Laura

Tárgy: Laura Kedd Márc. 15, 2011 5:45 pm

Név: Laura Weillschmidt
Nem: Nő
Kor: 17
Klán: Grimmoire Heart
Szint: 11.(A)

Kinézet: 165 centi magasságával és 47 kilójával, átlagos testalkatú lány. Ezüstös árnyalatú haja derekáig ér le, míg jobb szeme vérvörös színben pompázik. Bal szemét egy sötét kalózkötéssel takarja el, amit ritkán vesz le, ám, ha megteszi, jól kiüt, hogy a két szeme különböző színű, hiszen az egyik mesterségesen kreált. Mágiájának köszönhetően, sűrűn cserélgeti a ruháit, nincs olyan viselet, ami általánosan jellemző lenne rá.

Képek:
Szemfedővel
Anélkül

Jellem: Elég nehéz közös nevezőre jutni vele, hála magába zárkózó személyiségének. Múltjából adódóan nem tud igazán szocializálódni, de nem is nagyon akar. Ha valaki meg is próbál közel kerülni hozzá, azt hamar elriassza felsőbbrendűségi fóbiájával, és pökhendiségével. A küldetéseit leszámítva, nem sok dolog érdekli.

Mágia:

Fegyvermágia:

• Dual Wield /Kétkezes fegyverhasználat/
• Weapon Moving /Fegyver mozgatás/
• Distance Ex-quip /Távolsági Idézés

• Fegyveridézés:

• Páncélidézés:

• Egyéb ruhaidézés:

Előtörténet:

1. Fejezet - Éles fájdalom a halovány múltban.
Amikor az emberek felelevenítik gyermekkorukat, megpróbálnak olyan emlékeket felidézni, melyek melegséggel töltik el a szívüket. Ám, ez az én esetembe közel se olyan egyszerű. Az én emlékeimet egy teljesen másfajta melegség tölti meg... a kín kegyetlen forrósága.
Halvány, töredezett emlékfoszlányaim, egyfajta mozaik darabjaiként is felfoghatóak. Egy mocskos, zárt helység, melyet a sötétségen kívül csak a magány töltött meg... a félelem... és a folytonos fájdalom, mely belülről akarta szétszaggatni a testem.
A cellának is nevezhető szobát csak néha látogatták. Börtönöm ajtaja ritkán tárult ki, amikor is ennivalót hozott valaki. Ezen ritka alkalmakkor a helységet rövid ideig, kintről származó fény árasztotta el, mely rávilágított elgyötört, vérben ázott testemre.
Fogalmam sincs, hogy voltam képes túlélni ezt a korszakot... de valamiért kitartottam. Nem jutottam sok élelemhez, de nem is volt rá szükségem. Az akkoriban még satnya, végletekig elgyengült testemnek, még az a kevés étel is képes volt fenntartani létfunkcióit. A fájdalom, mely a magány minden egyes percében velem volt, lassan részemmé vált, és egyre kevésbé korlátozott... akkoriban még fogalmam sem volt, mi égeti belülről testem egészét, nap, mint nap, de megtanultam együtt élni vele. Nem ismertem az okokat, a részleteket, se a körülményeket, vagy a célokat... de túléltem.

