|
| | | Cassidy Angel |  |
| | | Szerző | Üzenet |
|---|
Cassidy Angel
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 218
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 28.
Age : 29
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház
Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 3
Jellem:
| Tárgy: Cassidy Angel  Kedd Feb. 22, 2011 8:52 pm | |
| Okunote – a szellemváros titka
Nagyot sóhajtottam, ahogy lehorgasztottam a fejemet. Mindenesetre folytattam az utam, nem volt mit tenni – aki olyan „király” tájékozódási képességgel van megáldva, mint én, az nem csoda, ha életében most téved el kb. századszorra. De ez az első alkalom, hogy egy erdőben történik ez, és nem városban. Mindent el kell kezdeni egyszer…
Most már biztos, hogy soha többet nem próbálom meg levágni az utat a vasútállomás felé. Lassan az ideg-összeroppanás határán állva toltam el a képemből a nagy sövényeket és lelógó faágakat, valamint kezdtem halálosan unni a bolyongásomat. Körülbelül két és fél órája mehetett ez, mikor annyira megelégeltem a dolgot, hogy eldöntöttem: a franc se fog itt fel-alá kanyarogni, elindulok előre, aztán kikötök ott ahol.
Szóval ezt fejben tartva, mint akit puskából lőttek ki, egyenesen előre haladtam. Hát rossz ötlet volt. Ugyanis nagyjából fél perc után sikeresen elértem egy elképesztően mély szakadék szélére, amit miért is vettem volna észre? Megbotlottam egy kiálló gyökérben, és lebukfenceztem a meredek lejtőn. Fogalmam sincs, meddig gurultam, de egy fatörzs állított meg. Olyan szaftos káromkodást sütöttem el erre, amit inkább nem idézek. Nagy nehezen felálltam, és a homlokomra tettem a kezemet. Hurrá… vérzik a fejem. Ez annyira rám jellemző…
Miután meggyőződtem róla, hogy a karom is itt-ott felhorzsolódott, de nem olyan vészesen, elvontam a következtetést, hogy ha most találkoznék valakivel, azt valószínűleg azt hinné, egy bunyóból jövök. Felszisszentem, ahogy igyekeztem valahogy leporolni magam, és vérző homlokokra fittyet hányva nekikezdtem a feladatnak, hogy kimásszak ebből az istenverte árokból.
Szerencsére öt percnél nem került több időmbe a dolog, hála a mágiámnak, amivel létrehoztam egy kardot, s azt a kemény falba szurkálva igyekeztem fölkapaszkodni az oldalon. Mikor ez sikerült, kissé lesokkoltam. Egy különös várossal találtam szembe magam. Már ilyen messziről is meg tudtam állapítani, hogy az, hogy pocsék állapotban van, enyhe megfogalmazás. Éppen akkor zuhant ki a helyéről az egyik ablaküveg, amikor tíz lépés távolságban voltam az első háztól. Síri csend volt, ahogy a szél végigsuhant az utcán, melyen feketére égett, lyukas tetejű viskók álldogáltak. Tisztára, mint egy kísértetváros – gondoltam magamban. – Meglepne, ha bárkit találnék itt.
- Hahó, van itt valaki? – kiáltottam bele a semmibe, de csupán a saját visszhangom válaszolt nekem, duplán is.
Mi a fene itt tényleg semmi élet nincsen? Tovább indultam, és végre megláttam egy táblát is, ami ugyan leváló félben volt és elég kopott állapotban, de a nevet le lehetett olvasni: Okunote. Hogy itt egy nagy tűzvész-féleség óta senki nem járt, az olyan biztos, mint az, hogy fingom nincs, hol vagyok. És ez enyhe kifejezés. A fejem sajgott és lüktetett a seb helye, de még mindig nem állt szándékomban nagyobb figyelmet szentelni neki. Ez kicsit nehéz volt, de kibírtam.
- Hé, valaki válaszolna végre? – kiáltottam megint, de most sem jött semmi felelet a sajátomon kívül.
Így hát úgy döntöttem, körbejárom a város. De nem vagyok az a türelmes természet, heves vérmérsékletet nevelt belém a nevelőapám. Így nem is csoda, hogy fél óra után elpattant az utolsó idegszálam is, és az első utamba kerülő vödörbe egy akkorát rúgtam, hogy három háztömbnyit szállt előre a levegőben.
- A rohadt életbe is, válaszolna valaki?! – fakadtam ki.
Hirtelen egy reccsenés hallottam az egyik sikátorból. Több se kellett, azonnal odafutottam, de csupán annyit láttam, hogy egy fekete palást eltűnik az egyik faház fölött.
- Hé, állj meg! – szóltam utána, de természetesen sikertelen volt ez a kísérlet.
Meg sem próbáltam utána menni, hisz már messze járhat. Helyette előhalásztam a hátizsákomból egy tábla csokoládét, és majszolni kezdtem, ahogy megindultam a város legnagyobb és legkevésbé sérült épülete felé, ami egy kisebb dombon állt – és mellesleg a templom volt. Végig, ahogy sétáltam a kihalt utakon és be-benézegettem a nyitott házakba, úgy éreztem, valaki végig figyel. Bár ezt akkor még csak szimplán a paranoiámnak tudtam be.
Miután feljutottam a lépcsőkön, megálltam az ajtó előtt. Fel voltam készülve rá, hogy az ajtó be van zárva, ezért, mint a bikák, tettem hátra pár lépést, bemelegítettem a jobb lábamat, aztán hatalmas lendülettel kilőttem előre. Teljes siker – az ajtó ugyanis nyitva volt, és olyan nagy sebességgel repültem be rajta, hogy még vagy két métert csúsztam a kövön. Ez az én formám, tipikus…
A fejem megint jól bevertem és megeredt a vérem, úgyhogy erőt vettem magamon, s kihalászva a zsebemből egy ragtapaszt elláttam a búrám.
Miután elláttam magam, ismét útra keltem. A terem, ahol voltam hatalmas volt, és hófehér márvánnyal borított. Ez egy csöppet furcsa volt a faházak után… ebből aztán nem sajnálták a zsét. Hamar rájöttem, hogy nem csak a padló volt márványból, de még a fal is. Az ablakok hatalmas, mágusokat és mágiákat ábrázoló képekkel voltak borítottak, középen pedig egy oltár állt, rajta egy hatalmas aranykarddal. Hogy a csudába nem lopták el ezt eddig?
Közelebb sétáltam, és közben végig forgattam a fejemet a padok között, de egyetlen árva lélek nem volt itt. Mikor megálltam az oltár előtt, egy pillanatra átfutott az rajtam az az érzés, hogy jobb lenne, ha elhúznék innen. De végül elkergettem a megérzésemet – nagy kár volt. Ahogy nyúltam a kard felé és előre léptem egyet, a talaj hirtelen megnyílt alattam.
Felsikítottam, de olyan hangosan, hogy az már nekem is fájt, ahogy megindultam lefelé egy zárt csúszdaszerű akármiben. Olyan gyorsan történt, hogy reagálni sem volt időm. Az orromig nem láttam, de valami szélsebesen haladtam egy kanyargós pályán, ami egyszer még egy hurkot is leírt. Gyomorforgató volt, főleg annak, aki egyáltalán nem bírja a hullámvasutat. Hirtelen víz csobogását vettem ki, mire elhallgattam, hogy jobban meggyőződjek róla. Igazam volt. Ezúttal hallgattam az ösztöneimre, amik azt súgták: azonnal megkapaszkodni!
Pont akkor láttam meg a fényt az alagút végén. Rémülten nyújtottam hátra a kezemet, és megragadtam a cső szélét, amin éppen kirepültem, s kristállyal odafagyasztottam a kezemet. Éppen időben, mert úgy lógtam lefelé, mint valami rongybaba. Lenéztem, és köpni-nyelni nem tudtam: alattam egy nagy gödör volt, amibe lefolyóvíz fojt. Ez még hagyján is lett volna – ha a vízből nem több méter magas hegyes tüskék meredtek volna rám.
Basszus, engem meg akartak forgatni a nyárson! Ösztöneim, imádlak titeket…
Itt-ott láttam pár ruhacafatot meg vért, de igyekeztem nem gondolni rá, kik járhattak itt előttem. Szóval ezért maradt ott az a kard érintetlenül… kegyetlen egy csapda.
Feltérképeztem a terepet, hogy hol érhetnék földet egészben. Végül megakadt a szemem egy jó~ messze lévő kis kapuféleségen, a túloldalon. Több méter volt a távolság, szóval az ugrás ötlete alapból veszett ügy volt. Helyette eldöntöttem, hogy az általam legutáltabb élőlény példáját kell követnem: mászni, mint a pókok.
Ügyesen feltornásztam magamat a cső kis tetejére, ami még kilátszott, majd megragadtam a falat, és odakristályosítottam a kezemet s a lábaimat. Majd felengedtem, aztán vissza, és ezt a módszert alkalmazva araszolgattam előre. Tíz perc alatt meg is voltam vele. De nem volt olyan könnyű, mint hittem; a folytonos kristályosítás meg lepattintás több erőmbe került, mint azt vártam. Úgyhogy leültem egy kicsit a kapu előtti teraszra, hogy pihenjek néhány szusszanásnyit.
- Ember, ez aztán húzós menet volt – sóhajtottam egy nagyot.
Mikor már úgy éreztem, hogy aránylag visszanyertem az erőm, folytattam a túrámat. Sokszor hallottam a hátam mögött lépteket, hogy valaki követ, de mindegy, hányszor fordultam meg, senkit nem láttam. Kezdtem komolyan azt hinni, hogy paranoiám van.
Megint egy alagútba érkeztem a kapu után, amiben szintén nem láttam semmit, így alaposan fontolóra vettem a gondolatot, hogy amíg még tehetem, lenyomok egy hátraarcot. De éppen akkor megláttam pár fényforrást, így inkább engedtem a kíváncsiságomnak. Valami van itt, ha ennyire őrzik, és ne legyek Ralph büszke tanítványa, ha nem tudom meg, mi az.
A fényt a falba beépített világítás okozta, ami kissé meglepett. Viszont alig értem el őket, egy hatalmas tűzcsóva süvített el mellettem. Megint felordítottam, és eltáncoltam pár lépést, de jött a következő.
- Mi a franc van itt? Hé-! Mondom, hé, fejezd be! A franc egyen meg – fakadtam ki végül, majd összecsaptam a kezeimet. – Crystal Make: Sword!
Azzal a kardot a tűz irányába hajítottam. Meg sem vártam, hogy célt ér-e, szlalomozva rohanni kezdtem az alagút vége felé. Egy kereszteződésbe futottam bele. Azt egyenes út kilőve, azért hamar jobbra ugrottam – éppen, amikor egy lángnyelv szállt tova a lábaim felett.
- Basszus, ez komolyan gondolja! – káromkodtam el magam.
Gyorsan feltápászkodtam, aztán egy kisebb botlással megkörítve ismét előre indultam. Fogalmam sem volt, merre megyek, csak abban az egyben voltam biztos, hogy ha nem szedem a lábam, grillcsirkeként végzem. Éppen a nyakamban volt az egyik lángcsóva, amikor a talaj hirtelen negyvenöt fokban lejteni kezdett. Előre csúsztam, hasra vágódtam, és mint azt a csúszdákon szokás, visítva, fekve süvítettem lefelé, miközben egy lángnyelv ívelt el felettem.
Az út kanyargott, de nem volt olyan vészes, mint az első ilyen élményem, ha levesszük azt, hogy most fejjel előre száguldottam. Kellemes! Ajánlom mindenkinek, aki hamar meg akar őszülni – és el ne felejtse senki a hatalmas falat a megálláshoz.
Csak az utolsó pillanatban sikerült elfordulnom egy falban lévő kiugróba kapaszkodva úgy, hogy a hátammal kenődjek fel rá.
- Azt a rohadt… francba, ez nagyon fájt – morogtam.
- Nem kellett volna idejönnöd – hallottam meg egy hangot magam felett, mire meglepetten fordultam oda.
Egy fekete fejkendős és vörös-fekete palástú alak nézett vissza rám, akinek majdhogynem csak a szeme volt kinn. Utóbbiak eléggé félelmetes, jég-kék árnyalatúak voltak.
- Öm… én, izé… el is mennék, ha tudnám, hogy hol lehet – nyeltem egy nagyot.
Nem vagyok beszari, de ha valaki előtt egy ismeretlen alak áll, akinek lángok a keze és vészesen közel áll hozzád ahhoz, hogy egy mozdulattal szénné pörkölje, szerintem kevés olyan épeszű ember van, aki ne ijedne meg legalább egy kicsit.
- Nem engedhetlek vissza – jelentette ki hidegen, és hanglejtéséből kivettem, hogy férfivel van dolgom.
- De… csapdákon kívül még nem is láttam semmit… - nyeltem egy nagyot.
- Az is épp elég. Semmi szükség rá, hogy ha elmész innen, idecsődíts egy egész csürhét felfedezésre.
- Nekem semmi ilyen nem állt szándékomban! – kiáltottam kissé feszülten.
- Te csak ne merj visszaszájalni nekem, kislány – mélyítette el a hangát, ahogy megnövelte a kezében a lángokat. – Így is épp elég nagy gázban vagy.
Hirtelen kikerekedtek a szemei, és láttam, hogy a vállamat bámulja.
- Te egy céh tagja vagy?
