Reigen Hawkins

Az öreg halász és a mágusgyerek

Gyönyörű szép verőfényes délelőtt volt, amikor horgászbottal és halászhálóval a vállamon sétáltam az erdőben fütyörészve. Kikapcsolódásként úgy döntöttem egy könnyű munkát választok, ahol az erdőben egy tóból kell kifogni egy ritka halat. Nem nehéz ráakadni, hisz csupán egyedüli halként él az említett tóban. A megbízó egy Öreg halász becenéven futó fura, kicsit talán megszállottnak mondható figura volt, aki egy sajnálatos négy évvel ezelőtti halász baleset következtében – amit az újságok csak az aranyhal incidensként emlegettek – elvesztette a jobbik kezét, ami igazából a bal volt, lévén hogy bal kezes volt. Horgász pályafutása ott véget ért, viszont volt egy nagy álma, ami még nem teljesült. Ezt az eléggé fura és számomra kimondhatatlan nevű ritka halat akarta a falára trófeaként.
Az öreg által mutatott ösvény követve el is jutottam a tóhoz. A folyással nem rendelkező álló víz jóval nagyobb volt, mint egy kis kerti tó. A túl partja legalább ötven méterre volt tőlem, ha nem több. A parton megállva lepakoltam a motyómat. Kivettem a csalis tobozt és fütyörészve előkészültem az eszközökkel és a húrozással és mikor már készültem bedobni a horgot oldalt a nádasban észrevettem egy kicsiny egy személyes csónakot.
- Oh, micsoda szerencse!
Bepattantam a kis csónakba és beeveztem a tó epicentrikus közepébe, majd fogtam a horgászbotomat és bedobtam a csalimat, majd lelkesen vártam, hogy bármelyik pillanatban rákaphat a hal és kapva az alkalmon a halat is kikapjam a vízből.
A lelkesedésem úgy negyedórányi feszült várakozás után lankadni kezdett. Újabb negyed óra után már nem bámultam bele a vízbe, csupán egyszerűen álltam a csónakban és nézelődtem. Egy félóra elteltével már nem álltam csupán ültem a csónakban unott arckifejezést öltve, ami egy órával később átcsapott hatalmas horkoló alvásba.
Álmomban megint a cukorka erdőben szaladtam, ahol a fák hatalmas nyalókák a bokrok pillecukrok a virágok pedig gumicukorból voltak. Beleugrottam a lekváros fánkomba és már csorogtam is le a csoki folyón le egészen a vanília tóba. Vidáman pörögtem kis fánkommal a tó tükrén és vadul éljeneztem, aztán hirtelen valami vadul rángatni kezdte a lábamat.
Hirtelen fölriadtam és a lábamhoz kaptam. Az szerencsére még megvolt és semmi baja nem esett, viszont rájöttem mi okozta a rángató érzést. A horgászbot a lábam alá volt betámasztva és az rángatózott, ami csak egyetlen dolgot jelenthetett.
- Huhú! Végre kapás van!
Megragadtam a botot és felálltam a csónakban, majd tekerni kezdtem az orsót. Érezhetően testes volt a hal, de különösebb ellenállás nélkül ment a tekerés.
~ Ilyen könnyen még sose kerestem pénzt! – gondoltam vidáman magamban. Már majdnem teljesen feltekertem a damilt és a hal árnyvonalai is kezdtek megjelenni a vízben. Ekkor azonban erős rántást éreztem és fejjel előre beleborultam a vízbe. A hideg nedves víz egyből átjárta a ruhám minden apró rejtett részét. Kapkodva úsztam a felszínre és szívtam magamba a friss levegőt. Nagy nehezen visszamásztam a csónakba, majd csuromvizesen elterültem benne. Kapkodtam a levegőt. Ez az egész teljesen váratlanul ért, ráadásul a botom is elveszett. Levettem a pólómat és kifacsartam belőle a vizet, aztán kitettem a csónak hátuljába száradni. A sálammal hasonlóképpen tettem, csak a nadrágomat hagytam magamon.
A maradék eszközeimből felkaptam a hálót és a csónak széléhez álltam, hogy várjam az esetleges felbukkanását az ádáz halnak. Pár percig csak fürkésztem a vizet, mikor is a hal sziluettje megjelent a vízben és közeledett felém. Még jobban rámarkoltam a háló bot részére, hogy ezt biztos ne tudja kirántani a kezemből. Készültem a pillanatra, amikor lecsaphatok rá. A hal már a csónak mellett volt, mikor belevájtam a vízbe a hálót és kimertem belőle, de a hal nem volt ott csupán egy kevés vízinövény.
A következő pillanatban a tó vizéből kilövelt a magasba egy hal. Óriási volt. Az alakja egy enyhén elnyújtott zsömléjére hasonlított. Pikkelyei olyan szinten egymásba olvadtak, hogy alig érzékelhetően lehetett csak észrevenni őket. Alap szürkésbarna színén sötét barna foltok helyezkedtek el. Uszonyai kék voltak, a hát úszója pedig, mintha valami táskának a füle lett volna. A nevénél már csak a kinézete volt furcsább a halnak. Sosem láttam még ehhez foghatót. Azonban a varázs azonnal megszűnt, amint a hal a levegőben megfordult és farok úszójával arcon nem csapott, majd visszacsobbant a vízbe. Paranoia ide vagy oda, de esküdni mertem volna rá, hogy a hal röhögött, mielőtt visszatért volna a vízbe. Az arcom lüketett és bevörösödött a csapástól. Akaratlanul is odaszorítottam a kezemet és összeszűkítve a szemeimet a vizet fürkésztem.
- Ez háborút jelent! – sziszegtem a fogaim között. Egy ideig még dörzsölgettem a fájó arcomat, aztán karlendítéseket végeztem bemelegítés gyanánt, majd megropogtattam az ujjaimat és a víz felé tartottam a kezemet.
- Stone Spike!
Egy kő tüske jelent meg a kezem előtt és elindult a víz felé, majd egy kisebb csobbanással a mélybe merült. Kínos csend következett, majd nem messze a lövésem helyétől a furcsa hal a víz felszínére bukkant és farokuszonyát meglengetve vizet fröcskölt rám.
- Te most gúnyolódsz velem?! Stone Spike!
Újabb tüskét lőttem felé, de a hal lemerült a víz alá és villámsebességgel cikázni kezdett a víz felszíne alatt néhány centire. A kezemmel követtem és folyamatos kőtüskékkel soroztam, ám a hal elképesztő ügyességgel kerülgette ki őket. Különböző formációban úszkált, majd egy hatalmas nyolcas leírása után felém vette az irányt. Tovább lövögettem, de mind hiába, teljesen eredménytelen volt. Minden egyes tüskémet kikerült és vészesen közeledni kezdett hozzám.
- Wind Blast!
A hal felé ütöttem, majd egy jókora labda nagyságú szállökés indult a hal felé és eltalálva a vizet egy jókora szeletet arrébb loccsantott belőle. Az ádáz hal ismét talpraesettnek – vagy az ő esetében uszonyra pottyantottnak – bizonyult és a mélyre merült a támadás elől. Közvetlenül utána felemelkedett és kivetődött a vízből. Elképesztő sebességgel, dugóhúzóban repült el a fejem mellett, majd a farok uszonyával megint kaptam egy maflást, amitől hanyatt vágódtam és beleborultam a tóba.
Vizet köpködve másztam vissza a csónakba. Ha ennél dühösebb lettem volna erre az idegesítő halra, akkor a haragom manifesztálódásától egy pillanat alatt megszáradtam volna.
- Oké! Ennyi volt! Eljött a leszámolás ideje, te furcsa nevű és viselkedésű hal! Red Carpet!
Kis lángfelhőcske jelent meg alattam és a magasba emelt. Repülve kezdtem üldözni a halat. A szemeimben izzó tűz ült csakúgy, mint a tenyeremben.
- Fire Ball!
Elhajítottam a kezemben lévő tűz gömböt egyenesen a halat célozva, de az kikerülte. A víz sisteregve vált gőzzé és párolgott el a tűz labdám hatására.
- Nem lógsz meg előlem! Váááá!
A hal egy vad jobb kanyart ejtett meg, de jó reflexeimnek ezúttal is hasznát vettem és sikerült követnem a hal hirtelen cikázó manővereit. Közben persze lángoló tűzgömböket zúdítottam rá, de mindegyik elől kitért. Az újabb forró tűzlabdák hatására a víz a találat helyénél meleg gőzt szabadított fel. Hosszú órákon keresztül folytattuk szinte fáradatlanul ezt a macska egér játékot. Ez mind szép és jó lett volna, ha nem lett volna ott az a kis lényegtelen és aprócska, ám abszolút nem elhanyagolható szó, a szinte.
A varázserőm fogytán volt, akár a hal tartalék energiái és tómederben lévő víz. Az órák hosszat tartó üldözésben a vízszint jelentősen megapadt és a halnak így alig maradt menekülési területe. Egy utolsó lánglabdát dobtam el, aztán eltűnt alólam a felhőm és vízbe estem, ami fénykorában még tó volt, ám mostanra csak egy nagy pocsolya lett. Feltápászkodtam a combig érő vízbe és a halat kerestem. Hirtelen valami hozzáért a lábamhoz, mire én reflexszerűen odakaptam, de csak a hűlt helyét sikerült megmarkolnom a vízben. Szitkozódva fölegyenesedtem, majd újra keresni kezdtem. Hirtelen oldalról kivetődött a vízből az uszonyos szörnyeteg és mellkason találva feldöntött. Ismét a víz alá merültem bele az iszapba. Erőt gyűjtöttem aztán felálltam és vártam a következő támadást. Nem adta magát egykönnyen. Először csak szórakozásból készített ki, azonban már az életéért küzdött.
Újra előbukkant a pocsolyából és egyenesen a hasamnak próbált ütközni, de ezúttal időben kapcsoltam és egy csapással oldalba vágtam, mire végig kacsázott a vízen, majd a tetején megállva lebegett. Pár pillanatig így is maradt. Reménykedni kezdtem, hogy talán végre sikerült győzedelmeskednem, ám hiú ábránd maradt. A hal gyorsan feleszmélt és újra a mélybe bukott.
Valószínűleg ő is erőt gyűjthetett a csapásom után, mert hosszú percekig nem bukkant elő. Közben én idegesen járkáltam a gödörben, de nem bukkantam rá. Hazai pályán úszkált és övé volt a helyzeti előny. Várnom kellett, amíg az a dög lép.
Ez hamarosan be is következett egy újabb támadással, majd még eggyel. Aztán én csaptam oda neki. A párviadalunk így ment hosszú percekig. Látszólag egyikünk sem tudod felülkerekedni a másikon. De aztán a hal egy végső csapást kísérelt meg bevinni nekem. Ezúttal a fejemre célzott, ami el is talált és rendesen megszédített, de az utolsó pillanatban sikerült megragadnom a halat és egy pördüléssel kihajítottam a vízből a saras kiapadt tó medrébe, én pedig beleborultam a vízbe.
Merülni kezdtem, de hamar elértem az aljára lévén, hogy csak combig ért. Megtámaszkodtam az aljában, a sár pedig kifolyta az ujjaim között. Felnyomtam magam és kiemelkedtem a vízből, a nedves hajam az arcomba csapódott és levegőért kapkodtam.
A testem hamar megnyugodott és a légzésem is lelassult a szívverésemmel együtt. Zajt hallottam és oldalra néztem. A hal még mindig küzdött és a sárban vergődött. Próbált visszajutni a vízbe, de esélytelen volt. Messze volt és rendesen lefárasztottam.
A mederben megkerestem a csónakot és a horgászos dobozból elővettem egy hatalmas zacskót. Visszamentem a pocsolyához és belemertem a zacskót. Tiszteletem jeléül, nem hagytam meghalni a halat. Vitézül küzdött és kiérdemelte az elismerésemet, ezért beleraktam a zacskóba, hogy éljen. Ezek után semmiképp nem akartam megölni. Majd a halász…
Visszavettem a pólómat aztán összepakoltam a cuccaimat. A sárban megtaláltam a horgászbotomat is, de az kettétört, így azt egyszerűen otthagytam. A vízzel és egy hallal teli zacskót pedig a hátamra dobtam és kicsit kisebb mosollyal, de töretlennek látszó kedvvel indultam vissza az Öreg halászhoz, aki nem messze lakott innen.
Követtem a kis ösvényt, amin keresztül eljutottam a tóig, majd mikor elértem a végéhez és megálltam a ház előtt bekopogtam rajta.
- Áh végre megérkeztél! Ideje volt már. Sikerült elkapni, áh látom igen – tette hozzá a félkarú halász, miután meglátta a hátamon a halas zacskót.
- Tedd csak le oda – bökött egy bent lévő asztalra – Mi tartott ilyen soká?
- Csak élveztem egy kicsit a természet adta örömöket. – feleltem neki vigyorogva miután letettem a halat.
- Eh, megtudom érteni. Fénykoromban én is mindig azt tettem. Istenem, de jó is volt. Na de majd el felejtettem… itt a jól megérdemelt jutalmad.
Azzal a jó kezével a kabátja zsebébe túrt és előhúzott belőle egy köteg pénzt és a kezembe dobta.
- Köszönöm.
Elindultam az ajtó felé, azonban mikor elértem az öreg gyorsan utánam szólt.
- Hé kölyök! Szép munkát végeztél. Nem lenne kedved megduplázni a pénzt? Van egy másik tó innen délre a…
- Viszlát! – vágtam be magam után az ajtón és rohanni kezdtem.

/Megjegyzés: Alapból kis munkának szántam, de aztán elszaladt velem a ló ^^" /

Reigen Hawkins mágikus futár szolgálatára!

