy valószínűleg a lány húzta el mellőlem a fiút, így dőlhettem neki a falnak, de a helyzet összességében még mindig nagyon furcsának tűnt. A lány azonban, rólam tudomást sem véve, karjaiba vette a fiút, és elindult vele. Én haboztam egy kicsit, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az a lány, hiszen a kocsmában is csak úgy eltűnt, utána pedig újra feltűnik.
Mikor azonban feltűnt, hogy a lány kezd kikerülni a látószögemből, azonnal megindultam utána. Egészen egy fogadóig követtem őt, ahol egy szobát vett ki. A pultos természetesen nagyon furcsálta, hogy egy eszméletlen fiúval a karjaiban szállást kér, és hangoztatta, hogy szerinte inkább korházba kellene vinnie a srácot, a lány azonban nem engedett, végig ugyanazon a közömbös hangnemen beszélve elintézte a szobafoglalást.
Én még ezután is követtem őket, ám a szoba ajtajában, a felszolgálóruhás lány, aki egész úton tudomást sem vett rólam, megszólított.
- Te a csodálatos, mindenható démonkirály barátja vagy?
A kérdése meglepett, de kikövetkeztettem, hogy valószínűleg a fiúra célzott, így kissé bizonytalanul, de feleltem neki.
- Öööö…. azt nem mondhatnám… de megmentette az életem…
A lány nem felelt, elfordult tőlem, majd az ágyhoz érve, lefektette rá a fiút. Mivel a bejáratot nyitva hagyta, úgy gondoltam, hogy bemehetek, szóval így tettem, majd bezártam a szoba ajtaját.
- Ööö… téged, hogy hívnak? – Kérdeztem bátortalanul a lánytól.
- Virgo. – Felelte a szokásos hangnemén.
- Nagyon örvendek, az én nevem Emily. – Mondtam neki mosolyogva, majd ismét beszélni kezdtem. – Segíthetek valamiben, Virgo?
- Köszönöm, de nem szükséges. A csodálatos, mindenható démonkirály ápolása az én dolgom. Ha szeretnéd, itt megvárhatod, amíg jobban nem lesz.
Én így is tettem, és helyet foglaltam az egyik széken. Virgo ezután ismét eltűnt, majd nem sokkal később feltűnt, fényeffektek kíséretében, de akkor már új ruhákkal, és kötszerekkel a kezében.
Természetesen furcsáltam a dolgot, de nem kérdeztem semmit a lánytól, csak csendesen figyeltem, ahogy levette a fiú felsőjét, majd lefertőtlenítette és bekötözte a sebeit. Miután végzett, a fiú övéről lecsatolt két gyönyörű kulcsot, majd a mellette lévő polcra tette őket, azok felé a ruhák felé, amiket hozott. Ezután Virgo ismét felém fordult.
- Most már rendben lesz, már csak egy kis idő kell neki és magához fog térni. Én távozok. – Mondta, majd apró fényszemcsékké változva eltűnt.
Én egy ideig a székről néztem tovább a fiút, úgy terveztem, hogy ott várom ki, amíg felkel. Ám a tervem nem jött be, hamar rájöttem, hogy túl álmos vagyok, és mivel a szoba csak egy ágyas volt, a fiút betakartam, majd a székemet az ágy mell húztam, és a fejemet ráhelyezve aludni kezdtem.
Később arra keltem, hogy a bejárat kinyílik, én pedig már nem csak rádőlve, hanem teljesen az ágyban feküdtem, betakarva. Azonnal az ajtó felé néztem, és láttam, ahogy a fehér hajú fiú pont távozni készül. Én persze egyből kiugrottam az ágyból és rászóltam.
- Hé, várj!
A fiú kicsit értetlenkedve nézett vissza rám, és várta, hogy beszéljek. Ekkor ugrott be, hogy igazából fogalmam sem volt róla, hogy mit is akarok. Idáig követtem, mert aggódtam érte, és vártam, hogy jobban legyen, de, hogy már rendbe jött, nem tudtam mitévő legyek.
- Ööö… ööö… én… VIGYÉL MAGADDAL! – Ordítottam fel végül.
A fiú meglepett arccal nézett rám, fogalma se volt, hogy mit feleljen. De én már tudtam, hogy mit akarok és mit nem. Nem akartam Joe-val maradni, akit gyűlöltem, hanem ezt a fiút akartam követni, aki talán nem mutatja ki, de én tudom, hogy a szíve mélyén igenis törődő ember.