- I-igen. A Fairy Tail tagja vagyok…
- Franc… tudják, hogy ide jöttél?
Hamar kapcsoltam, és úgy döntöttem, felveszem a pókerarcot.
- P-persze hogy tudják… hiszen egy küldetésről megyek hazafelé, tudják, hol vagyok – válaszoltam a hazugságot elég élethűen, nagyot nyelve.
- Cöh… - sziszegte, és láttam, hogy elgondolkodik rajta, mi legyen velem.
Igazából nagy kamu volt az egész. Lehet, hogy küldetésről jövök, de eltévedtem, így ezen az útvonalon aligha keresnének.
Kihasználva pillanatnyi tanácstalanságát felpattantam, hogy elrohanjak. De nem jött össze a dolog. Megcsúsztam a talajon, és akkorát vágódtam előre, mint még soha. A fejem keményen nekikoppant a kőnek. Utolsó gondolatom az volt, hogy milyen röhej már az, hogy saját magamat ütöttem ki…
Mikor legközelebb felébredtem, nem tudtam mozgatni a kezeim – szimplán megkötöztek. Ez volt az első dolog, amit felfogtam. Végül kisebb nehézségek árán ülésbe tornáztam magam – összeközözött lábbakkal is, és nagyot sóhajtottam.
- Azt a rohadt… zúg a fejem. Hol a rákban vagyok megint? – forogtam körbe.
Egy hatalmas teremben voltam, pedig én cellára számítottam. Jó, az ablak az rácsos volt, de ezen kívül semmi extra, ami miatt beparáztam volna. Ja, meg minden sötét volt. Csak pókot ne lássak, mert akkor itt helyben pusztulok meg.
- Nocsak, felnyitotta csipáit az önkiiktató kisasszony – kekeckedett velem valaki a sötétben, a terem másik feléből.
- Bekaphatod – vágtam hozzá az első eszembe jutó káromkodást.
- Hogy beszélsz?
- Úgy, ahogy akarok – vágtam vissza. – Hol az isten alfele mögött vagyok?
- Legyen elég annyi, hogy miután kiütötted magad, elhoztalak a főnökhöz.
- Áh, értem, szóval egyedül nem tudsz elbánni egy ájult lánnyal – csipkelődtem most én.
- Én a helyedben megkötözve nem jártatnám a lepénylesőm.
- Bocs, az enyém önálló életet él.
- Szívesen megpörkölöm – ajánlotta.
- Cseszd meg… nem kell - morogtam.
- Valakinek jól felvágták a nyelvét. Vigyázhatnál, tudod, kivel beszélsz?
- Persze, egy palástos, feketébe öltözött pszichopatával – vágtam a fejéhez ismét egy kedves megjegyzést.
- Ide figyelj, kezdelek nagyon unni – termett előttem egy pillanat alatt, a kezében lévő lángok pedig kísértetiesen világították alá az arcát. – Velem te csak ne szórakozz.
- Tudod, én szeretem a roston sült kajákat. De csak akkor, ha nem én vagyok az. Erről jut eszembe, éhen veszek! Nincs itt valami ehető?
- Te egyáltalán nem félsz tőlem? – vont kérdőre.
- Először féltem, de most már nem – biccentettem mosolyogva.
- Te nem vagy normális.
- Jogos következtetés, mondták már. De hát, ha egyszer Ralph volt a nevelőapám…
- Milyen Ralph? – vágott a szavamba hirtelen.
- T-tessék? Hát… Ralph Silver – válaszoltam.
A tűz a kezében egy pillanat alatt kihunyt, és nem értettem, mire ez a reakció.
- Te… vagy Ralph fogadott lánya, Cassidy Angel? – kérdezte döbbenten.
- Honnan tudja a nevem? – faggatóztam.
- Én… valaha Ralph legjobb barátja voltam – válaszolta, ahogy elkezdte letekerni a fejéről az anyagot.
Egy nagy, hófehér hajkorona bukkant elő a palást alól. Életemben nem láttam még ezt a fazont, és soha nem említett nekem Ralph egyetlen barátot sem. Én úgy tudtam, hogy senkivel nem tartja a kapcsolatot, s ennek volt betudható az is, hogy nem fűlt a foga egy tanítványhoz sem. Szerencsére én megtörtem a jeget. Vagyis az ő esetében kristályt.
- Izé… vagyis… Ralph nekem azt mondta… senkivel nem tartja a kapcsolatot, mióta mágussá vált… - hebegtem enyhén meglepetten.
- Tudom. Összevesztünk, miután én egy sötét céh tagja lettem – válaszolta. – Hol van most?
- Fogalmam sincs – sóhajtottam. – Öt évvel ezelőtt engem is elhagyott… de az óta is várok rá. Mert hiszek benne, hogy egyszer visszatér – mosolyodtam el.
- Értem. Ez esetben neked sem veszem sok hasznodat – jelent meg újra a kezében a lángnyaláb.
- Hogyan?!
- Jól hallottad. Én… gyűlölöm Ralphot – jegyezte meg sötét hangon, ahogy megint fölém magasodott. – Nincs értelme kedveskednem veled, ha nem tudod, hol van.
- Jamie! Fejezd be – hallottam meg egy hangot az ajtó felől.
Ezúttal egy fekete csuklyás fazon méregetett engem, akinek teljesen le volt árnyékolva az arca. Dark gyülekezet! Hé, Cassy, ne most gondolkodj ilyen hülyeségeken – parancsoltam magamra, és igyekeztem nem beszólni. Nos… nem jött össze. Csak kicsúszott a számom.
- Mégis mit gyászolnak ilyen erősen? – tettem fel a kekeckedős kérdést. – Vagy csak ennyire divat a fekete?
- Én mondtam, hogy nem képes befogni – jegyezte meg Jamie.
- Tündérbogaram, nem gondolod, hogy az életeddel játszol?
- Nem vagyok a tündérbogara – vágtam vissza egy éles grimasszal.
- Mi legyen vele? – tette fel a kérdést Jamie, ahogy megigazította a nyakában a fekete sálat, ami korábban a búráját takarta el. – Ha elvágjuk a torkát, ide fognak jönni a társai, és lebukunk a kinccsel.
- Milyen kincs?
- A fogoly nem pofázik, hanem meghúzza magát – sziszegte hátra nekem.
- Ez egy mellékes tényező – jegyezte meg a másik férfi, ahogy lehúzta a jobb kezéről a fekete kesztyűt. – Ha jönnek a haverjai, legfeljebb őket is hidegre tesszük. De innen élve senki nem távozhat – jelentette ki, hogy megindult felém.
Kíséretiesen lobogott mögötte a hosszú, fekete palást, én pedig egy pillanat erejéig elgondolkodtam azon, hogy ebből nagy gáz is lehet. De hamar legyűrtem a rossz érzéseket, és igyekeztem előhívni a kreativitásom, mely már olyan sok helyzetből húzott ki engem. Találj ki valamit, találj ki valamit…
- Majd én végzek vele – állt meg előttem, és a keze fölött megjelent egy nagy mágikus pecsét, aminek türkizkékes színe volt.
Azonnal leesett: kristálymágus!
Egy kardot formált a kristályból, majd felém lendítette azt. Sikítottam egy kisebbet, ahogy oldalra vetettem magam, s – mivel kezem-lábam össze volt kötözve – gurulva megindultam lefelé.
Csak ekkor jöttem rá arra, hogy lejt a terem, és nem is kicsit. Kigurultam a nagy, falba vágott ajtón, és így folytattam az utamat.
- Guri, guri, guri! – ordítottam, és ezzel a hülye szöveggel vezettem le a feszültségem.
- Ne hagyd, hogy elfusson! – hallottam meg a névtelen férfi hangját, ami így messziről elég ismerősnek hatott.
- Nem fut, hanem gurul.
- Olyan mindegy! Akkor ne hagyd, hogy elguruljon, csak menj már utána! – fakadt ki parancsolóan a férfi.
Hisz ez… nem, nem lehet. A fenébe is Cassy, biztos csak annyira bevágtad a fejed, hogy hallucinálsz.
Tovább gördültem a talajon, és csak a hosszú út végén lévő elágazás fala állított meg. Felszisszentem, ahogy nekicsapódtam, de nem is ez volt a legnagyobb baj – hanem, hogy forgott körülöttem a világ.
- Franc, soha nem bírtam a szédülést… - suttogtam.
Nagy levegőt vettem, és lehunytam a szemem. Ideje, hogy megfagyasszam a köteleket. Gyerünk, csak koncentrálj…
Az idő ellenem dolgozott, de nem hagyhattam, hogy ez befolyásoljon. Hallottam a kristályok halk sercegését, ahogy rárakódtak a kötelékekre, majd felnyitottam a szemem, és rántottam egyet a karjaimon. A kötél darabokra törve lepattant, majd ahogy felálltam, a lábaimról is. Éppen időben, ugyanis Jamie és a Névtelen pont akkor kerültek lövő-távolságba.
Elugrottam az egyik kristálydárda előtt, majd ismét fejvesztett menekülésnek kezdtem a labirintusban.
Ki kell tervelem valamit. Miért éppen ilyenkor hagy cserben a fantáziám? Erről is csak az tehet, hogy a Névtelennek olyan ismerős a hangja… gyerünk – vettem egy mély levegőt rohanás közben. – Csak higgadtan.
- Áh! – sikítottam fel, ahogy megint lejteni kezdett az egyik ösvény. Ezúttal nem estem hasra, de mit n mondjak, nem volt kellemes élmény lefelé rohangászni, miközben egy elmebeteg módjáéra kalimpálok a karjaimmal, hogy egyensúlyban tartsam magam.
Azzal, ha menekülök, semmit nem fogok elérni. Ketten vannak, sokkal erősebbek nálam, ez már csak a mágikus erejük kisugárzásából is fel tudtam mérni. Szóval szemtől szembeni harcban az esélyem a nullával egyenlő. Lehet, hogy őrült vagyok, de annyi eszem nekem is van. hogy nem rohanok a biztos halál karjaiba.
Egy pillanatig tétováztam egy kereszteződésnél, de aztán a bal oldalt választottam. Ezt letudva folytattam a gondolkodást.
Ha lenne itt valami… csak egyetlen olyan dolog, amiből csapdát tudok készíteni!
Amint ezen gondolkodtam, hirtelen észrevettem egy fáklyát az egyik elágazás végén. Nem sokkal mellette volt egy szakadtas, de használható állapotban lévő pléd, és egy hosszú meg egy rövid kötél. A zsebemben egy tábla édesség, dobozos kakaó, valamint oldalt a falban pár kiugró szög.
- Megvan! – csaptam a tenyerembe. – Gyerünk, gyorsan kell dolgoznom!
De ez egy zsákutca – néztem a folyosó végébe. Csupán egy esélyem van. Nem ronthatom el!
- Erre ment! – hallottam mg Jamie hangját.
- Biztos vagy benne?
- Persze, ne kételkedj már!
- Nem szoktál túl szavahihető lenni – vágta a fejéhez a férfi, de kizártam a fejemből a gondolatot, hogy most még ismerősebb a hangja, mint korábban.
- Ott van! – fékeztek be a folyosó elején.
Én a falhoz lapulva álltam, és a lehető legrémültebb fejet öltöttem fel. Használnom kell a nem létező színészi tudásaimat!
- Zsákutcába futottál, Tündérbogár. – Hallottam a csuklyás alak hangján, hogy vigyorog.
- Fenébe… - sziszegtem tettetett feszültséggel.
- Innen nincs hova futnod – lépdeltek hozzám egyre közelebb.
Még egy kicsit… csak még egy kicsit…
- Várj! – kapta el a karját hirtelen a Névtelen.
Ne! Még egy lépés kellett volna!
- Ügyes próbálkozás… de mit sem ér a csapda, ha nem tudod jól elrejteni – jegyezte meg a fazon, ahogy felé hajított egy kristálydárdát.
Ki kellett térnem előle, így viszont muszáj volt elengednem a hátam mögött rejtegetett fáklyát.
- Ne! – kiáltottam rémülten.
- Ez nem jött össze – vigyorgott Jamie, ahogy rohanva elindult felém. - Véged!
- Remélem tetszett a színjáték – mosolyodtam el ördögien, majd a sarokba ugrottam, és jó erősen megrántottam a kötél végét.
A kötél másik fele rá volt egy kevés kristállyal rögzítve a jobb oldali szöghöz, a bal oldalin átcsavartam, így mikor megrántottam, a kötél megfeszült és felugrott. Ezzel egy időben kézzel szétroppantottam a kakaós dobozt, és felé hajítottam. Megcsúszott előre a benedvesített kövön, és Jamie óriási lendülettel előre száguldott, végül lendületből lefejelte mellettem a falat. Akkorát koppant, hogy öröm volt nézni.
- Balfék – sziszegte a Névtelen. – De velem nem bánsz el ilyen könnyen.
- Az majd meglátjuk! – mosolyogtam, ahogy kinyújtottam előre a kezemet, és hirtelen összeszorítottam. Kristály reccsent, a férfi pedig felnézett – de késő volt.
A lepedő ráhullott, aminek a sebességét a csokival gyorsítottam meg. Hogy hogyan? Egyszerű: jó hosszan, sok kristállyal bevontam, hogy megnőjön a súlya. Persze így sem volt olyan gyors a lezuhanása, mint akartam, de a célnak megfelelt.