- Szóval ez lenne az a hely? – néztem fel az utcatáblára, ami ott díszelgett az ajtó mellett. Ránéztem a papírdarabra, amit még a céh megbízások faláról téptem le. Viszonylag egyszerű melónak tűnt. Csupán egy csomagot kell kézbesíteni és százezer gyémántot fizetnek. Szinte ingyen pénznek tűnt. Csupán felmarkolom a csomagot, aztán egyszerűen elrepülök vele a célig. Ennyi pénzt ilyen könnyen még talán sosem kerestem. A plakáton lévő cím stimmel a táblán lévővel, így bekopogtattam. Egy darabig vártam, de mivel nem érkezett válasz ismét dörömbölni kezdtem az ajtón, ezúttal kicsit határozottabban.
- Hahó! Van itthon valaki?
Erre sem érkezett válasz. Mikor már feltűrtem a ruhám ujját és nagy levegőt vettem, hogy neki kezdjek a harmadik felvonásnak, kinyúlt fölül egy ablak és egy férfi nézett ki rajta.
- Maga a varázsló, aki a felkérésre jött?
- Bizony! Reigen Hawkins mágikus futár szolgálatára! – szóltam fel neki, miközben vigyorogva vigyázzállásba vágtam magam és szalutáltam mellé egyet.
- Helyes, helyes… Ne menjen sehova! – szólt rám, aztán becsukta az ablakot és eltűnt. Lazítottam a testhelyzetemen és az ajtó felé fordultam a kezeimet pedig fölemeltem és a tarkómnál összekulcsoltam.
- Ne menjek sehova? Pedig azt hittem pont az a feladat, hogy mennem kell valahova…
Nem telte bele néhány perc és végre kinyílt az ajtó is. Egy ideges tekintető férfi lépett ki rajta, aki először az utcára pillantott és ott körbe nézett. Akaratlanul én is követtem a tekintetét, de nem láttam, hogy mit kéne néznem.
- Egyedül jött? – szegezte nekem a kérdést.
- Ööö… igen?
Ekkor közelebb hajolt és az arcomba bámult.
- Biztos, hogy mágus vagy?
- Persze, hogy az vagyok! –csattantam fel rajta.
- Céhed?
- A Quatro Cerberus! – feleltem büszkén.
- Helyes, helyes… Akkor megmutatnád a jeledet? – tette fel az újabb kérdését gyanakodva. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kihallgatáson. Ezt a céh jel mutogatósdit, amúgy sem szerettem. Valószínűleg nem lenne vele problémám, ha nekem is a karomon lenne a jelem, mint Goldmine-nak, vagy egyéb könnyebben látható helyen. Nagyot sóhajtottam és hátat fordítottam neki, majd felhúztam a pólómat egészen a nyakamig, hogy látható legyen a jel, aztán elengedtem a pólómat és visszafordultam.
- Ez akkor rendben is van. Tudod, hogy ki vagyok én?
- Hát a megbízóm, nem?
- De ezen kívül.
- Egy nagyon kíváncsi ember? – kérdeztem vissza. Fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel elérni, vagy épp mire jó ez a sok kérdés. Ezen kívül azt se értettem, hogy miért néz körbe minden egyes percben az utcán és miért tördeli idegesen az ujjait.
- Ezek szerint nem tudod ki vagyok?
- Szerintem még sosem találkoztunk.
- Mindegy is. Tessék, itt van a csomag. Ezt kell erre a címre elvinni – nyújtott oda nekem a csomaggal együtt egy cetlit is, amire felvoltak írva az adatok. Szerencsére pont a mi városunkba volt a cél. Ennél szerencsésebb megbízást ki sem foghattam volna. A csomag pedig egy kisebb barna papírral becsomagolt dobozka volt.
- Értettem! Vegye úgy, hogy már ott is van! [font=impact]Red Cloud! [/color]
Már emelkedtem is volna a magasba, de hirtelen megragadta valaki a kezemet és visszarántott.
- Mi a jó életet csinálsz te?! – ordított rám a férfi.
- A csomagot vinném, ahogy kérte…
- Nem használhatod ezt a mágiát!
- De miért? Így sokkal gyorsabb.
- Nem érhet a csomag közelébe semmilyen mágikus tűz. Így is szerencse, hogy… - itt elharapta a mondat végét – Mindegy. A lényeg, hogy nem használhatsz tűz mágiát, amíg a csomag nálad van! Megértetted?
- Okés. De mégis mi van a csomagban?
- Azt neked nem kell tudni. Csak vidd el a címre a csomagot és semmi esetre se használj tűz mágiát, míg nálad van.
- Rendben, bár így egy kicsivel hosszabb lesz az idő…
- Az nem lényeg, csak eredj már!
- Oké! Viszlát!
Integettem a férfinak, aztán elindultam a kis földutcán kifelé a faluból. Szerencsére gyakorlatilag csak annyi volt a feladatom, hogy haza gyalogolok és egy kis kitérőt teszek a cím felé. Tényleg könnyű meló. Vidáman dudorászva haladtam az úton.

Ujj tördelve nézte, ahogy a fiú elindul az úton és eltűnik a horizonton. Idegesen hátrapillantott, majd belépett a házba és behajtotta az ajtót. Még utoljára körbepislantott, aztán becsapta az ajtót és elfordította a kulcsot és bereteszelte, mind az öt másik zárat. A földszinten lévő ablakokhoz sietett és elhúzta a sötétítőket. Ezt követően elsétált a nappali közelébe és leguggolt az ott lévő szőnyeghez, amit felgöngyölt. Láthatóvá vált a padlóba épített csapóajtó, ami eddig rejtve volt, hála a szőnyegnek. Megnyomva egy kis követ az ajtó oldalra húzódott és feltárult egy mélybe vezető lépcsősor. A férfi még utoljára körbenézett a szobában. Bár semmi értelme nem volt, hisz minden ajtó és ablak tökéletesen, többszörösen is zárva volt, valamint belátni se láthatott volna senki. A mágikus kémkedés lenne pedig tucatnyi mágikus rúna és pecsét védte az egész házat. Inkább csak paranoia volt a nézelődés, mintsem gyanakvás valaki után.
A férfi végig ment a lépcsőn és egy kis pincébe érkezett, ahol rengeteg kémcső, pulzáló kristályok és mágikus könyvek sorakoztak a falra csavarozott polcokon. A helység végében egy asztal volt, amin egy jókora kommunikációs lakrima helyezkedett. Hirtelen felragyogott és a belsejében egy sötét, fekete köpenyes alak jelent meg. A csuklya mélyen az arcába volt húzva így arca nagy részét homály fedte. Csupán a szája és az orra hegye volt látható.
- Odaadtad neki?
- Igen Nagyuram. De biztos jó ötlet volt rábízni? Ha kinyitja…
- Nem lesz gond – vágott közbe a csuklyás mély reszelős hangon – Reigen a tökéletes ember a feladatra. Elég erős ahhoz, hogy megvédje és eljutassa a csomagot, de mégis van annyira naiv, hogy ne nézzen bele.
- Biztos benne?
- Kételkedsz az igazamban?
- Dehogyis! Sosem tennék ilyet!
- Ajánlom is Daspien. A saját érdekedben. Még nagyon sok munka áll előttünk…

Kiértem a faluból és rétértem a főútra. Régen itt is fő borított mindent, de jó pár évvel ezelőtt a kereskedők és a vándorok elkezdték használni és úgy kitaposták, hogy úgy néz ki, mint egy rendes földút. Vidáman fütyörészve haladtam tovább, mikor megakadt a szemen egy táblán. Jobbra mutatott egy kis ösvény felé a táblára pedig ez volt írva: Rövidebb út a futár mágusoknak.
- Azta! Micsoda szerencse!
Ez tényleg a világ legegyszerűbb feladata. Még a sors is nekem kedvez. Letértem a főútról és a kis ösvényre léptem. Tovább haladva, mellettem egyre inkább sűrűsödött a növényzet, míg egy erdőbe nem értem. Bár nem volt sűrű a lombkoronája, mivel az út fölé nem nőtt, de oldalt például nem láttam át a rengeteg bokron és fán.
A sűrűségben megreccsent egy ág.
- Van ott valaki? – kiáltottam be a fák közé.
- Nincs – érkezett nyomban is a válasz, mire meghúztam a vállamat és tovább sétáltam. Ha nincs, hát nincs. A fa biztos jobban tudja. Az út és a körülöttem lévő erdő változatlan maradt, bár volt egy olyan érzésem, mintha figyelnének, de hiába néztem hátra, jobbra, balra senkit sem láttam.
Elővettem a zsebemből a dobozt és nézegetni kezdtem. Bár eszem ágában sem volt kinyitni, mégis nagyon kíváncsi voltam mi a fene lehet benne, ami miatt nem használhatok tűz mágiát amíg nálam van.
Hirtelen a lábam nekiütközött valaminek én pedig előreborultam és elnyaltam a földön. A dobozka kiesett a kezemből és előre csúszott a földön. Hátra néztem és egy kötél volt kifeszítve az úton.
Hirtelen megrezzent a bokor és egy árnyfoszlány pattant ki belőle, majd az út közepére ért. Olyan gyorsan mozgott, hogy csak mikor megállt akkor tudtam megnézni a teljes alakját.
Sötétszínű haja elől összeborzolva oldalra állt, hátul pedig egy copfba összekötve. Egy fekete kezeslábast viselt, mely a kezénél és a lábánál is rövid volt. Karjain fehér kötéseket viselt, bár nem olyat, amit sebekre használnak. Lábán pedig valamiféle saru, vagy szandálszerű lábbeli, amit még sose láttam. Lehajolt és felvette a dobozt.
- Hé, azt add vissza!
- Nem-nem… - nézett rám vigyorogva.
- Ki a franc vagy te? – kérdezte tőle, miközben feltápászkodtam.
- Örülök, hogy megkérdezted. A nevem Barry Allan a világ leggyorsabb ember és az első számú futár a világon. Te pedig az a srác, aki ellopta a munkámat!
- Mi van? Nem loptam el tőled semmit, te viszont tőlem azt a dobozt!
- Ez az én munkám lett volna!
- De én értem oda előbb, haver.
- Nem-nem! Az ki van zárva, hogy valaki gyorsabban érjen nálam valahova. Én vagyok a leggyorsabb!
- Felőlem aztán, csak add vissza a csomagot.
- Nem-nem, ezt én szállítom le és enyém lesz a pénz és a dicsőség!
- Hogy mit csi…
- Hayabuki Tenshou!
Hirtelen eltűnt a szemem elől és a következő pillanatban a gyomromban éreztem a térdét, majd hátra repített és végig bucskáztam a földön.
- Most pedig, ha megbocsátasz, learatom a babérokat! Háháháhá!
Azzal röhögve elkezdett futni, de valami hihetetlen sebességgel. A gyomromat markolásztam és vért köhögtem fel. Olyan gyorsan támadt meg, hogy reagálni se tudtam. Négykézlábra álltam és kiköptem a számban lévő vért, aztán megtöröltem a számat és felnéztem. A fickó már messze járt, de nem hagyom meglógni. Esélyem se lenne utolérni, de most, hogy nincs nálam a csomag, már repülhetek.
- Red Cloud!
A vörös felhő megjelent alattam és a magasba emelt. Ki is szúrtam a srácot az ösvényen. Valósággal porzott utána az út és már majdnem ki is ért az erdőből. Talán már csak néhány kilométer választotta el a várostól. Nem késlekedhettem maximális sebességre kapcsoltam és utána repültem. Mivel légvonalban haladtam valamennyire betudtam hozni, de nem voltam elég gyors ahhoz, hogy utolérjem. Úgy tűnt csupán az egyenlő sebességet tudtam elérni így.
- Ez így nem lesz jó! Ezzel a sebességgel képtelen leszek utolérni!
A srác és a köztem lévő távolság változatlan maradt, ő viszont vészesen közeledett a város felé. Ha így haladunk ő fogja megkapni a jutalmat és sikeresen elveszi tőlem a munkámat, amit nem engedhetek.
- Várjunk csak…
Eszembe jutott valami. Miközben repültem hátranyújtottam a kezeimet. A tenyereim előtt egy-egy kis lángsugár jelent meg és plusz sebességet kölcsönzött nekem.
- Igen! Ez az! Erről van szó!
A sebességem megnőtt. Sikerült túlszárnyalnom a szájkaratést. Egyre inkább közeledtem felé, aki ekkor ért be a városba. Követtem őt a főutcán és már csak néhány méter volt közöttünk. A srác hátranézett és elkerekedett a szeme, mikor meglátott.
- Ez lehetetlen!
Megszüntettem a tűz mágiát és rávetettem magamat a fickóra. Ekkora lendülettel ez nem egészen sikerült olyan menőn mint szerettem volna. A srác elesett és vele együtt én is, majd végig szántottuk az utcán és átszakítottuk egy épület falát.
Nyekeregve másztam elő a törmelékek alól, de gyorsláb barátom jobban megsínylette a becsapódást. A földön a törmelékek között vegetált és nyökögött. Megláttam a földön a csomagot és gyorsan felvettem, majd belesüllyesztettem a zsebembe, aztán a srác mellé léptem és megtördeltem az ujjaimat.
- Szóval, hogy is volt ez? – kérdeztem tőle vigyorogva, mire ő kétségbeesett tekintettel rám nézett és hebegni kezdett, de semmi értelmes szó nem jött ki a torkán.
Miután alaposan elláttam a baját vidáman léptem ki az épületen lévő lyukon és mentem tovább, mintha mi sem történt volna. Legalább, így gyorsabban ideértem. Megnéztem a cetlin lévő címet, majd örömmel konstatáltam, hogy nincs messze.
Elérve a címre beléptem a bérház ajtaján és felsétáltam a második emeletre.
- Meghoztam a csomagot! – kopogtattam be az ajtón, mire az szinte azonnal kitárult.
- Áh, köszönjük már nagyon váruk – szólt vidáman egy fura, sötét külsejű alak – Tessék itt a pénzed. Ha szükségünk lesz rád, majd értesítünk.
- Öö… Oké… köszönöm.
Ezek után amilyen gyorsan kinyitotta be is csapta az ajtót. De mindez nem érdekelt, a lényeg, hogy megkaptam a pénzemet és talán még sose kaptam ilyen könnyen ennyi pénzt.