2. Fejezet - Álmainkba tekint, ki a mélyben lát egy fényt.
Egy nap érdekes zajok ébresztettek fel álmomból, és szakítottak vissza a valóságba. Addig számomra teljesen idegen hangok járták át cellámat... emberek beszélgettek körülöttem. Mindazonáltal, nem tudtam pontosan megnézni, hogy kik is kommunikálnak sötét patkánylyukamban, hiszen szemeimet alig bírtam kinyitni, hála a beáramló fénynek, mely szabályosan égette a sötétséghez szokott retináimat. Mindösszesen pár lábat láttam, melyek körülöttem toporzékoltak. Kis idő elteltével az egyik beszélgető alany megragadta karom, majd annál fogva húzni kezdett valahová.
Elhagyatott, mohákkal benőtt folyosók váltották egymást lépteink nyomán, mígnem egy magasabb szinten lévő, tág szobához érkeztünk. Ámulva tekintettem körbe a Napfény narancsos fényétől pompázó helységben, ahol olyan dolgok tárultak elém, melyeket még sose láttam. Bámészkodásom közben az egyik alak rám zárta a szoba ajtaját, de ez egy cseppet sem érdekelt abban a pillanatban. Jóval érdekesebbnek találtam a tág helység egyik sarkában elhelyezett ágyat, hisz azelőtt még sose találkoztam olyan puha, és kellemes érzéseket kiváltó dologgal. Súlytalan pilleként terültem el nyugvóhelyem bársonyos betétjén, és akkor, életemben először, teljes mértékben elfeledkeztem a testemet égető fájdalomról... ekkor, ez a másoknak oly megszokott, hétköznapi kiegészítő elérte, hogy boldogság gyúljon a szívemben.
Bár fogalmam sem volt, mi lehetett az oka hirtelen átköltöztetésemnek, de nem is igazán érdekelt. Akkoriban nagyon kevés dolgot fogtam fel a külvilágból, olyan voltam, mint egy másoktól függő, tudatlan kisállat. Mindaddig, amíg Őt meg nem ismertem.
Pár napra rá, hogy új szobába hurcoltak, egy különös vendégem érkezett. Külleme teljesen más volt, mint azoknak a tagbaszakadt, sötét alakoknak, akik ételt hordtak nekem. A kora reggeli Napfény, gyönyörű fényjátékkal világította meg gabonaszőke haját, miközben halványlila szemeivel kedvesen méregetni kezdett.
A velem egykorú lány, kisvártatva beszélni kezdett hozzám, de én semmit sem értettem abból, amit mond. Láttam, ahogy ajkai mozognak, s kedves gondolatok hagyják el azokat, de nem ismertem szavai jelentését. Egy sötét lyukban sínylődtem, mióta az eszemet tudom, sose tapasztalhattam ki az emberi beszéd mibenlétét.
A szőke lány, tehetetlenségem látva rámmosolgyot, majd lassú léptekket közelíteni kezdett felém. Persze, én vadállatias öszöneimtől vezérelve azonnal hátrálni kezdtem, és nyögdécselve, egészen a közeli sarokig kúsztam. Korai látogatóm azonban nem adta fel szándékát, óvatosan leggugolt elém és tenyerét a homlokomra helyezte. Az ösztöneim miatt ugyan reszkettem, de valamiért tudtam, hogy nem akar nekem rosszat.
Arcán hamarost ismét kirajzolódott szívmelengető mosolya, majd tenyerének vonalában egy aranysárga mágikus kör izzott fel. Az erős fény, narancsos árnyalatba öltöztette az egész helységet, miközben én szemeim lehunyásával próbáltam védekezni az idegen jelenséggel szemben.
Mikor szemhéjaimat óvatosan felnyitottam, láttam, ahogy a lány kezével hófehér hajamba dúrt, majd ismét beszélni kezdett... de ezúttal már értettem, mit mond...
- Most már jobb, ugye? - Mosolygott rám.
Bár, valamilyen oknál fogva rájöttem szavainak értelmére, mégis képtelen voltam felelni neki... teljesen összezavarodtam. Olyan volt, mintha mindig is ismertem volna a betűket, az azok közötti kapcsolatokat, és összefüggéseiket. Zavarodottan néztem látogatóm lila szemeibe, azok színkavalkádjából próbáltam meg kifürkészni, mi történhetett...