- Mi a-
Mielőtt még a Névtelen levethette volna magáról a plédet, kilőttem előre, és lendületből nekiugrottam. Két kezemmel megfogtam a rövidebb kötél egy-egy végét, és előre lendítve átvetettem a férfin. Mikor hátraesett a súlyomtól, én meghúztam a kötelet, és egy jó szoros csomót kötöttem rá, amit az extra kedvéért kristállyal is odaerősítettem.
- Győzelem! – kiáltottam nagyot bokszolva a levegőbe. – Éljenek az őrült ötletek!
- Fenébe is, Cassy, tényleg kifogtál rajtam. Ez aztán örült taktika volt a javából – nevetett fel váratlanul alattam a férfi, mire meglepetten pislogtam egyet, és abbahagytam az örvendezést.
- Áh, ez faltörő élmény volt – simogatta a fejét mosolyogva Jamie. – Már értem, miért mondtad, hogy jobb, ha vigyázok a fejemre.
- Mi? Tessék? – forgattam egyikükről a másikra a fejemet.
- Cassy, vedd le rólam a pokrócot – kért továbbra is vidáman a férfi, akinek a mellkasán éppen trónoltam.
- Öm… hát…
- Kérlek.
- Na, jó – adtam be a derekam, majd lepattintottam a kristályokat, és kikötöztem. Erre felült, és kicsit leporolta magát.
Mikor újra láthatóvá vált a csuklyás feje, megragadta a ruha szélét, és lehúzta. A szemeim elkerekedtek a döbbenettől, és a levegő is belém szorult. Aztán a döbbenet helyét mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm vette át, de akkora, hogy könnyek csordultak ki a szememből.
- Apa! – sikítottam fel vidáman, majd teljes lendületből mellkasának ugrottam.
Majdnem visszatepertem a földre, de sikerült megmaradnia. Olyan szorosan öleltem, hogy majdnem megfojtottam. Kimondhatatlanul boldog voltam. Ralph volt az… annyi év után, végre újra viszontláthattam!
- Én is örülök neked, Lányom – ölelt vissza, de persze csak kissé nehézkesen.
Azért a büszkesége megmaradt. De nem baj, ilyen is volt, amikor elment.
- Annyira hiányoztál! Évekig még csak nem is hallottam felőled! Hol a fenében voltál?
- Ez hosszú történet. De most nem is ez a legfontosabb.
- Mi volt ez az egész? – tettem fel a következő kérdést.
- Ez egy próba volt – vigyorgott Jamie. – Ralph találta ki neked, én pedig voltam olyan szemét, hogy segítettem.
- Fel akartuk mérni az állóképességed és a kreativitásod. Igazából inkább erre, mintsem a mágiádra ment ki ez az egész. A felszereléseket szándékosan tettük ide. Látni akartam, mennyit fejlődött az én kis tanítványom.
- Ez egy nagyon szemét húzás volt – morogtam, ahogy összefontam a karjaim. – Végig átvertetek! Komolyan azt hittem, ki akartok nyírni...
- De megérte. Rengeteget fejlődtél, bár az idióta ötleteid csak fokozódtak.
- Hékás! – engedtem el végre, majd egy nagyot bokszoltam a vállába.
Mikor kiértünk a templomba a hatalmas labirintusból, ár mindent tudtam, hogy hol járt Ralph és mit csinált. Igazából Jamie nem sötét mágus, egy teljesen törvényes céh tagja. Mostohaapám őt kutatta fel, és az évek, amíg távol volt is csupán az én edződésemre szolgáltak. Ahogy rápillantottam a kardra, hirtelen eszembe jutott még valami, amit meg akartam kérdezni.
- Tényleg, jut eszembe! – szólaltam meg. – Miért ilyen ki hal a város? Miért ez a neve*, És mit keres ott az az aranykard? – böktem a hatalmas fegyverre.
- Ehhez a helyhez egy ősi legenda fűződik – kezdett mesélni Jamie. – Évtizedekkel ezelőtt ez egy virágzó, gyönyörű város volt. Az emberek gazdagságban éltek, tipikus fényűző hely volt. De egy idő után annyira elhatalmasodott a hatalomvágy a lakosságon, hogy elkezdték egymást fosztogatni. Belső kisebb háborúk törtek ki a vagyonosabb családok között, ami odáig fajult, hogy végül saját kis seregeket hoztak létre. Aztán jött a városba egy mágus. Öregedő férfi volt, aki Okunote-ként mutatkozott be. A valódi nevét senki nem ismerte. Mikor ezek a belső viszályok kezdtek sokkal komolyabb méreteket ölteni, és harcaikba belekeveredtek a szomszédos városok is, Okunote közbelépett. Mivel látta, hogy a városért már nem tehet semmit, tűzmágiáját használva kiüldözte az embereket a városból, s a lángjaival elemésztette saját magát. A házakban lévő értékeket is mind megsemmisítette, csupán ezt az aranyozott kardot hagyta.
- És ennek mi a jelentősége?
- Ez a kard szimbolizálja az emberek féktelen hatalomvágyát. Legendák szerint Okunote lelke is benne él, de ez csak amolyan babona. Ha bárki hozzá akar érni, a csapóajtó megnyílik, és a tüskés árokba sodorja.
- Áucs – nyilvánítottam véleményt. - De miért ide hoztatok?
- Állítólag az, aki túléli az alagútrendszerben található rengeteg csapdát és akadályt, azt soha nem fogja hatalmába keríteni a vagyon iránti vágy.
- És ti hisztek ebben? – vontam fel a szemöldököm.
- Persze hogy nem – nevettek fele egyszerre. – De hát egy próbát azért megér, nem igaz?
- De… igaz – kuncogtam én is.
Mikor kiértünk a városból, útjaink ismét szétváltak. Ennek nem nagyon örültem, de Ralph megígérte, hogy mostantól minden héten meg fog látogatni, és nem fog ilyen nagy lelépésekhez folyamodni.
Ők ellenkező irányba mentek haza, mint én. Ahogy magányosan sétáltam a városból kivezető homokos úton, egy utolsó pillantásra még hátrafordultam, hogy jól megjegyezzem ezt a borongós hangulatot árasztó, de valahol mégis misztikus helyet.
Már kezdett esteledni, és a félhomály lassan eluralkodott a tájon.
Legnagyobb döbbenetemre a templomban hirtelen kigyúltak a fények, és a hatalmas kétszárnyú ajtó kitárult. Eltátottam a számat, ahogy kirepült az ajtón egy hófehér lepel, legalábbis innen annak tűnt. Aztán az ajtó becsukódott, és a fények kihunytak.
- Mi a fene… - suttogtam. – Szellemek? Áh, ugyan már! – nevettem fel a mondat végén. – Te nem vagy normális Cassy. Szellemek nem léteznek, és soha nem is léteztek. Gyerünk, irány vissza a céhbe, még sok a tennivalóm!
Azzal magam mögött hagytam a rejtélyes kis várost, Okunote-t, és reméltem, hogy soha többet nem kell viszontlátnom.
*Okunote=titokzatos, rejtélyes
|
| | | | Erza Scarlet
Ex-mesélő
Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Vas. Feb. 27, 2011 7:27 pm | |
| Kedves Cassidy, először el kell újságoljak neked egy hatalmas hírt! Hogy ma elmentem a Tescoba és újra lehet kapni négyes kiszerelésben a kedvenc csokimat, pedig már azt hittem teljesen kivonták a forgalomból, de nem!!!!
Ja egyébként el olvastam a kalandodat is! ( épp az egyik csoki majszolgatása közben x) és hát mit mondjak, szép hosszú olvasmánnyal ajándékoztál meg, terjedelmében négy és félszer haladja meg a követelményt, így hát ebben semmi hibát nem találtam. A történeted szépen kidolgozott, kerek és kreativitásban sem szegényedik. Szépen vezetted fel a szálakat, fordulatos és izgalmas kis történetecske, különösen a párbeszédekért dicsérlek meg. Véleményem szerint kifejezetten élethűek. A külalakban sem fedeztem fel semmilyen hibát, sehol nem találtam elszínezést vagy hasonlót. A helyesírásért is megdicsérlek, szinte egyáltalán nem találtam benne hibát, leszámítva három elírást, / már, ne, ezek voltak a hibás szavak /. Amit javasolni tudok még neked, hogy amikor egy helyszínt írsz le kérlek próbáld meg kissé hosszadalmasabban bőven leírni ugyan egy két helyen elég zavaros volt, / pl: az első "csúszda" után / ugyan akkor a belső gondolatokat jelöld valahogy mondjuk egy bekezdés jellel vagy egy hullámvonallal, így áttekinthetőbb lesz.
Tehát mindent össze vetve azt kell mondjam, hogy bár az éter 19. dimenziójában való megtestesüléseinknek nem minden formája ölt alakot az analitikus pszicho dinamika szerint mely minden esetben Freud nézetei alá támasztva, már mint, akarom mondani ^^
ELFOGADOM!! Jutalmad kerek 100 VE |
| | | | Cassidy Angel
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 218
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 28.
Age : 29
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház
Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 3
Jellem:
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Hétf. Júl. 25, 2011 7:30 pm | |
| Bajos megbízás, avagy új barátságok köttetnek
Ordítás, csattanás, suhogás, sikítás, reccsenés... ilyen hangokkal telt meg a céh mindig élénk ebédlője. n éppen Natsu haját téptem, ő pedig az enyémet, Gray pedig nagy lendülettel könyökölt bele az oldalamba. Cana dühében felénk vágott egy üres sörös korsót, ami egyenesen szegény jégmágus kobakján landolt. Ettől előre repült, egyenesen rá Natsura, így neki el kellett engednie a hajamat. Gyorsan a legközelebbi asztal felé kúsztam, és megragadtam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat.
Egy szó mint száz, éppen a szokásos bunyó kellős közepén tartottunk, amikor kinyílt az ajtó. Ez rosszabbkor nem is történhetett volna – ugyanis Natsu pont elhajolt a váza elől, amit a fejének szántam - igen, ezt szerváltam az asztalról -, így az az éppen belépő, szerencsétlen idegen képében landolt. Túl sok erőt vittem bele, ugyanis elterült a földön.
Gyorsan lefejeltem az éppen engem szorongató egyik társam, mire az elengedett, ezt kihasználva pedig a pórul járt fiúhoz siettem.
Pont akkor akart felülni, és kissé megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az orra is betört neki.
- Bocsi – szabadkoztam bűnbánó, elég idétlen vigyorral, ahogy megvakartam a tarkóm. – Natsu hibája, ő hajolt el. Azért egyben vagy?
A Fairy Tail gyakran szed sérülteket az ilyen kis családi összeütközések közben, de kívülállók ritkán keverednek bele. Nos, neki most balszerencséje volt.
- Persze– válaszolta, ahogy felült, én pedig gyorsan előkotortam a pulcsimból egy zsebkendőt, és átadtam neki. – Kösz.
- Még nem láttalak errefelé – fogtam bele a beszélgetésbe, ahogy elhajoltam egy éppen felém tartó korsó elől, rezzenéstelen arccal.
- Nem ide tartozom. – Határozottan ült fel, a fehér kendőt az orrához tartva, ami idő közben kezdett vörössé válni. – A Titan Nose tagja vagyok.
- Az elég messze van. Shirotsumeban, ugye? Egyébként Cassidy Angel vagyok, és bocs még egyszer a vázáért – nevettem zavartan.
Fenébe veled, Natsu, most sikerült jól leégetnem magamat egy idegen előtt is. Ilyen az én formám…
- Túlélem, ne törődj vele - legyintette az esetre , így egy kicsit megnyugodtam. - Lehet itt valamit inni?
Felállt, majd lenézett rám. Ejha... kicsit magasabb volt mint én. Végül is csak úgy tíz-tizenöt centivel?
- Tessék - nyújtotta felém a zsebemből időközben kihalászott levelet. - Ez Makarov mesternek jött.
- Ö... rendben - forgattam jobbra-balra a borítékot.
Szóval egy futárral van dolgom... érdekes. Én például utálom a hasonló munkákat, de ahogy az arckifejezését nézem, neki sincs nagyobb kedve az ilyesmihez.
Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy felnyitom a levelet... De mivel a fejemet meg szándékoztam tartani az elkövetkezendő pár évben is, ezért inkább elvetettem a lehetőséget. Helyette választ adtam az előző kérdésére.
- Egyébként persze. Ott van Mirajane - böktem a fehér hajú pultos lányra, aki fülig érő mosollyal intett vissza. - Nála azt kérsz, amit akarsz.
Bólintott egyet, majd meglódult abba az irányba, én pedig kíváncsiságtól vezérelve utána iramodtam. Ritkán látni idebent idegeneket, kíváncsi vagyok meddig húzza egy ilyen őrült társaságban. Itt ugyanis néha még inni sem lehet a nélkül, hogy kirobbanjon egy kisebb háború.
A fiú egy valami jó erőset kért, igazából gőzöm sem volt, mit – de azon némileg elképedtem, hogy két kortyra benyakalta az egészet. És még azt hittem, én vagyok a gyorsivó.
Mikor végzett vele, feltűnt neki, hogy bámulom. Ezen kissé meglepett arcot vágott, de azért megszólalt.
- Itt mindig ilyen szívélyesen fogadják a vendéget? – kérdezte, bár kissé unott volt a hangja. - Vagy csak a hírvivőnek ajándékoztok vázát?