- Wind Blast!
A szürke ököl formájú széllökés előreszökkent a kezemtől és beütötte az utolsó hatalmas szöget is az épületbe. Hátra röppentem, hogy megcsodáljam a munkámat.
- Ezzel kész is! – kiáltottam a lent álló mérnöknek és munkásoknak, mire mindenki a magasba dobta a védősisakját és hangos éljenzésbe kezdtek. Elvigyorodtam és leröppentem közéjük, majd megszüntettem a vörös lángfelhőmet.
- Köszönöm Reigen Hawkins. Nem is tudom, hogy köszönjem meg a segítségedet – lépett oda elém az építész és rázta meg a kezemet. A szabad kezemmel elkezdtem a tarkómat dörzsölni és szerényen vigyorogtam.
- Ugyan semmiség. Szívesen vállaltam el ezt a munkát.
- Tényleg nagyon köszönöm. Az egész város nevében. Mágus segítsége nélkül hónapokig is eltarthatott volna, mire befejezzük a városháza restaurálását.
- Szó ami szó elég romos volt. Mi történt vele?
- Azok a nyavalyás Fairy Tail-esek lerombolták a fél épületet.
Hirtelen eszembe jutott Anoya és a Heti Mágus magazin cikkei a céhről.
- Hát igen, ők már csak ilyenek.
- Igen, igen… - mondta fejcsóválva az építész – de kár ezen rágódni, hadd adjam át a jutalmát a segítségéért – azzal egy köteg bankót nyújtott át nekem. Elvettem tőle és a hátizsákom egyik belső zsebébe csúsztattam. Sokkal jobban éreztem magamat azzal a tudattal, hogy van pluszban 150.000 Gyémántom, amiből tudok majd venni kaját.
- Igazán nincs mit. Szívesen segítettem. Bármikor máskor kellek, szóljanak csak nyugodtan.
- Biztosan fogunk.
- Hát akkor viszlát! – köszöntem el és megfordulva elindultam az állomás felé, de hirtelen torokköszörülés ütötte meg a fülemet.
- Öhm, bocsánat, de a munkás sisakot visszakaphatnánk?
Felnéztem a szememmel és elkezdtem tapogatni a fejemet, ahol nem a hajamat, hanem valami masszív, kemény dolgot éreztem. Megfogtam és leemeltem a fejemről egy sárga védősisakot. Pont olyat, mint amilyet mindenki hordott itt az építkezésen.
- Bocsánat, meg is feledkeztem róla, hogy rajtam van.
Visszaadtam a sisakot.
- Semmi gond. Viszlát. Vigyázz magadra.
- Meglesz – intettem egyet és már tényleg elindultam az állomás felé. Szerencsémre nem kellett várnom a vonatra, csak az indulásra. A vonat ugyanis már bent állt az állomáson, méghozzá a harmadik vágányon. Fölpattantam a kihalt vagonra és elfoglaltam egy számomra szimpatikus helyet.
A vonat egy bő fél óráig álldogált az állomáson mire elindult. Maga az út sem volt hosszabb a várakozásnál. Természetesen csak mikor leszálltam akkor gondoltam végig, hogy ha mágiát használok és repülök már rég otthon lehettem volna.
Kicsit fáradtan, de vidáman léptem be az ebédlőbe. Előre csörtettem a terem végéig a pulthoz, ott pedig látványosan lehuppantam egy székre.
- Áh, Reigen. Jó rég láttalak már.
- Igen, egy építkezésen segítettem és eltartott jó néhány napig. De fincsi volt a koszt, persze nem fogható a tiédhez – tettem hozzá vigyorogva a végét. Richard halványan elmosolyodott.
- Gondolom éhes vagy – emelt ki egy tányért a pult alól és elém rakta.
- De még mennyire!
Rámarkoltam egy villára és rögtön neki is kezdtem a lapátolásnak. Bár sokat kaptam enni ott is azért mégis csak hiányzott az itteni koszt.
- És történt valami, amíg nem voltam itt?
Richard egy pillanatra megállt a pohár törölgetésben és oldalra pillantva a gondolataiba mélyedt.
- Lássuk csak… Igen. Két újonccal gazdagodtunk egy ember pedig kilépett a céhből.
- Kilépett? Kicsoda? – kérdeztem, majd fogtam a poharam és inni kezdtem belőle.
- Max DeLuise.
Nem hittem a fülemnek. Meglepetésemre minden folyadékot, ami a számban volt kiköptem és elborzadt arckifejezéssel néztem vissza Richard-ra.
- Micsoda?! Ez csak valami rossz vicc igaz?!
- Sajnos nem. Tegnap bejött ide és bejelentette a kilépését.
A villa kiesett a kezemből és hangos csörgéssel a padlóra esett. Rácsaptam ököllel a pultra és felpattantam a székről, de olyan lendülettel, hogy az felborult mögöttem.
- És hagytátok?! Miért nem állította meg senki?!
- Néz Reigen, ez nem úgy me…
Meg se vártam, hogy befejezze. Megfordultam és rohanni kezdtem, ahogy csak bírtam. Kirontottam az ebédlőből és egyenesen Max szállásához futottam. Lihegve fékeztem be az ajtó előtt. A tüdőm majd ki szakadt a helyéről, de nem érdekelt. Kopogni kezdtem az ajtón. Semmi válasz nem érkezett.
- Max!
Tovább kopogtam az ajtón, de továbbra sem érkezett válasz, sőt semmilyen hang nem szűrődött ki.
- Max! Bent vagy? Én vagyok az Reigen! Max!
A kopogás dörömböléssé erősödött, míg végül az ajtó nyikorogva kinyílt. Abbahagytam az ajtó verését és vártam, hogy jobban kinyíljon, de nem történt meg.
- Max?
Óvatosan megfogtam az ajtó és bentebb löktem. Benéztem, de nem állt az ajtó mögött senki. Valószínűleg eleve nyitva volt és a dörömbölésem miatt nyílt ki.
- Bocs, hogy így betörök Max. Itthon vagy?
Beléptem de nem volt otthon senki ellenben a berendezés össze-vissza állt és szanaszét volt verve. Totális káosz honolt a szobában.
alaposan körbe néztem és ami feltűnt, hogy nincs itt a gitárja, legalábbis se egy darabban, se földi maradványait nem találtam meg. Újra végignéztem a szobán, majd a Richard-tól hallott információkra gondoltam és lassan összeállt a kép.
Max-et megtámadta egy sötét céh vagy esetleg egy bűnbanda és elrabolták a gitárját, majd megfenyegették, hogy csak akkor kaphatja vissza, ha kilép a Quatro Cerberus-ból. Igen, biztos csak ezért lépett ki, illetve tett úgy, mintha kilépne.
Tudtam mi a teendőm. Meg kell keresnem és segítenem neki. Azonnal az ablakhoz rohant és kivetődtem rajta.
- Red Cloud!
A lángoló vörös felhő megjelent a talpam alatt és a magasba emelt. Berepültem a városba és pásztázni kezdtem az utcákat. először a főutakon repültem végig, aztán áttértem a mellek utcákra. Még a szűk sikátorokban is körbenéztem. A piacokon körbenéztem és a boltokba is berepültem. Egész délután utána kutattam a városban, de csak annyi biztosra jutottam, hogy nincs ott.
Következőleg a tömegközlekedéseket céloztam meg. A vonat állomáson megkérdeztem mindenkit, de senki sem találkozott vele, de még csak hasonló embert sem láttak. Az összes kalauzt, pénztárost és munkást, meg utast végigkérdeztem, se senki nem látta.
Ezután a szekér, meg a mágikus négykerekű jármű kölcsönzőbe mentem be kérdezősködni, de ott sem tudtak segíteni.
Este felé újra felpattantam a lángoló felhőre és a város melletti romos területre repültem. Igaz csak szóbeszéd volt és soha senki nem foglalkozott vele, de állítólag ott egy sötét céh tanyázott, így egyenesen odatartottam.


- Fire Ball!
A tűz labda telibe kapta a fickót ás hátra vágta. Már csak egy maradt talpon, de az is felvette a nyúlcipót. A romok bejárata felé rohant. Egy íves kapumaradvány volt az egyetlen bejárat, a tetőn kívül.
- Wind Blast!
Előre ütöttem a levegőben és egy szürke ököl formájú széllökés találta el a boltíves kaput, ami leszakadt és elzárta a kiutat. A srác megfordult és kétségbeesetten nézett rám. Ekkor értem el és húztam be neki egy jobb horoggal, majd elkapva a nyakánál a ruháját felkaptam és a falhoz passzíroztam.
- Hol vannak?!
- Nem tudok semmiről!
- Tudom, hogy tudod!
- De nem tudom! Azt sem tudom kikről beszélsz! Nem tudok én semmit.
- Dehogynem tudod! Csak játszod a tudatlant, de én tudom, hogy tudod és azt is tudom, hogy tudod, hogy én tudom, hogy te tudod!
A srác egy pillanatra elgondolkozott, majd feladta.
- Mi?
- Mi? – kérdeztem vissza én, mert én is belezavarodtam a saját szövegembe – Ne tereld a témát!
- De hát én nem is!
- Utoljára kérdezem hol vannak?!
- De kik?!
- Max és a gitárja!
- Honnan tudjam?! Azt sem tudom ki az a Max és úgy nézünk ki, mint egy hangszer bolt? Nincs gitárunk!
- Hazudsz!
- Nem hazudok!
Egy kezemmel elengedtem és hátrahúzva egy izzó tűzlabdát teremtettem benne.
- Utolsó esély!
- Tényleg nem tudok semmit!
- Hát jó…
Megfeszítettem a karomat és elindítottam felé. Az utolsó pillanatig vártam hátha megered a nyelve, de nem történt meg. Mielőtt eltaláltam volna félrehúztam a kezemet és a falon toltam át a tűzgolyót a feje mellett.
Tényleg igazat beszélt és nem tudott semmit. ezek szerint rossz helyen kerestem. Elengedtem a ruháját és hagytam, hogy megsemmisült arckifejezéssel a földre üljön.
- Red Cloud!
A vörös felhőm a magasba emelt és visszarepültem a város felé. A nap lenyugodott a horizonton és csak egy vékony narancsos csík jelezte a korábbi helyét.
Egy darabig csak repkedtem a város fölött, majd mikor már erősen fogytán voltam a varázserőmnek visszatértem a céhépülethez. A bejárat előtt értem földet és lassan kullogva léptem be, majd fordultam el az ebédlőhöz. Megsemmisülten lépdeltem el a pultig és ültem le. Elég késő volt már, alig volt bent valaki.
- Megtaláltad?
- Nem.
- Gondoltam. Nézd Reigen. Egyikünk se tehetett volna semmit. Ez az ő döntése volt. Egy másik utat választott.
- Most a bejárati ajtóra gondolsz? – böktem hátra a kezemmel.
- Szimbolikusan értettem.
- Ó vagy úgy.
- Ha a sors is úgy akarja még keresztezik egymást az utatok.
- Én nagyon örülnék, ha ez a Sors úgy akarná. Nem tudod hol lakik véletlen? Akkor megkérném rá…


/Ez még egy régebbi történet, csupán egy jelenleg futó küldetéshez kell segítségként/

Egy mágia nélküli nap
(2. rész)