- Nos, igen, ez kissé különös lehet a számodra. - Vakargatta meg tarkóját. - Kezdjük a nevekkel. Én Charlotte vagyok. Charlotte Nadil.
- Nevek? Nekem is van? - Kérdeztem rá bátortalanul.
Ekkor hagyták el életemben először szavak az ajkaimat, de mégis olyan természetesnek tűnt, mintha mindig is tudtam volna beszélni.
- Persze. Bár, valószínűleg te nem tudod... de ez majd segít. - Nyújtott át egy papírfecnit, melyet az egyik zsebéből kotort elő. - A mágiámnak köszönhetően, olvasni is képes vagy.
- Mágia? - Vettem át tőle a papirost.
- Igen. A mágiaművészetek egy ritka és bonyolult ágát használom, az archívum mágiát. Annak a segítségével, olyan ismereteket tudathatok másokkal, melyekkel azelőtt még nem rendelkeztek. Épp ezért vagy képes beszélni és olvasni, annak ellenére, hogy senki se tanított meg rá. - Magyarázta kedves mosolyával. - Szóval, olvasd fel kérlek a neved, arról a cetliről.
- Rendben. - Néztem a papírra. - Laura Wei... Weillsch... Weillschmidt... hű, ez aztán fura név.
- Szerintem inkább aranyos. - Szélesedett ki mosolya. - És, ha ezt ki tudtad olvasni, akkor bármit ki fogsz tudni... azaz, sikerrel jártam. - Állapította meg diadalittasan.
- Viszont... nem értem... miért segítesz nekem? - Néztem rá froncsolt tekintetemmel. - Sőt... hogy őszinte legyek, semmit se értek...
- Ne aggódj, pont ezért vagyok itt. Mert te különleges vagy. - Helyezte tenyerét gyomromra.
- Különleges? - Kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen. Hisz leküzdötted a fájdalmaidat, melyek ezidáig a testedet égették belülről. Tudod, kevesen élik túl, ha ilyen fiatalon egy lakrimát ültetnek a testükbe.
- Lakrimát...? - Kerekedtek ki szemeim.
- Mágikus eszközök, melyekkel, a megfelelő eljárások segítségével, növelhetőek egy adott egyén képességei. És mivel te túlélted a kritikus szakaszt, kiérdemelted, hogy tovább léphess.
- Szóval egy idegen anyag akarta szétszaggatni a testem ezidáig... - Futott át rajtam a felismerés. - De hogy kerültem ide pontosan? És egyáltalán, hol vagyunk? - Nos, hogy hogyan kerültél ide, nem igazán tudom... - Helyezte tenyerét tarkójára. - Valószínűleg téged is úgy szedtek össze valahol, és idehoztak tesztalanynak... Viszont, azt már tudom, hogy hol vagyunk. A Raven Tail nevezetű céh egyik szállásán. Ezelőtt pedig ugyanezen céh katakombáiban sínylődtél.
- Raven Tail?
- Egyike a leghatalmasabb sötét céheknek. Én is a foglyuk vagyok, akárcsak te... De a képességeim miatt úgy döntöttek, hogy egy szobába zárnak minket. Így könnyebben kihasználhatod a benned lévő lakrima erejtét. Ha pedig egyszer érdemesnek találnak rá, a céh teljes értékű tagja leszel... azaz szabad.
- Szabad leszek?
- Igen. - Vette fel szokásos mosolyát. - Épp ezért is fontos, hogy erőssé válj. Tudod, a kinti világ gyönyörű... és csak rád vár.
- Akkor... válljunk erőssé, együtt. És mindketten szabadok leszünk. - Nyújtottam neki mosolyogva a kezem.
- Rendben! - Fogta meg karomat.
Bár, az elkövetkezendő időszakban nagyon ritkán szakadhattunk ki a szobánk szürke börtönéből, Charlotte rengeteget beszélt a kinti világról. Mesélt az emberekről, városaikról, végtelenbe vesző tájakról, tengerekről... és a mindent átitató fényről, mely a legtöbb embernek oly természetes. Már akkor is tudtam, hogy ki kell szabadulnunk... de nem úgy, hogy azon szervezet szolgálatába álljunk, mely tönkretette az életünket. A saját talpunkra kell állnunk, és akkor minket is elérhet a Nap fénye... és szabadok lehetünk... együtt.