Mos én öltöttem fel az elképedt fejet. Érdekes kérdés, de legalább a témakeresés szándéka benne volt.
- Tessék, Cassy – tett le elém Mira egy pohár kólát, mire észrevettem, hogy Itachi kissé megugrott mellettem, mint aki felkészül, hogy kivédjen egy közeledő támadást, mikor megragadtam a poharat.
Ezt látva akaratlanul is elmosolyodtam.
- Nyugi, nem áll szándékomban a fejedhez vágni – biztosítottam, ahogy kortyoltam egyet az italomból. – Egyébként igen. Te még jól jártál, volt olyan, akit egy félbetört asztal tarolt el. Meg olyan is, akit szembetalálkozott egy kisebb székkel…
Olyan képet öltött fel, mint aki azt hiszi, valami rossz viccet űzök vele. Így egész aranyosan festett. Most hogy jobban megnéztem, hasonló fekete haja volt, mint nekem, de a szemei világosak. Első ránézésre tizenkilenc-húsz év körüli lehetett.
- Halál komoly – világosítottam fel, és tudtam, hogy most még őrültebbnek gondolhatja a helyet, mint ahogy arról az újságokban olvashatott. – Úgyhogy örülj, hogy csak az orrod bánta – mosolyogtam.
Kíváncsian vártam a reakcióját előző kijelentésemre. Biztosra vettem, hogy kételkedni fog vagy felvonja a szemöldökét – hát tévedtem. Jó nagyot.
- Azt hiszem egy cipőben járunk - közölte egy fakó mosoly mellett. - A nagybátyám kocsmája is ilyen kaliberű hely volt. Kellemetlen, de mindig rám hárult az a hálátlan feladat, hogy rendet tegyek a rendbontók között.
Ettől lesokkoltam egy kissé… enyhén szólva. Nem tudom, milyen fejet vághattam, de hogy valami nagyon hülyét, az biztos. Ennél már csak az ért nagyobb meglepetésként, mikor ezt látva felnevetett.
- Hölgyem, - szólította meg Mirajanet, aki azonnal szolgálatkészen fordult felé. - Kérnék a harcias kisasszonynak még egyet abból a löttyből, és egy sört.
Miután leadta a rendelést, átnyújtotta a szükséges pénzt. Ez után ismét felé fordult, de még mindig csak bambán meredtem vissza.
- Cassy, ugye? – kérdezte, mire bólintottam. - Kedvellek. – mondta ki nyíltan, ami már a sokadik döbbenetemet okozta. - Szólíts ezentúl Itának.
Pár másodpercig még csak néztem rá, de aztán mégis elmosolyodtam.
- Oké, Ita – válaszoltam vidáman. – Kösz a meghívást! – hamar lehajtottam az italom, igazából versenyezni akartam vele, ki a gyorsabb… de ő hamarabb megivott egy egész korsó sört min én egy pohár kólát.
Erről ennyit, inkább nem említem neki a próbálkozást, mert megint csak röhej tárgya lennék. Szóval inkább másik témát kerestem.
- Amúgy azt hiszem, én is kedvellek – válaszoltam derűsen mosolyogva. – Nincs kedved körülnézni a városban? – ajánlottam. – Szívesen körbevezetlek. Vagy hamarosan megy a vonatod?
Valóságos kérdésáradatot zúdítottam rá. Ez rossz szokásom, ha valaki új emberrel találkozom, de remélem, azért nem fogom kikészíteni vele.
Egy kis ideig habozott a válaszon, gondolom átgondolta az ajánlatom.
- Ma nem indul vonat vissza, így itt ragadtam. - felelte, majd felém fordult. - Örömömre szolgál, hogy elfogadhatom ajánlatod. - válaszolta, majd feltápászkodott a helyéről, indulásra készen.
Gyorsan követtem a példáját, és nagy mosollyal az arcomon megindultam az ajtó felé.
- Igazán nem vetném meg, ha tudnál mutatni nekem egy szállót – mondta kedvesen, mire csak bólintottam egyet.
- Bízd ide, egy csomó van a környéken! – mosolyogtam, ahogy hátratáncoltam.
Szóra nyitotta a száját, de késő volt – a lábam megcsúszott a küszöbön, mivel persze nem szokásom hátranézni, majd egy óriásit vágódtam a hátamra, kisebb szisszenés keretében.
Fene ebbe a rohadt lépcsőbe, hogy soha nem tud megszűnni innen… na, jó, nem is, mert akkor csak még nagyobbat esnék.
- Megvagyok, semmiség!
Mielőtt Ita segíthetett volna, hamar összekapartam magamat a talajról, és leporoltam a ruhám, majd mintha mi sem történt volna, bekiáltva egy „majd jövök”-öt Mirának, és ahogy elhaladtunk a kapu alatt, azon gondolkodtam, hogy a sok közül melyik szállót mutassam meg Itachinak. Választék az volt bőven – bár a többség elég messze volt a Fairy Tailtől, szerintem érthető okok miatt, mivel a közelünkben mindig nagy volt a pusztítási számla.
Végül A White Fairy mellett döntöttem, ami a legközelebb volt a megállóhoz és a céhhez. Ez volt az egyetlen, amelyik kedvelte a Fairy Tailt a pusztítások miatt is. Sőt: látványosságnak állította be az összerombolt falakat. Kissé dilis volt a fazon szerintem, de jó fej.
Ahogy így sétálgattunk lefelé a domboldalon, közben pedig ecseteltem a szállodáról való tudnivalókat, az egyik utcából feltűnt két férfi. Eléggé szakadtas öltözetben virítottak, és valahogy gyanúsan méregettek minket, de próbáltam nem különösebben törődni vele, bár nehéz volt, és szerintem elég feltűnően bámultam feléjük majdnem minden ötödik másodpercben.
Észrevettem, hogy Itának is feltűnt, hogy zaklatott vagyok. Mondjuk nehéz lett volna nem észrevenni. Örültem, hogy nem kérdezte meg, mi miatt lettem hirtelen ilyen feszült.
Hogy lerövidítsük az utat lefordultunk az egyik mellékutcára. Kicsit megnyugodtam, mert a korábban látott alakok eltűntek. De nyugalmam alaptalan volt – ugyanis amint befordultunk, ott vigyorgott előttünk három lezüllött férfi.
- Uram, hölgyem - kezdte a középső. - Én és a barátaim úgy gondoljuk, hogy megoszthatnák a vagyonukat a nincstelenekkel.
Egyértelműen fenyegetés volt, ezt kivettem a hanglejtéséből. Kissé megdöbbentem, de nem azért, mert beparáztam, sokkal inkább, mert meglepett a kialakult helyzet.
A bal szélső fogatlan, redvás ruhás férfi, egy hatalmas mosolyt vetett felém, amitől majdnem kifordult a helyérő a gyomrom undoromban. Gusztustalan…
Ita hátrapillantott, gondolom ő is rájött, hogy ebből bunyó lesz, és felmérte a terepet. Csakhogy meglepetésben volt részünk: még két fazon állt ott. Igazi csürhe.
- Azt hiszem uraim, rossz fába vágták a fejszéiket - közölte velük határozottan Itachi. - Talán jobb lenne, ha odébb állnának, mielőtt bajuk esne.
A társaság hangos röhögésbe kezdett. Azt hiszem, ezeknek nem tűnt még fel, hogy mágusokkal van dolga. De mindjárt lefagy a mosolyuk, van egy olyan érzésem.
- Én a maga helyében magam miatt aggódnék - közölte, majd előrántotta kését.
A többiek követték példáját, én pedig halványan elmosolyodtam. Úgyis kell egy kis bemelegítés.
- Cassy, ha óhajtod, rád hagyom a hátsó kettőt, de ha nem akarod össze piszkolni velük a kezed, hagyd csak rám - mondta komolyan a társam, ahogy miközben felizzott alatta a hatalmas sárga mágikus pecsét.
- Viccelsz? Én soha nem maradok ki egy bunyóból sem! – vigyorogtam. – Akkor hajrá!
Csaptam ököllel a tenyerembe, mire megjelent a türkizkék mágikusköröm.
– Hadd szóljon!
Az alakok némileg ledöbbentek, ahogy tudatosult bennük, hogy mágusokkal van dolguk. Mivel féltettem a pulóverem, ezért egy gyors fordulással ledobtam magamról a fal mellé, így pedig láthatóvá vált a céhem vörös pecsétje.
Az elsőt minden komolyabb erőfeszítés nélkül kiütöttem azzal, hogy miközben rohant felém leraktam a kezemet a talajra, és egy kis területet bekristályosítottam. Ezen elcsúszott, és nagy robajjal a ládák közé vágódott – elsüvítve Ita lábai mellett.
- Te kis cafka! – förmedt rám a társa, ahogy elindult felém, de egy gyors mozdulattal elhajoltam, és keményen hátba vágtam, amitől elterült a földön, és láthatóan kiütötte magát. Legalábbis én azt hittem.
Így hát nagy mosollyal fordultam Itachi felé, aki éppen a falhoz vágta az egyiket, azt hiszem pont azt, amelyik olyan „szép” tekintettel nézett rám.
- Azt hiszem, meg is vagyunk – mosolyogtam. – Ez gyors volt.
- Ne bízd el magad! – ordította mögülem az előbb lecsapott férfi, és mielőtt észbe kaphattam volna, egyik kezével egy kést szegett a nyakamhoz, a másikkal pedig magához szorítva lefogta a karjaim.
Fúúúj! Visszanyeltem egy hatalmas rókázhatnékot, de igyekeztem nem levegőt venni a szagok elkerülése végett.
- Ide a pénzt, vagy átvágom a csaj torkát! – mondta, én pedig kezdtem sápadni a hányingertől, ami eléggé egyértelmű volt a fintoraimnak köszönhetően.
Hát ez a tag valamit nagyon benézett, ha azt hiszi, hogy simán azzal, hogy lefog, máris hatástalanított engem. Ránézte Itára, hogy tudtára adjam - engem nem kell félteni egy ilyen kis senkiházitól, de azért a kiszabadulásban jól jönne némi segítség.
Ita elég mérges arcot vágott, amitől kissé félelmetes hatást keltett. Csodáltam, hogy az engem szorongató fickó nem ijed be már csupán ettől. Én csak azért nem ijedtem meg, mert minden erőmet össze kellett szednem a hányinger leküzdésére, plusz tudtam, hogy engem nem bántana.
- Engedd el, akkor talán hagylak elmenni – mondta hideg hangon.
- Előbb a pénzt! – erősködöt, ahogy közelebb tolta a nyakamhoz a kést.
Ita egy kis ideg méregetett minket, és tisztán látszott az arcán, hogy valamin nagyon gondolkodik. Minden estre kicsit meglepett, mikor előhúzta a zsebéből az erszényt. Lendített egyet a kezén, majd a férfi jobb oldala mellé dobta a bukszát.
Bátorítóan rám mosolygott, amiből azonnal leszűrtem, hogy van valami terve. Fél szemmel a bukszára pillantottam, és észrevettem, hogy megnyújtja az árnyékát, ami elér az erszényhez. Mivel a férfi még mindig a társammal szemezett, ebből semmit nem vett észre.
Elképesztő… nem csak villám, de árnymágus is? Egyelőre nem tudok róla sokat, de az, hogy képzettebb mágus, mint én, már most egy lefixálható tény. A pasas még mindig engem szorongatva, óvatosan lehajolt a pénzért, de a csapdát nem vette észre.
- Lightning Bolt! - nyújtotta felé tenyerét Itachi, ahogy tiszta célpontot nyújtott neki.
A férfi megbicsaklott, önkénytelenül is az arcához kapva, ezt kihasználva pedig sikerült elmenekülnöm tőle, és tisztes távolságba táncoltam onnan.
- Cassy, húzódj félre! - parancsolt rám Ita, mire eleget téve a felszólításnak még négy lépést hátráltam, s így elértem a falat. - Lightning Bolt!
A villám pontosan telibe találta a férfit, aki egy kisebb ordítást követően elnyúlt a földön. Egyértelmű volt, hogy egy ideig nem kel fel, ettől pedig megkönnyebbültem.
- Jól vagy? – sétált mellém a társam, majd miután visszaszerezte a pénzt, a vállamra tette a kezét. - Nem esett bajod?
- Nem… azt hiszem, megvagyok. Bár enyhén kerülget a rókázhatnék – sóhajtottam. – Bocs de le kell ülnöm egy kicsit.
Azzal, miközben ezt mondtam, összecsúsztak a lábaim, és lehuppantam a kőre.
- Ember, levegő… El sem hiszem – vettem egy mély lélegzetet. – Azt hittem, megfulladok.
Igen, nekem ez a legnagyobb bajom ahhoz képest, hogy egy kést szegtek a nyakamhoz. Nem tehetek róla, ilyen vagyok na.
- Köszönöm szépen – mosolyodtam el kis idő múlva, ahogy felnéztem rá. – Megmentettél. Jövök neked eggyel. remélem, most már zökkenőmentesen jutunk el a szállodába.
- Én is remélem. Amúgy meg én tartozom neked, mert vetted a fáradtságot és segítesz nekem - válaszolta egy kedves mosollyal, majd felsegített engem.
Én nem éreztem ilyen nagy dolognak egy szimpla útmutatást, de inkább nem kotyogtam bele. A helyzetre való tekintettel nem kekeckedem.
- Nem hiszem, hogy további problémákba ütköznénk a továbbiakban - nyugtatgatott meg.