Egészen a város közepéig futottam, majd lassítottam végül pedig már csak céltalanul sétálgattam. Reménykedtem benne, hogy az öreg kedvenc bogara elég edzett volt és túlélte az összecsapásunkat.
Egy pad mellett megálltam és kényelembe helyeztem rajta magam. Beletúrtam a zsebembe és előhúztam egy másik papírt. Végigfutottam, aztán megvakartam hátul a fejemet. A plakát szerint egy elveszett macskát kellett megtalálnom valahol a városban. A kisállat a Cic Úr névre hallgatott. A macska teljesen fekete volt, egyedül a hátán volt egy fehér „x” alakú folt. Egy sóhajtás után eltettem a papírt. Ez még mágiával sem lenne sokkal könnyebb feladat, legalábbis az enyémmel biztos nem. Valamiféle kereső mágiával biztos, vagy ha olyan szaglásom lenne, mint Max-nek akár azzal is.
Fölálltam a padról és sétálásra indultam. Azon tűnődtem, hol is lehet egy szökött cica.
~ Úgy kell gondolkodnom, mint egy macska. Ha elszöknék otthonról vajon miért tenném? De ami a legfontosabb, hova mennék?
Ezekkel a gondolatokkal sétálgattam tovább a népes utcákon. Elvándoroltam a városba lévő összes kisállat-kereskedéshez, hátha a macska eledel szaga odavonzotta. Sajnos ez az ötlet vakvágányra vezetett. Ha már ott jártam körbe kérdezgettem az eladókat, de egyikőjük sem látta soha azt a macskát. Maximum csak fotóról, mivel ők is kaptak egy plakátot, amin az említett cicát keresik. Az övék viszont sokkal menőbb volt. Egyrészt szebb volt a dizájnja, másrészt nem csak leírás hanem fotó is járt hozzá.
- Ezt elkérhetném?
- Persze vidd csak. A gazditól vagy egy tucattal kaptunk.
- Köszi! – azzal az új szerzeményemet beletuszkoltam a zsebembe. Előtte persze alaposan áttanulmányoztam a kinézetét, de bármikor jól jöhet egy emlékezet frissítés.
- Van esetleg valami ötleted, hogy hol tudnám még megnézni? – kérdeztem az eladótól, aki a portyám utolsó állomásán lévő kisállat voltban dolgozott. A fiatal eladó megdörzsölgette az állat, majd rövid gondolkodás után rám nézett.
- Én a helyedben még a városszéli menhelyen próbálkoznék.
- Tényleg! Ez hogy nem jutott eszembe? Köszi a segítséget! – intettem neki, majd megfordultam és siettem is a város határához.
A városi menhely túl a külvároson az erdő és az utolsó városi épület között terült el. Semmiképp sem lehetett volna magas komplexumnak nevezni, viszont kimondottan széles volt. Belépve egy hosszú, sötét és eléggé kellemetlen hangulatú folyosón kellett végig mennem. A hely meglehetősen koszos és régi volt. A falakon a vakolat sok helyen már omlásnak indult. A festék megfakult és a plafonon lévő égők közül nagyon sok villogott. Meglehetősen dohos és erőteljes állat szag csapta meg az orrom, de mire végig értem a folyosón az orrom teljesen megszokta a szagot. Egy elágazáshoz értem, ahol értelem szerűen jobbra illetve balra lehetett volna fordulni, de mivel nem ismertem a helyet egyelőre egyik opcióval sem éltem.
Egy öreg pult terült el előttem, amin egy pici réz csengő feküdt, még pedig az a nyomós fajta, amit olya sokszor lehet látni a szállodákban. A pult mögé nem láttam be teljesen, de gyanítottam, hogy ott egy asztal terül el. A pult mögötti falon viszont egy ajtónyílás helyezkedett el, viszont be már nem láttam a bent tomboló sötétség miatt. A hely nyomasztó hangulata nem hagytam, hogy a kedvemet szegje. Vidám és széles mosollyal megnyomtam a pulton lévő csengőt.
Csing, zengte be az éles hang a kietlen folyosókat. Vártam egy kicsit, de nem történt semmi. Elnéztem jobbra, majd balra, de semmilyen változást, vagy mozgást nem tapasztaltam. A másik szobába, vagy helységbe is próbáltam meresztgetni a szememet, de esélytelen volt. Nem volt mit tenni, megvontam a vállamat és újra megnyomtam a kis csengőt. Csing. Újfent nem történt semmi különös, ám most kevesebb várakozás után nyomtam meg újra a csengőt. Kicsit nagyobb intenzitással. Csing. Csing. Csing. Csi- Csi- Csi- Csing. Csiiiiiiiiiiing. Csing. A csengő rövid püfölése után egy alacsony, tagbaszakadt, borostás képű alak jelent meg a sötét szobából. Végre megörültem, hogy valaki felbukkant, de a vidámságom nem tartott sokáig. A fickó egy szó nélkül egyszerűen ráfogott oldalt a csengőre gondosan vigyázva, nehogy véletlenül is rányomjon és lerakta a pult alatt deszkára, majd mintha ott se lennék megfordult és halk dörmögéssel vissza battyogott a sötétségbe. Megvártam míg teljesen elhalnak a lépés hangok, aztán némi pislogás után és bárminemű gondolkodás nélkül benyúltam a pult alatt asztalra és megkerestem a csengőt. Visszaraktam a pultra és újra megpaskoltam. Csing. Csing. Az alak ezúttal sokkal hamarabb megjelent és egyből rácsapott a csengőre, ami még egy utolsó hosszat csilingelt, majd elhalt és elvágta ezzel a lehetőségemet, hogy tovább nyomkodjam.
- Ki a halál vagy te?! – csattant fel és gyanakodva méregetett és közben sunyin elrejtette a csengőt, valószínűleg sokkal mélyebb helyre, mint az előbb. A kérdésnek viszont nagyon megörültem és lelkesen válaszoltam rá.
- Reigen Hawkins, a Quatro Cerberus céhből! – mondtam hősiesen és közben az egyik kezemmel a levegőbe öklöztem a másikat pedig a derekamra támasztottam. Pillanatnyi hatásszünet után a fickó megszólalt.
- És ettől most hátast kéne dobnom?
- Hát igazából megelégedtem volna egy „Wáov”-val, vagy egy „Azta”-val is, esetleg egy örömujjongással, de ez a hátas sem rossz ötlet.
A fickó felvonta az egyik szemét, majd ignorálva a válaszomat tovább faggatózott meglehetősen tapintatlan módon.
- Mi a francot akarsz itt?
Már nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de ekkor előbukkant a sötétből egy másik alak. Testalkatban szöges ellentéte volt a partnerének. Ő egy fejjel magasabbra nőtt a másiknál és meglehetősen vékony testtel rendelkezett. Az arcát rövidebb borosta borította, de a bajszát meghagyta. Rendezetlen haját megkísérelte oldalra fésülni, de ettől nem látszott rendezettebbnek.
- Mit csinálsz már eddig Joe? Segítened kéne berakni a… - akadt el a mondattal a férfi. Egyrészt mert észrevett engem, másrészről meg az alacsonyabb szúrós pillantást vetett rá.
- Ki ez a srác?
- Reigen Hawkins a Quatro Cerberos-ból! – próbálkoztam ismét a bemutatómmal hátha nála sikert aratok. A hatást elértem, bár nem azért amiért én hittem. A fickó elképedt és hirtelen szólni sem tudott. A meglepett arc árformálódott egy enyhén kétségbeesettre és azonnali izzadásnak indult meg a bőre.
- Mi-micsoda? A Quatro Cerberus? De miért? Máris ráj… Áú!
Joe nevezető társa ekkor teljes erőből oldalba könyökölte.
- De…
Úgy tűnt nem volt semmi de, mert Joe ekkor elkapta a pólója nyakánál és lerántotta a saját magasságára és arcon csapta. Joe felém fordult és mintha szólni akart volna, de előtte a szavakat kereste.
- Ö… ez csak egy játék. A… a Tabu De nevű játék. Nem szabad kimondani a „de” szót különben büntetés következik. Igaz Doyle?
- Mi? – egy szolidabb bökés következett – Ja igen, igen a Tabu De játék. Hát nem nagyszerű? – nézett rám Doyle és ráerőltetett egy vigyort az arcára.
- Hú én is játszhatok? – kérdeztem lelkesen.
- Sajnálom, de ez csak kétszemélyes játék.
- Ó… Értem… - mondtam kicsit elszontyolodva, aztán eszembe jutott miért is jöttem és gyorsan beletúrtam a zsebembe és előbányásztam egy összegyűrt papírt. Kihajtogattam és odanyújtottam a pult mögöttiek felé.
- Ezt a macskát keresem. Nincs esetleg itt?
- Mit keresne itt egy macska? – kérdezett vissza Doyle.
- Gondoltam hátha itt van ezen a menhelyen.
- Milyen menhe… - újabb oldal bökés, ezúttal sokkal erősebb.
- Még csak most helyezték át ide. Olykor el felejti hol is dolgozik. Sajnálom, de nem láttam ezt a macskát. Biztosíthatlak róla, hogy itt nincs. Emlékszem az összes állatra, amit behoztak, de ilyen nem volt köztük. Próbálkozz a városban valahol.
- Áh, értem… Nos köszönöm a segítséget. Viszlát.
Megfordultam és elindultam kifelé, de két lépés után megtorpantam.
- Várjunk csak. Itt valami nem stimmel.
Azzal visszafordultam hozzájuk.
- Basszus rájött Joe…
- Kussoljá’- suttogta vissza Doyle-nak.
- Az előbb úgy büntette meg, hogy nem is mondta ki a „de” szót! Ez így nem fair! Kérjen tőle bocsánatot.
Mindkét férfi arcán olyan elképedés terült el, hogy köpni nyelni nem tudtak, mégis valahol mélyen egy hatalmas kő esett le a szívükről.
- Ööö… Bocsánat Doyle…
- Na így mindjárt más. Viszlát. További jó játékot!
A jó kívánság után újra végig mentem a romos folyosó és kilépve az épületből mélyet szippantottam a friss levegőből.
Utamat a városba irányítottam, bár fogalmam se volt, hogy ezután hova mehetek. Csak céltalanul sétálgattam. Befordultam egy szűkebb mellékutcába és egy üres konzervdobozt kezdtem el rugdosni magam előtt.
~ És most mégis hova menjek? Hol tudnám keresni? Csak úgy nem sétálgathatok céltalanul, hogy majd megtalálom. Még is mennyi arra az esély, hogy pont belefutok így?
Belerúgtam egy utolsó a konzervdobozba, ami ívesen végig repült az után és egy kukába landolt, ahol hangos nyávogás közepette kiugrott valami belőle. Egy fehér bundás fekete „x” mintájú foltos macska rázta meg magát, majd megállt és lassan felém fordította a fejét.
- Cic Úr!
A macska nem habozott, azonnal felkapta a nyúlcipőt és kisprintelt a mellékutcából. Én se tétlenkedtem utána futottam és követtem. Ha Red Cloud-ot használtam volna egy pillanat alatt utolérhettem volna, de mivel ma tilos volt mágiát használni, nem engedhettem meg magamnak. Hiába valónak tűnt, mivel sokkal gyorsabb volt, mint én. Hamar elvesztettem szem elől, azonban követve az utcát a város parkba jutottam. Biztos voltam benne, hogy valahol itt rejtőzhetett el. Éreztem. Az a szúró, bizsergető érzés a húsban és a csontomban.
- Áááááá!
Felordítottam fájdalmamban, mivel a macska ott csüngött a lábszáramon és mind a négy mancsán lévő összes létező karmát belém mélyesztette. Hanyatt estem és a földön fetrengve visítoztam tovább. Erőt vettem magamon és megkíséreltem kézzel leszedni, de csak rontottam a helyzeten, még jobban belém kapott, ami újabb sor ordítás és földön fetrengés következett.
Másodszor is erőt vettem magamon és feltápászkodtam a fűről. Egy lábra álltam és elkezdtem a levegőbe rugdosni, hogy hátha úgy leszedhetem, de esélytelen volt. Ekkor megláttam egy fát és ördögi vigyor suhant át az arcomon. Odaszökdeltem és hátra húztam a lábamat, hogy lendületet vegyek. Nekiveselkedtem és teljes erőből belerúgtam a fába. Egyetlen egy hiba volt a tervembe. az a rohadt kis szőrpamacs még azelőtt leugrott a lábamról, hogy a szőrös kis háta összepuszilt volna a fával. Így kénytelen voltam az egész fát a sípcsontommal tompítanom.
Egy kis hatásszünet után újra felordítottam, minden eddiginél hangosabb hangosabban. A parkban lévő összes fáról felröppentek a madarak és messzire szálltak. A városban lévő emberek felkapták a fejüket és a hangforrását kezdték keresni, de miután elhalt a hang vállat vontak és folytattál tovább, amit eddig csináltak.
A lábszáramat markolászva fetrengtem a földön. Miután enyhült a meglehetősen kellemetlen érzés kiterültem a fűben és az eget meg a szélben hajló ágakat néztem.
Megláttam a macskát a fölöttem lévő ágon, ahogy engem néz. Mindig is tudtam, hogy a macskákat elég bosszúállónak titulálják, de ez már szerintem is abszurd volt. Cic Úr szeme megcsillant és leugrott a fölöttem lévő égről. Kitárta mind a négy lábát és kieresztett karmokkal zuhant felém.
- Utálom a macskákat…

Ding-Dong-Dang. A hangos és mély csengetés után feltárult az ajtó és egy kövér hölgy jelent meg. Elképedve nézete a szanaszét karmol arcomat, testemet és a szétszaggatott ruháimat, aztán vette észre a karomba erősen lefogott izgő-mozgó macskát, aki keservesen próbál kiszabadulni.
- Cic Úr! Mégis mit képzel mit csinál az én drága kis cicámmal! Azonnal tegye le!
Nem kellett kétszer mondania elengedtem az állatott, aki kiugrott a kezeimből és a hölgy mellé szökkenve berohant a házba és felszívódott.
- Maga szívtelen és kegyetlen állatkínzó! Mégis mit csinált az én egyetlen drága Cic Úr-ommal?! – csattant fel.
- Visszahoztam – feleltem kurtán. A nő összehúzta a szemét, majd belenyúlt a ruhájába és előhúzott egy köteg pénz és odadobta hozzám.
- Meg se érdemelné a pénzt.
- Nem hölgyem, ezért nem lehetett volna eleget fizetni.
- Cöh, arcátlan fráter – azzal rám vágta az ajtó. Megfordultam és begyömöszöltem a zsebembe a pénzt. Éreztem, hogy ez nem az én napom.

Terülj, terülj asztalkám!

- Áh teljesen le vagyok égve! – panaszkodtam a pultnál ülve egy pohár hideg almalevet szürcsölve. Nokinerk mellettem ült és egy turmixot szürcsölt, a belőle kikandikáló hosszú és kacskaringós szívószállal.
- De hogy-hogy? Ha jól emlékszem pont pár napja csináltál meg egy elég jól fizető megbízást. Hova lett a pénz? – kérdezte Richard csodálkozva. Nokinerk hangosabban kezdett szürcsölni és rákönyökölve az asztalra megfogta a fejét.
- Hát….