3. Fejezet - Sose adom fel, mindörökké védelmezni foglak!
Az elkövetkezendő időszakot leginkább az edzésem töltötte ki, mind fizikális, mind mentális téren. Amikor kiengedtek minket börtönünkből, egy tág, földalatti arénához vezettek, hol kiaknázhattam a testemben lévő lakrima hatalmát, mely az átlagnál nagyobb fizikai és varázserőt biztosított a számomra.
Egy idő után megtanultam az általam forgatott fegyvereket és felöltött páncélokat más terekből megidézni, így méginkább kihasználhattam a bennem lévő mágikus tárgy potenciálját. A teknikáim egyre csiszoltabbá váltak, mígnem elértem arra a pontra, ahol már kellően erősnek éreztem magam ahhoz, hogy Charlotte-al együtt megszökhessünk, és kivívhassuk magunknak a szabadságot. Ám egy reggel mindent megváltoztatott...
A Napnak mindössze csak pár, eltévedt foszlánya világította meg szobánkat, amikor is különös vendéget kaptunk.
- Charlotte Nadil! Te velem jössz! - Zengte be az ellenszenves férfi hangja a helységet.
- É... én is megyek! - Pattantam fel ágyamról.
- Nem! Csak ő jöhet, te itt maradsz! - Förmedt rám.
- De...
- Semmi baj. - Fordult felém Charlotte szokásos mosolyával. - Hamarosan visszajövök.
És én csak mélabús szemekkel végignéztem, miképp a férfival együtt távozik legjobb, és egyetlen barátom... életem legnagyobb hibáját követem el ekkor.
A napok teltek-múltak, de Charlotte nem tért vissza. Már pont azon voltam, hogy erőszakhoz folyamodva törjek ki a helységből, és az azt követő, jól őrzött folyosólánculatból, amikor is valaki kopogtatott ajtómon.
Én persze azonnal felucsódtam, hisz szívemet megtöltötte a remény, hogy Charlotte visszatért hozzám. De a bejárat túloldalán nem ő fogadott...
- Ezú... - Kezdett volna bele mondandójába a férfi, aki elvitte Charlotte-t.
Ám szándékával nem jutott messzire, hisz torkánál fogva a falhoz csaptam.
- Ex-Quip: Magic Sword! - Szegeztem homlokához újonnan idézett pengém. - Hol van Charlotte?!
- Ő... meghalt. - Hörögte ki végül.
Szavai hallatára, még a szívverésem is megállt. Szemeim kikerekedtek, a külső világ pedig megszűnt létezni számomra...
- Ez... ilyen nincs... HAZUDSZ! EZ HAZUGSÁG! - Törtem ki hisztériázva.
Pengémet szorongató karom azonnal megindult, és egyre mélyebbre hatolt a férfi homlokába, halálra rémítve azt.
- Állj! - Ordított rám. - Pont emiatt vagyok itt... bosszút állhatsz a lány gyilkosán. A fickó, aki megölte őt az arénában, e pillanatban is rád vár.
- Aréna? - Fékeztem meg kardom.
- Igen. - Csóválta meg rémülten fejét. - A fejesek sikerre jutottak egy sárkány-lakrimás sráccal. Most az erejét tesztelik azzal, hogy a többi fogollyal összeeresztik a küzdőtéren. A barátod is egy volt közülük... de nem élte túl a küzdelmet.
- VEZESS ODA! - Vágtam rá.
- Mint már mondtam, emiatt vagyok itt... - Bújt ki óvatosan szorításomból. - Kövess.
Habozás nélkül elegett tettem a férfi kérésének. Abban a pillanatban máson se járt az eszem, csakis a szent bosszún. Testem minden porcikája égett a dühtől, melyet az akkor még ismeretlen gyilkos és saját magam ellen tápláltam...
~ Megígértem, hogy megvédelek, kerüljön bármibe is... de elbuktam... sajnálom... - Gyűltek könnyek a szemembe. ~ De... ha mást nem is, az álmaidat védelmezni fogom... megölöm azt, aki ezt tette veled... s biztosítom, hogy nyugodtan folytatódhassanak az álmaid... mindörökké...

