Név: Duncan Blaylock
Faj: Ember
Nem: Férfi
Életkor: 20
Mágia: Fegyver mágia /Magic Pistol/
Céh: -
Jellem: Kaotikus semleges
Személyiség: Magabiztos, arrogáns és gyakran túl nyers és agresszív. Fekete szarkasztikus humora van.
Saját emlékeinek híján gyakran válik ingerlékennyé, abból kifolyólag, hogy nem ismeri az igazi önmagát, csupán annyit tud, amit elmeséltek neki. Mindezek ellenére rendkívül lojális ahhoz vagy azokhoz, amit érdemesnek tart arra.
Kinézet: Hat láb magas. Apróbb hegekkel tarkított, markáns arc. Jobb szemöldökénél egy forradásos heg van. Szürkés-kék szemszín. Fekete haj, ami két oldalt felnyírt, kvázi kezdetleges mohawk stílus. Állandó öltözéke: Egy 3/4-es, fekete csuklyás bőrdzseki piros béléssel. Egy szürke trikó. Fekete ujjatlan kesztyűk. Egy kopott fekete farmernadrág. Egy pár fekete katonai csizma. Valamint egy vörös lakrima medál.
"Előtörténet"
~
Arra vagytok kíváncsiak, hogy ki vagyok? Nos, ez egy fantasztikus kérdés, mert én sem tudom rá a pontos választ! Egy nap felébredtem és nem voltak emlékeim. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok és miért, arról pedig pláne nem, hogy ki vagyok. Egyszerűen csak ott voltam az ismeretlen idegenben, fejem pedig kongott az ürességtől. Aztán emberek jöttek. Azt mondták, hogy ismernek és a barátaim. Azt mondták, hogy Duncan vagyok, a Csavargók tagja. A főnök fogadott öcsikéje. Rangomat tekintve egy senki voltam a bandán belül, mégis én voltam a vezérünk ökle. Én érvényesítettem az akaratát és én feleltem azért, hogy a balhék a terv szerint menjenek. Legalábbis ezeket mondták. Ezzel a maszlaggal töltötték meg az üres fejemet. Aztán hogy ebből mennyi volt az igazság és mennyi a kamu, már más téma volt. Úgy voltam valaki, hogy közben egy nagy rakás sz@rt sem tudtam magamról. Amikor reggel a tükörbe néztem nem tudtam eldönteni, hogy kit látok viszont. Persze ahogy teltek a hetek a hetek úgy egyre könnyebb volt egy vállrándítással elintéznem ezt az egészet. Egy idő után már nem is érdekelt, hogy ki voltam a nagy törlés előtt. Elfogadtam azt a kellemes szerepet, amit kiosztott nekem a Csavargók bandája, és annak megfelelően életem.
John, a főnök újra tanította a mágiámat nekem. Ez az egy dolog volt, ami ismerősnek hatott. A mágián keresztül átnyúlni egy másik térbe, ahol elraktározom a holmikat. Érdekes és praktikus volt, annyi szent. Miután már biztos kézzel használtam úgy éreztem, mintha egy feltörhetetlen széfet hordoznék magammal mindenhová, annak felesleges súlya nélkül.
Mi, a Csavargók egy törvényen kívüli banda vagyunk. Nem értettünk egyet a királyság irányelveivel és pláne nem toleráltuk a Mágus Tanács inkompetens vezetését. John összegyűjtött hát minket, és megpattantunk a törvények elől. Volt köztünk hantás hentes, drogos pap, szélhámos kuruzsló, pszichopata pisztolyhős, félvér vadász, nagyszájú balek, bevándorló hamiskártyás, szakmájából kiábrándult prosti, álmodozó naiv királykisasszony, és egy kisfiú is, akit se az apja se az anyja marhára nem kívánt magának, de mégis megtartották maguknak. Nomádokként kerestük a kib@szott szerencsénket két város között a semmiben. John azt mondta, hogy ha összegyűlik a lóvé, akkor saját helyet veszünk, ahol úgy élünk, ahogy a kedvünk tartja, magasról tojva a király fejére. Tetszett a főnök elképzelése, és ez nem csak rám volt igaz. Mindenkinek tetszett az álma, ezért lenyúltuk tőle és a magunkévá tettük. Csaholó kiskutya módjára követtük mindenhova. A parancsai pedig szentek voltak számunkra.
~
Egy forró őszi napon úgy alakult, hogy minden összejönni látszott. Megvolt az aranya, amivel magunk mögött hagyhattuk az egész rothadó haltetemet.
-Az annyi lesz, mint 3.500 Gyémánt.
-Aha, jól van. Tessék itt van. Remélem már csak ennyi hiányzott az unokáid gazdagságához.
Dobtam oda a pénzt a fogatlan vigyorú fazonnak.
-Örülj, hogy ennyi pénzért egyáltalán elviszem a koszos csürhéteket ebből a replafészekből!
Legszívesebben kivertem volna a férfi maradék fogát is, de John a lelkemre kötötte, hogy a hajók álljanak készen mire ők ideérnek. Egy pillanatig azért elképzeltem, hogy megragadom a hájas pacák torkát és addig ütöm a pofáját, amíg több füle nem lesz, mint foga.
A távolból lövések zaja tépte szét a kikötő csendjét. Ez a zaj csak egyet jelenthetett, valami a lehető legsz@rabbul sült el. Lemertem volna fogadni, hogy az a marha Bill kúrt félre valamit. A pár sarokkal távolabbi lövések zajához gyorsan hozzácsapódott a városik pánikja.