- Hú ez nem semmi meló volt tegnap ugye?
- Az biztos, nerk.
- Mit szólnál, ha megünnepelnénk?
- Rendben, de hol, nerk?
- Mit szólnál ott? – böktem az előttünk lévő újonnan nyílt luxusnak számító külföldi kajákra specializálódott étteremre – Pont nem rég nyílt.
- Én nem tartom, túl jó ötletnek, nerk. Elég drágák lehetnek…
- Majd visszafogom magam.
Így hát beültünk a meglehetősen puccos étterembe. Mindenhol bársony, vörös szőnyeg volt. A függönyöket, aranyszálakból szőtt fonallal kötötték össze. A plafonról egy óriási csillár lógott alá, melyben több száz lakrima szolgálta a fényforrást. Az asztalon makulátlan fehér terítőt terítettek ki és ezüst érkészletet pakoltak ki, ahogy megérkeztünk. Egy roppant elegáns, hátranyalt hajú, vékony, kis bajuszú pincér jelent meg. Mindkettőnket betolt, egy fehér selyemkendőt akasztott a nyakunkba, meg tett az ölünkbe, majd egy-egy étlapot csúsztatott a kezünkbe és türelmesen várt, míg végignézzük. Csak mikor befejeztük akkor szólalt meg.
- Szóvál mit ’ozhatok áz uráknak?
- Mindenből kérnék, ilyen sorrendben. Köszönöm – nyújtottam vissza neki az étlapot. Nokinerk először tátott szájjal bámult, utána pedig az asztalra könyökölt és a kezébe temette a fejét.

- Szóval így történt.
- Oh, ez elég kínos, de biztos örültek neked, hisz sok pénzt ott hagytál. Legközelebb talán adnak egy kis árengedményt.
- Nem hiszem. Ahogy végeztem az evéssel kitessékeltek és megkértek rá, soha többet ne tegyem be a lábamat hozzájuk.
- De miért?
- Állítólag több vendégnek is elment az étvágya az evésemtől.
- Két órán keresztül megállás nélkül habzsolt, nerk – szólt Nokinerk, miközben az éttermihez hasonló fejtámasztó ülést csinált.
- Azt hiszem inkább felmegyek – csusszantam le a székről, Richard marasztalóan utánam szólt egyből.
- És az innivalók? Egy almalé egy turmix az 5000 Gyémánt lesz.
Mint egy kőszobor, olyan merev letten hirtelen. Nem tudtom, hogy szembenézzek csóróságom szomorú tényével vagy inkább gyorsan elszaladjak és majd később kifizetem. Richard amúgy is egy megértő ember. Ám valamiért még sem eredtem futásnak, hanem megfordultam, mindezt lassú szaggatott mozgással. Richard csak mosolygott.
- Csak vicceltem – mondta nevetve, mire hatalmas kő esett le a szívemről – Tessék – nyújtott felém egy papírt, amin egy megbízás volt olvasható.
- Mi ez? Családi asztal doboz visszaszerzése. Egy galád bestia elragadta az a faasztalomat a Keleti Erdők közelében. Kérem hozza vissza nekem, pótolhatatlan. Az egész család számára nélkülözhetetlen. Ó és 300.000 Gyémánt a jutalom érte. Nem is rossz. A nehezebbik része a megtalálás lesz. Kösz Richard! – néztem fel rá hálálkodva. Ő pedig kedvesen elmosolyodott és elővett a korsót, majd egy ronggyal a tisztításához kezdett.
- Igazán nincs mit, de aztán nem elkölteni egyből.
- Úgy is elfogja, nerk – dünnyögte halkan Nokinerk.
- Mindenesetre jobb, ha indultok. A sürgős megbízások között volt.
- Okés! Gyerünk Nokinerk! Irány a Keleti Erdők!

Spoiler:

- Ez lenne az? – néztem fel a papírból a romos állapotú vidéki házikóra, aminek a kéményén füst gomolygott ki. A tetőről a cserepek foltokban már hiányoztak és helyenként néhány téglának is lába kelt. A ház előtt egy talicska állt, amibe földet öntöttek, abba pedig egy sárga nárciszt ültettek. Fura egy módja volt a kertészkedésnek.
- Olybá tűnik igen, nerk.
Egy elég szegény ruházatú borostás férfi lépett ki a házból. Levette a kucsmáját és a mellkasához szorította.
- Adj isten az uraknak. Miben állhatok a szolgálatukra ebben a nehéz időkben?
Nokinerk-kel kérdően néztünk egymásra, aztán megvonta a vállát. Felemeltem a kezemben tartott papírt, hogy megmutassam a férfinak.
- Öhm, elvileg egy megbízásra jöttünk ide. Egy asztalt kéne visszahoznunk…
- Ó hát az éhiek küldték magukat. Biza a családi asztalunkat elragadta egy szörnyű bestia.
- De, hogy tudta elvinni az asztalt, nerk?
- Egek! Egy beszélő hörcsög!
- Hé, ő nem hörcsög, hanem a társam!
- Még, hogy hörcsög, nerk…
- Bocsássanak meg érte, de még sose láttam ehhez hasonlót. Néztem is, hogy milyen nagyra nőtt, meg még ruhába is van öltöztetve, de azt hittem , hogy ez is olyan méltóságos urak féle hóbort.
- Méltóságos úr? – akadtam fenn a kifejezésen.
- Nos, biztosíthatom róla, hogy én emberi értelemmel rendelkező mágikus képességekkel rendelkező lény vagyok, nerk.
- Tyű azannyát! Sajnos egy kukkot nem értettem, abból, amit mondott nékem, de biztos úgy vagy, ahogy az úr mondja.
Nokinerk-kel ismét összenéztünk. Ahogy egyre többet beszélt, úgy tűnt egyre furábbnak a pasas.
- Akkor elmondaná, hogy tudta elvinni a bestia az asztalt, nerk?
- Ó tényleg. Az úgy történt, hogy az asszony véletlenül leöntötte vízzel. Gyorsan feltörölte, az ég áldja a kezeit , de még így is nagyon nedves lett a fa. Még az apám apjának az apja készítette ezt a családnak. Kitettem tehát a ház elé, hogy megszáradjon, de mikor kijöttem, hogy visszavigyem akkor már csak egy hatalmas repülő szörnyet láttam, ahogy elrepül vele! Kérem hozzák vissza. Amíg nincs meg az asztal képtelenek vagyunk enni.
- Miért nem esznek máshol?
- Mert nélküle lehetetlenség ennünk, jóuram. A kis kertünkben sem termett semmi idén. Már tegnap óta éhezünk.
- Hogy nézett ki a lény, nerk?
- Hogy is? Hát olyan zöld volt és nagy. A szárnyai legalább akkorák voltak, mint ez a ház. Ja és hosszú farka is volt. De láttam, hogy arra az erdő felé repül vele.
- Hmm, ez egy pterovern lesz szerintem, nerk.
- Egy micsoda?
- Pterovern, nerk. Legalábbis, amit tudunk róla addig, az alapján egy ilyen lény lehet. Ebben az erdőben is fészkelnek és előszeretettel ragadnak el ember által épített bútorokat, ráadásul a külső is egyezik, nerk. Biztosan egy pterovern volt, nerk.
- Akkor nincs más, mint megkeresni a tolvajt!
- Ó az ég áldja magukat, jóurak. Önök nagyon jó emberek. Járjanak szerencsével! – köszönt nekünk, majd visszament a házba mi pedig oldalra fordultunk és bevetettük magunkat az erdőbe. Ahogy haladtunk befelé, úgy lett egyre sűrűbb az erdő. A fák bentebb már jóval öregebbel voltak és közelebb nőttek egymáshoz. A magasságukról nem is beszélve. Az út lassan dimbes-dombosba ment át. A lejtőkön pedig jobbra és balra is megszaporodtak a bokrok, amik eléggé nehezítették az átjárást. Sajnálatos módon gyalog kellett utat törnünk magunknak, mivel Nokinerk szerint nem repülhettünk. Azzal felhívtuk volna a lény figyelmét magunkra. Nem értettem ez miért lenne baj, hisz én elbántam volna a bestiával, miközben ő előszedi az asztalt, de bíztam a tudásában. Nyílván jobban ért ehhez, mint én. Ő ment elől és tört utat a bozótban, ami csak azért volt zavaró, mert a mérete miatt az összes visszacsapódó ág combon vagy ágyékon ütött.
Egyszerre csak kiértünk a fák árnyékából és a bokrok sűrűjéből. Egy kisebb füves terület húzódott előttünk, melynek a közepén egy óriási minden eddiginél nagyobb fa ácsingózott. Illetve második ránézésre kiderült, hogy az nem is egy fa, hanem legalább három-négy, amik teljesen egymásba csavarodtak. A fák tetején hatalmas lombkorona díszelgett, amitől nem látszódott semmi. Zajt azonban nem hallottunk, csak a falevelek lágy zizegését.
- Lehet, hogy alszik – suttogtam halkan a társamnak.
- Nem hiszem, nerk. Nappali lények, csak ha lemegy a nap akkor térnek nyugovóra. Talán vadászni ment, nerk.
- Akkor itt az esély. Red Clo…
- Várj! – szakított félbe Nokinerk – Inkább másszunk, nerk. Biztos, ami biztos.
- Hát jól van – vontam meg a vállamat és összedörzsölve a tenyereimet neki gyürkőztem a fának. Rengeteg kidudorodó kapaszkodó illetve rés esett útba a fatörzsén, így kiválóan lehetett rajta mászni. Nokinerk-nek persze ez nem ment olyan könnyen, mivel túlságosan távol voltak egymástól a kapaszkodási lehetőségek, így ő a hátamon kapaszkodott meg és együtt másztunk. Elérve a lobkorona első részét lelassítottam és óvatosan csöndesen folytattam tovább. Fölfelé haladva egyre több lett a bútor és a fa törmelék. Nokinerk néma jelekkel nyugtázta, hogy ezek jót jelentenek. Közel vagyunk a fészekhez.
Néhány méter után felbukkantunk a fa tetején. Óvatosan körbekémleltünk, de üres volt az egész. Ahogy a madarak fészke a gallyakból, úgy állt ez is össze csak minden féle lomból és kisebb bútor darabokból. Eléggé régi típusú bútorok hevertek mindenhol, a fészek közepén pedig nyolc kettétört tojást találtunk.
- Lehet most tanítja repülni őket.
- Nem hinném, nerk – rázta meg a fejét a tojások vizsgálódása után Nokinerk – Ezek a tojások nagyon régóta itt lehetnek. Nézd! Csontszárazak, nerk – azzal kiroppantott egy darabot a héjból és összeszorítva a markában szétmorzsolta teljesen. Ezek szerint a fészek régóta elhagyatott volt, tehát rossz helyen jártunk. Búslakodva indultam meg a lejárat felé, amikor észrevettem a fészek oldalában egy asztalt. Előhúztam a papírt a zsebemből és megnéztem rajta alaposan a fantom rajzot. Ugyanott volt rajta a kis fiók és a lábainak a faragása is stimmelt.
- Jé! Meg van az asztal!
- Az hogy lehet, nerk? Pedig elvileg rossz helyen vagyunk, nerk.
- Nem tudom, de ez az. Nézd csak meg a képet – mutattam társamnak a rajzot és neki is elkellett ismerni-e, hogy annak kell lennie. A férfi állítása szerint családi örökség és valamelyik felmenője készítette saját kezűleg. Nem valószínű, hogy több is van belőle. Így hát kibányásztam a facuccok közül és a hátamra kaptam. Egy vörös lángoló felhőt idéztem a talpam alá, amire Nokinerk is felpattant és a lábszáramban kapaszkodott. Felemelkedtünk a fáról és elindultunk visszafelé. Nem haladtam túl gyorsan, nehogy elejtsem az asztalt.
A sűrűn nőtt fák fölött repülve, mikor az erdő szélére értünk már messziről lehetett látni a rozoga házat és a vékony füstcsíkot eregető kéményt. Közelebb érve leereszkedtem közvetlenül a ház elé és letettem a földre az asztalt. Odaléptem a megviselt állapotú ajtóhoz és bekopogtam rajta.
Rövid várakozás után felbukkant a férfi és mikor meglátta az asztal örömében egy könny dördült végig beesett, borostás arcán.
- Gyere anyjuk! Az úrfi visszahozta!
Egy pirospozsgás arcú, teltebb alkatú hölgy is kilépett a házból. Meglepettségében eltakarta a száját a kezeivel és valósággal reszketni kezdett.
- Mire vársz még?! Hozd az abroszt meg a tányérokat! Most végre lakomát csapunk!
A nő bólintott, aztán visszafordult a házhoz és beszaladt. Az ablakon még kikukkantott és hálálkodóan felénk kiáltott.
- Az ég áldja Önöket!
Ment a nagy nyüzsgés-forgás. Előkerült egy aprócska, már eléggé rojtosodó fehér abrosz, ami épp csak lefedte az asztal tetejét. Ezután következtek a tányérok, meg az étkészletek, majd az étel, ami meglehetősen szokatlan volt.
- Konzerv? – döbbentem le. Nagyon rég nem láttam ilyet. Utoljára talán kiskoromban a nagyinál láttam csak konzervet.
- Biza ám! És hála nektek, most már tudunk enni! – kiáltott fel örömében a férfi és kihúzva az asztal fiókját előhúzott belőle egy konzervnyitót.
- Ezért volt az egész felhajtás, nerk?!
- Miért? Csak nem azt hitték, hogy az asztal miatt nem tudtunk enni? Ne butáskodjanak már. Mi nem vagyunk olyanok, mint a méltóságosak. Mi bárhol eleszünk, azonban a családnak csak konzerve van. Ott hátul tároljuk a pincében. De a jutalmukról sem feledkeztem ám meg, jóurak! – itt közelebb hajolt hozzánk és lopva szétnézett, aztán suttogva folytatta – Innen a háztól abban az irányban 50 lépésre van egy bokor, ami mögött egy kis odvas farönk bújik. Ott megtalálják a jutalmat. Sajnos csak ennyink van, de mind a maguké.
Bólintottam, aztán elindultunk az említett odva farönkhöz, amit meg is találtunk. Pontosan ott volt, ahol az öreg mondta. Belenyúltam a kis odúba, ahonnan egy apró faládikát húztam ki. Nem volt rajta kulcslyuk se bármi komolyabb zár. Egy egyszerű kis réz kampó tartotta oda a fedelet az aljához. Kihúztam belől és kinyitottam a dobozkát. Belül pedig egy kisebb köteg papírpénz volt. Kivettem belőle, a dobozt pedig visszahelyeztem az odúba. Útközben számolgatni kezdtem a pénzt, ami egész jelentős összeg volt a 300.000 Gyémánt értékével. Közeledve a házhoz alaposabban végignéztem rajta és tűnődni kezdtem.
Közben a család már összegyűlt az asztalnál, ahol a szülök mellett elhelyezkedett három gyermek is. Nagyon rossz sorsúak voltak. Bár teljesen levoltam égve mégis, valahogy azt éreztem, nekik jóval nagyobb szükségük van a pénzre. Ráadásul a fickó szerinte ez az összes pénzük. Munka ide-vagy oda, ezt akkor sem tehetem el. Ahogy odaértem hozzájuk a férfi vidáman állt fel az asztaltól és lépett oda hozzánk.
- Meg van mind, igaz-e?
- Igen, azzal nincs baj, de nem fogathatjuk el – nyomtam a kezébe az öregnek, aki csodálkozva nézett rám.
- De ugyan miért nem?
- Nagyobb szükségetek van rá, mint nekünk. Tekintsük úgy, hogy csak megkértetek minket erre, mi pedig szívesen megcsináltuk jó? – kérdeztem vigyorogva.
- Ó, hogy maga milyen jó ember, úrfi! – kiáltott fel zokogva az öreg, aztán a nyakamba borult ás átölelt. Nagy nehezen sikerült kiszabadulnom a szorításából.
- Bocsásson meg érte, csak olyan ritkán látni ilyen jó embert.
- Semmi gond. Örömmel segítettünk, igaz?
- Persze, nerk.
- Na, de mi megyünk is. Viszlát!
- Az ég áldja Önöket, jóurak! Nagyon köszönünk mindent!
A férfi még sokáig álldogált ott integetve, mi pedig néhány száz méter gyaloglás után a vörös tűzfelhőmön utazva haladtunk haza felé. Sajnos, most így új munka után kellett néznünk. Sóhajtottam egyet és belenyúltam a zsebembe, hogy ott pihentessem meg a kezeimet, de a bal kezem beleütközött valamibe. Rámarkoltam és kihúztam. Az a köteg pénz volt, amit visszaadtam az öregnek. Hirtelen lefékeztem. Nem értettem, hogy kerülhetett a zsebembe, aztán minden beugrott. Biztos, mikor megropogtatott, akkor csúsztatta a zsebembe. De ezt nem hagyhattam. Azonnal visszafordultam és felgyorsítottam amennyire csak tudtam.
Visszaértünk a korábbi helyre, de ott nem volt semmi. eltűnt a ház, még a környezet is más volt, sokkal sűrűbb és gondozatlanabb.
- Hová lett a ház?
- Pedig jó helyre jöttünk vissza, nerk…
Tovább keresgéltünk, de nem láttunk semmit. Csupán egy kisebb puckát találtunk, aminek a tetején egy magányos nárcisz árválkodott.
- Mi a fene folyik itt?
- Nem tudom, nerk. Nem tudom…