4. Fejezet - A bosszúvágy kitart, s a bűn az VÉRT kíván!
A sötét folyosók labirintusán átsétálva, egy tág, felszíni térre vezetett utunk. A hatalmas, homokos borítású arénát, büszke sziklafal ölelte körbe, melynek repedései jól mutatták, hogy miféle küzdelmek szemtanúja volt már ez a küzdőtér.
A szokatlanul erős napfény elég kellemetlenül érintett eleinte, de szemeim kis idő múlva hozzászoktak a számukra még szokatlan jelenséghez... nem volt más választásuk.
Meglepő módon, nagyon kevés érdeklődő volt jelen. Ellenfelemen kívül, ki a tér közepén állt, mindössze néhány alak foglalt helyet egy "díszpáholynak" is nevezhető magaslaton. Bár nem láttam ki pontosan, kik is ők, azt tisztán éreztem, hogy hatalmas erővel bírnak... akárcsak a rám várakozó fickó is.
Mindazonáltal, ez egy cseppet sem ingathatta meg elhatározottságom.
Még korábban megidézett pengémet azonnal ellenfelem irányába hajítottam, hogy az nagy lendülettel keresztüldöfhesse annak homlokát.
- Ó, látom nem húzod az időt. - Emelte maga elé tenyerét, egy vigyor kíséretében.
Fegyverem lendületét vesztve kigyulladt, majd fekete lángok tüzében semmisé vállt, még mielőtt célját elérhette volna.
- De ez vajnyi kevés lesz. - Nézett rám önelégülten.
- Eq-Quip: Flame Empress Armor! - Aktiváltam mágiám, mit sem törődve a fickó süketelésével.
Hajam copfokba fonódott, testemet pedig beragyogta a narancsos árnyalatú vértezet, mely a lehető legjobb választásnak tűnt egy tűzmanipulátor ellenében.
- Ex-Quip: Magic Twin Swords! - Vettem fel támadóállásom.
- Remélem nem gondoltad komolyan, hogy ennyi elegendő lesz a lángjaim ellen. - Lódult meg az irányomba. - Black Dragon's Claw!
Ujjainak sugarában, fekete lángcsóvák formájában kigyulladt a levegő, ám szerencsére idejében lehajoltam a támadás elől. Guggoló helyzetből indítottam meg ellentámadásom, miszerint, ellenfelemhez közelebb lévő kardommal, egy felfelé irányuló vágást intéztem irányába. Mindazonáltal, tervem nem hozott sikert, a fickó még idejében megállította a csuklómat. Helyzetét kihasználva, menten lángokba borította karomat, ám én botor módon bíztam a páncélzatom védelmében...
Vértezetem meg is óvott a tűz keltette fájdalomérzettől, ugyanakkor, a csuklómba leírhatatlan kínt éreztem... mintha az életerőmet csapolták volna le testem azon pontján. Fogaimat összeszorítva vágtam a férfi irányába, a még szabad karommal, aki szerencsémre nem kockáztatott, és szorításából elengedve behátrált.
Vigyorogva nézett rám, miközben folyamatosan növelte a kettőnk közötti távolságot... tudtam, hogy támadni készül, csak azt nem, hogy hogyan... de nem váratott soká. Arca természetellenesen nagyra duzzadt, majd egy sötét varázspecsét izzott fel annak vonalában.
- Black Dragon’s Roar! – Ordított fel.
Száját egy sötét tűzörvény hagyta el, mely mindent felperzselt, ami az útjába került. A biztonság kedvéért inkább kitértem a lángzuhatag útjából, hisz ekkorra már tudtam, hogy nem közönséges tüzet használ.
Nem hagytam neki időt, hogy újra támadhasson, még ki se egyenesedett igazán, amikor is lábfejem találkozott a gyomrával. Teste azonnal elrugaszkodott volna a talajtól, de én, egyik kardom markolatával megállítottam a lendületét, és a földhöz szegeztem ellenfelem. Amolyan kivégzésszerűen céloztam meg csizmámmal a torkát, de mint kiderült, ez óvatlan lépés volt a részemről...
Charlotte gyilkosa egy hirtelen mozdulattal megragadta acél lábbelim, majd annál fogva elhajított. Testem, súlytalan pilleként cikázott a levegőben, mígnem az aréna sziklafalába csapódott, repedésekkel betarkítva azt. Egy elégedetlen nyögéssel vezettem le a hátamat érő, erős nyomást, majd miután testem lecsúszott a sziklahalomról, megpróbáltam feltápászkodni.