Szerencsére hamar összekaptam magam, és nem jött vissza a kaja sem. Újra megindultunk előre, hátrahagyva a laposra vert bandát. Ha ez lehetséges, még jobban megeredt a szám az eset után, mink korábban. Ugyan csak öt-hat percre volt már a hotel, mégsem telt el pár másodpercnél több, amíg nem meséltem valamit. Kissé csalódott voltam, mikor megtaláltuk a szállodát. Ha először vázát is törtem a fején, azt hiszem, egész jól összebarátkoztam ezzel a sráccal.
- Nos, mégiscsak ideértünk valahogy - mosolyogtam. - Azért kár, hogy holnap már mész is. Remélem, nem mentem nagyon az agyadra - nevettem fel. - Egyszer szívesen elmennék veled egy küldetésre. Ó, és nagy esély van rá, hogy hamarosan én fogok Shirotsuméban kikötni - gondolkodtam el, mielőtt válaszolhatott volna. - Magamat ismerve nem sokáig húzom büntetés nélkül - mosolyogtam kissé idiótán. - Na, de inkább befogom a számat, és hagylak válaszolni - biccentettem.
Végignézett rajtam, majd kedvesen válaszolt.
- Jól éreztem magam a társaságodban, persze a vázát leszámítva – mosolyodott el, mire zavartan megvakartam a tarkóm egy kisebb fintorgó mosoly keretében. - Ha netán nálunk jársz, ajánlom magam szolgálatodra, keress fel bármikor. Remélem hamarosan újra találkozunk.
Egy csókot nyomott a homlokomra, majd elindult befelé a fogadóba.
- A legjobbakat! - intett még hátra, mielőtt eltűnt az ajtó mögött.
Meglepetten elvörösödtem, aztán hangosan felnevettem. Tényleg egy nagyon aranyos srác, remélem, fogok még találkozni vele.
- Neked is a legjobbakat, Ita! – suttogtam vidáman, ahogy visszaindultam a céhem felé. – Remélem, tényleg találkozunk még. Majd ha Makarov megint büntetőútra küld, szerintem Shirotsume-t fogom megcélozni, azt hazudva, hogy nincs azaz isten, hogy betegyem oda a lábam – kuncogtam, majd egy dalt halkan dúdolva, s még egy utolsót hátrapillantva ténylegesen is hazafelé vettem az irányt.
|
| | | | Igneel
Ex-mesélő
Hozzászólások száma : 439
Aye! Pont : 12
Join date : 2011. Jan. 25.
Age : 33
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Kedd Júl. 26, 2011 10:10 am | |
| Hát mit ne mondjak, te aztán tudsz írni! Nem csak a rajzoláshoz van érzéked, de az írás is jól megy! Szóval nincs más hátra, minthogy megadjam a megérdemelt 200 VE-t! Ügyi vagyol ^^ |
| | | | Cassidy Angel
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 218
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 28.
Age : 29
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház
Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 3
Jellem:
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Csüt. Feb. 02, 2012 7:54 pm | |
| Nem sült tojás!
1.rész ~ Hétfő van. Utálom a hétfőket. Nagyon utálom… - morogtam magamban a rövid mondatokat, de végül már ez is untatott, így felhagytam vele. Egyszerű okok miatt rühellem a hét kezdőnapjait: mert ilyenkor szinte már megszokásszerűen elalszom, és mire beérek a céhbe, az összes jó küldetést lenyúlják előlem. Így jártam… francba. Végigfeküdtem a pulton egy fáradt sóhajjal, és azon gondolkodtam, mihez kezdjek magammal. Semmi ötletem nem volt, mivel üssem el az időt. Megsimogattam az ölemben nyugvó tojást, és sokadjára is mélyen kifújtam a levegőt. - Cassy, minden rendben? – kérdezte Mirajane, miközben egy poharat törölgetett szárazra. – Úgy nézel ki, mint aki a halálán van. - Megöl az unalom – morogtam alig hallhatóan, ahogy arccal a fába fejeltem. - Ennyire? - nevetett fel, majd letette az üveget a helyére, és egy másikat vett a kezébe. - Igen, ennyire. - Miért nem mész sétálni egyet? - Sétálni? Az is dögunalom. Ugyanolyan, mint ha itt ülnék egyhelyben. - Szívsz egy kis friss levegőt. A mozgás soha nem árt – ajánlotta kedves mosollyal. - Annak ellenére, hogy itt laksz, úgy tudom, nem nagyon mászkálsz a városban. Legalább megmutathatnád Hopenak, hol fog élni. - Nem lát ki a tojásból – válaszoltam, ahogy felemeltem a fejem. - Biztos vagy benne? – kacsintotta titokzatosan, ahogy a másik pohárral is végezve megtámasztotta magát előttem a pulton. – Amúgy is, szerintem már csak annak is örülne, ha kettesben mennétek valahová. - Öm… mit tudom én. Végül is… egy próbát megért – adtam meg magam végül, s még egy utolsót sóhajtottam, miközben felálltam a székről. Jobban belegondolva, Hope végül is az ölembe ugrott pár nappal ezelőtt. Lehet, hogy tényleg kilát a tojásból? Vagy, legalábbis érzékeli a környezetet maga körül. - Ugyan, egy kis kiruccanás nem érthet meg nektek – biccentette Mirajane, ahogy letett elém egy pohár almalét. – Ezt idd meg, úgyis elég meleg van ma tavaszhoz képest. - Köszönöm – vettem el az italt, majd pár kortyra felhajtottam az egészet. Mikor végeztem, a kis hátizsákomba tettem Hope-ot. Megigazítottam magamon a cuccaim, majd kissé kelletlenül ugyan, de megindultam kifelé. Mira vidáman integetett utánam. - Aztán vigyázzatok magatokra! Jó szórakozást! - Oké, szia! – intettem vissza kicsit derűsebben, majd nekivágtam az útnak. A városban a szokásoshoz képest eléggé csendes volt a környék. Nem sok ember lézengett az utcákon, pedig főleg hétfőnként nagy szokott lenni a forgalom. Meleg volt, pedig alig kezdődött el a tavasz… a jó időben főleg szerelmespárokat láttam kézen fogva sétálni. - Fenébe… sejtettem én, hogy nem lesz itt semmi érdekes – morogtam az orrom elé, ahogy elkezdtem focizni egy kaviccsal. – Remélem, legalább te jól szórakozol – pillantottam hátra a tojásra, és teljesen hidegen hagyott, ha esetleg páran hülyének néznek, amiért vele beszélgetek. Persze ő nem válaszolt, nem is vártam tőle ilyesmit. Nekem már csak az is elég volt, hogy nem beszélt vissza és nem oktatott ki. Néha eljátszom a gondolattal… vajon mennyi minden fog megváltozni, ha végre kikel? De mindig úgy döntök, nem gondolkodok előre a jövőn, csak élek a jelenben… aztán majd alakulnak a dolgok a maguk módján. Ahogy így merengtem, egyszer csak egy nagyobb tömeget pillantottam meg. Egy étterem előtt sorakoztak, s többen voltak, mint ahány embert eddig az utcán láttam. Mind egymást lökdösték és taposták, láthatóan nagyon el akartak érni valamit – ez pedig felkeltette az én kíváncsiságom is. Közelebb érve mennyei illatok érték el az orrom, amitől hirtelen korogni kezdett a gyomrom. Egy kis ideig gondolkoztam, közelebb menjek-e? De végül úgy döntöttem, semmit nem veszíthetek. Valami új tortát reklámoztak, ami láthatóan felettébb kelendő volt. Jó Fairy Tailes lévén nem telt sok időbe, hogy utat csináljak magamnak, mielőtt elkapkodják a kaját. Alapvetően nem vagyok illetlen, félreértés ne essék… de hát, ha édességről van szó, akkor mit nekem a jólneveltség? Olyankor törtetek előre, mint jelen esetben is. Dolgom végeztével elégedetten huppantam le az egyik kinti asztalhoz, Hope-ot magam mellé helyezve. Kényelmesen hátradőltem, fittyet hányva az engem nyársaló tekintetekre azoktól, akiket beelőztem a sorban vagy épp kicsit arrébb löktem őket. Belekóstoltam a tortába, és a szemeim szinte felcsillantak. - Egek, ez mennyei! – kiáltottam fel örömtelien, ahogy összecsaptam a kezeim, ujjaim között a villával. – Olyan kár, hogy még a tojásban vagy – sóhajtottam fel, ahogy megsimítottam a csöppséget. – Ha nem így lenne, most megkínálnálak vele. De majd ha felnősz, mindenképpen elhozlak ide egyszer, rendben? – biccentettem mosolyogva, majd folytattam az zabálást. Pillanatok alatt betermeltem a süteményt, egy morzsa sem maradt belőle. Megtöröltem a szám, majd felálltam a helyemről. - Mindjárt jövök, addig el ne mozdulj – pillantottam le Hopera, majd besiettem az épületbe, hátha elkészültek az újabb adaggal. Legnagyobb csalódottságomra továbbra is a sütőben honolt az édesség, így egy nagy sóhajjal vettem tudomásul – várnom kell. A kiszolgáló szerint még legalább fél órát… Morogva, zsebre tett kézzel ballagtam vissza a helyemre. Duzzogó helyett odaérve átváltottam kikerekedett szemű, pánikkal teli arcra. - Hope! – sikítottam a kis tojás nevét. – Hová lett?! Hope! Kétségbeesetten forgolódtam jobbra-balra, majd az egyik sarokban megpillantottam egy éppen eltűnő félben lévő fekete kabát körvonalait. Immáron mérhetetlen dühvel kezdtem el rohanni a sarok felé. ~ Szétverem. Bárki is nyúlt hozzá Hopehoz, én szétverem! Odaérve azonban semmit nem találtam. Egy lélek sem mászkált a hátsó udvaron… fogalmam sem volt róla, mi folyik itt. Megvakartam a tarkóm, majd a táskám felkapva az asztalról visszacsörtettem a kiszolgáló férfihez. - Nem látott itt egy tojást? Egy ilyen nagyot, fehér színű, kék mintákkal – mutogattam, mire a férfi lopva benézett a konyha. - Tojást…? Fogalmam sincs, hogy miről beszél, Kisasszony – rántotta meg a vállát. – Itt sok a tojás, de csak kis picik, átlagos méretűek. - Bemehetnék esetleg a konyhába körülnézni? Csak a biztonság kedvéért – kérdeztem gyanakodva, mire olyan heves fejrázásba kezdett, hogy azt hittem, lerepül a feje. - Nem, nem, szó sem lehet róla! Vendégek nem léphetnek be oda, csakis alkalmazottak! - He?! Ne már, ez meg micsoda?! - Ezek a szabályok, Kisasszony. Most pedig kérem, hagyjon dolgozni. - Dehogy hagyom! Addig nem, amíg vissza nem kapom Hope-ot! – háborodtam fel, ahogy lecsaptam a kezeim a pultra. – Addig egy lépést se mozdulok innen! Nagyot durrantam a kövön, majd az ajtó becsapódott mögöttem. Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, nem, hogy megszólalni. Az a paraszt kidobott engem! Szabályosan kidobott a tetves étterméből! - Na, jó, most lett elegem! – kiáltottam fel dühödten, ahogy feltápászkodtam. Hope bent van, ez egészen biztos. Az a pasi valamit titkol előlem. Nem fogom ennyiben hagyni ezt, erre mérget vehet! Felrobbantom ezt az egész kócerájt! Már készültem volna egy Fire Ball elhajításához, amikor eszembe jutott, hogy ezzel két szempontból sem fogok jól járni. Sőt, igazabból három. Első: Hope bent van… ki tudja hol… a végén még baja esne. Kettő: ott a tora. Nem maradna belőle semmit… S végül három: pillanatok alatt rám uszítanák a Tanács embereit, akkor pedig a Mester foghatná a fejét… jómagamról nem is beszélve. Bár még mindig ez utóbbi ok érdekelt a legkevésbé. De akárhogy nézzük, valami mást kellett kitalálnom. Ahogy jobban szemügyre vettem a helyet, kiszúrtam egy papírt a falon. Közelebb sétáltam – egy hirdetés volt. „Figyelem!
Éttermünk híján van a kiszolgáló munkaerőnek. Keresünk vállalkozó kedvű, csinos, kedves, megbízható, jószívű lányokat, akik élnének ezzel a lehetőséggel. Természetesen a fizetés sem marad el. Jelentkezni a kiszolgálónál, Andersen Úrnál lehet.