Egy óra múlva visszaértünk a céhbe és az ebédlő felé vettük az irányt. Nem igazán tudtuk hova tenni ezt az egészet. Merengő szemekkel huppantunk le pontosan azokra a székekre, ahol a nap elején is ültünk.
- Elnézést kérek a kis malőrért… - lépett oda Richard hozzánk, amire felkaptam a fejemet.
- Milyen malőr?
- Hát a megbízás, amit adtam. Sajnos rossz helyről vettem ki. Valami kavarodás történt. Kiderült, hogy ez egy 50 évvel ezelőtt feladott munka volt.
- 50 évvel…
- …ezelőtt, nerk… - néztünk csodálkozva Nokinerk-kel Richard-ra, majd egymásra.

Ajtó a föld alá

- Hogy-hogy egyedül? Nokinerk-et hol hagytad? – lépett elém Richard, miközben én éppen a pultnál üldögéltem és a kakaómban lévő szívószállal játszottam.
- Nem tudom, mostanában elég sokszor eljár. amikor meg rákérdezek azt mondja, majd meglátom és nagy meglepetés lesz. Nem értem. Pedig nem is most lesz a szülinapom.
- Lehet, másról van szó…
- Miről? - kaptam fel hirtelen a fejemet, remélve, hogy talán Richard többet tudhat a dologról, mint én. Ő viszont csak egyszerűen vállat vont.
- Fogalmam sincs.
Kicsit lelombozódva rogytam vissza a székre és folytattam a kakaóm kavargatását. Csupán azért nem ittam meg, mert olyan hideg volt, hogyha még egy fokot hűtenék rajta, már fagyott lenne. Még néhány percig Nokinerk-en rágódtam, de aztán észrevettem, hogy az ebédlőben, mindenki összecsoportosult egy-egy asztalnál és beszélgetnek valamiről. Meglehetősen fura volt ilyet látni a céhben.
- Te Richard…
- Hmm?
- Valami történt itt? Mindenki olyan furcsán viselkedik…
- Ó te nem is hallottad?
- Micsodát? – kaptam fel a fejemet. Éreztem, hogy valami nagy újság lehet, ha már Richard ilyen hangsúllyal kérdezett vissza, a többiek pedig erről sugdolóznak csoportokban.
- Nos, szokatlan dologról számoltak be a Hakobe hegy környékén élő emberek. Eddig soha nem látott anomáliát tapasztaltak.
- Hogy micsodát?
- Rendellenes jelenséget.
- Akkor miért nem ezt mondtad?
Richard felhúzta a szemöldökét, majd ignorálva a kérdésemet folytatta.
- A hegy környékén néhol, fekete hó esik és sűrű, fekete, füst gomolyog magasan az égbe. Voltak akik megpróbálták felderíteni ennek az egésznek az eredetét és arról számoltak be, hogy felnyílt a föld és kőlépcsők egész sora vezet a mélybe.
- Wáow! És mi van lent? – kérdeztem izgatottan, de Richard csak megvonta a vállát.
- Azt senki sem tudja. Voltak bátrabb, kalandor lelkű emberek, de sosem tértek vissza. Pedig még jutalmat is ajánlottak annak, aki élve visszatér onnan és bemutat valamilyen bizonyítékot.
Fölálltam a székemről és az asztalra csaptam.
- Akkor én leszek az első, aki visszatér onnan! – kiáltottam fel diadalittasan és hősi pózba vágtam magam. Richard lesütötte a szemét és csóválni kezdte a fejét.
- Szerintem nem túl jó ötlet… és ez sem – tette hozzá, mikor meglátta mire készülök. Mivel elsőként akartam odaérni, de a kakaómat sem akartam veszni hagyni, gyorsan bekaptam a szívószálamat és szívni kezdtem.
- ÁÁÁÁÁÁÁ! Agyfagyás! – ordítottam fel és hanyatt estem. A földön fetrengve pedig a zsibbadó fejemet fogtam és ordítottam, mint a fába szorult féreg.
- De ugyan miért is hallgatna rám a Quatro Cerberus hőse – mondta halkan Richard, némi iróniával fűszerezve..