Ám vérszemet kapó ellenfelem nem állt le, egész testét fekete lángokba borítva lódult meg az irányomba.
Első, lendületből érkező ütése elől még sikerült kitérnem, így az, célját elvétve, mindösszesen a mögöttem tornyosuló falat gyengítette mégtovább. Mindazonáltal, nem volt időm ellentámadásba fogni, hisz másik karjával sikeresen elkapta torkomat, s ujjaival szorosan körbefonta azt. A fulldoklásnál sokkal kellemetlenebb volt a lángok keltette kín érzete, melyekben ellenfelem ökle úszótt. Próbáltam leküzdeni a fájdalmat, és nem ordítani, de miközben a tűz szép lassan terjedt arcomon, néhány sikoltás elhagyta a számat... amit a gyilkos természetesen élvezett is.
Undorodtam tőle... amikor belegondoltam, hogy Charlotte-al is hasonló módon végezhetet, fájdalmamat azonnal legyűrte a bennem lappangó düh. Tudtam, hogyha én nem állok bosszút rajta, senki se fog...
Közben a fekete lángok belekaptak a bal szemembe is, és egy ordításom közepette kioltották annak fényét... ugyanakkor, ez a veszteségem indította meg az ellentámadásom. Fogaimat összeszorítva, páros lábbal rúgtam gyomron az engem falhoz paszírozó férfit, akit a lendület hátrébb lökött pár méterrel.
- Ex-Quip: Black Wing Armor! - Cseréltem le páncélom.
Mindent egy lapra tettem fel, megmaradt energiám teljes mértékben a támadásba fektettem, védekezni már nem volt erőm... ellenfelem túl sokat elszívott, miközben a nyakamat szorongatta.
A vértezetem nyújtotta gyorsaságot kihsználva, rögvest a gyilkos elé szökkentem, majd testemet egyik karommal a talajhoz támasztva, állba rúgtam azt. Páncélom szárnyait kitárva, a magasba emelkedtem, s követtem a férfi röppályáját. Még a levegőben rámértem pár csapást a testére, majd mikor elég magasra tereltem azt, teljes erőből visszarúgtam az arénába.
Ellenfelem rakétaként csapódott a talajba, egy krátert teremtve a küzdőtér közepén. Én azonban nem hagytam nyugtot neki, függőleges repülésben, hatalmas lendülettel belecsapódtam a testébe, lábamat előreszegezve. A csapás hatására mégtovább mélyült a kráterszerű képződmény, ellenfelem szájából pedig reflexszerűen feltört a vér.
Vigyorogva néztem a kétségbeeséstől eltorzult szemeibe, mielőtt még lábánál fogva kiemeltem volna a földből, majd buzogányként csapkodtam ide-oda rongybabaként mozgó testét. Mikor ráuntam a dologra, bokájánál fogva megpördítettem a fickót a levegőben, majd az aréna szegélyéhez csaptam. Teste végigkacsázott a homokos feltöltésen, majd egy nagy csattanással a sziklafal részévé vállt.
Azonnal utána vetettem magam, s öklömet lendületből a gyomrába paszíroztam. Az addig csak repedésekkel meggyengített sziklafal szilánkosra tört, mi pedig, ellenfelemmel együtt kisodródtunk a küzdőtérről.
A félholtra vert gyilkossal egy közeli erdőben kötöttünk ki, ahol tovább folytattam csépelését. A győzelem egyértelműen az enyém volt, ugyanakkor, tudtam, hogy már nincs sok időm. Bárkik is követték nyomon az összecsapásunkat, nyílván nem állna érdekükben, hogy meghaljon a legértékesebb kísérleti alanyuk... azaz, egyértelmű volt, hogy utánunk fognak jönni.
- Ex-Quip: Magic Spear! - Idéztem meg mágikus lándzsám.
Nem haboztam sokat, mihelyst öklömben éreztem a hideg fém tapintását, keresztüldöftem vele ellenfelem torkát. Megvető pillantást vetettem az elvérző holttestre, majd vértezetem szárnyaira támaszkodva, elindulhattam a szabadság felé vezető úton... a szabadság felé, melyért oly hatalmas árat kellett fizetnem.