- Sajnálom, de ahova én megyek, ott kiskölyköknek nincs helye. – Kicsit hezitált, majd folytatta. – Tudod, te valószínűleg nem vagy ezekkel tisztába, de én az egyik leghatalmasabb sötét céh tagja vagyok. Egy társaságé, amely tömve van gyilkosokkal. És tudod… én se vagyok egy kedves srác. Nem azért mentettelek meg, mert érdekelne, hogy élsz e vagy halsz…
Kicsit meglepődtem az elhangzottakon. De akkor se hittem el róla, hogy ő egy teljesen szívtelen gyilkos volna. Mondani bármit lehet, de a szeme nem hazudott, ő maga is kételkedett abban, amit mondott.
Mondandóját befejezve, lassan elindult, de még mielőtt kilépett volna a szobából, hátrafordult.
- Menj inkább haza, kölyök.
- NEM... – Ordítottam, miközben ráakaszkodtam a derekára.
- Hé, kölyök, ne akard, hogy – Mondta, miközben a karomnál fogva próbált leszedni magáról, de miután megfogta az említett végtagom, elhallgatott, majd más hangnemen folytatta. – Hű... nem etetnek túl jól, igaz?
Én nem feleltem neki, csak a tekintetét kerülve, néztem a falat, miközben ő elengedte a karom, majd egy sóhaj után ismét megszólalt.
- Rendben... de előre szólok, nem lesz leányálom. Ha köztünk akarsz majd maradni, keményen kell edzened magad mágia terén. Várj meg itt, hozok pár holmit, utána visszajövök.
Nagyon megörültem annak, amit mondott, de ugyanakkor hangot kellett adnom a kételyeimnek is.
- De... ugye nem csak azért mondod ezt, hogy elmehess innen, engem pedig itt hagyj?
- Hehe. Valamit jegyezz meg kölyök. Nem vagyok se kedves fickó, se lovag, se semmi ehhez hasonló gyomorforgató baromság. De... egy csillagmágus mindig betartja az adott szavát. Nem soká visszajövök, addig fürödj meg. – Mondta mosolyogva.
- Rendben. – Feleltem neki, miközben széles vigyorral a számon bólintottam egyet.
Úgy tettem, ahogy mondta, a bérelt helység fürdőjében letusoltam, és a hajamat is átmostam. Miután végeztem, visszaültem az egyik székre, nem sokra rá vissza is tért a fiú, kezében egy szatyorral.
- Tessék, öltözz át. – Mondta, miközben a szatyrot az ölembe dobta.
- Az... enyémek? – Kérdeztem tőle meglepetten, miközben átvizsgáltam a ruhákkal teli szatyrot.
- Igen, öltözz át, ezekben a ruhákban úgy festesz, mint valami koldus. Ó, és még valami. – Ezen a pontos egy kis szünetet tartott, tenyerét kitárta, majd ismét megszólalt. – Crystal Make. – Tátott szájjal figyeltem, ahogy a tenyerébe, a semmiből összeállt 2 nagy és 1 kicsi vörös kristálykereszt, és pár vörös kristálycsat.
- Tessék, használd ezeket is. Kabátot nem hoztam, majd a hajón szerválok neked egyet. – Mondta, miközben az újonnan kreált tárgyakat az ölemben lévő szatyorra rakta, majd folytatta. – Habár, ne érts félre. Nem vagyok kedves veled, vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem akarom, hogy leégess azzal, hogy úgy nézel ki, mint egy utcakölyök.
Én csak mosolyogva bólintottam neki egyet, majd felálltam és kipakoltam a szatyor tartalmát.
- Odakint megvárlak, ha kész vagy, gyere utánam.
- Rendben.
Miután kiment, ledobtam magamról a régi ruháimat, és felvettem azokat, amiket a fiú hozott. A fürdőszobában lévő tükör előtt, a két nagyobb keresztet ráfűztem egy – egy hajgumira, és két oldalt copfba kötöttem velük a hajam, a csatokat pedig az elől lelógó tincseimre kapcsoltam. Miután az utolsó keresztet a nyakamba fűztem, kisiettem a bérelt helységből, és a folyosón álldogáló fiúhoz szóltam.
- Kész vagyok.
- Akkor kövess. – Felelte.
Ezután kimentünk a fogadóból, és a város főtere felé vettük az irányt.
- Egyébként, hogy hívnak? – Kérdeztem rá út közben, mosolyogva.
- Den Starkiller. – Felelte.
- Hűűűű. Nagyon szép neved van, Star. Az én nevem Emily.