Miután sikeresen kihevertem a zsibbasztó agyfagyást, összepakoltam, felmarkoltam Richard-tól a megbízás papírját és útnak indultam. Kiérve a céh épületéből megeresztettem egy határozott mosolyt, ami az izgatottságom jele volt és csettintettem egyet. A lángoló vörös felhő megjelent a lábam alatt és fölemelt a földtől néhány centire. Újfent elvigyorodtam. Meghúztam a hátizsákomnak a pántjait, hogy biztosan jó szorosan tartson, majd berogyasztva a lábaimat felkészültem a kilövésre.
- Vigyázz Hakobe hegy mélyi furcsa és megmagyarázhatatlan körülmények között keletkezett barlangrendszer vagy mi a szösz, mert Reigen Hawkins jön és kegyetlenül felfedez!
A saját magamnak kreált kis lelkesítő mondóka gyors ledarálása után kilőttem magam, mint egy rakéta és teljes sebességgel a Hakobe hegy felé vettem az irányt. Párszor már volt szerencsém arra járni megbízások miatt – többek között arrafelé találtam meg Nokinerk-et is még tojásként -, így tudtam merre kell menni. Bár hajlamos voltam a városokban és a földön eltévedni, valahogy a levegőben mindig pontosan tudtam tájékozódni. Talán ezért is szerettem annyira repülni. Ilyenkor szabadnak éreztem magam, mint egy sólyom.
A hőmérséklet egyre jobban csökkent, ahogy haladtam. Fölöttem a felhőzet megnövekedett, majd szemerkélő havazásba kezdett. A messziségben pedig megláttam a fekete füstoszlopot. Amint a közelébe értem ereszkedtem a magasságomból végül egy hegy lábánál lehuppantam a hóba. Egyszerűen oda repülni túl egyszerű lett volna. Így igazi egy kaland. Széles vigyor jelent meg az arcomon és elindultam gyalog a hegy teteje felé.
Szerencsére nem volt annyira meredek, hogy már négykézláb kelljen mászni, de azért jobban terhelte az izmokat. Nálam a hideg is rákontrázott, de a sálam jó melegen tartott, amiért nagyon hálás voltam.
Olyan tizenöt-húsz perc alatt fel is értem a tetejére, ahonnan lenézve elképesztő látvány tárult a szemem elé. A hegylábak összetalálkozásainál egy hosszú repedés húzódott, ami okádta magából a füstöt. Az oldalánál pedig hatalmas kőtüskék meredtek az ég felé fenyegetően. Meglehetősen hátborzongató látványt nyújtott az egész kép, de épp ez tette olyan érdekessé és izgalmassá ezt a kalandot.
Ahogy leértem közelebbről is megszemléltem ezt a szokatlan képződményt. A repedés elég széles volt már közelről nézve. Onnan már könnyedén beláthattam a fekete füst alá. Lent vonalak cikáztak egyik végből a másikba keresztezve egymást, olyan képet adva, mintha valami természeti háló lenne.
- Wáow! Egy pókháló! – kiáltottam fel nevetve, de aztán valami nem stimmelt. Ha ekkora a pókháló, akkor vajon mekkora lehet a pók? És hogy bír megmaradni ilyen hidegben? Meg hogy került ide? Sorban záporoztak a kérdések az agyamban.
Megpróbáltam ilyen távolról jobban szemügyre venni a képződményt. Még mindig távolinak tűnt az egész, így egy közelebbit szúrtam ki magamnak és rákellett jönnöm, hogy nem pókhálóval van dolgom. Valami egészen más szőtte át az egész mélyedést.
- Ja nem, ez csak kő – szontyolodtam el egy kicsit, mivel a pókháló az izgalmasabbnak bizonyult volna. Mindenesetre tovább indultam a szakadék mentén valamilyen lejárót keresni, ahol letudok menni, már ha létezett ilyen. Nem kellett sokáig kóvályognom, hogy találjak egy kőlépcsőt, ami a mélybe vezetett. Kicsit fura volt egy efféle mesterségesnek tűnő képződmény egy ilyen természetellenesen fura helyen. Egy pillanatra fennakadtam a gondolataimon.
- Micsoda?
Megráztam a fejemet és elindultam lefelé. Haladtam a meredek lépcsőfokokon, majd szerencsésem megérkeztem az aljára. Természetesen közel sem a szakadékénak, csupán a lépcsőjének. Rögtön előttem az út azonban háromfelé ágazott és így már be is kapcsolódott a pókhálószerű kőhíd láncolatba.
Sorba végignéztem a hidakon. Az első meglehetősen keskenynek tűnt, viszont sokkal masszívabbnak látszott, mint a szomszédja. A középső elég gyengének nézett ki, de legalább szélesebb volt, mint a két szélső. Igazából a harmadik tűnt a legtökéletesebbnek. Elég széles és stabil volt első ránézésre, hogy akár egy kisebb csorda tarajos gőtepocok áthajtson rajta. Egyedül aggasztó momentum a felfelé szállingózó fekete füstoszlop, ami miatt nem láthattam a híd végét.
Egy gyors és határozott mozdulattal lehuppantam a földre törökülésbe. Kezeimet a combomra tettem és összeszűkített szemekkel a három hídra meredtem, mindeközben halk, hümmögő hangot hallattam. Egyik hidat a másik után kezdtem el nézni. Bármelyikre esett volna a választásom, a fejemben egyből találtam valami kifogást miért ne arra menjek. Az első túl keskeny. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy rálépek és megcsúszva a mélybe zuhanok. Lassan megráztam a fejemet.
- Nem jó.
A második pedig gyenge volt. Oldalról lehetett látni, hogy roppant vékony. Ha elsőre rálépek talán még nem is történne semmi, de körülbelül mire a közepére érnél pont leszakadna alattam és a törmelékekkel együtt elnyel a feneketlen mélység. Újból meg ráztam a fejemet.
- A-a.
Harmadikra terelődött a szeme, ami minden szempontból tökéletes volt, csak az a fránya füst ne lett volna. Elképzeltem, ahogy vígan fütyörészve esek neki a hídnak, de ahogy belépek a füstfüggönybe égető forróság simogatja a bőrömet, a tüdőm pedig azonnal megtelik porral és hamuval. Ha ezt még csodával határos módon túl is élném, még az is lehet, hogy a füst után már nincsen szikla, amire lépjek és újból csak zuhannék. Újabb fejrázás következett.
- Ez sem jó – kezdtem lázasan vakarni a fejemet, mivel a három lehetőség közül egy sem volt szimpatikus. Ismételten végig mértem a hidakat és az álamat dörzsölgetve gondolkoztam. Csak nem jutottam egyről a kettőre. Ideje lett volna komolyan vennem végre ezt, hisz így sosem jutok el a végére. Nem volt más választásom, azt kellett tennem, amit ilyenkor minden józan ítélőképességgel rendelkező ember tenne.
- Ecc, pecc kimehetsz holnapután bejöhetsz. Cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre. Zsupsz! – állt meg az ujjam az egyes számú hídnál. Először nem mertem felállni, hogy biztos jó ötlet-e, de egy képzeletbeli pofon után megembereltem magam. A kiszámoló sosem hazudik. Egy felsőbbrendű hatalom, amely mindig mindent jobban el tud dönteni, mint egy ember.
Így hát ráléptem a baloldali, keskeny hídra. Először csak óvatosan áthelyeztem a súlyomat a jobb lábamra tesztelve a híd masszívságát. Az első próbát kiállta, ezután jó alaposan megtapostam, de továbbra is kitartott. Úgy tűnt bírja a strapát, mint ahogy az ránézésre is tűnt. Kicsit nagyobb önbizalommal léptem rá a másik lábammal is és kezdtem neki az akrobatikus egyensúlyozásnak. A keskenysége miatt tyúklépésben haladtam, de gond nélkül átértem a végére. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és folytattam az utamat tovább egy kialakított lépcsősoron a fal mentén. Ahogy araszolgattam a falmentén jobban bepillantást nyerhettem a pókhálószerű hídrendszerbe. Egyszerre volt elképesztően bámulatos és szédítően összezavaró, főleg amikor megpróbáltam szemmel követni, hogy most melyik kapcsolódik melyikbe. Ahogy leértem a fal melletti lépcső aljára oldalra fordult az utam és végérvényesen bekapcsolódott a hídláncolatba. Nem késlekedtem ráléptem az elsőre és végigmentem rajta, majd a következőn és az azutánin is. A sziklák meredeksége elég szabálytalanul követték egymást. Volt, amikor egy meredek után egy teljesen vízszintes következett, majd újból egy meredek, de akadt, amikor enyhén meredek, majd meredek, vízszintes és enyhén meredek. Talán a láncolatban az összes létező kombináció megtalálható. Nokinerk bizonyára örömmel esett volna neki ennek a mélyebb boncolgatásába. Sajnáltam, hogy nem jött velem, örültem volna, ha itt van. Fene essen ebbe a mostani nagy titokzatoskodásába. Fogalmam sincs, hogy merre jár, de mostanában egyre többször tűnik el időközönként. Lehet, hogy most kamaszodik?
Helyenként, viszont nagyon vékony szikla híd terült el a lábam alatt és mindegyiknél attól tartottam, hogy amint rálépek, leszakad alattam, de szerencsére egyiknél se történt ilyen. Beparáztam a hatodiknál és még a hetediknél is. A nyolcadikra, kilencedikre és tizedikre pedig egyre jobban és jobban alábbhagyott az aggódásom, míg végül a tizenegyediknél teljesen elmúlt a tizenkettediknél pedig be is ütött a baj. Mindig törekedtem a vékony részeknél pontosan a közepére lépnem, ezúttal azonban valamilyen véletlen folyamán mégis csak a szélére léptem. Leszakadt a lábam alatt a híd és megcsúsztam. Kibillentem az egyensúlyomból és zuhanni kezdtem a mély felé. Lendítettem a kezemet és az utolsó pillanatban megkapaszkodtam a keskeny sziklarészben. Egy kézzel fogtam és úgy lógtam. Megkönnyebbültem, hogy sikerült elkapnom, így nem kellett repülnöm. Az elvette volna a kihívást. Nagyot sóhajtottam és letöröltem az izzadt homlokomat a bal kezemmel. Ekkor vettem észre, hogy igazából meleg levegő szál fel lentebbről. Alattam pedig forró magma bugyogott és világította meg a mélyedés alját. A nagyobb szikla kitüremkedések között lávafolyók hömpölyögtek. Gyorsan megkapaszkodtam a másik kezemmel is és visszahúztam magam. Felmászva a hídra elterültem rajta és kidugtam a fejemet, hogy jobban szemügyre vegyem. Valósággal megbabonázott a látvány és erről eszembe jutott valami. Szinte hallani lehetett, ahogy kattognak a fejemben a fogaskerekek. Végig gondolva igazából még senkitől sem láttam és még csak nem is hallottam, hogy ilyet használt volna. Mi lenne, ha valahogy ötvözném a tűz mágiámat a föld mágiámmal és egy teljesen új kombinációt hoznék létre belőlük. Olvadt kőzetet, vagyis lávát. Az új ötlet nagyon felcsigázott és minden vágyam az lett, hogy amint tudok neki is kezdhessek ennek a kipróbálásába.
Erről ábrándozva észrevettem az egyik nagyobb sziklán egy tábort, ahol alakok mozogtak.
Körbe néztem a helyen, hogy mi módon tudnék oda lejutni. Az útvonalakat végig követve a szememmel a következőre jutottam. Amint végig haladok még ezen a néhány sziklahídon egy kiugró sziklarészre érek, ahonnan közvetlenül két lehetőségem lesz eljutni a lenti táborba. A sziklarészről jobb oldalra egy lépcsősor nyílt. A lépcsők masszívnak látszódtak és valószínűleg gond nélkül átkelhettem volna rajta. Egyedül a mellette lévő sziklafal oldalán ismeretlen eredetű mélyedések aggasztottak. Furcsán rossz előérzetem volt velük kapcsolatban. Baloldalra is egy lépcsősor vezetett, azonban közel sem látszott olyan tömörnek és biztonságosnak, mint a másik. Nem csak a meredekségével volt bajom, hanem a romos állapotával is, ráadásul helyenként hiányzott jó néhány lépcsőfok is.
Fogalmam sem volt, hogy melyik utat válasszam, mindenesetre elindultam a hídon, útközben pedig tanakodni kezdetem magamban. Számba vettem remélhetőleg minden eshetőséget. mindkét útra tudtam előnyöket, hátrányokat megnevezni, de csak nem jutottam dűlőre, mire odaértem. Viszont amint megálltam a kiálló sziklarészen észrevettem egy harmadik lehetőséget, ami távolról eddig nem tűnt fel. A szakadék túlsó végén, ahova a fal menti peremen keresztül lehetett eljutni, egy kiugró sziklarészt láthattam, ott pedig valamiféle felvonószerkezetet épített valaki, vagy valakik. Eléggé furának mondható ez az egész hely. Egyszerre látni benne a természet és az emberi kéz nyomát. A felvonószerkezet előtti nagyobb sziklarészen is sötét alakok mozogtak. Hiába szolgált némi fényforrással a magma, még így sem tudtam kivenni a pontos alakjukat, túlságosan sötét foltoknak tűntek. Annyi azonban bizonyos volt, hogy öt ember méretű és alakú egyén között volt egy legalább kétszer akkora, mint a többi és a formája is olyan fura volt. Egyedül a test közepén foszforeszkált kéken egy elnyújtott szív alakú folt, valamint a tetején egy függőleges csík.
A három lehetőség közül aztán az újonnan felfedezetett választottam. Óvatosan és lassan elindultam a peremen, vigyázva le ne essek. Igazából még akkor sem lett volna probléma, hisz megúsznám a lángoló felhőmmel a dolgot. A bajom csupán annyi volt, hogy a felhőm lángolt és ezzel nem ide illő fényforrást árasztott volna magából, ami pedig bizonyára szemet szúrt volna az ottaniaknak. Fogalmam sem volt, hogy kik lehettek, talán egy másik csapat, akik ugyanazon okból jöttek, mint én? Mindenesetre ideje volt kiderítenem, így mikor átléptem a sziklára rájuk köszöntem:
- Hali! Ti is a felkérés miatt vagytok itt?
Abban a pillanatban mindegyik csuklyás alak összerezzent és felém fordult. Nem láttam az arcukat, csupán a kezükre sikerült vetnem egy pillantást, ami szürkéssé színeződött – nem tudni, hogy a kosztol és portól, vagy pedig alapjáraton ilyen-e a bőrük -, három szem ujjukon pedig éles fekete körmök meredtek fenyegetően. Minden mást eltakarta a fekete csuklyás köpeny.
- Egy betolakodó! Intézd el! – adta ki a parancsot a leghátsó, majd négy társával berohantak a felvonószerkezetbe és leereszkedtek. Csak a nagyobb maradt ott velem, akit ekkor tudtam jobban megnézni. Pontosabban amit, ugyanis egy különös szerkezet volt. Ha jól tudom, ezeket nevezik gólemeknek. Rémlett, mintha Nokinerk egyszer mesélt volna, valami ilyesmikről. Mondjuk hirtelen a nevükön kívül nem is jutott nagyon eszembe semmi róluk. Ennek a gólemnek a kinézete pedig meglehetősen furcsa volt. A végtagjai aránytalannak tűntek a testéhez képest. A lábai rövidek, míg kezei legalább háromszor olyan hosszúnak mutatták magukat. A szerkezet felkarja volt akkorra csupán, mint a lába. Ki se tudta nyújtani a föld felé a karját rendesen. Az anyaga pedig valamilyen furcsa kő, esetleg fémötvözet lehetett. A széles törzs részének a tetejébe ágyaztak egy elnyújtott szív alakú kristályt, ami gyengés kékes fénnyel világított, csakúgy, mint a – testhez képest igencsak apró – fejrészen húzódó kristály csík.
A szerkezet, gépiesen szaggatott mozgással megindult felém. Karját felemelte és lesújtani készült vele. Gyorsan felemeltem a jobb karomat, hogy kivédjem az ütést. A kezem köré pedig a könyökömig sziklarögök gyűltek egy kesztyűt formázva rá. Az ütést megblokkoltam és a védőrétegnek hála meg se kottyant a kezemnek, azonban globálisan a testemre ez már nem volt igaz. Az ütés ereje beljebb nyomott a sziklába és majdnem összeszakadtam a nyomástól. A gólem aztán felhúzta a karját és újabb ütésre lendítette. Ezt már nem óhajtottam ismét így védeni, ezért kivetődtem a kis kráterből és végig gurultam a földön.