-Pics@ba!
Innentől sztornó volt mindennek. Ki volt csukva, hogy a hajóval meg tudnánk lépni. Az egész kib@szott tervnek az volt a lényege, hogy a srácok úgy rabolják ki a bankot, hogy azt senki sem veszi észre.
Egy fél lépést tettem, amikor megtorpantam, majd zsivány mosollyal az arcomon visszafordultam a csempészhez. A pacák sejtette, hogy mire gondoltam, hiszen azonnal leolvadt a vigyora a képéről. Mielőtt még elhátrálhatott volna gyomorszájon ütöttem, majd a görnyedő pofájába egy térdeléssel beépítettem az orrát a képébe. A hájas disznó betört orral úgy dőlt el, mint egy zsák sz@r. Kivettem az elernyedt kezéből a pénzünket, majd elindultam a balhé irányába.
A sarkon túlról már rohant a csürhe fejét vesztve. Átnyúltam a pisztolyomért és hezitálás nélkül a levegőbe lőttem vele. A marhacsorda úgy nyílt meg előttem, mint a mesében a vén fószer előtt a tenger. Végig siettem egy utcán és két sikátoron, aztán megláttam az elmélyültén lövöldöző többieket.
-Duncan! A legjobbkor, pont szükségünk van egy plusz fegyverre.
-John, mégis mi a sz@r történt?!
Üvöltöttem túl a balhé hangzavarját, fedezékbe húzódva.
-Hiányoltunk kölyök. Hiányoltunk... -Adott semmit érő választ John.
-A bájcsevelyt hagyjátok inkább máskorra, kis gerlécskék! - Vágott közbe Mickel.
-A f@szt szerencsétlenkedtek itt?! - kiléptem a fedezék mögül.
Pisztolyommal célra tartottam, majd hezitálás nélkül lőttem. Talált. Újra célra tartottam, majd ismét meghúztam a ravaszt. A mágikus lövedék szilánkosra roncsolta a rendfenntartó vállát. A maradék gyorsan biztosabb fedezékbe húzódott.
-Erre nem voltál képes, Mickel? - kérdeztem a tőlem telő legtöbb gúnnyal. - Na húzzunk innen!
-Fiúk, tűnjünk innen! - adta ki a parancsot John.
Bevett módszer szerint párosával oszlottunk szét, hogy nehezebb legyen követni minket, de ha bajba kerülne valaki akkor senki ne maradjon magára. Én Johnnal mentem. Végig rohantunk egy utcán, egészen John járgányáig, ami egy félreeső helyen pihent, majd beugrottunk és már csikorogtak is a kerekek.
-Követnek minket - állapítottam meg, ahogy a visszapillantóba tekintve láttam azt a néhány balfácánt, akik hátasaikon loholtak utánunk.
-Akkor mire vársz?! Lőj közéjük!
-Jólvan-jólvan! Intézem.
Derékig kihajoltam az anyósülés oldali ablakon. Jobb kezemet hátra, az üldözőink irányába tartottam, majd a pisztolyom hirtelen feltűnt a tenyeremben. Nem volt ínyemre, hogy öldököljek, hiszen ezek a szerencsétlenek csak a dolgokat végezték. Az óriás kaméleonok térdére céloztam, majd lőttem. Az elöl vágtázó kaméleon hangosan felrikoltott, majd gazdájával együtt hatalmasat borulva elterült a porban. A többi idiótának már nem volt ideje reagálni, és fejetlenül belerongyoltak a vezetőjükbe. Az üldözőkből hamarosan egy hatalmas kaméleon és ember kupac lett az utca közepén. Elégedetten húzódtam vissza az ülésre.
-Szép volt, kölyök! - üdvrivalgott John, ahogy a visszapillantóban látta távolodni a csürhét.
-Mégis mire számítottál a legjobb emberedtől? - vetettem hátra magam kényelmesen, lábaimat pedig a kesztyűtartóra raktam föl. Innentől már sima volt az utunk.
Kiszáguldottunk a városból, majd a hófedte hegyek felé vettük az irányt.
Johnnak erre az esetre is volt egy terve, ha minden sz@rul sül el. Mindannyian feltakarodunk a hegyekbe, magasan a hóhatár fölé, és egy elhagyatott bányászfaluban meghúzzuk magunkat.
-Mi lett az arannyal?
-A városban hagytuk - érkezett a rideg válasz.
-Bakker! - bosszankodtam. - Hónapok munkája ment kárba.
-Nem olyan rossz a helyzet, mint gondolod! Miguel még el tudta rejteni a szajrét mielőtt elszabadultak az indulatok.
-Akkor mégis mi a sz@rért megyünk az ellenkező irányba?! Forduljunk meg és menjünk a pénzért!
-Ne légy ostoba! - csitított John. - Mostanra az egész város egy nyüzsgő darázsfészek, és még napokig az is lesz! Semmi értelme visszamenni és megöletni magunkat. Várunk pár hetet a hegyekben, amíg lenyugodnak a rendfenntartók és visszajövünk.
-Már ha addig nem fagy be a s*ggünk ott az ördög háta mögött - dohogtam.
-Nyugi, Mrs. Grimmsaw és Mr. Tod vezetésével már egy kész tábor fog várni minket mire odaérünk.
-Ajánlom nekik, hogy úgy legyen.
Ekkor még kib@szottul nem is sejtettem, hogy ez a félresikerült rablás milyen végzetes billogot nyomott a Csavargók homlokára...
Szomb. Dec. 05, 2009 2:22 pm