5. Fejezet - A cél a fekete fény.
Szabadságom első évei igencsak viszontagságosak voltak, elég nehezen jutottam pénzhez. Igaz, hogy néha el tudtam végezni egy-két megbízást, hála az erőmnek, de céh nélkül, nagyon kevés ilyenre akadtam.
Időközben sikerült találnom egy gyógyítót, aki teljesen helyrehozta a csúnyán megégett arcom, ugyanakkor, a pénz hiánya miatt, nem tudtam rendesen megfizetni, így sajna nem tudott mindent beszerezni, amire szüksége lett volna... ezért is üt el bal szemem színe, a jobb párjától, és ezért is takarom inkább el, hisz elég furcsa látványt nyújtanak...
Utazásaim során, sokat megtudtam a céhekről, azok mibenlétéről, és működéséről. Mint kiderült, a kontinens, melyen élek, rengeteg máguscéhhel büszkélkedhet. Ezek közül a legerősebbek a Fairy Tail, a Blue Pegasus, a Quatro Cerberus és a Lamia Scale... legalábbis, ez a látszat. Egy kétesebb munkám elvégzése után, jutalom gyanánt, megbízom informált engem az illegális, sötét céhekről is. Mint kiderült, a Raven Tail-től függetlenül, létezik egy szervezet, melytől egész Fiore retteg... a Balam Szövetség. Egy szövetség, az alvilág 3 leghatalmasabb sötét céhe közt. És közülük is, a Grimore Heart az, mely a leghírhedtebb... a megbízom szerint, egy közönséges máguscéh se veheti fel velük a versenyt, de még a Tanács is ódzkodik tőlük. Törvény nélkül élnek, de tagjaik olyan erőt képviselnek, melynek nincs párja... egy hihetetlenül erős szervezet, ami bármire képes. Már akkor tudtam, hogy nekem ők kellenek!
Nem érdekelt, hogy törvényen kívüliek... nem barátokat akartam, hanem munkát, és szabadságot. Charlotte elvesztése után, nem akartam újabb barátokat... és mi lehetne szabadabb, egy olyan társaságnál, melynek működését nem határolják törvények, nem szegélyezik béklyók? Így hát, elhatároztam, hogy felveszem velük a kapcsolatot.
Megbízómnak sikerült is elintéznie, hogy értem küldjenek valakit, aki a mesterük elé visz.
Aznap reggel, amikor is a küldöncöt vártuk, kissé izgatottabb voltam a szokásosnál. Elvégre, fogalmam sem volt, kit küldenek majd, az is benne volt a pakliban, hogy próbára tesznek... de nem így történt.
Az égből egy különös teremtmény szált alá, hatalmas, tollas szárnyaival, és hófehér, lovakéra emlékeztető testével, gyönyörűen festett a reggeli napfény tükrében. Az állatról egy fiú pördült le, kinek, a széltól csapdosott, éjfekete köpenyén jól látszott a Grimore Heart rettegett szimbóluma.
- Szóval te volnál az a bizonyos ex-kísérleti patkány. - Vigyorgott rám. - Nem akarok sokáig itt ácsorogni, szóval, szálj fel kérlek.
Még nem igazán tértem magamhoz az állat keltette ámulatomból, így válaszom egy zavarodott bólintásban merült ki, majd én is felültem a fennséges teremtényre. Az biztos, hogy a céhnek van egy bizonyos stílusa... már a küldöttem se volt hétköznapi, mesebeli paripájával, de a céhépület minden várakozásomat felülmúlta. Szemeim elé egy hatalmas, a fellegek közt megbúvó hajó tárult, melyet mágiával tartanak fent a sokszínű égbolton.
Hamarosan megismerhettem Hades mestert, aki meglepően sokat tudott rólam, és a kisérletekről, melyek egykori céhemnél folynak... ugyanakkor, ennek volt köszönhető az is, hogy tárt karokkal fogadott a szervezetében, lévén, tudta, hogy sokat látott fegyverspecialista vagyok, aki ráadásul még fiatal is, azaz, nagy potenciált mutathat a fejlődésre.
Így kerültem hát ide, a mágusvilág egyik legmeghatározóbb hatalmának kötelékébe. Bár, ez kissé másfajta szabadság, mint amilyenről Charlotte-al álmodoztunk régen... már nem a napfény világítja meg utamat... sokkal inkább egy kötetlen, megzabolázhatatlan, fekete fény.

Tárgy: Re: Laura Hétf. Május 30, 2011 6:31 pm

Elolvasva pályázatod, semmi kivetni valót nem találtam benne. Így hát elfogadom a pályázatot!

» Laura Weillschmidt