Mögé kerülve egy tűzlabdát lőttem a hátára, de egyszerűen csak szétoszlott rajta. Megfordult és söprő mozdulattal próbált eltalálni, ami elől a magasba ugrottam és a kezemet kitartva egy óriási vízsugarat küldtem rá. A víz telibe kapta a mellkasát és hátrébb lökve hanyatt vágta a gépet. A földre visszaérkezve elégedetten vigyorodtam el, ám korai volt. Hosszú karjaival könnyedén tolta fel magát újra állásba, és így már érthetővé vált mire is jók azok a hosszú karok. Újra támad én pedig ismételten könnyedén elugrottam előle. Szerencsémre a mozgása nagyon kiszámítható volt és mindig előre tudtam, hogyan és hova akar támadni. Ellenben én meg semmivel sem tudtam megsebezni. Valamit azonban ki kellett találnom. Nokinerk nélkül nekem kellett most gondolkodnom. Megpróbáltam visszaidézni a szavait, hogy mit is mondott ezekről a szerkezetekről. Hogyan is kerültek szóba? Azt hiszem reggeli közben. Tényleg de finom is volt az a pirítós, talán a fahéj tehette? Gyorsan megráztam a fejemet, miközben elszökkentem egy csapástól, ami alatt repedt a szikla. Most nincs időm erre. Milyen téma kapcsán kerülhetett szóba? Pont rápillantottam a gólem elnyújtott szív formájú kristályára, amiről egyből beugrott már így.
- Lakrima! – kiáltottam fel hangosan, mikor eszembe jutott. A lakrimákról beszélgettünk és jegyezte meg Nokinerk, hogy vannak ezek a gólemek, amiket lakrima működtet. A gólem szív. Hát persze. Ha az erőforrásuk megsérül vagy elpusztul nem működnek. De hol lehet ebben az a szív? Morfondírozás közben lehajoltam egy oldalsó csapás elől és a szerkezetet vizsgálgattam. Hol lehet a szív? Egy pillanatra megálltam és oldalra billentettem a fejemet és ráharaptam az alsó ajkamra. Hirtelen felnevettem és zavarodottan a tarkómat kezdtem dörzsölgetni.
- Csak nem az a hosszú szív formájú kristály az? He-he-he… - nevettem zavarodottan, közben pedig nem vettem észre, ahogy a gólem lendíti a kezét és egy egyenes ütéssel hasba vág. Az erejétől összeszorult a gyomrom és azonnal hanyatt repültem egészen a felvonó melletti sziklafalig, ami végül megállított. Berobbantam a falba, majd előre kiesve elnyúltam a földön. Köhögve álltam négykézlábra és próbáltam összeszedni magam. A gólem döngő léptekkel indult meg felém és elérve megragadta a fejemet, aminél fogva fölemelt. A szorítása borzasztóan erős volt és úgy éreztem menten összeroppantja a koponyámat. Először kapálóztam a fájdalom ellen, de mivel semmit nem ért hamar be kellett látnom, hogy inkább a szívére kell koncentrálnom. Kitartottam a kezemet és egy sziklatüskét lőttem előre, ami bele állt egyenesen a szív közepébe. Néhány centire belefúródott a lakrimába és meg is repedezett a környéke. Ez a gólemen is meglátszódott, mert a folyamatosan erősödő szorítása megállt. Kihasználtam az alkalmat és hátrahúzva a lábamat, nagy lendületet véve, teljes erőből belerúgtam a tüskébe, ami teljesen belefúródott így a szívébe. Abban a pillanatban elengedett és elernyedt a test. A fején és mellkasán lévő lakrimából pedig kiveszett a fény.
A lábamra érkeztem, de egyből le is ültem kifújni magamat. Borzasztóan erős gép volt, azt meg kellett hagynom, még szerencse, hogy végül eszembe jutott, hogyan is kell legyőzni egy ilyet. Mire is mennék Nokinerk nélkül, még úgy is a segítségemre van, ha nincs is mellettem. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
Körülbelül öt perc után felkászálódtam a földről és a felvonószerkezethez léptem, amit az alakok használat után lent hagytak csupán egy kötél lógott a mélységbe.
- Nincs valahol egy hívó gomb, vagy kar? – vakargattam a fejemet, de mivel semmi ilyesmit nem találtam nem volt mit tennem a kötelet használtam. Beborítottam a kezemet kőkesztyűvel és leugrottam. Megragadtam a kötelet és lassan zuhanva csúszni kezdtem rajta. Jó párszáz méter után leérkeztem a felvonó kosarába, amit fából eszkábáltak össze. Megszüntettem a mágiát és a rögök lehullottak a földre. Kiszökkentem a kosárból és néhány lépést tettem meg. Előttem a tábor terült el, ahol egy lelket sem láttam, csak sátrakat és különös, valamint hagyományos bányász felszereléseket. Fölfele nézve pedig valósággal elállt a lélegzetem. Nem láttam a szakadék tetejét. Fel se tűnt, de olyan mélyre jutottam, hogy már nem is láttam a fölöttem elterülő eget. Fölülről ide már nem jutott fény, csak a körülöttem hömpölygő láva szolgált fénnyel, meg a fáklyák.
Elindultam előre a táborba, de továbbra se találkoztam senkivel. Síri csend honolt végig. Egyedül a magma bugyogását hallottam és a felfelé szálló hőséget éreztem.
- Hahó! Van itt valaki?! Bárki! – kiáltottam előre, de semmi válasz nem érkezett. Egy-két sátorba is bekukkantottam, de nem láttam senkit. A tábor végéhez érve egy széles és gyönyörűen kifaragott sziklahíd vezetett át a forró láva folyón. Rálépve még egyszer visszanéztem a táborra, de semmi furát nem láttam, habár volt egy olyan kellemetlen érzésem, mintha folyamatosan száz szempár meredne rám, de ennek semmilyen ténylegese jelét nem láttam.
Átérve a hídon egy nagyobb sziklarészre értem, aminek a végén egy járat vezetett a mélybe, a földből pedig egy rakat szabályos kődarab állt ki, különös foltokkal a közepükön. Tovább lépdeltem lassan és megfontoltan egészen addig, míg már csak a fele út nem volt hátra a járatig. Ekkor a kövek világítani kezdtek. Mindegyiken a különös elnyújtott szív alakú folt kék ragyogásba kezdett és zörgő hangot hallattak. Ekkor jöttem rá, hogy ezek nem egyszerű kövek, hanem mind egytől egyig olyan gólem, amilyennel fent ütköztem meg. A gólemek kiemelkedtek a kőzetből és körbe vettek. Fogalmam sem volt arról, mennyien lehettek, de legalább egy ötvenet meg mertem volna tippelni. Az előzővel meggyűlt a bajom, de már tudom, hogyan lehet legyőzni őket. Viszont most rengetegen vannak, ami jelentősen megnehezíti a dolgomat. Elvigyorodtam. Az izgalomtól valósággal a lelkem is remegett.
- Akkor vaduljunk! – kiáltottam és neki rohantam a gólem gyűrűnek. Nem is tudom már meddig tarthatott a harc. Bár én napoknak éreztem, valószínűleg csak órák teltek el. Hiába céloztam a szívüket rengetegen voltak és fáradhatatlanul küzdöttek és támadtak. Repedtek és zúzódtak a lakrimák és én is rendesen kaptam az ütéseket. Kiszámíthatóak voltak, de ennyire én se voltam képes figyelni, ráadásul rohamosan fáradtam és fogyott a varázserőm is.
Valósággal lihegtem és csorgott rólam a víz. Minden ruhámból még a cipőmből is facsarni lehetett volna. Testemet, lelkemet és mágikus erőmet egyaránt megdolgoztatták a gólemek. Erre pedig még a hőség is rásegített. Már csupán egyetlen gólem maradt talpon, én meg már alig álltam a lábamon.
A gép előrébb lépett és oldalról lendítette a kezét. El akartam lépne előle, de egyszerűen elhasaltam, mikor felbuktam egy kőbe. A gólem módosította a karjának a pályáját és felemelte a végső csapásra. Azonnal összeszedtem minden erőmet és felállva térdelésbe egyik kezemmel előrelőttem egy kőtüskét, a másikkal pedig egy széllökéssel bentebb vertem. A kristály megszűnt világítani és a test elernyedt. A gravitáció törvényeinek behódolt, a felemelt karja zuhanni kezdett. Egy iszonyúan erős ütést éreztem a fejemen és elsötétült a világ.
Mikor kinyitottam a szememet négy érzés kerített egyszerre hatalmába. Az éhség, a hőség, a fájdalom és az éhség. Feltápászkodtam a földről és körbenéztem. Mindenhol gólem tetemek hevertek, mögöttem viszont a tábornak csak a hűlt helyét láttam. Nem tudtam mennyi ideig lehettem kiütve, de nagyon éhes voltam annyi szent. Beletúrtam a táskámba és nekiláttam a tartalmának a pusztításába. Miközben falatoztam észrevettem, hogy a gólemekből hiányzik a törött kristály, csupán a vázuk maradt ott. Egy szendviccsel a kezemben körbe jártam a sziklát é megvizsgáltam az összes gólemet. Mindegyikből eltűnt a lakrima. Nem értettem miért szedhették ki és kik voltak azok az alakok. Csak azok öten voltak, vagy még többen lehettek? Emberek voltak egyáltalán? Mit csinálhattak itt? Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, de egyre se kaptam választ. Viszont, ha már itt voltam tovább mentem utamon, tovább a mélybe. A járatban egy kifaragott lépcsősor vezetett lefelé. Teljes sötétség honolt, így némi segítséghez kellett folyamodnom. Egy nagyobb lángot teremtettem a kezembe, hogy az mutasson fényt az utamon. A járat teljesen szabályosnak érződött, egy „D” alakot zárt b, melynek az egyenes része a lépcsősor akart lenni. A falain éreztem, hogy tükörsimára csiszolták, mikor hozzáértem. Elképzelni se tudtam, milyen eszközzel lehettek képesek erre.
Hosszú órákon át gyalogoltam lefelé, mikor már érződött, hogy közeleg az alja. A járat végén valami fény pislákolt. Egyből fellelkesültem és valósággal rohanni kezdtem lefelé. Kettesével szedve a lépcsőfokokat szökkengettem. Az utolsó ötöt pedig egy ugrással intéztem el. A földre érve előre vetődtem tigrisbukfencbe, majd talpra szökkentem küzdőállásba várva a támadást, de az elmaradt. Egy nagyobb szobaméretű barlangba kerültem, melynek a falain lilafényű fáklyák égtek. Tizenegynéhány méterrel előttem a barlang végében egy kör alakú kapu lebegett a levegőben. Egy vastag négyfokos lépcsősor vezetett fel hozzá. A kapu több gyűrűből állt, amik közül egy folyamatosan forgott. Különös jeleket véstek rá, amiket én eddig soha életemben nem láttam és nem is értettem. A kapu belsejében, pedig egy kékeslila valami kavargott. Nem tudtam rá semmilyen szót találni. Egyszerre tűnt, valamilyen masszának, híg folyadéknak, gőznek és szemmel látható mágikus erőnek. Az utóbbit erőteljesen éreztem is. Olyan sűrű és masszív mágikus erő volt, amit még sose tapasztaltam. Egyszerre volt hívogató és félelemkeltő. Ahogy közelebb értem a kapuhoz már szemmel láthatóvá vált a körülötte cikázó színes mágikuserő.
Megálltam a lépcső előtt és felnéztem a kapura. Nyeltem egyet. Felléptem az első lépcsőfokra, majd a következőre, végül felértem az utolsó negyedikre. Remegve előrenyúltam, de a kavargó valami szilárdnak bizonyult. Először félve tapogattam, aztán már jóval határozottabban két kézzel. A végén már nekifutásból vállal is megpróbáltam berohanni, de lepattantam róla. Újra felmászva elkezdtem vizsgálgatni és rájöttem, hogy igazából a kavargó valamihez hozzá se értem, még előtte megállított egy láthatatlan fal. Csüggedten ültem le az első lépcsőfokra és kezdtem el tanakodni mitévő is legyek.
Eljutottam idáig, de ezen a különös kapun már nem tudtam átmenni, ráadásul valamilyen bizonyíték kellene, de mi? Körbe néztem, de semmi használhatót nem találtam. Még a kinti gólemekből is kiszedték a lakrimát. Ekkor aztán, mintha egy lámpa gyulladt volna fel bennem. Széles vigyorral az arcomon túrtam bele a táskámba és húztam ki belőle egy nyers lakrimát. Fölálltam ás elkezdtem begyűjteni a kapu körül lézengő mágikus erőt. Még szerencse, hogy megtanultam az ilyesmit. Mikor végeztem visszadugtam a lakrimát a táskámba és utoljára rápillantottam a kapura. Nem tudom, hogy, de egyszer biztosan átlépek rajta és megtudom mi van a túloldalt.
Csettintésemre egy lángoló felhő jelent meg alattam és csúcssebességre kapcsolva kisüvítettem a járaton keresztül. Felérve megszüntettem és ez egyik gólemhez szökkentem. Felvettem a földről a leszakadt kézfejét és azt is a táskámba gyűrtem. Meg kellett hagyni adott neki egy plusz súlyt.
Újra megidéztem a felhőmet és elindultam felfelé. Még egyenes pályán repülve is hosszú órákig tartott kijutnom, de végül kiértem a hideg, hófödte hegyek közé. Legalább egy fél napig tartott, mire sikerült eltalálnom a kutató intézetbe a megbízómhoz. Ott először be se akartak engedni, mint kiderült a külsőm miatt. Én észre se vettem, de csupa por, kosz és hamu borította a testemet. Ruháim porosak és szakadtak lettek, a hajam pedig még a szokottnál is kócosabbnak mutatta magát. Amint minden tisztázódott hatalmas lelkesedéssel fogadtak. Biztosítottak nekem egy fürdőt és tiszta ruhákat. Még orvosi ellátást is biztosítottak. Miközben pedig bekötöztek a sok fehér uniformisú tudós körém gyűlt. Én meg elmeséltem nekik töviről hegyire az egész kalandomat odalent. Hogy nézett ki a hely, mik voltak ott és a kapuról is beszámoltam. A mondandóm végén beletúrtam a táskámba és odaadtam nekik a lakrimát, meg a gólem kezet.
- Bámulatos!
- Valóban figyelemre méltó!
- Talán az évszázad felfedezése!
- Kár minden további szóért. Azonnal kezdjék meg a kivizsgálását. Valaki meg szóljon a Mágia Kutató Intézetébe, hogy küldjenek embereket – adta ki az utasításokat, valószínűleg a legmagasabb végzettségű alak. A többiek szétszéledtek, ő pedig felém fordult.
- Hogy hívják fiatalúr?
- Reigen Hawkins vagyok a Quatro Cerberus-ból! – feleltem lelkesen, széles vigyorral az arcomon.
- Nagyon jó munkát végeztél. Még persze kikell elemeznünk az általad összegyűjtött mágiát. És ha az elmondásaid igazak, akkor már tiszta az út a mélybe és küldhetünk oda még embereket.
- De azért óvatosan.
- Hát persze. Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg a közreműködését. Illetve mégis. Majd elfelejtettem, hogy számos céhbe küldtünk ez ügyben felkérést – ekkor előhúzott a zsebéből egy papírt, a másikból pedig egy tollat. Felírt rá valamit, majd összehajtva a kezembe nyomta.
- Tessék fogja ezt. Vigye le a pénzügyi osztályra és ott a kisasszony kifizeti a pénzt. A második emeleten lesz jobbra a folyosó végén, a 248-as ajtó. El sem lehet téveszteni. Ha most megbocsát, sok dolgom van még.
- Persze. Köszönöm – vakargattam a fejemet a papírt nézve. Második emeleten hol?

Órákkal később sikerült eltalálnom az említett pénzügyi osztályra, persze némi segítséggel. Az egyik ott dolgozó, akinek nem volt éppen halaszthatatlan feladata elkísért egészen az ajtóig. Belépve egy mosolygós, szemüveges, fiatal és üde nő ült. Átnyújtottam neki a papírt, majd mosolygósan átlibbent egy másik szobába, majd néhány köteg bankóval tért vissza és csúsztatta elém. Egy papírt is az orrom alá dugott, valami átvételi elismervényt, amit alá kellett írnom. Elköszöntem tőle, majd elindultam kifelé. Tíz perc bolyongás után meguntam ezt a labirintus és az első ablakot, amit megláttam kinyitottam, majd kiugrottam rajta. Magam alá varázsoltam a felhőmet és már repültem is haza. Micsoda izgalmas kaland volt, alig vártam, hogy elmeséljem a többieknek.