- Star? Hmm... hát, így még senki se becézett, de ha neked tetszik... Egyébként csak Emily vagy? Utóneved nincs? – Kérdezett vissza Star, kicsit meglepetten.
- Ööö... már nem emlékszem a családnevemre, a kocsmáros utónevét, akit leütöttél, pedig nem akartam felvenni. – Feleltem neki, kissé magamba roskadva.
- Tudod, egyszer, egy hozzád hasonló korú lány, azt mondta nekem, hogy szomorú, ha valakinek csak egy neve van.
- De... sajnos már nem emlékszem.
- Értem. Nos, ha tetszik a Star... Emily... Emily Star... Starbringer. Nah, mit szólsz, Emily Starbringer?
- Ez tetszik. – Feleltem neki széles mosollyal.
A főtére kiérve, Star egy kulcsot lecsatolva az övéről, egy gyönyörű, szárnyas lovat idézett meg, amin nem csak én, de a főtéren mászkáló tömeg is nagyon elcsodálkozott. Ezután felsegített maga mögé a lóra, akit egyébként Pegasus-nak szólított, és felszálltunk.
Eleinte kissé féltem, csukott szemmel, szorosan Starba kapaszkodva ültem mögötte, de egy idő után kinyitottam a szemem, és gyönyörű látvány tárult elém. Csodálatos volt mindent fentről figyelni.
A következő dolog, amin meglepődtem, a Star által már korábban felhozott hajó volt. Azt hittem, hogy valamiféle tengerjáró hajóra készülünk, de amikor megláttam a hatalmas, repülő léghajót, még a lélegzetem is elállt. Olvastam már hasonlókról, de természetesen, azelőtt, élőben még sose láttam ilyesmit.
A hajóra leszállva, Star, az általa mesternek emlegetett férfi elé vitt, azt mondta, hogy csak akkor maradhatok, ha ő is beleegyezik. A páncélozott férfi, egy Starral folytatott hosszabb eszmecserét követően elmondta, hogy maradhatok, de, ha nem produkálom a megfelelő fejlődést mágia terén, akkor szívfájdalom nélkül megválik tőlem. Mikor elmondta, hogy ehhez természetesen igénybe vehetem a könyvtárukat, örömmel belementem a dologba. Ezután Star körbevezetett a léghajón, és ideadta az általa beígért kabátot is.
Így vette hát kezdetét az életem egy új szakasza, az ország legerősebb máguscéhének a kötelékében...

Másnap reggel korán keltem, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogyha nem fejlődök mágia terén, akkor kitesznek innen.
A még Star által megmutatott könyvtár felé vettem az irányt, hiszen az tömve van mágiáról szóló könyvekkel, keresve se találhattam volna jobb helyet a kezdéshez.
A könyvtár mérete figyelemre méltó, szépen lakozott polcokon sorakoznak a régiebbnél régiebb könyvek hadai.
Eleinte fogalmam sem volt, hogy mivel kezdjek, mintha egy új világ tárult volna fel előttem, és ötletem sem volt, hogy merről kezdjem el felfedezni.
Ötlettelenségtől szenvedve, járkálni kezdtem a polcok sorai közt, amikor megpillantottam egy nagyon csinos, sötét hajú nőt, hátán a kláncímerrel, amint épp egy könyvet olvasgatott.
- Az miféle könyv? - Kérdeztem tőle bátortalanul.
- Ez? Nos... mondjuk úgy, hogy egy szép kötet, rég elveszett művészetekről. - Felelte vigyorogva, miközben visszatette a könyvet a helyére.
- Elveszett... művészetek? - Kérdeztem rá, értetlen arccal.
- Hmm... még nem láttalak erre. Új vagy itt? - Kérdezett vissza, miközben elsétált melletem és egy új könyv után kezdett keresgélni.
- Igen, új vagyok. Mágiát szeretnék tanulni... de fogalmam sincs hol kezdjem. Vagy, hogy mivel...
- Gondolom tudsz olvasni...- Nézett rám mosolyogva.
- P... persze!- Vágtam rá, kissé zavarodottan.
- Akkor kezd ezzel. Olvasd ki, értsd meg, 2 nap múlva legyél ugyanitt. És ki tudja... talán én is itt leszek ismét. - Mondta vigyorogva, miközben a kezembe nyomta azt a könyvet, amit keresett.
- De... ez miféle könyv? Miről szól pontosan?
A nő nem felelt a kérdésemre, egészen a könyvtár kijáratáig sétált, majd ott visszanézett rám.
- Időmágia...- Mondta vigyorogva, miközben a zsebéből elővett egy kis üveggyolyót, amit aztán a levegőbe hajított.