Sok sikert kíván: Aranyvirág Étterem” - Ez az! Tökéletes! – bokszoltam a levegőbe, de lelkesedésem azonnal lelohadt. – Vagyis… annyira mégsem… épp az előbb dobtak ki… Most mégis mit csináljak? – sóhajtottam fel tanácstalanul, majd igyekeztem kitalálni valami jó tervet. ~ Mihez fogjak… ha csak így bemegyek, egész biztos, hogy pillanatok alatt rám ismer. Elvégre öt perce sincs, hogy kivágott engem a francba. Valami álruha kell… de mégis milyen? Áh, egy fehér pulóver van nálam. De a fejem… azzal fogalmam sincs, mihez kezdhetnék. Lássuk, mit találok a táskámban…Teljesen kipakolva a hátizsákot olyan dolgokra is bukkantam, amikről fogalmam sem volt, hogy benne vannak. Gondolok itt egy kitudja hány napos, kőkemény kiflire, meg a jóval használhatóbb, két csomag hajgumira. Ezekről még valami rémlett, hogy pár héttel ezelőtt vettem őket, csak elfelejtettem kipakolni. Felkötöttem két copfba a hajamat, majd a nyakamba tekertem Hope sálját, amire nem rég bukkantam rá a szék mellett. Magamra húztam még pluszba a pulóvert, amit a táskában tartottam, és máris elfogadhatóbb volt a látvány. Igaz… ha többet látott volna az alak két percél, még így is biztos felismer. Azonban, mivel ez nem történt meg, talán egy próbát megér a dolog. Hope-ért mindenképpen. Ismét beléptem az épületbe, majd, mint aki most jár itt először, alaposan körülnéztem – magamban pedig imádkoztam, hogy ne tűnjön fel a pasinak, látott már engem. - Szép napot, Kisasszony! – köszöntött egy kisebb meghajlással, én pedig ujjongtam magamban, hogy nem vette észre a hasonlóságot. – Mivel szolgálhatok? - Jó napot – köszöntem vissza kissé eltorzított, magasabb hangon. – Az álláshirdetés keltette fel az érdeklődésem. Tart még az ajánlat? - Ez csak természetes! – csapta össze a kezeit a férfi lelkesen. – Erre fáradjon, kisasszony. Csak kitöltünk néhány iratot, és munkába is állhat. - Köszönöm – biccentettem vidáman, majd kinyitotta nekem a pult kis ajtaját, így beléphettem a konyhába. Ahogy végigsétáltunk a folyosón, rendesen is körbeforgattam a szemem – természetesen Hope-ot keresve. Egy jó ideig nem láttam semmit, de aztán elértünk egy nagyobb részt, ami maga volt a rendes konyha. Ahogy elhaladtunk az ajtó előtt, megpillantottam a kis tojást az egyik asztal tetején. ~ Tudtam! – hasított belém a gondolat, ahogy lefékeztem. ~ Hope! - Valami baj van, Kisasszony? – kérdezte a férfi, ahogy megállt, és hátranézett rám. - N-nem, dehogy. Semmi – ráztam meg a fejem zavartan. – Csak meglepődtem, hogy milyen nagy ez a helység. Nem jártam, még ekkora konyhában… - Szép, igaz? – kérdezte büszke vigyorral. - Nagyon - bólintottam, miközben továbbra is a tojásommal szemeztem. – És az ott? – böktem Hopera. – Soha nem láttam még ekkora tojást – füllentettem, s érdeklődve vártam a reakcióját. - Áh, az? Jó falat, igaz? ~ FALAT?! Parancsolsz, cseszd meg?! – üvöltöttem magamban, és nem bírtam megállni, hogy ne üljön ki az arcomra is a döbbenet. – Az egyik ostoba vásárlótól halásztam el. Akadékoskodott, de aztán kiraktam. - É-értem… - nyeltem egyet, hogy visszatartsam a dühömet még egy kis időre. – Mihez akar kezdeni vele? - Természetesen, sült lesz belőle! Nem is akármekkora! ~ Hogy mi a macskafarok?! – Jön egy nagyobb, gazdag vendégsereg, azoknak lesz felszolgálva. Hatalmas mázlim volt, hogy megtaláltam! Egyébként, kit tisztelhetek benned? Vettem egy nagy levegőt, majd Megragadtam a sálat, és lerántottam a nyakamból, s rácsavartam a kezemre. - Cassidy Angel vagyok, a Fairy Tail tagja. Jöttem a tojásomért! – jelentettem ki határozottan, majd egy hirtelen fordulattal bekanyarodtam a konyhába. Pár lépéssel beértem Hope-ot, majd megragadtam, és szorosan magamhoz ölelve szembefordultam a férfivel. Ő még egy másodpercig döbbenten pislogott, majd a szemei összeszűkültek. - Te kis cafka… mégis mit gondolsz magadról? Ismerősnek tűntél… de erre azért nem számítottam. - Inkább maga mit gondol magáról! – vágtam vissza mérgesen, visszatekerve a sálat a tojásra. – Meg akar sütni egy élőlényt? Barom! Nem adom Hope-ot senkinek! - Add vissza azt a tojást – jelentette ki, ahogy közelebb lépett hozzám. - Kizárt! – kiáltottam, ahogy egyikkezemet lángra lobbantottam. – Azonnal engedjen ki minket innen. - Ó, nem, nem – ingatta a fejét, ahogy megállt tőlem nagyjából tíz lépés távolságra. – Kell nekem az a szép falat, és a vendégeknek is. Élő? Na, ne röhögtess. A tojás az tojás. - Ő nem egy sima tojás! Hope az én társam, és nem fogom hagyni, hogy vacsoraként végezze. Ha kell, akkor nem félek erőszakot használni! - Valóban? Hm… milyen bajos. Ez esetben, nekem is mágiához kell folyamodnom – nyújtotta ki előre a kezét, s legnagyobb döbbenetemre abban kirajzolódott egy jégkard alakja. – Mi van, csak nem beijedtél? - Véletlenül sem – vágtam vissza, ahogy lerántottam magamról a pulóveremet. Kioltottam egy kis időre a kezemben a tüzet, majd a ruhába belecsavarva a tojást letetettem a fölre. Ezt követően védelmezően beálltam elé, s egy újból aktiváltam a lángokat. - Látom, makacs vagy – jegyezte meg a férfi, somolyogva. – Ez nem jó… így még lehet, hogy lesz veled egy kis bajom. - Ne becsüljön alá – morogta dühösen magam elé. – Fel fogom törölni magával a padlót, és összedöntöm ezt a kócerájt! ~ Ha harc, hát legyen harc! Rajtam aztán nem múlik. 1.rész vége |
| | | | Erza Scarlet
Ex-mesélő
Hozzászólások száma : 1289
Aye! Pont : 30
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 35
Tartózkodási hely : Magnólia, céh ház
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Pént. Feb. 17, 2012 10:59 pm | |
| Rá kell jönnöm, a kaland értékeléseket igen csak hátráltatja ha közben filmet nézek xD No de áttérve a munkád, kíváncsian várom a folytatást, csak így tovább!
Jutalmad: 200 VE és 50 VE a kis tojásnak
~~~Level Up~~~
~~Gratulálok~~ |
| | | | Cassidy Angel
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 218
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 28.
Age : 29
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház
Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 3
Jellem:
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Szomb. Ápr. 07, 2012 1:28 pm | |
| Nem sült tojás!
2.rész A férfi nagy lendülettel iramodott meg felém, majd ahogy közelebb ért, csapásra emelte a kardját. Leguggoltam a földre, hogy kikerüljem, majd a kinyújtottam a jobb lábam, és elkaszáltam a bokáját. Keményen durrant a padlón, de mielőtt a kristálykardommal odaszögezhettem volna a ruháját, végiggördült a talajon, s újra felpattant. Egy ideig így álltunk egymással szembe, majd megszólalt. - Nem volt rossz mozdulat, Kislány… de még nem elég. Tudod, régen én is mágus voltam, de egy kicsit sok gondom aggódott a céhemmel… így inkább a szakács szakmára váltottam. - És ez mégis kit érdekel…? Mert engem aztán kicseszettül nem – morogtam felé, erősen megszorítva a fegyverem. - Csak arra akartam kilyukadni, hogy valószínűleg jártasabb vagyok a mágiában, mint te. Nem tűnsz túl erősnek. - Nem nagyon vágom, miről beszél… de elegem van a szövegeléséből – zártam le a témát, s eltüntettem a kardom, majd kinyújtottam előre a kezem. – Fire Ball! Sajnos ügyesen elugrott a tűzlabda elől, az viszont telibe találta az egyik konyhakredencet. Gondolom, nem kell részleteznem, hogy lángra lobbant tőle… a férfi legnagyobb „örömére”. - Lángol! Az én egyetlen drága éttermem lángol! – sikította valami őrült módjára, majd lendített egyet a karján. - Water Snake! A víz pillanatok eloltotta az általam keltett lángokat. Valami ilyen lehűtés nem ártott volna a velem szemben álló fél agyának sem, ugyanis a feje szinte füstölgött a méregtől. Hátraléptem egyet, és szemügyre vettem a tojásomat. Valahogy el kéne intéznem, hogy ne legyen baja… de, mégis, hogy? - Te… te utolsó kis cafka… - sziszegte a férfi, ahogy indulatos léptekkel közeledett felém. - Nem elég, hogy belopózol az éttermembe, meg akarok fújni a sültemet, de még fel is akarod gyújtani ezt a helyet?! - Mondtam már, hogy Hope az enyém! Ki fog kelni, nem hagyom, hogy megsüsse! - Kikelni?! Na ne röhögtess! Az csak egy sima nagyra nőtt tojás! - Nem, nem az! – hátráltam, ahogy közeledett, majd a lábam hozzáért a Silvernihgthoz. Nagyot nyeltem. Nagy szám ide vagy oda, kissé szorult helyzetbe kerültem. Túl kicsi a hely ahhoz, hogy rendesen használjam a mágiámat, hatalmas konyha ide vagy oda. Rengeteg olyan dolog található itt, ami akármikor lángra lobbanhat egy rossz mozdulatomra. A kardom viszont semmit nem ér a távolsági mágiái ellen… emellett pedig azt se tudom, miket használ? A jég és a víz eddig biztos… vajon tartogat még mást is? - Ice Make: Sword! – kiáltotta, majd felém lendítette a kardot. Sikítva gurultam odébb, magamhoz ölelve Hope-ot. A fegyver így egyenesen az egyik pultba állt bele, minek láttán Andersen rémült szemekkel rántotta vissza a kezét. ezt követően a fejéhez kapott, s szinte kitépte a haját. - A konyhapultom! A szépséges konyhapultom! ~ Ez kész, ez a fazon konyhamániás vagy mi…? Ilyennel se találkoztam még soha. - Egyszerűen engedjen el minket innen, és akkor nem esik több kár a drága kis helyében! – szólítottam fel, ahogy talpra álltam, és szembefordultam vele. - Ezek után… hogy van pofád ilyet kérni tőlem…? – suttogta démoni hangon, ahogy megint közeledni kezdett felé. – Nem bocsájtok meg senkinek, aki kárt tesz az éttermemben! Felém hajította a kardját, amely ezúttal a falba állt bele. Rohanni kezdtem, egyenesen az ajtó felé, de menekülésem nem volt hosszú életű. - Ice Make: Floor! – rikkantotta, s mire észbe kaptam, már el is kenődtem a földön, s nagy sebességgel csapódtam bele a falba az alattam elterülő jég miatt. A fejem rendesen fájt az ütközéstől, és egy kicsit meg is szédültem. Viszont hál’ Istennek Hopenak semmi baja nem esett. Megpróbáltam felállni, de a csúszós talaj miatt visszazuhantam. Végül úgy döntöttem, akkor marad a cikibb közlekedés – mégpedig a földön kúszás. Szánalmasan festhettem, ahogy kalimpálva másztam előre a csúszós talajon, de amint kijutottam a fa felületre, rohanni kezdtem. - Állj meg, te átkozott! – üvöltött utánam a férfi, majd a következő pillanatban kicsúszott az ajtón, és üldözőbe vett. Rohanvást előkotortam a zsebemből a mágikus