A kis üveggolyó görbe röppályát leírva zuhanni kezdett, miközben apró, csillogó darabokra hullott szét. Ezután a földön szétterülő kis szilánkok összeálltak, majd a gömb régi alakját felvéve visszarepült a nő kezébe, aki közben már kisétált a helységből.
A kis bemutatója teljesen magával ragadott, és kezdőlökésnek is tökéletes volt. Nagy lelkesedéssel ültem le a könyvtár asztalához, és tanulmányozni kezdtem a bőrfedeles kötetet.
Tele volt mindenféle fura ábrával, és eleinte még értelmetlennek tűnő mondatokkal. De nem adtam fel... szinte nem is pihentem, aludni is csak keveset aludtam... az ábrák és a szövegek közötti összefüggések pedig egyre világosabbá váltak a számomra.
Két nap múlva reggel, a könyvtár asztalánál vártam a nőre, úgy éreztem, mindent megtettem, ami tőlem telt, hogy megértsem a könyv lényegét... habár valami nem hagyott nyugodni...
Kis várakozás után végül is meghallottam a könyvtár ajtajának nyílását, és ki is lépett mögülle az ismerős női alak, aminek nagyon megörültem.
- Na, kapizsgálod már a dolog lényegét? - Kérdezte, miközben odasétált hozzám.
- Azt hiszem... értem, hogy az idő az univerzum egyik legfőbb alapeleme, ami mindenhol ott van... értem, hogy milyen kockázatos és nehéz manpulálni ezt a mindent átfogó törvényt de... nem értem, hogy egyáltalán hogyan kezdhetnék hozzá... hogy miként használhatom fel mágiaként, azt a tudást, amire szert tettem... - Magyaráztam neki a dolgot, zavarodottan.
- Ezek szerint csak a legfontosabbat nem értetted meg. - Mondta mosolyogva, majd a tenyerét a mellkasomra helyezte, és folytatta. - A mágia pont olyan, mint az idő. Ebben a világban mindenhol fellelhető. Természetesen benned is... ha megérteted az idő törvényszerűségeit, és hiszel benne, hogy képes vagy manipulálni, sikerülni fog. Hagyd, hogy belülről járja át a tested, érezd, ahogy áramlik benned... próbáld csak meg.
- Rendben...
Ezután a nő elővette a kis üveggolyóját, majd ismét beszélni kezdett.
- Ezt most feldobom a levegőbe. Fagyaszd meg... menni fog. - Mondta vigyorogva, majd felhajította a kis golyóbist.
Én a szememet becsukva próbáltam meg a másodperc tört része alatt összeszedni azt a tudást, amit az utóbbi két napban halmozam fel az időről, majd a tenyeremet a golyó felé lendítve felszólaltam.
- Frozen Moment!- A szavaim hatására nagyon furcsa érzés lett úrrá rajtam, mintha egy addig teljesen idegen érzés futott volna át a testemen.
De, ami mégfurcsább volt a számomra, az az, hogy a golyó megállt a levegőbe. Igaz, csak pár szempillantásnyi ideig, de megállt... és biztos voltam benne, hogy én voltam az, aki megállította.
Nagyon megörültem a sikeremnek, széles vigyorral néztem rá pártfogómra.
- Meg van hozzá a tehetséged. A többi könyvet ugyanott találod meg, mint azt is, amiből az alapokat tanultad. - Mondta mosolyogva, majd elhagyta a helységet.

Én azóta is folyamatosan képzem magam a mágia ezen területén, rengeteg titokra derítettem már fényt, de még mindig megannyi dolog van, amit nem értek.
Képessé váltam tárgyak és emberek kapcsolatát felmérni az idővel, megállapítani a múltjukat, sőt, a tárgyak anyagi szerkezete mögé látva, képes lettem azokat átalakítani évekkel későbbi megfelelőikké. Persze, ez a mágia volt eddig a legbonyolultabb.
Leginkább annak tudható be a fejlődésem, hogy az időmágiat mesterien űző nő, még később is többször betért a könyvtárba, és a maga módján kisegített, ha elakadtam.
Persze, sokszor már úgy érzem, hogy széthasad a fejem annyi törvénszerűséget tuszkoltam bele az időről, mágiáról, a tárgyak szerkezetéről, a világegyetem működéséről, az emberekről és megannyi, ehhez a mágiához szükséges dologról. De összeségében mégis kedvemre való a dolog, így legalább érzem, hogy én is érek valamit, hogy értek valamihez, amihez nagyon kevesen...