deszkám, majd aktiváltam, és felugrottam rá. Pillanatokon belül a magasba emelkedtem. Azt hittem, ez elég lesz, de nagyot tévedtem… - Flight! - hallottam meg, és ahogy hátrafordultam, bizony az egyenesen felém szálló, dühös alakkal néztem farkasszemet. Sikítottam egy kisebbet, majd még több mágikus erő felhasználásával nagyobb sebességre váltottam. Követett… ez pedig lassan kezdett nagyon felbosszantani. - Akadjon már le rólunk! – kiáltottam hátra, ahogy össze-vissza kacskaringóztam a levegőben. Nem volt könnyű egyszerre tartani az egyensúlyom, és vigyázni a tojásra is. - Ide a tojással! - Adja a halál! – ráztam meg a fejem mérgesen, majd a céhház felé vettem az irányt. Valahogy muszáj volt lekoptatnom ezt az idiótát… ha máshol nem, legalább a céhben talán biztonságban leszünk. Csináltam egy éles kanyart jobbra az egyik kereszteződésben, és örömmel láttam, hogy megnyílt az egyik kisebb vásár. Rengeteg ember sürgött fogott az utcán, ez pedig épp kapóra jött. Lejjebb ereszkedtem, és – noha ez elég veszélyes volt – szinte az emberek között kezdtem szlalomozni. - Hé! - Mi a franc?! - Vigyázz már! - Normális vagy?! - Idióta! – hangzottak mindenhonnan a felháborodott kiáltások. De ezzel legalább sikerült némi időt szereznem, ugyanis a férfi már nem mozgott olyan ügyesen, mint én. De kezdtem érezni, hogy sokáig nem tarthatom fenn a deszkás menekülési módot, mert rendesen fogyasztja a varázserőm ezen a sebességen. Párszor a fejemhez is vágtak ezt-azt a járókelők tárgyak képében is, de mindig sikerült –na, jó, egy kivételével – az utolsó pillanatban kikerülnöm őket. Az az egy viszont egyenesen fejen talált, és nem más volt, mint egy alma… Én mégis leszédültem a deszkáról, és beborultam egy krumpliszsákos stand készletébe. Fájdalmasan felszisszentem, és megérintettem a fejem… nem volt rajta pár horzsoláson kívül semmi. - Álljanak félre az utamból! – hallottam meg üldözőm ordítását valamivel távolabb. - Mégis mit képzel, mit csinál? Ne rohangáljon itt csak úgy! - Eresszenek át! - Micsoda vandál – jajveszékelt valaki. - Oké… úgy nézem, ő is abbahagyta a repülést. Ez azt jelenti, hogy fogy a varázsereje – felkaptam a tőlem nem messze heverő deszkát, és újra a kis méretébe váltottam. – Addig kell elszöknöm, amíg lehet. Szorosan magamhoz fogtam a tojást, majd lemásztam a kupacról, és elindultam a tömegben. - Elnézést! Bocsánat! Sajnálom! - szabadkoztam folyamatosan, ahogy néha beleütköztem pár emberbe. Végül csak átverekedtem magam a tömegen. A falhoz nyomtam az egyik kezem, és próbáltam kifújni magam. Végül azonban a földre roskadtam. ~ Csak kopna már le ez az alak! – gondoltam kissé elkeseredetten. ~ A varázserőm… túl sokat használtam fel belőle a mágikus deszka sebességének növeléséhez… Kell találnom valami búvóhelyet, különben komolyan nagy bajban leszek. Gyerünk, gondolkozz, gondolkozz…!A tüdőm csak úgy lüktetett, úgy éreztem, menten kiszakad a helyéről. Hallottam üldözőm hangját, ahogy egyre közeledett, és ordibált az útjába kerülőkkel, hogy eresszék tovább. Lenéztem a tojásra, és összeharaptam a szám. - Ne aggódj… - suttogtam neki. – Nem hagyom, hogy bármi bajod essen. Nem lesz belőled sült tojás a konyhájában… - Megvagy végre! – üvöltötte mögöttem a szakács, én pedig megpördültem a tengelyem körül. Már ő is elég fáradtnak látszott, bár nem vette annyira gyorsan a levegőt, mint én. Próbáltam megszüntetni a fáradság miatt keletkezett remegést a testemben, de nem akart sikerülni. - H… hagyjon már minket! Megmondtam, hogy nem adom oda magának Hope-ot! – lihegtem, ahogy kicsit biztosabban igyekeztem állni a lábamon. - Kell nekem az a tojás… a vendégek hamarosan megérkeznek! Mégis mit szolgáljak majd fel nekik?! - Bármit, de őt nem! Nem adom oda a társam! – kiáltottam mérgesen. - A társad? Egy tojás? Na, ne röhögtess! – fintorodott el. - Ő nem egy sima tojás… egyszer ki fog kelni! – szegtem neki dühösen. – Nem hagyom, hogy bármi baja essen… a társam és az is marad, nem lesz belőle senkinek a kajája! Ahogy ezt kimondtam, úgy éreztem, mintha a tojás megmozdult volna. Meglepetten néztem le rá, de nem láttam semmi változást. - És van is még erőd ahhoz, hogy harcolj? – szegte nekem fölényesen a kérdést. – Nem úgy tűnsz, mint akinek túl sok mágikus ereje maradt – idézett meg egy jégkardot, és egyenesen felém tartotta. – Ez az utolsó esélyed. Kérem a tojást. - Nem – jelentettem ki határozottan, a legkisebb habozás nélkül. A férfi erre felém lendítette a karját, én pedig lehunytam a szemem egy pillanatra. Hirtelen reccsenést hallottam, és újra a külvilágra figyeltem. Lenéztem Hope-ra, a szemeim pedig kikerekedtek a döbbenettől, de a támadómé is, ugyanis abbahagyta a csapást mielőtt elért volna. Hope tojása… megrepedt. A repedések pedig egyre jobban kezdtek végighaladni a héjon, majd a következő pillanatban egy nagyobb reccsenéssel összetör. Ezt követően egy pici, fehér pamacsra emlékeztető lény hullott az ölembe, aranyos, nyüszítő hangot kiadva. Felnézett rám, majd megint morgott picit, és adott egy puszit az orrával az arcomra. Kellett pár pillanat, amíg tudatosul bennem, mi is történt pontosan. - Ki… Ki… Kikelt! – sikítottam fel vidáman, és úgy öleltem magamhoz a bébit, hogy szinte megfojtottam szegényt. – Istenem, kikelt! Hope kikelt! El se hiszem! - M… Mi a… - dadogta Andersen, és szabályosan elült a földön. -… mi a fene… - Látja? Mondtam, hogy ki fog kelni, de nem hitt nekem! – daloltam vidáman, mialatt egy nagy puszit nyomtam a bébi fejére. – Annyira örülök! Hál’ Istennek… úgy vártam már ezt a pillanatot! - A… a tojás… így nem lesz kész a rendelésem! – csapott a földbe mérgesen a férfi. - Megérdemli – húztam fel mérgesen az orrom, ahogy elkezdtem vakargatni a pici hasát. – Meg akarta őt főzni! - Te ezt nem érted! – förmedt rám dühösen. – Egyedül képtelen vagyok két óra alatt összeállítani az egész menüt, ha több tojás kell hozzá egy nagynál, mert nincs rá elég időm! - És aztán? – vonta fel a szemöldököm. - Ha nem végzek időre, elvesztem a munkahelyem! – panaszkodott, mire döbbenten kerekedtek ki a szemeim. – Ez az egyesség! Ha most elbukok, oda az éttermem és a megélhetésem! A történtek ellenére… attól, ahogy ott feküdt a földön, és szinte a sírás határán állt, együtt érzést ébresztett bennem. Egy ideig csak álltam, és fintorogva bámultam rá, majd a kis Hopera pillantottam. Gyönyörű szemekkel pislogott rám, mintha csak ő is azt akarná mondani, hogy segítsek neki. - Ezt nem hiszem el, ennyi nyűgöt! – morogtam, ahogy szabad kezemmel a hajamba túrtam. – De mint a Fairy Tail tagja, mégsem hagyhatok valakit bajban…- Ezt hogy érted? –nézett fel rám meglepetten. - Segítek… - sziszegtem kissé keltelenül. – Mégse hagyhatom, hogy valaki élete a szemem előtt hulljon romokba, ha már a Fairy Tail egy mágusa vagyok. A végén még bűntudatom lenne…- De… sütni kell, és…- Tudok főzni és sütni is – mosolyodtam el kicsit kedvesebben. – Egyedül élek, ha nem értenék hozzá, nagy bajban lennék. - De… meg akartam ölni a társad… akkor meg…- De nem lett baja, nem igaz? Meg, ahogy elnézem… nem is haragszik magára – mosolyodtam el, ahogy megvakartam a picike fülét. A férfi pár percig megkövülten nézett vissza rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy komolyan gondolom. Igazából, én se tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen jó szívem van, és ennyire hülye vagyok… pedig ez volt az igazság. - Köszönöm! Nagyon köszönöm! – borult le a földre boldogan. – Megmentettél! - Azért még ne örüljünk előre – sóhajtottam fel. – De megteszek minden tőlem telhetőt. Cserébe viszont…- Megteszek bármit! Akármit! – vágott a szavamba lelkesen. - Amennyiben megmarad az étterme, törzsvendég lehetek, méghozzá olyan, aki ingyen eszik és annyit, amennyit akar! - húztam ki magam büszkén. Szemét lennék? Nem hiszem… inkább csak éhes. A kaja meg nem volt rossz. - Nos… azt hiszem, ennyit engedhetek – egyezett bele még mindig lelkesen. – Természetesen betartom a szavam. Még egyszer ezer hálám! - Mondom, hogy ne hálálkodjon előre – indultam meg vissza az étteremhez. – Hogy lehetek én ilyen hülye… én és a jó szívem… - duzzogtam, de attól, hogy Hope ismét adott nekem egy puszit, máris sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. – De hát, a gyerekeknek is jó példát kell mutatni… nem igaz? Igaz, hogy nagyon kellett hajtanunk, és párszor törtem-zúztam néhány edényt, de végül sikerült a segítségemmel elkészülnie időre a fogásokkal. Ami pedig még jobb, hogy a főztünk kifejezetten ízlett a vendégeknek! Nem is érték dicsérni őket. Végül minden jól alakult. A férfinek megmaradt az állása és az étterme, nekem pedig megmaradt a társam, sőt, mi több, ki is kelt. Azt hiszem, nem is végződhetett volna jobban a mai napom. - Nos, akkor én megyek is – fordultam mosolyogva a férfi felé. – Nincs már más dolgom, ugye? - Nincs… és még egyszer köszönöm szépen a segítséget, és sajnálom a korábban történteket… - Ugyan, rá se rántson – kacsintottam vidáman. – És köszönöm a törzsvendég kártyát is – mutattam fel a korábban kapott papírt, bár a nevem hiányzott róla. Majd otthon ráírom, ez nem probléma. Elindultam előre, hogy végre hazamenjek. - A… neved… - szólított az alak, mire megfordultam. Pillanatok alatt beért engem a kapuban, és lenézett rám. - Elfelejtettem a neved… mondanád még egyszer? – Hangja kissé zavartan csengett, mint aki szégyeni, hogy elfelejtette. - Persze. Cassidy vagyok. Cassidy Angel – biccentettem kedvesen. – A Fairy Tail mágusa – hangsúlyoztam, hogy növeljem a sok rossz mellett a céhem jó hírét is. - Megjegyzem, Cassidy – biztosított, bólintva egyet. – Bármikor szeretettel várlak titeket! Hálám örökké üldözni fog! - Csak utol ne érjen, mi? – vihogtam el magam, majd ismét útra kezdtem, és hátraintettem. – Viszlát! További jó munkát! - Nektek pedig további szép napot! Vigyázz Hope-ra! - Alap, hogy meglesz! – nevettem el magam, majd szorosan magamhoz ölelve a már bóbiskoló apróságot elfordultam az egyik utcába. Hosszú nap volt… de azt hiszem, megérte. Mit fog szólni Mira, ha holnap megmutatom neki Hope-ot! Már alig várom. Vége |
| | | | Cassidy Angel
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 218
Aye! Pont : 11
Join date : 2010. Dec. 28.
Age : 29
Tartózkodási hely : Fairy Tail céhház
Karakter információ
Céh: Fairy Tail
Szint: 3
Jellem:
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Szomb. Ápr. 21, 2012 4:19 pm | |
| Egy hosszú út a Blue Pegasusba
1.rész Nagyot nyújtóztam és ásítottam egyet, ahogy vártam a vonatot. Kellemes szél fújt, és kifejezetten jó idő volt. Tökéletes egy kis kirándulásra. Kár, hogy én nem kiruccanni készültem, hanem már megint feladatot teljesítettem. És tegyük hozzá, megint nem egy túl eseménydús feladatot… Ismét magam elé vettem a levelet, és alaposan is végignéztem, már legalább vagy huszadjára. Hatalmas volt bennem a kísértés, hogy kibontsam, de nem nekem szólt… Bob mesternek kellett eljuttatnom a Blue Pegasusba, ami nem épp a szomszédban volt. Hosszú útnak néztem elébe, épp ezért a kis társamat sem akartam otthon hagyni. - Cassy, Cassy! – csóválta érdeklődve a farkát, ahogy kilesett a kis táskájából. – Hova megyünk pontosan? - Már harmadszorra kérdezed meg – sóhajtottam kissé rosszallóan, de aztán megvakartam a füle tövét. – Még mindig ugyanoda. A Blue Pegasus céhházhoz. - És az merre van? – faggatózott tovább. - A Hakobe hegyek környékén, onnan, ahonnan elvileg te is származol – feleltem, mialatt végiggondoltam, mit is olvastam korábban egy Silvernightokról szóló könyvben. - Ahonnan származom? – kérdezett vissza, és kissé értetlennek tűnt. - Származol, tehát a szülőfölded – tájékoztattam megértően. – Egyszer majd elmegyünk oda is, rendben? Ha kicsit nagyobb leszel. - Hurrá, hurrá! – vakkantotta lelkesen. – És milyen az a hely? - Hideg van, és nagy hóviharok szoktak lenni. Ezért nem biztonságos még most odamennünk, mikor ilyen kicsi vagy – simítottam végig a fején. – De a vonatból majd talán láthatod a hegyeket, nem tudom. Még soha nem jártam a Blue Pegasusban. A beszélgetést egyelőre hanyagolnunk kellett, ugyanis a vonat végre befutott. Órámra néztem, és meg kellett állapítanom, hogy meglehetősen pontos volt. Felszálltam, és körbetekintetem a vagonban. Megdöbbentett, hogy mennyire sokan voltak. Elindultam találomra egy irányba, szinte úgy kellett kacskaringóznom az emberek között, és furakodnom. Nem tudom, mi a fenétől volt ilyen nagy a tömeg. Legalább három vagont átjártam, ami mind tele volt, mire egy kabinban helyre bukkantam. Betekintettem, és egy felemás hajszínű lány ült az ülésen, egy fekete gombóc társaságában. - Szia! – köszöntöttem. - Elég sokan vannak, a legtöbb hely tele van... nem baj, ha csatlakozok? - mosolyogtam rá kedvesen. - Nem, nyugodtam - felelte. - Köszi - biccentettem, majd lehuppantam mellé, és a kis táskából az ölembe helyeztem Hope-ot. A picike meglepetten szemezett a másik kölyökkel, na meg persze a gazdájával. De valahogy úgy néztem, jobban érdekli a fekete gombóc a lánynál. - Cassy, Cassy! - vont kérdőre a pöttöm. - Mi ez? - Nem mi, hanem ki, ha élőlényről van szó. Jelen esetben pedig többes szám, úgyhogy inkább kik - tájékoztattam kedvesen. - A nevem Cassidy Angel, ő pedig itt a társam, Hope - mutatkoztam be előbb én. Utazótársam elmosolyodott, és láttam, hogy az ő társai is eléggé szemez Hope-pal. - Örülök a találkozásnak! Én Mona Okami vagyok, ez a szőrgolyó meg mellettem Noir – válaszolta. Noir gyanakodva méregetett hol engem, hol Hope-ot, aztán a társára nézett. - Mi az? - kérdezte tőle Mona, mire csak hevesen megrázta a fejét. - Azt hiszem, megijesztettük - kuncogtam el magam egy kicsit. - Ne haragudj. - Cassy, Cassy! Megharaphatom őket? - faggatózott Hope, mire fejbe pöccintettem. - Mondtam már, hogy szokj le erről – sóhajtottam kissé rosszallóan, majd Mona felé fordultam. - Bocsi, ne vedd komolyan. Rossz szokása, hogy mindent, ami érdekli, megharapdál. Próbálom leszoktatni róla, de kicsit nehezen megy. Hope-ot szemmel láthatóan csak az én kezem tartotta vissza attól, hogy közelebbről is megszemlélje a másik bébit. Felé nyújtotta a nyakát, és a levegőbe szimatolt. - Nem, semmi baj - felelte. Noir kicsit összehúzta magát mellette, és a füleivel bizalmatlanul sunyított. Láthatóan ő nem volt annyira nyílt, mint Hope. - Nyugi – simította végig a bundáját Mona, mire szemmel láthatóan sokkal nyugodtabb lett. - Hope… nem mindenki viseli olyan jól a közvetlen támadásokat, mint te - húztam vissza egy kicsit a szőrgombócot. - Viselkedj egy kicsit. - De… - nyüszítette, ahogy megint nyújtogatni kezdte a nyakát és szimatolni. - Hope - váltottam picit komolyabb hanggal, mire gúnyosan felhorkant, és összegömbölyödött az ölemben. - Egyébként, szabad kérdeznem, mi járatban vagytok errefelé? - fordultam újra Monához. - Nem hinném, hogy kárt tennének egymásban – jegyezte meg útitársam a rosszcsontot szemlélve. - Mi épp hazafelé tartunk. És ti? - Engem megint munkára ítéltek - mosolyogtam el nem valami lelkesen. - Előbb Erába kellett jönnöm, hogy leszállítsam a mester papírjait, most pedig a Blue Pegasushoz tartok egy levéllel Bob Mesternek. Egyébként, mágus vagyok, és a Fairy Tail tagjai vagyunk - fűztem hozzá. Makarov velem adatta le a kártérítési számlákat vagy mi a rákokat, meg a jelentéseket, így plusz kitérőt kellett tennem az út során. Egyetlen szerencséje, hogy ő állja az utam költségeit… ha nem így lenne, el nem jöttem volna egy ilyen hosszú útra. - És tudod, merre találod a Blue Pegasust? - kérdezte. - Hm… Van térképem - halásztam elő a papirost. - Bár ezen inkább csak a megállók vannak rajta. Valójában azon kívül, hogy a Hakobe hegy környéke, nem kaptam semmiféle útmutatást a mestertől, mondván, elég nagylány vagyok már, találjam fel magam… - morogtam a mondat végét. Igen, ez a Mesternek egy kedvenc taktikája volt… hogy az ifjoncok találják fel magukat, mert nem lesz mindig ott valaki, hogy segítsen rajtuk. Ez mind szép és jó… de egy tetves megállóhelyet azért mondhatott volna konkrétan! - Esetleg te nem tudnál segíteni? - De, ezer örömmel – mosolygott rám kedvesen. - Mona… - kezdte el bökdösni a mancsával a lányt, de ahogy mi ketten is rá figyeltünk, megszeppenve összehúzta magát. - Mi az? - kérdezte tőle bíztatóan a lány. - Mit szeretnél? – végül a pici két lábra állt, szerintem nem akarta, hogy halljuk, mint mond a társának. Miután elmondta, amit akart, Mona egy puszi kíséretében letette a földre. Szegényke viszont így se ment messzebb, csak a lábához ült. - Én is, én is! – pörgött fel Hope, majd leugrott az ölemből. Csak azzal nem számolt a drágaság, hogy még nem mestere a landolásnak, lévén mennyire kicsi, és a járása is még kicsit bizonytalan. Kisebb nyekkenéssel, puffanva terült el a földön. - Szent ég! – hajoltam utána ijedten, és megsimítottam a hátát. – Jól vagy, Hope? De buta vagy… a végén összetöröd magad. Szólhattál volna! - N… Nincs bajom… - felelte, és talpra küzdötte, majd megrázta magát, s szemezett Noirral. - Biztos nem lett baja? - kérdezte Mona is. Na, igen, a puffanásnak, amivel földet ért, nem volt épp jó hangja. Emellett Hope elég törékeny is még, hisz a járása ugyan sokat javult, de néha most is bizonytalan. - N… Nincs bajom – ismételte meg, s húzta ki magát büszkén, majd lépkedett párat, hogy bizonyítsa az igazát. – Ennyi… meg se kottyan. - Legközelebb vigyázz jobban – róttam meg egy kicsit. - Ne legyél meggondolatlan. Ezt követően újra Noirral kezdett szemezni, és óvatosan lépett felé egyet. Kivételesen nem letámadta, gondolom, a korábbiak után rájött, ezzel csak megijesztené, az pedig neki se állt szándékában. Aztán még egy lépés és szimatolás, s várta a reakciót. - Sz-sz-szia - mondta halkan Noir. - Szia! – csóválta a farkát lelkesen Hope, és még pár lépést közeledett. – Hope vagyok – mutatkozott be ismét, pedig már korábban elhangzott a ne többször is. Szerette ismételgetni a dolgokat, ha úgy tartotta kedve. Ez valamikor aranyos volt, valamikor zavaró. De most, mivel inkább a barátkozás céljából mondta, nem zavart. - Mondd meg neki szépen a neved – tanácsolta neki Mona türelmesen. Hope kíváncsian vizslatta, és egyelőre nem közeledett. Örültem neki, hogy nem veti rá magát azonnal szerencsétlenre. - É-én meg… - gondolkodott el egy pillanatra, majd folytatta. – Noir. Válaszát a lány egy gyors simogatással jutalmazta. - Örülök, hogy megismerhetlek! – nyomta kicsit a mellkasát a földre Hope, és játékosan csóválta tovább a farkát. – Szeretsz játszani? - Aaaazt hiszem... ? – Ez inkább bizonytalan kérdésnek hangzott, mint sem kijelentésnek. Könyörgő szemekkel nézett fel a társára, egyértelműen arra várt, hátha kap valami segítséget. Mona viszont csak mosolyogva megrázta a fejét. - Nem játszunk valamit? - kérdezte továbbra is a legnagyobb lelkesedéssel, és picit közelebb kúszott, majd hempergett egyet. - Valami vicceset! - Hope nagyon eleven - jegyeztem meg mosolyogva. - Ez sokaknak lehet, hogy kicsit ijesztő. - Ezzel nincs is baj, Noir is ilyen, csak kicsit fél az idegenektől. Általában le sem lehet lőni – tájékoztatott a lány. - Értem - biccentettem kedvesen, mialatt szemléltem, ahogy Hope lassan egyre közelebb gurul hozzá... szó szerint, majd megállt egy biztosabb távolságban, és megint félig a földhöz lapulva lóbálta a farkát, jelezve, szeretne játszani. - Nagyon aranyos Noir - jegyeztem meg. - Hope is - felelte. - Miért nem játszol vele? – fordult Noirhoz. - Nem tudom… - gondolkodott el. - Mit kellene csinálnom? - kérdezte. - Köszi - vigyorodtam el, majd tovább néztem a jelenetet. - Mit szólnál a birkózáshoz? - ugrált egy picit Hope, majd megint a földhöz lapult. - Vagy mit szeretnél játszani? Noir gondolkodott egy ideig, hogy mit tegyen, aztán egy szöszmösz indult meg az orra felé, majd landolt rajta. Aztán a pici nagy levegőt vett. - Hope, jobb lenne, ha most egy kicsit hátrébb... – kezdte Mona, de elkésett vele. A fekete gombóc hirtelen fújta ki a levegőt egy hatalmas tüsszentés keretében, de ez nem volt minden. A bundáján tekergő minták egy pillanatra lángcsóvákat köptek. -… mennél - fejezte be a korábbi mondatot az útitársam. Egy picit megugrottam, de én még mindig nem ijedtem meg annyira, mint Hope. Ő rémülten nyekkent egyet, majd szinte hátrabukfencezett, és a lábaim mögé menekült. Onnan pislogott ki Noirra, elég ijedten, még remegett is. - Cassy, majdnem sült lettem! - nyafogott, ahogy egészen hozzám bújt. - Noir nem akart bántani - próbáltam megnyugtatni, de muszáj volt kicsit kuncognom. - Vagy tévedek? - fordultam a pici felé. - Én… én… én... Mona! – szegény csöppség láthatóan a sírás határán állva próbált meg felmászni a lány mellé a székre. - Csssss... – próbálta csitítani Mona. - Jól van semmi baj. Felvette Noirt, majd babusgatni kezdte. Igazából nem is tudom, ki ijedhetett meg jobban, Noir, vagy Hope? - Az a helyzet, hogy még nem igazán ura a lángjainak, így előfordul, hogy mikor tüsszent ez történik – magyarázta Mona, hogy tisztázza a korábbi helyzetet. - Semmi szándékosság nem volt benne, csak véletlen volt – mondta a még mindig mögöttem kuporgó Hopenak. - Hope a harapással van így – mosolyodtam el megint. - Néha erősebbre sikerül, mint amilyenre akarja. - Megijedtem… - morogta Hope félősen, majd, miután felemeltem, egy kis szünetet követően megint mászni kezdett Noir felé. - Legközelebb szólsz, ha tüsszentesz? - mászott közelebb, és egy picit hátralapította a füleit, mint aki gyanakszik. - Ha játszol velem, nem leszek morcos... Noir először nem nagyon válaszolt. Mona hirtelen a zsebébe nyúlt, majd egy kis piros labdát szedett elő belőle. Noir szemei szinte szabályosan felcsillantak, és máris sokkal izgatottabb lett. - Szeretnéd? – kérdezte a kicsit, mire az bőszen bólogatott. - És Hope is játszhat vele? Na, erre már inkább értetlenkedve pillantott fel rá. Mint aki azt a kérdést szegezi neki gondolatban hogy mégis miért kellene valaki másnak is az ő játékával játszania? - Talán – felelte még mindig szipogva egy kicsit. - Jól van – nyomott mosolyogva egy puszit a fejére Mona. - Akkor most leteszlek. Ahogy a törpe földet ért, máris édes szemekkel nézett a labdára, miközben a farkát csóválta. Alig bírt ülve maradni. - Tessék – gurította neki a labdát a lány, mire az habozás nélkül rávetette magát. Hope ezúttal megböködte a macskával a karom, mielőtt megpróbált volna lemászni mellé a földre. Elmosolyodtam, majd megfogtam, és letettem a padlóra. Óvatosan indult meg Noir felé, és szemmel láthatóan nagyon szeretett volna játszani azzal a labdával. Noir egy ideig nézett rá, de mivel nem volt semmi ellenséges reakciója a közeledésére, végül ő is beszállt a játékba. Kinéztem az ablakon, és meglepetten vettem tudomásul hogy a hópelyhek egyre jobban szálingóznak. Valószínűleg már közeledtünk a hegyek felé. Remélem, minden nagyobb gond nélkül meg fogjuk úszni az utat… 1.rész vége |
| | | | Cana Alberona
Mesélő
Hozzászólások száma : 597
Aye! Pont : 28
Join date : 2011. Apr. 05.
Age : 37
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel Kedd Május 15, 2012 5:43 pm | |
| Úgy látszik ma csak cuki kisfarkasok jutnak nekem itt a kalandok közt, örülök, hogy lenyúlhattam Erzától Hope kikelésének pillanatát buhahahahahaaa... 
Az első kaland nem különösebben kötötte le a figyelmem (kivéve persze Hope születését), viszont örülök, hogy az első rész ismerete nélkül is tudtam, hogy miről van szó. Hiba nem volt benne.
A második viszont kevésbé volt eseménydús, mégis olvastatta magát, ráadásul külön dicséret a szép összjátékért. A farkaskák még mindig tündi-bündik, és kíváncsian várom milyen élmények várnak rád a Blue Pegasus otthonában. 
Jutalmad a két kalandért összesen 600 VE, Hope pedig kap további 120 VE-t!
Ui.: Az "alap, hogy meglesz" és a "mi a rákokat" kifejezések tökéletesen illúziórombolóak, és ízléstelen is, nem szeretném többet látni ezeket az írásaidban, te ennél sokkal jobb vagy. |
| | | | Ajánlott tartalom
| | Tárgy: Re: Cassidy Angel | |
| |
| | | | | | Cassidy Angel | |
|
Similar topics | |
|
| | Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |
|
